ELSŐ ALREND: Nyolckarú polipok (Octopoda)

Az egyik csoportjuk a nyolckarú vagy nyolclábú kétkopoltyús lábasfejűeket foglalja magában. Majdnem valamennyinek zacskóalakú törzse és nyolc, majdnem egyenlő hosszúságú karja van. Arról már volt szó, hogy végtagjaikat hol karoknak, hol lábaknak nevezzük, mert azok karok és lábak is egyszersmind, fogásra való szervek, de szervei a helyváltoztatásnak is. Héjuk a hátoldalon foglal helyet, de nagyon csenevész s rendesen porcszerű anyagból alkotott lemezre zsugorodott össze. Legtöbb fajuk a partok közelében él és inkább jár és mászik, mintsem úszik. Rendesen a sziklák üregeiben és hasadékaiban tartózkodnak és onnan leselkednek zsákmányukra. Jóllehet bármely irányban tudnak mászni, mégis leginkább oldal felé szeretnek mozogni. Mozgás közben kinyujtják a lábaikat, fejüket felemelik, törzsüket valamelyest a negyedik karpárra döntik, tölcsérük nyílását pedig az egyik oldalra hajlítják. Oldalvást főképpen a két középső karpár segítségével mozognak, ellenben alsó és felső karjaikat csak éppen mellékesen használják, úgy, ahogyan a terep éppen megköveteli. Ilyen módon meglehetősen gyorsan tudnak a vízbe be- és abból kijárni a búvóhelyükről. De mozgásuk részleteiben fajok szerint tetemesen eltérő. Maguktól nagyon ritkán hagyják el a vizet, azonban egyes fajok hosszabb ideig el tudnak élni a szárazon is. Ösztönük, melynek segítségével vissza tudnak találni a tengerbe, ha egy darabig elviszik őket a parttól befelé, csodálatraméltó, mert a nélkül, hogy a vizet látnák, kőgátakon keresztül egyenes irányban mennek a felé.

A Földközi-tenger partján néhány nemzetségüket még ma is azzal a névvel jelölik, amelyet még a régi görögök és rómaiak adtak nekik; a pulp, polpo, poulpe név mind a görög „polypus” szó származéka, ami soklábút jelent. Ezek a nemzetségek, a Polypus Schn., (régebben Octopus Lam.) és Moschites Schn. (régebben Eledone Leach), alkotják az első családjuknak, a polip-féléknek (Polypidae) a zömét. A Polypus-nemzetség valamennyi tagjának a törzse zacskóalakú, gömbölyded s nagyon hosszú karjaik belső oldalát két sorban elhelyezkedő szívókorongok borítják.

A nemzetség leggyakoribb, legmesszebb elterjedt és egyben a legtekintélyesebb nagyságot elérő faja a közönséges polip (Polypus vulgaris Lam.). Színe nyugodt állapotban szürke, de ez a szín, ha az állat izgalomba jön, barnás, vöröses, sárgás, kékes, zöldes árnyalatúvá lesz, s ezek a színek mintegy végigfolynak a testén; szinte szószerint lehet alkalmazni azt a kifejezést, hogy elönti az epe, ami különösen akkor alkalmazható rá, ha kékes vagy zöldes árnyalat ömlik el rajta. Teste egész felső oldalát sűrű, fínom szemölcsök borítják. A Földközi-tengerben otthon van mindenütt, de sokkal messzebb is elterjedt, mert előfordul az Atlanti-óceán partjai mentén is mindenütt, azután a Vörös-tengerben, a kelet- és nyugatindiai szigetvilágban, Japán partjain és a Csendes-óceán déli részeiben is.

A közönséges polip, mint nemzetségének a legtöbb tagja, a sziklás partok jellemző állata. Rendesen a sziklák hasadékaiban rejtőzködik; ha táplálékszerzésre indul, lassan előmászik búvóhelyéről, lábait kinyujtva testét felemeli, de amint homokos fenékre jut, a lábai végét bepödri s ebben a sajátságos tartásban baktat tova a fenéken. Ha valami útjába került állat, például tarisznyarák, gyorsan el akar illanni előle, tölcsérét hirtelenül a rák menekülésének irányával ellentétes irányba hajlítja és messze széttárt karokkal ront áldozatára, amely csak a legritkább esetben tud elmenekülni előle. Ha viszont őt magát támadja meg valamelyik ellensége, akkor olyanképpen menekül el, hogy karjait kinyujtott helyzetben összecsapja – ebben a tartásában az egész állat valóban nagyon hasonlít valami megtömött, sallangos dohány- (kostök-) zacskóhoz – majd gyors egymásutánban néhányszor vizet lök ki a tölcsérén keresztül, a víz kilökését csakhamar egy tintafelhő követi s ennek védelme alatt tovább áll. Tehát két különböző módon tudja a helyét változtatni, tudniillik lassú mászással, amit csakis karjai segítségével végezhet, és gyors úszással, amit a tölcséréből kilökött víz segítségével hajt végre, olyan módon, hogy a víz visszalökő ereje veti az állatot tovább, a kilökött vízsugár irányával ellentétesen.

Néha nem a sziklahasadékokban, hanem a szikláktól bizonyos távolságban a homokos fenéken üti fel tanyáját s akkor maga építi fel búvóhelyét. Karjai és szívókorongjai segítségével köveket hurcol össze s tölcsérszerű építményt, mintegy krátert rak belőlük, amelyben összekuporodik és türelmesen várakozik, míg valami hal vagy rák vetődik arra, hogy hatalmába keríthesse. Vérany több ilyen útonállót figyelt meg Villefranche mellett, de e szokását könnyebben és kényelmesebben tanulmányozhatjuk például a nápolyi akváriumban. De adjuk át a szót Kollmannak, aki az alkalmat valóban fel is használta az alapos megfigyelésre. „A polipok egyike szintén búvóhelyet rakott magának az akváriumban, a vízalatti szobában szerte heverő kövekből; olyan fészekhez hasonlított ez, melynek a szája fölfelé volt fordulva. A kőhalom a medence ablakának a szomszédságában állott. A kövek nagysága változó volt, egyik csak almanagyságú, de a másik akkora, mint valami 15 cm átmérőjű kövezetkő. Az állat teste többnyire egészen el volt rejtve ebben a fészekben, csak a feje látszott ki, a karjai meg, mint kígyókból font koszorú hevertek a nyílás felett. Úgy látszott, hogy ezt a tanyát roppant kényelmesnek találta; csak egyszer láttam, hogy otthagyta, akkor, amikor a kövek egy részét elszedték tőle. A polip ekkor haragosan előmászott, hogy újra összerakja tanyáját. Ezt a részleges rombolást azért vitték végbe, hogy lássák, miként cipeli ez a lágy, váznélküli puhatestű állat a nehéz köveket. Próba kedvéért egy nagy darab követ a szomszédos medencébe, tehát meglehetősen messzire vittek el. Amint a rombolók eltávoztak, az állat azonnal munkához látott. Átölelt minden egyes követ, mintha el akarta volna nyelni őket s oly erősen magához szorította azokat, hogy szinte eltűntek karjai közt. Mikor úgy látszott, hogy már egészen szilárd helyzetet foglalt el, egypár lábát leválasztotta a kőről, ezekkel a fenékre támaszkodott és testét a teherrel együtt hátrafelé tolta. Az ökölnagyságú köveket gyorsan és nagyobb erőfeszítés nélkül cipelte tova.”

