| Szamarak (Asinus Gray) | TARTALOM | Valódi lovak (Equus L.) |
Az öszvérek (Equus mulus és Equus hinnus)
A szamár és ló keresztezéséből származó kétféle korcs: a lóöszvér (E. mulus) általában ismeretes, illetőleg nevük egészen közkeletű. S mégis mind útleírásokban, mind más helyütt ezt a kettőt tökéletesen összekeverik, ez pedig azt bizonyítja, hogy ennek a két szónak valódi jelentésével általában nincsenek tisztában. {Még Révai Nagy Lexikona is tévesen határozza meg a ló- s a szamár-öszvér fogalmát. (15. köt. 66. l.)}
Helyes alkalmazásban ugyanis csak a szamár-méntől és ló-kancától származó korcsot nevezhetjük ló-öszvérnek. De minthogy szamár-öszvért rendszeresen sehol sem tenyésztenek, mert ez a közönséges szamárral szemben nem jelent valami különösebben használható korcsot, voltaképpen tehát csak azt kell megjegyeznünk, hogy sokan – főleg az ilyen kérdésekben többnyire avatatlan északi népek – a nagyobb termetű, délvidéki szamarakat mondják szamáröszvéreknek, hogy ezzel a szokatlanul nagy és szép állatokat nyomatékosabban kiemeljék. Másfelől pedig, minthogy a magyar nyelvhasználat rendszerint csak öszvért emleget, tudnunk kell, hogy ezen valójában ló-öszvért kell értenünk.
Az öszvért minden egyes esetben könnyű a szamártól megkülönbötetnünk; az, hogy az öszvérnek soha sincsen „szamár-szürke” színe, hanem a ló színeit örökli, magában is elég jó tájékoztató. Az egészen fehér vagy barna szamarakat pedig könnyű fölismernünk hosszú füleikről és farkbojtjukról, s ezenkívül – a barna színűeket – világos hasukról.
Az öszvér mindig bizonyos középalak a ló és a szamár közt; ezt különben nem is várhatnók másként, amióta a Mendel-féle átöröklési törvényt tudományos gondolkozásunknak egyik pillérévé avattuk. Ez azonban nem annyit jelent, hogy most már az összes öszvérek pontosan a ló s a szamár közötti „matematikai közepet” képviselik. Ellenkezőleg: éppen Európa leghíresebb öszvérje, amelyet bizonyos tenyésztési eljárással a francia Poitou vidék régi idők óta létrehoz, azzal ötlik szembe, hogy a lóhoz való hasonlósága rendkívül nagy. S ez a hasonlatosság nemcsupán a fül hosszúságában, a szőrözetben, a farok hosszában, a pata alakjában nyilvánul meg, hanem még a csontvázban is. Rendszerint ugyanis az öszvérnek csak öt ágyékcsigolyája van, mint a szamárnak, de a poitoui öszvérnek sokszor hat csigolyája van. Érdekes, hogy ennek a megállapításnak mintegy ellentéteképpen Észak-Afrikában, az ott általában „arab”-nak nevezett melegvérű lónak állítólag mindig csak öt ágyékcsigolyája van, továbbá csak mellső végtagjain vannak teljesen kifejlődött szarugesztenyéi, ennélfogva tehát bizonyos tekintetben a szamárhoz közelebb áll.
Az öszvér mindkét szülője jó tulajdonságait egyesíti magában. Igénytelensége, kitartása, puha, de biztos lépése a szamártól származó öröksége; erejét és tüzét viszont anyjától örökölte. A hegyes vidékek lakói általában nélkülözhetetlennek tartják az öszvért; Dél-Amerika lakói számára az az öszvér, ami az arabnak a teve. A jó öszvér 150 kg terhet is elbír, s ezzel naponta 20–28 kilométernyi utat tesz meg. S e mellett még hosszabb utazás esetén sem vehető észre az állatok erejének csökkenése, még akkor sem, ha a takarmány kevés és oly silány, hogy a ló egyáltalán meg sem enné. S csakis az öszvér kiváló jó tulajdonságai teszik értehetővé, hogy főleg a meleg éghajlatú és száraz területű vidékeken ehhez a korcshoz évezredek óta ragaszkodnak, sőt, mi több: mindenütt azon iparkodnak hogy az öszvértenyésztés még szélesebb körben terjedjen el.
Még napjainkban is állítják, hogy az öszvér minden körülmény közt meddő. [Sőt az új „Magyar Brehm” alapjául szolgáló német szövegben is az áll, hogy az öszvérek tökéletesen meddők. Ez a megállapítás Friedenthal H. és Pall H. vizsgálataira támaszkodik. De minthogy nevezettek inkább elméleti irányban kutattak és aránylag kevés megfigyelést végeztek, másfelől pedig az ellenkező nézeten levő szakemberek Schandl J., Kiss A. és Döhrmann H. legújabb közleményeikben is hangoztatják és bizonyítják az öszvér szaporodóképességét, a német eredetinek idevágó részét nem fordítottam le, hanem ehelyett átvettem és kiegészítettem az előbbi „Magyar Brehm” idevágó szakaszát. Fordító.] Ez azonban csak bizonyos megszorítással igaz, mert az öszvér nem teljesen meddő. Már a legrégibb időkből is ismerünk példákat, hogy a szamár és ló korcsai ismételten ellettek, de mivel ezt a szokatlan eseményt boszorkánymesterségnek, vagy gonosz előjelnek tartották, legtöbbször elhallgatták. Már Aristoteles is állítja, hogy az öszvérek eredménnyel párosodnak. Pliniusnál is hasonlót olvasunk. Az első biztos eset 1527-ben Rómában történt, később pedig kettő lett ismeretes, San-Domingóból. A spanyolországi Valenciában 1762-ben egy szép, barna ló-öszvérkancát fedeztettek egy remek, szürke andalúziai ménnel; s a kanca rendes vemhesség lefolyása után igen szép, róka-vörös, fekete sörényű csikót ellett, amelyben a jó, tiszta fajlónak minden tulajdonsága megvolt. Ugyanez a kanca két-két évi időközökben másodszor, harmadszor, sőt negyedszer és ötödször is egy-egy csikót ellett, mégpedig ugyanattól a méntől, s valamennyi olyan szép volt, mint az első. Oettingenben egy ló-öszvér kanca 1759-ben egy ló-méntől egy mén-csikót ellett; ennek a csikónak csak a füle volt kissé hosszabb a lóénál, egyébként azonban olyan volt, mint a lócsikó. Skótországban is megellett egy öszvérkanca, de a parasztok a szegény csikót szörnyetegnek minősítették és agyonverték.
Egyébként pedig az öszvérek ivadékait Olaszországban bardettonak, Spanyolországban pedig burdeganonak, vagy machoromonak nevezik, ami szintén csak a mellett szólhat, hogy az öszvérek nem teljesen meddők.
Ezeken kívül azonban a legújabb időkből is több adatunk van, amelyek kétségtelenül bizonyítják az öszvér termékenységét. Így a XIX. század vége felé a párizsi állatkert öszvérei még a második ivadékukban is szaporodtak.
A föntebbi esetekből kitűnik tehát, hogy a lóöszvér-kancát a ménló megtermékenyítheti; csak arról nincs tudomásunk, hogy az öszvérmén is megtudná a ló- vagy szamárkancát termékenyíteni. Az eddigi adatok azonban arra engednek következtetnünk, hogy – mint más korcsok esetében is – az öszvér hímjében is a termékenyítő elemek nem fejlődnek ki tökéletesen.
