1. Lovak (Equus L.)

FEJEZETEK

A vadon élő lovak – pontos mérések tanusága szerint – nagyság tekintetében természetesen különbözők, de általánosságban a kis orosz lovakhoz hasonlíthatók. Testalkotásuk, valamint csontvázuk egyes elemei: fogaik, végtagcsontjaik egymáshoz annyira hasonlók, hogy az egyes fajokat csak a méretek tekintetbe vételével tudjuk egymástól megkülönböztetni. Ennek ellenére is módunkban áll a lovak nemzetségét – jórészt nagyon szembeszökő külső bélyegek alapján – három alnembe csoportosítanunk – igaz viszont, hogy ezeknek az alnemeknek egymással való rokonsági összefüggéseiről mindeddig keveset tudunk.

A legszorosabb értelemben vett lovak alnemét (Equus) a tövéig hosszú szőrrel benőtt farok, mind a négy végtagon föllépő szaru-gesztenyék, valamint a kis fül jellemzik. A többieknek, amelyeket ismét a csíkoszebrák vagy tigrislovak (Hippotigris H. Sm.) és a meglehetősen egyszínű szamarak (Asinus Gray) alnemekbe csoportosítanak, – a hosszabb, vagy igen hosszú fül, csak a végén, vagy végső felén hosszú szőrös farok, és csupán a kézen föllépő szaru-gesztenyék a jellemző bélyegeik. E mellett azonban arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a nehéz, szürkeszínű afrikai szamarak, a könnyed, sárgaszínű ázsiaiaktól, legalább külsőleg, igen könnyen elkülöníthetők. Innen van, hogy az ázsiai szamarakat, amelyeknek fülük is rövidebb, „fél-szamarak” néven el is szokták különíteni.Tigris-lovak (Hippotigris H. Sm.)

Bizonnyal az afrikai zebrákat kell a legeredetibb vadlovaknak tekintenünk: hiszen jó okaink vannak arra, hogy a harántcsíkoltságot a pusztán lakó emlősök jellegzetes bélyegének minősítsük! Ezenkívül olyan vadló fajokat is ismerünk, amelyek testén a csíkoltságnak már csak foszlányoknak mondható maradványai láthatók; sőt kivételesen még a mi házilovunkon is föllép a harántcsíkoltság, amit bizonnyal alig minősíthetünk egyébnek, mint csíkolt ősökre való visszaütésnek. Másrészt a zebrák csoportján belül is észlelhető, hogy a csíkoltság elenyészőben van; különben pedig a fejnagyság és fülhosszúság számbavétele útján is a szamáralkatúakon keresztül a lóalkatúakhoz jutunk el. Más szavakkal; míg a szamárfejű zebrák egészen patájukig tökéletesen csíkoltak, addig a lófejűek csíkos mustrázata a nyakra, s a törzs előrészére szorítkozik, a többi fölület csíkozatlan. Ez utóbbiakon az eredeti fehér alapszín sötétedése is megállapítható, amennyiben sárgásba, vörhenyesbe, majd barnásba hajlik, s a sötét fősávok között bizonytalan rajzú, halvány árnyalatok, vagy közbeékelt sávok „vendégcsíkok” vehetők észre.

A nyak és törzs egyszerű harántcsíkjait, amelyek a rövid, mereven fölálló sörényben is érvényesülnek, az amúgy is erős nyakat még erősebbnek tüntetik föl, sokan a gerincoszlop csigolyáival is bizonyos összhangban levőknek vélik; s ezt a véleményüket megerősíti a farok, valamint a végtagok csíkozásában szembeötlő szabályszerűség is. A vállövön, valamint a lágyék táján szembeszökő csíkozási zavarok tűnnek föl, ezek azonban mintha még inkább megerősítenék az említett összefüggést. Szellemesen mondja Bölsche, hogy a zebra csíkoltsága átlátszó, mert ez „a test szerkezetének összetartozó részeit, amelyeket egyébként a bőr el szokott födni, mintegy kidolgozza és szemeink elé tárja, mintha átlátszó burkon keresztül néznénk belé az élő állatba”. De ha a zavarok tovább haladnak, illetőleg a combok harántcsíkjai a gerinctájra is fölnyomulnak, a törzs közepe felé irányuló sávok annál rézsutosabban vonulnak, amíg ott a merőlegesen haladó csíkokkal találkoznak; a farok tövén ilyenformán csak egy kicsiny mező marad fönn, amelynek mustrázata valósággal rácsozottnak tünik föl. S itt nyomulhat előtérbe az a szempont, amelyből Pocock vizsgálja és értelmezi a zebrák mustrázatát; ő ugyanis ennek sajátos elrendezési formáját a szemlélőre nézve megosztó és föloldó hatásúnak mondja. S az Afrika-utazók egybehangzó véleménye szerint a zebra mustrázata, amely magábanvéve kirívó, az állat természetes környezetében még föltűnőnek sem mondható, sőt ellenkezőleg, valósággal „védőszínezet” benyomását teszi. Ebben az irányban Fonck szerint, a száraz időszak portömegei is segítségére jönnek, mert a gereznába ülepedett por bizonyos távolságból még a mustrázatot is tökéletesen eltűnteti, s az Ugogo pusztáinak zebráit téglavörös, a Makatta síkságéit pedig olyan szürkére fösti, mint a szamár. Végezetül azt sem szabad felednünk, hogy nem csupán az egy ménesbe tartozó különböző példányok mustrázata, hanem még egy állat jobb- és balfelének csíkoltsága sem egyöntetű: kisebb-nagyobb eltérések mindig mutatkoznak. Az egyöntetűség és tökéletes részarányosság csak a kipusztulóban levő fajoknál – a beltenyészet következményekép – jut érvényre.

Hogyha Dio Cassius feljegyzését, amely szerint Caracalla császár 211-ben a cirkuszban sajátkezűleg megölt egy „hippotigris”-t – valóban úgy kell értelmeznünk, hogy ebben az esetben különösen nagy, vagyis „ló nagyságú tigrist” jelent, a zebrát a nyugati írók közül a K. u. IV. században Philostorgius említi legelőször, aki nagy, tarka vad-szamarakról beszél. A régi arab írók már századok óta ismerték állatunkat s az általánosan használt zebra nevet (ez ugyan az eredetiben Zeora-nak vagy Zecora-nak hangzott) – az ő nyelvükből kell levezetnünk. A természettudomány szemszögéből annyira sívár és meddő középkor semmit sem tudott állatunkról és csupán Ludolfnak a XVII. századból való, Aethiopiát tárgyaló leírásában, a Kongó-vidékről szóló részben találkozunk a zebra nevével. S minthogy Aethiopiából, vagyis mai Abessziniából a portugálok révén a zebra már elevenen is eljutott Kairóba, meg Bataviába, szinte föltehetnők, hogy Európában éppen a zsinóros zebrát (Equus grevyi Oust.) ismerték meg legelőször, amely faj viszont legkésőbb jutott be az állattani irodalomba.

A zebrák földrajzi elterjedése Afrika déli és keleti területeire szorítkozik. Minden közlemény, amely kivált a nyugati területek vadlovairól szól, nagyon is gyanus. Hiszen a legújabb fölfedező utak, – aminő pl. Adolf Frigyes hercegé is – ismételten kimutatták, hogy a Niger folyó, továbbá a Csad-tó s a Sári-folyó vízkörnyékén egyetlen zebra sem él; a Kongó-vidéknek is csak a délkeleti legszélső csücskében, a Katangha területén tanyázik! A keleti oldalon észak felé is jól fölnyomúlnak a tigrislovak, de az Adeni öböl, illetőleg Vörös-tenger vízkörnyékén már nem fordulnak elő, s ezen a területen a szürke vadszamarak helyettesítik őket.

A tigrislovak társasan élnek. Rendesen csak 10–30 darabot látni együtt, hébe-hóba azonban több száz példányból álló ménesbe is tömörülnek. Wiszmann a Kilima-Ndsaro körüli térségeken 500 főnél okvetlenül többet számláló, talán 1000 példányból álló ménest figyelt meg. Ennek mozgása valamelyest a nagy lovas seregek gyakorlatozását juttatja eszünkbe: kanyarodáskor ugyanis a külső szárny a képzelhető leggyorsabb iramban iparkodik az új arcvonalba fölnyomulni. Az ilyen zebrák bizonnyal új legelőterületre vonulóban vannak, vagy ilyen területre éppen megérkeztek. Vándorlásaik egyenes összefüggésben állnak az esős és száraz időszakkal, illetőleg az ettől függő legelő viszonyokkal. Ezek a tényezők a tigrislovakat természetszerűleg más nagy növényevő állatokkal is összeterelik. Minen régi Afrika-utazó egybehangzóan közli, hogy kvagga ménesekkel csaknem mindig láttak különféle antilop fajokat, gnút, strucot, sőt még bivalyokat is együttesen. Kiemelik, hogy legkivált strucokkal legelésznek együtt, s úgyszólván egyetlen zebraménes sem látható strucok nélkül; természetes, hogy a tigrislovak ezeknek az óriás madaraknak éberségét és óvatosságát hasznukra fordítják. A strucok – Lichtenstein szerint – viszont azért keresik a zebrák társaságát, mert ezek trágyája nagy ganéjbogarakat csalogat oda, amelyeket legelőjük pótlására szívesen csemegéznek föl.

Harris szerint a „bonte Quagga” épp oly rendszeresen csatlakozik a csíkos gnúhoz, mint a közönséges kvagga a fehérfarkú gnúhoz; s ugyanígy viselkedik minden zebrafajta egészen a zsinóros zebráig, amely a beiza-antiloppal társulva keresi föl legelőit. Schillings a Masszai-síkság tigrislovait gyakran látta együtt strucokkal, tehén-antilopokkal és gazellákkal, de mégis a gnúkhoz vonzódnak leginkább. Ugyanő a fehérszakálas gnút a zebrát – mind legelő csordákban, mind pedig itatóra vonulóban – olyan sűrű tömegekben látta együtt, hogy az állatok csaknem súrolták egymást. S ebben az esetben még arról sem lehet szó, hogy az egyik állatfaj a másiknak valami fölmérhető hasznára lenne, mert hiszen érzékszerveik egyformán élesek; Wiszmann pedig azt is megfigyelte, hogy menekülés esetén a tigrislovak azonnal a faképnél hagyják asztaltársaikat. Azt kell tehát mondanunk, hogy a társulás csupán természetes következménye a kultúr embertől nem háborgatott fűves térségeken zajló „paradicsomi” állati életnek. Az viszont természetes, hogy a vegyes asztaltársaság legéberebb tagjai a hangadók; amíg ezek nyugodtak, a többiek semmi egyébbel nem törődnek, mint legeléssel vagy szórakozásokkal. De mihelyt amazok meghökkennek, fölkeltik a egész tömeg figyelmét, s ha futásnak erednek, az egész csapat neki iramodik.