A közönséges polip közepes nagysága csak mintegy 50 cm ugyan, amiből majd 40 cm a karjaira esik, azonban vén példányok ennél sokkal nagyobbra is megnőnek. A legnagyobbat, melyet az irodalom számon tart, egy halász nagy erőfeszítés után Nizza mellett ejtette el; ez kitárt karjain át mérve mintegy 3 m nagyságú volt, valami két évtizeddel ezelőtt pedig a Nemzeti Múzeum is kapott egy hatalmas példányt, melyet egy halász Buccari mellett szigonnyal ejtett el; ennek a példánynak, amely egyébként ma is ki van állítva a múzeum szemléltető gyüjteményében, átmérője Soós mérése szerint 217 cm s mindenesetre egyike a legnagyobb ismert földközitengeri példányoknak.

Minden további nélkül elképzelhető, hogy az ilyen nagyságú példány alkalomadtán valóban veszedelmes ellenfele lehet még igen nagytestű és erős állatoknak is. Erről Kollmann-nak valóban volt is alkalma meggyőződnie a nápolyi akváriumban tett megfigyelései alkalmával s felette tanulságos képet fest róla.

„Nagyon szerettem volna megismerni – írja Kollmann – ezeknek az állatoknak a természetét. Vajjon valóban van-e lényükben valami vadság, vakmerőség és ragadozó vérszomj (a krák-mondáknak megfelelően), valóban van-e valami bennük a tigris természetéből? Vagy éppen az ellenkező igaz? Megvallom, hajlandó voltam az utóbbit hinni, mert az állat puha teste s különösen a kimúlt példányok szemlélése csak megerősítette kételyeimet. A frissen megölt polip, amint a piacon a kosárban vagy a földön hever és úgy kínálják megvételre, semmiképpen sem imponál. A teste síma s karjai lágy hajlásokban összefonódva hevernek. Teljesen veszélytelennek, ártalmatlannak látszik, de az eleven állatok megfigyelése teljesen megváltoztatta véleményemet. Mert a valóságban talán ezek a legharciasabb és legbátrabb állatai a vizeknek: vakmerőek, gyorsak és elszántak a támadásban, s puha, csonttalan karjaik mindenféleképpen mozognak és óriási erejűek.

„El akarom mondani ama történetek egyikét, melyet az akvárium üvegfala mögött láttam lejátszódni. Egy másik medencéből egy nagy tengeri rákot, homárt tettünk a polipokhoz. Mintegy száműztük őt. Azelőtt az akvárium legnagyobb medencéjében lakott, de gyalázatos gyilkosságai miatt, melyeket persze végső szükségben, önvédelemből követett el, kegyvesztett lett a felügyelő hatóság szemében. Abban a nagy medencében cápák, zsibbasztó-ráják és egyebek közt négy pompás tengeri teknős is volt. A tengeri teknősök rendkívüli módon szeretik az osztrigát és a homárt; az egyik, tányérnagyságú példánynak, úgy látszott, nagyon megjött az étvágya erre a homárra; talán, mert még tapasztalatlan volt s nagyon is kevésre becsülte ennek a héjasnak a fegyverét. Ámde a rák megragadta az egyik ollójával a teknős fejét és a szó szoros értelmében összeroppantotta. Ismeretes, hogy milyen kemény a tengeri teknősök koponyája, s ebből következtethető, mily hatalmas, erős a tengeri rák ollója. Igaz, hogy rákunk is kolosszális példány volt, de e sikerrel koronázott önvédelme mindamellett becsületére vált ollóinak.

„Nos hát, ezt a kemény vitézt tettük a polipok medencéjébe. A polipok a betolakodót a legnagyobb figyelemmel kezdték vizsgálgatni s aztán széles körben kezdtek keringeni körülötte. E közben a polipok egész mivoltán valami kihívó hetykeség ömlött el. Óvatosan, mintha ellenséghez lopódznának, közeledtek hozzája, aztán, mint valami ostorral, rá-rácsaptak a lábukkal, de mikor a rák csontkemény páncélját és hatalmas ollóit mutogatta, mégis visszavonultak, ha csak vonakodva is.

„Lassanként lecsillapodott az izgalom, ám az egyik polip egyre közelebb és közelebb somfordált. De végre mintha ez is mást gondolt volna, teljesen közömbösen félrevonult. A rák szintén hátrább húzódott egy kicsit és szemlélődő nyugalomba merült, sajnos, nagyon korán: a következő pillanatban már megragadta, átölelte, békóba verte a polip, úgyhogy teljesen védtelen volt. Azonban villámgyorsan odaugrott az őr, megragadta a dühös kígyóhoz hasonló, összeölelkező tömeget és kiszabadította a rákot.

