ELSŐ ALREND: Ülőszemű tüdőscsigák (Basommatophora)

Ha csak a mi hazai csigáinkat vennők számba, akkor az ülőszemű tüdőscsigákat egyszerűen vizi tüdőscsigáknak nevezhetnők, mert azok zömét a mindenütt tömegesen előforduló mocsári és tányércsigák alkotván más, kisebb nemzetségekkel együtt, valóban úgy tűnik fel, mintha kizárólagos vizi csigák volnának. De már nálunk is él egy nagyon apró és éppen azért nagyon közönséges volta ellenére is alig ismert törpecsiga (Carychium minimum Müll.), amely már Basommatophora, de azért mégis a vizen kívül él, az igaz, hogy mindig nagyon nedves helyeken, a vizek közelében. Ez a csöppnyi jószág mindössze 1 1/2–2 1/2 mm-nyi nagyságot ér el, de a trópusok alatt élő rokonai gyakran már nagyon tekintélyes nagyságúra nőnek meg; ezek részben a tengerpartok közelében szeretnek tartózkodni, de vannak ismét nagyon apró olyan rokonai is, melyek egyenesen a tengerben élnek, az árapály színtájában. Tehát ha a legnagyobb részük édesvízi állat is, akadnak közöttük szárazföldiek és tengeriek is. Közös vonása valamennyinek, hogy szemeik a tapogatóik tövén ülnek, s hogy azok tömörek, nem türhetők be, hanem csak összehúzódással megrövidíthetők. A tapogatók változó alakúak, egyesekéi szélesek, laposak, háromszögletűek, mint pl. a mocsári csigáké (Limnaea), másoké meg hosszú, vékony, kihegyesedő, mint a tányércsigáké. De a tapintási ingerek iránt nemcsak ezek érzékenyek, hanem érzékeny elsősorban a köpeny széle is, különösen akkor, amikor tapogatószerű nyúlványok alakulnak ki rajta, mint pl. ilyen nyúlványok ülnek a nálunk is előforduló Physa köpenyének a szélén. Jól fejlett azonkívül a lélekzőüreg bejárata közelében elhelyezkedett szaglószerv vagy osphradium, ez az itt kis zacskóalakú szerv is.

Arról már megemlékeztünk, hogy levegővétel végett a víz színére kell emelkedniök. Azonban ez sem általános szabály, mert élnek pl. a Genfi-tó nagy mélységeiben egyes mocsári csigák, amelyek sohasem jönnek fel a víz színére, hanem lélekzőüregük állandóan meg van töltve vízzel, s ez a szerv a nélkül, hogy bármiféle anatómiai változáson is keresztülment volna, egyszerűen a vízből való lélekzés szervévé lett. Más, nagyon sebesfolyású vizekben élő Limnaeák gyakran hosszú ideig szintén nem tudnak kijutni a levegőre levegővétel céljából, s természetesen nem tudják kinyitni levegővel telt lélekzőüregüket sem; ezek ilyenkor a bőrön keresztül lélekzenek; a lélekzés pontosabb helyei a véredényekkel gazdagabban átjárt helyei a bőrnek, de mehet végbe gázcsere az egész bőrön át, és szerepelhetnek lélekzőszervekként a tapogatók is, amelyek esetleg szinte kopoltyúkként működnek. Az apró termetű Ancylusnak meg egyáltalában nincsen lélekzőürege, tehát főképpen a bőrén keresztül lélekzik, de azért van külön lélekzőszerve is egy kicsiny, a köpeny széléről kinőtt lebeny alakjában. Ilyen járulékos kopoltyúik alakulnak ki a tányércsigáknak is a lélekzőüregük bejárata közelében, talán azért, mert szívósabb bőrük és vékony tapogatóik nem alkalmasak a lélekzésre. Ha megakadályozzuk, hogy a csiga felszínre emelkedhessék, de e mellett gondoskodunk róla, hogy vizi növények közvetítésével vagy más úton elegendő oxigén legyen a vízben, akkor megfigyelhetjük, hogy ez a lebeny nagyobbra duzzad meg; egyébként azonban nagyon mély lélekzőürege segítségével lélekzik. Ez a lebeny azután egyes, a trópusok alatt élő alakon (Pulmobranchia Pels., Miratesta Sars, Protancylus Sars) valódi kopoltyúvá formálódik azáltal, hogy a felülete redőkbe szedődik s így tetemesen megnövekszik. Ellenben a chilei és perui Andesek patakjaiban élő Chilina köpenyürege még egyáltalában nem zárható be, hanem szabadon ki- és bejárhat rajta a víz és levegő a szerint, hogy éppen milyen helyen tartózkodik.