A tigrisló Afrika legbizalmasabb természetű vadja; legalább is a trópusi fajták, amelyek alapján ma ítélhetünk, ezt bizonyítják. S végül is mi sem természetesebb ennél, mert hiszen oly nagy termetű, erős, s egyúttal gyorslábú állatok nem igen hajlandók eleve menekülésre gondolni: erre csak az ember állandó üldözése kényszeríti őket. Wiszmann a zebrát nappal minden más állatnál virgoncabbnak fösti le, mert még akkor is állandóan élénk mozgásban van, ha ellenség nem is háborgatja. A csikók anyjuk körül ugrándoznak, a mének a kancáknak kelletik magukat, vagy pajzánkodnak velük, egymás közt pedig vagy játékból vagy komolyan torzsalkodnak. Schillings szerint az a látványosság, amelyet a határtalan síkságon tanyázó nagyobb tigrisló tömegek nyujtanak, a legfönségesebb színjáték, amelyet a mai állatvilág fölmutathat. De a tigrislovak dícséretét bizonnyal senki sem zengte el nagyobb lelkesedéssel, s költőibb ecseteléssel, mint Harris, akinek leírásai 1840-ből valók, s aki Dél-Afrikának, jelesen az Oranje folyam vidékének azóta letűnt vadbőségében még a saját szemeivel gyönyörködhetett.

„Még csak elképzelni is bajos szebb teremtést, – írja Harris – mint füves pusztáknak ezt a pompásan színezett, erőteljes, vad és szélsebes gyermekét. A vadász szeme előtt a határtalan homokos síkság terjeng, melynek vörös csillámát csak imitt-amott szakítják meg a nap hevétől fölperzselt gyepesek barna foltjai, s csak gyéren árnyalják be egyes szárnyalt levelű mimózák, míg irdatlan messzeségben a hegyek éles rajza szegi be szemhatárt. Ilyen tájkép közepén sűrű porfölleg száll föl a csöndes légben, s egyetlen fuvallattól sem zavarva, füstoszlop módjára emelkedik az ég azúrja felé. Mind közelebb és közelebb hömpölyög. Végre sötét, fürge, táncot járó lények tűnnek elő időről-időre, de mindig csak egy-egy pillanatra. Gyönyörű, pompásan csíkozott állatok villannak föl a napsugárban, s most, mintha egész lovasezred vágtatna el mellettünk, robajló dübörgéssel tör elő a tigrislovak zárt sorokban száguldó seregének előcsapata. Rendetlen futással nyargalnak előre, fölvetett fejjel és kinyújtott farkkal, fej, fej mellett szorosan együtt groteszk külsejű, kérődző pajtásaikkal a csíkos gnúkkal. Majd hirtelen kanyarodik, majd megáll a csapat és kémlelődik. Lassú lépésben, tágra nyitott orrlyukakkal, sörényét fölmeresztve, farkával oldalát csapkodva egy hatalmas mén válik ki a seregből, néhány lépésre előre megy, s amint a vadászt megismeri, nagyot horkant, s visszrúgtat a sereghez, amely erre ismét nekirugaszkodik és csíkos fejét rázva s nyerítve tovaszáguld.”

Itatóra este, vagy éjjel, esetleg azonban csak kora hajnalban megy a zebra, s ilyenkor nagyon éber és óvatos, mert ezt az alkalmat szokta megrohanására az oroszlán fölhasználni. Bronsart egy óriási ákác koronájáról figyelte meg őket. Először künn a füves pusztáról hallotta nyerítésüket, majd a folyam menti erdőszegély felől prüszköléseiket és horkantásaikat; ezekbe a hangokba a gnúk röfögése s közbe-közbe a kölcsönös összerúgások csattanó hangjai vegyülnek. Amint a prüszkölés közelebb jött, a paták állandó dobogása is jól hallatszott; ilyen csapatot ugyanis a legyek óriási rajai kísérik, amelyek az állatokat folytonos mozgásra késztetik. Mintegy tízszer, sőt még több ízben jöttek az állatok félig-meddig a folyammenti erdőbe, de újra és újra visszarohantak a nyilt síkságra. Bronsart szomáli vadásza ezt azzal magyarázta, hogy minden bizonnyal az előbb az itatónál járt párduc-pár szagát szimatolták meg, vagy talán ennek ürüléke is ott lehet a közelben. Végre az itatóváltón, amely mintegy három méternyi széles útbevágásnak látszik, – de a vízparton kétszeresére szélesedik – egy hatalmas zebra mén jelent meg, kettőt horkantott, majd halkan szűkölt, megállott és merően figyelt a folyó felé. Mögötte két gnú bak, s lassan-lassan, mintegy 20 zebra s végül ismét egy gnú bak, sorakozott. Az állatok viselkedése nem annyira aggodalmat, mint csupán óvatosságot fejezett ki. Ezután kölcsönös tolakodás és furakodás vette kezdetét, hátrasúnyt fülek jelezte rugások következtek, s ekkor mégis úgy látszott, hogy az állatok félnek a krokodilusoktól. Mert a hátulról jövő nagy nyomásnak az elül állók görcsösen megvetett lábakkal szegültek ellene, semmikép sem akarva a vízbe gázolni. Végül azonban mégis megfelelő kényelmesen helyezkedtek el, s a legelől álló 3–4 zebra, a tágas hely ellenére is egészen szorosan egymáshoz símulva, térdig a parti iszapba süllyedve, füleiket hátrasúnyva, hosszú kortyokban itták a vizet; a hátrább állók fejeiket az ivók hátára tették. Mihelyt egyik zebra szomját oltotta, nagy erőfeszítéssel és nekirugaszkodással kiszabadította magát az iszapból, megfordult, s fölvágtatott a váltóra, közben azonban jó néhány rúgást osztott ki társainak csupa tréfából. A váltón azonban nem állott meg, hanem innen, fülét hegyezve kiporoszkált a legelőre. Legutóljára, nagyon gyors, élénk lépésben, minden óvatosság mellőzésével még két zebra jött az itatóra, s mihelyt szomjukat oltották, vágtában tértek vissza a méneshez. Ezek bizonnyal az erdőszélre kiállított őrszemek voltak, mert mihelyt megjöttek ez egész tömeg tompa dübörgéssel kinyargalt a síkságra.

Böhm R., aki Német-Kelet-Afrikában sokszor százával látta együtt a tigrislovakat, viselkedésükről a következőket írja; „Leginkább a nyílt térségeken láthatjuk őket, nap közben azonban gyakran húzódnak be a ritkás facsoportok közé is, ahol a déli nap heve, s a kínzó légy-rajok szúrási ellen úgy védekeznek, hogy az árnyékban szorosan összeállanak. Napnyugtakor a csapatok ismét kimennek a nyilt pusztára, s ilyenkor libasorban lépkednek egymás nyomába. Este az itatót keresik föl a vezérmén vezetése alatt. Társaságukban gémek, bivalyok és antilópok is vannak, amely a kevésbbé éber zebrák helyett az őrködés tisztét vállalják magukra, míg a bivalyok viszont a zebrákhoz igazodnak.”

Fonck is leírja a német-kelet-afrikai zebrák minden napi élete folyását, s azt, hogyan társulnak a gnúkkal, amelyekkel szorosan összeállva az izzó nap ellen a nagy fák árnyékában keresnek menedéket. Itt aztán nyugodtan állanak, csak a legyek ellen csapkodó farkuk van örökös tevékenységben, s hasonló okból lábukkal is dobbantanak egyet-egyet, vagy pedig hangosan prüszkölnek. A zebrák egymásközt való állandó torzsalkodásáról is több utazó tesz említést. Fonck azonban másfelől a hűség és ragaszkodás egy szép példáját is fölhozza. Egy ízben ugyanis egy mént terített le, egy másik zebra (minden bizonnyal kanca) pedig mintegy 50 lépésnyi távolban levő cserjésből figyelte és sajátságos fojtott, rekedten hangzó aggódó nyerítésel hivogatta párját.

Zebrák Kelet-Afrika füves pusztáin.

A zebra-ménesnek a vadásszal szemben való viselkedéséről egy szaklapban a következőket is olvashatjuk: A hatalmas vezérmén füleit hegyezve, orrcimpáit kitágítva, éles patáival haragosan kapálja a kemény talajt, s ezt a műveletet hangos horkantásokkal kíséri; majd két lábra ágaskodik s néhány hatalmas ugrást téve, nyihogással figyelmezteti társait. Erre a többi is fölfigyel, s mintha acélrugók hajtanák, könnyedén nekirugaszkodva, tüskön-bokron keresztül elszáguldanak a békességet zavaró közeléből. Bizonyos távolságban megállanak, újból kémlelődnek, majd meg ismét futásnak erednek. Ilyen menekülő tömeg, amint a legtarkább összevisszaságban, hol fölágaskodva, hol meg ki-kirúgva tovanyargal, valóban lebilincselő látványt nyújt, s rendkívül tanulságos bemutatása az acélos erőnek, fékezhetetlen vadságnak, s általában az izmok és inak szilaj játékának. Ezt ilyen szépen és találóan Wiszmann mondja, aki a tigrislovak nagy barátja; de ez a jellemzés csak szűkebb keretek közt találó. A zebra ugyanis nem kitartó. Általában véve is minden állat csak annyira szívós és ellenálló, amennyire ezt természetes környezete, – amelyhez alkalmazkodik – megköveteli. A zebrát pedig természetes ellenségei, vagyis az oroszlán, meg a néger vadász, nem szorítják rá a kitartásra, s ennek következtében nem is kitartó. Minden megfigyelő adata megegyezik abban, hogy a zebra-ménes, a ménekkel az élén, hosszú sorban futva menekül. S a menekülők csak akkor tömörülnek sűrű tömegbe, ha nagy veszély fenyegeti őket. S ilyenkor tűnik ki, mily szégyenletesen alulmaradnak a jó lóval szemben. De jól értsük meg; vadásszal és ennek fölszerelésével a hátán! Ezt Német-Délkelet-Afrikában maga Wiszmann is tapasztalta. Még olyankor is, amikor szemmel láthatóan minden erejük megfeszítésével iparkodtak elmenekülni, az ő szürkéjével egyáltalán nem mérkőzhettek. S vannak búvárok, akik szerint ez mutatja be való megvilágításban azt a nagyon elterjedt fölfogást, hogy minden vadállat „erősebb” és „szívósabb”, mint az „elpuhult” háziállatok, s szerintük ez egyúttal kellő fényt vet azoknak a néhány év előtt nagyon élénken megindult mesterkedéseknek várható eredményeire is, amelyek a zebrából háziállatot igértek alakítani. Másfelől azonban ezek szem elől tévesztik, hogy a tömegbe rohanó állatok egymást akadályozzák szabad mozgásukban és erejük kifejtésében. Ezenkívül pedig, – mint Kittenberger is közli, – a zebra-ménesekben ott vannak, rendszerint középen tartva, a kis csikók is, amelyek már magukban véve is akadályozói a teljes gyorsaság és kitartás kifejtésének.