„A szolga, aki telivér nápolyi volt, a legnagyobb határozottsággal állította és előadását élénk taglejtésekkel, ama kedves hévvel és rhetorikai frázisokkal kísérte, melyek a délolaszokat mindennél jobban jellemzik, hogy a polip minden bizonnyal széttépte volna a rákot, ha ő közbe nem lép és meg nem menti. Nekem azonban megvolt a magam véleménye a polipokról, ezekről a puha, áttetsző, szinte kocsonyás lényekről s egyáltalában nem tartottam őket veszedelmeseknek. Az állat veszedelmességéről szóló mondák s az éppen most megfigyelt harc ellenére hitetlen voltam, ámbár az őr a leghajmeresztőbb dolgokat tudta a polipról. Hogy a dolgok további folyását megfigyelhessem, gyakrabban visszatértem a medencéhez. Már egy óra mulva úgy tetszett, hogy az egyik polipban ismét felébredt a harci kedv s csakhamar aztán valóban meg is történt a támadás. Sajnos, nem állapíthattam meg, vajjon ugyanaz a polip újította-e meg a támadást, elég az hozzá, hogy ismét kitört a harc. Véletlenül egyedül voltam az akváriumban s óvakodtam beleavatkozni a küzdelembe. Engem a harc módja és kimenetele érdekelt; hogy a végzet melyiket semmisíti meg a két különös gladiátor közül, teljesen közömbös volt rám nézve. Mint legutoljára, akként most is azt láttam, hogy a polip karjai görcsös kanyargással veszik körül a rákot, itt elbocsátotta az egyik kar, hogy valahol másutt segítsen a többinek. Úgy látszott, hogy az egész tömeg csupa polip, a rákból csak itt-ott voltak láthatók apróbb részletek. A küzdők ott hemperegtek a fenéken és felkavarták a homokot; majd hirtelenül felbomlott a gombolyag s a polip keresztben átvágott a vizen, magával hurcolva a rákot, de nem mint győztes. A rák megragadta a polip egyik karját, egészen közel a fejéhez és belekapaszkodott. Féltem, hogy azonnal amputálja, mert a rák úgy összeszorította az ollóját, hogy a kar majdnem teljesen levágottnak látszott. De a lábak szívós rugalmassága, kaucsukhoz hasonló anyaga, nagy meglepetésemre, kibírta a rettenetes szorítást. Ezalatt a polip a fájdalomtól kínozva, ide-odaúszkált és igyekezett lerázni ellenfelét. A gyors mozdulatok közben a rák neki-nekivágódott a köveknek, melyekből a falak sziklabarlang módjára épültek s ez végre rábírta, hogy szétnyissa harapófogóját. Erre azután mindkét fél visszavonult a medence egy-egy sarkába. A rák nyugodtan figyelve üldögélt az egyik kuckóban, a polip meg fölkapaszkodott az egyik kiugró sziklára s elkezdte a lábaival a sohasem pihenő játékot, melyek hol összetekergőztek, hol meg lassan kinyujtózva, egyszer itt, máskor amott tapogatóztak.

„Meglepetésemre még a mélyen bevágott kar is mozgott, melyet a rák ollója összeszorított. A gerincesek példája alapján következtetve azt vártam, hogy ez a kar teljesen megbénul. De ennek semmi nyoma sem mutatkozott. E szervek véredényei sajátságos berendezésűek, olyanok, hogy ilyen alakban a magasabbrendű állatokban nem található meg. Ugyanis a véredényrendszer minden része összehúzékony, úgyhogy a vér a szív közreműködése nélkül is keringhet. Csakis a karoknak ebből a berendezéséből magyarázható, hogy a harcnak néhány nap mulva a nyoma sem volt felismerhető.

„Az a mód, ahogyan a polip a harcot megkezdte, s az ügyesség, amellyel végigküzdötte az egyébként rosszul végződött harcot, mégis megváltoztatta némileg korábbi lekicsinylő véleményemet. Mindenekelőtt nem tagadhattam meg többé elismerésemet ez állatok bátorságától, aztán meg a polip mozdulatainak a gyorsasága is dícséretreméltó volt. Közben a harc szakadatlanul tartott az idegen ellen; több harc éppen ilyen eredménytelenül folyt le, de a döntés valószínűleg mégis már korábban bekövetkezett volna, ha az őrök többször közbe nem lépnek és el nem választják a küzdőket. Mindig csak egy polip harcolt, a többiek teljesen közömbösen viselkedtek; de egyszer mégis csak akkor sikerült a küzdők szétválasztása, amikor a rák már elvesztette egyik ollóját.

„Hogy az állandó üldözésnek véget vessünk, a rákot átvittük a legközelebbi szomszédos medencébe. A két medencét szilárd cementfal választotta el, de azért közlekedett egymással. Azonban hiú reménység volt azt hinni, hogy a rák már most biztonságban lesz a rá agyarkodó polipoktól. Egyikük még ugyanaz nap átmászott a falon, megtámadta a gyanutlanul ott üldögélő rákot s rövid küzdelem után a szó szoros értelmében derékon kettészakította. A roham sikerült s a győző 40 másodperc alatt nemcsak megkezdte és bevégezte a csatát, hanem már hozzá is látott ellensége fölfalásához.”

Nyáron a fiatalok is közelednek a kövekkel fedett partokhoz és néha iszapos fenéken is lehet találkozni velük. Rendesen zsineggel halásszák, de horog nélkül, mert ennek a helyébe valami szembetűnő, fehér csalit kötnek, melyet kaviccsal terhelnek meg, azután lassan húzzák a fenéken. Alig vette észre a polip a csalit, azonnal rárohan, lassan felhúzható a víz színére és kis hálóval a csónakba emelhető. Azonban a legnagyobb példányokat azok a halászok szokták fogni, akik éjszakánként szurokfáklya világánál halásznak mindenféle tengeri állatra. Schmidt O. Nizzában egy más fogási módnak volt a tanuja. Az ólommal megnehezített zsinegen egy több horoggal megtüzdelt parafa lebeg, amelyet több részre foszlatott vörös posztódarabba takarnak. A zsineget lehetőleg messze behajítják a tengerbe és azután nagy kényelmesen elkezdik húzni a part felé. A polip ráveti magát, s amint ezt észreveszik, a halász a zsineg gyors megrántásával rendesen meg is fogja. Utcagyerek és gazdag emberek vasárnaponként egyaránt űzik ezt a sportot. Minthogy az állat a vízből kivéve hosszabb ideig még nagyon fürge marad és nagy ügyességgel iparkodik megszökni, azért ott a helyszínén meg kell ölni. A kisebbeknek a halász egyszerűen kettéharapja a fejét, a nagyobbaknak pedig késsel oltja ki az életét. A fiatalok húsa nagyon jóízű eledel, ellenben a nagyobb és vénebb, 1 fontnál súlyosabb példányoké szívós és kemény, amelynél a szépiáét és a loligóét sokkal többre becsülik.