A Basommatophorák ismertetését az Ellobiidák vagy Auriculidák családjának az ismertetésével kezdjük. Nagy többségük a trópusok alatt él, nálunk csak egy képviselőjük fordul elő, a már említett apró Carychium, azonban a trópusok alatt nem ritkák a jól megtermett fajaik sem, mint amilyen az Ellobium (Auricula) auris-judae L., a judásfül. Házukra jellemző, hogy oszlopukon rendesen egy vagy több redő fut végig, azonkívül lehetséges az is, hogy nyílásuk faláról befelé nyúló fogak állanak ki, amelyek a bejáratot természetesen erősen megszűkítik; ilyen fogakat találunk a Carychium nyílásában is. A Carychium, miként azt már láttuk, tisztán szárazföldi állat, viszont a trópusok alatt előforduló rokonai között egyformán akadnak szárazföldiek, édesvíziek és tengeriek, és különösen sok olyan van közöttük, amely sajátságos kétéltű életmódot folytat a tengerpartnak azon a részén, amelyet a hullámok hol elöntenek, hol pedig szárazon hagynak. Egyik fajukról, a záporcsigáról (Scarabus imbrium Montf.) már Rumph följegyezte a következőket: „Ezeket a csigákat a tengerparton rothadó fák és lombok alatt, mind közvetlenül a víz szélén, mind pedig beljebb a szárazföldön, sőt gyakran olyan helyeken is találhatjuk, ahol nem sok ember fordul meg, s az sem valószínű, hogy hamarosan oda tudnának mászni a partról. Ezért azt hiszik, hogy a heves záporban a szél felkapja a földről és azután ismét elejti őket.” Ami azután megmagyarázná azt is, hogy miért is adta neki Montfort az „imbrium” faji nevet. Nagyon messze vezetne, ha az Ellobiidák sok nemzetsége közül csak egyeseket is ismertetni akarnánk, azért azokat elmellőzve még csak egyről, a lépkedő vagy araszoló csigáról (Pedipes Brug.) kell megemlékeznünk mozgásának sajátságos módja miatt. E csigának a lábát egy mély harántbarázda két részre tagolja; ha előre akar menni, akkor lába hátulsó részével megtapad, az elülsőt pedig annyira előrenyujtja, amennyire csak tudja, megtapad vele s utánahúzza lába hátulsó részét is egészen addig, míg a hátulsó rész hozzá nem ér, mire azután a leírt módon megkezdi a második lépését. A Pedipes a trópusok alatt a tengerpartok mentén fordul elő, de Simroth egyik faját (P. afer Adans.) nagy számban találta az Azóri-szigetek egyik pontján is, s ezen megfigyelte, hogy talpán hátulról előretartó heves lökésekkel véráram fut végig, amely ezt a lábrészt nem egyenletesen, hanem inkább lökésszerűen viszi előre.

Az Amphibola-félék sós- és félsósvizekben élnek. Az Új-Zéland partjain élő mogyorócsiga (Amphibola nux avellana Schum.) azért nevezetes, mert ez az egyetlen tüdőscsiga, amely házát valódi héjfedővel zárhatja el.

