HARMADIK ALREND: Szalagnyelvűek (Taenioglossa)

Sokkal gazdagabban vannak képviselve a szárazföldi héjfedős csigák között a szalagnyelvűek. A tropikus és szubtropikus tájakon mindenütt előfordulnak, de a leggyakoribbak ismét Délkelet-Ázsiában, ahol a nemzetségek egész sora és a fajoknak a százai élnek. Nagyon különbözőek ezek már a héjuk szerkezete és nagysága szerint is, és bizonyára éppen annyira különbözők alkatuk és életmódjuk tekintetében is, azonban erről, sajnos, még szomorúan keveset tudunk. A legnagyobbak, a Cyclotus Gldg. és a Cyclophorus Montf. körülbelül akkorák, mint a mi nagyobb szárazföldi csigáink (Helix-félék), házuk számos keskeny kanyarulatból áll, meglehetősen alacsony és tág köldökű. Egyik fajuk keletről elhatolt egészen a Kaukázusig. A gyengéd héjú Pterocyclus Bs. a nedves levegőjű Filippini-szigeteken a fákon él. Ugyanott él az apró, sajátságos vízgyűjtőberendezéssel bíró Palaina Semp. is. Hosszúkás héján kerek, aránylag nagy lemezek ülnek, az állat az ezek alatt lévő résekben tud vizet elraktározni a száraz időszakra. Az Opisthostoma Blanf.-t az jellemzi, hogy utolsó kanyarulata felhajlik a tekercsére. Az Opisthoporus Bs.-nak a nyílásából kinyúló finom csatornája az, ami egy darabon felnyúlik a varratvonalban és ott nyílik a szabadba. A köpenyüreg e csatorna közvetítésével akkor is összeköttetésben van a külső levegővel, amikor a héjfedő szorosan rázáródik a héjra, és akkor is lehetővé teszi a lélekzést. A Pupinella Gray háza megnyúlt, barnaszínű, tökéletesen síma, olyan, mintha csiszolva volna és be volna kenve firnisszel; nyílása kerek, héjfedője lapos gyűrű, rajta egy vagy több barázdával, amelyek nyilvánvalóan szintén levegőt bevezető járatok. Azonban sokkal kevésbbé ismerjük e csigák szerkezetét, semhogy meg tudnók mondani, hogy a köpeny e nyúlványai csatorna- vagy csőalakúak-e?

Valamivel jobban ismerjük a csoport itthoni képviselőit, amelyek itt Európában messzebb hatoltak észak felé, mint bárhol másutt. A Cyclostoma Lam. egyes telepekben egészen Közép-, sőt Észak-Németországig felnyomul északi irányban. Egyik faja, a Cyclostoma elegans Müll. a Földközi-tenger mellékén messze elterjedt, Horvátország déli részében nagyon gyakori és biztosra lehet venni, hogy még nem is olyan régen gyakrabban előfordult hazánk dunántúli részein is, ma azonban csak egy helyről ismeretes élő állapotban, nevezetesen a Tihanyi-félsziget egyetlen pontjáról; egyébként ugyanez a faj fordul elő Németországban is. Egy másik faj, a C. costulatum Rm. Erdély délnyugati sarkában, kb. Nagyszebentől nyugatra és Nagyágtól délre, azután Herkulesfürdőn és Szlavóniában a Fruskagórában fordul elő és csodálatosképpen minden jel szerint él az Alföld egy pontján is, nevezetesen a bátorligeti ősláp területén, Nyirbátor közelében; kelet felé elér egészen a Kaukázusig. Ugyancsak a Földközi-tenger mentének jellemző csiganemzetsége a Cochlostoma Jan (más nevén Pomatias Stud.). A nemzetséget, amelynek egyik faja északi irányban szintén eléri még Németország területét is, Horvátországban több faj képviseli; ezek az apró termetű, magas kúposházú csigák jellemző sziklalakó állatok, amelyeket másutt hiába is keresnénk, ott azonban tömegesen fordulnak elő mindenütt, sőt talán nem is található szikla, amelyen rá ne akadnánk valamelyik fajra, sok helyen annyira, hogy szinte söpörni lehet őket; az avatatlannak első pillanatra szembe sem tűnnek, mert a szürke vagy kékes árnyalatú csigák színezetük tekintetében tökéletesen megegyeznek azzal a sziklával, amelyen élnek s így valóban nagyon könnyen elkerülik az ember tekintetét. Velük szemben nagyon ritka állatok az Acme Hartm. nemzetség fajai (a nemet újabban három nemre tagolták szét!). Az Acme-fajok nagyon kicsiny, pár mm nagyságú hengeres házú csigák; nagyon elrejtőzködve élnek nedves erdőkben, szakadékokban, korható növényrészek között és korhadó fák még nedves pudvájában, a föld színére csak nagyon nedves időben jönnek ki, azért nagyon nehezen találhatók meg, s így érthető, hogy a gyüjtemények ritkaságai közé tartoznak. Az Acme és a Cochlostoma laposan kiterített talppal mászik, ellenben a Cyclostoma egészen sajátságosan változtatja a helyét. Ennek a talpát ugyanis egy hosszanti barázda két élesen elhatárolt félre osztja. Ha az ember a házából kicsalogatott állatot üveglapra helyezi és az üvegen át lesi meg a mozgását, igen sajátságos megfigyeléseket tehet. Azt láthatja nevezetesen, hogy az állat talpának az egyik felét laposan kiteríti az üveglapon, a másikat ellenben felemeli arról és előre nyujtja, s miután ez megtörtént, talpának ezt a felét erősíti meg az üveglapon és a másikat nyujtja ki s így tovább, szóval valósággal lépegetve halad előre. És ha mégsem sikerül előrejutnia, akkor másképpen segít magán: kinyujtja hengeres, kerek, lapos korongban végződő ormányát, odaszívja magát vele az üveghez, azután összehúzva annak izmait, egész testét utánavonszolja.

A kopoltyús szalagnyelvűek közül a parti csigák (Litorinidae) a tenger partján valóságos kétéltű életmódot folytatnak, sőt egyik képviselőjük, a Cremnoconchus Blanf. valóságos belföldi állattá lett, amely az indiai Ghatokban édesvizek által nedvesen tartott sziklákon él. De maguk a Litorinák egy kevéssel a vízvonal alatt, sőt gyakran a felett tartózkodnak, ahol ha hosszabb ideig nem jutnak vízhez, többé-kevésbbé tétlenül, alvásszerű állapotban várják meg a víz visszatértét, sőt úgy látszik, hogy egyes, a vízvonal felett élő fajok valóban álomba is esnek vízhiány esetén. Legalább is Gray azt írja, hogy az angol partok mentén a Litorina petraea Mtg. és néhány más faj egyes egyénei ebben az állapotban töltik az ilyen időszakot. Ez a tudós néhány lábnyira találta őket a legmagasabb őszi dagály vonala felett. A lábukat egészen behúzták; bőrszerű szegély töltötte ki a közt a szikla és a héj nyílása között, a kopoltyúk csak nedvesek voltak s a kopoltyúüregből kiürült az a tekintélyes mennyiségű víz, ami benne szokott lenni azokéban a példányokéban, amelyek kiszélesedett lábbal lógnak a sziklákon. Gray egy hétnél tovább figyelte az állatokat a dermedtség ez állapotában; tengervízbe téve, néhány perc alatt ismét visszanyerték mozgékonyságukat.

A legközönségesebb és legelterjedtebb parti csigák egyike a Litorina littorea L. „Sekély vizeken él a Fucusokon (barnamoszatokon), köveken és cölöpökön, írja Meyer és Möbius. Gyakran a víz színe felett ül köveken és cölöpökön, hosszabb ideig egy helyen. Ha ismét lemászik a vízbe, levegőt visz magával. Ha nemsokkal azután, hogy lebukott, megzavarják, levegőbuborékokat bocsát fel. Mozdulatai lomhák. Ha mászik, talpának két fele felváltva dolgozik. Mialatt a jobb fele előre és hátra kiterjeszkedik, a bal megrövidül a két végnek kölcsönös közeledése következtében. Közben hátul egy redő keletkezik, elül pedig váltakozó kidomborodásokkal halad a láb. Egy közepes nagyságú példány átlagos sebessége, amellyel az akvárium falán le és fel mászkált, 0.5 mm volt másodpercenként. Eszerint tehát óránként 1.8 m utat tehet meg, vagyis annyit, amennyi az ember magassága. Eledele növényi és állati anyag. Láttuk, hogy az akváriumban Fucust evett. Azonban az akvárium üvegfaláról lelegeli a mikroszkópikus növényi és állati szervezeteket is, s radulájának a nyomai rajz gyanánt látszanak az üvegfalon. Angliában az osztrigatelepekre szórják ezeket az állatokat, hogy megtisztítsák a feneket a tengeri növényektől. Az osztrigatelepeken azért ártalmasak ezek a növények, mert eliszaposodást okoznak. Megfigyeltük, hogy ez a csiga az akváriumban az emlősök nyers húsát is megeszi.”

