Szamarak (Asinus Gray)

Mint már említettük, a szamarakat két csoportba: az afrikai szürke- és az ázsiai fél-szamarak csoportjába oszthatjuk.

Szürke szamár Afrika keleti részeiben csak ott fordul elő, ahol a zebra hiányzik, vagyis az északkeleti partvidék egyes részein. Ez a földrajzi helyettesítés magában is okot ad annak föltevésére, hogy a szamarak közeli rokonságban állanak a zebrákkal. De viszont ennek ellenére is úgy áll a dolog, hogy az igazi szamár-termet, amelynek a hosszú, nehéz és fölmeresztett helyzetben egymást csaknem érintő fülek, az üstöknélküli, le nem hajló, gyönge sörény, s a vékony és bojtosvégű farok a legfeltünőbb külső bélyegei, csupán azokat az állatokat jellemzi, amelyek közül való a mi oly sokat emlegetett csacsink is. A világos, fehéres színű száj-tájék ugyan bizonyos ellentétben áll a zebrákéval, amely tudniillik fekete, – de viszont azonos az ázsiai szamarakéval, amelyekkel ez közös bélyegük. Úgynevezett „váll-kereszt”-je, amely a sötét hátvonalból, s a marján erre keresztben futó rövidebb sötét sávból áll, – csak ami házi szamarunknak, illetőleg törzsalakjának van. A vadon élő másik fajnak nincsen keresztje, ehelyett azonban végtagjain határozott zebra-csíkokat, illetőleg gyűrűs mustrázatot láthatunk.

Ma már egészen tisztában vagyunk ezzel a három alakkal, tudniillik a házi szamárral, a núbiai, vagy pusztai szamárral, s a szomáli vadszamárral , illetőleg az ezek közt fennálló kapcsolatokkal. Régebben azonban majdnem lehetetlen volt ezeket egymástól elkülöníteni és meghatározni, mert Heuglin – nehezen magyarázható tévedése folytán – a pusztai szamarat kereszteshátúnak s egyúttal csíkoltlábúnak írta le és taeniopus-nak, vagyis szalagoslábúnak nevezte el. Ilyen kétszeresen díszített szürke állat volt Mützel modellje ahhoz a rajzához, amely a pusztai szamarat az előbbi Brehm-kiadásban szemléltette. Ez pedig különben igen jámbor afrikai házi szamár volt, amely a berlini állatkert játszóterén, mint a gyermekek „hátaslova” még e század elején is teljesített szolgálatot.

Ki kell itt emelnünk, hogy a szürke szamarakat Trouessart emlős-katalógusa csak alfajokként sorolja fel. E szerint Equus asinus L. a házi szamár helyes elnevezése, míg a núbiait E. asinus africanus Fitz-nek, a szomálit pedig E. asinus somaliensis Noack-nak kell neveznünk. S ezúttal mi is ehhez tartjuk magunkat.

Az ázsiai sárga vadszamarakat színezetük alapján az első pillanatban is meg tudjuk az afrikai szürkéktől különböztetni; de ezenkívül fülük is rövidebb s innen ered a „fél-szamár” elnevezés. Egyébként azonban mégis valóságos szamarak, farkbojtjuk is jellegzetes; vállkeresztjük azonban nincsen. Zordonabb éghajlatú vidékeken télire sűrű, kissé hullámos és gyapjas szőrt váltanak, amely természetesen mindig zavarosabb és tisztátlanabb színű, mint a rövid és síma nyári mez. A legtöbbnek gerincvonalán fekete, vagy feketés-barna sáv húzódik végig, amely többnyire hátrafelé egészen a medence-tájig is elhúzódik.

Különben pedig a hátoldal valamivel sötétebb színe mintegy verseng a hasoldal világosabb színárnyalatával. Ez utóbbi mindkét felől a hátvonalat is kíséri, s ott ki is szélesedhetik. Részben ezen az alapon, részben pedig a testméretek alapján lehet az egyes földrajzi tájfajtákat megkülönböztetni. Hogy hány fajt vagy alfajat kell itt elismernünk, ma még el sem dönthető. De azt alig vonhatjuk kétségbe, hogy itt többről kell beszélnünk, mert hiszen óriási területről van szó. A sárga szamarak ugyanis Sziriától kezdve, Mezopotámián, Perzsián és Turkesztánon át egészen Mongóliáig, Dél-Szibériáig, Kasmirig és Tibetig fordulnak elő.

A núbiai vagy pusztai vadszamár (Equus asinus africanus Fitz.)

Állatunk jól fejlett példányainak vállmagassága legfeljebb a 113–118 cm-t éri el, s így már ez az állandóan és jellegzetesen alacsonyabb, kecsesebb termet is jól megkülönbözteti szomáli rokonától. Színe sárgásszürke vagy fakószürke.