Beszélik, hogyha az üldözőnek sikerül lovával a zebraménesbe belerúgtatni, s a zebracsikókat anyáiktól elszakítani, a kis csikók ellenkezés nélkül nyugszanak bele sorsukba, s úgy követik a lovat, mint saját anyjukat. S úgy látszik, hogy a tigrislovak, s az egypatás háziállatok közt az összetartozandóság bizonyos érzése lappang; legalább is a régi Afrika-utazók beszélték, hogy lovaikhoz gyakran csatlakoztak kvaggák és alföldi zebrák, s velük együtt nyugodtan legeltek. De sok esetben csak a kíváncsiság ösztökéli őket ilyesmire. Így Selous lovaihoz is egészen közel mentek, megszaglászták, de aztán prüszkölve ismét elnyargaltak, Böhm szerint pedig nagyon szívósak, s nagyon jó lövést kívánnak, de viszont nagyon könnyű őket becserkelni, – kivált ha nincsenek éber asztaltársaik, – hacsak saját bőrük árán szerzett tapasztalataik nem késztetik nagyobb óvatosságra. Menekülés közben a gnúéhoz hasonló az a szokásuk, hogy hirtelen hátrafordulnak, s megbámulják az üldözőt, aki természetesen ezt az alkalmat nem szalasztja el, s hasznát veszi puskájának. A megsebzett példányok mindig külön tartják magukat a seregtől, s ennek az általános érvényű jelenségnek az a természetes magyarázata, hogy a beteg állat amúgy sem bír az egészségesekkel együtt menekülni.

Az emberen kívül természetesen az oroszlán a tigrislovak legnagyobb ellensége. Amint Böhmtől is tudjuk, valóban igen gyakran válik ennek a ragadozónak martalékává.

Táplálék dolgában a tigrislovak nem nagyon válogatósak, de azért még sem olyan szerény igényűek, mint a szamarak. Hazájukban bőséges legelőre találnak; s ha valamely helyen ki fogy a táplálékuk, illetőleg a szárazság következtében minden növény kiaszik, a Dél-Afrikában élő többi nagy legelő állat példájára, ők is vándorútra kelnek. Ismételten megmívelt földekre is ellátogatnak, s így az ültetvényeseknek kárt okoznak. Így Böhm szerint különösen a durrha-köles táblákban végeznek nagy pusztítást. Az esős időszak beköszöntével azonban önként búcsút vesznek a lakott területektől, amelyeken különben sok üldözésnek vagy legalább zaklatásnak vannak kitéve, s ismét régi, megszokott legelőikre térnek vissza. Német-Délnyugat-Afrikában Namutoni és Okavájó között az Etesa-medencében a „hideg évszak”-ban (száraz időszak) 1–3 cm vastag rétegben kivirágzó só mind több és több zebra-ménest csalogat oda, úgyhogy végül ezen a nem is nagy területen a ménesek százai zsúfolódnak össze. Darab számra nézve, legalább 8000, de valószínűleg 10.000, sőt 12.000 főből áll ez a tömeg. Állataink ilyenkor ennek a sós területnek sajátos kemény füvével is beérik. De mihelyt az első esős napok hatására a sóréteg eltűnik, a medence keleti csücskén megindul a vonulás nyugat felé, azaz a Kunene-folyótól délre fekvő, teljesen lakatlan Kaoko-föld felé, ahol pompás legelő várja őket. A vonulás kezdetén tehát a keleten tanyázó tömegek – minthogy nyugatnak tartanak – mintegy elsodorják, felgöngyölik a medence nyugati peremén tanyázó seregeket, s lassan-lassan egymásután tűnnek el a zebrák, gnúk és különféle antilop csordák Okavájó vidékéről, hogy a következő száraz időszak kezdetén a megszállás ismét kezdetét vegye. A zebrák legelési módja eltérő az antilopokétól, mert ilyenkor félhold alakot formálva húzódnak széjjel.

A tigrislovakat hangjuk alapján is ló- és szamáralkatúakra oszthatjuk föl. Fogságban saját jószántukból csak nagy ritkán adnak hangot, s így is csak nagyobb izgalmukban; s az állatkertekben különösen a hegyi zebra hangját illetőleg nem igen lehet alkalmunk tapasztalatokat szerezni. A szabadban Pechuel-Loesche a fedezni kész ménló mély röhögéséhez hasonlítható hangjukat hallotta. Ez tehát ismét összeegyeztethető a zsinóros zebra hangjáról alább elmondandókkal, vagyis azzal, hogy voltaképpen i nélküli szamárordításra emlékeztet, amely azonban borzalmasan hangzó röfögésnek is beválnék. Höhnel szerint egyenesen az oroszlánbőgéshez lehetne a zsinóros zebra hangját hasonlítani, mert ahhoz való hasonlósága még az ő embereit is gyakran megtévesztette.

A lóalkatú zebrák hangját viszont mégis leginkább a nyerítés egy nemének mondhatnók, jóllehet többször mondják kutyaugatáshoz, főként a messziről hajtó kopócsaholáshoz hasonlónak. Amint Wiszmann igen helyesen jegyzi meg, a röviden kilökött és egymásután sokszor ismétlődő hangban van valami újjongó rikogatás; néha azonban ez nagyon röviden szaggatott. Cuvier leírása szerint a kvagga egymásután mintegy húszszor is hangoztatja az „oa, oa” szótagokat; ezeket ugyan más utazók „quä, quä” vagy „quähä” szótagokkal iparkodnak visszaadni, s egyúttal ebből vezetik le az állatok hotentotta nevét is. Az alföldi zebra („dauv”) a „ju, ju, ju”-nak hangzó szótagokat hallatja egymásután röviden, s ezeket – legalább fogságban – háromszornál többször nagyon ritkán hangoztatja. Selous szerint a nyugodtan, zavartalanul legelésző tigrislovak sohasem adnak hangot, de ha egyet kilövünk közülök, hol egyik, hol másik nyerít. Selous úgy véli, hogy ilyenkor az elveszett társ hivogatását fejezi ki a hagyjuk; de talán mégsem egyéb, mint az izgalom kifejezője.

A zebráknak a szabadban való szaporodásáról kevés megfigyelő szól. Nevezetesen nincsenek adataink arra nézve, hogy a csikózás bizonyos meghatározott időszakra esik. Sőt Bőhm följegyzései; „Csikót júliusban, szeptemberben láttam; október közepén vemhes kancát lőttem...” éppen az ellenkezőt látszanak bizonyítani, ami különben a forró égöv alatt inkább is várható. Fogságban való többszöri tenyésztési kísérletek legalább is lóalkatú zebrákra nézve megállapíthatóvá tették, hogy vemhességök ideje jelentékenyen ingadozik, még pedig 346 és 391 nap között.

A tigrislovak érzékszervei általában elég jók, de egész szervezetük alapján őket is, mint általában minden ló félét „szimatoló-állatok”-nak kell mondanunk. Szellemi képességek tekintetében valamennyi faj meglehetősen egy színvonalon áll; az állatkertekben tehető megfigyelések alapján ugyan olyatén tapasztalathoz jutottak, hogy a hegyi zebrák, valamint a trópusi szamár alkatú tigrislovak, a zsinóros zebrával egyetemben nem olyan élénk, virgonc és szemfüles állatok, mint a déli lóalkatúak, nevezetesen az alföldi zebra és Chapman zebrája. Másrészt azonban valamennyiben megvan bizonyos vadság, sőt ravaszság és vakmerőség is. A ragadozók támadásai ellen rúgásaikkal és harapással bátran védekeznek. Éppen ezért a hiénák – mint ismeretes – békén is hagyják őket. Sőt mi több, mint Sparrmann beszéli, a délafrikai gyarmatosok időnként oly célból tartottak kvaggát fogságban, hogy barmaikat a hiénák ellen megvédelmezze. És nem csak a hiénák, hanem még a hiénakutyák ellen is sikerrel védekeznek, ami még jóval többet mond! Még az oroszlánnak sem minden esetben sikerül a zebrát legyűrnie, jóllehet leginkább erre vásik a foga. Bronsart a Kilima-Ndsaro környékén élő vakamba- és masszai néger vadászoktól, s ezenkívül a Nyassza tó környékén öreg araboktól is hallotta, hogy a zebra még az oroszlánt is agyon bírja rúgni. Különben pedig a Iipe tó közelében maga Bronsart is látott olyan oroszlán csontvázat, amelyen a halántékcsont be volt törve. Gromier pedig Portugál-Kelet-Afrikában, 1906-ban olyan zebrát ejtett el, amelyen az oroszlánnal való régebbi viaskodásnak nyomai szemmel láthatók voltak. Ebben az esetben az oroszlán, úgy látszik, rövidre szabta ugrását, s így karmait csak a zebra oldalába vágta belé; a megcsúszott oroszlánmancs karmai innen a zebra combjáig szántottak végig. De még a zebra farka is meg volt csonkítva és majdnem egészen lenyúzva; ezt tehát az oroszlán valószínűleg fogaival is el tudta ugyan kapni, de a préda még úgy is kisiklott karmai közül.

