MÁSODIK ALREND: Nyelesszemű tüdőscsigák (Stylommatophora)

A nyelesszemű tüdőscsigák az ülőszeműektől, miként már a név is utal rá, elsősorban abban térnek el, hogy szemeik nem a tapogatók tövén, hanem azoknak a hegyén ülnek, és nem is egy, hanem két pár tapogatójuk van, egy elülső, sokkal rövidebb pár – ezek a tulajdonképpeni tapogatók – és egy hátulsó, hosszabb pár, a szarvak; ez utóbbiak végén látható a szem egy-egy kis fekete folt alakjában, s éppen azért ezeket a tapogatókat szemtartóknak (ommatophoroknak) is szokták nevezni; mindkét tapogatópár betűrhető. Anatómiai tekintetben jellegzetesen elütnek a Basommatophoráktól abban, hogy míg azoknak kettős ivarnyílásuk van, tudniillik külön hím és külön női nyílás, addig ezeknek az ivarszervei csak egy nyílással nyílnak ki a szabadba. Ez alól az általános szabály alól vannak ugyan némi kivételek is, azonban erre itt nem térhetünk ki.

A nyelesszemű tüdőscsigák a mi jellemző szárazföldi csigáink, s csigáink zöme általában ezek közé tartozik. De azon kívül az elülkopoltyúsok mellett általában véve is a csigák fajokban leggazdagabb csoportját alkotják, amelynek sokezer faja az egész földkerekségen el van terjedve. Így természetes, hogy ezen a helyen csak néhány jellemző képviselőjükkel foglalkozhatunk, főként azokkal, amelyek nálunk is előfordulnak és így minket elsősorban érdekelnek. A nagy természethez való általános viszonyukról, így különösen a szárazföldi élethez való alkalmazkodásukról ezen a helyen nem kell szólanunk, hiszen azzal eléggé behatóan foglalkoztunk már a csigákról szóló általános bevezetésben.

Először is néhány, nálunk elő nem forduló, csupasztestű alakról kell megemlékeznünk, a valódi házatlan csigákról; t. i. valódiak annyiban, hogy héjukat már mint embriók elvesztik. Közülük az Oncidium-félék egy része a tengerben az árapály színtáját lakja, mások ellenben a szárazföld lakói, és esetleg többszáz méter magasan a hegyekben élnek s házatlan csigák módjára fakéreg alatt keresnek menedéket; egyesek túllépik a trópusok határait, s pl. a kistermetű Oncidium celticum Cuv. Európa nyugati partjainak az állata. Az Oncidiumok kerek, tojásdadalakú állatok, domború háttal, melyen megnyúlt szemölcsöket, azonkívül faalakúan elágazó kopoltyúkat találunk; a legcsodálatosabb pedig az, hogy a szemölcsök végén némely esetben sajátságos szerkezetű szemek ülnek, hol magányosan, hol csoportosan; a konzervált anyagon néha nagyon nehezen lehet megtalálni őket, mert az állat kissé visszahúzhatja őket s így eltűnnek a szem elől. A köpenyük azonkívül tele van mirigyekkel, amelyeknek a tartalmát izmok összehúzódása útján ürítik ki s azt apró cseppecskék alakjában állítólag a támadójukra fröcskölik. Anatómiailag jellemzi őket az, hogy hím és női ivarnyílásaik különváltak, köpenyüregük és veséjük egészen hátratolódott s lélekzőnyílásuk is egészen hátul van a lábuk mögött.

A Rathousia- és Veronicella-féléket Soleolifera néven szokták összefoglalni a talpukat sűrűn átszelő harántlécekről (soleolae). A Veronicella Blainv. (Vaginula Fér.) elüt a többi Stylommatophorától abban, hogy tapogatóit még nem tudja betürni. A Rathouisia Heude (Atopos Simr.) ragadozó állat, amely zsákmányának a megszerzésében raduláján kívül alkalmasint felhasználja ormányszerűen megnyúlt szája mellett található mirigyeit is. Életmódjáról egyébként alig tudunk valamit.