Azt a kérdést, hogy vajjon hol és hogyan kezdődött az öszvértenyésztés, csak 1895-ben kezdte Hahn Ede egyik könyvében fejtegetni. És ez a kérdés annál inkább kapóra jött neki, amennyiben a háziállatok kialakulásáról vallott fölfogásának az az alapfeltétele, hogy ebben az irányban a keresztezés rendkívül nagy szerepet játszott. S éppen ezért Hahn a háziállatok történetében régi idők óta szereplő öszvért tétele legfontosabb igazolójának tekinti. Többszörösen igazolták ugyanis, hogy fogságban tartott állatok gyakran nagyobb hajlandóságot mutatnak rokonfajokkal, sőt háziállatokkal való párosodásra, mint saját fajtájukbeliekkel. Ilyenformán nagyon valószínű, hogy öszvérek már a „háziasítás” (domesztikálás) kezdetleges korában is létrejöttek, minthogy Nyugat-Ázsia ősi, földmívelő kultúrnépei a szamarat már megszelidítették volt, s ehhez Belső-Ázsia rájuk törő lovas népeitől a lovat is megkapták. Amikor ugyanis ezek a vad hordák eltűntek, arra a gondolatra jöhettek, hogy az ott rekedt fékezhetetlen és barátságtalan nyerges állatot úgy lehetne valamikép közelebb hozni, ha a megbízható szamárral párosítanák. Az is lehetséges, hogy eleintén a lónak csak egyik neme (csupa kanca vagy csupa mén) jutott az állattenyésztő ember birtokába. Mert egyes lovas népeknél még ma is fönnáll az a szokás, hogy vagy csupa mént vagy pedig csupa kancát lovagolnak. Az öszvér-tenyésztést aztán rendkívül fokozták és a további időkre is biztosították az öszvérek kitapasztalt jó tulajdonságai. Hahn azonban azt is világosan kimutatta, hogy sem az öszvér-tenyésztés, sem pedig általában a háziállat-tenyésztés nem céltudatos célkitűzés alapján indult meg.
Hahn elméleti okoskodását az öszvérkérdésben Keller Ottó „Antike Tierwelt” című művében irodalmi adatokkal is alátámasztotta, amennyiben kimutatta, hogy Homeros és Anakreon az öszvértenyésztés „föltalálását” a míziaiaknak (frigek, trójaiak, aeolok, stb.), vagyis Kis-Ázsia nem-görög népeinek tulajdonítja. S az ó-görögök általános fölfogásának helyességét, amely a föntebb idézett költők írásaiban jutott kifejezésre, Meyer G. viszont indogermán kutatásaival erősíti meg, aki a latin mulust a míziai mus-lo-ból vezeti le, s megjegyzi, hogy ez semmi mást nem jelent, mint míziai állatot.
Jóllehet Mózes törvényei a zsidókat a korcsok tenyésztésétől általában, s így az öszvér tenyésztésétől is eltiltották, az országban mégis használták az öszvért. Absolon is öszvéren menekült a csatából, Salamon pedig öszvérben beszolgáltatandó adót vetett ki. Az olimpiai játékok sorába 580-ban K. e. az öszvéreken való versenyfuttatást is fölvették. De az ókorban mégis a postai szolgálat kereteiben használták leginkább az öszvért, amit Kyros király rendszeresített legelőször (futárszolgálat). A római birodalomban azután minden postaállomáson állottak öszvérek az utazók rendelkezésére.
Az öszvértenyésztés egész Nyugat-Ázsiában, Görögországban, Itáliában, Galliában, a Pyrenaeusi-félszigeten, valamint Észak-Afrikában már az ókorban is el volt terjedve. A delphii Pythia Kroisos, lydiai királynak adott egyik jóslatában Kyrost öszvérnek nevezte, mert apja perzsa volt. Poppaea Sabina aranypatkókat veretett öszvéreire, míg férje, Nero császár, az övéi számára ezüstpatkókkal is beérte. A patkót ugyanis, főként hegyes vidéken, már abban az időben is nélkülözhetetlennek tartották. Keller szerint az öszvér már az ókori Itáliában is „mindenes” volt, mert nyerges állatnak, valamint teherhordónak egyaránt fölhasználták; a római hadseregben is általánosan alkalmazták. Meneteléskor a nehéz pajzsokat öszvérekre rakták, s minden századnak megvolt a „mulus centuriatus”-a, amely a nehéz hajítógépet vontatta.
A Földközi-tenger környékének államaiban az öszvértenyésztés a későbbi időkben sem lankadt; sőt Spanyolországban időnként olyan túlzott mértékben folyt, hogy a lótenyésztést veszélyeztette és bizonyos lovagrendek tagjainak egyenesen megtiltották az öszvéren való lovaglást. A halálosan beteg Kolumbus is csak határozott királyi engedéllyel tehette meg utolsó utazását öszvérháton.
Öszvértenyésztés céljára mindenesetre a nagy, barna katalóniai szamarak a legjobbak; de őket is a poitoui vér tette azokká, amik. Ezeket a mult század első felében nagyszámban vitték ki Észak-Amerikába, s ott belőlük alakult ki a híres „kentuckyi-szamár” tájfajta, amely viszont az amerikai öszvértenyésztés törzsapja. Itáliát szintén öszvéres országnak mondhatjuk, de csak abban az értelemben, hogy ezt a korcsot nagy mennyiségben használja; tenyésztésével azonban nem foglalkozik ilyen mértékben, mert saját szükségletét sem tudja fedezni és bevitelre szorul. A dalmáciai bor- és olajtermelés sem lenne öszvérek nélkül fenntartható; a naptól izzó hegyek rendkívül meredek lejtőit öszvérháton a parasztok is kényelmesen megjárhatják.
Manapság azonban a dél-francia Poitou az európai öszvértenyésztés klasszikus hazája. Ott olyan tenyésztő-családok is élnek, amelyek neveit már XVIII. századból származó följegyzések is említik. Erről az „öszvéripar”-ról (industrie mulassiere) – amint ezt valóban jellemzően nevezik 1907 óta Hailer illusztrált munkája révén szereztünk alapos tájékozódást. A szerző ugyanis abban az időben a párizsi német konzulátus mezőgazdasági szakértője volt.
Ez a tenyésztés természetesen voltaképpen három különböző tenyészetből áll; ezekről azonban csak mintegy 20 év óta vezetnek törzskönyveket. A három különtenyészet a ló-, a szamár-, s végül maga az öszvértenyészet.
A szamár-mének nemüknek legnagyobb, legerősebb példányai. Minthogy vállmagasságuk 1.5 m, sőt több is, valóságos óriásoknak mondhatjuk; nagy és nehéz fejükön nagyon szőrös, fölmetszett füleik vannak. Testalkat tekintetében a minél nyúlánkabbakat kedvelik, mert ezeket kiválóan alkalmasoknak tartják a nehéz öszvérek létrehozására. Hosszú, gyapjas, sötétbarna, sőt feketeszínű szőrük nagy termetükkel egyetemben valami sajátos, sőt mondhatnók: idegenszerű, lompos külsőt kölcsönöz ezeknek az állatoknak, különösen akkor, ha több éves szőrük, csimbókjai, – mint valami nemeztakaró rongyai – egészen a földig lógnak le. Poitouban egészen a legújabb ideig hódoltak ennek az egészségükre nézve káros hóbortnak, abban a téves föltevésben, hogy az így tartott szamár-méneknek egészen különleges nemzőerejük van. Az átlagon fölüli példányok eladási ára 6–10.000 frank; de 3000 frankon alul 3 éves állatot ma már nem lehet megszerezni.