A Gadinia Gray és a Siphonaria Sow. szintén a tenger parti régióiban él; házuk egészen olyan, mint a csészecsigáké, tehát nem csavarodott, hanem egyszerű kúpalakú; az utóbb említett nemzetség azért is nevezetes, mert fajainak a köpenyüregében kopoltyút találunk.

A Basommatophorák közül minket bizonyára a mocsári és a tányércsigák érdekelnek a legközelebbről. Ezek esnek hozzánk a legközelebb, mert ezekkel találkozunk mindenütt, bárhol tekintsünk be csak egy pillanatra is akármiféle álló és lassan folyó vízbe, hacsak nincsen erősen szennyezve, sőt vannak fajok, amelyek még az ilyen vizeket is állják, másrészt meg megtalálunk egyeseket még az eléggé gyorsfolyású patakokban is. És pedig nem egyesével akadnak útunkba, hanem legtöbbjük tömegesen, s azért szinte azt mondhatjuk, hogy ők a mi vizeink uralkodó csigái. Ártatlan, az ember szempontjából egészen közömbös lények, talán egynek a kivételével, amely mint egy veszedelmes élősködőnek a gazdaállata, nagyon fontos az állattenyésztés szempontjából.

Először a mocsári csigákkal (Limnaea Lam.) iparkodunk megismerkedni. A tányércsigáktól első pillanatra megkülönböztethetők az által, hogy házuk megnyúlt és többé-kevésbbé hegyes csúcsba kihúzott. Nagyságuk eléggé tág határok között váltakozik, mert vannak közöttük egyrészt igen tekintélyes nagyságúak, de akadnak másrészt az előbbiekhez képest valóságos törpék is. Az állat maga szennyesszürke vagy sárgásszínű, de fokozatosan átmehet olajzöldbe is; nagyon jellemző rá két lapos, háromszögletű tapogatója, amelyeknek a tövén belül ülnek a szemek; feje felülről nézve elül kiszélesedett és mintegy egyenes vonalban harántul levágott, a valóságban azonban csak a felső ajkának két nagy, körtealakú lebenye teszi ilyenné; ezek a lebenyek érzékeny tapogatószervei az állatnak és azért ajaktapogatóknak szoktuk nevezni őket; tulajdonosuk sem ezeket, sem a valódi tapogatóit nem tudja behúzni, hanem legfeljebb csak kissé összehúzni.

Mint mondottuk, vízi állatok, azonban egyes fajok rövid időre el is szokták hagyni a vizet és egy darabig a nedves parton mászkálnak. Ha gondoskodunk róla, hogy ki ne száradhassanak, hosszabb ideig megélhetnek a vizen kívül is, és például nedves moha vagy forgács között kis dobozban postán is nyugodtan elküldhetők, különösen természetesen azok a fajok, amelyek házának a nyílása szűkebb. Nem ritkán a víz színéhez tapadva, talppal fölfelé láthatjuk őket úszkálni; miképpen tudják ezt megtenni, már sokféleképpen iparkodtak megmagyarázni, de a nélkül, hogy bármelyik magyarázat is teljesen kielégítő volna. Vízben való sajátságos mozgásaik legalább egy részének a keresztülvitelében bizonyára hasznát veszik annak a képességüknek is, hogy legalább is egyes fajok fonalat tudnak „fonni”, így például a mi legnagyobb termetű mocsári csigánk, a L. stagnalis L. is. Ez a fonal nem egyéb, mint nagyon erősen, rendkívül vékonyra kihúzott nyálka – a L. stagnalisé például olyan vékony, hogy csak bizonyos beállításnál lehet látni – amelyet az állat a víz felszínén keletkező hártyához erősít hozzá. Mi e fonalnak a rendeltetése, pontosan nem tudjuk, de közeleső az a gondolat, hogy mivel az állatnak időközönként fel kell emelkednie a víz színére levegővétel céljából, ez a fonal talán a felszállás lehetővé tételére, vagy legalább is a megkönnyítésére való. Annyi bizonyos, hogy ennek a segítségével mindenesetre könnyebben és főként gyorsabban tud a felszínre jutni, mint bármi más úton.