Az elmondottakból kiderül, hogy a kopoltyú nedves levegőben is tud lélekzeni. Hogy az állatok milyen gondossággal keresik fel éppen az ilyen helyeket, kiderült az Azorokon, ahol e csigák mindig csapatosan, fiatal és vén együtt, a likacsos lávának az üregeit keresték fel a vízvonal felett, de közben mindig a legárnyékosabb pontokat választották ki.

Hogy életükben milyen túlnyomó fontossága van az árnyéknak, Bohn G. kísérleteiből tűnik ki, melyeket ezeken az állatokon végzett. „Ezek a csigák, írja, még hosszabb ideig tartó kiszáradást is el tudnak viselni, de mihelyest megnedvesítjük őket, azonnal vándorútra kelnek; a fekete árnyék épp úgy vonzza őket, mint a mágnes a vasat. Ha több árnyékos hely kínálkozik, akkor az ember a csiga útját az erőparalellogramm mechanikai elve alapján számíthatja ki. A véletlennek, az állat akaratának vagy szeszélyének nincs ebbe semmi beleszólása sem. Magam egy üvegcsőben a sötét árnyékfoltokat meghatározott módon osztottam el, az állatokat arra akarva kényszeríteni, hogy 8-as alakú utat tegyenek meg, s ekkor láttam, hogy a csiga óraszámra rótta ezt az utat, a nélkül, hogy kiszabott pályájából ki tudott volna térni. Egy üvegmedencében kovakavicsokkal egy erősen kanyargós utat jelöltem ki. Ez az út egy ponton alig egy milliméter távolságra vezetett el egy moszatokkal belepett kovakő mellett, amelynél az állat rejteket, hűvösséget és élelmet találhatott volna, azonban a csiga tántoríthatatlanul követte a kiszabott pályát, mintha valami ellenállhatatlan erő hajtotta és se nem látott, se nem hallott volna. Az adott feltételek mellett a Litorina megváltoztathatatlan erők játékszerének látszik, akarat- és célnélküli báb; elkerülhetetlenül követi a számára előre kijelölhető utat, és nincs meg az a lehetőség számára, hogy több cselekvés között választhasson.”

A Litorina littorea egyike az északi félgömb legmesszebb elterjedt puhatestű fajainak. A Keleti-tengerbe, Meyer és Möbius adatai szerint, Bornholm és Rügen keleti partjáig hatol előre. Messzebb keletre a víz sótartalma még az ő számára is túlságosan alacsonnyá válik. Schleswig-Holstein és Dánia partjain közönséges. Él a Fehér-tengerben és az Atlanti-oceánban megtalálható Gröndlandtól és Amerika északkeleti részétől egészen Portugáliáig. Ismeretes az Adriai-tengerből is. A Keleti-tengerben még egészen újkeletű geológiai időkben mindenütt el volt terjedve, és annak azt az idejét azért Litorina-korszaknak is szokták nevezni.

Szaporodását illetőleg Pelseneernek köszönünk fontos adatokat. A La Mancha-csatorna francia partjain, ahol ő dolgozott, három faj nagyon közönséges. Ezek közül a Litorina obtusata L. legjobban szeret a Fucus-övben tartózkodni, a L. littorea valamivel magasabban él, az Ulva nevű moszat régiójában, amely gyakran szárazon marad, a L. rudis Donov. pedig a dagály vonala fölött tartózkodik. De a fajok gyakran egymással összekeveredve fordulnak elő, még a L. obtusata és L. rudis is. Különösen a L. rudis hímjei és nőstényei könnyen megkülönböztethetők egymástól, mert a nőstény héja nagyobb és nyílása kerek, míg a hímé jobban szögletes. A párzást az apály alkalmával könnyen meg lehet figyelni; a L. rudis párzása jó 5, a L. obtusatáé pedig jó 20 percig tart. Legalábbis a L. rudis az év bármely szakaszában párosodhatik, s mivel a hímek fölös számban vannak, nem ritka az az eset, hogy hím hímmel párosodik. Kereszteződhetnek egymással a különböző fajok is, azonban a keletkező korcsok sorsáról nem tudunk semmit sem. Az embriók vitorlája gyengén fejlett. A fiatalok a petét teljesen kifejlett állapotban hagyják el, tehát egészen olyanok, mint az öregek. A L. rudis elevenszülő, ennek az újszülöttjei is egészen ki vannak fejlődve. A L. littorea ellenben dagály alkalmával úszó petecsomót rak le a part közelében. Két-három petéje, amelyek csak mintegy huszadrész akkorák, mint az elevenszülő L. rudiséi, tokba van bezárva, a tok kerületén kissé felhajló, széles kalapkarimához hasonló perem van. A belőlük kibúvó fiataloknak már jól fejlett vitorlájuk van, azok valódi veligerlárvák. Kihalászva és akváriumba téve őket 6–11 nap mulva leszállanak a fenékre és elkezdenek mászkálni. Azt tapasztaljuk tehát, hogy a lárvák egészen sajátságosan alkalmazkodtak a szerint, hogy az állat hol szokott tartózkodni. Hasonló megfigyeléseket tettek az angol partokon is.

A parti csigákhoz hasonló életmódot folytatnak az apró, tornyosházú Rissoidák is. Ezek már inkább a víz alatt élnek, le 200 m mélységig, azonban a parti övben élőknek mégis megvan az a tehetségük, hogy levegőt tudnak felvenni a lélekzőüregükbe s azt közben-közben, nyálkába burkolva, kibocsátják magukból, úgyhogy ilyenképpen az állattal gyakran egy fonálon lebegő buborék függ össze. Az ide tartozó és a Szargasszó-tengerben élő Litiopa Rangról azt beszélik, hogy ezt a fonalat olyanképpen használja, mint a pók a magáét és azzal ismét megkapaszkodik a moszaton, ha véletlenül leválik róla. Meyer és Möbius az európai és amerikai partokon előforduló szalagos sipkacsigáról (Lacuma divaricata Fabr.) beszéli, hogy levegőt visz le magával. „Nagyon élénk csiga, írják. Ha a hátára fordítjuk, gyorsan kibújik a házából, kinyúlik, amennyire csak tud, teste elülső részét oldalt hajlítja s kinyújtott tapogatóival dolgozik, hogy az egyensúlyt fenntartsa. Tapogatóit gyakran lefekteti a földre, hogy előresegítse magát velük. Szeret úszkálni is, a víz színén függve. Ha gyorsan alábukik, levegőbuborékot visz magával a víz alá begömbölyített lába üregében, s a buborékot nyálka fogja körül. Minthogy mászás közben váltogatva tolja előre lába két oldalsó felét, mintegy bicegve csúszik előre. Eközben állandóan élénken dolgoznak a tapogatói is, amelyek egyszer visszahajlanak egészen a héjig, máskor ellenben ostor módjára csapnak előre”. A csiga a tengerifű régiójában él, és Lovén megfigyelése szerint ha barnamoszatot eszik, akkor zöld, ha ellenben vöröset, akkor rózsaszínű lesz. Maga a Rissoa Desm. nemzetség nagyon gazdag fajokban. Egyik búvárunk, Schwarz von Mohrenstern ezt írja róluk: „Főtáplálékuk különböző barnamoszatok, amiért a leggyakrabban találhatók a Lamináriák övében. Fürge és szabadon mozgó állatok, meglehetősen gyorsan másznak, miközben tapogatóikat fölváltva mozgatják előre és hátra. Többen megfigyelték azt a sajátságukat, hogy hanyatt fordulva, lábbal fölfelé tudnak úszni a víz színén, sőt Gray megfigyelései szerint a Rissoa parva Gray ragadós fonalat fon, amellyel odaköti magát a tengerifűhöz, hogy védje magát a tenger hullámzása ellen és egyúttal nagyobb biztonsággal változtassa a helyét. A tenger valamennyi mélységbeli övében megtalálhatók, 400 fonal mélységig, de a leggyakoribbak a felsőbb rétegekben. Hazájuk a mérsékelt éghajlat, de szórványosan az összes tengerekben találhatók s csakis a megnyúlt formák élnek kizárólag a meleg tengerekben... Hogy a Rissoa tulajdonképpeni hazája az északi mérsékelt-öv déli része, bizonyítja a Földközi-tenger nagy alakgazdagsága, ahol a legtöbb, legfejlettebb és legnagyobb fajok találhatók.”