Rendkívül érdekes, hogy Szokotra szigetén egy kis válfaja él, amelynek csak 105 cm a vállmagassága. Ez tehát kitünő példája a szigeti életmód hatásának, amely a termetet rendszerint törpébbé teszi.

Trouessart a núbiai szamár elterjedési körét még elég nagynak mondhatta, mert szerinte állatunk Szennar és Dél-Núbia területéről az olasz Eritrea gyarmatig, illetőleg a Danakil vidékéig terjedt el. Ezzel szemben Lydekker szerint ma már – sajnos – ezt a fajt is a kihaló állatok közé kell soroznunk, amit az is bizonyít, hogy már évtizedek óta nem szerepel az állatpiacon. A frankfurti állatkert 1877-ben szerzett volt be egy párt, s ez jó ideig szaporodott is.

Arról, hogy a núbiai szamár miképpen él a szabadban, édeskeveset tudunk. Annyit mégis, hogy egy-egy mén 10–15 kancából álló csapatnak vezére és védelmezője. A mén rendkívül félénk és óvatos, vadászata tehát nagyon körülményes. Egy utazótól, aki a Vörös-tengertől Kartumig utazott, Brehm azt hallotta, hogy a vadszamarak a paraguayi vadlovakhoz hasonlóan gyakran a tábortüzek közelébe jönnek, néhány száz lépésnyi távolságban megállanak, fülelnek, de a legcsekélyebb zajra – farkukat fölvetve – gyors vágtatással eliramodnak. Állítólag a szelíd szamár kancákat is gyakran magukhoz csalják és csapatukba besorozzák.

Sir Samuel Baker annak idején valósággal el volt ragadtatva az eredeti, vadon élő állat szépségétől, amelyről senkinek sem lehet megfelelő fogalma, aki csupán a kultúrterületeken élő szamarat ismeri. A vadszamár pusztai otthonában a bátorságnak és tüzességnek megtestesülése. Tartásában van valami a tiszta tenyészet nemességéből s a homokos és köves talajon való ügetése nemcsak könnyed és kecses, hanem valósággal mutatós. Baker idejében az arabok még sokszor fogtak el csikókat, úgyhogy gyors dromedárjaikon agyonhajszolták őket.

A pusztai szamár színe pompásan olvad belé a környezet színébe. Tápláléka ennek a puszta sivatagnak nagyon szívós növényzetéből áll; ilyenformán valóban szinte különös, hogy ilyen szűkös táplálék mellett az állatokat Baker mindig jól tápláltaknak találta. Az arabok nagyon szívesen eszik meg a húsát.

A vadszamár hangja tökéletesen azonos leszármazottjáéval, a házi szamáréval. Menges, akinek módjában volt a pusztai szamarat megfigyelnie, sőt fogságban is tartania, olyan példányokról is tesz említést, amelyeken a végtagok pántlikagyűrűi – habár csak elmosódottan, – éppúgy láthatók voltak, mint a szomáli fajta megszelídítéséből származott házi szamarakon. De vajjon ezek a példányok nem a két fajta elterjedési köreinek érintkezési területéről valók voltak?

A szomáli vadszamár (Equus asinus somaliensis Noack.)

Szomáli vadszamár (Equus asinus somaliensis Noack.).

Nagyság tekintetében a núbiai fajtát jelentékenyen felülmúlja, mert Phillips Lort E. szerint vállmagassága az 1.4 m-t is bőven megüti; ugyanő ezt a fajtát igen büszke állatnak és szép vörhenyes-szürke színét nagyon tetszetősnek mondja.

Egyébként pedig hatalmas, erőteljes törzsű állat, amelynek nagy és nehéz a feje; ezzel szemben végtagjai aránylag vékonyak, csűdje pedig gyöngéd, puha, mint a zebráké.

A szomáli vadszamár főként a Szamáli- és Galla-földnek az Adeni öböl tengerpart-szegélyére eső vidékeit lakja. Annak idején Menges egy pompás párt szállított a kölni állatkert részére. Ennek egyik ivadéka – egy kanca – a berlini állatkertbe jutott s ott kulánnal és núbiai vadszamárral párosították. A korcsok általában inkább az anyjukra ütöttek, de vállkeresztjük volt s ezenkívül végtagjaik is csíkoltak voltak.