A nálunk előfordulók közül a legjobban emlékeztetnek a Basommatophorákra, s különösen a Limnaeákra, a borostyánkőcsigák (Succinea Drap.), mert ezek vannak még a legjobban vizes területekhez kötve s nagyobb részüket azért mindig csak vizek közelében, tavak, tócsák, folyóvizek partján, vagy éppen a vízben növő növények, elsősorban nád levelein találhatjuk. Vízreutaltságuk érthető is, mert vékony, sárgás, borostyánkőre emlékeztető, átlátszó héjuk és nagynyílású házuk csak mérsékelten védi őket vizük elvesztése ellen. Ebben a tekintetben egyébként bizonyos fokozat állapítható meg, mert hogy valamelyik Succinea-faj mennyire szorul rá a nedves környezetre, azt a nyílásának viszonylagos nagysága szabja meg. Így mindig a víz közelében található a S. elegans Risso, sőt a hozzá nagyon közelálló s alkalmasint csak változatát alkotó S. hungarica Haz., Hazay szerint, mindig csak tavak belsejében nőtt nádon található, s ugyancsak mindig a vizek közvetlen közelében él a S. pfeifferi Rm. is; ezeknek a fajoknak nagyon tág nyílásuk van, s különösen a hungarica nyílása egészen rendellenesen tág: éppen azért ezeket a fajokat össze is szokták foglalni Amphibina néven, ami kétéltű borostyánkőcsigákat akar jelenteni. Már kevésbbé szorult a vízre a leghatalmasabb faj, az esetleg 32 mm nagyságúra is megnövő S. putris L., és legkevésbbé a legkisebb termetű s egyszersmind legszűkebb nyílású S. oblonga Drap.; ez szintén jobban szeret ugyan nedves helyeken tartózkodni, azonban nem pusztul el akkor sem, ha az az időszakos víz, amelynek a partján élt, egészen kiszárad. Tehát erősen kitartó faj, azért egyáltalában nem lehet csodálkozni, hogy mindenütt megtaláljuk, pl. az Alföldön is vasutak olyan anyagárkai fenekén, amelyekben csak tavasszal vagy nagy esőzések alkalmával van víz, ellenben nyáron tökéletesen kiszáradnak. Mindezek a Succinea-fajok a sík- és dombvidékek megfelelő helyein mindenütt megtalálhatók, többnyire tömegesen, s csak a S. putris lelhető inkább egyenként.