A Deux-Sevres kerületben levő Niort környékén csak igen kis vidék az, amelyen ezeket a szamár-méneket tenyésztik. S ott is csak nehány gazdaság az, ahol – rendszerint régibb idő óta állandóan – 4–8 példány van, amelyekhez a környék kisebb tenyésztői szamár- és ló-kancáikat elhozzák. Az öszvériparban ezeket a magántulajdonban levő szamárméntelepeket „műhely”-eknek nevezik; egészségügyi tekintetben bizony ezek még nem kifogástalanok. A „baudet” életének legnagyobb részét sötét, rosszul szellőztetett istállójában tölti, s ezt csak akkor hagyja el, amikor fedezni viszik, ami szintén homályos helyiségben történik. A szamár-természet teljes szívósságára van szüksége ahhoz, hogy ennek a helytelen, sőt mondhatnók; gondtalan gondozásnak káros határait ellensúlyozza.
Ez az óriási szamár-mén mindezek ellenére hatalmas, és valóban értelmes állat. Ezt akkor tapasztalhatjuk, amikor fölélénkül, vagy pedig rettenetes hangját megereszti, ami valóban egészen más, mint a mi kis girhes szamaraink nyögdécselése. A poitoui szamár-kanca 1.35–1.45 m vállmagasságot ér el, s 2 és fél éves korában már szaporodásra alkalmas. A vemhesség ideje 13 hónap, s ezenkívül a 6 hónapi szoptatási időt is megvárják, úgyhogy legjobb esetben csak minden másfél évben ellhetik. Ezenkívül elvetélések is elég gyakoriak, minélfogva egy jó szamár-kancától legföljebb 6 élő csikót várhatunk. S minthogy ezek legalább felerészben kancacsikók, tehát egy anyától egész életén át legföljebb 3 méncsikó (baudet) várható. A fiatal mén-szamár, „fedon”, rendkívül nagy és erőscsontú, bizalmas természetű állat; szőre puha és sötétszínű. Negyedik életévétől kezdve a szaporítás céljaira fölhasználható.
Ami pedig az „öszvér-lovakat” (mulassiers), vagyis az öszvértenyésztéshez szükséges lóállományt illeti, ezek közönséges hidegvérű lovak. Az „öszvér-lovakat” tehát nem tekinthetjük egységes tájfajtának; leginkább a percheron-hoz, meg a boulonne-ihoz hasonlítanak; s valóban – angol hidegvérű lovakon kívül – leginkább ezeknek a vére folyik ereikben. Természetes, hogy ma már annyira mégis ki van ez a lóanyag is tenyésztve, hogy jó ideje a lehető legszebb és legerősebb öszvért hozza létre.
Ménjeiken a dús szőrözet tűnik föl leginkább. A pompás sörényt és üstököt, valamint a szép, sokszor a földet söprő farkat nem tekintve, végtagjain a „bokaszőr” annyira elhatalmaskodik, hogy hátul a csánkon felül kezdődik, s a boka körül dús függönyként lóg alá.
Az „öszvérló”-kancánál, mint a jövendő öszvércsikó anyjánál a legnagyobb súlyt a lehetőleg nagy tőgyre helyezik, miután a korcsivadék nagysága a tapasztalat szerint nem annyira az anyakanca termetétől, mint inkább a csikónak első hónapjaiban való bő táplálásától látszik függeni.
A szamár-mén rendszerint minden vonakodás nélkül kész a ló-kancával való párosodásra, mihelyt az ilyen alkalmakkor fejére alkalmazni szokott nehézkes kantár zörejét meghallja. Legföljebb az öregebb mének szorulnak ilyen vagy amolyan biztatásra. Kivételesen azonban az is előfordul, hogy először szamár-kancát kell a szamár-mén elé vezetni, s ezt csak az utolsó pillanatban cserélik ki ló-kancával. Ez utóbbi – különösen az első esetben – rendszerint nagyon vonakodik és ellenáll, s ezért egy erre a célra szolgáló állványhoz kötözik.
Hailer szerint a ló-kanca vemhessége ebben az esetben nem hosszabb idejű, mint ha saját fajú csikaját hordozza. Bizonnyal tévedésen alapszik tehát az az általános vélemény, hogy a vemhességi idő a szamár hosszabb vemhességi idejéhez közelít.
Október végétől kezdve a tél folyamán a legtöbb öszvér-csikót eladják és másutt nevelik tovább. Ezeket az „éveseket” (gilons) 1000 frankon s még drágábban is adják, viszont a legszebb háromévesekért sem kapnak 1500–1800 franknál többet. A fiatal öszvért másféléves korában kezdik eleinte könnyebb – munkához szoktatni; még pedig először öreg példányokkal együttesen fogják be. A szoktatást nagy türelemmel és körültekintéssel kell végezni, s miután a franciák erre nagy súlyt helyeznek, öszvéreik csak ritka esetbe csökönyösek. De vajjon nincs-e ebben része a páratlanul jámbor, kezes francia hidegvérű lónak is? Aki a francia öszvér fényes teljesítményeiről akar tapasztalatokat gyüjteni, annak dél-francia városokat, például Avignont kell megtekintenie, s ott a hatalmasan megrakott, kétkerekű lisztes kordékat kell megfigyelnie. Ezekre olyan terhet raknak, mint nálunk a négyfogatú társzekerekre; s ezt a terhet a kettős rúd közé fogott, valamint a eléje akasztott két öszvér óriási erőfeszítéssel, lihegve vontatja a forró napsütésben, míg a harmadiknak legelőbbre fogott öreg kanca lényegében csak a fogat vezetésének föladatát vállalja. Vagy nézzük csak meg a Marseilles kikötőjében dolgozó öszvéreket, amint a rakodópart kőburkolatán állandó erőfeszítéssel, s mégis fáradhatatlanul és egykedvűen vontatják a mindenfajta nehéz terhet! Íme, ezek a szó legnemesebb értelmében a munkabírás állatai.
S e mellett mi a takarmányuk? Nehéz munkát végző öszvérek kapni szoktak ugyan naponta mintegy négy kilogramm abrakot, és szénát is bőven, ezenkívül pedig úgy csutakolják és kefélik is, mint a lovakat; ez azonban egyáltalán nem általános szabály. És való, hogy legnagyobb részük olyan takarmánnyal is beéri, aminőhöz a ló hozzá sem nyúlna; úgy látszik mindent megesznek, amit elébük raknak, s még talán a fás növényi részeket is meg tudják emészteni.
A táplálék tekintetében való igénytelenségükön s a munkateljesítésben való serénységükön kívül még hosszú életük és betegségekkel szemben való ellenállásuk is jó tulajdonságaik közé tartozik. Huszonötesztendős öszvérek még fáradhatatlanul végzik munkájukat, s nem ritkán még negyvenéves korukban is munkaképesek. A ló legtöbb betegsége nem támadja meg az öszvért; de viszont, ha megbetegszik, a kór rendkívül heves, gyors lefolyású és rendszerint halálos végű. Mondják is: az öszvér csak halálos beteg lehet.
