NEGYEDIK ALREND: Keskenynyelvűek (Rhachiglossa)

A keskenynyelvűek szorosan csatlakoznak a megelőző alrendhez. Arcorruk szintén ormánnyá nyúlt meg, melynek alaprésze távcsőszerűen betolható; radulájuk, miként arról már volt szó, mindinkább a középső fogsorra szorítkozik; az ormányban elül nagyon gyakran mirigyek vannak, amelyeket hibásan még a nyálmirigyekhez szoktak számítani, de amelyek mint fúrómirigyek inkább a kagylók héjának a felnyitásában játszanak szerepet. Köpenyük mindig siphóban nyúlt meg. A trópusi tengerekben élő fajoknak a lárvái, mint látszik, mindig pelágikusan élnek, mint hosszú vitorlanyúlványaik utalnak rá.

A szalagnyelvűekkel való szoros kapcsolatra utal az is, hogy az olyan csöves háznyílású, szabályosan kúpos- vagy tornyosházú Taenioglossákhoz, mint amilyen pl. a Tritonium, közvetlenül csatlakozik egy egész sor Rhachiglossa is, mint pl. a következők: Turbinella Lam., Neptunea Bolt., Fasciolaria Lam., Fusus Lam., Buccinum L., Nassa Lam., Purpura Brug., Murex L., stb. Ámde amennyire becsültek ezeknek az alakoknak, különösen a forróövieknek a házai a gyüjtők előtt, oly keveset tudunk általánosságban az életmódjukról. Siphójuk mindenesetre arra vall, hogy a homokba ássák be magukat, azért frissen gyüjtött házuk nem is szép egyáltalában. Növényevők bajosan lesznek közöttük, hanem a legtöbb nyilvánvalóan más puhatestűekre, elsősorban kagylókra vadászik s a Naticához hasonlatosan megfúrja azok házát. De majd látni fogjuk, hogy van erre egy másik módszerük is. Egy részük dögevő.

A kürtcsigák (Buccinum L.) a legtekintélyesebb nagyságot északon, a Spitzbergák táján érik el, ahol nyilvánvalóan még ma is a legteljesebb továbbfejlődésben vannak, amit különösen radulájuk nagy változékonyságából lehet következtetni. Az Északi-tengerben a közönséges kürtcsiga (Buccinum undatum L.) egyike a legközönségesebb csigáknak. Üres háza, amelyen rendesen a Hydractinia echinata Ben. nevű tengeri rózsa telepszik meg, de másrészt meg elrútítja a fúrószivacsok munkája, bernátrákoknak szokott nagyon kedves lakásául szolgálni. Aki csak pár napig is tartózkodott az Északi-tenger partján, bizonyára látta már a tenger által kivetett holmi közt ennek a csigának fürtösen összeálló, sárgás petetokjait. Az állat a homokos partok közelében tartózkodik, ahol lába segítségével befúródik a homokba és úgy leselkedik az ott élő kagylókra.

A kisebb varsacsigákat (Nassa Lam.) nagy elevenségük jellemzi: ha véletlenül a hátukra esnek, lábukat, tapogatóikat és ormányukat oldalt hajlítják és azok segítségével gyorsan megfordulnak. Bizonyos fokig a parti rendőrség szerepét játsszák. Az apály alkalmával sok marad a vízen kívül közülük; az ember csak a siphóikat látja kinyúlni a homokból, amint mintegy körülszimatolnak a nedves homokon, mert hiszen e szerv tövénél fekszik az osphradium, a szaglószerv, és ha valami zsákmányt megszimatolt, akkor előmászik maga a csiga is és odamegy hozzája. A nemzetség legközönségesebb és a Quarneróban is gyakori fajáról, a rácsos varsacsigáról (Nassa reticulata L.) Meyer és Möbius nagyon eleven képet rajzol. „A varsacsiga, írják, húsevő. Megfigyeltük, ahogyan nekiesett a tengeri csillagoknak, s nem űzte el ezeknek a mozgása. Ha húst vetünk az akváriumba, nagyon gyorsan megszimatolja és a közel- és távollevő példányok egyaránt azonnal nekiindulnak, hogy megkeressék. A víz színéhez közel tanyázók lefelé indulnak, mások, amelyek éppen útban vannak fölfelé, visszafordulnak. Némelyik visszahúzza a lábát az üvegfalról és lehull a fenékre. Ilyen módon egyszerre nagy darabbal közelebb jutott a megszimatolt eleséghez s most már mászva folytatja tovább az útját. Azok, amelyek a fenék iszapjában vannak elrejtőzködve, fölemelik az iszapot, kikászolódnak belőle és szintén másznak a hús felé.