Az első szomáli vadszamarat különben Menges 1883-ban szállította Londonba. Ezt Noack már előzetesen új fajtának ismerte fel és Asinus taeniopus somaliensis néven le is írta volt. 1892-ben Sclater, a Londoni Állattani Társaság egyik ülésén Berberatól 50 mértföldnyire lőtt szamáli szamár bőrét mutatta be; ennek – noha csak alig észrevehető és szabálytalan rajzú – vállkeresztje is volt. Ez bizonyítékul szolgálhat a mellett, hogy ez a bélyeg ingadozó jellegű.

A szomáli vadszamár, Menges szerint, leginkább a tengerpart melléki homokos, köves, víz nélkül szűkölködő mélysíkokat kedveli, amelyeken csak mimózás, tüskés s általában kemény, fás félcserjék s egyéb növények teremnek. Ezenkívül azonban állatunk a Szomáli-félszigetnek azon a nagy fensíkján sem ritka, amely az északi szélesség 10 fokától, – 1800–2000 m tengerszín feletti magasságban, szomorú egyhangúságban – terjed dél felé. A tulajdonképpeni hegyvidéken nem fordul elő. De igazi otthonát is napokon át járhatjuk keresztül-kasul, amíg ezt az óvatos állatot megpillanthatjuk. Menges végül is ráakadt a szomáli vadszamár legkedvesebb tartózkodási helyére. S ez nem más, mint a Hekebo-fenntérség, a legszárazabb és legsívárabb sivatag, amit csak el tudunk képzelni, amelyen a tátongó, sötét szakadékok szikláinak kőzetét mintha a pokol tűze égette volna vörösre vagy feketére, s ahol a fölszín minden talpalatnyi helyét kőtuskók borítják. Maga a vörös, homokos talaj alig itt-ott látszik ki a kőtakaró alól s az ott termő kemény, fásszárú fűveket és bokrokat még a teve is megveti.

Mindez érdekes fényt vet a vadszamár hajlamaira és igényeire s egyúttal igen természetesnek és mélyen gyökerezőnek mutatja be az ő szelíd leszármazottjának igénytelenségét. Egy, éppen az esős időszak beköszöntése előtt elejtett szamár-kanca oly gömbölyded, jól táplált és síma volt, mintha a legjobb istállói takarmányozásban és gondozásban részesült volna, ezzel szemben pedig a növényzet ott olyan sovány és gyér volt, aminőről fogalmunk is alig lehet. Széles patái nagyon erősek s csodálatosan kemények voltak; ezeket látva, érthetővé vált az a könnyedség és biztosság, amellyel ezek az állatok ezen a törmelékkel borított, szakadékos, sziklás területen mozognak. A ló ezen a területen tökéletesen tehetetlen volna.

Az a vadszamár-ménes, amelyből a föntebb leírt kancát kilőtték, amint látta, hogy Menges emberei körülfogták, egy pillanatig sem tétovázott, hanem egy meredek, sziklás lejtőn lerohant, nem törődve azzal, hogy hatalmas sziklatuskókat is kimozdítottak helyükből, s ezek nagy robajjal gördültek velük együtt alá a mélységbe. De sem a kinőtt példányoknak, sem pedig a csikóknak semmi bajuk sem történt ezen a veszedelmes úton. Menges nem is tudta ezt a „szamár-ösvényt” a leereszkedésre felhasználni, hanem kénytelen volt kísérői számára „emberibb” utat keresni. Megfigyelései közül azonban az a legfeltűnőbb, amely szerint az 5–20 tagú vadszamár-ménesnek mindig egy öregebb kanca a vezére. Ebben tehát eltérnek a zebráktól, mert ezeknél mindig mén a vezér. A csapat nőnemű vezérletének az lehet a magyarázata, hogy – a bizalmas természetű és nem eléggé óvatos zebrákkal ellentétben – a szamarak rendkívül félénkek és óvatosak s így nem is könnyű őket meglepni. A zebrák között tehát csak kivételes az óvatos példány, vagyis a legerősebb, legtapasztaltabb mén, míg a szamarak közt ebben a tekintetben alig is van különbség.

Még az itatóra is egészen szabálytalan időközökben járnak, úgyhogy ilyen helyen sem számíthatunk biztosan megjelenésükre. Nemcsak napokig, hanem hetekig is megvannak víz nélkül.

Menges szerint a szomáli vadszamarat a bennszülöttek egyáltalán nem vadásszák; ez alól csak egy rabló-törzs a kivétel, amely lovait ilyen szamár-vadászatok alkalmával teszi próbára, de egyúttal a szamár húsát is megeszi. E miatt azonban a többi törzsek le is nézik. Még az oroszlán is ritkán keresi fel azt a mélyföldet, amely a vadszamarak legfőbb tanyahelye.

De ha ez mind így van, vajjon mi tette őket annyira félénkekké és óvatosakká?

A házi szamár (Equus asinus L.)