Természetes, hogy a tigrislovaknak is az ember a legveszedelmesebb ellenségük: hiszen az európai ember lelkiismeretét máris több zebrafaj teljes kiírtása terheli! Ennek magyarázata egyfelől a vadászat könnyűségében és veszélytelenségében, valamint a zebrabőr szépségében keresendő, mert hiszen mindez nagyon csábíthat ennek a semmi különösebb kárt nem okozó állatnak üldözésére. Másfelől pedig tudnunk kell azt is, hogy a mi ízlésünk szerint kissé íztelen, vagy édeskés zebrapecsenyét, sárga hájával együtt valósággal nyalánkságnak minősítik a négerek, s ennélfogva az utazók, fekete kísérőik ellátására, gyakran lőnek néhány zebrát. Hány teherhordó karaván fogyasztott már eddig is zebrapecsenyét, s hány fog még ezután is! Kittenberger Kálmán („Vadász és gyüjtőúton Kelet-Afrikában 1928) maga is több esetben látta el ezen a módon embereit. A Fokföld búrjai pedig addig etették kvaggahússal fekete napszámosaikat és léhütőiket, s addig használták föl a zebrabőröket zsákolás és csomagolás céljaira, amíg ez az érdekes állatfajt tökéletesen kiirtották. Ma minden múzeum örülne, ha ilyen bőrnek birtokában lenne. Swayne azt állítja, hogy a zsinóros zebra jobb a többinél, mert jobban hasonlít a marhahúshoz.

Dél-Afrikában, ahol minden és mindenki lovasítva van, a zebrát is lóháton vadásszák, amint különben már említettük is. Közép-Afrikában viszont inkább becserkelik, vagy pedig meghajtják. A négerek sok zebrát fognak vermekben, ahol aztán könnyű szerrel agyonverik. Az abessziniai előkelőség szívesen díszíti lovainak sörényét a zebra tarka sörényéből készített rojtokkal, Angoni (Közép-Afrika) harcosai pedig zebrasörényből készített fejdíszt viselnek.

A megsebzett zebra természetesen az emberrel szemben is védekezik. A kafferek lándzsáját – mint Selous írja, – egyetlen harapással és rántással távolítja el sebéből a zebra; s Berger is beszéli, hogy amikor egy halálos lövést kapott ménnek vadászkésével a kegyelemdöfést adta, az állatnak még mindig volt annyi ereje, hogy a kést fogaival kirántsa testéből. Ha az ember nagyon közel megy a zebrához, villámgyorsan rúg. Pringle azonban még egyebet is beszél a Fokföld régi gyarmatosainak idejéből. A búrok egyik hirhedt hajtóvadászati módszere az volt, hogy a hegyi zebrákat valamely szakadéknak szorították neki, hogy a mélységbe zuhant állatokon még a puskaport és golyót is megtakarítsák; egyízben azonban a végső kétségbeesésbe hajszolt zebrák egyike visszafordult, s egy búr legény combjából akkora darabot harapott ki, hogy az ennek a harapásnak következtében meghalt.

A német gyarmati vadásztörvény a zebrát Német-Kelet-Afrikában a nagy vadak közé sorozza, amelyek kilövési engedélye az ú. n. nagy vadász-jegyhez van kötve; Német-Délnyugat-Afrikában pedig a zebra vadászata minden körülmények között tilos.

A búrok hurkos bottal fogták a zebrát, még pedig természetesen úgy, hogy lóháton üldözték és kifárasztották. Tekintve, hogy a zebra nem kitartó futó, az üldöző hamarosan el is érte célját. A hurkos bot mintegy 1.5 m hosszú s a hurok a végére van illesztve; mihelyt a lovas vágtatás közben megfelelően beérte a tigrislovat, a hurkot a nyakába veti. Amint Millais leírja, az igy elfogott zebra korántsem védekezik annyira, amennyire ez tőle várható lenne; sőt ha a vadász csak egy hétig is karóhoz kötve tartja, jóformán megmarad a ház közelében, s egészen olyan bizalmassá és szeliddé válik, mint a szamár. Ezzel szemben – legalább a búrok hiresztelése alapján – még ma is rendkívül gonosz indulatúnak tartják a hegyi zebrát. De viszont az Európába került zsinóros zebra példányok kivétel nélkül nyugodt természetűeknek és szelídeknek bizonyultak. Mondják ugyan, hogy ezeket elfogatásuk után már hazájukban annyira megtörik, hogy egész életükre elveszik a kedvüket a gonoszkodástól s az ijedezéstől. Megjegyzendő, hogy az utóbbi 50 esztendő folyamán Reiche útján az állatpiacra került zebrák legnagyobb részét szintén hurkos bottal fogták. Ezt az állatot ugyanis évenként állandóan és rendszeresen szállították, sőt máig is szállítják az állatkertek, állatseregletek és cirkuszok számára.

Ki kell ugyanis emelnünk, hogy a tigrislovakat igaztalanul mondták szelidíthetetleneknek. Hiszen Parkins angol sheriff két kvaggával már 1826-ban vitte annyira, hogy őket könnyű futó-kocsiba foghatta, s éppen úgy hajthatta, mint a lovakat. Legújabban pedig, hogy még csak ezt az egy példát említsük, Rothschild Walternek volt zebra négyesfogata. A hámba szoktatáshoz természetesen jó adag türelem, s ezenkívül szakértelem is szükséges, mert ha e kellékek nélkül kísérletezik valaki, vagy pedig előbb már helytelen bánásmóddal elrontott zebrákkal akar eredményt fölmutatni, ez bizonnyal balsikerrel végződik, ami különben a közönséges lovak esetében is elő szokott fordulni. Hiszen a zebrák is harapnak s főként mindent tönkre rúgnak, s e mellett természetesen a kocsis életét is veszélyeztetik. S úgy látszik, hogy a zebra hámba-törését – természetesen nem elég komolyan és hozzáértéssel – többen megkísérelték és sok ilyen kísérlet végződött komoly balesettel, s így költötték a zebra „veszett hírét”. Mert, hogy a zebra mennyire tanulékony, s mennyire idomítható, egyik-másik cirkuszban mindenki láthatja. Szinte azt mondhatnók: minden csak a idomító hozzáértésén múlik. Így Wulff Ede cirkuszában már évekkel ezelőtt is szerepelt egy „zebra-szám”, s a mutatvány semmiben sem különbözött a közönséges lovakkal végzett mutatványoktól, legföljebb talán valamivel nyugtalanabbak és csiklandósabbak voltak. S egészen hasonló dolgot mutatott be a Sarrasani-cirkusz is. A zebrákkal végzett cirkuszi mutatványok legbravúrosabb példája azonban bizonnyal a Schumann Ernőé volt, aki a Busch-cirkusz négy zebráját egy-egy nagy gyerekkocsiba ugratta belé, amelyben mindegyik engedelmes állat összekuporodva lefeküdt, mire mindegyik kocsit egy-egy parasztdajkának öltözött istállófiú tologatta körül a köröndön!

Ilyen körülmények közt egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy a gyarmatosítási mozgalom folyamán ismételten is fölmerült a zebra megszelidítésének eszméje, s hogy ennek az eszmének nagyok sok lelkes híve akadt. S nemcsak szónokló, hanem tettekre kész hívei is. A leglelkesebbek egyike a már több ízben említett Bronsart Frigyes védőseregbeli tiszt volt, akinek már jó régen sikerült a Kilima-Ndzsaro vidéki strucc-tenyésztő társaságot megszerveznie; ez a társaság pedig a nevében jelzett célján kívül a zebra fogását és szelidítését is komoly feladatának tekintette. Bronsart igen széles alapokra fektette vállalkozását. Állomáshelyén, Mbugundiban zebra ménestelepet épített, a puszta több pontján karámokat készíttetett, a zebrafogást pedig a ajándékokkal megnyert törzsfőnökök segítségével szerzett masszai- és vadzsagga-négerek több ezer főre rúgó seregével hajtotta végre. A nagy körültekintéssel végzett zebrafogások megfelelő eredménnyel jártak, sőt a bátor és ügyes szomáliak, akik különben Afrika legjobb állatfogói és állatszelidítői hírében állanak, a szelidítés munkáját is megkezdték. S minthogy már előzetesen Hagenbeckkel is létrejött bizonyos megegyezés, néhány nagyobb szállítmány el is indult Hamburgba. A hamarosan megindult az új, járványos betegségekkel szemben vértezett hasznos állat dicséretében fáradhatatlan újságreklám is, amely nemcsak a német gyarmatok, hanem egész Afrika számára legalkalmasabb háziállatot a megszelidített zebrában látta. Sőt többen már ezzel sem érve be, „a német zebratenyésztés”-ről, vagy legalább zebrakorcs-tenyésztésről, mint „új, német állattenyésztési irányzat”-ról beszéltek.

Mind ezzel szemben azonban Schrőder, Németországban ismert nevű lótenyésztő, s a társaság akkori elnöke már 1909-ben megírta volt, hogy eddigi legjobb üzletük kétségkívül annak a zebra-szállítmánynak biztosítása volt, amely a portugál partokon hajótörést szenvedett. S ugyanő kénytelen volt azt a zebra-mént, amelyet zebroidkeresztezések létrehozása céljából állított be ménesébe, Hagenbecknek visszaküldeni, mert kancáit tönkreharapta ugyan, de fedezni nem volt hajlandó. Csakhamar a túlzó kritika is hallatta szavát, s a legélesebb bírálók egyike Schillings volt, aki kritikájában az utóbbi évtizedek legjobb lószakértőjének, gróf Lehndorff volt országos főlovászmesternek véleményére is támaszkodhatott. S fölhívta a figyelmet arra: nézzük csak meg alaposan és elfogulatlanul a zebrát, s figyeljük nagy hasát aránytalanul vékony szár-csontjait, s mindenek fölött nézzük meg puha csűdjét, s gondoljunk arra, amit kitartására vonatkozólag már többen mondtak volt! S ha másfelől azt is megfigyeljük, hogy milyen jeles tulajdonságai vannak a mi lovunknak, s ami a szárazabb és melegebb éghajlatú országokat illeti, mennyire használható házi állatuk a szamár vagy az öszvér, – a kritika szerint valóban be kell látnunk, hogy a zebráért rajongók ezúttal túllőttek a célon.