A Hydrobia Hartm.-fajok vékonyhéjú, többnyire síma, tojásdad vagy tornyoshéjú, gyakran nagyon apró termetű, csak pár mm nagyságú csigák, nyílásuk tojásdadalakú. Édes- és félsósvízben élnek. Dél-Európában sok fajuk honos, nálunk csak kihalt fajai ismeretesek; de egy fajuk régebben még Németországban is élt a Mansfeldi-tavakban, amikor azok sótartalma még magasabb volt, míg ma már csak a házai találhatók a kiszárított tófenéken. Másik képviselője a családnak a Paludestrina Orb., melynek egyik faját, a P. jenkinsi E. A. Smitht mostanában sokat emlegetik az angol malakológusok, egyrészt mert mint látszik, egyre beljebb nyomul a szárazföld belseje felé, másrészt meg, mert miként Boycott megállapította, parthenogenetikusan kell szaporodnia; ugyanis noha tömegesen fordul elő Anglia parti vizeiben, édesekben és félsósakban egyaránt, hímjét még nem találta soha senki sem, valamint nem találták hím ivarszerveinek a nyomát sem, tehát hímnős sem lehet. A fiataloknak tehát meg nem termékenyített petékből kell fejlődniök, mint azt Boycotton kívül mások, pl. Quick megfigyelései is tanusítják. A Bythinella M.-Td. főképpen Dél-Európában terjedt el, de felhatol Németország déli és nyugati részéig, nálunk pedig egészen a Magas-Tátráig. Apró termetű, hengeres- vagy tojásdadalakú fajai forrásokban és forrásokból kifolyó erekben főképpen köveken élnek, de a köveken csak gondos keresés után lehet megtalálni az esetleg csak 1 1/2 mm magas csigákat, annál is inkább, mert az ő házukat is épp úgy bevonják a zöld moszatok, mint a köveket, s így azokkal színben teljesen megegyeznek. Az irodalom Horvátországból is, hazánkból is több fajukat ismeri, így az Északnyugati-Felföldön kb. Kassa tájáig gyakori a B. austriaca Frfld., de ez a faj egy ponton, t. i. Leányfalunál átnyúlik a Dunántúlra is; egy másik fajt, a B. hungarica Haz.-t, Hazay Budapest környékéről írta le, de azóta nem találta senki sem, Traxler viszont felsorolta Munkács környékéről is. Úgy első pillanatra a Bythinellákra emlékeztetnek a Sadleriana Cless. (Lithoglyphoides A. J. Wagn.) nemzetség fajai is, azonban közelebbi megtekintésre könnyű megkülönböztetni őket, mert házuk inkább gömbdedalakú. Ennek egyik faja, a S. pannonica Frfld. főként Nádaska, Jászó, Torna táján fordul elő azokban a hideg, de állandó hőmérsékletű, nagyon bővizű erekben, amelyek a gömöri karszt keleti oldalán fakadnak a fensík tövében, s ott helyenként szinte hihetetlen tömegekben lepik el a köveket és a vízi növények leveleit; egy változata (var. heynemanniana Haz.) Miskolc mellett a görömböly-tapolcai melegforrásokban él, míg egy másik faj, a S. lata Frfld. Kassa mellett fordul elő, Horvátország déli hegyvidékeinek a forrásaiban viszont a S. fluminensis Kstr. található meg szinte mindenütt. A Lartetia Bgt. (Vitrella Cless.) fajai többnyire barlangokban élnek, míg más részük az azokból kifolyó patakokat lakja. Különösen a Jura-hegység, és elsősorban Württemberg gazdag fajokban, ahonnan azoknak egész sora vált ismeretessé, de ismertté váltak fajai a Balkánról, sőt Kis-Ázsiából is; hazánkból mindeddig egyetlen példányban került elő, a Mecsek-hegység abaligeti barlangjából, ahol Dudich fedezte fel; ezt a fajt Soós írta le L. hungarica néven; a Lartetiák nagyon apró termetű, átlátszó, színtelen, vékony héjú csigák, mind olyan tulajdonságok, amelyek a barlangi életnek a következményei. Jóval nagyobb a föntebb említetteknél az ugyanabba a családba tartozó s rendesen inkább gömbdedalakú Lithoglyphus Hartm., melynek egyik faja, a L. naticoides L. Pfr. rendkívül közönséges a Dunában és a Balatonban; elterjedésének a középpontja a Dunára esik, ahonnan átterjedett mellékvizeinek torkolati részeibe is, de a Tiszában él még Tiszaújlaknál, sőt a Tisza több mellékfolyójában (Latorca, Borsova, Körös, Maros) is megtalálható; ez is a harmadkori maradékfajok közé számítandó, amit abból következtethetünk, hogy a harmadkor második felében ezt a nemzetséget is igen tekintélyes számú faj képviselte hazánk és Szlavónia faunájában. A gömbded Lithoglyphusszal szemben a Bithynia Risso háza többé-kevésbbé megnyúlt tojásdadalakú vagy majdnem tornyos; nálunk két faja fordul elő, az egyik, a nagyobb termetű s esetleg még a 13 1/2 mm magasságot is elérő B. tentaculata L., a másik a kisebb termetű s az előbbitől sokkal domborúbb kanyarulatai révén is könnyen megkülönböztethető B. leachi Shepp.; ez utóbbi sokkal ritkább, az előbbi ellenben egyike leggyakoribb csigáinknak, amely árkokban, mocsarakban, tavakban és lassan folyó vizekben mindenütt megtalálható.

A nálunk előforduló elülkopoltyús csigák között a legnagyobb termetű a fialló csiga (Vivipara Gray vagy Paludina Lam.), amelyet faunánkban szintén két faj képvisel, az egyik az átlag kisebb V. contecta Mill. (magassága eléri a 42, szélessége pedig a 35 mm-t); ezt nagyon domború, szinte lépcsőzetesen egymás fölé emelkedő kanyarulatai különböztetik meg a másik, laposabb kanyarulatokból felépített, tornyosabb és nagyobbra megnövő fajtól (38 mm vastagság mellett eléri az 56 mm magasságot is), amelyet az irodalom három néven is emleget, de a leghelyesebben V. hungarica Haz. névvel jelölhetünk, illetőleg ezen a néven foglalhatjuk össze mindazokat a Vivipara-alakokat, amelyek nem a V. contectába tartoznak. Az előbbi faj a síkságon közönséges, a hegyvidékeken ellenben nagyon ritka; álló és nagyon lassan folyó, növényekkel benőtt vízben fordul elő. Az utóbbi faj általában véve ritkább, de a síkságon alkalmasint eléggé elterjedt; álló és lassan folyó vizekben él, s helyenként, pl. a Duna csendesvizű öbleiben, hatalmas tömegekben található. A Viviparák, miként tudományos és magyar nevük is utal rá, eleven szülők. A hímet külsőleg arról lehet felismerni, hogy jobboldali tapogatója párzószervvé alakult át, át van fúrva, rövid és zömök (l. ábránkon a baloldalon lévő példányt

Fialló csigák, alul a Vivipara contecta Mill., felül a V. hungarica Haz. egy kisebb és egy nagyobb alakja.

