MÁSODIK ALREND: Tízkarú polipok (Decapoda)

A tízkarú polipokhoz tartoznak a nyeles szívókorongokkal bíró lábasfejűek, amelyeknek nyolc tulajdonképpeni karjukon kívül még két, rendesen „tapogatók”-nak vagy „fogókarok”-nak nevezett karjuk is van, ahogyan azokról föntebb már volt szó; azt is láttuk, hogy ezek gyakran visszahúzhatók egy-egy tokszerű képződménybe és azokból zsákmányfogás alkalmával pányvaszerűen kivethetők. Majdnem valamennyi tízlábú polipnak van a hátoldalán elhelyezett héja, amely vagy meszes, vagy pedig szarunemű anyagból áll; az utóbbi esetben gladiusnak szokták nevezni, de sok fajban a héjnak csak a nyomai vannak meg. A fajok túlnyomó nagy része a nyilt óceánok lakója és ezek kiválóan jó úszók.

Táplálékukat apróbb halakon és rákokon kívül medúzák alkotják, de a fenéklakók megeszik a csigákat, kagylókat és férgeket is. Tudnunk kell azt is, hogy még nyiltvizi fajok is előfordulhatnak esetleg a fenéken, mint pl. a loligók vagy kalamájók sem kizárólagosan a felszín közelében úszkálva élő állatok, amint rendesen állítják, amit az is bizonyít, hogy gyomrukban nagyon gyakran keményhéjú csigák és kagylók maradványait lehet találni, valamint az, hogy a „Michael Sars”-expedíció csakis fenékhálóval fogta őket.

A tízkarú polipok két csoportra oszlanak; a kettő a szemek szerkezete tekintetében tér el egymástól, ahogyan arról föntebb már volt szó. Mi is a szemek szerkezetén alapuló beosztást vesszük alapul és először a Myopsidákkal foglalkozunk. Ezeknek a szemlencséjük előtt átlátszó szaruhártyájuk is van, amely csak egy keskeny kis lyukon keresztül enged be tengervizet az elülső szemkamrába. De azért semmiképpen sem mulaszthatjuk el megjegyezni, hogy a Myopsidák és Oegopsidák között nem lehet éles határt vonni, azért egyes szerzők, így legutóbb Naef, ezt a beosztást elvetik.

1. csoport: Szűkszemnyílású tízkarú polipok (Myopsida)

A csoport ismertetését a csinos Sepiola ismertetésével kezdjük meg. A Földközi-tengerben mindenütt közönséges Sepiola rondeletii Leach rövid, legömbölyített testű állat, mindkét oldalt majdnem köralakú úszóval. Pálcikaalakú hátpajzsa porcos, hajlékony és csak fél olyan hosszú, mint a teste. Ez a faj a kisebb lábasfejűek közé tartozik, mert az olyan példányai, melyeknek hosszúsága a test hátulsó végétől a kinyujtott tapogatók végéig mérve megütik a 16 cm-t, már ritkák. A trieszti halpiacon árult példányok csak 8 cm hosszúak. Életükben gyöngéd rózsapiros színük és nagy átlátszóságuk miatt nagyon csinosak. Ez a faj a partok mentén a fenék közelében él, Schmidt Oszkár fenékhálóval még a trieszti kikötő belsejében is gyűjtötte. Egy valamivel nagyobb faj (Heteroteuthis dispar Rüpp.) iszapos fenéken, 90–200 m mélységben a pézsmapolip társaságában fordul elő. A Sepiola állandó állatnak látszik, mely nem vándorol és az év minden szakaszában fogható, de nagy tömegben sohasem. Nagyon kecsesen úszik, miközben fogókarjait rendesen egészen behúzza, fejét meg, szinte azt mondhatnók, vállai közé húzza. Húsát igen sokra becsülik. Azokról az alakokról, amelyeket még a Sepiola változatainak tartott, azóta kiderült, hogy mind jól megkülönböztethető önálló fajok. Naef-nek sikerült kimutatnia, hogy a földközitengeri Sepiola és a vele közel rokon Rossia Owen, amelyeket a halászok nem különböztetnek meg egymástól, nemzetségek és fajok egész sorára bontható fel (Sepietta Naef, Rondeletia Naef). De ezek az alakok csak pontos vizsgálattal, különösen a hímek vizsgálata alapján különböztethetők meg.

A tízkarú polipok egyik legfontosabb, sok népszerű és elemi ismereteket tárgyaló könyvben leggyakrabban emlegetett nemzetsége a közönséges tintahal vagy szépia (Sepia L.). Ugyanezzel a névvel jelölik a belőle nyert nedvet és az ebből készített, a festészetben gyakran használt festéket is, míg mészhéja a gyógyszertárak anyagai közt szépiacsont (os sepiae) néven szerepel. A szépia teste tojásdad, lapított, köröskörül úszólemez szegélyezi. A nemzetség leggyakoribb és legmesszebbre elterjedt faja a közönséges szépia (Sepia officinalis L.). Karjai mérsékelt hosszúságúak, csak a fogókarjai hosszabbak a törzsénél, ez utóbbiak szívókorongokat viselő vége lándzsaalakú. Tojásdad hátpajzsának lekerekített, egyenletesen élezett vége a fej felé mutat, viszont a hátulsó végét arról lehet felismerni, hogy a középvonalában egy rövid kis tövis áll ki. A konchinkeretbe foglalt héj legnagyobb részét sok, a felület felé ferdén álló mészlemezke alkotja, amelyek szorosan össze vannak fűzve egymással (konchinnak nevezik a puhatestűek héjának a szaruhoz, vagy inkább a rovarok chitinjéhez hasonló, szerves vegyületek alkotta alapanyagát). A szépiacsontot fogporrá őrlik meg.

Közönséges szépia (Sepia officinalis L.). a = hím, b = nőstény, c = hátpajzs

Valamennyi lábasfejű közül a szépiának van a legnagyobb tintazacskója, éppen azért csak ennek érdemes összegyüjteni a festékanyagát. A tintazacskót még az élő állatban lekötik, azután kivágják, megszárítják s végül marókálival főzik; az akkor semlegesítés után leüllepedő csapadékot gummiarabikummal dörzsölik el. Az így kapott, a festészetben nagyon sokra becsült festék vegyileg a melaninokhoz tartozik, amelyeket egyebek között például a négerek bőrében, a hajban és a szem érhártyájában is megtalálunk.

Ha az állat nyugodt, egész felületén túlnyomó a rózsaszín-sárgás szivárványos szín, a középvonalban fehér foltokkal. Feje még tarkább egy kissé, szemgolyói kékesek, a karok zöldesek, rajtuk a különböző karpárok szerint meghatározott elrendezésben és tömegben fehér foltokkal. Az úszók, melyek a hátbőr közvetlen folytatásának tűnnek fel, átlátszóak, ibolyás színűek és szinte apró, fehér foltokkal tarkázottak. A hímeket úszójuk hátsó kétharmadrészének külső szegélyén lévő fehér vonalról lehet megismerni. Az ilyen rendes színezetűek mellett előfordulnak kombinált színűek is. Néha az egész hátfelületet jól látható, kúpalakú bütykök fedik, amelyek rendesen hosszsorokban és az oldallal párhuzamosan állanak. Ha azonban az állat ingerült, akkor szép, sötét, gesztenyebarna színű és vörösréz ércfényű s szabálytalan bütykök meredeznek a hátán; a fejtől a karok hosszában, melyeknek különben fehér foltjai szintén rézvörösszínűek lesznek, ilyenkor zöldes fény sugárzik, míg a szemgolyók rózsapiros, kék és zöld szinekben csillognak. Az úszók szinezete csak kevéssé változik meg, míg a hasoldal erősen irizál és többé-kevésbbé élénk felhős foltok vonulnak keresztül rajta. Ha az izgalom csillapodni kezd, akkor először is a bütykök tűnnek el a törzsről, míg a szemkörüliek még megmaradnak; a fej is megtartja a foltjait, de a törzsön a szín- vagy festéksejtek nagy része összehúzódik, a középvonalban apró, fehér foltok jelennek meg s a köpenyszegélyeket szabálytalan, kissé bütykös, fehéres sávok borítják el.

Mikor a szépiát kivesszük a vízből, a háta rendesen barnasávosnak látszik. A festéksejtek (chromatophorák) lassan-lassan összehúzódnak, a bőr sárgás színűvé válik, majd észrevétlenül elszintelenedik. Az alsó oldal is elveszíti szivárványos ércfényét s ha a festéksejtek játéka megszűnik, szürkésfehérré válik.