A Pupillidák családjába tartoznak a mi legapróbb szárazföldi csigáink. Nagyon tetszetős alakú, ritkábban egyszerűen kúpos, gyakrabban hengeres, tojásdad vagy hordóalakú csigák ezek, amelyek annál kevesebb nehézséget okoznak a velük foglalkozónak, mert vonásaik nagyon kevéssé változékonyak, szintén erősen megmerevedtek és így meghatározásuk nem jár semmiféle nagyobb nehézséggel sem. Nagyon megkönnyíti a felismerésüket az, hogy nyílásukban rendesen megszabott elrendezésben fogalakú kiemelkedések és a ház belsejébe mélyebben benyúló lemezek alakulnak ki; de vannak olyan fajaik is, amelyek nyílásában semmiféle kiemelkedés sem található. Ez a nagy állandóság nyilván az elvénülés jele, mert a fiatalabb fajok sajátságai korántsem szoktak ilyen állandóak lenni. Ez annál valószínűbb, mert a legrégebbi ismert tüdőscsigák éppen ezek sorába tartoznak, legalább is az Észak-Amerika devonjából, tehát a földtani ókorból ismert Stophites grandaeva Dawson és Dendropupa primaeva Mathew nevű fajokat a Pupillidák családjába tartozóknak veszik. Magas földtani koruk szinte természetessé teszi, hogy az egész földkerekségen el vannak terjedve; sziklákon, sziklahasadékokban vagy a földön, fű között, lehullott lomb, korhadó növényrészek és kövek alatt, avagy a növények szárán és levelein élnek. A nálunk élő mintegy 24 fajt 11 nemzetségbe osztjuk be. A leggyakoribb közöttük az Abida frumentun Drap., ez a hengeres, de felül kúposan kihegyesedő házú, 6–12 mm nagyságú csiga; nyílását számos, leggyakrabban 8 lemez szűkíti meg erősen s teszi mintegy fogazottá; földön, különösen napsütötte helyeken, továbbá sziklákon, régi kőfalakon és kövek alatt rendesen tömegesen fordul elő, a síkságon és a hegyvidéken vagy 1000 m magasságig egyaránt megtalálható. A Kárpátok területén s helyenként a dunántúli dombvidéken is szintén tömegesen él a jellemzően sziklalakó, sötét vörösbarna színű Chondrina avenacea Brug. Legkisebb csigáink egyike a Truncatellina cylindrica Fér. (Isthmia minutissima Hartm.), amelynek a magassága 1.7–2, vastagsága pedig mindössze 0.75 mm; napos, száraz, bokros helyeken, kövek, moha alatt stb. országszerte megtalálható, de természetes, hogy kicsisége miatt nagyon könnyen elkerüli a figyelmet; az Alföldön megtalálható még a megkötött futóhomokon is. Vetekszenek vele kicsinység tekintetében a Vertigo Müll. nemzetség fajai; nálunk 7 fordul elő közülük, részben a síkságon, részben a magas hegységekben; egyesek a száraz helyeket kedvelik, mások ellenben csakis nedves helyeken találhatók, nem ritkán tocsogós réteken, növények szárain vagy gyökerei között, mindjárt a víz színénél. Nyílásukban mindig vannak, nagyon jellemző elhelyezkedésben, fogak, a legnagyobb köztük sem haladja túl a 2 1/2 mm magasságot, míg átmérőjük a 2 mm-t sohasem éri el, de egyesek nem magasabbak 1 1/2 mm-nél, szélességük pedig még 1 mm-nél is kisebb lehet.

Hasonlóképpen nagyon apró termetű állat a kúpos házú Pyramidula rupestris Drap., amely a Kárpátokban mindenütt megtalálható a sziklákon, míg a lapos házú, kerek nyílású Vallonia Risso két faja, a síma héjú V. pulchella Müll. és a bordázott V. costata Müll. országszerte elterjedt és főként szárazabb helyen mindenütt megtalálható; ezek a helyes kis csigák 2 1/2 mm átmérő mellett mindössze 1.3 mm magasak. A Kárpátok jellemző faja az Aspasita triaria Rm., amely a Tátrából és Erdélyből, valamint a Bánsági hegyvidékről ismeretes; nyílása belső oldalán rendesen két fog ül, amiért nyílása mintegy háromkaréjú.

Nagyobb termetűek az Enidae-család tagjai. Valamennyinek a háza kúpos. Hazánk egyik nevezetes idetartozó csigája a zebracsiga (Zebrina detrita Müll.), így nevezik, mert háza gyakran fehér alapon hosszában csíkos, azonban máskor egyszínű fehér. A 19–28 mm magasságot és 8–12 mm vastagságot elérő csiga jellemző szárazságkedvelő állat – mert mint említettük, vannak ilyenek is – mely csakis a száraz, a napnak erősen kitett meleg lankásokon található, így például tömegesen a Svábhegy lejtőin. A Mastus Beck Erdély jellemző csigája, ahol 3 faja is él, közülük egy balra, kettő pedig jobbra csavarodott; alak tekintetében megegyeznek a megelőző fajjal, de átlag kisebbek és nem fehér az alapszínük, hanem szarubarna. Főképpen a Brassó körüli hegyeken élnek s ott egyes alakok felhatolnak a legmagasabb havasi régiókig, vagyis kb. 2500 m magasságig.

