MÁSODIK REND: Kétkopoltyúsok (Dibranchiata)

FEJEZETEK

Ellentétben a megelőző renddel, melyet ma az egyetlen Nautilus képvisel, a ma élő kétkopoltyúsoknak 500-nál több faja ismeretes, s ezeket 150-nél több nemzetségbe osztjuk be. Ami a földtörténet során való szerepüket illeti, arra vonatkozólag tudnunk kell, hogy a kétkopoltyúsoknál sokkal fiatalabbak. A föld középkorában legelőször megjelenő képviselőik a belemnitek. Föntebb már utaltunk rá, hogy a kétkopoltyúsok őseit Nautilus-szerű lábasfejűekben kell keresnünk, és pedig nyilvánvalóan joggal azokat az alakokat tartják közvetlen őseiknek, melyeknek egyenes és nem spirálisan becsavarodott házuk volt, amilyen pl. az Orthoceras Breyn.

Az általános bevezetésben egy kétkopoltyúst vettünk tárgyalásunk kiindulópontjául. A kétkopoltyúsok rendjébe tehát azok a lábasfejűek tartoznak, melyeknek a köpenyüregében csak egy pár kopoltyú található, s amelyeknek a szájnyílása körül koszorúalakban nyolc vagy tíz, szívókorongokat viselő kar helyezkedik el. Külső, több kamrára osztott háza egynek sincs közülük. Testük belsejébe rejtett héjuk majdnem mindig nagyon erősen elcsenevészedett, úgyhogy nagy többségük teljesen csupasz állat benyomását kelti. Majdnem valamennyinek nagy, fekete festékanyagot elválasztó mirigye, ú. n. tintazacskója van, s ha ez valamelyik fajból hiányzik, biztosak lehetünk felőle, hogy csak utólagosan tűnt el a mélytengeri élethez való alkalmazkodás eredményeképpen. A gyakran használt, de helytelen „tintahal” elnevezés egyrészt éppen ennek a mirigynek a jelenlétén alapszik, de másrészt azon, hogy ez állatok egy részének a teste erősen megnyúlt, orsóalakú, tehát a halakéra emlékeztető. Az állatok tintamirigyük anyagát végbélnyílásukon keresztül ki tudják fecskendezni a körülvevő vízbe, azt zavarossá teszik és az így keletkezett felhő védelme alatt elmenekülnek ellenségeik elől.

Languszta és homár

Szó volt már róla, hogy az összes lábasfejűek kivétel nélkül húsevő, ragadozó állatok s a nagyobb termetűek a tenger legfélelmetesebb ragadozói közé tartoznak. Miként arról már szó volt, a legnagyobbak, az Architeuthis nemzetségbe tartozó fajok még a cetekre is veszélyesek lehetnek, hiszen az eddig ismert legnagyobb példány (Architeuthis princeps) állítólag majdnem 17 m hosszú, sőt a Földközi-tenger leggyakoribb fajainak egyike, a közönséges polip is elérheti a 3 m hosszúságot.

Míg a közönséges polip kisebb példányai kagylókból, kisebb tízlábú rákokból és apróbb halakból élnek, addig a nagyobb példányok nem riadnak vissza az olyan hatalmas termetű és erős állatok megtámadásától sem, mint amilyen a homár és a languszta. De főtápláléka mégis a kisebb tarisznyarákok sorából kerül ki, melyek ott tanyáznak, ahol ő, t. i. a sziklás partok mentén. Verrill szerint az északamerikai rokonfajok főképpen kagylókból élnek, de ezek is elfogdosnak halakat is, sőt talán még a dögöt is megeszik.

1. Polip állkapcsa. - 2. A Nautilus háza. - 3. A Spirula háza.

Azonban nagy általánosságban a lábasfejűek táplálkozására vonatkozó adataink még fölötte hiányosak, így nevezetesen nagyon keveset tudunk a nyilt óceán nagy ragadozóinak a táplálkozásáról. Ebben a tekintetben tisztán azokra a szinte véletlenül adódott leletekre vagyunk utalva, melyek felboncolt állatok gyomrából kerültek elő, de mivel a kutatók rendesen nehezen szánják el magukat arra, hogy értékes példányaikat ilyenféle vizsgálatok számára feláldozzák, hogy azután a gyomorban esetleg csak meghatározhatatlan pépszerű anyagot találjanak, azért ebbeli ismereteink fogyatékossága szinte magától értetődő. De annyit azért tudunk, hogy ezek főképpen halakból, rák-félékből és úszó életmódot folytató csigákból (ú. n. tengeri pillangókból és lapátlábú csigákból) élnek.

Maguk a lábasfejűek viszont nagyon fontos táplálékát alkotják a legkülönfélébb állatcsoportokba tartozó ragadozóknak. Halak, tengeri teknősök, tengeri madarak (pl. pingvinek), fókák és cetek rengeteget pusztítanak el közülük, különösen azokból, melyek rajokban élnek, mert vannak ilyen fajok is. Sőt még a nagy medúzák is vadásznak rájuk, nem is számítva az embert, aki szintén megeszi a legtöbb faj húsát.

4. Közönséges polip (Polypus vulgaris Lam.).

Nem mindennapi érdekességű dolog megfigyelni azt a kapcsolatot, ahogyan a különböző állatfajok léte másokétól függ. Mikor például Észak-Amerika keleti partjain megjelennek a Thysanopoda norvegica nevű rák rengeteg tömegei, majdnem azonnal ott vannak a nem kevésbbé hatalmas heringrajok is, melyek bevonulnak a Fundy-öbölbe. A heringeket az Illex illecebrosus nevű lábasfejű rajai követik, ezeket meg a kabeljau (Gadus morrhua) csapatai követik nyomon, melyek nemcsak a heringek, hanem a lábasfejűek között is hatalmas pusztítást visznek végbe. De a lábasfejűek legveszedelmesebb ellenségei közé tartoznak a delfinek és a tonhal, egyes fogas cetek meg kizárólagos tintahalevők.

De bármily jelentős tagjai legyenek is a kétkopoltyús lábasfejűek a tengerek állatvilágának, olyan fontos szerepet semmiesetre sem játszanak ottan, mint amilyet játszottak a Nautilus-szerű ősvilági fajok a föld történetének ó- és középkorában.