Általában kialakult fölfogás, hogy a házi szamár a núbiai vagy pusztai vadszamár háziállattá lett leszármazottja, amit vállkeresztje, valamint rendszerint csíkozatlan végtagjai is eléggé bizonyíthatnak. S ha néha van is csíkos mustrázata végtagjain, – ami valóban sokkal gyakoribb jelenség, mint a lovakon – ezt a Szomáli-földön talán a szomáli vadszamárral való vérkeveredéssel, egyébként pedig éppúgy, mint a ló esetében, a régebbi földtörténeti korokban élt csíkos ősökre való visszaütéssel magyarázhatjuk.

Mint a többi háziállaton, a házi szamáron is többféle színezetet figyelhetünk meg. A lovakon elég gyakran megfigyelhető tarka foltozás azonban alig fordul elő; csak Kőhler tesz említést Kínában, a San-tung tartományban látott tarka szamarakról. Egyebekben a színvariálás csak a vadszínnek egészen a fehérig való megvilágosodására, illetőleg a barnáig való megsötétedésére szorítkozik. A fehér szamárnak „csóka-szeme” és világos patája van. A vadszamár világos, fehéres hasa azonban legtöbbnyire megmarad. Ha az éghajlat megkívánja, a házi szamár is éppúgy, mint a ló, sűrű, lompos téli szőrt ölt, amely néha egy lábnyi hosszúságot is elér.

Magassága a tenyésztési és gondozási körülmények szerint változó, – csak úgy, mint a lónál. S emellett, – ismét a lóhoz hasonlóan, – félre nem ismerhető a szigeteknek törpésítő hatása. Így például Ceylon és Szárdínia szigetén, valamint a Baleárokon 76 cm vállmagasságot alig elérő törpe szamarak is élnek; ezek tehát egy nagy kutyánál kisebbek. Másfelől pedig a délarábiai Maszkatban tenyésztett nemes szamarak, amelyek nagy részét, mint igen alkalmas nyerges állatot, jó pénzen Afrikába viszik ki, – a ló átlagos magasságát is elérik. Ezenkívül Franciaországban, de másutt is kitenyésztettek feketésbarna, igen nagy fülű, valóságos óriás szamarakat, amelyeknek főleg az öszvér-tenyésztés terén juttatnak fontos szerepet.

Háziállat esetében – minthogy ezt az ember elvégre bárhová magával viheti – a földrajzi elterjedésről nem lehet sok mondani valónk. De azt ki kell emelnünk, hogy ez a pusztai, illetőleg sivatagi eredetű állat annyiban nem tagadja meg származását, amennyiben annál jobban tenyészik, minél melegebb és szárazabb vidéken él. A nedvességet és hideget kevésbbé tűri, mint a ló, s innen van, hogy a legszebb házi szamarakat Egyiptomban, Sziriában, Perzsiában, Észak-Afrikában és Dél-Európában láthatjuk. Ezzel szemben Oroszországban s az északi országokban alig tenyésztik, sőt még Közép-Európa telei és nagyon esős időjárása sem igen valók neki, úgyhogy körülbelül itt lehetne megvonni az ő számára alkalmas terület határát.

Nálunk bizony nagyon megcsappant állatunk életkedve, s innen van látszólagos bárgyúsága, amely a valóságban komorság, s ez utóbbinak félreismerésén alapszik az, hogy a nép száján a szamár lett az ostobaság megtestesülése, holott a valóságban egész bizonyosan legalább is olyanok szellemi képességi, mint a lóéi. Sőt még azt is megjegyezhetnők, hogy nem olyan könnyen ijed meg, s nem rohan fejveszetten világgá, mint a ló. De viszont az is tagadhatatlan, hogy a csacsinak is vannak bogarai: megcsökönyösödik, rúg, harap, sőt földhöz is vágja magát. Igaz ugyan, hogy rossz szokásainak legtöbbnyire durva bánásmód és túlságos sanyargatás az oka; az oktalan ember ugyanis az olcsó, „buta” szamárral szemben még jóval könnyebben ragadtatja el magát ilyesmire, mint a nemes, drága lóval szemben.

S az ő állítólagos butasága és lustasága, – a valóságban életkedvének tompultsága – vajjon lényegében nem magyarázható-e a rossz bánásmóddal és nyomorúságos takarmányozásával? Vajjon mikor jutott vagy jut hozzá ez a meleget kedvelő állat száraz, meleg istállóhoz? Nem dugják-e inkább a legrosszabb, legnyirkosabb zugokba? Takarmány tekintetében származásánál fogva, amelyek alapján az igénytelenség csimborasszója, válogatósnak igazán nem mondható; ezt a nép azzal csúfolja ki, hogy a bogáncs a kedvenc csemegéje; – de romlott takarmány mégsem való neki, s még akkor sem válik javára, ha egyéb hiányában az ilyent is megeszi. Állítólag csak italát válogatja meg nagyon finnyásan, s a sivatagi karavánnak meg is gyűlik vele a baja, mert bármily szomjas, a tömlő zavaros vízét mégsem issza meg.