„Úgy látszik, hogy a lélekzőcsatorna az a szerv, amelynek a segítségével megszimatolják a húst. Ezt ugyanis kinyujtják és minden irányban mozgatják. A hús felé nem egyenesen tartanak, hanem kitérnek hol jobbra, hol balra, sőt néha meg is fordulnak, de csakhamar észreveszik, hogy távoznak a megszimatolt eleségtől s ismét rátérnek az előbbi, közelebb célhoz vezető útra. Összes mozdulataikból azt következtethetjük, hogy nem a fény vezeti őket, hanem valami más inger, amely a szagot árasztó anyagok módjára terjed s ezekhez hasonlatosan hat valamely érzékszervre. Abban a pillanatban, amikor a csiga érinti a húst, összerándul a tapogatója és a lélekzőcsatornája. Az ormány, ez a világosvörös cső, kinyomul a szájából és belefúródik a húsba. Csakhamar az egész akvárium összes varsacsigái sűrű tömegekben gyűlnek össze a hús körül. Mindegyik megmarad a maga helyén, csak a föltartott lélekzőcsatornák mozognak jobbra-balra.

„A varsacsiga néha arra is használja a lábát, hogy megragadja és fogva tartsa az eleséget. Egy Nassa éppen egy darab húst talált, amidőn odajött egy garnéla, a Palaemon squilla, és az is megragadta a prédát ollóival. Ekkor a csiga a lábával átfogta a húsdarabot s nem is bocsátotta el többé, noha a Palaemon sokáig ottmaradt és együtt lakmározott vele.”

Biborcsigák.

A bíbor- és tüskéscsigák (Purpura Brug. és Murex L.) kagylókat fúrnak meg. De él Kaledónia körül egy faj, a Murex fortispina Franc., amely egészen sajátságosan bánik el áldozatával. Ennek nemcsak a felülete tüskés, hanem nyílása külső szárának a belső oldala is fogazott, s annak a közepén egy különösen erős és síma fog ül. Az állat e foga és héjfedője közé csípteti be a kisebb kagylókat, azután nagy erővel a háza belseje felé húzza őket s közben feltöri, mint a diót. A tüskéscsigák házának a nyílása hosszú csatornában nyúlik meg, ez a csatorna rejti magában a siphót. A Molukki-szigetek körül élő Murex tenuispina Lam. tüskéi hosszú, szabályos sorokban rendeződtek és végignyúlnak a siphocső egész hosszán is. A bíborcsigák háza nem tüskés, ellenben egyes fajokra, így az Északi-tengerben gyakori Purpura lapillus L.-re nagyon jellemző, hogy nagyon hajlik helyi változatok fejlesztésére, amivel szemben a tropikus fajok igen nagy területeken változatlanok maradnak. A jelenség magyarázatát a szaporodás eltérő módja adja meg. A trópusok alatt u. i. a veliger igen nagy távolságra elúszkál, ellenben az Északi-tengerben kikelt lárva az anya közelében telepszik meg, az előbbiek esetében tehát a különböző helyeken élő alakok állandóan keveredhetnek, itt ellenben helyek szerint el vannak választva egymástól. A chilei partokon honos Concholepas Lam. szintén nem más, mint egy nagyon erőshéjú bíbocsiga-féleség, erősen megrövidült tekerccsel és erősen kiszélesedett nyílással; állítólag a sziklákra tapadva él a csészecsigák módjára. De vannak a Purpura-félék között még más, helyhez kötött életmódot folytató fajok is, mint a Rhizochilus Stp. Ennek helyhezkötöttsége alkalmasint a táplálkozásával kapcsolatos. Ugyanis ezek az állatok korallokra telepedve élnek, azokkal szimbiózisban. A fiatal Rh. antipathum Stp. még annyira hasonlít valami fiatal Purpurához, hogy azzal össze lehet téveszteni. Az éppen letelepedni készülő, 15 mm hosszú állat háza olyan, mint a 25. táblán bemutatott ábránk láttatja. Hosszúkás nyílása felül legömbölyített, a rövid csatorna irányában kihegyesedő, és a két ajak egészen egyszerű az állat megtapadásának az idejéig, amikor mind a belső, mind a külső ajak kiszélesedik és kezdi körülnőni a korall ágait. Ha azután a megtapadt állatot későbbi állapotában vizsgáljuk meg, azt látjuk, hogy a ház nyílásának a tája sajátságos átváltozáson ment át, kiváltképpen az ajkak különös átalakulása következtében. Ezek ugyanis megduzzadtak és körülnőtték a szarukorall egy vagy több ágát, amellett egymáshoz közeledtek és szakadatlan mészkiválasztással az állat majdnem tökéletesen eltorlaszolta a saját háza nyílását. Néha több példány olyan közel telepszik meg egymáshoz, hogy az egyiknek a háza szinte elzárja a másiknak a nyílását. Ez az elzárás a letelepedés után természetesen nem tökéletes, megmarad a csatornanyílás és ebből egy cső nő ki, amely nagyon hasonlít valami féreg csövéhez. Másik alak a Magilus antiquus Montf., ez meszes koralltörzseken telepszik meg s a korall továbbnövekedése során körülnövi; a házának a nyílása egyszerűen megnyúlik egy egyenes, vastagfalú csővé, melynek végét a tulajdonképpeni ház alkotja. Ha a cső túlságosan hosszúra nyúlik meg, az állat lágy részei kihúzódnak ebből a hátulsó részből s üregét az állat mésszel tölti ki.