A nősténynek a petevezetéke tavasszal és nyáron tele van embriókkal, azok fejlődésének a legkülönbözőbb fokán, azért kitűnő vizsgálati anyagul szolgálnak. A fiatalok héját nem ritkán finom, hajlékony, tüskeszerű konchinszőrök koszorúja díszíti. Bármilyen gyakori is vizeinkben a fialló csiga, bizonyára nem sok kutatónak volt alkalma megfigyelnie, miként folyik le a fiatalok megszületése. Frömming E. elég szerencsés volt ezt a jelenetet megfigyelni és arról a következőket írja: „Egyszer az a nagy szerencse ért, hogy megfigyelhettem, miként szüli meg magzatát ez a csiga. Az anyaállat az egész magzathólyagot kilökte magából az embrióval együtt; ez mint valami tejszerű anyagból álló hólyag feküdt a víz fenekén, amikor hirtelenül tejfehér folyadékból álló sugár fecskendett ki belőle, azután egy második, és végül egy harmadik is. E jelenség lejátszódása után a hólyag összezsugorodott, összeesett és a fiatal csiga kimászott belőle.” A tudományos irodalomban nagy hírre tettek szert Neumayr vizsgálatai révén Szlavónia ú. n. Paludina-rétegei; így hívják ezeket a késő harmadkori rétegeket a bennük előforduló rengeteg Vivipara- vagy Paludina-héjról. De ami különösen fontossá teszi ezeket a héjakat, az a körülmény, hogy a szép sorjában egymás fölött következő rétegekben nyomról-nyomra lehet követni, mint alakulnak át az alsóbb rétegek fajai a felsőbb, fiatalabb rétegek újabb fajaivá. Éppen azért ezek a csigák egyik legfontosabb és állandóan emlegetett bizonyítékai a leszármazási elméletnek.

Nem kevésbbé érdekesek a mi állóvizeink fenekén élő kis, sőt esetleg nagyon apró termetű Valvata Müll. nemzetség fajai. Nyakrészükön ezeknek is párzószervük van, azonban egyébként jellegzetes hímnős csigák, bonyolult szerkezetű hímnős ivarszervekkel. Kopoltyújuk olyan, mint valami kétszárnyú madártoll, amelyet a köpenyüregből ki tudnak tolni és ismét visszahúzni, s azért valóban szemetgyönyörködtető látvány, ha az ember az apró, csak mintegy 3 1/2 mm átmérőjű V. cristata Müll.-t a nagyító alatt figyeli s lesi kopoltyújának játékát. Rajta kívül eléggé gyakori faj nálunk a V. piscinalis Müll. és a V. naticina Mke., ez utóbbi különösen gyakorinak látszik a Balatonban, sőt aligha tévedek, ha azt hiszem, hogy annak a fenekét végesvégig sűrűn benépesíti ez a gömbded, mintegy 6 mm átmérőjű faj.

A Melania-félék (Melaniidae) a meleg öv állatai, ahol rendkívül sok fajuk él, de vannak képviselőik nálunk is s itt érik el elterjedésük legészakibb határát. Ezek is mind a harmadkorból való maradékok, amelyek részben csak meleg vizekben tudták fenntartani magukat, de egyesek annyira alkalmazkodtak az új viszonyokhoz, hogy a közönséges hideg vizekben is nagyon jól tenyésznek. Az egyik nem az Amphimelania P. Fisch., az A. holandri Fér. nevű fajjal. Ez is, mint a család valamennyi tagja, közepes nagyságú (eléri a 20 mm magasságot), rendesen többé-kevésbbé tornyos házú, sötétszínű csiga; felülete vagy síma, vagy pedig kiálló duzzanatok és bütykök díszítik; elterjedésének középpontja a Szávára esik, a Dráván innenről csak a Zalából ismeretes Zalaegerszeg mellől. A másik nemzetség a Fagotia Bgt.; ennek két símahéjú, tornyosházú faja él a Dunában és annak jobboldali mellékvizeiben, a baloldaliak közül eddig csak a Karasban találták; az egyik a F. acicularis Fér., a másik pedig a F. esperi Lam. Az előbbinek egyes változatai előfordulnak meleg vizekben is (Tata, Görömböly-Tapolca, Kácsfürdő, Robogány). A harmadik nemzetség, a nagyon díszes, bordáshéjú Melanopsis Fér. már régen ismert faja, a M. parreyssi Phil., a Nagyvárad melletti Püspökfürdő híres csigája, tehát melegvízi faj, amelynek legközelebbi rokona Szíriából ismeretes. Ugyaninnen Kormos egy másik fajt is leírt M. hungarica néven, mely az előbbitől főként gyengébben hordázott háza tekintetében tér el, azonkívül, hogy kisebb annál (az előbbi eléri a 22 mm magasságot is, az utóbbi ellenben nem nő meg nagyobbra 14 mm-nél). Egyébként Kormos megállapítása szerint mindkét faj nagyon jól alkalmazkodik a hideg, 6–7 fokos vízhez is, azért szobaakváriumban is sokáig eltarthatók és ott élénken mozognak. Ankel megállapítása szerint ideális akváriumállat a Fagotia esperi is, a fogságot kitűnően állja, s szerzőnk négy évig is tartott életben példányokat, sőt azok nála még szaporodtak is. A Melania-félékről az irodalomban általában az olvasható, hogy eleveneket szülnek, de Ankel megállapítása szerint legalább is a F. esperi petéket rak; az ő példányai azokat részben az akvárium üvegfalán, részben az abban lévő növényeken (Elodea és Myriophyllum) helyezték el, és pedig egy-egy nőstény 20-25 darabot.

A legnagyobb termetű édesvízi csigák a trópusok alatt élő Ampullariák. Egyes fajok egészen laposak, mint a mi tányércsigáink, mások ellenben majdnem gömbalakúak, s ezek között vannak olyan hatalmas nagytermetűek. De sokkal érdekesebb ennél a szervezetük, amely egészen sajátságosan idomult a kétéltű életmódhoz. Ugyanis köpenyüregükben kopoltyúik vannak a vízben való lélekzésre, azonban az üreg boltozatát egy nyílás töri át, amely egy fölötte lévő és tüdőül használható üregbe vezet; a levegőt ez utóbbiba a köpeny szélének csővé formálható nyúlványai közvetítésével veszik fel, a csövet majdnem testhossznyira ki tudják nyujtani és kitolhatják a víz színe fölé. Az állat éber állapotában tehát valódi vízi csiga, de másrészt akár egy évig tartó álmot is kibír, ha a szárazság kényszeríti rá, s ezt az időszakot magát az iszapba ásva tölti el. D’Orbigny Buenos-Ayresben ládákba csomagolt példányai még 8, sőt 13 hónap multán is életben voltak.

Ezen a helyen kell röviden megemlékeznünk a belső-afrikai nagy tavak csigáiról is. Onnan, különösen a Tanganyikából, már régen ismeretesek voltak egészen sajátságos, egyebütt elő nem forduló fajok üres házai, amilyen pl. a Typhobia E. A. Smith. Később Moore egy külön erre a célra felszerelt expedíció vizsgálatai során megállapította, hogy a tóban valóban él sok olyan nemzetség, amely tetemesen eltér a parti övben előfordulóktól, s amelyek bizonyos tengeri fajokhoz hasonlítanak.

És mivel a sötét mélységek vize sósnak bizonyult, azért Moore arra a következtetésre jutott, hogy ez a nagy belvíz valamikor, alkalmasint a jura-korszakban, összefüggött az Indiai-óceánnal, akkor kerültek beléje tengeri alakok és azok utódai a ma ott élő fajok. A későbbi vizsgálatok nem erősítették meg mindenben Moore következtetéseit, mert kiderült, hogy az a jellemző állatvilág nem csupán a Tanganyikára szorítkozik, másrészt meg a fajoknak kapcsolataik vannak más édesvízi alakok felé is. A kérdés egyáltalában nincsen még felderítve, de annyi bizonyos, hogy ez a Tanganyika-fauna egészen sajátságos jelenség az édesvízi faunák sorában.

Ez után a kitérés után az édesvizek világába térjünk vissza ismét a tengerhez. Ott az árapály színtájában még több olyan csigát is találunk, amelyeket a hullámtörés ereje az ülő életmódra való áttérésre kényszerített. Ilyenek mindenekelőtt a sipkacsiga-félék (Capulidae). A sipkacsiga maga (Capulus Mont.) a Jakobinussipkához hasonlít, azonban Linné, mint látszik, valami magyar süveghez hasonlónak látta, mert a nemzetség leggyakoribb, a Földközi- és Északi-tengerben egyaránt előforduló faját C. hungaricusnak nevezte el. Ebbe a családba tartozó nemzetségek továbbá a papucs-csiga (Crepidula Lam.), továbbá a lapos kúpalakú, vagy a csészecsigákhoz hasonló Calyptraea Lam., Hipponyx Defr. és Crucibulum Schum. Mindezek az alakok többé-kevésbbé szabálytalanok szoktak lenni, megfelelően a szikla egyenetlenségeinek, amelyen megtelepednek. A legszabályosabb szokott még lenni a Capulus. A háznak a belső része többé-kevésbbé meg szokott változni azáltal, hogy egyes alkotórészei felszívódhatnak, tehát hiába keressük bennük a csigaház minden elemét, mert abból csak egyes részek maradtak meg, eltérően az egyes nemzetségek szerint. A Crepidulát különösen Conklin tanulmányozta behatóan s megállapította, hogy hímjei kisebbek a nőstényeknél, ezek azonban későbben megnőnek és nőstényekké lesznek, tehát ez is azok közé a már említett fajok közé tartozik, amelyek előbb hímek, azután pedig nőstények (proterandrikus hímnősség).