A pusztai szamarat régi idők óta szelídítik, s az utóbb befogott vadszamarakat ismételten felhasználták a szamártenyésztés nemesítésére. A régi rómaiak nagy összegeket költöttek erre a nemesítésre, s az arabok ma is ezt teszik. A déli szamár, különösen az egyiptomi, valóban szép, élénk, rendkívül serény és kitartó teremtés, amelynek munkateljesítménye alig marad el a lóé mögött, sőt ezét némely tekintetben még felül is múlja. Ezt az állatot azonban sokkal jobban gondozzák, mint a nálunk élőt. Keleten több helyütt olyan tisztán őrzik a legjobb fajtákat, mint a legnemesebb lovakét; bőven etetik, s a fiatal állatot nehezebb munkára nem használják. Ennek aztán az a következménye, hogy a kifejlett állat olyan teljesítményekre képes, amilyeneket a miénktől semmiképpen sem várhatunk el. Már Görögországban s a Pyrenaeusi-félszigeten is láthatunk nagyon szép szamarakat, de a keletiekkel, főleg a perzsiaiakkal, a turkomán-pusztákon élőkkel, valamint egyiptomiakkal ezek sem állják ki a versenyt. A görög és a spanyol szamár nagyság tekintetében vetekszik egy kisebb öszvérrel. Szőre síma és puha, sörénye meglehetős hosszú, fark-bojtja pedig valósággal föltűnő; füle hosszú, de nem otromba, szeme tüzes. Nagy kitartása, könnyed, tértnyerő járása, s igen kellemes vágtatása ezt a fajtát felülmúlhatatlan nyergesállattá avatja.

Brehm írja: „A legnagyobb termetű szamarak, melyeket én valaha láttam, az úgynevezett spanyol „szenes-szamar”-ak; ezeket főként arra használják, hogy a hegyvidékről szenet szállítsanak a délebbre fekvő vidékekre. A nagytermetű fajta mellett azonban Spanyol- és Görögországban találkozunk kisebb termetűekkel is; de ezek is sokkal kecsesebbek és finomabb, puhább szőrűek, mint a mieink.

„A spanyol mindenféle bojttal, rikító csokorral, tarka nyakövvel, csinos nyeregtakaróval s más egyébbel is föl szokta ugyan szamarait díszíteni, de ezzel szemben gyalázatosan bánik szegény, négylábú szolgájával; koplaltatja, szívtelenül agyondolgoztatja és embertelenül ütlegeli. S a szánandó párának Dél-Amerika államaiban is hasonló sorsban van része. Peruban – írja nekem Haszkarl – a szamár a világnak leginkább elgyötört teremtése, s ő az általános teherhordó. Ennek kell az építkezésekhez követ és épületfát, a háztartásokba vizet és egyéb szállítmányokat hurcolnia, vagyis röviden mindent, amire szükség van, s amit az ember lustaságánál fogva nem szívesen cipel. S mindezen kívül még a zambo, vagyis indián- és négerkorcs is felül a hátára és könyörtelenül püföli a szegény állatot. Éppenséggel nem ritka látvány, hogy egy szamáron ketten lovagolnak. Egy limai szállóige szerint ez a város a nők paradicsoma s a szamarak pokla.”

S ezek a feljegyzések nagyon jellemzők az alapjában nem állatbarát latin néplélekre nézve. Mert végeredményben így van ez Itáliában is, ahonnan – még az agyondícsért Nápolyból is – rengeteg írásba foglalt panasz érkezik különböző állatvédő egyesületekhez, azt panaszolva, hogy az elcsigázott, agyonéhezett szamarakkal való bánásmód egyenesen hajmeresztő. Ma azonban Nápolyban is van állatvédő társaság, amelynek áldásos működése immár érezhető is; hiszen az sem csekély eredmény, hogy a szamárhajcsároktól egész múzeumra való rendkívül agyafúrt kínzó eszközöket kobozott el.