Arról, hogy a közönséges polip hogyan viselkedett az arcachoni akváriumban, tehát a francia partokon, nagyon érdekes megfigyeléseket közölt Fischer. 1887 nyarán hét darab volt az akváriumban s a nagy haltartóban, ahol mindegyik számára üreget vágtak a kősziklába. Az állatok ezekbe valóban be is telepedtek. Ha valamelyik elhagyta a rejtekét s a másiktól már elfoglalt üreget akart megvizsgálni, a másik nagyon zokon vette a tolakodást, a színe elkezdett változni, ami, mint láttuk, mindig a felindulás jele, és második pár karja egyikével igyekezett megakadályozni a betolakodást. De komoly harcra sohasem került köztük a sor. Második karpárját – ez rendesen a polip leghosszabb karpárja – különösen támadásra és védekezésre használja, míg az első párral kutatni és tapogatni szokott. Nappal az állatok keveset mozogtak, éjjel ellenben jóval elevenebbek voltak.

A falánk foglyokat kagylókkal, nevezetesen az ehető szívkagylóval (Cardium edule) táplálták. A zsákmányt karjukkal ragadták meg és úgy vitték a szájukhoz. Az evést magát Fischer, sajnos, nem tudta megfigyelni, mivel a karok között kifeszülő hártya a prédát ilyenkor teljesen eltakarta. Bizonyos idő, legkésőbben egy óra mulva a polipok a kinyitott és kiürített kagylóhéjakat teljesen ép állapotban bocsátották ki magukból. Mivel a szívkagylók héjai nem záródnak be tökéletesen, lehetséges volt, hogy a kagyló lágy részeit lassanként kiszívták. Fischer, hogy ebben a tekintetben teljes bizonyosságot szerezzen, egy más kagylót, egy nagy Pectunculust adott nekik, amelynek héja igen erősen és hermetikusan záródik. Vele is egészen úgy bántak el, mint a Cardiummal, és egy negyed óra mulva a Pectunculus héját is sértetlenül adták ki magukból. Mivel ez a próba sem döntötte el a kérdést, a polipoknak legkedvesebb táplálékukat adták, nevezetesen a tarisznyarákokat. Amint a polip a rákot üregéhez közeledni látta, rárohant és teljesen elborította kiterjesztett karjaival, illetőleg az azok között kifeszített hártyával. A szerencsétlen rák körülbelül egy perc hosszáig próbálgatta mozgatni összehajlított lábait, azután tökéletesen mozdulatlanná vált, mire a polip behurcolta rejtekébe.

A zsákmány további sorsáról már most csak annyit lehetett megfigyelni, hogy a polip ide-oda forgatta, és egy óra mulva befejezte a lakomáját. A rák hátpáncélja üres volt és el volt választva a páncél mellrészéhez tapadó szervektől, majdnem valamennyi lába le volt törve a tövénél, a polip megette a lábizmokat és a zsigerek egy részét, de a páncélnak egyetlen porcikája sem volt megsértve. Hogy tehát a polip tulajdonképpen miként öli meg táplálékát, a rákokkal való etetés sem világította meg. Ma már tudjuk, hogy a polip éppen úgy, mint a többi lábasfejű is, zsákmányát hátulsó nyálmirigyeinek rendkívül mérges váladékával bénítja és öli meg. Lakomája után annak maradványait lakása előtt halmozza fel és szívókorongjai segítségével valami védőfalfélévé halmozza fel annak a bejárata előtt. Csak a szemei villognak át a fal felső éle felett és élesen kémlelnek újabb zsákmány után. Ha azonban jól van lakva, akkor a rákokat nyugodtan elereszti maga mellett, sőt még azt sem bánja, ha azok megérintik.

De kétségtelen, hogy még ebből sem lehet megmagyarázni, hogy a polip miként tudta kienni a kagylók héjából azok lágy részeit a nélkül, hogy a héjakat magukat megsértette volna. Erre talán megadja a választ Power J. egy régi, nagyon érdekes, és mint látszik, meglehetősen feledésbe merült megfigyelése. Power azt figyelte meg, hogy egy polip kavicsot dugott a kagyló kinyitott héjai közé, mivel megakadályozta azok bezárását s így nyugodtan kiehette az állat lágy részeit. Már a régiek írásaiban, így Plinius-nál olvashatók hasonló adatok, azonban Férussac és d’Orbigny meséknek nyilvánították őket.

Az olyan polipok, melyek egyidejűleg kerülnek addig üres akváriumba, rendesen nagyon jól megférnek egymással, tudniillik akkor, ha közel egyenlő nagyságú példányokról van szó. Meglehetősen gyorsan hozzászoknak börtönük szűk méreteihez. Ha egyszer környezetük új voltával megbarátkoznak, uraknak érzik magukat a nekik juttatott helyen, azért minden új jövevényt betolakodónak tekintenek és az ellen rögtön felveszik a legelhatározottabb harcot. Még a sajátfajtabeliektől sem rettennek vissza. Nápolyban gyakran megkísérelték, hogy újabb példányokat helyezzenek el az akváriumba a már betelepítettek mellé, de mindig siker nélkül. Az idegent azonnal megtámadták és felfalták; a régi törzslakók még a náluknál tetemesen nagyobb társukkal szemben is győztesek maradtak, amit meg lehet érteni abból, hogy a betolakodó mindig hátrányban van a többiekkel szemben, mivel a helyi viszonyokat még nem ismeri.

Mivel Kollmann gondosan megfigyelte az állatok színváltozását és magaviseletét fogolytársaikkal szemben, közöljük vonzó leírásának ezt a részletét is. „Az állat, írja, a legvilágosabb szürkétől a legsötétebb barnáig változtathatja a színét; a szín e közben gyorsan változik, vagy állandó marad valamelyik árnyalatban, továbbá vagy csak a testen jelentkezhetik, vagy a karokon, szóval úgy látszik, hogy a polip teljesen ura a színe változásának. A rák elleni, föntebb ismertetett támadásában egész bőre sötét volt, kivált a harc alatt. Midőn harcias kedvvel odalopódzik az ellenséghez, vagy rákot iparkodik elrabolni az ápolójától, vagy midőn ingerkedve kergetik egymást, akkor gyors egymásutánban válik láthatóvá, hogy mennyire ura színének. Ez a színváltozás mindenesetre kitűnő fegyvere ellenségeinek a rászedésében. Ha a polip letelepszik valami szürke kövön, maga is szürkeszínű lesz, de természetesen nehéz megmondani, hogy szándékosan válik-e ilyenné, vagy csak reflexműködés következtében. Ilyenkor behúzott karjaival és felgörbített hátával maga az állat is málladozó kőnek látszik. Ily módon könnyen elmenekülhet ellenségei elől.

