MÁSODIK ALREND: Legyezőnyelvűek (Rhipidoglossa)

Nagyon különböző nagyságú állatok tartoznak ebbe a csoportba, mert a legkisebbek csak néhány milliméter nagyságúak, a legnagyobbak ellenben nagyobbak még a jól megtermett ökölnél is. Ha egyelőre csupán csak a héjra vagyunk tekintettel és azt visszafelé kísérjük a geológiai multba, egy nevezetes alakkal találkozunk, amely bizonyos változásokkal a legrégibb rétegektől, a paleozoikumtól egészen napjainkig fennmaradt. Ez a nemzetség a Pleurotomaria Defr. Sokáig kihaltnak tartották. Egészen addig, mígnem vagy 6–7 évtizeddel ezelőtt a nyugat-indiai partokon egy példányt nem találtak, amely azonban még üres héj volt, helyesebben egy remeterák telepedett meg benne, és tulajdonképpen az is hozta fel a mélységből. Mert kiderült, hogy az állat a parti régió alatt él. Ugyanez áll többi rokonaira is, amelyek időközben a kelet-ázsiai partokról, a Filippini-szigetek és Japán közé eső területről váltak ismeretesekké. Sajnos, nem ismerjük azokat a mélységeket, amelyben él, mert a japánok titokban tartják, nehogy a nagyon keresett tárgyak értéke hirtelenül csökkenjen. Magas áruk miatt a japáni nép milliomos csigáknak nevezte el őket. Míg ez a tiszteletreméltó ósdiság az óceán két pontjára szorítkozó ritkasággá lett, addig a Pleurotomariidák családjának egy jobban módosult tagja főképpen melegebb tengerek parti övének nagyon gyakori állata; ez a csiga a tengerifül (Haliotis L.). Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a Pleurotomariára vonatkozó anatómiai adatokat, amelyeket Bouviernek és Woodward M.-nak köszönhetünk, összehasonlíthatjuk azokkal, amelyek a Haliotisról már régen rendelkezésre állanak. A hasítékos csiga, ahogyan a Pleurotomariát nevezhetjük, nevét az utolsó kanyarulat végső részén levő keskeny hasítéktól kapta, amely hasíték körülbelül a nyílás külső szárának a középvonalában ered és a varrattal párhuzamosan mélyen behatol a kúpalakú ház utolsó kanyarulatába. A hasíték a köpenyüregbe vezet. A nyílás végén található a végbélnyílás, az tehát főképpen a bélsár könnyebb eltávolítására való. Mellette jobbra és balra egy-egy kopoltyú található. A köpeny falában véredényhálózat is látható és ebből Simroth azt következteti, hogy a Pleurotomaria ősei szárazon lakó tüdőscsigák voltak! Olyan következtetés, amelyben Simrothnak nem igen akad követője.

A Haliotisnak fiatal korában ugyanilyen hasítéka van, azonban folytonossága későbben megszakad és egy lyuksorra tagolódik fel. De a Haliotis háza még más tekintetben is átalakult, laposabbá vált és utolsó kanyarulata nagyon erősen kitágult. Egyes fajainak a gyöngyházrétege gyönyörű sötétkék színekben pompázik, s a szín szépségét még megtetőzi annak színjátéka. Egyik faja, a H. tuberculata L. a Földközi-tengerben is előfordul.

A Fissurella Lam. háza tekintetében első pillanatra a Patellához hasonlít, mert ennek is szabályos kúpalakú háza van, azonban a kúp csúcsát egy jókora nyílás töri át. A héjon lévő lyuknak egy ugyanolyan felel meg a köpenyen is, amely a héj nyílásán keresztül egy rövidke csövet is bocsát ki; ezen a ponton nyílik a végbél. A Fissurella nevezetes azért, mert köpenyszervei, leszámítva azt, hogy ivarmirígyei féloldalasan nyílnak, majdnem teljesen szimetrikusak, kopoltyúi majdnem teljesen egyforma távolságban helyezkednek el a végbél két oldalán és egyenesen előre néznek. Számos faja közül a Földközi- és az Adriai-tengerben egyaránt gyakori a Fissurella graeca Lam. Szintén az árapály színtájában a sziklákra tapadva él.

Delphinula laciniata Lam.