Táplálékuk eléggé változatos. Általánosságban mindenesetre növényevők, de nem vetik meg a hústáplálékot sem, sőt a nagyobb fajok megtámadják még például a velük együtt, egy akváriumban élő gőtéket is. Frömming megfigyelése szerint a L. stagnalis alkalomadtán egészen sajátságos táplálékot vesz fel; t. i. az ő kísérleti célból hústáplálékkal etetett példányai megették azt a hártyát, amely éppen a hússal való táplálás következtében keletkezett az akvárium vizének a felszínén. Az ilyen hártyák tudvalevőleg szinte kizárólag mikroszkópikus szervezetekből, nevezetesen baktériumokból állanak, a csiga tehát ezekre vetette magát. Dichtl ugyanezt állapította meg és megfigyelte, hogy a mikroorganizmusok felvételében nagyon fontos feladat jut az állat nyálkájának, mert abba beléragadnak ezek az apró szervezetek; e táplálék felvételében nevezetes szerepet játszik a láb is, amely hosszában behajlik és a nyálkába göngyölt táplálék az így keletkezett csatornán át jutnak be a szájba. Sőt Frömming megfigyelései szerint hozzá tud jutni a csiga ehhez a táplálékhoz úgy is, hogy a vízben szabadon függve száját a hártyához nyomva azt mintegy lelegeli.

Közönséges mocsári csiga (Limnaea stagnalis L.).

A Limnaea-fajok túlnyomó része alakja, és részben színezete tekintetében is végtelenül változékony, aminek az oka abban keresendő, hogy felette érzékenyek környezetük tényezőinek a hatása iránt, azokra mindig megfelelő alakváltozásokkal felelnek, s azért majdnem minden víznek megvannak a maga sajátságos alakjai, illetőleg bizonyos fajta, bizonyos természetű vízben mindig újra és újra megjelennek bizonyos sajátságos alakok, másokat találunk az egészen nyugodt vizekben, másokat nagy tavak erős hullámok járta partjain, másokat a folyóvizekben, másokat iszapos, másokat köves fenekű tavakban, és így tovább, minden elképzelhető változatban és fokozatban. Így azután nem csodálható, hogy a fajok határai ingadozók. Két nagyon közönséges faj a L. ovata Drap. és a L. peregra Müll., amelyeket általában egymástól független, önálló fajoknak szoktak tekinteni. És íme Hazay Gyula, a 80-as években működött kiváló malakológus, aki sok tekintetben megelőzve korát tanulmányozta a külső viszonyoknak a szervezetekre gyakorolt átalakító hatását, évekre terjedő megfigyelések során azt állapította meg, hogy ez a két faj kölcsönösen átalakul egyik a másikká. Mert szénsavtartalmú pocsolyákban mindegyiknek a petéiből egyaránt L. peregra fejlődik, egyébként pedig L. ovata, így tehát e két fajnak a különválasztása egészen ingatag alapon nyugszik. De egyes fajok szétválasztása, illetőleg egymástól való pontos elhatárolása nemcsak a héjuk alapján nem lehetséges, hanem még anatómiai szerkezetük alapján sem. Legalább is Wagner János vizsgálataiból az derült ki, hogy például a L. ovatát és a L. auriculariát még nemiszerveik alapján sem lehet mindig pontosan elhatárolni egymástól, pedig ez a szerv egyébként pontos útmutatással szolgál ebben a tekintetben.