Minden tárgyilagos és szakszerű, komoly eszmefuttatásból – folytatja a kritikus – már eleve is ki kell zárni mindazt, amit Afrikán kívül való zebra- és zebrakorcs-tenyésztésről össze-vissza írtak és beszéltek. Ahol a ló, a szamár, s az öszvér megél, hasznosság tekintetében jóval fölötte áll a zebrának. Sőt nem is lenne jó, ha nem így lenne, s valóban az emberről, mint haszonállat-tenyésztőről, a képzelhető legszomorúbb szegénységi bizonyítvány lenne az, ha most kiderülne, hogy kár volt a ló s a szamár háziasítására és nemesítésére oly rengeteg sok időt és fáradságot pazarolni. Ezzel szemben azonban készséggel el kell ismernünk azt is, hogy a vadon élő állat sohasem állhatja ki azonnal a versenyt azzal a háziállattal, amelyet az ember bizonyos célja szerint szelidített és kitenyésztett. Arról tehát csakugyan lehet szó, hogy a tigrislovat, mint járványokkal szemben vértezett állatot, belátható időn belül hasznos háziállattá tenyésszük ki ott, ahol a cece-légy egyébként minden más igavonó állat tenyésztését meggátolja. Itt viszont arra is gondolnunk kell, vajjon nem valósíthatnók-e meg jobban céljainkat úgy, hogy a csecse-légy kipusztítását tűzzük ki föladatunkul? Mert hiszen erre előbb-utóbb rá kell magunkat szánnunk, főként magára az emberre való tekintetből, akit a csecse-betegség álomkór alakjában szintén nagy mértékben fenyeget.

Megjegyzendő, hogy legújabb tapasztalatok szerint, ámbár a zebrakorcsok csakugyan vastagabb bőrűek, s így a legyek csípésétől kevesebbet szenvednek, mint a ló, szamár és az öszvér, ebben az irányban a zebravérrel való keveredés mégsem sokat használ. Ezt Ewart kísérletileg is igazolta; három saját nevelésű zebroidját ugyanis csecse-légyfertőzésnek tette ki, mire mind a három – szabályszerű lefolyású csecse-betegségben – elpusztult. Hasonlóképpen Daresszalamban, a védősereg kitenyésztette zebroid 1908-ban, a csaknem épp annyira veszélyes lópestisben mult ki. Sőt, mi több, maga a zebra sem mindig és minden körülmények közt vértezett a járványok ellen, jóllehet az tény, hogy a csecse-léggyel fertőzött vidéken – mint annyi más vad is – megél. Igy Crawshay és Sharpe a Meru-hegy s a Tanganyika-tó közti vidéken föltűnő sok zebrahullát látott, amit alig lehet mással, mint járványban való elhullással magyarázni. Egyik, a berlini állatkertben 1909-ben elhullott zebra kanca vérében Schilling, a Koch-féle intézet alkalmazottja megtalálta a csecse-élősködő maradványait; s ugyanabban az intézetben már előbb is elpusztult volt egy Német-Kelet-Afrikából származó zebra mén, amelyet Martini kísérletképpen szándékosan fertőzött volt csecse-élősködővel. Általában tehát a zebra éppúgy van hazájának csecse-betegségével szemben, mint jó magunk az úgynevezett gyermekbetegségekkel szemben: ez utóbbiak ugyanis oly számtalan sok ivadékon át elgyöngültek, vagy talán még inkább úgy áll a dolog, hogy a mi ellenálló képességünk – mindig erősebb védőanyagok képződése folytán – fokozódott. A csecse-betegségen kívül pedig más járvánnyal szemben a zebra sem ellenállóbb, mint a ló.

Ismételten is hangsúlyozzuk tehát: az Afrikában nyargalászó, még mindig hatalmas zebratömegek kétségtelenül óriási értéket képviselnek; és nem szabadulhatunk attól a gondolattól, hogy azt a kontinens számára hasznosítanunk kell. Ezt azonban, ha egyáltalán kivihető, állami segítséggel kell megoldani. Gyors nyereségre ugyanis senki sem számíthat, ezért tehát üzletember, vagy üzleti tőke itt nem találhatná meg számításait. Hosszadalmas, lankadatlan, szaktudással párosuló és céltudatos tenyésztés vezethet csak célhoz. És csak a testileg, valamint szellemileg legkülönb példányok kiválogatásával és fölhasználásával lehetne fokozatosan eredményre jutni. Ezen az úton, sok-sok nemzedéken át, csakugyan ki lehetne tenyészteni a megfelelő, munkabíró állatot. A válogatásnak ugyanis tág tere van, mert az egyes zebrapéldányok közt – a lószakértő szemével nézve valóban lényeges különbségek vannak. A nyak rövidsége, s a csűd puhasága – sajnos – általában hibája a tigrislónak, de túlságos nehéz, hordószerű has, valamint rossz állású és alakú, meredek, szűk pata nem mindegyiket jellemzi. Az az előbb már említett mén, amelyet Hagenbeck a Koch-féle intézetnek fölajánlott, olyan csúf, illetőleg rossz állású volt, hogy a csak félig-meddig hozzáértő vevő sem vette volna meg. Más példányok viszont nagyon jó állásúak, s így már ma is célszerű az alapos megválogatás. Természetes, hogy a szabadban kényelmesen legelésző, s legföllebb hébe-hóba néhány 100 méteren sebesen vágtató tigrislóra nézve az említett alkati tökéletlenségek nem főben járók; de viszont az ilyen állattól nem is várhatjuk el, hogy „úgy dolgozzék, mint a ló”. Ez a szólásmód nem hiába vált szinte közmondássá. És épúgy a zebra szellemi lénye is eléggé változatos ahhoz, hogy a kiválogatásnak tág teret nyujtson, minélfogva ebből a szemszögből sem reménytelen a nemesebb fajta létrehozásának lehetősége. A jövőben fölállítandó zebra-ménestelepre tehát csak jó állású, nemes tartású, s e mellett élénk, de jóindulatú példányokat állítsanak be, ezzel szemben pedig a rossz alkatúakat, lustákat, s általában „erkölcsös” állatokat a tenyészetből mindenesetre ki kell zárni.

A német-kelet-afrikai védőseregben a zebra belovaglásával a katonai szolgálattal kapcsolatban is kísérleteztek. Érdekes, hogy az állatokat ez a számukra szokatlan és nehéz munkateljesítmény szembetűnően letörte. Bronsartot az angolok is megkérték, hogy Brit-Keletafrikában, az Athi-folyó vidékén a saját rendszerű zebrafogást és szelidítést bemutassa; Nys kapitány Katangha-ban, a Kongó-állam délkeleti szögében végzett hasonló kísérleteket. Mindezt azonban alig minősíthetjük egyébnek nem sokat jelentő kezdetleges tapogatózásnál. Hiszen sehol sem látjuk még annak leszögezését sem, mekkora testsúlyúak voltak a próbalovaglást végző németek? Mert ha afféle tagbaszakadt, nagycsontú germánok voltak, nem csodálhatjuk, hogy alattuk a könnyed testalkatú, puha csűdű tigrislovak összeroppantak.

Néhány délafrikai postamester különféle járványokban elpusztult öszvérei helyébe zebrákat szerzett; a csere azonban nem vált be, mert a tigrislovak nem voltak megfelelően munkabírók. Természetesen itt is az a kérdés merülhet föl, hogy nem kívántak-e a szegény állatoktól testalkatukkal és izomerejükkel arányban nem álló munka-teljesítményt?

A tigrislovak Európában is minden különösebb megsinylés nélkül bírják a fogságot; közönséges lótakarmányon is éveken át megélnek, sőt minden nagyobb nehézség nélkül szaporodnak is. Szinte különös, hogy meleg-szükségletük nem nagyon nagy; a tapasztalat amellett szól, hogy csak valamelyest enyhébb telünket is egészen jól kibírják. Lóval és szamárral is minden nehézség nélkül párosodnak. Az első, aki a régibb időben ilyen korcsok kitenyésztésére gondolt, lord Clive volt, s már neki is sikerült egy hegyi zebra-kanca és szamár-mén párosításával zebroidot létrehozni. Igaz, ő még azt hitte, hogy a szamár-mént zebra színre kell beföstetnie, mert különben a zebra-kanca idegenkednék tőle. De csakhamar kitünt, hogy semmi különösebb mesterkedésre sincs szükség, s mégis a legkülönbözőbb összetételű korcsok hozhatók létre. Így például lord Derby állatseregletében egy zebra – indiai (sárga) vadszamár-korcs volt látható. A londoni állatkert kvaggakorcs-kettősfogatát naponta láthatták, mert a kisebb üzemi bevásárlások befuvarozására ezt vették igénybe. Lord Morton kvaggakorcs-tenyésztése pedig bizonyos hírhedtségre tett szert, mert hitelesíteni látszott azt a természetrajzi koholmányt, hogy az első hím, amely egy nősténnyel párosodik, a későbbi, s más hímekkel való párosodásból származó ivadékra is át tudja származtatni egyik-másik bélyegét. Az volt ugyanis az eset, hogy egy arab kancának, amelyet legelőször kvaggamén fedezett, később lóméntől származó csikain is harántcsíkoltság látszott. A első párosodásnak ezt a maradandó hatását telegóniá-nak nevezték, s minden módon iparkodtak alátámasztani és hihetővé tenni. Ma már tudjuk, hogy ennek a koholmánynak nincs komoly alapja, s a Morton-féle esetnek az az egyszerű magyarázata, hogy a harántcsíkoltság az igazi lovaknál sem olyan nagy ritkaság, s így egyszerűen csíkos ősökre való visszaütésnek minősítendő. A már előbb is említett Ewart-féle kísérletek ebben az irányban is fontos bizonyítékokat szolgáltattak.

Zebroid.