Hogy Németország, s főként Észak-Németország szempontjából mit ér, vagy mit érhetne az öszvér, lényegében azon múlik, vajjon – szamárkorcs létére – valóban a melegebb és szárazabb területekhez van-e kötve, vagy sem? Maga Hailer is azt mondja, hogy Franciaország déli részein jobb erőben van, s északon kevésbbé élénk, sőt olykor makacs és csökönyös. Másfelől azonban azt is leírja, hogy amikor ő október elején bundájában is dideregve utazott Niort és Melle ködös fönsíkján, a ló- és szamárkancák csikaikkal még az éjszakákat is a szabadban töltötték s a deres füvet legelték. Igazat kell tehát neki adnunk, amikor úgy véli, hogy egész Dél- és Nyugat-Németországban, a Rajna mentén, sőt még Oldenburgban és Schleswig-Holsteinban is az éghajlat legföljebb annyiban kedvezőtlenebb számára, amennyiben ott szigorúbb és hosszabb a tél. Németországban különben mindég akadtak meggyőződéses hívei és terjesztői az öszvértenyésztés eszméjének; több ízben már kísérletek is történtek ebben az irányban. Legutóbb – néhány év előtt – akkor, amikor a jármos ökrök a száj- és körömfájás miatt fölmondták a szolgálatot. Ekkor a sörfőzdék és egyéb ipari telepek, amelyek a nehéz fuvarozást el nem kerülhetik, nagy francia és amerikai öszvéreket hozattak, a berlini omnibusz-vállalat pedig Argentinából szerzett kisebb termetűeket. Hogy a kísérletek hogyan válnak be, idővel elválik. De azt már most is megállapíthatjuk, hogy a kereskedelmi vállalkozó szellemnek ezen a téren jobb talaja kínálkozik, mint a zebra- és structenyésztés reklámozása esetében volt.
A német ipari gócpontok vezető egyéniségei pedig alapos meggondolás tárgyává tehetnék Hailernek azt a gondolatát, vajjon nem volna-e célszerű a német hidegvérű lovak tenyésztési körzetén belül szamár-méntelepeket szervezni, hogy ilyenformán a helyszínen tenyészthessék ki a nehéz igába való, különösen munkabíró, s e mellett csekély igényű és ellenállóképességű öszvéreket. Ebben az irányban Grabensee főlovászmester annak idején meg is tette a kezdeményező lépéseket, mert az öszvér használhatóságát állami szempontból is méltányolva, a cellei állami ménestelepre – az öszvértenyésztés céljaira – egy szamármént is beállított.
Amerikában már Washington is ösmerte az öszvér jó tulajdonságait, sőt 1786-tól kezdve a spanyol királytól ajándékba kapott „Royal Gift” nevű, hatalmas szamár-mén az ő gazdaságában is lehetővé tette az öszvér-tenyésztést. Egy tenyésztő 1832-ben vitte először át az Óceánon az első katalóniai szamarat, s ez a „Mammoth-Warrior” lett az őse az amerikai óriás szamárnak, a „Kentucky Jack”-nek. De ezt – a költségre való minden tekintet nélkül – poitou-i vér folytonos utánpótlása útján állandóan nemesítik is.
Az öszvér már az amerikai polgárháborúban is megállta a helyét. Egy 1861-ben beállított hatosfogat mindennapos kemény munkája ellenére még 1866-ban is változatlanul munkabíró volt, jóllehet az állatok sokszor négy-öt napon át egyetlen harapás szénát vagy egy marék abrakot, illetőleg néha 24 órán keresztül egy csöpp vizet sem kaptak. Az Egyesült-Államok mostani öszvér-állománya körülbelül egyhatoda a ló-állományának; 1907-ben 3,400.000-nél nagyobb volt ott az öszvérlétszám, s ennek értéke 1.405,600.000 márkánál többre rúgott.
Minden gyarmati hadsereg nagy hasznát veszi az öszvérnek. De a hegyiütegek szétszedhető ágyúinak egyes részeit csaknem minden hadseregben öszvérek hátára szerelik és úgy vitetik.
Braziliában, mondja Tschudi, az öszvér mind a teherszállítás, mind az utazás szempontjából valósággal megbecsülhetetlen kincs. Egyáltalán nem túlmerész állítás, hogy az öszvér nélkül Dél-Amerika nagy részében mind a közműveltség, mind az erkölcs jóval alacsonyabb fokokon állana. A „tropeiro”-nak nevezett brazíliai öszvérhajcsár az ő öszvéreivel az ország legkülönbözőbb vidékei közt lebonyolítja az árucserét. Az ország legtávolabbi vidékeiről is a tengerpartra szállítja a terményeket és házi ipari cikkeket, s innen viszont széthordja a mindennapi szükségleteket s fényűzési tárgyakat; ő a kereskedelem s a pénzforgalom közvetítője, minél fogva még az államháztartás szempontjából sem jelentéktelen a szerepe.
Minden karaván (tropa) északon 8, délen pedig 10–12 állatból álló, s egy-egy hajcsár felügyelete alá helyezett kisebb csapatokra oszlik. Ezek a csapatok meglehetősen nagy távolságban követik egymást, s az utazás alatt az állatok libasorban menetelnek: minden öszvér a másik mögött halad, s csaknem pontosan az előtte járónak nyomdokaiba lépked. A vezéröszvér, amelyet „madrinha”-nak neveznek, vezeti az egész tropát. Ez köztük a legszebb, legerősebb és legtapasztaltabb, s fényes szerszámja külsőleg is megkülönbözteti a többitől. Fején vörös vagy tarka gyapot-forgót visel, homlokszíjján nagy ezüst táblára vésve gazdája neve olvasható, sajátságos kantárja nagyobb számú, éleshangú csengővel van diszítve, amelyek fejének minden mozdulatát élénk csengetyűszóval kísérik. Egyébként pedig az egész szerszám kisebb-nagyobb ezüst-diszítésekkel van kiverve.
Peruba és Chilébe minden esztendőben nagyobb számú öszvért visznek be, s aránylag drágán fizetik. „Sajátságos, – írja Hasskarl – az az itteni szokás, amelyet sehol másutt nem tapasztaltam, hogy Limában az üzleti vagy egyéb látogatások alkalmával az öszvéreket teljesen szabadjokra hagyják, s még csak meg sem kötik. Az állat nyugodtan megáll a ház előtt, amelybe gazdája bement, s mitsem törődik az utcán járó-kelő emberekkel s állatokkal. Ha valaki olyan öszvéren lovagolt, amelyik még nem szokta meg a várakozó ácsorgást, bőrből való pápaszemalakú ellenőrzőt tesz a fejére s ezzel nyugodtan megy dolgára.”
A spanyol anyaországban általában hámba fogják az öszvért, s egy jó párért szívesen megfizetik azt az árt, amelyért egy pár lovat is meglehet venni. A spanyol gyorskocsin való utazás igazi pokoli élvezet. Öt pár öszvért fognak egymás elé; a legelső nyergesen a vezető lovas ül, hátul a bakon rettenetes ostorával a kocsis, s mellette még egy – hatalmas fütyköst szorongató – öszvérhajcsár.