A Calyptraea az ivadékgondozó fajok közé tartozik; ivadékgondozása az ormányos piócáéra emlékeztet, mert a szó szoros értelmében ül és kotlik a petéin, miként az Milne-Edwards már régen megállapította a földközi-tengeri fajokon. Az anya elrendezi petéit a hasa alatt s a lába és ama tárgy között őrzi, amelyen megtelepedett, úgyhogy a háza nemcsak őt magát, hanem az ivadékait is fedi és óvja. A fiatalok ez alatt az anyai fedél alatt fejlődnek ki és nem hagyják el mindaddig, míg nem elég erősek ahhoz, hogy megkapaszkodhassanak az alzaton, és míg a saját házuk nem elég kemény arra, hogy védelmül szolgálhasson. A peték 6–12-esével hártyás, elliptikus, lapított tokokba vannak bezárva. 6–10 tok alkot egy sorozatot s ezek nyál segítségével úgy vannak egymáshoz kapcsolva, hogy tollbokrétához hasonlítanak.

A féregcsigáknak (Vermetidae), amelyek szintén helyhez kötött állatok, kezdetben egészen szabályosan csavarodott, karcsú, kúpalakú házuk van. Azonban miután megtelepedtek, tetszésszerinti csavarodással és irányban nőnek csőszerűen tovább és így a házuk olyan lesz, mint valami csőlakó féreg csöve. A féregcsiga (Vermetus Ad.) háza köröskörül zárt, a kígyócsigáé (Siliquaria Burg.) ellenben hosszában hasított. A féregcsiga mélyen be tud húzódni a házába. Mielőtt feje láthatóvá lenne és a rajta lévő két esetlen kis tapogatóval megjelennék, először a lába jut ki a napvilágra, mint valami kilökött dugó, rajta a szaruszerű anyagból alkotott héjfedővel. Ezt követi a megduzzadt fej, melyet tüzetesen meg lehet figyelni, mert az állat bátrabb lévén valamennyi több csigánál, érintésre nem vonja gyorsan vissza a házába, hanem, miként Lacaze-Duthiers írja, az elébe tartott puha testekből egy darabkát leharap, a keményebbeket pedig megragadja a szájával és némi erővel fogva is tartja. Petéiket mindkét oldalon domború tokokban, szép sorjában a cső végső részébe rakják le; mindegyik tokban több pete van; a petéből veliger-lárva bújik ki.

Közönséges féregcsiga (Vermetus lumbricalis L.).

A toronycsigákat (Turritella Lam.), mint arra a nevük is utal, nagyon magas, tornyos, esetleg 30 kanyarulatot is számláló házuk jellemzi. Fajaik az összes tengerekben megtalálhatók, a Földközi-tengerben pl. gyakori a T. communis Risso, de a legnagyobb és legszebb fajok természetesen a trópusok alatt élnek.

Hasonlóképpen tornyos a háza a Cerithium Brug. nemzetség fajainak is. Nyílásának rövid lecsapott vagy hosszabb visszahajlott csatornája van. Mind növényevők, többnyire a tenger lakói, de behatolnak a lagunák félsós vizeibe, valamint a folyamok torkolatába is. A félsós vízben élőknek a radulája is módosult, ami arra utal, hogy a lakóhely megváltozásával némileg megváltozott a táplálkozásuk módja is. Ma is nagyon sok fajuk él még az összes tengerekben, de régebbi geológiai korokban még nagyobb volt a jelentőségük, mint ma, hiszen egyes meszekben olyan tömegekben fordulnak elő, hogy azokat éppen róluk Cerithiumos-meszeknek nevezik. A Földközi-tengerben gyakori és közönséges faj a C. vulgatum Brug. A trópusok mangrove-mocsaraiban egyesek ragadós fonál segítségével ráakaszthatják magukat a mangrove ágaira és gyökereire s a száraz időszakot úgy töltik el, megkeményedett fonállal azokon függve. A másik szélsőséget a kicsiny, balra csavarodott házú Triforis Dh. képviseli, amelynek lárvája négycsücskű vitorlájával még akkor is vigan úszkál a tengerben, mikor a háza már jó nagyra kinőtt.

A régebbi felfogásnak megfelelően e könyv megelőző kiadása külön rendként sorolta fel a lapátlábúakat (Heteropoda), de amelyek részben bármennyire el is térjenek a csigák közismert képviselőitől, mégis csak egészen jól beleilleszthetők ide a szalagnyelvűek közé. Átalakulásuk annak a következménye, hogy eltérően a legtöbb csigától, felhagytak a fenéken való élettel és pelagikus, vagyis a tenger nyilt vizeiben szabadon úszó szervezetekké lettek. Az ide tartozó három vagy négy család tagjai közül a legjobban megőrizte a szabványos csigaalakot és így kiindulópontul vehető ismertetésük során az Atlanta Les., amely még egészen be tud húzódni kb. 1 cm nagyságú házába. Ez a ház lapos és egysíkban van felcsavarva, szimetrikus felépítésű, ami fontos az úszás szempontjából, mert hiszen így súlya egyenletesen van elosztva. Mivel az állat hanyatt úszik, a háza középvonalában kialakult taraj úszás közben bizonyára jó szolgálatot tesz neki. Legjobban átalakult a lába. Elülső része oldalról összenyomott és mint függélyes lemez lefelé erősen megnyúlt. Ezen az úszószárnyon, melynek ide-oda csapkodásával mozog az állat, hátul egy szívókorong látható, az eredeti mászótalp maradványa. Ez még szívós izomrostszövedékkel van behálózva, míg az átlátszó úszón közelebbi megtekintésre csak egymást rézsútos irányban keresztező izomnyalábokat lehet látni. A láb hátulsó részének egy külön elhatárolódott lebenyén foglal helyet a héjfedő. Az úszót, a szívókorongot és a héjfedőlebenyt mint elő-, közép- és utólábat (pro-, meso- és metapodium) lehet megkülönböztetni; de ilyen módon tagolódott gyakran egyéb csigák lába is. Tehát az Atlanta is a nyilt vizek lakója, azonban szívókorongja segítségével még azért gyakran odaszívja magát más úszó tárgyakra, ingerlésre pedig behúzódik a házába s annak nyílását elzárja a héjfedőjével.

Sok tekintetben egészen másképpen viselkedik a Carinaria Lam. Ez már jóval nagyobb a megelőzőnél, eléri az ujjnyi nagyságot, sőt a német mélytengeri expedició az Indiai-óceánból nagyobb mélységből egy 40 cm-es példányt halászott ki. De rendesen a felületen él. Neki is van még héja, de amely csak kevéssel nagyobb, mint az Atlantáé; rövid tekercse csakhamar kitágul és azért az egész héj frigiai sapkához lesz hasonlóvá. Ez a csenevész héj már csak az alatta helyet foglaló kopoltyúfonalak védésére szolgálhat. A test többi része hosszant erősen megnyúlt, különösen előfelé, hengeres és mindkét végén kihegyezett. Rendesen már csak a hím úszóján van szívókorong, fogókészülékül a párzás alkalmával. A testet szívós, nyálkatartalmú, a bőrbe berakódott kötőszövetsejtek támasztják meg. A fölfelé hajló úszó, mondja Keferstein, ide-oda csapdosva, miközben féloldalt hajlik, lassan, de állandóan előre hajtja az állatot. A farok is ide-oda csapkod s az egész test, amennyire szilárdsága megengedi, szintén hasonló módon működik, s ilyképpen az állat ide-oda lökődik: közben állandóan előre halad, de ez a libegő mozgás egyszersmind megfosztja az állatot minden csinosságától. Amint már ebből a leírásból is látható, az állatnak körülbelül egyre megy, akár előre, akár hátrafelé mozog, s valóban a mozgásban mindkét irányát megfigyelték rajta.”