A zebroidok természetesen nagyon sokfélék, s majd jobban, majd pedig kevésbbé csíkoltak; sőt alakjukban, ha a szülők közt ló is van, még annak nemes vagy kevésbbé nemes származása is kifejezésre jut. Falz-Fein Frigyes, akit a dél-orosz puszták lord Derbyjének is neveznek, páratlan berendezésű állattenyészetében szerzett tapasztalatai alapján nem habozik kijelenteni, hogy a ló-szülő vérének nemességi foka a zebroid ivadékjellemében is félreismerhetetlenül visszatükröződik. Falz-Fein nemcsak hogy sok ló-zebroidot nevelt föl, hanem ezeket munkára föl is tudta használni, s kivált igénytelenségükről és kitartásukról teljes elismeréssel nyilatkozott. Rendkívül érdekes, hogy ezek az állatok lassúbb mozgással végezhető, nyugodt, a mellett azonban nagy erőfeszítést igénylő munkára rátermettebbeknek bizonyultak, mint gyors mozgással egybekötött erőkifejtésre; s ez jellemző a zebra-keresztezésre. Melegigényük csupán annyi, amennyi a ló-szülőké. A telet künn, a pusztán, szabad ég alatt, a szilaj ménesben töltik, s a hideg idő kezdetén éppen olyan sűrű s hosszú szőrű a gereznájuk, mint az orosz lovaké. S ez utóbbiakkal szemben Falz-Fein szerint még az a jó tulajdonságuk is megvan, hogy nagyon jó „hústartók”, s még sílány takarmány mellett is gömbölyded, jól táplált külsejűek.

Alapjukban véve ezek a jó tulajdonságok azonosak azokkal, amelyeket az öszvérben ismerünk és dícsérünk. S ezek mellett azt is számba kell vennünk, hogy Falz-Fein rendkívül célszerűen nemesített, kitünő odavaló lóanyaggal rendelkezik, s hogy az ő pusztáján a lófélék jóformán egészen természetüknek megfelelő, szabad életet élnek.

A hátsó végtagok szarugesztenyéit a ló-szülőtől a zebroid ivadék egyetlen esetben sem örökölte.

A hegyi zebra (Equus zebra L.)

A szamár-alkatú, vagyis nehézfejű, hosszúfülű zebrafajok egyike a valódi vagy hegyi zebra, amely a Fokföldön honos; egész teste a patákig csíkolt. Marjáig mérve 1.25 m, tehát a zebrák legkisebb faja, s egyúttal a legdélebbre terjedő is. A hegyi zebra az egyetlen, amelyet már Linné idejében is elég alaposan ismertek, úgyhogy rendszertanunk nagynevű megalapítója leírhatta és elnevezhette. A nyak s a törzs végig csíkolt, a csíkok szélesek s olyan sűrűn állók, hogy a fehér alapszín jóval alárendeltebbnek tűnik fel, mint a többi zebrafajon. A hegyi zebra fényes, fekete csíkjaival úgy tűnik föl, mintha mesterségesen lenne bemázolva, s az avatatlan szemlélőt valósággal bámulatra s – egyúttal rendesen fejcsóválásra is – készteti. Nagyon érdekes sajátsága, hogy a gerincvonal egész hosszán végigfutó fekete sáv szőre ellenkező irányban fekszik el, mint a többi, vagyis hogy a szőrfogó nem a marján, mint a lóféléknél általában, hanem a farán látható. S minthogy ez a szőrállás a lóféléknél a sörényre jellemző, azt mondhatjuk, hogy a hegyi zebra sörénye a hátvonalon folytatódik.

A hegyi zebrának a Fokföldön való előfordulása együtt jár azzal, hogy hamarosan meg kellett ismerkednie a nagy vadak kiirtójával, a bevándorló fehér emberrel; s valóban ez a szép állatfaj is régóta kipusztultnak tekinthető, mert az a néhány, elszórtan élő kis ménes, amelyekből itt-ott egy-egy példány eljut egyik-másik állatkertbe, csak az állam védelmének köszönheti létét. Legismertebb a Craddok vidékén élő kis ménes, amelyeken a beltenyészet következményekép az állatok mustrázatának föltűnő egyöntetűségét állapíthatták meg.

A hegyizebra valóban rászolgált nevére, mert valóban a Fokföld hegyes területeinek, főleg a párkány-hegységnek tigrislova. Ez a sajátsága viszont a szürke vadszamarakéra emlékeztet, amelyek az afrikai vadlovak legészakibb előörseiként az északi párkányhegység lakói. Ilyen hegyes vidéken való előfordulása magyarázza meg a hegyi zebra patájának keskeny, szűk és magas, szóval szamárpata alakját, amely már egy régi Dél-Afrika-utazónak, Burchellnek is szemébe tűnt. Egyébként feltűnő rajta a kiálló gégefő és a kis toroklebeny is.

A ló-alkatú zebrákétól – mint Harris is közli – merőben elütő a hegyi zebra egész lénye: de hiszen ez igazi hegylakó, amely legelőjének mostoha viszonyaival számot vetve, legföljebb csak 6–10 tagból álló kis csoportokban él együtt. A Fokföld hegyvidékein 5000, sőt 7000 lábnyi (kb. 2300 m) magasságig fölnyomul (vagy fölnyomult) a hegyi zebra, ahol pedig már havazik s erős fagyokat is el kell szenvednie. Harris szerint a hegységben a legzordabb és legelhagyatottabb helyeket szemeli ki, (vagy talán már a múlt század első felében is ilyen helyekre szorúlt!) és valamely kiugró szirtfokra mindig őrszemet állít. Az őrszem legcsekélyebb riasztó jelére futásnak ered a tarka csapat, s oly gyorsan és biztosan vágtat a legkeskenyebb szírteken s hegyéleken át, valamint a legtátongóbb mélységek fölött, hogy emberi láb nem érhet nyomába.

Hartmann zebrája (Equus zebra hartmannae Mtsch.)

Újabb időben Matschie és Oldfield Thomas Német-Délkelet-Afrika északi részének tengerparti hegyvidékén és Angola déli részein valamivel nagyobb termetű és keskenyebb csíkú alfajt mutatott ki, amelyet Hartmann hegyi zebrájának nevezett el. Ezzel az is kitűnt, hogy a hegyi zebrák csoportjába tartozó tigrislovak Dél-Afrika nyugati párkányhegyeiben is jóval északabbra terjednek, mint eddig gondolták.

Egyébként Schinz H. a Kalahari pusztán, a Nagy-Nama s a Kunene vidék bizonyos elhagyatott helyein már régebben látta ezt a hegyizebra fajtát, sőt Pechuel-Loesche 1884-ben még a Namib sivatagszerű síkságán, a Cet-öböltől befelé ismételten is találkozott ilyen állatokkal. Ma már kétségtelen, hogy ezekben az esetekben is bizonnyal a hegyizebrának legészaknyugatibb fajtájáról, a Hartmann zebrájáról lehetett csak szó.

A zsinóros zebra (Equus grevyi Oust.)

Zsinóros zebra (Equus grevyi Oust.).

Ez a faj a hegyi zebrával közeli rokonságban van ugyan, de ettől mégis több, fontos bélyegben eltér. Az Abesszinia déli részén s az ezzel szomszédos területeken előforduló zsinóros zebra is egészen a patájáig csíkozott, csakhogy a csíkok egészen keskenyek, zsinórszerűek. Miután vállmagassága az 1.56 m-t is megüti, nagyság tekintetében az összes zebrafajokat túlszárnyalja. Ebben a tekintetben tehát ellentéte a kistermetű hegyi zebrának; de ellentéte abban is, hogy míg ez utóbbi a legdélibb, a zsinóros zebra a legészakibb részeket lakja. S a két faj közötti ellentét még a tudományban való szereplés tekintetében is megállapítható, amennyiben a legrégebben ismert hegyi zebrával szemben fajunkból a Párizsi Múzeum csak 1882-ben, Grevy elnök idejében jutott tudományos vizsgálatok céljaira elegendő példányhoz, vagyis csak akkor írhatták le tudományosan. Hogy ilyen nagy termetű és mindenképpen feltűnő megjelenésű állat oly hosszú ideig maradhatott ismeretlenül, az állattan történetnek bizonnyal egyik legkülönösebb ténye! S hogyha már a hegyi zebra mustrázatának kirívó voltát kiemeltük, fokozottan tehetjük ezt fajunknál, amelynek sűrűn sorakozó s a fehér alapszínt teljesen háttérbe szorító csíkjai a legkülönösebb és legsajátosabban ható mustrázatnak mondható. S ezt a benyomást ennek a nagy termetű vadló fajnak széles nyaka és jellegzetes fejformája is fokozza.

Egyébként pedig az újabb tudományos felfogás szemszögéből is egészen sajátosnak kell mondanunk ezt a csinos állatot, amely az összes vadlovak közül élesen válik ki. A harántcsíkok zavartalan lefutása ugyanis egyetlen más fajon sem tart ki annyira az egész törzs hosszában, egészen a far-tájig s a farok tövéig. Ez utóbbi helyen különösen sok a feltűnően keskeny csík. S minthogy a combon lévő, ellentétes lefutású csíkoltság nem éri el az előbb leírtat, s különösen a hátsávot, az állat far-tája csaknem fehérnek tűnik fel. De úgylátszik, a csikók bőrén még jelentősebb sajátságok ismerhetők fel. Mert nem elég, hogy a test hátulsó részének csíkjai ezeken nem feketék, hanem barnák, ezenkívül az egész gerincvonal hosszában, a fülektől a farok bojtjáig sűrű, vörhenyesbarna, felálló sörényük is van. S ez a csikósörény egyúttal a hegyi zebrák szőrforgójának különös helyét is megmagyarázza. Ewart, Edinbughban az állattenyésztéstan tanára, aki évek hosszú során át kísérletezett lófélék keresztezésével, a zsinóros zebra mustrázatának tanulmányozása alapján arra az eredményre jutott, hogy ez a legősibb faj. Pocock pedig erre, s a csikó feltűnő és jellegzetes hátsörényére való utalással azt hangoztatja, hogy a lovak őseinek hátsörényük is volt. S amennyiben a tudomány mai állása szerint a zsenge-kor képleteinek csakugyan igen nagy a fejlődéstani jelentőségük, Pocock felfogását nagyon is helytállónak kell mondanunk.