Gyöngykagyló (Meleagrina margaritifera Lam.).

A Purpura- és Murex-fajok szolgáltatták az ókor bíborát, tehát tulajdonképpen mindegyik bíborcsiga. Ma ezt a híres festéket a modern festékipar termékei teljesen kiszorították, úgyannyira, hogy legföljebb egyes Földközi-tenger menti halásznépek használják fel ruháik megjelölésére. A bíborral egész irodalom foglalkozik, de természettudományi vonatkozásában csak Lacaze-Duthiers vizsgálati derítettek rá teljes fényt.

Azok a fajok, amelyekkel Lacaze-Duthiers kísérletezett, a Murex brandaris L., M. trunculus L. és M. erinaceus L. (M. cristatus Brocchi) voltak, amelyek közül az elsők nagyon közönségesek a Földközi-tengerben, a harmadik pedig Franciaország atlanti-óceáni partjain él, de bíbormirigyeik alkotásában mind megegyeznek. Ugyanez áll a két Purpura-fajról, P. haemastomáról és lapillusról is, amelyek közül az első a Földközi-tengerben, a második pedig az Atlanti-óceánban él. Nagyon valószínű, hogy e két nemzetség minden egyes fajának van bíbormirigye.

Röviden meg kell emlékeznünk még néhány Rhachiglossáról is. A redős csiga-féléket (Volutacea) azokról a vastag, rézsútos ráncokról hívják így, amelyek a tengelyükön végigfutnak. A csoportba tartozó nemzetségek (Marginella Lam., Voluta L., Cymbium Sw., Mitra Mart., stb.) előfordulnak minden övben és minden mélységben. Szaporodásuk módja arra utal, hogy eredetük nem egy, azonban ebben a tekintetben még nagyon hiányosak az ismereteink. Vagy elevenszülők, vagy pedig óraüvegszerű héjjal fedett, nagy, egyes petéket raknak le, leggyakrabban kagylóhéjakba. Az olivák (Oliva Brug.) háza nagyon hasonlít a porcelláncsigákéhoz, mert ezeknek a tekercse is egészen be van göngyölve az utolsó kanyarulatba, azonban az erősen bemélyedt varratvonalakkal elválasztott kanyarulatok azért mégis láthatók, s növeli a hasonlóságot az is, hogy a héj felülete sima és fényes, rendesen nagyon szépen díszített. De ezeknek a házát nem a rájuk boruló köpeny csiszolja le, hanem a láb oldalnyúlványai. Szeretik a homokos tengerfeneket és a tiszta vizet, nagyon gyorsan másznak, de szeretik beásni magukat a fenék anyagába. Csak a trópusok alatt fordulnak elő. A hárfacsigák (Harpa Lam.) a Szunda-szigetek körül élnek. Házuk erős, vastag, tekercse nagyon alacsony és könnyű felismerni azokról az éleshatárú, széles bordákról, melyek a héjon hosszában végigfutnak; kívülük még zeg-zugos vonalak is díszítik a nagyon tetszetős házat. Nagyon jellemző védekező berendezésük az, hogy öncsonkítás útján elvethetik lábuk farkvégét, ha valami ingerre gyorsan behúzzák testüket a házukba. Végül meg kell még említenünk a karcsúházú, vastaghéjú Mitra Lam. nemzetséget; házuk nyílása szintén hosszant megnyúlt, úgyhogy körülbelül fél olyan hosszú, mint az egész ház. Két feltűnő színezetű és rajzolatú faja a püspöksüveg (Mitra episcopalis Lam.) és a pápakorona (M. papalis L.) Ha azonban azt olvassuk róla, hogy „ez a csiga valóságos mintaképe a renyheségnek, napokon, sőt heteken át mozdulatlanul fekszik az iszapban, és csak éppen hogy mozgatja a lélekzőcsövét vagy ki-kinyujta az ormányát”, csak azt jelenti, hogy a trópusok e gyermekei életmódjának a legfontosabb mozzanatait még nem figyeltük meg! A nagyon hosszú, a héjnál is sokkal hosszabb ormány arra vall, hogy azt a tulajdonosa sokféleképpen használja.