Abesszínia és Kína lakói állítólag egészen önállóan s a többi kultúrnépektől teljesen függetlenül jöttek rá az öszvér-tenyésztés nyitjára. Annyi bizonyos, hogy Abesszíniában nagyon jó és nemes öszvéreket tenyésztenek, és Köhler szerint a kínai öszvér-tenyésztés is megérdemli a dícséretet. Kínában nagyon általánosan használják az öszvérfogatot; a magas állami méltóságok kocsijától kezdve a nehéz társzekérig mindenféle járműbe befogják az öszvért. A birodalom északi részében öszvér hijján az utazás is meg az anyagszállítás is egyenesen lehetetlenné válnék. Az utazókocsiba, amelyre sokszor még mintegy 10 mázsányi poggyászt is fölraknak, harmadmagával fogják be az öszvért; a legnagyobb a középre, a két rúd közé kerül, borzalmasan össze-vissza szijjazva. Képzelhetjük szegény pára helyzetét, ha a kocsi a kátyús utakon fölborul! S mégis, mihelyt kiszabadtják, mindjárt fölugrik és egykedvűen megrázkódik. Az utazás naponta a sötétség beálltáig tart, s ezt csak 1–2 órás pihenő szakítja meg; ez egyúttal abrakolást is jelent ugyan az állatoknak, de leszerszámolást nem. Mihelyt tehetik, az az első dolguk, hogy alaposan meghemperegjenek, hogy a por- és izzadságokozta viszketést megszüntessék, vagy legalább enyhítsék.
Pekingben és Mukdenben öszvér-bérkocsisokat találunk. Santungkban s más hegyes vidékeken viszont két öszvér közé az úgynevezett „öszvérgyaloghintót” csatolják föl, sajnos, oly módon, hogy hátukat a legborzalmasabb módon feldörzsöli. Valóságos állatkínzás!
A Tibetben, Kasmírban és Jarkandban élő kiang a sárga szamarak legszembetűnőbb, legkülönlegesebb faja. Rokonai közül ő a legnagyobb (vállmagassága mintegy 1.30 m) és a legsötétebb színű. Már szép, sötét gesztenyebarna színe alapján is azonnal fölismerhetjük. Hasán, nyakatövén, végtagjainak belső fölületén s a szája körül viszont annál világosabb szőre színe, illetőleg itt világosabb, mint bármely rokonáé, azaz egészen fehéres. Ez az ellentétes színezet egyik legfőbb ismertető jele a kiangnak.
A leírásokban rendszerint a keskeny, sötét hátvonalat is kiemelik; ez a farkon egészen a bojtig vonul végig. A berlini és londoni állatkertekben, s ezenkívül Bedford hercegnél legújabban látható kiangok szíjalt háta ugyanolyan, mint rokonaié, vagyis a sáv a farukon kiszélesedik. Feje is jellegzetesen sajátos, mert igen széles és e mellett „kosorrú”. Sörénye télen gyapjas, és kissé lecsüngő; egy kis üstöke is van. Patái szélesek, a lóéra emlékeztetők. Még élesen rikácsoló ordítása sem igazi szamárordítás; igaz, hogy éppoly kevéssé lónyerítés.
A kiang Ladak és Tibet 13.000–18.000 láb tengerszínfölötti magasságban, sőt ennél is magasabban fekvő pusztáit és sivatagjait lakja. Gyakori Kasmir Csang-csen-mo kerületében, s magának az Indusnak felsőfolyása környékén, néhány napi járóföldre Leh városától. Itt többnyire kisebb csapatokban látják, sőt néha még egyesével is. Hary szerint pompás látvány, amint gyorsan és bámulatos ügyességgel kapaszkodnak a hegyeken, s mily biztosan jönnek lefelé, a nélkül, hogy megbotlanának. Ahol még nem vadásztak a kiangra, nem nagyon félénk; s ha a nyeregben ülő utazó közeledik hozzá, körben körülfutja. Ahhoz a ponnyhoz pedig, amelyen Hary szolgája lovagolt, annyira közel merészkedtek, hogy embere már támadásuktól kezdett tartani, s Baldwinnak cserkelés közben el kellett őket zavarnia. Egy fiatal kiang a Csang-csen-mo területen egészen bejött Lydekker táborába, amit a londoni anatómiai múzeumba került, fejével kellett megfizetnie.
Szinte bámulatosan gyors futó; azokon a magas fekvésű, puszta sivatagokon megbecsülhetetlenek lennének, mint háziállatok. A lovak az ottani borzalmas időjárással sohasem fognak megbirkózni, s ezenkívül nekik való táplálékot sem találnak s mindezzel szemben a kiang a legnyomorúságosabb száraz fűvel, csenevész s elnyomorodott cserjékkel is el tudja tengetni életét.
A megszelídüléshez, illetőleg az ember fogságába való beletörődéshez ugyan eddig nagyon kevés hajlandóságot árult el; ellenkezőleg, nagyon makacsnak és gonosznak bizonyult. Hay egy kiangot egy szürke lóval, amelynek társaságát megszokta, szerencsésen egészen Londonig el tudott hozni. Útközben azonban például a hídon való átmenésre semmikép sem volt rábírható, hanem inkább félelem nélkül beléugrott a legsebesebb vízű folyóba is, s ezt csaknem egyenes vonalban átszelve, újból csatlakozott útitársaihoz. Símlában megszokta az emberek közt való életet, s a síkságon olyan fürge és pajkos volt, hogy fékentartására és vezetésére négy emberre volt szükség. Utazásának utolsó szakaszán egy csónakba csak akkor lépett bele, amikor ennek fenekét gyeppel bélelték ki, s így patái alatt nem döngött. Tengeri útján sokszor kellett takarmány és ívóvíz nélkül szükölködnie, de végül is mindent megevett és megivott, amit csak elébe adtak. Rekeszében a tenger hullámzásakor is kitünően megtartotta egyensúlyát, s csak nagyon kedvezőtlen idő alkalmával kellett őt a „függő”-ben elhelyezni, egy vihar folyamán minden erejével azon igyekezett, hogy talponmaradhasson, de azt is szívesen vette, amikor segítséget nyujtottak neki. Lassanként rendkívül megszelídült, s végül Hayt már hangjáról is megismerte. Az egyenlítőn való áthaladáskor nagyon megszenvedte a hőséget..
Hogy vajjon a kiang az ő magas fekvésű és ritka levegőjű otthonában is olyan jó futó-e, mint aminők mélyebben fekvő vidékeken élő rokonai, eddig még nem tudjuk. Szerencséje, hogy az angol sportsman nem sok ügyet vet reá, mert semmiféle vadász-trofeát nem nyujt. Másfelől azonban az argali juhokra, s egyéb értékes nemes vadra áhítozó vadászokat sokszor nagyon megzavarhatja és fölbosszanthatja a kiang-csapat, mert a vadászt őrült vágtában többszörösen körülszáguldozza, s ezzel a körzet mindennemű vadját fölriasztja.
Szabadban élő kiang vemhességéről, s a csikó kifejlődésének idejéről közelebbi adataink még nincsenek; fogságban pedig állatunkat eddig senki sem tenyésztette. A londoni állatkert kiang-ménje – csodálatosképpen – nem akart a kiang-kancával párosodni. Ez utóbbinak azonban egy indiai vadszamárral való párosodása következtében mégis lett csikaja.
A kulán (Equus hemionus Pall.) (
A kiangnál sokkal régebben és jobban ismerjük azt az állatot, amelyet tudományos fölfedezője, Pallas, sem lónak, sem szamárnak nem akart minősíteni. Neki úgy tűnt föl, hogy ez valóságos félló, félszamár, s éppen e miatt nevezte el „hemionus”-nak. Ezt az állatot különben a kirgizek mondják kulánnak, míg a mongolok általában dzsiggetáj („hosszúfülű”), a tunguzok pedig dzsan néven ismerik.