A spanyolországiaknál is jóval szebbek az arábiai szamarak, s legfőként a Jemenben tenyésztettek. Két fajtát különböztetünk meg. Az egyik nagytermetű, élénk, gyors és utazó számára kitünően alkalmas, – a másik kisebb, gyöngébb és rendesen teherhordásra használják. Egészen hasonlók a viszonyok Perzsiában, valamint Egyiptomban is, ahol a jó szamárért nem sajnálják a pénzt. Olyan szamárért, amely a jó nyergesállat követelményeinek megfelel, többet fizetnek, mint a középszerű lóért; s nem ritka eset, hogy ilyen állat 1500 márkába kerül. A legjobb fajta az ország legelőkelőbb embereinek birtokában van. Ez a közönséges öszvér nagyságát is eléri, s – hosszú füleit leszámítva – a csalódásig hasonló hozzá. Különösen arányos testalkat, valamint szép, síma, puha szőr jellemzi.

A közönséges szamár, amelyik bárki birtokában lehet, közepes nagyságú, de mégis nagyon kiváló. Serény, rendkívül igénytelen és nagyon kitartó. Legfőbb abrakját, a keménybabot éjjel kapja, s ezt hangosan ropogtatja; napközben csak hébe-hóba kap egy kevés zöld lóherét, vagy egy maroknyi babot. „Hasznosabb és derekabb teremtést, – mondja Goltz Bogumil – mint ez a szamár, még elképzelni sem lehet. A legszálasabb fickó egyszerűen csak fölveti magát egynek a hátára, amely nem nagyobb a 6 hetes borjúnál, – és vágtatni kezd vele. Ezek a gyöngéd testalkotású állatok kitünően haladnak; de hogy honnan van erejük egy felnőtt embernek még a legnagyobb forróságban is órák hosszat ügetve és vágtatva való hurcolására, számomra egyenesen természetfölöttinek tűnik fel. Ez valósággal „szamár-misztérium”, ha van igazság a világtörténelemben, meg kell születnie a „szamár” Suenek is, aki megzengi méltó dicséretét.”

A nyereg alatt járó szamarak szőrét egész testükön nagy gonddal rövidre nyírják, csak combjaikon hagyják meg eredeti hosszúságában. Itt azonban mindenféle alakokat és cikornyákat nyírnak ki, úgyhogy az állatnak ez egészen sajátságos külsőt ad.

De a közönséges egyiptomi szamár sorsa sem irígylésre méltó. Hiszen mindenkinek rabszolgája s mindenkinek bolondja. Az egész keleten senkinek sem jut eszébe a gyaloglás, rendesen még a koldusnak is van szamara. Ennek hátán viteti magát rendes kolduló helyére, s mikor leszáll róla, „Isten birtokára és földjére” csapja ki legelni, este pedig ismét hátán viteti magát haza. A szamárháton való közlekedés talán sehol sem annyira általános, mint Egyiptomban. Ott ezek a jóindulatú, kezes állatok egyenesen nélkülözhetetlen kellékei a városi kényelmes életmódnak. Leggyakrabban az a szerepük, ami nálunk a bérkocsinak. A keleti városok szűk sikátoraiban egyedül ők alkalmazhatók a szükséges utak megkönnyítésére és megrövidítésére. Ez az oka, hogy például Kairóban, az utakon és utcákon szakadatlanul hömpölygő emberáradatban nagyon sűrűn láthatók. A kairói szamár-hajcsárok valósággal külön kasztot alkotnak; úgy hozzátartoznak a városhoz, akárcsak a minarettek vagy a pálmák. Ők a bennszülöttek s az idegenek számára egyaránt nélkülözhetetlenek. Több európai nyelvet tőlük telhetőleg kerékbetörve, kinálgatják állataikat. 1870 után a németeknek rendszerint „Bismarck”- vagy „Moltke-szamár” címen ajánlgatták.

S ha végül valamelyik állatot kiválasztottuk és hátára ülünk, a hajcsár a végén meghegyezett hajtó-botjával addig üti, szurkálja, böködi, csapkodja, amíg az vágtatni kezd, s ekkor a suhanc hátulról biztatja, ösztökéli, torkaszakadtából ordítva, riasztva, fecsegve, tüdejét rontva.

Így rohanunk állatok és lovasok, terhet cipelő tevék, szekerek és gyalogjárók tömkelegén keresztül; s a szamár egy pillanatra sem veszíti el kedvét, hanem rendkívül kellemes, ringó vágtában addig száguld, amíg a célhoz érünk. Kairó minden szamár számára a „magas iskola”. S ezt az állatot itt ismerjük, itt becsüljük s itt szeretjük meg igazán.