A Trochusok családja (Trochidae), miként Philippi mondja, ha nem is a világ teremtése óta, de már a szilur korszak óta él. Ezeknek a héján már nincsen semmiféle hasíték vagy lyuk sem, de a köpenyszerveik részarányossága is megszünt, mert a jobboldali kopoltyújuk, szívpitvaruk és veséjük eltünt. Ide a következő fontosabb nemzetségek tartoznak: Trochus L., kúpalakú házzal és rhombusalakú nyílással, a Turbo L., inkább gömbölyded házzal és kerek nyílással; ez utóbbihoz hasonlít, azonban héját mindenféle kinövés, lemez, csomó és levélalakú cafrang díszíti, a Delphinula Lam.; a Phasianella Lam. háza síma, majdnem tornyos és némileg a szárazföldi Bulimus-félékre emlékeztet. Ezek között vannak aprók és tekintélyes nagyságúak is, ellenben a nálunk is élő Nerita-félék családjába (Neritidae) csak apróbb fajok tartoznak. A nagyobb fajok a tengerben, a kisebbek ellenben az édesvizekben élnek. Sőt a tropikus partokon egy faj a vízen kívül a mangrove-területeken fákon él, mert a lélekzés szempontjából egészen mellékes, hogy a levegő vízpárákkal, vagy a víz levegővel van-e telítve. Az Indiai-óceán szigeteinek rohanó patakjaiban az oda behúzódott fajok átalakultak azért, mert kénytelenek voltak szilárdan az alzatra szívni magukat. Így alakult ki a Neritinából házának lapossá válásával a Nacella Schum., amely héjfedőjét már sohasem használja és így arra a bőr rá is nőtt. Ez annál feltűnőbb jelenség, mert a legyezőnyelvűeknek általában véve nagyon erősen fejlett héjfedőjük van. Az ide tartozó édesvízi alakok elterjedésük legészakibb határát Németországban érik el, ahol a díszes rajzolatú Theodoxus fluviatilis Müll. általánosan elterjedett, kivéve a Duna folyamrendszerébe tartozó vizeket, sőt még a Keleti-tengerbe is behatolt. A Duna folyamkörnyékén egészen más fajok fordulnak elő, ami annál érdekesebb, mert a Th. fluviatalis elterjedési területe szinte köralakúan veszi körül ezt a más fajok által lakott területet, hiszen pl. ez él még Dalmáciában, sőt Horvátország tengerpartjának egy pontján is, t. i. Sveti Jurajban, Zengg mellett. A Dunában magában két faj él; az egyik a világos sárgásszürke alapon majdnem mindig keskeny, zegzugos, sötétbarna harántsávokkal díszített Theodoxus danubialis C. Pfr., és a rendesen három hosszanti övvel tarkázott, ritkábban egyszínű Th. transversalis C. Pfr. Az előbbi a Dunán kívül előfordul annak délebbi jobboldali mellékvizeiben is, így nevezetesen gyakori a Szávában, él azután a Drávában és a Lajtában, de behatolt egyes jobboldaliakba, így a Nyitrába, a Karasba és a Nérába is, ellenben az utóbbi csak baloldali mellékvizeiből ismeretes, nevezetesen az erdélyi nagyobb folyókból (Maros, Olt, Szamos). Mindkét faj köveken vagy ritkábban egyszerűen a fenéken él. De van hazánknak még egy harmadik faja is, a Th. prevostianus C. Pfr.; ez a faj kisebb termetű a másik kettőnél, egyszínű fekete vagy sötét ibolyaszínű, vagy pedig ibolya alapon zegzugos harántvonalakkal díszített. Ma csak az ország egyes elszórt pontjain meleg forrásokban él, mint Tatán, Görömböly-Tapolcán Miskolc mellett, Kácsfürdőn, a Latori vízfőben, Püspökfürdőn Nagyvárad mellett, Robogányban, Horvátországban Podsuseden Zágráb mellett és Velikán Pozsega megyében, míg Ausztriában a vöslaui melegforrásokat lakja. A Th. prevostianus egyike a harmadkorból való maradékfajoknak; mert itt élt már abban a korban is, azonban a klima hidegebbé váltával egyebünnen kipusztult, csak a meleg, helyesebben talán állandó vízű forrásokban maradt meg napjainkig. Maradékfaj tulajdonképpen a másik két Theodoxus-faj is, bár ezek maguk a harmadkorban még nem éltek, hanem csak azóta alakultak ki, de őseik ott vannak azok között a kihalt fajok között, amelyek oly bőségesen kerülnek elő hazánk és Horvátország harmadkori rétegeiből.