Alak tekintetében a föntebbiekkel egyezik meg, de azoknál jóval kisebb, csak 6–6 1/2 mm magasságú és 2 1/2–3 mm átmérőjű a Cochlicopa lubrica Müll.; könnyen felismerhető arról, hogy héja nagyon fényes, olyan, mintha firnisszel volna bekenve; nedves helyeken él s a hegy- és dombvidéken általánosan elterjedt, a síkságon ritkább.

Zebracsiga (Zebrina detrita Müll.).

Záporcsiga (Scarabus imbrium Montf.).

Különféle Limnaea-fajok és alakok: 1-2. Limnaea palustris Müll., 3. L. stagnalis L., 4. L. truncatula Müll., 5. L. peregra Müll., 6. L. ovata Drap., 8. L. auricularia L.

A folyók által kivetett mindenféle hordalék között mindig nagyszámban található egy sajátságos, aránylag eléggé magas (5–5 1/2 mm), de csak 1–1.3 mm vastag, tehát erősen megnyúlt, néha majdnem tűalakú csigának, a Caecilioides acicula Müll.-nek a háza, ellenben az állatot magát csak a legnagyobb ritkaságként lehet találni; ritkaságának, miként kiderült, az az oka, hogy az állat nagyon rejtett életmódot él, erősen, néha 40 centiméternyire is beásva magát a laza földbe; de mivel maga tulajdonképpen nem tud ásni, már csak kicsiségénél fogva sem, azért a földben keletkező hasadékok mentén hatol le a mélybe, vagy felhasználja azokat a járatokat, amelyeket például földigiliszták, egerek, vakondokok fúrtak, avagy követi az elhalt gyökerek útját.

A hazánk területén előforduló csigák között mindenesetre egészen különleges hely illeti meg a zárosszájú csigákat, vagyis a Clausilia-féléket. Nemcsak fajaik igen tekintélyes számánál fogva, hanem azért is, mert egy olyan sajátságuk van, amellyel eltérnek az összes többi csigáktól. Ez a sajátság pedig abban áll, hogy házuk oszlopáról egy rugalmas lemez nőtt ki, annak a vége kiszélesedett, s az állat ezzel a készülékkel a házát éppen úgy elzárhatja, mint a héjfedős csigák a héjfedővel. Az elzárás egyes esetekben nagyon tökéletes, szinte hermetikus, máskor azonban sokkal fogyatékosabb, de arra mindenesetre elégséges, hogy a csigát megvédje pl. a betolakodni akaró s őt felfalni szándékozó ellenség ellen. Ezt a lemezt zárólemeznek, tudományos nevén clausiliumnak nevezzük s erről egyik nemzetségüket Clausiliának. Egyrészt a zárólemez működésének a biztosítására, részben pedig a zárás tökéletesebbé tételére a csiga nyílásában különböző lemezek alakultak ki s azok a zárólemezzel együtt alkotják tulajdonképpen a csiga zárókészülékét. A ház maga mindig nagyon magas, karcsú, orsóalakú vagy tornyos, rendesen balra, ritkábban jobbra csavarodott, kanyarulatainak a száma mindig nagyon tekintélyes (9–15). A Clausiliáknak ezernél több faja ismeretes, s ezeket régebben mind az egyetlen Clausilia Drap. nemzetségbe osztották be. De a fajok ily hatalmas tömegében az eligazodás természetesen nagyon nehéz, azért részben gyakorlati okokból, de valóban meglévő tekintélyes különbségek alapján is ezt a régi nemet a nemek egész sorára tagolták fel, így például nálunk is 12 nem fordul elő mintegy 69 fajjal. Ebből látható, hogy még nekünk is elég sok jutott belőlük, pedig a Clausilia-félék főképpen a délebbi vidékek állatai s számuk észak felé rohamosan fogy. Figyelmen kívül hagyva a Délkelet-Ázsiában élő sok és a Dél-Amerikában honos kevés fajt, elterjedésük középpontja a Földközi-tenger északi partvidékének a keletibb felére esik, s például híresen gazdag Clausiliákban Dalmácia.