Már Pallas is fölismerte a kulán szépségeit, amelyek azt az állatot a szamárnak jóval fölébe helyezik. Szembetűnően gyors futásra termett, könnyed termete, karcsú végtagjai és szép szőrruhája könnyen feledtetik, hogy feje kissé nehéz, háta egészen egyenes és szögletes, patái aprók, farka pedig vékony és bojtos. Füle Pallas szerint hosszabb a lóénál, de viszont rövidebb, mint a közönséges öszvéré.
Ha az ázsiai szamarak színezetében három fokozatot fogadunk el a sárgától a fehérig, úgy kulánt a középső fokozatba kell beosztanunk. A kulán tehát világosabb színű a kiangnál, már vörhenyessárga alapszínénél fogva is, s ezenkívül a has világos színe sem válik el olyan élesen, s magasabbra is terjed a lágyékon is, meg a farok tövénél is. Termetére nézve is közepes a kulán, amennyiben vállmagassága 1.15 méter. Ebben a tekintetben ugyan nagyobb ingadozások is lehetségesek, s ezek a színezettel is összefüggésben lehetnek, mert hiszen állatunk elterjedési köre igen nagy.
Így a többek közt úgy látszik az orosz-kínai határ közelében, Kobdoban élő kulán mind nagyság, mind élénk színezet, de különösen a széles és világos faroktő-mező (a mi vadjaink „tükre”!) alapján könnyen szembeállítható a Merv-környéki Transkáspi terület kisebb termetű, tompább színezetű kulánjával; nem szólva a hinduk „ghorkhar”-járól,, az észak-nyugatindiai sivatagok vörhenyessárga vadszamaráról. Radde szerint, aki a kulánt Szibériából ismeri, ennek téli szőre a 2.5 cm hosszúságot is eléri, s ilyenkor olyan puhának és bozontosnak látszik, mint a teveszőr. A síma, rövid nyári szőr alig hosszabb 1 cm-nél.
Pallasnak a dzsiggetájról adott leírása sokáig irányadó volt; a mult század 50-es éveiben azonban értékes újabb adatokkal gyarapodtak ismereteink.
Igen tartalmas adatokat közölt Hodgson, Adams, Eversmann, Radde, Szevercov, Walter A., Prschewalsky és Ruszinoff. A következőkben ezeknek a búvároknak adatai nyomán a közép-ázsiai vadszamarak életéről kimerítő képet óhajtunk rajzolni.
A kulán vagy dzsiggetáj a puszta gyermeke. Ámbár szívesen tartózkodik tavak és folyók közelében, de a száraz, víztelen, sivatagszerű tájakat sem kerüli s éppoly kevéssé riad vissza a hegyektől is, föltéve, hogy a puszta rájuk is kiterjeszkedett, más szóval: ha nem erdősek. Ennek az állatnak sem a magas hegység ritkult levegője, sem a nyári forró naptűzés, sem pedig a sikságok metsző téli hidege nem szab korlátot; de nem bántják ezt a viharedzett teremtést a magaslatokban dúló hóförgetegek, valamint mély sikságon felkavart forró porfelhők sem: sőt egyes-egyedül az ember korlátozza. S ha előfordulása egyenesen nem is függ tőle, de erre minden bizonnyal befolyást gyakorol. Ott, ahol a szilaj pásztor szabályszerűen ide-oda vándorol, elriasztja a kulánt; de ahol a határtalan dús növényzetű pusztákon belül olyan sivár, sivatagszerű területek is vannak, amelyeket még a szilaj-pásztor, a letelepülő embernek ez az előharcosa maga is elkerül, ott érzi magát elemében a korlátlan szabadságra vágyó vadló.
Az akkoriban felállított orosz határőrségek már Pallas korában is észrevették, hogy az orosz határon belül ritkán mutatkoznak rendes, öreg ménektől evezetett csapatok, hanem csupán megszalasztott, vagy megriasztott fiatal mének, vagy egyes kancák. Manapság ugyan még inkább visszaszorult a kulán, de az időközben előretolt orosz határon belül sincs egészen kiirtva. Szorosan Európa-Ázsia határa mentén is találkozhatunk vele, s ezenkívül Szibériának és Turkesztánnak minden nekivaló helyén előfordul, ha nem is olyan nagy számban, mint Mongolia és Északnyugat-Kína sivatagszerű pusztaságain.
„A kulán a turkomán-pusztákat – írja Walter A. – még ma is egész terjedelmükben és meglehetős nagy számban népesíti be, és csak azokról a területekről vonult vissza, amelyek részint a traskáspi vasúti vonal megépítése következtében, részint az új katonai állomások következtében élénkebb forgalmúak... Állandóan nagy tömegekben élnek az afgán határ mentén, s általában a Tedzsen és Muzgal közötti halmos sivatagon.”
Valószínű, hogy a kulán nagykiterjedésű tartózkodási körének egyetlen helyét sem lakja évről-évre állandóan. Szélsőséges időjárású hazája vándorlásra kényszeríti. Tél közeledtével az egyes kisebb csoportok nagyobb ménesekké egyesülnek, majd ezek is csatlakoznak más, hasonlóan tömörült ménesekhez, s ilyenténformán ezer meg ezer főt számláló tömegekké alakulnak, s így vonulnak jobb legelőt ígérő tájak felé. Így például Akmoinszk-vidéki nyári legelőjüket évről-évre már augusztusban hagyják el, s innen a Bitpak nevű, úgynevezett koplaló-pusztára vonulnak. Egy hónappal később már ezeken a régtől látogatott téli legelőiken találjuk őket; a mult században még akkora tömegben voltak, hogy patáik dübörgése messzire elhallatszott; amint mondják, a kozák határőröket nem egyszer fegyverbe szólította ez a dübörgés.
A hóolvadás kezdetével megkezdik visszavándorlásukat, s április havában már ismét nyári legelőiken vannak. Ez évről-évre, a legnagyobb szabályszerűséggel így szokott történni, még pedig lakóhelyüknek nyugati határán éppúgy, mint a keletin. „A dzsiggetáj legjelentősebb vándorlásai – írja Radde – Kelet-Szibériában őszkor történnek, mert a nyugtalan életmódnak a legfiatalabb csikók fölcseperedése után veheti kezdetét, hiszen egyébként nem bírnák a huzamos és gyorsütemű meneteléseket. Szeptember végén a 3. és 4. életévüket elért fiatal mének megválnak a ménestől s magánosan húzódnak be a hegyes pusztákba, hogy ott hozzákezdjenek saját csapatuk összegyüjtéséhez. A dzsiggetáj ilyenkor a legvadabb. A fiatal mén órák hosszat elácsorog a hegyvonulat valamelyik magas ormán és szél ellenében fordulva vizsgálgatja a szemhatárt. Orrcimpái kitágulnak, szeme kutatóan siklik végig a tájon. Harcvágytól égve figyeli, nem mutatkozik-e valahol valami vetélytárs; s mihelyt valahol megpillant egyet, azonnal nekirugaszkodik és őrült iramban száguld feléje. – S véres küzdelem indul meg a kancáért.”
A Radde-tól elejtett mének mind tele voltak sebforradásokkal, ami azt bizonyítja, hogy ezek a gyorslábú állatok nagy kedvelői a viadaloknak.
A méntől összegyüjtött és együtt tartott kancák száma a hely és alkalom szerint nagyon változó és a csapat létszáma 3–20 közt, sőt 50-ig is ingadozhatik. Minden egyes ménesnek korlátlan hatalmú zsarnoka és vezére a mén. Ennek képességei, kora, bátorsága, ereje és harci kedve szabják meg kancái számát. A csapat fönnállásához föltétlenül szükséges a mén; ha megölik, kancái elszélednek, ha legyőzik, ezek a győzteshez szegődnek. Az ereje teljességében levő ménnek van a legnagyobb tábora, s a fiatalnak, tapasztalatlannak a legkisebb. Amíg a mén nem ivarérett, megtűrik a ménesben, de mihelyt ennyire fejlődik, azonnal kiadják az útját.