A Pterosoma Less.-nak különös helyzetszilárdságot kölcsönöz az alakja. Ugyanis oldalai a feje mögött szárnyalakúan kiszélesedtek, úgyhogy az állat alakja a hegedűére emlékeztet. A tiszta orsóalakú Pterotrachea Forsk. már teljesen csupasztestű állat. Ezüstös csillogású és körülbelül gabonaszemalakú zsigerzacskója a test hátulsó részébe van bezárva, úgyhogy csak a kopoltyúk nyúlnak ki belőle. Alul és felül bőrszerű szegély alakulhat ki rajta, farka pedig hosszú fonálba nyúlt meg, benne közben-közben piros csomókkal. A bőrben erős hosszanti izomkötegek figyelhetők meg. Így az állat nemcsak úszói, hanem testének kígyózó mozgásai segítségével is, halak módjára nagy ügyességgel úszik. A farokfonál, mint látható csali, talán arra való, hogy zsákmányul szolgáló állatokat csalogasson oda, azonban ebben a tekintetben, mint oly sok esetben, semmi biztosat sem tudunk.

Pterotrachea Forsk. úszás közben.

A lapátlábúak valamennyien mohó rablók. Ormányszerűen megnyúlt arcorruk szakadatlanul ide-oda mozog, hogy valami zsákmányt foghasson. Valószínűleg ezzel az életmóddal függ össze a szemük, állandó mozgásukkal pedig egyensúlyérzőszervük kiváló fejlettsége. Ezek a szervek egyetlen más csigában sincsenek ily tökéletesen kifejlődve. Hólyagalakú statocystájukban egy nagy statolith található. Szemeik nagyok és csonka kúpalakot vettek fel, alapjuk kiszélesedett, felül félgömbalakú szaruhártya zárja el, alatta gömbalakú lencse foglal helyet. Mivel megnyúlt, a lencse és a recehártya között a távolság tetemesen megnagyobbodott.

A lapátlábúak valamennyien a melegebb tengerek lakói, a Földközi-tengerben már gyakoriak, mint ahogyan ez egyáltalában a tropikus tengerek északra előretolt őrszemének tekinthető. Az Északi-tengerbe csak néha sodor el egyet-egyet a Golf-áramlat. Mint a nyilt vizek felületi rétegeinek a lakói, általában véve az üvegszerűen átlátszó testű állatok közé tartoznak, csak kicsiny zsigerzacskójuk és szemeik nem ilyenek. A házukba való visszahúzódásuk alkalmával mindig kissé mélyebbre süllyedő Atlanták barna vagy lila árnyalatúak, az említett nagy, indiai-óceánbeli Carinariának a testét pedig nagy barna foltok tarkázzák. A trópusok legtöbb pelagikus állatához hasonlatosan az egyes fajok elterjedési területe igen nagy, az egyes fajok megkülönböztetése nagyon nehéz, s gyakran azt sem tudjuk megmondani, hogy valamely csendes-óceáni faj azonos-e a megfelelő atlanti-óceánival vagy nem. A környezetnek nagy területen való egyenletessége egyenletesség forrása lett az egyes nemzetségeken belül is. Csak a hegedűalakú Pterosoma szorítkozik az ausztráliai tengerekre s a Csendes- és Indiai-óceán déli részére. Az állat a ritkaságok közé tartozik, amelyből mindig csak egyes példányokat lehet találni, s így nem csoda, ha soká tartott, míg rendszertani helyét meg tudták állapítani; sokáig nem is csigának, hanem féregnek tartották.

Szaporodásuknak sok érdekes részlete van. Az ivarok váltak, a nőstény petéit világos, hengeres fonálban üríti ki. Hogy a lárvának vitorlája van, az magától értetődik, sőt erősebben megnövekedett és két vagy három, meglehetősen hosszú lebenyre vagy csücsökre hasadt. A melegebb tengerekben nem ritkán találkozhatunk ilyen lárvákkal. Természetesen nem mindig könnyű dolog megállapítani, hogy bizonyos lárvaalak melyik fajnak a fiatalja, annál is inkább, mert a trópusok különböző részeiből különféle lapos házú, az Atlantára emlékeztető lárvaalakot ismerünk, amelyekből az egymáshoz nagyon hasonló felnőttek különbözőségére lehet következtetni, s így talán ezek szolgáltatnak a jövőben alapot a fajok megkülönböztetésére.

A szaporodás idejéről és a fiatalok növekedésének a gyorsaságáról még nagyon keveset tudunk. Azonban azt látjuk, hogy miként az európai pelagikus állatok esetében kedvező időjárás, elsősorban gyenge szél vagy szélcsend mellett hatalmasan elszaporodhatnak és rengeteg rajokat alkothatnak. Ilyen rajokat gyakran figyeltek meg. A rajok élete addig tart, amíg a kedvező időjárás és a kedvező áramlások, míg végül valami vihar az egész tömeget a partra veti, amelyet ilyenkor hosszú kilométerekben keresztül egyetlen faj hullái alkotta torlat szegélyez. Az életnek a rajban nagyon egyenletesen kell lefolynia, örökös ide-oda mozgásban éjjel-nappal, s annak, amint látszik, egy nagyon feltűnő következménye van, t. i. szokatlan szívósság és érzéketlenség a sebesülések iránt. Az üldözők rendesen a szemeiket és a zsigerzacskóikat harapják le, mert csak azok láthatók, s találtak leharapott fejű, de begyógyult sebű példányokat is, amelyek ennek ellenére is vigan úszkáltak tovább, sőt ilyeneket – új fajokként is leírtak. De mentségül megemlíthetjük, hogy a Heteropodák teste a konzerváló folyadékban gyakran erősen megváltozhatik. Végül megemlíthetjük még Pancerinek azt a megfigyelését, hogy a Pterotrachea rázásra világítani kezd, különösen a zsigerzacskóból sugárzik ki a legcsekélyebb ingerre is szép kékes fény.

Visszatérve a fenéklakó alakokra, a fajokban gazdag Natica Lam. nemzetségekről kell megemlékeznünk. Háza gömbded, erős, sima, szinte csiszoltnak látszik, köldöke nyitott s abba egy duzzanat nyúlik bele. Lábának elülső része (propodium) elkülönült annak többi részétől, hatalmas nagyra nőtt s felcsapható a fejre. Hátulsó részén erős héjfedő ül. Az állatot több sajátság jellemzi, pl. az, hogy az iszapba ássa magát a kagylók után. Ez azáltal válik lehetővé, hogy a láb vízfelvétel útján erősen meg tud duzzadni, úgyhogy egészen formátlanná válik. Eddig még nem akart sikerülni, hogy az állatot ilyen duzzadt állapotban lehessen konzerválni, mivel a lábból a víz a legcsekélyebb ingerre is távozik és az rendes alakját veszi fel. Régebben azt hitték, hogy az állat a vizet a talpa közepén vagy valamivel az előtt lévő nyíláson át veszi fel, vagyis azon a nyíláson, amely sok elülkopoltyús csigán a hátulsó lábmirigybe vezet. Azonban Schiemenz kimutatta, hogy a vízfelvétel céljaira elül, ahol egy hosszú réssel az elülső láb- vagy ajakmirigy nyílik, e mellett kétoldalt több finom nyílás van. Ezek az izomzat közt az egész lábat behálózó, rendkívül finom és izmokkal elzárható csatornákba vezetnek. A mirigyekben először a nyálka duzzad meg vízfelvétel útján, azután bezárulnak a nyílások és a nyálka a bőrizomtömlő nyomására szétterül az izmok közt levő csatornákban. Veliger lárvájának a vitorlája négy ágban erősen megnyúlt, úgyhogy elülről nézve majdnem olyan, mint a szélmalom vitorlája; háza és héjfedője ebben az állapotban már teljesen ki van fejlődve, úgyhogy ez utóbbiról már azt az alcsaládot is meg lehet állapítani, amelybe az illető lárva tartozik.

Az erős héj kifejlesztése Bauer V. megfigyelése szerint sajátos alkalmazkodás a remeterákok támadása ellen, melyeknek csigaházra feltétlenül szükségük lévén, a csigák különleges ellenségeivé lesznek. Sőt ugyanazon megfigyelő szerint különböző csigák nyílásának mindenféle megvastagodásai és nyúlványai, sőt pl. a Murex házának a tüskéi is ezek ellen való védekezésre valók. De ugyanez a tüskeberendezés kitűnő védelem az ellenségek egy másik veszedelmes csoportja, a tengeri csillagok ellen is.