A Clausilia-félék főképpen hegyvidéki állatok s így a nálunk élők is elsősorban a hegy- és dombvidéken fordulnak elő, ellenben a síkságon annak szárazsága miatt nem élhetnek meg, csakis a Duna mentén húzódott ide le két faj, a síma, fényeshéjú Cochlodina laminata Mont. és a sötétbarna színű, erősen bordázott Laciniaria biplicata Mont. A Clausiliák között is sok tekintetben kiválik az erdélyi, nagyon csinos, gyakran szép kékes árnyalatú Alopia Ad. nemzetség, amely egyebütt sehol sem fordul elő. Az Alopiák nagyon fontosak azért egyrészt, mert nyilvánvalóan a legősibb élő Clausilia-féléknek kell tartanunk őket. Ősi voltuk bizonyítéka, hogy egy részüknek a zárókészüléke még nagyon fejletlen, zárólemeze néhány fajnak egyáltalában nincsen, s rajtuk nyomról-nyomra lehet követni a zárókészülék fokozatos kialakulását. Másik nevezetességük az, hogy a fajok egy része balra, a másik pedig jobbra csavarodott; ebben még nem volna semmi különös sem, de fölötte érdekessé teszi az esetet az a körülmény, hogy bizonyos fajok tökéletes másai egymásnak, vagyis megegyeznek egymással minden tekintetben, kivéve a csavarodás irányát; ezek tehát úgy hasonlítanak egymáshoz, mint a tárgy a tükörképéhez, pl. a Királykőn élő és balra csavarodott A. fussiana Bielz tükörképe az ugyanott élő A. lischkeana Charp.-nak, és még egész sor ilyen alakot lehetne felsorolni a Bucsecs és a Királykő, valamint a kettő között elhúzódó Magura Alopiái közül. Ez a körülmény sok vitára adott alkalmat, mert egyesek azokat az alakokat, amelyek a csavarodás irányát leszámítva, minden tekintetben megegyeznek, egy fajba tartozóknak vették s így szerintük egyes Alopia-fajok jobbra vagy balra csavarodottak lehetnek. Mások az ellenkező felfogást vallják. A kérdéssel legutóbb Soós foglalkozott behatóan, akinek megállapításai szerint a különbözőképpen csavarodott alakok valóban külön fajoknak tekintendők. Nagyon érdekes elterjedésük is, amennyiben az nem egyenletes, hanem szigetszerű, mert csak egymástól elválasztott mészterületeken fordulnak elő, Csík megyében a Nagy-Hagymás csoportjában, azután a Brassó körüli hegyekben (Bodzai-hegység, Nagykőhavas, Keresztényhavas, Bucsecs, Királykő stb.), továbbá Petrozsény és Vajdahunyad táján és az Erdélyi-Érchegység területén, valamint azonkívül néhány ponton. Erdélyen kívül csak Bukovina két pontján, valamint a Brassótól délre eső határhegyek déli lejtőin találhatók még egyes alakok, s egy alak él, messze elszakadva a többitől, a Torna melletti Szádelői-völgyben. Az elterjedés középpontja a felsorolt Brassó-vidéki hegyekre esik, amely terület hazája a fajok és fajváltozatok nagy többségének. A szigetszerű előfordulás magyarázata az, hogy az Alopiák ragaszkodnak a szálban álló idősebb (főként jura- és krétakori) meszekhez, már pedig ezek Erdélyben nem alkotnak egységes vonulatokat, hanem csak egyes tömbökben találhatók. A leghatalmasabb köztük mindenesetre a Bucsecs tömbje. Valamennyien jellemző sziklalakók, és teljesen hiábavaló fáradság volna olyan helyeken keresni őket, ahol sok más Clausilia lakni szokott, nevezetesen a földön, kövek és fakéreg alatt, fák oldalán vagy hasonló helyeken, mert ezek csak sziklafalakon élnek, legfeljebb annyira közelednek a földhöz, hogy annak egészen a tövén gyülnek össze, ahol már a fű a szikla töve fölé hajlik; ott azonban, ahol előfordulnak, majdnem mindig tömegesen találhatók, sokszor olyan tömegben, hogy valósággal söpörni lehet őket a sziklákról és a függélyes sziklafalak néhol valósággal kéklenek a rajtuk csüngő, kékesházú csigák ezreitől; jellemző az elterjedésükre és a mészsziklákhoz való ragaszkodásukra, hogy sok helyen bőségesen találhatók pl. réteken kiemelkedő kicsiny sziklatömbökön, ellenben a fűben hiába keresnénk csak egyetlen példányt is. Látva őket ilyen hatalmas tömegben csüngeni a teljesen kopasz sziklafalakon, az ember csodálkozva kérdi, hogy miből is él tulajdonképpen az a sok állat ott? De nem szabad felednünk, hogy azok a sziklafalak kevésbbé kopárok, mint amilyeneknek látszanak, mert bőségesen élnek rajtuk mikroszkopikus kicsinységű, eső után erősen megduzzadó moszatok és mohok, s ezek nyujtanak, mint jogosan következtethetjük, bőségesen terített asztalt a sziklák e szerelmeseinek.