Arról már megemlékeztünk, hogy petéiket hosszú, hurkaalakú nyálkacsomókban rakják le, rendesen vizi növények leveleire, ritkábban kövekre vagy egyéb tárgyakra. Az embriók felnevelése semmi különösebb nehézséggel sem jár; a petéket figyelve, csakhamar láthatjuk, hogy csillóik segítségével forognak a peteburkon belül; vitorlának a nyoma is alig jelenik meg rajtuk, tehát tulajdonképpeni átalakulásukról sem beszélhetünk.

Nálunk a mocsári csigáknak hat faja fordul elő, azon kívül, hogy még egy egész sereg fajváltozatot is meg lehet különböztetni közöttük. Ha tömegesen csak ritkábban is található, de mégis a legáltalánosabban elterjedt közöttük a nagy mocsáricsiga (Limnaea stagnalis L.), amelyre minden állóvízben ráakadhatunk. Ez a legnagyobb termetű faj, házának a nagysága megközelítheti a 7 cm-t. Maga az állat szennyes sárgásszürkétől egészen sötét olajzöldig változhatik s tele van szórva apró, sárgás pontocskákkal; háza erősen kihúzott, tornyos, tekercse hegyes, az utolsó kanyarulata erősen kiöblösödött, színe sárgásszürke. A L. auricularia L. arról ismerhető fel, hogy tekercse nagyon kicsiny, ellenben az utolsó kanyarulata hatalmasan felfújt, szinte hólyagalakú, nyílása pedig hatalmasan kitágult, külső szára hatalmas ívben nemcsak kikanyarodott, hanem annyira megnyúlt a csúcs irányában is, hogy még annál is magasabbra nyúlik fel, úgyhogy körvonalai a fülére emlékeztetőkké válnak; erre vonatkozik az auricularia név. Aránylag már jóval kisebb a megelőző fajnál, mert átlagos magassága csak 25–30 mm, azonban néha ennek is akadnak igen tekintélyes nagyságú, a 40 mm-t megközelítő példányai is. Sokkal ritkább a megelőző fajnál, de azért elszórtan előfordul az ország egész területén; főképpen állóvizekben él, de megtalálható nagyobb folyók csendesvizű öbleiben is, s különösen vizi növényeken szeret tartózkodni. Ugyancsak kiszélesedett utolsó kanyarulat jellemzi talán a leggyakoribb mocsári csiga-fajunkat, a L. ovata Drap.-t is, melyet a megelőző fajtól arról lehet megkülönböztetni, hogy míg annak a magassága és szélessége megközelítően egyenlő, addig az ovata magasabb, mint amilyen széles. Álló- és lassan folyó vizekben, árkokban mindenütt megtalálható. Nagyon hasonlít hozzá és tőle élesen el sem határolható a L. peregra Müll., s azért sokan, így különösen az angolok, nem is szokták külön fajnak tekinteni, hanem csak a L. ovata változatának; ettől karcsúbb termete által különböztethető meg. Két utolsó Limnaea-fajunk a megelőzőktől abban tér el, hogy utolsó kanyarulatuk egyáltalában nem öblösödött ki, házuk karcsú, magas, tornyos. Ezek közül a nagyobb termetű L. palustris Müll. nagysága rendkívül változó, mert míg van változata, amely alig nagyobb 12 mm-nél, addig van olyan is, amelynek a háza magasabb még 40 mm-nél is; így megérthetjük azt is, hogy az irodalom rengeteg változatát tartja számon; ez is előfordul országszerte, de különösen a síkságon és a dombvidéken gyakori, ellenben a hegyvidéken sokkal ritkább. A L. palustris nagyon kicsiny termetű alakjaihoz és különösen azokhoz a fiataljaihoz első pillanatra nagyon hasonlít legkisebb mocsári csigánk, a mintegy 10 mm nagyságú L. truncatula Müll., de jól megkülönböztethető azoktól azáltal, hogy kanyarulatai nagyon élesen elhatárolódnak egymástól, szinte lépcsőzetesen helyezkednek el egymás fölött. Mocsaras helyeken ez is elterjedt országszerte, de egyáltalában nem egyenletesen, hanem inkább csak foltonként. Ez a csiga fontos közgazdasági szempontból azért, mert a májmétely terjesztője annyiban, hogy lárvája ebben él, májmétely tehát csakis olyan helyen jelentkezhetik, ahol a L. truncatula is otthon van. De meg kell jegyeznünk, hogy ez a kérdés még aligha van véglegesen tisztázva, mert bizonyos jelek arra vallanak, hogy a métely lárvája esetleg más mocsári csigába, nevezetesen a L. palustris valamely alakjában is kifejlődhetik.