„A színváltozás egyszersmind kitünően támogatja az állat mimikáját is. A polipok talán a tenger legélénkebb állatai. Örökké mozgolódnak s elevenségben jóval túltesznek a szépián és a loligón. Bőrük átlátszósága és egész testük meztelensége miatt könnyű követni az állatok izgatottságának a fokozódását s csakhamar észrevehetjük, hogy valóságos mimikájuk van s egész csomó kedélyhangulatot tudnak kifejezni. Az ilyen megfigyelésekre különösen alkalmas volt az egyik polip, amely a kőfészekben állandóan az ablak mellett ült. Ha valamelyik társa közeledett, a közelség különböző foka szerint bosszúságának több, teljesen különböző megnyilvánulását láttatta.”

Egy idő óta sikerül polipokat a szárazföld belsejében berendezett akváriumokban is tartani. Ha a hosszú utat jól kiállották és a tengervíz, melyben elhelyezték őket, megfelel nekik, akkor itt is egészen jól tenyésznek. Egy ilyen polip Lipcsében közel 1 1/2 évig élt egy aránylag kicsiny medencében és rendszeresen elfogadta a neki nyujtott táplálékot. Érdemes megemlékeznünk még Eisig egyik érdekes megfigyeléséről is, amely szerint a hosszabb ideig fogságban élt polipokat egy sajátságos betegség támadja meg. A polip ugyanis hirtelenül, nyilvánvaló ok nélkül, lerágja a karjait és csak rövid csonkokat hagy meg belőlük. A súlyos sebekbe, valamint abba, hogy az ilyen beteg állat állandóan vonakodik táplálékot venni magához, csakhamar elpusztul. A polipokat nagy életszívósságuk miatt a fiziológusok újabban mind nagyobb szeretettel alkalmazzák „kísérleti nyulaknak” is.

A Polypus nemzetség majdnem az egész föld kerekségén el van terjedve. Roscoffban, északi Franciaország partjain, május végén jelenik meg és az őszi viharok beköszönte idején húzódik ismét vissza a nagyobb mélységekbe, és a nagyobb példányok egész életükön át is ott maradnak. A breton halászok apály alkalmával a sziklás fenéken hegyes kampókkal fogják; rejtekhelyét a tölcséren át kilövelt víz által keltett örvény éppen olyan csalhatatlanul elárulja, mint lakomáinak a háza előtt felhalmozott törmeléke. A nápolyiak éjjel fáklyával csalják ki a rejtekéből, nappal pedig fehér lemez segítségével s azután szigonnyal ejtik el. Hálóval való fogása nem kiadós, ellenben jól lehet fogni varsával és szűkszájú agyagkorsókkal, amelyekbe csali nélkül is bemegy, mert megfelelő búvóhelynek véli.

A Polypus nemzetségnek nagyon sok faját írták le, de azok közül ezen a helyen csak nagyon kevésről emlékezhetünk meg. A fajok megkülönböztetésére különösen alkalmasak az ú. n. hektokotilizált karok, amelyekről alább még bővebben lesz szó. A Földközi-tengerben a föntebb ismertetett fajon kívül még kettő fordul elő gyakran, nevezetesen a P. macropus Risso és a P. defilippii Vér. Az előbbit csakugyan helyesen nevezhetjük hosszúkarú polipnak, mert főként nagyon hosszú karjai, valamint pompás színezete jellemzi; bőre élő állapotában szép őzbarna és nagy, fehér szemölcsök fedik. Törzsének hossza csak 7 1/2 cm, első karpárja viszont 1 m hosszúra is megnő. Életmódja tekintetében is eltér a megelőző fajtól s más a magatartása is. A mélyebben fekvő sziklák üregein kívül az iszapos fenéken is megtalálható. Tengervízzel megtöltött edényben napokig elél táplálék nélkül s még csak meg sem kíséreli a szökést. Ritkán előfordul az Adriai-tenger déli részében, de ismeretes még Japán vizeiből is. A Polypus defilippiinek különösen öncsonkítóképességét kell megemlítenünk. Ha egyik karját valamelyik ellensége megragadja, azt egyszerűen s önként el tudja vetni. A levált kardarab még sokáig mozgékony marad, oda tudja szívni magát idegen tárgyakra vagy tovább tud mászni. Egyes fajok a mélytengerbe húzódtak le és ott majdnem teljesen helyhez kötött állatok lettek. Ezek közül itt csak a következő fajokat említjük meg: P. groenlandicus Dewh., P. lentus Vll. és P. piscatorum Vll.; e fajok mind az Atlanti-óceán északi részében élnek, amelyek azért érdemelnek említést, mert tintazacskójuk visszafejlődött, ami érthető is, hiszen a mélytenger örök sötétjében mint védőszervnek úgy sem vehetnék hasznát. A szerv eltűnése tehát a körülményekhez való alkalmazkodás következménye.

A Moschites Schn. nemzetség a Polypus nemzetségtől főképpen abban tér el, hogy karjai pusztán csak egy sor szívókorongot viselnek és ez okból igen gyakran külön család képviselőjének is szokták tekinteni. Leggyakoribb faja a pézsmapolip (Moschites moschata Lam.). Külseje rendkívül változatos, zacskó- vagy hosszas tojásdadalakú, hátul legömbölyített vagy hegyes, síma vagy szemölcsös, a szerint, ahogy az állat éppen akarja. Jellemző rá köpenyrésének rendkívüli nagysága is, amely majdnem egészen a hátig ér. Aránylag kicsiny, kiugró szemeit a szemhéjak egészen eltakarhatják. Szürke alapszíne sohasem ölt vöröses árnyalatot. A törzsén részarányosan elhelyezett sötétbarna foltok, valamint a karok bőrlebenyének kékes szegélye további ismertetőjegyei ennek a fajnak, mely nevét pézsmaszagától kapta, ami egyébként nemcsak az ő sajátsága, de rajta különösen erősen érezhető.

Pézsmapolip (Moschites moschata Lam.).