Afrika belső és többi részeiben egyáltalán nem találkozunk bennszülött, nemesvérű szamárral; a Német-Kelet-Afrikában használatos „Schenzi-szamár”-nak sem valami nagy a becsülete, de azért szívesen tartják, mert a táplálékáról való gondoskodást rendszerint saját magára bízhatják. Nathusius, aki a lófélék szőrének összehasonlító vizsgálatával foglalkozott, 1893-ban, a berlini állatkert Masszaiból származó szamarainak vizsgálata közben arra az eredményre jutott, hogy ezeknek vérében a szomáli vadszamár véréből is belejutott valami. S az állat egész külseje, a nehézkesebb testalkat, s a vörhenyes-szürke szín esetleg valóban megerősítheti ezt a fölfogást. Kamerunból származó szamarak, amelyek később a berlini állatkertbe jutottak, valóban „szamár-szürkék” voltak, de szőrük finom volt és testalkatuk is könnyed. Német-Délnyugat-Afrikában 1903-tól 1907-ig a szamarak száma 900-ról 2000-re emelkedett. Egyébként pedig az ottani száraz éghajlat a szamár számára bizonyára nagyon kedvező s ott mindenesetre jó hasznát lehet venni.

Walter A. szerint Közép-Ázsiában igen nagy szerepe van a szamárnak, „amely a turkománok pusztáin a legáltalánosabban használt és senkinél sem hiányozható háziállat. Hiszen az ottani száraz, forró éghajlat s a silány pusztai növényzet ugyancsak kedvére való. A turkománok szamarai feltűnően erősek és nagyok, munkaképességük pedig valóban rendkívüli. Színek tekintetében kétségkívül a világosak a túlnyomóak, míg például a sötétbarna igazi ritkaság. Leggyakoribb a világosszürke, nem ritka a tiszta fehér sem, de igen gyakran akadunk olyan sárgáshomokszínűre, amelynek színezete igen közel áll a kulánéhoz. Közép-Ázsiában általános szokás, hogy a tevés karavánt szamáron nyargaló kalauz vezeti.”

Kelet-Ázsiában, nevezetesen Kínában, Köhler szerint a szamár elterjedtebb háziállat a lónál, aminek egyszerű és érthető magyarázatát a szamár kisebb beszerzési árában és kisebb fenntartási költségeiben találhatjuk. Észak-Kínában az öszvér mellett a szamarat használják föl mindenféle teherszállításhoz. Legjobbnak a santungi szamarat tartják, s nyereg alá is ez való leginkább. A kínaiak is úgy ülnek a szamár hátán, mint miden szamarat lovagló nép: csaknem egészen a farán. Az északkínai paraszt kis gazdaságában földjének megmunkálását is a szamár segítségével végzi, s termését is úgy csépeli ki, hogy egy kőhenger elé fogott szamarát körbe futtatja. Mandzsu-telepesek és mongolok nagyban űzik a szamártenyésztést; szamár-méneseiket a pusztán jóformán teljesen szabadjukra hagyják. Ők 10–15 márkáért adják el darabját, de Kínában már ennek kétszeresére szökik föl az áruk.

Régebbi időkben a görög szigettenger egyik-másik szigetén, s ezenkívül Szárdinián is elvadult szamarakat találtak. Ezek az ember igájából elszabadult állatok csakhamar visszatérnek vad őseik szokásaihoz. A mén megalakítja csapatát, másokkal életre-halálra megverekszik, félénk, éber, óvatos, s nem egykönnyen engedi magát ismét elfogatni és megszelidíteni. Hajdan Dél-Amerikában is jóval gyakoribbak voltak az elvadult szamarak, míg manapság majdnem eltűntek. Egész Amerikában, az Egyesült-Államok déli államait is beleértve, az általánosan föllendült öszvértenyésztés következtében a szamár odáig züllött, hogy a színes néptömeg – különben teljesen elhanyagolt – háziállatává lett.

A német szamártenyésztés terén újabban örvendetes jelenségnek mondható, pompás, munkabíró szamárfogatoknak Magyarországból és Angliából való ismételt bevitele, amelyek immár a berlini utca képébe is új színt hoztak. Ez Neuzig, a Német Állatvédő Egyesület akkori elnöke tevékenységnek köszönhető, aki a kisfuvarozók helyzetén akar ezzel javítani. Sajnos ugyan, hogy a kutyafogatot a legkisebb és legszegényebb „fuvarüzemek”-ből a szamár nem szoríthatja ki, jóllehet a karmos és puhatalpú kutya semmiesetre sem termett hámos-állatnak, csakhogy viszont – főként városokban – a kutyát mégis sokkal könnyebb élelmezni és elhelyezni. Másfelől azonban a szamár nagyon jól helyettesíthetné a kis orosz lovat, aminek most nagy volna a jelentősége, mert a Németországba való lóbevitel felét orosz lovak teszik ki. Sok olyan kisüzemben, amely most egy lóval dolgozik, sőt némely közép- és nagyüzemben is – például konyhakertészetben, tejszállító-vállalatban – fölösleges és drága a ló, ellenben teljesen helyénvaló lenne a szamár, mert beszerzési és ellátási költsége kisebb, másrészt pedig élettartam és betegségekkel szemben való ellenállás tekintetében a lovat fölülmúlja.