Mint minden más egypatásnak, a kulánnak is alaptermészete a társas együttlét kedvelése. S amikép Afrika pusztáin a zebra, kvagga és a dauv antilopokkal és strucokkal társul, a magas hegységben a dzsiggetáj különféle vad-júhokkal, a tibeti antiloppal, jakkal, az alföldeken pedig más antilop-fajokkal közösen legelészik. Elvaduló lovakkal is jó barátságot tart. A kulán legkedvesebb tápláléka a pusztai üröm s egy bajalis nevű tüskés félcserje, amely a koplaló-pusztán gyakori. Az egyébként eléggé válogatós állatok vándorlásuk közben kénytelenek a puszta mindenfajta fűvével és dudvájával megelégedni, télen pedig sokszor csak a tamariszkus idei hajtásait s más bokrok ágait rágják, noha az effajta táplálék semmikép sincs inyökre, s annyira lesoványodnak, hogy vándorló csontvázakhoz hasonlíthatók. Ha sovány a legelőjük, jóformán a napnak minden órájában legelnek; de dús legelőn is nagyon sok időt töltenek el étvágyuk kielégítésével. Napszállta után lepihennek, de – mint a kirgizek erősítgetik, – mindig csak rövid időre.
Hangját sem lónyerítésnek, sem pedig szamárordításnak nem mondhatjuk; s ez utóbbihoz legfeljebb úgy hasonlíthatjuk, hogy az „i-a”-nak röviden és mélyen csak „á”-ját hangoztatja. De viszont ennek következtében a lónyerítéshez áll közelebb.
A kulán sállási és ellési idejét illetőleg nem egybehangzók az adatok. A nyugati területeken a sállás május közepétől július közepéig tart, az ellés pedig körülbelül április és június közé esik. A vemhesség ideje ugyanis megegyezik a lóéval. Brehm és társai június 3-án egy nyilván alig néhány napos csikót fogtak.
Aki a kulánt hazájában és teljes szabadságában látta, nem fogja tagadni, hogy kiváló tulajdonságok lakoznak benne. A szem elragadtatással követi minden mozdulatát s álmélkodva gyönyörködik a gyorslábú állat felülmúlhatatlan fürgeségében. Mintha csak játszani akarnának kiapadhatatlan erejükkel, úgy robognak az üldözött kulánok hegyen-völgyön keresztül. Érzékeik élessége nem csekélyebb tagjaik erejénél, értelmi képességeik pedig egyéb tehetségeikkel arányosak. A kirgizek a kulánt makacs állatnak tartják; lényének az öntudat, bátorság s a kiváncsisággal párosult vakmerőség a legjellemzőbb vonásai. Ha nem üldözik, látszólag egykedvűen üget és egyre mozgó farkával vidáman paskolja horpaszát. Mihelyt a csapatot üldözik, éppoly könnyed, mint tetszetős és tértnyerő vágtába fog, de még e közben is meg-megállnak, valamennyien ugyanegy irány felé tekintgetnek és szaglálódnak, s aztán ugyanoly gyorsasággal, hosszú sorban, gondtalanul, sőt csaknem elbizakodottan nyargalnak tova. Az embertől, ha nem is minden esetben, de legtöbbnyire már messziről megfutamodnak. Hay szerint az állatok valamelyike a ménestől 100–200 m-nyire őrt áll. Ha az őrszem fenyegető veszedelmet vesz észre, kényelmesen a méneshez megy vissza, felriasztja, élére áll, s a csapattal ügetve vagy vágtatva tova nyargal. A megriasztott kulán mindig szél ellenében fut, s ha teljes erővel rohan, fejét felvágja, vékony farkát pedig kinyujtja.
A vezér-ménnek nem csupán a csapat együttmaradására van gondja, hanem biztonságára is, s ezért állandóan körüljárja, s rendesen a menekülésre is ő adja meg a jelt. Nem ritkán azt is megteszi, hogy a közeledő vadász elé üget s természetes, hogy ilyenkor esik áldozatul.
Az ilyen természetű és szervezetű állat könnyen kikerüli a nagyobb ragadozót támadását. A nyugatázsiai pusztában nincs is olyan, amely a kulánt üldözné. Az egészséges vadlovat a farkas sem meri megtámadni, mert az kemény patáival ugyancsak távol tudja magától tartani az ellenséget. Legfeljebb elgyengült, megbetegedett, vagy a csapattól elmaradt kulánokkal tudnak a farkasok elbánni. Elterjedési körük déli és délkeleti részein esetleg a tigris jöhetne számba, mint ellenség, de minthogy ennek csak itt-ott akad megfelelő búvóhelye s ilyen helyeket viszont a kulán messze elkerül, valószínűleg ez a fenevad sem tesz nagy kárt bennük.
Veszedelmes ellenségük az ember. A puszták vándorló szilaj-pásztorai szenvedélyesen vadásszák a nehezen megközelíthető vadlovakat, azonban még dombos vidéken is ritkán sikerül lövésre kapniok. Csak lapockalövést teríti le az erős, szívós életű állatot, ellenben a könnyebb lövést elviszi s még összezúzott lábbal is majdnem ugyanoly gyorsasággal menekül; végül pedig a vadász látóköréből kikerülve, valamely mélyedésben, árokban húzza meg magát, s ott múlik ki. Így tehát a farkasoknak s nem a vadásznak válik prédájává. Ez az oka, hogy a kirgizek és mongolok a vadlovat inkább ivóhelyeiken lesik meg, vagy pedig, amikor ellenük legnagyobb ellenségük, a tél is szövetkezik az emberrel, húrkokat vetnek nekik. Kelet-Szibériában Radde szerint egy zsufa-fakó lóval csalogatják oda a kulánt s így ejti el a közelben meglapuló vadász. Walter szerint pedig a szári-turkománok teve segítségével lopakodnak közelébe, úgyhogy a vadász szél ellenében a teve mögött megy.
A vadászat haszna nem jelentéktelen. A kirgizek és tunguzok nagyra becsülik a kulán húsát. Az előbbiek éppoly jónak tartják, mint a lóhúst, utóbbiak pedig egyenesen csemegének minősítik; Walter A. szerint, a turkománok is nagyon kedvelik. A farról és combokról lenyúzott bőrt a bokharaiaknak adják el, akik ezt a szattyánbőr készítéséhez használják fel. A bőr többi részét széjjelmetélik, majd összefonják s így különféle szíjjak és szerszámok készülnek belőle.
Hazájukban is ritkán tettek kísérletet a kulán megszelidítésére s ezek a kísérletek sem vezettek megfelelő eredményre; Ruszinoff közlése szerint a kirgizek fogtak ugyan hébe-hóba egy-egy kulán csikót, amelyet kancáiknak adtak dajkaságba. A kis vadak hamarosan megszokták dajkáikat, s épp olyan szívesen szopták emlőiket, mint anyjukét; velük szemben gyermeki engedelmességet tanusítottak, s nagy korukban is ragaszkodtak hozzájuk. Később is szabadon legeltek a szelíd ménessel és ezzel együtt a karámokba is behajthatták.