A pézsmapolip rendkívül közönséges a Földközi-tenger partjai mentén mindenütt. Rendesen az iszapos fenéken lakik, 10 és 100 m mélység között. De minden évszakban megtalálható homokos fenéken is, ellenben ritkább a sziklás talajon. Mivel természetes lakóhelyén nem igen lehet megfigyelni, meg kell elégednünk a fogságban tartott példányok megfigyeléséből levont tanuságokkal. Foglyokat könnyű szerezni, mert fenékhálóval tömegesen szokták fogni. Ha pihen, szívókorongjaival megkapaszkodik a fenéken s fejével és törzsével körülbelül olyan helyzetet foglal el, amilyet a közönséges polip is szokott. E közben karjainak a végei szabadok, tölcsérjének a nyílása pedig oldalt nyúlik ki. Ebben az állapotban tölti el az állat életének körülbelül háromnegyed részét, s e közben megfigyelhetjük azt a bámulatos gyorsaságot, mellyel a színe változik. A legcsekélyebb zavarásra villámgyorsan fut végig az állat testén a sötét árnyék s mindjárt azután nyomtalanul el is tűnik. Vérany azt hiszi, hogy ezzel az állapottal valami alvásszerű állapotot látott váltakozni. Ilyenkor ugyanazt a helyzetet foglalta el, mint mikor ébren volt, de a karjai végét közelebb húzta a testéhez, csak a negyedik karját nyujtotta ki, mintegy előörsnek. A törzs a karokon nyugodott, a pupilla összehúzódott, a lélekzés menete lassú volt s lassan járt a víz is ki és be. Színe, Vérany szerint, ilyenkor rendesen szürkéssárga vagy sárgásbarna, a gesztenyebarna foltok ellenben teljesen hiányzanak. Úgy látszik, hogy ilyenkor se nem lát, se nem hall; közeledhetünk az edényhez, kiabálhatunk vagy bármi más zajt csaphatunk, de az állat nem ébred fel. De ha csak kevéssé is meglökjük az edényt, vagy ha csak egészen gyengén is megérintjük valamelyik karját, abban a szempillantásban felébred s egész lénye szembetűnő változáson megy át. Az állat ugyanis felegyenesíti a testét, majdnem függőlegesen a feje felett, kissé felfújja és kihegyesíti. Bőrének egész felülete sárgás lesz, megjelennek a sötétbarna részarányos foltok s mindenütt kúpalakú szemölcsök keletkeznek rajta. Szeme szivárványhártyája összehúzódik és élénk kénsárga színűvé válik; a vizet nagy erővel fecskendi ki a tölcséréből és a lélekzés is szabálytalanabbá válik. Időről-időre nagyobb víztömeget szív be a köpenyüregébe s aztán 2–3 m-nyire fecskendezi ki a víz színe fölé, noha közben még 30 cm vízoszlop nyomását is le kell győznie. Ha Vérany eleven rákot tett eléje, akkor is olyan állást vett fel, mint mikor izgalomban volt, a teste tele lett szemölcsökkel s bőre olyan színűvé vált, mint az edényé, amelyben tartották.

Néha, kivált éjszaka, megszökik a tartójából, vagy azért, mert a víz már nem alkalmas a lélekzésre, vagy pedig mert szabadulni akar. Ilyenkor több órát tölthet a szárazon; különben pedig kibír többhetes koplalást is.

Ámbár pézsmaillata nagyon bántja az orrot, azért mégis tömegesen viszik a piacra. Húsa bár nem olyan szívós, mint a hasonló nagyságú közönséges polipé, de azért mégsem olyan ízletes; ez okból csak a szegényebb néposztályok eszik.

Közeli rokona a pézsmapolipnak a Moschites cirrosa Lam. Ennek nincsen mosuszszaga. Minket itt azért érdekel, mert nemcsak a Földközi-tengerben fordul elő – az ott élőt sokáig helytelenül külön fajnak vették és M. aldrovandi Raf. névvel jelölték – hanem felhatol messze északra és eléri az Északi-tenger délnyugati részét is.

A Velodona Chun nemzetség, mely szintén a pézsmapolip rokonságába tartozik és amelyet a német mélytengeri expedíció Kelet-Afrika partjai mentén 750 m mélységben fedezett fel, azzal tűnik ki, hogy fajainak a karjait hatalmas bőrredő szegélyezi.

A Polypus-félékhez tartozik még néhány ritkább nemzetség is. Itt csak az alább még tárgyalandó, a Földközi-tengerben otthonos és a közönséges poliphoz nagyon hasonló Scaeurgus Trosch.-t és az újzélandi Pinnoctopus cordiformis Qu et Gaim.-t említjük meg; ez utóbbinak a törzsét keskeny úszószegély keretezi.

A Polypus-félék családjához néhány nemzetség csatlakozik, melyeket hogy miképpen kell családokba beosztani, arról a vélemények nagyon szétágazóak. Sowerby a Libanon krétakori üledékeiben találta meg a legrégebbi ismert Octopodát (Palaeoctopus Woodw.). Ennek a köpenyén oldalt egypár, körülbelül háromszögletes úszó látható; nyilvánvalóan ez az őse az egész csoportnak, mert a Polypuson fejlődése során ilyen úszók megjelennek ugyan, későbben azonban ismét visszafejlődnek. Az Octopodák egy részének különben még ma is hasonló úszói vannak, mint az alább még látni fogjuk. Az Amphitretus Hoyle kisebb, ritkább, kocsonyaszerű állományból felépített testű mélytengeri faj; karjait majdnem azok csúcsáig úszóhártya köti össze, csak egy sor tapadókorong van rajtuk; szemei a hátoldal felé irányulók és teleszkópszerűen kiugrók; de leginkább abban a tekintetben módosul, hogy a tölcsére a középvonalban összenőtt a köpennyel, úgyhogy annak mindkét oldalán egy-egy rés vezet be a köpenyüregbe. Az egyetlen fajt, Amphitretus pelagicus Hoyle-t, külön család (Amphitretidae) képviselőjének szokták tekinteni.

A nyilttengeri életmód eredményeként kocsonyaszerűen megduzzadt a Bolitaenidák teste is, azonban ezeknek a köpenyrése normális szerkezetű. A családba több, ritka nemzetség tartozik; mi itt csak a kicsiny, majdnem átlátszó testű Bolitaena diaphana Hoyle-t soroljuk fel, amely gyakori az összes trópikus tengerek hűvösebb mélységeiben, 1500 és 4000 m között.