Miként valamennyi lábasfejűnek a szemére, akként a szépiáéra is nagymértékben hatnak a különböző izgalmi állapotok. A szépiaszem felette sajátságos szerv. A pupilla nagyon kicsiny s olyan metszésű mint a görög „omega” betű. A szem alapja mély feketeszínű. A szemgolyót felülről festéksejtekben bővelkedő s a pupilla középrészéig lelógó bőrlebeny fedi, amelyet felső szemhéjnak nevezhetnénk. Az alsó szemhéj keskenyebb és fehéres. Ha az állat nagyon izgatott, és a párzás idején is, a pupilla erősen kitágul és kerek lesz, a szemhéjak azonban erősen összehúzódnak.

A szépia, melynek átlagos hossza 35 cm, mindig a partok közelében tartózkodik s leginkább szeret iszapos vagy homokos fenéken heverészni.

Csak a peterakás idejében keresi fel a lapos part tengerifűvel (Zostera) benőtt helyeit, míg az év nagyobb részét a nagyobb mélységekben tölti el. Ha az akvárium finomhomokú fenekén pihen, gyakran megfigyelhető, hogy úszószegélyével felkavarja a homokot és elteríti a testén, ami mindenesetre alkalmas arra, hogy az üldözői elől bizonyos fokig elrejtse. Nagyon ritkán mászni is lehet látni, gyakran meg a sziklákra valósággal rátapad, s Bather megfigyelése szerint már az 1–2 napos lárva is megtapad a hasoldalával.

A partok mentén állandóan található s itt nagy kotróhálókkal fogják. Matisz szerint a Quarneróban „csendes időben szigonnyal és kotróhálóval fogják. Mélyebb tengerbe, vagy ha hullámos a tenger, vesszőből vagy nádból font varsákat dobnak, melyeket zöld gallyakkal bélelnek ki, ami odacsalogatja a szépiákat. A varsákat délután süllyesztik le és másnap korán reggel szedik ki. A halászatnak ez a neme különösen nyáron eredményes, amikor a szépiák azért sietnek a gallyak felé, hogy petéiket oda lerakhassák.”

Kedvelt és mulatságos módon fogják tavaszonként csalogató állattal, zsinegre kötött nősténnyel vagy szépiaalakú fafigurával, melyre néhány tükördarabot erősítenek. A nőstényt, melyet szélesebb testéről és arról ismerhetünk meg, hogy úszója szegélyéről hiányzik a fehér vonal, hátulsó végén horoggal keresztülfúrják; a zsineget olyan hosszúra eresztik, hogy az állat szabadon mozoghat, de azért állandóan szemmel lehet tartani. Úgy látszik, hogy a horog nem okoz fájdalmat neki s több héten át elviseli ezt az állapotot. A szépia most előre mozog és úszik alsó karjai segítségével, melyeket vízszintes testtartásban, a fejéről mintegy lelógat és hatalmas evezőkként használ. A szakadatlan hullámzó mozgást végző úszók egyensúlyban tartják s ugyanerre a célra szolgál hat felső karja is, melyeket erősen összeszorít és vízszintesen kinyujt. Előrehaladó mozgás közben fejét visszahúzza. Szabadonálló köpenyszegélyének középső részét szorosan a tölcsér aljára fekteti s a vizet csak oldalt engedi be a kopoltyúkhoz. Fogókarjait elrejti a hüvelyükbe. Ha hátrafelé akar úszni, azt tölcsére segítségével teszi, hasonlatosan a többi lábasfejűhöz s ilyenkor egy kötegbe fogja össze a karjait. Mikor a horogzsinórra kötött szépianőstény elhalad a rejtekében kuporgó vagy szabadon úszkáló hím mellett, ez nyílsebesen rárohan és átöleli karjaival. A halász most óvatosan magához húzza a párt, merítőhálóval kiemeli a vízből és a nőstényt ismét odaveti a heves udvarlóknak. Legeredményesebb az ilyen halászat holdvilágnál. Egészen hasonló a halászat a tükördarabos fafigurával is; a bábut a csónak mögött húzzák, s a szépiák rárohannak és belekapaszkodnak.

A szépia a vizen kívül nagyon gyorsan elpusztul. Ha megfogjuk, erős fogcsikorgatáshoz hasonló hangot hallat s a vizen kívül tölcsérjén hevesen levegőt fujtat keresztül. A szivókorongok tapadnak még az állat halála után is, amikor a színek játéka már régen megszűnt. Szűkebb edényben sem bírja ki sokáig; ha a vízben lévő levegő kevés kezd lenni a számára, nagy tömegben választja ki a tintát, nyilvánvalóan bénulás következtében, s ha a vizet nem frissítjük fel, gyorsan elpusztul.

Fischer, akinek a közönséges polipra vonatkozó s a Bordeaux melletti Arcachon állomásának medencéiben tett megfigyeléseit föntebb már közöltük, néhány lebilincselő megfigyeléséről számol be a szépiát illetőleg is. Noha némi ismétlés is fordul elő bennük, mégis majdnem a maguk egészében közöljük őket, mivel nem egy tekintetben kiegészítik Vérany adatait. Az akvárium számára fogott első szépiákat, mint írja, a nagy medencékbe rakták. Kezdetben nagyon félénkek voltak, tintafelhőbe burkolóztak s úszó tárgyak alá rejtőztek, ahol vízszintes tartásban, hasukkal majdnem érintve a feneket, mozdulatlanul lebegtek. Néhány napi nyugalom után az akvárium egyik külön medencéjében helyezték el őket, ahol, úgy látszott, megszoktak.

A szépia rendes tartása Fischer szerint vízszintes állás, ekkor van a test egyensúlyban. Az úszók hullámzó mozgása szabadon lebegve tartja az állatot a vízben. De a vízszintes álláshoz nem szorul rá még e gyenge evezőmozgásokra sem. Az egymásra fektetett karok olyan háromélű gúlát alkotnak, melynek felső élét a két első karpár alkotja. A negyedik, leghosszabb és legszélesebb karpár, a karok külső szélével alkotja a két másik élt. A negyedik karpár belső oldalai érintkeznek; szabad végük túlér a többi karokon és lazán begöngyölödik. A karoknak ez a gúlába való összeborulása sajátságos külsőt kölcsönöz a szépiának. Aki látja, csodálkozik, hogy ebben az állapotában mennyire hasonlít a feje az elefántéhoz. A három felső karpár az ormányt utánozza, a negyedik karpár alsó része pedig az elefánt alsó állkapcsához hasonlít.

Ebben az állásban a fogókarok ki sem látszanak, behúzva és összegöngyölve fekszenek a karokalkotta üregben a harmadik és negyedik karpár alapja közt. Egy-egy pillanatra feltűnnek a has felől, ha az állat lelógatja negyedik karpárját s ilyenkor két világos bütyöknek látszanak. A szépia a nyugalom állapotában néha szétnyitja felső karjait s mint két tapogatót függőlegesen fölemeli; néha még negyedik karpárját is lelógatja a fenékre, de néhány pillanat mulva már ismét felhúzza előbbi állásába.

Amit Fischer közöl a szépia mozgásáról, nem vág teljesen össze Vérany adataival. Vérany lassúbb és gyorsabb mozgást különböztet meg. Az állat lassan éppen olyan könnyen mozog előre, mint hátrafelé. Ha előre halad, akkor törzse vízszintes helyzetben marad, az összetett karok pedig lefelé hajlanak, csak a végeiket hajlítja meg kissé a víz ellenállása. Ha hátrafelé mozog, a karok gúlája jobban felemelkedik a test tengelyébe. A magasba úgy emelkedik, hogy úszószegélyei erősebben csapkodnak lefelé, viszont úgy süllyed, hogy fölfelé csapkodnak erősebben. Azonban a mozgás szembetűnően meggyorsul, mihelyt az állat megijed vagy felindul; ilyenkor lökésekkel halad hátrafelé. Mielőtt így tovairamodna, kiterjeszti a karjait s azután ismét összecsukja őket. Az úszók azonban nyugodtan maradnak a has alá csapva. A gyorsan iramló szépia jókora darabon siklik keresztül egy-egy ugrással; az ugrás közben ismét kiterjeszti karjait, amelyek összezáródásának újabb lökés a következménye. Fischer a tölcsért ennél a gyorsabb hátrafelé való mozgásnál csak segédeszköznek hajlandó tekinteni, mert az szerinte csak a leggyorsabb úszásnál működik. Marshall megfigyelése egybevág ezzel a leírással.

„A fogókarok használatáról, írja Fischer, semmit sem tudtam mindaddig, míg végül meg nem lett az az elégtételem, hogy egy reggel mozgásban láttam őket. Egyik akváriumban, körülbelül egy hónap óta, közepes nagyságú szépia élt, amely ezalatt az egész idő alatt semmit sem evett. Jókora nagyságú eleven halat, egy Caranxot tettünk be melléje; a hal gyanútlanul úszkált ide-oda s közeledett a szépia tanyájához. Alig vette észre ez a halat, bámulatos ügyességgel és gyorsasággal rögtön kigöngyölte és kinyujtotta fogókarjait, megragadta a halat és a szájához húzta. A fogókar rögtön azután ismét visszahúzódott és eltűnt, a többi kar azonban szorosan megragadta a szerencsétlen hal fejét és elülső végét. A két legfelső pár az áldozat hátán, a két alsó a hasa alatt feküdt s a tapadókorongok is rátapadtak a prédára.”