Theodoxus danubialis C. Pfr.

A trópusok alatt a nagy Turbo-fajok is felhatolnak legalább is a dagály legfelső színtájáig, ahol nem közönséges életszívósságra tettek szert, mint pl. a Kelet-Indiában honos pagoda vagy pápua csiga (Turbo pagodus T.-W.). Ez az állat a vízvonal felett a sziklákon tanyázik, ahol csak a hullámverés vize fecskendezi. Rumph a nussanivei tengerparton gyüjtött példányait 7 hónapnál tovább tartotta étlen-szomjan, sőt egy példánya még egy év mulva is élt a fogságban. Ez az életszívósság magyarázza meg a bennszülötteknek azt a sajátságos szokását, hogy ruhatartóikba zárják ezt a csigát, és ha az állat a szokott idő előtt elpusztul, annak a jeléül tekintik, hogy meglopták őket.

Lágy részeik meglehetősen egyforma szabásúak. Valamennyien fenéklakó állatok és szívós lábuk van. A feje a legtöbbnek ormányba nyúlik meg. Az általános külső ez egyformaságával szemben felötlő epipodiális- vagy oldalvonalukon lévő tapogatóiknak alak tekintetében való nagy változatossága; némelyik fajnak a fején is vannak a két nagy tapogatón kívül kisebb tapogatói is. Valamennyi tapogatón bőségesen találhatók érzékszemölcsök. A Haliotison ezeknek a tapogatóknak a száma szinte a végtelenségig megnövekedhetik, azért ez állatnak lapos háza körül nagyon sűrű tapogatókoszorú látható, a tapogatók között lebenyes és elágazó függelékekkel, amelyeket másodlagos kopoltyúknak tartanak.

Míg a vízi csigák tapogatóikat általában véve nagyon óvják idegen tárgyak erélyes érintésétől s óvatosan oldalt hajlítják vagy visszahúzzák őket, addig a Trochus-félék, hogy úgy mondjuk, sokkal temperamentumosabbak, úgyhogy ebben a tekintetben a lábasfejűekre emlékeztetnek. Pl. egyik nemzetségüknek, a Zizyphinus Leachnak, két hosszú fejtapogatója és a papirosvékonyságú epipodiálislemezen mindkét oldalt négy-négy tapogatója van. A bőr alattuk szemcsézett, sokszögletűen terecskézett, szóval nem síma, mint a vízi csigákon lenni szokott. A fejtapogatók hosszabbak az epipodiális tapogatóknál és sötétebbek, majdnem egészen feketék. Egyébként semmiben sem térnek el egymástól. A fejtapogatók nagyon hosszúak, ostorszerűek, végük felé lassanként kihegyesedők. Az állat sokkal szabadabban használja őket, mint a többi csiga, meghajlottak, hurokszerűen összehajlottak, mint az ostor csapás közben, a tapogatók hasonlóképpen, csak kissé gyengébben. Azért ezek a tapogatók inkább is emlékeztetnek a lábasfejűek tapogatóira, mint a többi csigák fejtapogatóira. Sőt mi több: ha szilárd testhez érnek, ha csak rövid időre is hozzátapadnak s csak azután válnak le arról; ez azonban jellemző Cephalopoda-sajátság. A Trochus magus eltér valamennyitől abban, hogy három pár epipodiális tapogatója tokba visszahúzható.

Sajátságos vonása még a nagyobb tengeri legyezőnyelvűeknek az is, hogy a vízvonal fölé jutva szeretnek légfürdőt venni, de csak akkor, ha a levegő telítve van párákkal. Ennek egyik nevezetes példájáról föntebb már megemlékeztünk. Még a rendesen a sziklákon a vízben alámerülten élő Haliotison is megfigyelhető, hogy az akváriumban hasonló hajlandóságot árul el tikkasztó sirokkó alkalmával, nevezetesen erősen kitátja a kopoltyúüregét, lassanként egészen különös helyzetet vesz fel, amennyiben héját rézsútosan, sőt majdnem merőlegesen állítja a lába hossztengelyére, úgyhogy zsigerzacskójának alsó fele oldalt eltolódik a talp felett és szabadon kinyúlik a levegőre.