Az Octopodák egy másik, már az ókorban nagyon jól ismert és többször leírt képviselője a hajóspolip, Argonauta argo L., az Argonautidae-család képviselője. Csak a nőstényének van szép, gyengéd külső héja. Következő leírásunk is csak a nőstényre vonatkozik és a hímnek felette sajátságos eltéréseit, amelyek tekintetében a csupasztestű Ocythoë Raf. és Tremoctopus Chiaje hímjeivel egyezik meg, a többi lábasfejű hímjeivel együtt fogjuk megismertetni. Az Argonauta gömbölyded testén az aránylag kicsiny fej és az erős fejlettségű tölcsér ötlik különösen fel, de legkivált mégis az a körülmény, hogy a legfelső karok lemezalakúan kiszélesedtek. Színe gyönyörűen ragyogó. Sangiovanni nápolyi természetbúvár a következőképpen írja le: A törzs alsó és oldalsó részei barnás ezüstszínűek, melyeket a fénysugarak irányának és erősségének megfelelően hol halványkék, a tenger kékjéhez hasonló, hol szürkés, hol vöröses árnyalat borít. E színváltoztató felületen egész csomó apró, fénylő pont is látható, melyek vagy sárgák, vagy gesztenyebarnák, vagy rózsapirosak, s minél gyorsabban mozog az állat, annál szebbek a színei. Az ezüstfényű alapon elszórt színes gömböcskék összhatása rózsás fényt kölcsönöz ama testrészek bőrének, melyek számtalan színes pontból vannak összetéve. Az állat hátoldalát szép pisztáciazöld szín díszíti, az oldalak ezüst színe sávokban fölfelé is folytatódik. Itt-ott kis körök közepén nagyobb színes gömbök láthatók, melyeket különbözőképpen színezett sejtek vesznek körül és a bőrt apró rozetták módjára díszítik.

Hajóspolip (Argonauta argo L.) a házában.

Hajóspolip házából kivéve. A jobboldali hüvelybe bezárt, a baloldali az abból kiszabadult hektokotilussal; a jobboldali ábrán látható számok azt a sorrendet jelölik, amilyen sorrendben a karokat számlálni szoktuk.

Hajóspolip házából kivéve

Az Argonauta héja, amely nagy szépségével és papírosvékonyságával tűnik ki (azért a németek papirosnautilusznak is nevezik), meglehetősen rugalmas, mivel szerves anyagokat igen bőségesen tartalmaz. Kamrákra egyáltalában nincsen beosztva, vagyis együregű, mint tudományos megjelöléssel mondani szokták: monothalam, és úgy van spirálisan felcsavarva, hogy az utolsó kanyarulat a megelőzőket egészen eltakarja. Az állatnak a héjához való viszonya egészen sajátságos, amennyiben azzal sehol sem függ vagy nőtt össze szorosabban, és úgy látszik, hogy a kivett állat alakja sem illik hozzá. Éppen azért nagyon megbocsátható tévedés, ha egészen az újabb időkig hitelre talált az a vélemény, hogy az Argonauta egy idegen, eddig még nem ismert állat házát lakja, olyanformán, mint pl. a remeterákok a csigákét. Amint azonban felismerték az állat és a héj szoros összetartozóságát, kezdetben azt hitték, hogy létrehozásában a köpenynek van fontos szerepe. Ámde csakhamar kiderült, hogy a héj a két lebenyes kar váladéka, melyek kívülről befedik és a helyes állásban tartják. Ismeretes egy olyan példány, mely bal lebenyes karját már régebben elvesztette, azért házának balfele a másiktól erősen elmaradt fejlettség tekintetében. Ha a héj megsérül, az állat a sérülést ki tudja javítani, azonban ha valamiképpen elveszik, egészen sohasem tudja pótolni. Az Argonauta héja elsősorban mint az ivadék védelmére szolgáló szerv szerepel, amennyiben a peték lerakatásuktól kezdve a fiatalok kikeléséig benne maradnak. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az Argonauta háza egészen különleges képződmény, melynek pl. a Nautilus héjához semmi köze sincs.

Az Argonautát igen gyakran olyan helyzetben láthatjuk lerajzolva, amilyet egyáltalában nem tud felvenni. Ez ábrázolások alapját Aristoteles-től napjainkig fennmaradt az a mese alkotja, hogy a hajóspolip a víz színén úszva, két lemezalakúan kiszélesedett karját felnyujtva valóságos vitorlaként használja.

Azonban a valóság igen lényegesen más, mint amit az ókori rege mesél. Az állatot Messina mellett rendesen köveken és hajókon mászkálva találták. Egy fénykép, melyet Nápolyban az élő állatról készítettek, azt úszva mutatja be, tölcsérét ferdén hátrafelé kinyitva tartva, tehát ez azt mutatja, hogy az állat hátrafelé való lökésekkel ferdén törekszik a felszín felé; hat rendes karja el van rejtve a héjba, összehúzva, mint ahogyan a közönséges polip is szokta, mikor sarokba kergetve és izgatva, a száját előrenyujtja és karjait haragosan visszahúzza (Naef). Mikor a többi lábasfejű módjára a víz alatt a víznek a tölcséréből való kifecskendésével akar tova úszni, nagy karjait úgy helyezi el héja oldalrészein, hogy ezt majdnem teljesen befedik.

Az Argonauta a tulajdonképpeni Földközi-tengerben különösen Szicília partjain, valamint a Torontói-öbölben gyakori. Az Adriai-tengerben Lissa a legészakibb pont, ahol nem ritkán fordul elő, de azok a példányok, melyeket Schmidt Oszkár onnan kapott, meglehetősen kicsinyek voltak. Matisz szerint nagy ritkán elvetődik a Quarnero déli részébe is. A többi Argonauta-fajok csak kevéssé térnek el tőle héjuk szerkezete tekintetében.

A vele legközelebbi rokon, hasonlóképpen messze elterjedt nemzetség az Ocythoë Raf.; ennek már a nősténye sem alkot héjat. A nyilt vizek lakója, eléggé terjedelmesre nőhet meg s Steenstup és Naef szerint az egyetlen elevenszülő lábasfejű. A nemzetség egyetlen faja az Ocythoë tuberculata Raf., hímje rendesen burokban, többnyire valamelyik szalpa üres hordójában húzódik meg. Főképpen az Atlanti-óceánban fordul elő, ellenben a Földközi-tengerben, mint látszik, csak szórványosan található. Az Adriában nagy ritkaság, innen Leidenfrost mutatta ki a horvát tengerpart mentén, Jablanacon fogott példány alapján. Külső alakja tekintetében valami keveréke a közönséges polipnak és a szépiának, s erre utal olasz „polposeppia falsa” népies neve is.