„Az ilyen módon körülfont hal nem tudott mozdulni sem. A szépia azonban, amely most már biztosította a zsákmányt, nem bocsátotta el ismét, s jóllehet a hal aránylag igen súlyos volt, mégis magával cipelte mindenüvé, könnyen úszkálva vele ide s tova, s még csak meg sem pihent vele a fenéken vagy a sziklákon. A halat vízszintesen tartotta s csak egy óra mulva eresztette el. Akkor koponyája már nyitva volt s a szépia már megette az agyvelejét, valamint hátizmainak egy részét.”

Azok a szépiák, melyeket a nápolyi akvárium nagy medencéjében rendesen tengeri csillagok társaságában szoktak tartani, nagyon gyorsan megszokják új környezetüket. Rosszkedvüket csak akkor árulják el bő tintakibocsátással, ha az ápoló, aki a közönség részére ezt a látványosságot rendezi, gyengédtelenül érinti őket a botjával. Mozogni nem szeretnek, mert éppen olyan kevéssé járnak a zsákmány után, mint a közönséges polip, hanem lesnek rá. Ha nem lebegnek szabadon a vízben, akkor lefekszenek a fenékre vagy alszanak becsukott szemekkel, vagy félálomban pislognak, vagy pedig jobban kinyitva szemhéjukat, kémlelődnek. Lebegés közben gyakran negyedóráig is egy helyben maradnak mozdulatlanul. A fenéken való heverés közben zöldes és szürkés foltokat öltve magukra, oly kitűnően utánozzák színükkel a környezetet, hogy az embert is megcsalják vele s csak akkor lehet észrevenni őket, mikor hirtelenül prédára rohannak rá.

A Földközi-tengerben a közönséges szépián kívül még két faj fordul gyakran elő. Az egyik a csinos Sepia elegans Orb. Ennek a törzse rendesen 2–3 cm hosszú, ritkán több. A valamivel nagyobb Sepia orbignyana Fér. jellemző sajátsága az, hogy héjának tövise tetemesen megnyúlt és hátul a bőrt átszúrja. Különösen gazdag Sepia-fajokban a japáni tenger. A sok, néha igen tekintélyes nagyságot elérő faj közül csak a Sepia peterseni App.-t említjük meg, melynek második karja szokatlan hosszúságúra nő meg, úgyannyira, hogy felülmulja ebben a tekintetben még a fogókarokat is.

A Sepiolidákon és Sepiidákon kívül még az itt tárgyalt csoportba tartoznak a valódi kalamárok, kalamájók vagy loligók (Loliginidae), jóllehet alakjuknál fogva inkább az Oegopsidákkal egyeznek meg. A családba a Loligo Schn., az Acrololigo Gpe. és a Sepioteuthis Blv. nemzetségeket sorozzuk. Csupasz, hengeres testük hátul kihegyesedett (torpedóalakú), de felül egymással majdnem érintkező úszóik nyílalakot kölcsönöznek nekik. Pajzsuk (gladius) hosszúkás alakú.

A család leggyakoribb tagja a közönséges kalamájó (Loligo vulgaris Lam.), az olaszok nyelvén calamaro vagy calamaio (tintahordó). Úszói a testnek körülbelül a hátulsó kétharmadát foglalják el és együtt megközelítőleg rhomboid alakot alkotnak. Karjai közül az első pár jelentékenyen rövidebb a többinél; fogókarjai mintegy másfélszer oly hosszúak, mint a törzse, kiszélesedett végükön négy sorban ülnek a nagyon különböző nagyságú szívókorongok. Színezetének jellemző vonása, hogy túlnyomó benne a pompás csillogású karminpiros szín. Csak ritkán ér el jelentékenyebb nagyságot; közepes nagysága, a fogókaron kívül, 20 cm-re rúg; a nőstény valamivel nagyobb. Puha húsa és kitünő íze miatt nagyon keresett cikk, a nápolyi piacon békében 5–6 lírával fizették kilóját. A Földközi-tengerben és az Atlanti-óceán keleti részén nagyon közönséges, de néha eltéved az Északi-tenger déli részébe is. Az év minden szakában található, de különösen ősszel, amikor nagy csapatokban vonul. Ilyenkor éjjelenként nagy tömegben fogják a tonhalak fogására kifeszített hálókban; de nagyon alkalmas fogására a kotróháló is, ha holdtölte alkalmával végighúzzák a homokos vagy iszapos fenéken. Csapatai rendesen apróbb halak rajait követik, mert azokból táplálkozik.

Közönséges kalamájó (Loligo vulgaris Lam.), mellette a hátpikkelye.

A kalamájó mozgásáról szólva szintén meg kell különböztetnünk annak lassú és gyors úszását. Ha lassan úszik, akkor nem tölcsérének a lökéseivel viszi magát előre, hanem úszójának nyugodt, hullámzó mozgásaival. Ha előre akar mozogni, akkor úszóinak hullámzó mozgása elül kezdődik, ha ellenben hátrafelé óhajt haladni, akkor a hullámzó mozgások az úszók másik végén kezdődnek. Ha az állat magasabb vízrétegekbe akar emelkedni, ezt a műveletet Bauer V. megfigyelései szerint mindig rézsutosan tartott testtel hajtja végre, és pedig rendszerint teste hátulsó részével előre emelkedik fel s csak ritkán fejjel előre, viszont lebukás alkalmával mindig a fej irányában mozog. A test hossztengelye nyugodt úszás avagy lebegés közben mindig vízszintesen fekszik. Ellenségei elől a tölcsérből kilökött vízoszlop lökőerejének a felhasználásával menekül, teste hátulsó részével előre, úszóit a hasoldalára csapva. Ezek a menekülő mozdulatok esetleg olyan hevesek lehetnek, hogy az állat kirepül a vízből és esetleg fellendül valami arra járó hajó fedélzetére.

A közönséges kalamájó a nápolyi akváriumnak gyakori, bár csak rövid életű vendége, és mint a nyilt tenger lakója egészen másként viselkedik, mint fentebb ismertetett, remeteéletet élő atyafia. Mivel társasan él, a halászok hálóiba rendesen tömegesen kerül bele. Sajnos, az akváriumban csak pár napig bírja ki. Ott szakadatlan, egyforma mozgásban úszkálnak szorosan egymás mellett ide s tova, mindig a megvilágított részben. Úszóik csinos, repülésszerű evezését víznek a tölcsérből való időközönkénti kilökésével támogatják. Az előre nyujtott karok szintén résztvesznek az evezésben, miközben erősen óvakodnak attól, nehogy az akvárium falát érintsék. Majdnem egy pillanatban változtatja az egész csapat az irányát. Míg a közönséges polipok és a szépiák több hónapra kényelmesen berendezkednek az akváriumban, sőt még a szaporodásra is gondolnak, addig a loligók szemmelláthatóan meglehetősen rosszul érzik magukat. Már néhány, nyugtalanul eltöltött nap után lassúbbakká és lankadtabbakká válnak a mozdulataik, elveszítik tájékozódó tehetségüket, egymásba ütköznek és elhalnak.

A Quarneróban Matisz szerint közönséges és itt vagy vonóhálóval halásszák, vagy pedig korán reggel vagy estefelé „koronahoroggal” fogják. Ez kb. 1 cm-es ólomdarabka, melyből köröskörül horgok állanak ki; az egész készülék erősen be van faggyúzva. Ezt a koronát zsinegen leeresztik, a loligó utána kap s fennakad rajta. Máskor nagyobb horogra tőkehaldarabot erősítenek és azt a csónak után húzzák. A loligó nagyon kedveli a halat, rátapad a karjaival s a halász azzal együtt kihúzza a vízből.

A közönséges loligónál jóval nagyobb termetű az északi loligó (Loligo forbesi Stp.). Gyakori az Északi-tengerben és gyakran beléje jut a halászok varsáiba. Színe még szebb, mint a megelőző fajé, pirosa kevésbbé éles. Az Egyesült-Államok keleti partjai mentén, szaporodás céljából, évenként április végén óriási tömegekben jelenik meg az amerikai loligó (Loligo pealii Les.), ahova egyébként egy hal (Alosa menhaden) tömegeit kíséri csak. Ott igen nagyarányú halászat tárgya. 1902-ben csak Rhode Island előtt 42.550 kg-ot fogtak belőle majdnem 11.000 márka értékben, Massachusetts partjain pedig 2,432.530 kg-ot 106.430 márka értékben. Williams szerint fagyasztott állapotban nagy tömegeket szállítanak belőle a szárazföld belsejébe.