Angolországban a szamár, mint a kisemberek haszonállata, már valósággal polgárjogot nyert. Ott a „coster’s donkeys” – magyarán talán „kofaszamár”-nak mondhatnók – külön árverések, illetőleg vásárok tárgya.

A szamár nálunk a tavasz utolsó, vagy a nyár első hónapjaiban párosodik; délen egész éven át sállik. A mén ismeretes fülszaggató „i-á, i-á” ordításával adja tudtul vonzalmát a kancának és hosszan elnyujtott, ötször-tízszer megismételt vallomását még egész tucat horkanó sóhajtással toldja meg. Ez a vallomás ellenállhatatlan hatású, s még a vetélytársa sem téveszti el hatását. Ezt főleg olyan országban tapasztalhatjuk, ahol sok a szamár. Mihelyt egy kanca megszólal, valóságos forrongás támad a szamárnépség soraiban. A legközelebbi mén erre teljes erejéből ordítani kezd. Erre a második, harmadik, negyedik, tizedik is közbevág; végre mindmegannyian ordítanak, s az ember majd megsiketül vagy félig megbolondul az ordítozásban kifejtett buzgalmuktól. Annyi bizonyos, hogy egyetlen szamár ordítása valamennyit megszólalásra serkentheti.

Az előbb említett kairói szamaras-suhancok, akiknek úgy látszik nagy gyönyörűségük telik kenyerüket szerző barmaik ordítozásában, az iskolázott fülnek oly rettenetes hangokat úgy csalják elő, hogy a szaggatott „ii, ii, ii” hangot utánozzák; erre aztán akad szamár, amelyik magáévá teszi az ügyet, és folytatja, illetőleg terjeszti a szólamot.

A párzás után 12–13 hónapra – a vemhesség ideje tehát körülbelül 1 hónappal hosszabb a lóénál – a szamárkanca egy (nagyritkán két) teljesen kifejlődött, nyitott szemmel születő csikót ellik. Ezt nagy buzgósággal tisztára nyalogatja, s világra jövetele után fél óra mulva már odakínálja tőgyét. A csikót 5–6 hónap mulva el lehet választani; de azért még nagyon sokáig mindenfelé követi az anyját. Legzsengébb korában sem szorul semmi különösebb gondozásra és ápolásra, s éppúgy, mit szülei, bármiféle táplálékkal beéri. Az időjárás viszontagságai iránt alig érzékeny, s nem is egykönnyen betegszik meg. Fölötte vidám, és fürge állat, amely pajkosságát és szívének belső vidámságát a legbohókásabb mozdulatokkal és ugrásokkal fejezi ki. Nagy örömmel siet minden más szamár elébe, de az embert is hamarosan megszokja. Ha az anyjától el akarják választani, a gazdának mind a két féllel ugyancsak meggyűlik a baja. Mind a ketten ellenszegülnek, s ha ez nem segít, fájdalmukat és egymásért való vágyakozásukat több napon át ordítozással, vagy legalább élénk nyugtalankodásukkal teszik nyilvánvalóvá.

Veszély esetén az anya bátran védelmezi csemetéjét, tűzzel és vízzel sem törődik, sőt inkább önmagát is föláldozza, ha erre kerül a sor, – csakhogy kedvencét megmentse.

A csikó már második életévében meglett állat, de erejének teljességét csak harmadik évében éri el. Vannak rá példák, hogy egyes példányok 40–50 esztendősek lettek.

A szamár jóval régibb háziállat a lónál. Keller C. szerint a vadszamarat az ősidőkben az Északkelet-Afrikában egykor igen hatalmas gallák szelidítették meg, minthogy földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. Ők azután a fáraók népénél még az első dinasztia kora előtti időkben tenyésztették el Ó-Egyiptomban. A szamarat ugyanis már ebben az idő tájban, vagyis 4000-ben Kr. e. ábrázolták, mégpedig jellegzetes váll-keresztjével, juhok és tulkok társaságában. Legtöbbször teherhordónak alkalmazták, ezenkívül a szérűn való csépléshez éppúgy, mint ma. Lovagoltak is rajta, de úgy, hogy az ülő alkalmatosságot – valami zsöllyefélét – két szamár közé erősítették fel. Az új birodalomban, Kr. e. 1600 táján, a szelíd ló megismerése és elterjedése a szamár jelentőségét erősen csökkentette.