Amíg a kulán fiatal és ápolásra szorul, a legszebb reményekre jogosít. Viselkedésük azonban gyökeresen megváltozik, mihelyt az állat erejének tudatára ébred. Ruszinoff két olyan kulánról is tesz említést, amelyek születésük után néhány napra kerültek fogságba és két kirgizkanca nevelte föl. Életük első nyarát abban a ménesben töltötték, amelyhez dajkáik is tartoztak, az első telet pedig egy hideg istállóban ugyancsak minden baj nélkül állották ki. Rövid idő mulva kezdtek szénát, zabot és sült kenyeret is enni, az ember hívó szavának is szívesen engedelmeskedtek, csemegével oda lehetett őket csalogatni, sőt meg is círógathatták őket. De semmikép sem szerették, ha valaki hátukhoz nyúlt; s amikor eléggé megerősödtek, soha senkit sem engedtek hátukra fölülni, s ez ellen rúgással és harapással védekeztek. Sőt már akkor is heves haragra lobbantak, ha fölkantározták őket. Teljes lehetetlen volt őket hámba szoktatni. Évről-évre vadabbak és gonoszabbak lettek, úgyhogy végül is föl kellett hagyni minden további szelidítéssel.
Állatkertjeinkben a kulán még mindég ritkaságszámba megy, jóllehet gyakran hozzák be, sőt fogságban ismételten szaporodott is. Lord Derby-nél szamárral, kvaggával, zebrával, s újabban lóval is eredményesen párosodott. A berlini állatkertben évek óta rendesen képviselve van, s ott ismételten tenyésztették. Egy szomáli vadszamár kancával korcsot is hozott létre; ennek alapszíne, amit természetes, a szürke és sárga szín közötti keverék színű volt. Ez a korcs azonban mégis különös volt, nemcsak azért, mert végtagjai nagyobb darabon voltak csíkozottak, mint az anyjáé, de főleg azért, mert vállkeresztje is volt, holott ilyen a szomáli vadszamáron csak ritkán, a kulánon pedig sohasem fordul elő.
Ewart az indiai vadszamarat többrendbéli mongóliai és angol ponnykancával párosította, s amikor az így előállított korcsokat nemcsak a legkülönfélébb ménlovakkal, hanem vadlóval, s házi szamárral is megpróbálta keresztezni, eredmény nem mutatkozott. S minthogy a szamármén sem termékenyítette meg, némi bizonyítékot szolgáltatott az ellen a sokaktól kedvelt föltevés ellen, hogy a nemes (perzsa, egyiptomi) háziszamár törzsfájában legalább némi részben az ázsiai vadszamárnak is volt szerepe.
Az indiai vadszamár (Equus onager Briss.)
Délnyugat-Ázsiának azokat a vadszamarait, amelyek nem csupán Perzsiában és Mezopotámiában, hanem Szírián keresztül Észak-Arábiában is honosak, s a régiek onagernek nevezték, indiai vadszamár néven foglaljuk össze. Ez a csoport a legvilágosabb színű és legkisebb termetű. Ezeknél ugyanis a hát sárga köpenye mintegy rongyokra szakadozik, még pedig azért, mert a has fehér színe a horpaszokon is, meg a vállon is egészen a hátra nyomul föl, ahol a hátvonalat kétfelől kísérő széles, fehér melléksávval lép összeköttetésbe. Ezek a fehér melléksávok különben is nagyon kiszélesednek, s a maguk részéről is apasztják a sárga színű fölületet. Feje, nyaka, végtagjai csaknem egészen fehérek; egyes példányokon további színváltozatok is észlelhetők. Így Dél-Perzsia tájfajtáján állítólag már a szíjalt hát is eltűnik.
Az onagert a biblia ismételten említi, s a görög-római irodalomban gyakran szerepel. Neve is a görög „onos agrios”, vagyis vadszamár összevonásából alakult ki. Keller Ottó szerint a régieknek erős volt a meggyőződésük, hogy az onager lóval is, meg szamárral is nagyon könnyen kereszteződik, s az állítólagos onager-szamár s onager-ló – vagyis öszvér – korcsokat sokra becsültek.
Életmódját illetőleg az indiai vadszamár a kulánra emlékeztet. A ménesnek egy mén a vezére, kancák és mindkét nembeli csikók a tagjai. Úgy látszik azonban, hogy itt a mének nem annyira féltékenyek, mint a rokon fajoknál; vándorlás közben ugyanis állítólag többen is összeverődnek. Igaz, hogy többször összemarakodnak.
Fürgeség tekintetében az onager vetekszik a dzsiggetájjal. Már Xenophon följegyzi, hogy ez az állat a legjobb lovakon is túltesz gyorsaság dolgában, s ezt a tényt az újabb írók is megerősítik. Poster, aki Dél-Perzsiát utazta be, csodálkozással beszél ezekről a vadlovakról:
„Elhatároztam, írja utazónk, hogy rendkívül gyorsfutó arab lovamon utána rúgtatok ennek a remek állatnak; de a nemes paripának minden igyekezete hiábavaló volt. Egyszer csak hirtelen megállott, s így alkalmat nyújtott arra, hogy közelről megszemlélhessem. De hirtelen ismét tovább iramodott, nagy bakugrásokat téve, ki-kirúgva, s futás közben pajkoskodva, mintha a legkisebb mértékben sem fáradt volna el, s ez a hajsza neki nagyon is kedvére való volna.”
Az onager érzekei, főleg hallása, látása és szaglása oly élesek, hogy a szabad pusztán egyáltalában megközelíthetetlen. Rendkívül kevéssel beéri, legföljebb minden másnap jár inni, s ennélfogva rálesni is nagyon vesződséges dolog. Legszívesebben a sós növényeket eszi, s ezeken kívül a keserű tejeseket, aminők a gyermeklánc, disznóparéj, s hasonlók. De azért a here-féléket, lucernát, s általában a hüvelyeseket sem veti meg. Viszont kerül minden illatos, továbbá mocsári növényt, boglárkát, s általában minden szúrós növényt, így a bogáncsot. A sós vizet szívesebben issza meg, mint az édeset, de tisztának kell lennie; zavaros vizet sohasem iszik.
Az indiai vadszamár húsát mindazok a népek sokra becsülik, amelyeknek területén ez az állat előfordul. Még az ételek tekintetében annyira finnyás arabok, akik a házi-szamár húsából sohasem ennének, az onager húsát tisztának minősítik. Valószínűleg a zsidóknál is így állott a dolog. Hogy a rómaiak mennyire áhítoztak onager-csikó pecsenyére, általánosan ismeretes. Pliniustól azt is megtudjuk, hogy a phrygiai és lykaoniai onagernek van a legjobb húsa. „Ez állatok csikainak húsa, – írja – lalisiones néven ismert valóságos ínyencség. Mecaenas volt az első, aki lakomáin ezt a külföldi vadpecsenyét közönséges öszvércsikók húsával helyettesítette.”
A perzsák lovas társas hajtóvadászatot rendeznek állatunkra, s ennek ismert csapásán és váltóin egymástól 8–10 km-nyi távolságra állanak föl; a vad üldözése folyamán tehát egymást fölválthatják, s így sikerül azt teljesen agyonhajszolni, mire zsákmányul ejtik.
A berlini állatkertben sokáig élt egy onager-kanca; ezt az évek során többször párosították különféle ló- és szamár-, főként vadszamár-ménekkel, de mindannyiszor teljesen eredménytelenül.
| Szamarak (Asinus Gray) | TARTALOM | Valódi lovak (Equus L.) |