Az európai partok mentén honosak még apróbb, többnyire az Acrololigo Gpe. nemzetségbe tartozó fajok is. Ezeknek a törzse hátrafelé erősen megvékonyodott és gyakran hosszú hegybe van kihúzva. A Sepioteuthis Blv. nemzetségnek, amely – természetesen csak felületes megtekintésre – mintegy középső helyet látszik elfoglalni a Loligo és Sepia közt, legismertebb faja a Sepioteuthis lessoniana Fér. et Orb.; ez a faj Új-Zélandtól kezdve a csendestengeri szigetvilágon keresztül Japánig van elterjedve.

Chun kiváló anatómiai vizsgálatai szerint házának látszólagos eltérése ellenére is a tízlábú Cephalopodákhoz tartozik a sajátságos Spirula Lam. nemzetség is. A csigáspolipnak (Spirula australis Lam.), ahogyan nem éppen találó névvel nevezhetjük ezt az állatot, nagyon csinos, egysíkban spirálisan becsavarodott, sokkamrás háza van. A kanyarulatok nem érintik egymást, a kamrákon a ház homorú belső oldala mentén sipho fut végig. Bár ez a ház külsőleg a Nautiluséhoz hasonlít, a valóságban nagyon eltér tőle; a legfőbb különbségről megemlékeztünk, arról t. i., hogy a Spirula háza a hasoldal felé (endogasztrikusan) van becsavarodva, tehát éppen ellentétes irányban, mint a Nautilusé. Azonkívül a hozzája tartozó állathoz képest nagyon kicsiny, ez nem tud beléje húzódni, már csak azért sem, mert hiszen nem a külsején foglal helyet, hanem annak a belsejében. A fehérszínű, gyöngyházfényű ház a köpenyben fekszik, a test hátulsó végén, de átragyog a vékony bőrön. Bár a Spirula leginkább talán még a postástrombitához hasonlítható háza (mesterségesen csinált német neve valóban „Posthörnchen”) külsőleg nagyon eltér a többi tízkarú polip hátpajzsától, különösen a fosszilis alakok segítségével, melyek az összeköttetést adják, mégis megállapítható, hogy a Sepia és a Spirula héja ugyanazon alapterv szerint épült fel. Egész alakja és bonctani szerkezete szerint szintén szoros kapcsolatban van a Sepiával és különösen a Sepiolával. Feltűnő rajta az a bemélyedés, amely teste hátulsó végén látható. Ezt már az öreg Rumph szívókorongnak értelmezte s arravaló volna, hogy vele az állat a sziklákra erősíthesse magát. De hogy valóban tapadókészülék volna, azt nagyon valószínűtlenné teszi az a körülmény, hogy a test végén kétoldalt elhelyezkedő kopoltyúk között fekszik. Chun mikroszkópi vizsgálat alapján világítószervnek tartja.

A Spirula földrajzi elterjedéséről még nagyon keveset tudunk. Az a körülmény, hogy a háza, mely bő levegőtartalma miatt a lágy részek elpusztulása után a felszínre emelkedik és az áramok nagyon messzire – még a francia, sőt, Gardiner szerint, még az angol, devoni partokra is – elszállítják, egyáltalában nem lehet bizonyítéka ez állat valódi elterjedésének. Ez minden további nélkül átlátható. Ámbár a csinos héjat helyenként tömegesen lehet találni a melegebb tengerek partjain, egész állatokat csak ritkán és egyenként hoz fel a mélységekből a háló. Chun kimutatta, hogy nem a fenéken él, hanem mint kitünő úszó, bathypelagikus állat, vagyis úszó életmódot folytat a nagy mélységekben. Chun egy jó megtartású példányát Szumatra mellett 594 m mélységben halászta ki. Kiváló termőhelye továbbá a nyugatafrikai partok mentén végigfutó kanáriszigeti hideg áram is, ahonnan néhány évvel ezelőtt a „Dana”-expedíciónak sikerült kihalásznia nem kevesebb, mint 95 élő példányt, ami valóban meglepő eredmény, ha meggondoljuk, hogy addig mindössze vagy 5 teljes állat volt ismeretes. Schmidt J.-nek, az expedíció vezetőjének közlése szerint a nevezetes termőhely az Atlanti-óceán északibb felében, az északi szélesség 10. és 35. foka közt fekszik, azon a területen, melyet nyugatról a Kanári-szigetek, keletről pedig a Zöldfoki-szigetek északi részei határolnak.

A példányok 200 és 2000 m között kerültek hálóba, de a leggyakoribbaknak mutatkoztak 300 és 500 m között, ami azt bizonyítja, hogy Chun megállapítása csakugyan helyes, mert a Spirula valóban bathypelagikus állat és csak halála után emelkedik fel a felszín közelébe és keveredik a felszíni faunával. Az expedíció az állatot természetesen élve is megfigyelte, mert egy-két napig el lehetett tartani akváriumban is. Itt elhelyezve, óraszámra is elmaradt mozdulatlanul a víz felszínén, mintegy függve, mindig függélyes helyzetben, fejével lefelé és karjait többé vagy kevésbbé behúzva. Kamrákra osztott héja mintegy lebegtetőszervként szerepelt, s ennek azt a törekvését, hogy az állatot lehetőleg a magasba emelje, ez utóbbi úszóinak mozgatásával, valamint vízsugárnak a tölcsérén át való gyakori kifecskendésével ellensúlyozza. A tölcsér e közben hátrafelé van irányítva. De a rokonaihoz hasonlatosan a Spirula is gyakran tesz hirtelen heves mozdulatokat, melyeknek a segítségével nagy gyorsasággal el tud tűnni tetszőleges irányban.

A héj együtt nő az állattal, s általában azt lehet mondani, hogy egy kamra esik a köpeny hosszának minden milliméterére.

Chunnak az az értelmezése, hogy a test hátulsó részén levő, gyöngyalakú szerv világítószerv, igaznak bizonyult. Sápadt, sárgászöld fény sugárzik ki belőle, amely órákon át megszakítatlanul ragyog.

2. csoport: Tágszemnyílású tízkarú polipok (Oegopsida)

A nyílttengeri és mélyvizi fajoknak a legnagyobb része az Oegopsidák változatos alakokban nagyon gazdag csoportjába tartozik. Az utóbbi évek sok nagyszabású expedíciójának gazdag anyaga különösen mélyreható vizsgálatokra adott alkalmat éppen ezen a téren. A legbehatóbb vizsgálatokat két német kutatónak, nevezetesen Chunnak és Pfeffernek köszönhetjük, de nem szabad megfeledkeznünk Albert monakói fejedelem és munkatársai nagy érdemeiről sem. Különösen mélyrehatóan tanulmányozta Chun a Valdivia-expedíció lábasfejűit. Már az utazás alatt gondja volt rá, hogy az élő állatok alakját és színét vázlatokon rögzítse meg, sötét karmában pedig világításukat tanulmányozta. Később fáradságos munkával anatómiai viszonyaikat derítette fel, s e munkája eredményeképpen egy alapvető díszmű jött létre. Körülbelül Chun művével egyidőben jelent meg Pfeffer munkája, melyben a plankton-expedíció Oegopsidáit dolgozta fel.

A csoport tizenkét, fajokban nagyon gazdag családra tagolódik. A hely hiánya, sajnos, arra kényszerít bennünket, hogy csak néhány nevezetesebb képviselőjükről emlékezzünk meg. Ilyen mindenekelőtt a már említett óriás, az Architeuthis Stp. Ennek, a 17 m hosszúságot is elérő óriásnak csak darabjai váltak ismeretesekké. Az Ommatostrephidák családjának egyes tagjai szintén hatalmas nagyságot érhetnek el. Minket itt különösen a Földközi-tengerben gyakori alakjaik érdekelnek, mindenekelőtt a nyílkalamájó (Ommatostrephes sagittatus Lam.). Karcsú termetű állat, kb. olyan alakú, mint a közönséges loligó; úszói rövidek és szívalakúak, teste áttetsző, fogókarjai kevéssé húzhatók vissza és széles bunkóban végződnek. Színjátéka változatosabb, mint a közönséges kalamájóé. Kiváló úszó; rendesen csak egyesével fogják, de mivel eléggé gyakran csapatostul kerül a hálóba, nyilvánvalóan csapatosan vándorolni is szokott. Nápolyban nyáron és ősszel éjjelenként lámpával fogják, azért ekkor, mert csak ilyenkor emelkedik fel a közepes mélységek félhomályából. Közeli rokona, a rövidszárnyú kalamájó (Illex illecebrosus coindetii Vll.) még gyakoribb nála. Verrill szerint óriási tömegekben jelenik meg Amerika keleti partjai mentén, a Cap Codtól Új-Foundlandig. Nagyon gyorsan úszó állat és különösen feltűnik mozdulatainak a hevességével. Éppen olyan ügyesen úszik hátrafelé, mint előre, vagy oldalvást. Egyetlen mozgásszerve a tölcsére, amelyből a vizet igen nagy erővel löki ki. Még akkor is nagyon nehéz kihalászni, ha egészen kicsiny medencében van elhelyezve, mert fürge mozdulataival mindig el tudja kerülni a hálót. Mivel farkúszója a hátrafelé való úszásban akadályozná, azért mikor errefelé mozog, ezt a teste köré csavarja, úgyhogy alakja torpedószerűvé lesz s így az a lehető legkisebb ellenállást fejti ki; ellenben ha lassan úszik, akkor ezt a szervét is felhasználja mozgásszervként.