A Naticához csatlakozik a Lamellariidák családja (Lamellariidae). Ezek egy részének még jól fejlett, gömbded vagy jobban lapított külső háza van, mint a Velutina Flem. és Sigaretus Lam. nemzetségek fajainak, ez utóbbinak a lágy részei is olyanok még állítólag, mint a Naticáéi, de a Velutina köpenyének a széle már ráhajlik a héjra és azt részben eltakarja. Ez tehát átmenetet alkot a családba tartozó zömök házatlan csigákhoz, amilyenek a Lamellaria Mont., Marsenia Leach, Marseniopsis Bergh, Oncidiopsis Beck nemzetségek és mások. Bár ezek házatlanok, azonban mégis van egészen rendesen fejlett héjuk, az azonban el van rejtve a köpeny alá. Előfordulnak valamennyi tengerben az Arktisztól az Antarktiszig; életük kapcsolatos a Tunicatákéval, nevezetesen a fenékhez kötött Ascidiákéval, s ez a kapcsolat addig mehet, hogy ez utóbbiak vastag köpenyébe kerek lyukakat rágnak, hogy petéiket a belsejükbe rakhassák, s a nyílást azután, miként Bergh megfigyelte, nyálkafedővel zárják el. Meglepő az azokból kibúvó lárvák sokféle fejlettsége. A legegyszerűbb az Arktisz területén; itt gyengéd külső héj fedi őket, amelynek a nyílása héjfedővel elzárható, vitorlájuk oldalt valamelyest megnyúlt. Egészen mások az Antarktiszban élő fajok lárvái, mert azok vastagköpenyű házatlan csigák, majdnem gömbalakúak, megnőnek borsónagyságúra is, a köpeny alatt egészen vékony, teljesen mésznélküli héj található, a köpenyen magán pedig egy nyílás, amelyen át az állat kinyujthatja a fejét és kicsiny lábát. A fejen két tapogató és négy vitorlanyujtvány látható, ami azt bizonyítja, hogy őseik valamikor a trópusi tengerekben éltek, mert csak itt fejlődnek a vitorlán ilyen nyujtványok. Itt él a harmadik, Echinospirának nevezett lárvaalak. Ennek átlátszó, rugalmas, teljesen lapos, a tányércsigákéra emlékeztető háza van, középen tüskés éllel, benne egészen kicsiny állattal, amely a házból csak vitorlájának a csücskeit nyujtja ki. A lárva ezt a héját megőrzi mindaddig, ameddig pelagikus életet él, amint azonban megtelepedett a fenéken, leveti, tovább mászik és megkezdi továbbfejlődését.

Ez utóbb említett alakok köpenyén sipho is alakult ki, vagyis egy csőalakú nyujtvány, nyilván azzal a feladattal, hogy biztosítsa az összeköttetést a lélekzőüreg és a szabad víz között. A szalagnyelvűek egy részén, amelyeket a következőkben fogunk tárgyalni, a sipho jelenléte már külsőleg is megállapítható arról, hogy a héjuk nyílásának szintén van ilyen nyujtványa, siphója, a köpeny siphójának a befogadására, azért régebben ezeket siphós nyílásúak (Siphonostomata) néven külön össze is szoktak foglalni; közéjük tartozik egyébként a föntebb már ismertetett Cerithium is.

Ezek sorából mindenekelőtt a porcelláncsigáról (Cypraea L.) kell megemlékeznünk, amely különös figyelmünket már csak azért is megérdemli, mert nincsen csiga, amelyet az ember többféleképpen felhasznált volna mint díszt, sőt mint pénzt, s tekintve nagy szépségüket, ezt a népszerűséget valóban megokoltnak is kell tartanunk. A Cypraea-féléknek meglehetősen nagy fejük van, hosszú, karcsú, egymáshoz közel elhelyezkedő tapogatókkal, melyeknek a tövén kívül egy kis bütykön ül a szem. Köpenyük mindkét oldalon szétterül s annyira felhajlik, hogy az egész házat betakarja, s azt egészen fényesre csiszolja. Házuk rendesen tojásdad, néha megnyúlt vagy kissé lapított, esetleg csőrszerűen megnyúlt. Szerkezete olyan, hogy az utolsó kanyarulata a többit, tehát a tekercset vagy egészen, vagy legalább részben eltakarja; külső fala vastag, ellenben belső elválasztó falai vékonyak, gyakran annyira, mint a papiros. Felülete rendesen síma, ritkábban rovátkolt, bordázott vagy dudorokkal fedett; nyílása hosszú és keskeny, két végén csatornás, pereme gyakran fogazott, fedője nincsen. Ámde minél jobban ismeretes a héja, és minél tágabbkörű annak az alkalmazása, annál kevesebbet tudunk magának az állatnak az életmódjáról. De azért erre vonatkozó adatokat már Rumphnál találunk, aki elbeszéli, hogy a porcelláncsigák rendesen a homokba rejtőznek, azonban újhold és holdtölte alkalmával előmásznak onnan és a sziklákra kapaszkodnak fel. Simroth Nápolyban gyüjtött egyes megfigyeléseket erre vonatkozólag. A kistermetű Trivia Gray összes lágy részei halovány narancs- és okkerszínűek, ellenben egy Cypraea-faj színezete már sokkal változatosabb volt. Talpa egyszerű halovány fehéres, némi rózsaszínű árnyalattal; a láb hátoldala világos alapon sűrűen, sötéten vonalkázott; az egész héjat eltakaró köpenyszél, amely azonban érintésre erősen összehúzódik és behúzódik a házba, hogy azután lassan, egy vagy két nap alatt ismét korábbi terjedelmére nyúljon ki, olyan barna, mint az általa létrehozott héj, csakhogy haloványabb annál, felületét fehéres szemölcsök fedik, amelyek közül egyesek bizonyos közökként hegyes tövisszerűen kiállanak. A figyelmet már az első pillanatra megragadták azok a skárlátpiros függelékek, amelyek a tompaszínű testről végtagszerűen kiemelkednek, azután az arcorr, a fény iránt rendkívül érzékeny tapogatók és sipho. Az élénk skárlátpiros szín mindenesetre felhívja a figyelmünket arra a sok ugyanilyen színű tarisznyarákra, amely a nápolyi akváriumban él, és azt a gondolatot kelti az emberben, mintha ez a csiga a rákokat akarná utánozni, ami mindenesetre érdekes példája volna a mimikrinek!

Egyike a legnevezetesebb Cypraea-fajoknak mindenesetre a C. moneta L., a kauri, amelyet ősidők óta használtak értékmérőnek a cserekereskedésben, s belső Afrika egyes részein talán még ma is használnak, sőt mint pénzt az ősidőkben még Európába is elhurcolták. Ez a porcelláncsiga, amely mellett egyébként itt-ott még más fajok is járták pénz gyanánt, fehéres vagy sárgás színű, széles tojásdad alakú; megnő 1 1/2–2 cm hosszúra. Legtömegesebben fordul elő a Maledivi-szigetek körül, ahol régebbi adatok szerint havonta kétszer, három nappal az újhold és három nappal a holdtölte után gyüjtik. De bizonyára található a hónap egyéb napjain is. Ezekről a helyekről Bengáliába és Sziámba, de kiváltképpen Afrikába szállítják. Az afrikai kauri-kereskedelem főpiaca Zanzibár volt. Afrika keleti partjairól századok óta nagy karavánok hordták a földrész belsejébe ezt a csigát, amely pénz is, meg áru is egyszersmind. Viszont az európai hajók rakományokat hordtak el Zanzibárból a nyugati partokra, hogy kicseréljék ottani termékekért, aranyporért, elefántcsontért, pálmaolajért. Hogy mily bámulatos forgalma volt ennek a pénznek belső Afrika néger országaiban, egyebek közt sok adatot közöl Barth híres „Utazás”-ában. Guréban 700.000 darabért 990 márkát, tehát körülbelül 2120 darabért 3 márkát adtak, s az uralkodó jövedelme 30 millió kagylóra rúgott. Értéküket természetesen árfolyam szabályozta, s ez a behozataltól, meg a helynek a parttól való távolságától is függött. Rendszerint százával zsinórra fűzték, hogy megkönnyítsék a fizetés dolgát. Ez azonban sokhelyütt nem volt szokásos s ott egyenként kellett leolvasni a sokezer csigát. Beckmann „Áruismeret”-ének adatai szerint Ceylon volt a kauriforgalom legfontosabb forgalmi piaca, ahonnan kosarakban, bálokban (egyben-egyben 12.000 darab), vagy Guinea számára hordókba csomagolva küldözték szét. Sokáig kaurival bonyolították le az egész afrikai rabszolgakereskedést is és 12.000 fontért 500–600 rabszolgát lehetett venni. A XVIII. század közepe felé már megkétszereződött az ár s akkor, mivel a kagylópénz valósággal elárasztotta a partvidéket, más cseretárgyak foglalták el a helyét. Egyébként pedig tévedés volna azt hinni, hogy csak teljesen műveletlen vad népek életében játszott szerepet ez a kagylópénz, mert használták azt olyan régi kultúrnépek, mint a japánok, a kínaiak és a hinduk is, mint azt egyebek közt egy 700-ban megjelent hindu matematikai tankönyv bizonyítja, amely bonyolult kauri átszámítási példákat ad fel a tanulónak. Reeve beszéli el, hogy egy Cuttackban élő angol ember bungalowját, amely mintegy 400 fontba került, teljesen kaurival fizette ki, és pedig a föntebbi összegnek megfelelően 16,000.000 kauriba került.