Ahol mocsári csigák élnek, ott mindenütt megtaláljuk a tányércsigáknak rendesen nem is egy, hanem több faját is. Azoktól nagyon könnyen megkülönböztethetők, mivel házuk egy síkban van felcsavarva s így korongalakú, sőt a közepe kissé besüppedt. Mivel így egy síkban csavarodott fel, arról magáról nem lehetne megállapítani a csavarodás irányát; általában véve bizonyára hajlandók volnánk jobbra csavarodottaknak tekinteni őket, mivel az így elképzelt alsó oldaluk a jobban besüppedt és azért úgy tűnik fel, mintha ott volna a héj köldöke. Azonban az anatómiai sajátságok mást bizonyítanak, azt t. i., hogy a Planorbisok balra csavarodottak, mert hiszen ezen az oldalon nyílik a végbelük és ezen az oldalon van az ivarnyílás is. Az állat maga nagy általánosságban olyan szabású, mint a mocsári csigák, csakhogy sötétszínű, sötétbarna, sőt néha majdnem bársonyosan fekete, azonkívül nem lapos, hanem két hosszú, serteszerű tapogatója van s azok tövén belül ülnek a szemek. A tányércsigákat a régebbi felfogás szerint mind a Planorbis Müll. nemzetségbe foglalták össze, azonban különösen Soós vizsgálataiból kiderült, hogy anatómiai szerkezetükben sokkal nagyobb különbségek vannak, semhogy be volnának szoríthatók egyetlenegy nembe. A több nemzetségre való tagolás annál indokoltabb, mert az anatómiai különbségeknek éppen olyan éles különbségek felelnek meg az állat külsején, nevezetesen a héján is, azok tehát már a külső szerint is elhatárolhatók egymástól. Az elhatárolódás annál élesebb, mert a tányércsigák házának a bélyegei, szemben a mocsári csigákéval, rendkívül állandóak, vagyis a fajok külsejük szerint alig változékonyak s mindössze a Planorbis corneus árul el nagyobb hajlandóságot a megváltozásra, a többi fajok, hogy úgy mondjuk, nagyon merevek.

Közönséges tányércsiga (Planorbis corneus L.).