Az Ommatostrephidákhoz tartozik a valamennyi melegebb és mérsékeltövi tengerben előforduló repülőkalamájó (Stemoteuthis bartrami Les.), az amerikaiak „flying squid”-je is. Ez a leggyakoribb faj az Oegopsidák között, melyet az újfoundlandi padon nagyban halásznak, igaz, hogy húsát inkább csalinak használják a tőkehal halászásához. Talán a legkiválóbb úszó az összes kalamájók között. A vizet olyan nagy erővel löki ki a tölcsérén át, hogy kirepül a vízből és hajók fedélzetére esik vissza. Ezt a tényt valamennyi amerikai tengerész ismeri és éppen azért adták az állatnak a „repülő” nevet. Valószínű, hogy ezt az állatot ugyanazok az okok késztetik a vízből való kirepülésre, mint pl. a repülőhalakat, hogy t. i. az üldöző ellenség, pl. a tonhalak elől meneküljön. A partokat a fiatal makrélákat üldözve közelíti meg, e halak u. i. éppen üldözőik elől menekülnek a sekély partokra. E közben a kalamájó maga is gyakran a szárazra kerül és ott pusztul, mert köpenyüregének görcsös összehúzódásai csak még jobban kisegítik a part felé; ez a mindenképpen feltűnő jelenség azt tanusítja, hogy az állat már teljesen a nyiltvizi életmódhoz alkalmazkodott és teljesen elveszítette azt a képességét, hogy a fenéken feltalálja magát, vagyis hogy ebben a helyzetben célszerűen tudjon alkalmazkodni a körülményekhez. Valamelyik Ommatostrephida lárvájának értelmezik a Rhynchoteuthin Pffr. néven leírt különös lényt; ennek két felső karja összenőtt egymással és együtt mintegy ormányt alkot.

Az Ommatostrephidákhoz hasonlít egy, a Földközi-tengerben felfedezett, de sokkal messzebb is elterjedt nemzetség, a Thysanoteuthis Trosch. Mint arról már megemlékeztünk, a nemzetség egyetlen faját, a Th. rhombus Trosch.-t az jellemzi, hogy a kifejlett állat úszói a köpeny egész hosszát elfoglalják. Ez a nemzetség különösen azért érdemel különösebb figyelmet, mert bonctani szerkezete és pajzsa alkata tekintetében a Myopsidákhoz tartozó Loligóval egyezik meg.

A tízlábú polipok szívókorongjainak a belsejét erős, rendesen jellegzetesen fogazott szarugyűrűk bélelik ki. Sok Oegopsida ilyen szarufogainak egy része mozgatható, gyökerével a bőrbe ékelt horoggá alakult át. Ilyen horgaik vannak az Onychoteuthidáknak, de csak fogókarjaikon. Ebbe a családba tartozik mindenekelőtt a horgoskalamájó (Ancistroteuthis lichtensteinii Fér. et Orb.); még karcsúbb termetű állat, mint az Ommatostrephes és rokonai, amelyekhez egyébként külsejénél fogva nagyon hasonlít. A karjain két sorban elrendezett szívókák egészen rendes alkotásúak, ellenben a tapogatói végbunkóján sajátságos képződmények jelennek meg, nevezetesen a már említett horgokon kívül egy sűrűn álló, apró szívókákból és tapadószemölcsökből alkotott vánkos. A horgos kalamájóval gyakran összetévesztik a messze elterjedt Onychoteuthis banksi Leacht, amelyet Lichtenstein már száz évvel ezelőtt leírt „karmos szépia” néven. Meg kell még említenünk a mély ibolyaszínű Teleoteuthis caribaea Les.-t is, mely az Atlanti-óceán felső vízrétegeinek leggyakoribb lábasfejűje. A hely hiányában bővebben nem ismertethető fajok sorából a szintén az Onychoteuthidák közé tartozó két különös fajt, t. i. a csinos Lycoteuthis diadema Chunt és a kocsonyaszerűen duzzadt anyagból álló Chaunoteuthis mollis App.-t legalább név szerint meg kell említenünk azért, mert velük alább még találkozni fogunk.

Az Oegopsidák két családját, nevezetesen az Enoploteuthidákat és a Gonatidákat az jellemzi, hogy ezeknek három felső karpárján is horgokká alakult szívókorongokat találunk. A Gonatus fabricii Lichtenst. nevű fajnak egy arktikus és egy antarktikus, egymástól alig megkülönböztethető alakja van. A szívókák valamennyi karjukon, a fogókarokon is, négyes sorban állanak, horgokká csak a középsők alakultak át. Az éppen annyira érdekes, mint fajokban gazdag Enoploteuthidák családjába nagyon sok pompás faj tartozik, amelyek legtöbbjét az jellemzi, hogy világítószerveik vannak, más részük meg átlátszó testű, vagy pedig pompás színezetű. Sajnos, itt csak nagyon kevésről emlékezhetünk meg. Ilyen például a gyengédtestű, majdnem derékszögű háromszögalakú úszókkal bíró Octopodoteuthis sicula Rüpp., mely idősebb korában elveti tapogatóit, továbbá a Messinában nem ritka tüzes kalamájó (Pyroteuthis margaritifera Rüpp.); ez utóbbinak nagy, élénkpirosszínű színsejtjei vannak a hátán, mindegyik szeme körül pedig egy-egy gyűrűt találunk mécsesalakú világítószervekből. Nem távoli rokona az Enoploteuthis leptura Leach, melyet a német délsarki expedíció fedezett fel újra; ennek a hasán, a tölcsérén és a fején a világítószerveknek egész sorát lehet látni.

A legnagyobb számban találunk világítószerveket, amelyekről egyébként alább még egyszer lesz szó, a vitorlás kalamájókon (Histioteuthidae). Egy idetartozó fajról, a Calliteuthis meneghinii Vér.-ről már föntebb megemlékeztünk annak a kapcsán, hogy a hím ivarszerveik párosak lévén, egészen sajátos hely illeti meg a tízkarú polipok sorában. Közeli rokona a nagy Histioteuthis bonelliana Fér.; erről a világítószervek és a nemi különbségek ismertetése során még egyszer lesz szó, ezen a helyen csak azt említjük meg róla, hogy karjai közt hatalmas, egyes nyolckarú polipok umbrellájára emlékeztető vitorla van kifeszítve, melyhez képest a törzs meglepően kicsiny.

Több feltűnő sajátság jellemzi a Chiroteuthidae-családba tartozó Chiroteuthis Orb. (más néven Loligopsis) nemet. A nemzetségnek a Földközi-tengerben is élő képviselője a Chiroteuthis véranyi Fér. Fejétől élesen elhatárolódó, kúpos törzsének a hátulsó felén szívalakú, nagyon vékony úszót hord; gömbölyded feje valamivel szélesebb a törzsnél, szemei aránytalanul nagyok; karjai a hátától a hasoldala felé sorjában hosszabbak és vastagabbak lesznek; de a legfeltűnőbb alkotású a két tapogatója, ezek ugyanis majdnem egy méter hosszúak, míg a test egész hossza a karok végéig mérve csak mintegy 30 cm-re rúg; a karok csak olyan vastagok, mint valami zsinór, de a végük természetesen bunkószerűen megvastagszik s azon vannak a szívókorongok; ezek valóban kitűnő fogószervek lehetnek. Kékes színéből, valamint majdnem tökéletesen átlátszó voltából életmódjára is következtetni lehet. És valóban, szélcsendes időben s kedvező évszakokban a nyilt tengerben medúzák és szalpák között lehet találni. Valamelyik Chiroteuthis-féle fiatal alakjának tekintik a többek között a rendkívül hosszúra nyúlt testű Doratopsis vermicularis Rüpp.-t. Mivel festéksejtek egyáltalában nincsenek benne, azért inkább a víz színén úszó jégdarabnak lehetne tartani, és az ember bizonyosan nem is venné észre, ha két fekete szeme el nem árulná a jelenlétét. Az újabb expedíciók egyébként egész sorát ismertették meg az ebbe a családba tartozó, nagyon tetszetős alakoknak. Közülük csak a tűzpiros Mastigoteuthis hjorti Chunt említjük meg; hazája az Atlanti-óceán középső része, bőre rhombusalakú terekből összetettnek látszik.