„Alata”, vagyis szárnyas csigák nevén az Aporrhais Dillw., Strombus L. és Pteroceras Lam. nemzetségeket szokták összefoglalni, a legelsőt csak a háza alapján, mert annak a lába még nem tagolódott olyan sajátságosan, mint az utóbbiaké. Héjukra jellemző, hogy súlyos házuk nyílásának külső széle szárnyszerűen kiszélesedett, vagy pedig egyes nyujtványokban nyúlt meg. Az utóbbi két nemzetség fajainak a lába majdnem derékszögben megtört s ezzel két részre tagolódott; a hátulsón, a megnyúlt metapodiumon foglal helyet a keskeny, hegyes, szaruszerű anyagból álló héjfedő, az elülső rövidebb ugyan ennél, azonban azért kitűnően működő szerv, mert a láb ilyen berendezés mellett alkalmatlan ugyan a mászásra, de viszont két egymástól távolálló ponton lévén megtámasztva, az állat szökelleni tud vele. Élénk mozgásukkal kapcsolatosan nagyon jól fejlettek a szemeik is; a szemek egy-egy nyél végén ülnek, amelyek oldalán erednek a rövidfonalas tapogatók; egyébként fordítva szokott kenni, t. i. úgy, hogy a szemek rövid csonkokon ülnek a tapogatók tövén. Az idetartozó fajok közül a pelikánláb (Aporrhais pespelicani L.) gyakori a Quarneróban is.

Strombus lentiginosus L.

A Strombus-félék tágabb atyafiságába tartoznak a Xenophora-félék is, a Phorus Mont., Xenophora Fisch v. Wald, stb. nemzetségekkel. Házuk lapos kúpalakú s külső felületébe különféle idegen testek vannak beépítve, ugyanazéba az egyénébe rendesen egyfélék, az egyikébe kagylóhéjak, a másikéba tengeri sünök tűi, amelyek szabályosan állanak ki a ház széléből stb. Egy bizonyos területről rendesen minden expedíció csupa egyforma példányt hoz fel, legalább is így volt ez a Valdivia esetében. Az állatok iszapos fenéken, tekintélyesebb mélységben élnek és ott házukat valamely szilárd tárgyhoz erősítik hozzá.

Néhány családra jellemző, hogy rendes alkatú, széles, elül kétoldalt csücsökben megnyúlt láb mellett nagyon hosszú, a héj hosszával vetekedő ormányuk van, de amelyet teljesen vissza tudnak húzni és akkor csak az egészen normális alkotású szájnyílásuk látható. Ezek közé tartoznak a sisakcsigák, hordócsigák és a trombitacsigák. A sisakcsigák (Cassis Lam.) főképpen a trópusok tájékának az állatai, de egy nemzetségük (Cassidaria Lam.) főképpen a trópusok tájékának az állatai, de egy nemzetségük (Cassidaria Lam.) előfordul még a Földközi-tengerben is és ezzel a család el is éri elterjedésének legészakibb pontját; az C. echinophora L. gyakori a Quarneróban is. Az ide tartozó fajok háza mindig erősen duzzadt, gömbdedbe hajló vagy félgömbalakú, tekercsük alacsony, kicsiny, azért külsőleg majdnem az egész házat csak a hatalmas utolsó kanyarulat alkotja. A fajok közül a Cassis cornuta L. kiválik hatalmas nagyságával, héjának vastagságával és súlyával. Többnyire a partok közelében csekély mélységben él homokos fenéken, különböző kagylókra vadászgatva s egészen vagy majdnem egészen beásva magát a homokba.

A hordócsigák (Dolium Lam.) háza vékonyhéjú, gyakran csaknem gömbölyű, nyílása tág, csatornába nem nyult meg. A nagy hordócsiga (D. galea Lam.) a Földközi-tenger legnagyobb csigája. Zára magasságáig előfordul az Adriában is. Ezen a fajon egy nagyon érdekes tényt fedeztek fel. Troschel tanár Messinában zoológiai tanulmányokkal foglalkozva, egyszer egy nagy, eleven hordócsigát kapott, s az, mikor ingerelték, kiöltötte mintegy félláb hosszú ormányát s rögtön azután egylábnyira víztiszta folyadékot fecskendezett ki belőle. Troschel legnagyobb álmélkodására azt vette észre, hogy a padló mészköve a folyadék hatására felpezsgett, amiből az következik, hogy abban erős savnak kell lennie, s a vizsgálatok csakugyan azt tanusították, hogy 3–4% szabad kénsav és 0.3% szabad sósav van benne, s hogy ez a két sav tulajdonképpen a nyálmirigy mellett lévő külön mirigyrészből származik. De későbben találtak a Dolium mirigyében más savakat, pl. asparaginsavat is. Az állat tüskésbőrűekből, tengeri sünökből, tengeri csillagokból és tengeri ugorkákból táplálkozik; ezeket az állatokat a savas váladék gyorsan megbénítja, annak tehát kettős haszna is van, egyrészt megbénítja a zsákmányt, másrészt pedig feloldja azok mészvázát. Maga a kénsav nem látszik ugyan túlságosan praktikus megoldásnak, mert a mésszel nehezen oldódó szulfátokat alkot, azonban a tüskésbőrűek vázát mégis poralakúvá változtatja, s ebben az állapotában már nem okoz nehézséget a radulának.

Körtecsiga (Pyrula decussata Wood.). a = felülről, b = alulról

A Dolium-félékhez tartozik a körtecsiga (Pyrula Lam.) is, de attól több tekintetben eltér. Lába kicsiny, viszont foltos köpenye oldalt erősen kitágul és felhajlik a héjra is; oldalirányú, a talp síkjába eső nyúlványa azért fontos, mert az éppen úgy alkalmas a mászásra, mint a láb maga. A körtecsiga Kelet- és Nyugat-Indiában fordul elő s mindkét helyen előfordul a hordócsiga is, de ezt a két előfordulási pontját afrikai és földközi-tengeri előfordulásai összekapcsolják egymással.

Lényegileg ugyanez az elterjedése a tritonkürtnek (Tritonium) is, de némely faj elterjedésében az a sajátság állapítható meg, hogy azok előfordulnak mind a két Indiában, a nélkül, hogy közben valahol másutt is élnének. Elterjedésüknek ez a sajátossága talán abból magyarázható, hogy az összeköttetés mégis megvan köztük, mert fenntartja nagy, hatalmas vitorlájú veligerlárvájuk. Házuk nyílása csőben nyult meg, felületét bütykök borítják, melyek vagy váltakozva állanak a kanyarulatokon, vagy pedig ritkábban elszórtan. Egyik fajuk, a nagytermetű T. nodiferum Lam., a Földközi-tengerben él, de előfordul az Adriában is. Ez az ókoriak buccinája, harci kürtje, amelyről már Vergilius is énekelt, de használtak harci kürtnek más nagy fajokat is, így a T. variegatum Lam.-ot is. Ez a csiga hatalmas nagyságot érhet el, mert megnő másfél láb nagyra is. Zúgócsigának is nevezik őket, mert a fülünkhöz tartva zúgnak, s a műveletlen emberek, írja Rumph, éppen ezt tartják a valódiság jelének, mert mintegy a tenger morajlását hallják a csigában. A zúgás azonban korántsem csupán csak ennek a csigának a sajátsága.