S való, hogy a zsinóros zebra fogazata is megőrzött egy feltűnő ősi bélyeget, amely kimutathatóan közös a pliocénkori elődökével (E. sivalensis, E. stenonis) s ez a felső állkapocs legelső előzápfogának, – amely más fajokban satnya vagy teljesen hiányzik – olyan arányú fejlettsége, hogy még a rágásban is résztvesz.

Mindezek alapján tehát, ha a fölsorolt bélyegek jelentőségében nem csalódunk, a zsinóros zebrát csakugyan ősibb típusnak kell minősítenünk, amelynek e mellett a ma ismert fajok közt bizonyos áthidaló szerepe is van. Mert egyfelől, főként a mustrázat alapján, nagyon közeli kapcsolatba hozható a hegyi zebrával, s ennek révén a többi zebrával, másfelől pedig közvetlen és feltűnő rokonságot tart az afrikai vadszamarakkal is, főként erőteljes és kissé nehézkes testalkata révén. Ezek a szamárfajok különben is legközelebbi szomszédaik és földrajzi értelemben helyettesítőik. Az északkelet-afrikai szamaras területen nincs zebra, s ez, mai felfogásunk szerint, biztos jele a törzs-rokonságnak.

A zsinóros zebra életmódja is annyira eltérő a többiétől, mint a hegyi zebráé, csakhogy nincs annyira a hegységhez kötve. Swayne H. G. E. kapitány, a Szomáli-föld hírneves kutatója, 1893-ban lőtte ott az elsőt. Különösen az Amaden- s a Malingur-törzs területén, a hegyvidéknek átlag kb. 800 m tengerszín feletti magasságban levő alsó teraszain találta gyakori állatnak. Ott a poros, vörös agyag-talajt főként tüskés bozót és sivatagi növények borítják s elszórtan itt is, ott is egy-egy sziklatömb mered ki. Neumann A. H. bizonysága szerint azonban a Baringo-tó, meg a Nyiro folyó mélyen fekvő környékén is otthonos, sőt még azon a mocsárterületen is, amelyen a folyó belevész a pusztába. Ezzel szemben valóban különös, hogy a ló-alkatú zebráknak azon a vidéken élő képviselője, a Grant zebrája ennek a területnek leghegyesebb vidékét választotta lakóhelyül, mégpedig, mint Berger írja, ott is állandóan a legmagasabb helyeken tartózkodik. Ugyanekkor azonban Neumann azt is megállapította, hogy ugyanegy ménesben mind a két faj együtt volt, s így legalább ez egyszer még korcsok is létrejöhettek a szabadban is. Sajátos, át nem tekinthető és nehezen járható lakóhelye viszonyaihoz alkalmazkodva a zsinóros zebra is csak kevesedmagával társul. S ez a faj nem szívesen mutatkozik a bozótos területen kívül, a nyílt térségen, annál kevésbbé, mivel ezen rendszerint nyoma sincs növényzetnek; s a víz közeléből sem távozik soha messzire. Swayne irányában nagy kiváncsiságot árultak el, éjnek idején táborába is bemerészkedtek, s ott dobogtak és nyerítettek, mire öszvérei válaszoltak is.

Végezetül pedig a zsinóros zebra mély hangja tekintetében is hasonlít a vadszamarakhoz. Mert míg a zebra hangja általában átható, éles, és a ló nyerítéséhez hasonló, a zsinóros zebráé, pontosan véve, egészen a szamáréval megegyező i-á, amelyben azonban az i nincsen hangoztatva. Ez a nyers, mélyből feltörő ordítás azonban olyan erős és olyan borzalmasan hangzó, hogy ennek következtében senkinek sem jut eszébe a szamár ordításához hasonlítani. A Teleki Sámuel gróf expedíciójában résztvett Hőhnel is azt jegyezte föl, hogy a felriasztott vagy nyugtalanított állat hangja a megtévesztésig hasonlít a leopárd vagy oroszlán morgásához, holott az alföldi zebra csaknem úgy ugat, mint a kutya.

A zsinóros zebra, vagy mint másként nevezik: Grevy zebrája 1882-ben úgy válhatott ismeretessé a tudomány számára, hogy Menelik, a hírneves abesszíniai negus egy példánnyal Grevy, akkori francia köztársasági elnöknek kedveskedett. Utóbb Faure elnöknek is küldött egyet, amely eltért az előbbitől, amennyiben farkbojta nem fekete, hanem fehér volt. Időközben az is kiderült, hogy ennek a fajnak elterjedési köre is elég nagy, mert Abesszínia déli részétől (Soa), s a gallák földjétől a Szomáli területen át a Rudolf-tóig, illetőleg a Kénia környékéig honos. Elterjedésének déli határát Teleki Sámuel gróf expedíciója állapította meg. „Az északi szélesség 1° 30’ alatt – írja Hőhnel – eltűnik a széles csíkú, lófejű és kisfülű, déli tigrisló, s ennek helyét az északi faj váltja föl, amelynek szamár forma nagy feje és füle van, csíkjai pedig olyan keskenyek, hogy az állat még kis távolságból is teljesen szürkének látszik, úgyhogy mi sokszor vad-, vagy elvadult szamaraknak néztük. Sőt többször egyenesen a saját málhás állatainkkal is összetévesztettük, de szomáli embereink azonnal felismerték bennük az ő zebrájukat.”

A zsinóros zebra sem tömörül nagy ménesekbe a pusztaságon, hanem a hegyi zebrához hasonlóan csak kisebb csapatokban járja a cserjéket, sőt hegyi lápokat is.

A kvagga (Equus quagga Gmel.)

Kvagga (Equus quagga Gm.).

Hogyha a zebrák nagy tömegéből az imént ismertetett két fajt kivesszük, a megmaradtakat a legújabb, beható vizsgálatok alapján csak egyetlen fajhoz tartozóknak nyilváníthatjuk. Mert való, hogy szín és mustrázat tekintetében a fejétől a patákig élénken csíkolttól, csupán a fejen, nyakon és vállon halványan sávozott minden átmenettel találkozunk; s minthogy ezt a két végletet annyi átmenet hidalja át, szín és mustrázat alapján semmiesetre sem juthatunk megbízható elkülönítő kulcshoz. Különben pedig amúgy is közös bélyegeik a lószabású, könnyebb fejváz, kicsiny fül és általában inkább az igazi lovakéhoz hasonló termet; úgyhogy újabban, Pocock nyomán, az ebbe a csoportba tartozó zebra-típusok egyikét sem tekinthetjük önálló fajnak, amit a hegyi, valamint a zsinóros zebra esetében még a legújabb búvárok (Schwarz E.) sem vontak kétségbe. Az ilyenformán egységesnek minősített zebrafaj tudományos nevéül – a jelenleg érvényben lévő elnevezési szabályok értelmében – az idetartozó állatokra vonatkozó legrégibb nevet kell elfogadnunk, vagyis a Gmelintől származó kvagga nevet, jóllehet éppen az ebbe a csoportba tartozó zebrákat nemcsak hogy régen (1879-ben) kiirtották, hanem másrészt, mint a legkevésbbé sávozott alak, a leszármaztatási láncolatnak is a végére való.

A mustrázatnak ezt a variációját Ridgeway tanulmányai tették érthetővé, aki bevezetésében a hegyi zebrából indul ki. Ez a faj tudvalevően abban a tekintetben is különbözik Grevy zebrájától, hogy a combján végigfutó széles sávok a hastájra is átnyúlnak; s ez a kiinduló pontja a további magyarázatnak. Csak azt kell még feltennünk, hogy a hegyi zebra sávjainak fejlődési irányzata – a további szélesedés. Így érthetőbbé vállnak az elmosódott rajzú, halvány vendég-sávok, amelyeket egyszerűen a régebbi keskenyebb csíkok maradványainak tarthatunk. A sávok szétterülése azt is megvilágítja, hogyan változott meg az eredeti fehér alapszín, illetőleg hogyan alakul ki az igazi, szoros értelemben vett kvaggák sárgás-vörhenyes, sőt egészen barna alapszíne. S hogyha itt a vadszamarak egységes színére gondolunk, azt mondhatjuk, a kvagga-zebrák is ezen az úton haladtak, s céljukat már-már elérték, amikor a fehér ember beözönlése és irtó hadjárata mindennek véget vetett.

Dél-Afrika bibliás búrjai azt a megingathatatlan meggyőződésüket hozták ugyanis magukkal új hazájukba, hogy Isten akaratának megfelelően cselekszenek, ha minden nem-keresztény eredetű lényt: legyen ez ember, állat vagy növény, hasznukra fordítanak, még pedig minden irgalom és kegyelem nélkül. Így azt is megszokták, hogy gabonájukat kvaggabőrökbe töltsék zsákok helyett. E mellett bizonnyal arról is meg voltak győződve, hogy a fokföldi puszták állattömegei kimeríthetetlenek. A belső vidékeken, még az 1850–70 közti években is évről-évre lankadatlanul szólt a bőrvadászok puskája, s az állatok kímélésére még csak nem is gondolt senki. Ezt Gordon Cumming is igazolja, aki a napnak minden órájában hallott puskalövést. Az akkori irtóvadászatra vet jellemző fényt az a följegyzés is, hogy a bőr lefejtése után a tetemből mindig kivágták a golyót, hogy ezt ismét fölhasználhassák. Ilyen viszonyok mellett nem csodálhatjuk, hogy Oranje szabad-államban 1870-ben a kvagga már ismeretlen állat volt, s legkésőbb 1879-ben az utolsó példányt is lelőtték. Azok az ismételt híresztelések, hogy a kvaggát mégsem irtották ki egészen, s még ma is él, hitelt nem érdemlők, mert hiszen Dél-Afrikában a „Wildepaard”-nak nevezett hegyi zebrán kívül minden más zebrát kvaggának mondanak. A hottentották ugyanis az ugatáshoz hasonló zebranyerítést akarva utánozni, a pusztai zebrákat „kvucha”-nak mondják, s a „kvagga” ennek hibás visszaadása.