A Cranchiidákat az jellemzi, hogy ezek testének az anyaga lett a leginkább kocsonyaszerűvé és átlátszóvá. Kicsiny termetű állatok, törzsük nyíl- vagy hordóalakú, csinos úszóik a test végén helyezkednek el. Nevezetes alaktani vonásuk az, hogy köpenyük nemcsak a hátoldalon nőtt össze a fejjel, hanem két ponton a hasoldalon is összenőtt a tölcsérrel. Nyilvánvaló dolog, hogy ez a berendezés erősen fokozza ennek a pelágikusan élő állatnak a mozgékonyságát. Az ide tartozó Leachia cyclura Leach fogókarjait elveti, s hogy korábban megvoltak, azt csak rövid csonkjaik árulják el. Horgokat csak a Galiteuthis Joub. fogókarjain találunk. A család egyes mélytengeri fajait szemeiknek kalandos kialakulása jellemzi; szemeik ugyanis vagy nyelesek, vagy pedig teleszkópszerűen előretoltak, az azonban nem bizonyos, hogy mindezek a fajok szemeiknek ezt a sajátságos alkatát megőrzik-e egész életükön át, vagy pedig legalább egyesekéi csak azok fiatalkori sajátosságának tekintendők. Különösen a Bathothauma lyromma Chun aránytalanul nagy szemei nyomulnak ilyen feltűnően előre, hogy az óceán nagy mélységeiben egyedül világító bűvös foszforeszkálásból minél többet fel tudjanak fogni.

Ez a fény az állatok világítószerveiből sugárzik ki. A Cephalopodák között különösen sok a világító faj, és nagyon sokféle a világításuk módja is. Világítószerveiket általában véve két csoportba oszthatjuk be. Az egyik fajtájuk mirigyes szerv, mely mirigyek világító váladékot választanak el, a másik fajtának ellenben világítóteste van, szemszerűen alakult ki és reflektorként szerepel. Világítómirigyeik csak a Myopsidák közé tartozó Sepiolidáknak vannak. A Heteroteuthis dispar Rüpp. ilyen szervének a működéséről Meyer W. Th. a következőket írja: „Ezeknek a világítószerveknek a jelentőségéről jól vagyunk tájékozva, mert az állat a felszálló áramok közvetítésével eléggé gyakran kerül a felszínre még életerős állapotban. Sötétben figyelve meg az állatot, láthatjuk, amint a világítószerv az állat hasoldalán a köpenyen keresztül csillog. Az állat mechanikai ingerekre világító váladék kilökésével válaszol, éppen úgy, mint ahogyan a felszínen élő fajok hasonló ingerekre tintájuk kifecskendésével felelnek, és ezzel egyidejűleg vizet fecskendezve ki a tölcséren át, hátrafelé elröppen, miközben a nyálkaszerű váladék zöldesfényű golyók és fonalak alakjában úszik utána a vízben. A jelenség fontossága abban keresendő, hogy a fény által előcsalt ellenséget a feléjük lökött fényes golyók megtévesztik, azok után kap, ellenben a polip hátrafelé való lökésekkel elillan és biztosságba helyezi magát. Ilyenképpen a világító váladék tulajdonképpen a tinta szerepét veszi át, mert hiszen a tintafelhőnek a mélytenger sötétjében természetesen nem lehetne hatása, és csakugyan valóság, hogy a mélytengeri tintahalak tintazacskója visszafejlődött.”

Viszont az Oegopsidák sorában nagyon elterjedtek az ú. n. lanterna típusú világítószervek. Halljuk először is, miként írja le annak működését Chun egyik legkiválóbb képviselőjük megfigyelése alapján:

„A csodalámpa, Lycoteuthis (Thaumatolampas) diadema Chunnak 22 ilyen szerve van, melyek nagyon sajátságos módon csoportosulnak. A két hosszú fogókar mindegyikén kettő-kettő van, mindegyik szem alsó szélét öt-öt szegélyezi, míg a többi határozott elrendezésben a hasoldalon, a köpenyen helyezkedik el. Bármilyen csodálatos legyen is az a színezet, amelyben a mélytengeri állatok pompáznak, nem közelíti meg csak egy is ezeknek a szerveknek a színorgiáját. Az ember szinte azt hiszi, hogy a testet tarka drágakövek diadémje koronázza; a legközépső ultramarinkékben csillog, a szélsők pedig gyöngyfényben ragyognak, míg a hasoldalon lévő szervek közül az elsők rubinpiros fényt sugároznak ki magukból, a hátulsók pedig hófehérek vagy gyöngyszínűek, a legközépső kivételével, amely égkék árnyalatú. Ez azután a színpompa! A szervek csészealakúak; külső felületük lencse módjára domborodik előre, a belső felületüket pedig fekete vagy barna pigment béleli ki. A sötétkamrában való konzerválás alkalmával kiderült, hogy egy kis gyenge foszforeszkálás észrevehető rajtuk.” A Histioteuthidákról pedig ezt írja Chun: „Testük többnyire élénken pigmentes, hasoldaluk pedig világítószervekkel van telehintve; a karok külső felületén hosszanti sorokban állanak, s ilyen sorok a hasoldali karokon nagyobb számban találhatók, mint a többieken; a jobb szemet sok, ellenben a balt csak kevés szegélyezi.” Minden egyes ilyen lanternaszerv mindenekelőtt egy gömb- vagy lencsealakú világítótestből áll, mely egy pigmentkehelybe ékelődve a bőrbe van süllyesztve. Közéje és a sötét burok közé még egy gyöngyházfényű réteg ékelődik be, egy reflektorféle, mely a fénysugarakat visszaveri és a pigmenttelen helyen keresztül tükröződik. A szerveknek ezt a szerkezetét különböző mellékszervek még mindenféleképpen komplikálhatják, még ugyanannak a fajnak a keretén belül is, az tehát jóformán egyénenként változik. Így csak a csodalámpának 22 szerve is nem kevesebb, mint tíz különböző rendszer szerint van berendezve.

Ami a világítószervek jelentőségét illeti, arról csak sejtéseink vannak. Mindenekelőtt az a gondolat kínálkozik, hogy e szervek feladata az állat közvetlen környezetének a megvilágítása, hogy a szemeit használni tudja. Nyilvánvaló dolog, hogy az állat világítószerveinek a működését akaratától függően be tudja szüntetni és ismét működésbe hozni. Sőt talán még az is lehetséges, hogy fényjelek segítségével meg is tudja magát értetni fajtársaival. Ha ez valóban így van, akkor a világítószervek kitünő eszközök arra, hogy az egy fajba tartozó állatok kölcsönösen felismerjék egymást s találkozhassanak akár a szaporodás céljából, akár azért, hogy rajokba verődjenek, amikor például a kalamájók módjára gépszerűen szabályozott csapatokban egyesülnek. Más vélemény szerint feladatuk elsősorban az, hogy előcsalogassák a zsákmányul szolgáló egyéb állatokat. Mert az örök sötétség birodalmában, a nagyon gyéren benépesített nagy mélységekben az állatok cselekedeteit elsősorban irányító hajtóerő a kielégíthetetlen éhség. Ez kényszeríti még a hálóban együtt megfogott állatokat is arra, hogy a háló felhúzása közben egymásnak essenek. De mindezek a feltevések nem elégségesek arra, hogy megmagyarázzák a különböző színű fények rendeltetését, melyek a világóceán mélységeibe egy-egy olaszországi éjszaka báját varázsolják.

A föntebbi lapokon a lábasfejűek életének egyik nagyon fontos és fölötte érdekes jelensége fölött szó nélkül elsuhantunk, t. i. a nemek közti különbségekről alig szóltunk valamit. Fölületes megtekintésre úgy tűnik fel, mintha a lábasfejűek két neme közt a legtöbb esetben egyáltalában nem volna valami jelentősebb különbség. De azért az már régen ismeretes volt, hogy például a hím szépiát az úszóin végigfutó fehér vonalról lehet megismerni, s hogy a nőstény loligónak hosszabb a törzse. De már az, hogy a hímnek egy vagy több karja eltérő alkotású a többitől és párzószervként szerepel, az újabb idők felfedezései közé tartozik. Csak egy csodálatos megfigyelő, Aristoteles tudott erről már négy évszázaddal időszámításunk előtt, azonban rövid adatait nem értették meg, azért feledésbe merültek s csak az újabb kor ásta azokat ismét ki.