A Tremoctopus Chiaje, az Argonautidák harmadik nemzetsége, nevét az úgynevezett vízpórusoknak köszöni, zacskóknak, melyek a fejen nyílnak és egy darabon messze elnyúlnak a bőr alatt is. Hasonló képződmények néha más tintahalban is előfordulnak, jelentőségük ismeretlen. Egyébként a Tremoctopusnak csak a négy felső, erősen megnyúlt karját köti össze úszóhártya; a kifejlett nősténynek ez a négy karja spirálisan bepöndörödik és költőüreget alkot. A nemzetség egyetlen faja, a Tremoctopus violaceus Chiaje, a Földközi-tenger állata, de előfordul azonkívül az Atlanti-óceán keleti részében, valamint Japánban is hasonló magasság alatt. Fiataljait a legkülönbözőbb nevek alatt írták le. Hosszúra nyúlt törzséről azonnal fel lehet ismerni, hogy a nyilt tenger állata, amely egyébként is kitünően alkalmazkodott lakóhelyéhez.

A nyolckarú polipok egyik csoportját terjedelmes karernyőjük, evezőszerű úszóik és rövid cirrusaik igen élesen jellemzik. Ezek a cirrusok vagy tapogatók két sorban helyezkednek el a karokon az egysorosan elrendeződött szívókorongok mentén, amelyekkel váltakozva sorakoznak egymás mellé. Grimpe ezeket a kivétel nélkül mélytengeri állatokat épen e tapogatók alapján Cirrata néven foglalta össze, mivel kiderült, hogy bár legnagyobb részüknek a reszelője visszafejlődött, de egyáltalában nem valamennyié, s így ez a sajátság alkalmatlanná vált a rendszerezés céljaira. A radula, nemkülönben a méregmirigyek gyakori hiánya arra utal, hogy ez állatok táplálkozásának a módja igen lényegesen megváltozott. Lakóhelyük örök sötétjéhez való alkalmazkodás eredményeképpen valamennyi fajuknak eltünt a tintazacskója. A Cirrothauma murrayi Chun az egyetlen lábasfejű, melynek a mélytengerhez való alkalmazkodása annyira haladt, hogy vakká lett, szemgolyója besüppedt, lencséje, ciliárisgyűrűje és recehártyája visszafejlődött. A Vampyroteuthis infernalis Chun és a Melanoteuthis lucens Joub. (a lábasfejűek tudományos neveiben oly gyakran előforduló „teuthis” szó görögül tintahalat jelent) hasonló körülmények között világítószerveket fejlesztettek, melyek felül, az úszók gyökerénél helyezkednek el. A világítószervekről egyébként alább, a tízkarú polipok ismertetése során még egyszer lesz szó.

E csoport (Stenotreta) legtöbb fajára jellemző, hogy kopoltyúüregük erősen megszűkült, ami együtt jár a tölcsér erős megkisebbedésével. A tölcsér nem is alkalmas már arra, hogy a víznek kifecskendésével az állatot tova tudja vinni, és csak a lélekzésben elhasznált víz, valamint a bélsár kilökésére való szerv. A Chunioteuthis Gpe. tölcsére olyan erősen visszafejlődött, hogy már egyáltalában nem tolható ki a szűk kis lyukká összezsugorodott köpenyrésből. Szerepét a karok között kifeszített hártya, az umbrella vette át, melynek gyors összerántása éppúgy hátralöki, és pedig igen nagy erővel, az állatot, mint mikor az állat tölcsérén keresztül a vizet löki ki ugyanilyen módon. A többnyire erős, nagyon mozgékony úszók nyereg- és patkóalakú héjra támaszkodnak, az úgynevezett hátporcra. Bőrük és izmaik ezeknek is éppen úgy kocsonyaszerűen megduzzadtak, mint a mélytengeri állatok teste általában.

A Cirraták legismertebb családja a Cirroteuthidáké s ennek legfontosabb két nemzetsége a Cirroteuthis Eschr. és a Stenoteuthis Vll. A Cirroteuthis mülleri Esch.-t Grönland nyugati partjairól és Izland északkeleti tájainak nagy mélységeiből ismerjük. Az antarktikus tengerekben az óriási Cirroteuthis magna Hoyle helyettesíti. A keleti Atlanti-óceán mélységeit a Stauroteuthis umbellata P. Fisch. lakja, amelynek még van radulája. Ismét más fajokat írtak le a Csendes-, az Atlanti- és az Indiai óceánból. Annak ellenére, hogy ilyen nagy elterjedtséggel bíró állatok, mégis állattani gyüjteményeink legnagyobb ritkaságai közé tartoznak. Kevés kivétellel (pl. Vampyroteuthis Chun) közvetlenül a mélytenger feneke fölött vagy magán a fenéken élnek. A legmesszebb ment ez életmódhoz való alkalmazkodásban az Opisthoteuthis Vll. Míg a Cirroteuthisnak a körvonalai általában véve olyanok, mint akármelyik normális alkotású polipéi, ez az említett nemzetség nagyon sajátságosan átalakult. Zsigerzacskója egészen rendkívüli módon lapossá vált, minek eredményeképpen a tölcsér látszólag az állat testének a hátulsó végére tolódott el. Hogy egészen drasztikus képet használjunk, képzeljük el, hogy egy közönséges Polypidát, mondjuk Moschitest, miután teljesen szétfeszített karernyővel szorosan a földhöz sajtoltuk, felülről lefelé összelapítottuk, s zsigerzacskóját mintegy belegyűrtük feje és karjai anyagába, akkor körülbelül megkapjuk azt az alakot, amely jellemző az Opisthoteuthisra (Hescheler). Leglapítottabb a japáni Opisthoteuthis depressa Ijima et Ikeda teste; ez az állat első pillanatra inkább valami lemezalakú tengeri csillagnak, mintsem lábasfejűnek látszik. Színe felül csokoládébarna, míg alsó oldalának a színe bíborpiros és ibolya közt változik.

A német mélytengeri Valdivia-expedíciónak a kutatásai során ezt a nemzetséget megtalálták Szumatra nyugati partjain, valamint a keletafrikai partok mentén is, ez utóbbi helyen éppen szokatlanul nagy példányokban. Az Atlanti-óceánban az Opisthoteuthis agassizi Vll. helyettesíti, amely mind az amerikai, mind az európai oldalról ismeretes. A Curraták kivétel nélkül mélytengeri állatok, a parti régió mélyebb részeiig csak ott hatolnak fel, ahol a hideg áramok a partok mentén futnak végig.