A kvagga annakidején szerencsére nem volt valami ritka lakója az európai állatkerteknek (az utolsó 1875-ben mult ki Berlinben), s így legalább néhány fénykép őrzi emlékét. Ezenkívül igen sok múzeum is volt olyan élelmes, hogy annakidején egy vagy több példányt beszerzett belőlük. Természetes, hogy ezek ma mind kincsek, amelyeket számos kutató tett beható vizsgálatai tárgyává. Ezek a vizsgálatok még nincsenek lezárva, s a nézetek még meglehetősen szerteágazók. Olyan fölfogás sem hiányzik, amely szerint a kvaggát okvetlenül olyan önálló fajnak kell tekintenünk, amelyhez a többinek semmi köze sincs. A bécsi udvari múzeum példányán a csíkoltság elmosódott nyomai még a faron is láthatók, aminek következtében az alább leírandó alfajhoz, vagyis az alföldi zebrához mutat közeledést.

Az alföldi zebra (Equus quagga bur chelli Gray)

Alföldi zebra (Equus quagga burchelli Gray).

Az alföldi zebra – más néven Burchell zebrája – vörhenyes-sárga alapon a törzs egész hosszában csíkolt; a könyöktől, illetőleg a térdtől lefelé azonban hirtelen elhalványodik és elenyészik a csíkoltság. A végtagok, valamint a farok is fehérnek mondhatók; a fekete hát-sáv azonban a farkon is végighúzódik. A búrok ezt a szép állatot a komor barna színű, tulajdonképpeni kvaggától megkülönböztetendő, „bonte Quagga”-nak nevezték el, s nyugodt lelkiismerettel ugyanazt a sorsot készítették elő az ő számára is, mint amannak. Egyébként az alföldi zebrát is minden valószínűség szerint valóban kiirtottnak kell tekintenünk, mert ha leírását szigorúan véve, csak azt tekintjük alföldi zebrának, amelynek végtagjai egészen fehérek, a törzs csíkjai pedig a has középvonalát nem érik el, hanem már az oldalakon elenyésznek, – Fritsch Gusztáv birtokában van Chapman ilyen rég letünt „délafrikai idők”-et megrögzített, rendkívül értékes fényképfelvételének – egészen biztosan állíthatjuk, hogy Burchell zebráját is a kipusztult alfajok közé kell soroznunk. Viszont azonban nagyon nehéz, sőt ezen a helyen egészen kivihetetlen az egyes eltérések felsorolása és számon tartása; ezekkel napjaink múzeumi zoológusai foglalkoznak nagy kedvteléssel, s működésük láthatólag odairányul, hogy az új vagy újból elismertetett zebrafajok száma egyre szaporodjék.

A korosabb állatbarátok és állatkert-látogatók, akik a mult század 70-es és 80-as éveiben figyelmesen megszemlélték azokat a tüzes zebraméneket, amelyek „tigrisló”, „dauv” (a hottentották általánosan használt elnevezése), vagy „Burchell zebrája” nevet viselték állatkerti tábláikon, talán emlékeznek még arra, hogy ezekre a föntebb adott leírás eléggé találó volt, legföljebb annyi volt az eltérés, hogy az alsó kar s a lábszár felső végén egy vagy két fő-, s néhány elmosódó vendég-sáv is még látható volt, sőt néhány sötét, gyűrűs-sáv maradványa a csánk fölött is megmaradt. S talán arra is emlékeznek még, hogy ezek a zebrák vérmérséklet tekintetében épp olyan távol állottak a nyugodt hegyi zebrától, s még inkább a még nyugodtabb zsinóros zebrától, mint a telivér a hidegvérű lótól. A drezdai állatkert zebraménje például szakadatlanul fel- és aláfutkosott állandó nyughatatlanságában, s valósággal életveszélyes sátánnak tartották, amely közbe-közbe olyanokat rúgott istállójának deszkafalain, hogy valósággal pisztolydurranásnak vélhették.

Ezek az állatok az állatkivitel következtében az Oranje-folyó vidékéről egészen kiszorultak, így tehát a megváltozott előfordulási viszonyok is megnehezítik az alfaj pontos meghatározását. Ehhez járul még az is, hogy tapasztalás szerint a végtagokon mutatkozó néhány csík fiatal korban minden alfajon jóval határozottabb és nagyobb számú, míg az öregebbeken elmosódó. Ezek a sávok legkevésbbé az öreg méneken láthatók, s ez mostani felfogásunk szerint, elfogadható bizonyítéka a csíkozatlan vadlovak csíkozottaktól való leszármazásának.

Reiche, aki évek hosszú során át foglalkozott délafrikai állatok szállításával, s minden bizonnyal minden zebrafajból a legtöbbet hozta az állatpiacra, 1909-ben egész váratlanul néhány fiatal alföldi zebrához is hozzájutott, még pedig különösképpen Kaffráriából, a Fok-tartomány legkeletibb vidékéről. Ez utóbbiak közt olyan mustrázatú is akadt, amelyet Pocock, a kaffer-földön sokat utazott és sokat gyüjtött nagyérdemű öreg svéd gyűjtő tiszteletére, Wahlberg zebrájának nevezett el. Wahlberg zebráján a törzs hátulsó felének, valamint a lábszáraknak csíkoltsága még alig kezd eltünedezni, mert nemcsak a csánktól lefelé határozottak, sőt csaknem szövevényesek a mellékágakra is szakadozó csíkok, amelyek közt a fő- s a vendég-sávok egymástól meg sem különböztethetők, hanem a mellső végtagokon is, főleg a külső felületen, egészen a patáig megvannak a harántcsíkok, ha nem is végig egyformán élesen kirajzoltak, de mégis szembetűnők.

Chapman zebrája (Equus quagga chapmani Layard)

A Fok-földtől északra fekvő területeken, s az egyenlítő táján tanyázó zebrák hátulsó törzsfelén a csíkoltság egyáltalán nem gyöngül; sőt mi több, igen sok esetben éppen ott a legélénkebb és leghatározottabb. A törzs csíkjai a mell és has hosszában húzódó széles sávval állanak összeköttetésben. Ez lehet rövid jellemzése Chapman zebrájának, amely fajta az alföldi zebrát az állatkereskedelemből való eltünése óta ez utolsó évtizedekben felváltotta. Azt mondhatnók: ez a fajta a délafrikai zebrák kiirtási tragédiájának harmadik felvonása, amely azonban szerencsére még nem ért véget.

Chapman zebrája, mint ez várható, az előbbi faj területétől ismét valamivel északabbra található, vagyis leginkább talán transvaali zebrának kellene neveznünk. Csakhogy a transvaali búrok puskái ott annyira megritkították ezt a szép tigrislovat, hogy elterjedési körének súlypontja többé nem ott, hanem inkább a Becsuana-, meg a Matabele-földön – Limpopo-folyam vidéke – van. Ami az állatkerteket illeti, a csere miatt nincs okuk bánkódásra, mert színezet és mustrázat tekintetében talán ez a legszebb minden zebra-fajta között. Alapszíne ugyanis halvány barnás-sárga. A széles fekete csíkok közt a combon a törzs közepe tájáig húzódó vendég-csíkok látszanak. A csikó bőrének még fehér az alapszíne, a barnás színárnyalat csak a felnőtt példányt jellemzi.

Böhm zebrája (Equus quagga boehmi Mtsch.)

Böhm zebrája (Equus quagga boehmi Mtsch.).

Ez a fajta már a tisztán trópusi vidékek zebrái közül való, amelyek közös vonása, hogy alapszínük fehér, s legfeljebb fekete szájuk fölött láthatunk egy barna orr-foltot. Ezeknek a fajtáknak ismeretét főleg a német gyarmatosok terjesztették; a jelenben is folyamatban lévő tanulmányozásukra nézve különben Matschienak Böhm zebrájáról 1892-ben megjelent leírása hatott ösztönzésképpen. A név a Német-Kelet-Afrikában, gyüjtő és kutató utazásai közben fiatalon elhúnyt Böhm érdemeinek megörökítését is célozza. Ennek a kutatónak hátrahagyott vízfestményei között ugyanis egy fehér-feketén színezett, lábszárain vendég-sávokkal is díszített, lóalkatú zebra képe is volt. Éppen ilyen bőrt különben Kuhnert, az ismert állatfestő is hozott a Kilima-Ndzsaro környékén tett első útjáról; s ezeken kívül még a berlini állatkertbe került eleven példányt is felhasználhatta a fajta leírója.

A buvárok egy része ezt a fajtát azonosnak tartja Chapman zebrájával.

Grant zebrája (Eguus quagga granti Winton.)

Grant zebrája (Equus quagga granti Winton).

A Kilima-Ndsaro vidéki strucctenyésztő társaság, amíg Bronsart v. Schellendorf volt a vezetője, nagyban űzte a zebra-fogást is; időnként ezen a területen – tudniillik a Kilima-Ndsaro környékén és a Masszai-pusztán – igen sok zebrát sikerült fognia, amelyek nagyon hasonlítanak ugyan Böhm zebrájához, de egyetlen-egyen sem volt vendég-csík látható. Ezt a fajtát, amelynek farán és lábain látható széles csíkjai feltünően közel vannak egymáshoz, valamivel később a Kenia-vidékéről Grant zebrája néven írta le Winton. Ma már sok állatkertben is ilyen néven látható.

Egyébként pedig a ló-alkatú, fehér-fekete színezetű trópusi zebrák tanulmányozása továbbra is folyamatban van; majd mindegyik vadász- és gyűjtőút hoz új anyagot, s nem tudhatjuk, hova fejlődik a dolog. Mindenesetre úgylátszik, mintha ezeknél a fajtáknál a vendég-csíkok egészen elmaradnának. Az állatkerteknek pedig az a tapasztalatuk, hogy Böhm vagy Grant zebrái nyugodtabb természetűek, de egyúttal rövidebb ideig tarthatók is, mint Chapman vagy Burchell zebrái. Nem tudjuk, vajjon nem az a nagy ellentét ássa-e alá egészségüket, amely trópusi hazájuk klímája és a mi éghajlatunk közt fennáll.

Éppen úgy, miként a színezett alapú fajták öregebb ménjein a csíkoltság a combtájon fogyóban van, a fehér alapszínű fajták ménjein a vendégcsíkok elmaradása a jellemző; ezzel szemben viszont a főcsíkok szélesebbek, s a köztük lévő tér olyan szűk, hogy a vendég-csíkok számára valóban hely sem marad.