Ezen az alapon a nálunk előforduló 14 fajt 8 nemzetségbe kell beosztanunk. A legnagyobb európai faj a nagy tányércsiga (Planorbis corneus L.), amelynek kivételes nagyságú példányai átmérőben elérik még a 39 mm-t is. Általánosan ismert vízi csigánk, hiszen megtalálható minden álló és lassan folyó vízben. Ha nyugtalanítják vagy megsértik, néhány csepp piros nedvet bocsát ki magából, azért szokták nevezni „édesvízi bíborcsigának” is, azonban ez a folyadék nem valami különös váladék, hanem egyszerűen az állat vére, mert csigánk a kevés pirosvérű gerinctelen állat közé tartozik. A többi fajaink mind kisebbek nála. Leginkább megközelíti a még nála is sokkal gyakoribb és majdnem mindig tömegesen található karimás tányércsiga (Tropidiscus planorbis L.); azért hívjuk így, mert nagyon erősen lapított háza középvonalában kiálló él fut végig; eléggé tekintélyes nagyságú, mert átmérője megüti a 21 mm-t is, míg a magassága mintegy 4 mm. De a leglapítottabb héjúak a Spiralina Mts. nemzetség fajai; azok közül is kiválik laposságával a szintén élesen tarajos Sp. vortex L., amelynek a magassága 9–10 1/2 mm átmérő mellett mindössze 1–1 1/2 mm, sőt egy nagyon lapított változatának, a var. compressus Mich.-nak a magassága 6–7 mm átmérő mellett csak 0.8 mm. Ez a faj a síkságon és a dombvidéken elszórtan fordul elő. De nem sokkal kevésbbé lapított a valamennyi fajnál sokkal szorosabban fölcsavart s 7–8 1/2 kanyarulatból álló Sp. septemgyrata Rm. sem, hiszen ennek a magassága is mindössze 1 mm 7–9 mm átmérő mellett; ez is csak elszórtan fordul elő az ország egész területén. Ehhez a fajhoz a kicsiny, mindössze 5–6 mm átmérőjű, de 1.8–2 mm magasságú Bathyomphalus contortus L. annyiban hasonlít, hogy szintén rendkívül szorosan van felcsavarva és szintén 7–8 kanyarulatból áll. A Segmentina Flem. és Hippeutis Charp. nemzetségeket, amelyek mindegyikébe egy-egy faj tartozik, erősen fénylő, síma házukról lehet megkülönböztetni a többi fajoktól; a mi legkisebb tányércsigánk az Armiger Hartm. nemzetségbe tartozik, mert az eddig az országnak csak kevés pontjáról ismert A. crista L. átmérője mindössze 2 1/2 mm; az apró kis csigaházat nagyon tetszetőssé teszik a felületét átszelő bordák, amelyek az él mentén tekintélyes nyúlványban nyúlnak meg.

A Physa-félék némileg a mocsári csigákhoz hasonló, kúpos vagy gömbded házú, vékony héjú és erősen fénylő felületű csigák, de igen tetemesen elütnek tőlük abban, hogy balra csavarodtak. Előfordulnak az ország egész területén. A tojásdad-gömbded házú Ph. fontinalis L.-t nagyon könnyen meg lehet ismerni arról is, hogy köpenyének a széléről ujjalakú nyúlványok nyúlnak ki és hátrafelé hajolva ráborulnak a héjra. A hegyes házú Aplexa hypnorum L.-nek ilyen köpenynyúlványai nincsenek.

Az Ancylus-félék eltérnek a mi összes többi édesvízi csigáinktól abban, hogy házuk nem csavarodott, hanem csésze- vagy alacsony kúpalakú s csúcsa kissé jobbra vagy balra tolódott, ami egyszersmind jelzi a héj csavarodásának az irányát is. Ebbe a családba ugyanis két nemzetség tartozik, az Ancylus Geoffr. és az Acroloxus Beck, melyek között az alapvető különbség az, hogy az előbbi balra, az utóbbi pedig jobbra csavarodott. Egyébként nálunk mindkét nemzetséget csak egy-egy faj képviseli. A pataki csészecsiga (Ancylus fluviatilis Müll.) nagyobbik átmérője megüti a 7 mm-t s ugyanennyi a mocsári csészecsigáé (Acroloxus lacustris L.) is, de ez utóbbi sokkal hosszukásabb, az előbbi ellenben jobban kerek alakú, azonkívül átlagban mintegy kétszer olyan magas is, mint az utóbbi. Egyik faj sem mozog szabadon, hanem az A. fluviatilis kövekre, az utóbbi pedig vízi növények szárára tapadva él, az előbbi kisebb és nagyobb folyó, az utóbbi ellenben álló vizeken. Az A. fluviatilis országszerte elterjedt, ellenben az A. lacustris a hegyvidéken felette ritka, viszont a síkságon és a dombvidéken egy kis keresés után szinte minden növényekkel benőtt álló vízben meg lehet találni.