A legyezőnyelvűeket rendesen növényevőknek mondják; állítólag a moszatokat legelik. Radulájuk valóban egészen megfelelő volna erre a célra, mert jobb és bal fele szög alatt hajlik egymás felé, a mellékfogak mint fogók a növényrészek megragadására és leszakítására látszanak alkalmasoknak, míg a sok peremfog, mint két kefe annak fogvatartására és tovább tolására látszik hivatottnak. Azonban a táplálkozásnak ez a módja semmi esetre sem lehet szabály. Sem a dagály legmagasabb színtáján élő Turbo, sem a mély vizekben élő Pleurotomaria nem juthat hozzá nagyobb növényekhez; ezek mindenesetre hústáplálékra vannak utalva. A Theodoxus fluviatilist illetőleg Simroth megfigyelte, hogy különösen az édesvízi szivacsok közelében szeret tartózkodni, és valóban bélcsatornáját ezeknek a tűivel találta teletömve. Gyomrának szarulemezei talán arra valók, hogy a szivacs húsos részeit elválassza a tűktől.

Amit a szaporodásukról tudunk, az általában arra utal, hogy váltivarúak. A hímeknek húsos párzószervük van a homlokukon, a tapogatók között. Azonban ez a szerv látszólag semmiféle összeköttetésben sincs a végbélnyílás mellett fekvő ivarnyílással, sem belső ondóvezeték, sem külső csatorna közvetítésével. Nem tudjuk, hogy miként megy végbe a párzás, jóllehet éppen ezeken az állatokon a párzáshoz való külön nekikészülődés biztos jelei állapíthatók meg, mert a nősténynek külön, a petevezetéktől elválasztott nyílása és járata van a párzás számára. Bourne pedig azt is megállapította, hogy a hím a hím csírasejteket nem szabadon viszi át a nőstény testébe, hanem azok tokba, spermatophorokba vannak bezárva. A mi Theodoxus-fajaink több petét zárva be egy közös tokba, ez utóbbiakat rendesen a házukra erősítik; a tok felső része későbben, mint valami fedő leesik. A Trochus-félék petéiket egyenként rakják le, vagy pedig egyszerű zsinórokba egyesítik azokat. Fejlődésük szabadon úszó lárvával, trochophorával kezdődik, azonban annak a veluma, vagyis csillókoszorúja csak egyszerű, tehát nem kiszélesedett gyűrűt alkot, amiből az úszó életmód rövid tartamára következtethetünk. Robert kutatásai szerint a fiatal csigák epipodiális tapogatói aránytalanul hosszúak, különösen pedig érzékszemölcseik már akkorák, mint a felnőttekéi, úgyhogy ezek a szervek szarvasagancsszerűen elágazóknak látszanak.

A legyező- és szalagnyelvűek között a legjobb összeköttetést a szárazföldi héjfedős csigák alkotják, mivel ilyenek mindkét csoportban vannak. Hálóskopoltyúsoknak is szokták nevezni őket, noha valódi kopoltyúik nincsenek, hanem ehelyett a köpenyüregük boltozatán véredényhálózat alakult ki, miként a tüdőcsigákén s a kopoltyúk hiányában ez a hálózat közvetíti a gázcserét. Azonban ez a lélekzőüreg nem zárható el, mint a tüdőscsigák tüdeje. Tapogatóikat nem tudják behúzni; a penis, mint külső függelék csüng a nyakrész jobboldalán. Szóval minden tekintetben olyan a szervezetük, mint az elülkopoltyúsoké, s azokkal egyeznek meg abban is, hogy házuk nyílása héjfedővel elzárható, ami mindenesetre kiváló berendezés, mert hiszen a héjfedő nagyon jó védőszerv a víz elvesztése ellen. A héjfedő alakja és szerkezete nagyon különböző, egyszer kerek, máskor tojásdad vagy hosszant megnyúlt, részaránytalan, majd spirális vonalban növekedő, ismét máskor meg csinos mészfodorral díszített. Azonban az idetartozó Helicina-félék nyílását egyes redők annyira megszűkítik és az elpárologtató felületeket ezzel annyira megkisebbítik, hogy külön védőszervre nincs szükségük és azért a héjfedőjük el is tűnt. A szárazföldi héjfedős csigák között ezek képviselik főképpen a legyezőnyelvűeket; csak a trópusok alatt fordulnak elő, de Afrika kizárásával, csak keleten lépik át a ráktérítőt és nyomulnak fel egészen Japánig. Az idetartozó fajok közül nálunk a legészakabbra, nevezetesen a dalmáciai Cattaro magasságáig csak egy faj nyomult előre, nevezetesen a sok ősi vonást megőrzött Hydrocaena cattaroensis Pfr.