A kar ilyen irányú átalakulásában legmesszebbre az Argonautidák mentek. Az Ocythoënak és a Tremoctopusnak a jobboldali harmadik, az Argonautának pedig a baloldali harmadik karja az, amely eltérő alkotású. Bár hasonlít a rendes karokhoz, mert szintén vannak rajta szívókorongok, azonban hosszúsága, ostorszerű függeléke és belső szerkezete révén igen lényegesen elüt azoktól. Használat előtt becsavarodva pihen egy körtealakú hólyagban, amely az ivarzás idején felreped. Párzás alkalmával leszakad a kiperdülő kar és hosszabb ideig teljesen frissen és mozgékony állapotban marad meg a nőstény köpenyüregében, míg elvégzi a tulajdonképpeni megtermékenyítés feladatát. Sőt alkalomadtán az is előfordul, hogy több hímtől származó, több levált kar található ugyanannak a nősténynek a köpenyüregében. Ennek a párzókarnak az önállósága annyira csalóka, hogy több híres természetbúvár, köztük Cuvier, élősködő féregnek tartotta és így kapta a Hectocotylus nevet. Azonban a lábasfejűek karjához való hasonlósága természetesen nem sokáig kerülhette el a figyelmet. Így magyarázható azután, hogy a mult század közepe táján ebben a sajátságos képződményben az Argonauta hímjét kezdték látni. Csak Müller H.-nak sikerült Messinában fölfedeznie az Argonauta valódi hímjét és ezzel felderítenie a valóságot. Kollmann későbben azután kiderítette, hogy a levált karnak oly hosszú ideig életben való maradása megnyugtatóan értelmezhető véredény- és idegrendszerének a berendezéséből. De miként a szerves világban semmi olyasmi nincsen, ami közvetlen kapcsolat, illetőleg átmenet nélkül állana a megfigyelő elé, akként ebben az esetben is kiderült, kiderítette a kiváló dán zoológus, Steenstrup, hogy az Argonautidák hectocotylusa csak szélsőséges kifejlettségét képviseli egy olyan folyamatnak, mely kevésbbé határozott alakban az összes lábasfejűek hímjein jelentkezik és megfigyelhető. Majdnem valamennyinek van „hectocotylizált” karja, sőt néha nem is egy, hanem két kar alakult át párzási szervvé. A különbség a legtöbb esetben csak kisfokú, és a kar nem is válik le, csak az Argonautáé és rokonaié. Viszont a Nautilusnak több karja összeolvad és az úgynevezett spadixot alkotja, amely a párzószerv szerepét tölti be.

A tízlábú polipoknak legtöbbször az egyik hasoldali karja lesz hectocotylussá, az Octopodáknak ellenben mindig a harmadik karpárjának egyik tagja lesz ilyenné, az a kar, amely, mellesleg megjegyezve, alaktanilag a tízkarúak fogókar-párjának felel meg. Mind a két hasoldali karja hectocotylizálódik az Ommatostrephidák közé tartozó Todaropsis eblanae Ball.-nak és némely Enoploteuthidának, míg a Sepiolidáknak és a Histioteuthisnak átalakult hátoldali karjai szolgálnak párzószervül. A szépia esetében a negyedik (hasoldali) párnak baloldali tagja módosult, ellenben a megfelelő jobboldali kar teljesen változatlan marad. Az átalakulás a kar alsó harmadára terjed ki, mely rész észrevehetően megvastagszik. A legalsó szívókorongok rendes alkotásúak, a következő 6-7 sor korongjai ellenben nagyon aprók és csenevészek; jóllehet nyelük tetemesen megnyúlt, eltűnnek a kar belső oldalának hálózatosan redőzött, mirigyekben gazdag bőrében. A Sepiolidáknak, mint említettük, mind a két hátoldali karja hectocotylizálódik, de ezek bal hectocotylusának az alapján még egy, a párzásban szerepet játszó szervük alakul ki, egy zacskó az ivartermékek felvételére a párzás előtt. Miként a szépiának, akként a közönséges kalamájónak is a baloldali negyedik karja a hectocotylus, azonban itt megváltoznak a viszonyok annyiban, hogy a 22. vagy 24. szívókorongtól kezdve a két sorban álló korongok kisebbekké válnak. Helyettük kiszélesednek és megnyúlnak a nyeleik és szemölcsökké alakulnak, amelyek lassanként kisebbek lesznek, de a karon végighúzódnak; ilyen módon 40 szemölcs olvasható meg. Leghiányosabbak az adataink az Oegopsidák hectocotylizációjára vonatkozólag. Sok fajukon, köztük a horgos kalamájókon (Onychoteuthidae) eddig ilyen folyamatnak még a nyomát sem lehetett felfedezni. Az ismert esetekben legtöbbször a hasoldali bal kar az, amely átalakul. Némelyik Oegopsida hectocotylusa azért érdekes, mert annak képzésében a kar védőszegélyei is résztvesznek és félholdalakú lemezzé szélesednek ki. Meg kell végül említenünk azt is, hogy a Cranchia scabra Leach hasoldali jobbkarjának nemcsak a tapadókorongjai kisebbednek meg erősen, hanem a karok vége azonkívül derékszög alatt fölfelé is hajlik.

A nyolckarú tintahalak párzókarja nemcsak annyiban alakul át, hogy visszafejlődnek a szívókorongjai. A közönséges polipnak a jobboldali harmadik karja a hectocotylus. A valamivel rövidebb karnak a tölcsér felé eső oldalán egy keskeny, egy bőrredő által alkotott barázda fut végig, mely a kar csúcsán egy kicsiny, kanálalakú lemezben végződik. Itt nincsenek szívókorongok, de van helyettük egy sor harántléc, az alsó oldalról pedig egy ujjalakú bőrcsücsök nyúlik elő. Nevezetes, hogy a legtöbb nyolckarú polip hímjei valamennyi karjának a középső részén valamivel erősebbek a szívókorongok. A Cirraták karjain csak a szívókorongoknek ez a megnagyobbodása állapítható meg, ellenben hectocotylusszá egyik karjuk sem alakult át. A pézsmapolipnak is a jobboldali harmadik karja alakult át, viszont a Scaeurgus Trosch. nemzetséget csak azért választják el a Polypus Schn.-től, mert annak a baloldali harmadik karja módosul. Miként említettük, a legjobban átalakul az Argonauta-félék eltörpült hímje.

A hím csirasejtek nem szabadon jutnak át a nőstény testébe, hanem külön tokban, a spermatoforban. Ez a képződmény hengeres és simafalu; belsejében a sperma befogadására való üregen kívül még egy hajítókészüléket is találunk, amely röviddel a vízzel vagy a nőstény mirígyváladékával való érintkezés után felduzzad és a hím magot robbanásszerűen kilöki magából. Sok faj egy megtermékenyítés céljaira csak egy, mások ellenben több vagy sok spermatofort hoznak létre. A spermatoforok nagyon különböző hosszúságúak, a Polypuséi 7, a Sepiáéi 1 cm hosszúak. A nyolckarú polipok spermatoforáit a tölcsér munkája a száj előtt lévő karok közé juttatja, majd azok a csatorna görcsszerű rángatózásainak a segítségével a párzás alkalmával a női ivarnyílás közelébe jutnak. A csodálatos szerelmi játékról és a tulajdonképpeni párzásról már Aristotelesnek pompás megfigyelései voltak. „A polipok, szépiák és loligók, mondja, szájjal a szájon és átölelt karokkal függenek egymáson. Miután ugyanis a polip a „fejét” (vagyis teste hátulsó végét) nekitámasztotta a földnek és széttárta karjait, a másik szintén kitárt karokkal hozzája símul, úgy, hogy a szívókorongok egymásra símulnak. Némelyek még azt is állítják, hogy a hímnek valami megtermékenyítő eszköze van az egyik karjában, abban ugyanis, amelyen a legnagyobb szívók vannak; ez állítólag mint valami izmos test behatol a karok közé, azután pedig a nőstény tölcsérébe. A szépiák és loligók ellenben szájukkal szorosan összetapadva, karjaikkal ölelkezve ellenkező irányba úsznak, úgyhogy tölcséreiket is összeillesztik, úszás közben tehát az egyik előre, a másik meg hátrafelé halad.”

Az ókor nagy tudósának adatait az újabb vizsgálatok lényegükben megerősítették. Különösen Fischer, Racovitza és Drew szolgáltatott értékes megfigyeléseket a kérdés megvilágításához. Már Cavolini azt írja, hogy „úgy ölelkezik egymással a hím és a nőstény, hogy a két tölcsér nyílása egymásra illik.” Fischer Arcachonban ugyanezt tapasztalta. Ott ő hálóval fogott két, kissé különböző nagyságú szépiát, melyeknek karjai szorosan egymásba fonódtak, úgyhogy úgy látszott, mintha állkapcsaik közvetlenül érintkeztek volna. A párt szétválasztották, amin való bosszúságuknak az állatok azzal adták jelét, hogy igen nagy mennyiségben választottak el tintát. Alig tették vissza őket az edénybe, azonnal ismét egymás karjaiba borultak, s ez a jelenet még néhányszor megismétlődött. A párzó állatok óraszámra ebben a szorosan összeölelkezett állapotban maradnak. A hím spermatoforjait rendesen a nősténynek a szája körül helyezi el; hogy ez miképpen megy végbe, az még nem ismeretes pontosan, de az egészen bizonyos, hogy ebben a munkában a hectocotylusnak fontos szerepe van. Az Onychoteuthidákhoz tartozó Chaunoteuthis mollis App. spermatoforjait a köpeny bőrének a ráncai közt helyezi el a hasoldalon.

Racovitza leírása szerint egészen másképpen folyik le a nyolckarú polipok párzása. Ezeknek gyakran nagyon különböző nagyságú hímjei és nőstényei egymás mellett a fenéken foglalnak helyet, körülbelül karhosszúságnyi távolságban. A hím polip hectocotylusának végével egy darabig a nőstény testén játszik, majd pedig betolja annak a köpenyüregébe. Erre az ingerre, amely nyilvánvalóan lélekzési nehézséget okoz a nősténynek, ez néhány heves, elhárító, görcsös rángatózással felel, de azért nem iparkodik menekülni, hanem nyugodtan tovább lélekzik és látszólag a párzás egész ideje alatt teljesen közömbös marad. A hectocotyluson időről-időre hullámos mozdulatok futnak végig, annak a tövétől a csúcsáig, valószínűleg abból a célból, hogy a spermatoforok tova jussanak benne. A kar végén lévő kanálszerű duzzanatot az egyik petevezeték nyílása mellett erősíti meg. Azonban a párzás a megfigyelt esetben kétoldalúan folyt le, amennyiben a hím hectocotylusát azután a köpenyüreg másik sarkán át is betolta, bár a nőstény a csere alkalmával kissé vonakodott. Szerelmi játékszámba menő harc csak akkor folyik le közöttük, ha a nőstény még nem jutott bele az ivarzási időszakába, avagy már meg van termékenyítve. Mert az a nőstény, amellyel az egyik akváriumban egy hím többször (nyolc napon át naponként kétszer vagy háromszor) párosodott, végül is nem fogadta el többször a párját és a hectocotylusát elhárította magától. Ha a nőstény megkísérli, hogy a folyamat közben távozzék, vagy valami békebontó közeledik, akkor a hím egyik hátoldali karját összepödri, miközben haragjának azzal adja jelét, hogy színét mély feketére változtatja. A hímeket, ha többen találkoznak ugyanannál a nősténynél, a „féltékenység” heves harcokra készteti. A párosodás este szokott végbemenni. Az a nevezetes különbség, amely a nyolc- és tízkarú polipok párosodása között van, a legegyszerűbben karjaik hosszúságának a különbözőségéből magyarázható.

Egyébként tudnunk kell, miként arra Winckworth utal, hogy a mi nyolckarú polipjaink hímjei egyáltalában nem gyakoriak. Ő, mint mondja, közel száz közönséges polipot vizsgált meg, de csak egy hímet talált közöttük, háromszáznál több Moschites között pedig egyetlenegy ilyenre sem akadt, s a hímek más szerzők megfigyelései szerint is ilyen ritkák.

A peték lerakásáról Drew közölt nagyon érdekes adatokat. Az általa megfigyelt faj, a Loligo pealii Les., spermatoforjait részben a köpenyüregben rakja le a női ivarnyílás közelében, részben pedig a szájat körülvevő hártyára, szemben a hasoldali karokkal. Ott egy, a spermatoforák befogadására való tasak van, ebbe a hím mintegy 40 spermatokot rak le egyszerre. A lágy és ragadós burokkal borított peték a petevezetékből először a tölcsérhez jutnak, annak nyílásánál a szájnyílás fölött hátrafelé nyúló hátoldali karok ragadják meg őket és 2-3 percig az említett tasakhoz nyomják; e közben megy végbe a megtermékenyítés, utána a pete burkai megkeményednek és elveszítik ragadósságukat.

A kétkopoltyús lábasfejűek petéi egyenként vagy csoportosan petetokokba vannak bezárva; a tízlábúak petetokjait a nidamentális mirígyek választják ki. A szépia citromalakú, vastag, fekete burokkal körülvett petéit csoportosan moszatokra, tengerifűre és a vízben úszkáló ágakra ragasztja fel. A polipok sokkal kisebb petéi átlátszó tokokban vannak elhelyezve és rövid nyél segítségével ezrével egy csomóba fűzve csinos fürtöket formálnak. Ellenben a Moschites egyenként lerakott petéi igen nagyok és szikben gazdagok.

A közönséges kalamájó 50–100 petéje szoros csomóba egyesül s közben egymást kölcsönösen lelapítják. Közös kocsonyás burok veszi körül őket s együtt hengeres zsinórt alkotnak. 50–10 ilyen zsinór a végénél fogva ismét összefügghet egymással; hasonlatosan a szépia petéihez, ezek is moszatokon vannak megerősítve. A nápolyi öbölben a tavaszi hónapok alatt rengeteg tömegben lehet találni őket. Egyes Oegopsidákról megállapították, hogy petéik a nyilt vizekben hányódnak ide-oda, de bár ezeket többen vizsgálták, eddig még nem sikerült megállapítani kifogástalan biztossággal, hogy melyik melyik fajnak a petéje tulajdonképpen. Verrill az Atlanti-óceán nyugati részének nagy mélységeiből ismételten hozta fel mélytengeri lábasfejűek tojásait, alkalmasint valamelyik Cirroteuthis fajéit, amelyek a gorgonidákra, ezekre a faalakúan elágazó korallokra voltak erősítve.

Kevés olyan lábasfejű van, amely ivadékairól valamilyen formában gondoskodik. Valódi ivadékgondozásról tulajdonképpen csak az Argonautidák esetében beszélhetünk. Már említettük, hogy az Argonautának a héja, a Tremoctopusnak pedig a bekunkorodott hátoldali karjai szolgálnak költőüregül mindaddig, míg a fiatalok ki nem bújnak a petéből. Az Ocythoë meg éppen elevenszülő lett. De még egyes más nyolckarú polipok is gondoskodnak az ivadékaikról. Igy a közönséges polip nősténye petefürtjeit valami üregben helyezi el, befedi őket a testével és tölcsérén keresztül állandóan friss vízzel locsolja őket. Ez alatt az idő alatt állítólag egyáltalában nem eszik és végül is elpusztul. Egyik kisebb rokona, a Polypus digueti Perr. et Rochebr. üres kagylóhéjakat használ fel tartóul ivadéka számára.

A lábasfejűek petéi igen lényegesen eltérnek az összes többi puhatestűek petéitől azáltal, hogy rengeteg mennyiségű szikanyag van bennük. Úgynevezett meroblasztikus peték, vagyis petéik nem barázdálódnak a maguk egészében, hanem annak csak az egyik, a felső sarka vagy pólusa, ahol csírakorong alakul ki belőle, éppen úgy, mint a madarak tojásából. A fejlődésben lévő, a peteburokba még bezárt állat nagyon jellegzetes külsejű, és pedig azért, mert a fejlődése már ebben az állapotban annyira előre haladt, hogy lábasfejű volta egészen jól felismerhető; meg lehet különböztetni a fejet és a törzset, a szemeket, a karokat, sőt már a bőr festéksejtjeit is, de a fejen, a száj alatt, ott lóg még egy tekintélyes zacskó, a szikhólyag. Az embrió a petét rendesen csak akkor hagyja el, amikor már teljesen kialakult és hasonló a szüleihez. Valódi lárváik csak az Oegopsidáknak vannak. Ez esetben a fiatalok gyakran tetemesen eltérnek az öregektől és néha egészen sajátos szerveik vannak. A fiatal nyolckarúak (Polypus) bár már teljesen olyanok, mint a kifejlettek, de egész testükön finom szőrcsomók vannak elszórva. Kezdetben egy darabig pelagikusan, vagyis a nyilt vízben úszkálva élnek, de csakhamar lesüllyednek a fenékre és áttérnek az öregek életmódjára.

Növekedésük rendkívül gyors. Naef megállapítása szerint egyes nyolckarúak fiataljai egy hét leforgása alatt súlyuk kétszeresére növekedtek meg. Élettartamuk átlag alkalmasint csak egy évre terjed, azonban a különösen nagy példányok ez alól a szabály alól kivételek. A legjobban vagyunk tájékozódva a Loligo-félék életkoráról, különösen az amerikai kalamájó, a L. pealiiéről. Erről Williams a következőket közli: Az állat a petéket április végén rakja le, akkor, mikor a nagy rajok a partok közelében megjelennek. A fiatalok már 2–3 hét mulva kikelnek s olyan gyorsan növekszenek, hogy július közepén már 3, szeptember végén pedig 6–9 cm hosszúak. Ekkor azután rajokba csoportosulnak, eltűnnek és csak a következő áprilisban jelennek meg ismét, teljesen kinőve és ivaréretten, a partok mentén. A Williams által látott legnagyobb példányok 40 cm hosszúak voltak, ezeket ő kétéveseknek tartja.