Nagyon sokat lehetne még a Clausilia-félékről beszélni, azonban, sajnos, hiányzik hozzá a terünk, azért még csak néhány megjegyzésre szorítkozunk. Így fölemlítjük azt, hogy a Kárpátok területe az Alopiákon kívül is hazája sok olyan fajnak, amely vagy csak itt fordul elő, vagy pedig itt van az elterjedésének a középpontja. Különösen a Laciniaria Hartm. nemzetségnek van több ilyen, a Kárpátokra jellemző faja, s alkalmasint még az olyan nagyon messze, egészen Angliáig és Skandináviáig elterjedt fajoknak is, amilyen a L. biplicata Mont. és L. plicata Drap., az elterjedési középpontja erre a területre esik. Horvátország viszont a középpontja a Charpentieria Stabile (Dilataria Vest) fajok elterjedésének, míg Dalmácia a Delima Hartm.-fajok hosszú sorának a hazája. Említettük, hogy az Alopia nyilván egyike a legősibb szabású Clausilia-féléknek, de ősi alakok másutt is akadnak, pl. a Pyreneusokban fordul elő egy ilyen, a Laminifera Bttg., mindössze két fajjal.

Az achátcsigákról (Achatina Lam.) főként azért emlékezünk meg, mert ezek közé tartoznak a leghatalmasabb termetű szárazföldi csigák, hiszen például a Nyugat-Afrikában élő A. achatina L. magassága a 170, az átmérője pedig a 75 mm-t is eléri, sőt a keletafrikai A. reticulata Pfr. valamivel még ennél is nagyobbra nő, mert magassága megüti a 185, az átmérője pedig a 77 mm-t.

A tüdőscsigák növényevő többségével egy kisebb, de azért eléggé tekintélyes csoport áll szemben, melynek a tagjai húsevők, tehát ragadozók. Ez természetesen megnyilvánul a rágószerveiken, elsősorban a radulájukon is, mert fogaik rendesen ár- vagy tövisalakúak, állkapcsuk ellenben egyáltalában nincsen. Az idetartozó fajok valamennyien vagy földigilisztákból, vagy pedig más csigákból táplálkoznak; a gilisztákat rendesen egészben nyelik le, mint például a Testacella Cuv. Ezeket a csigákat egyébként csak a rágószerveik megegyező szerkezete fűzi össze egységgé, mert általános alakjuk tekintetében éppen úgy eltérnek egymástól, mint a többi Stylommatophorák, és valóban, mielőtt rágószerveiket ismerték volna, a legkülönbözőbb egyéb csoportokba osztották is el őket, mert egyesek olyanok, mint egyes Helix-félék, mások meg a Pupilla-félékhez vagy a Hyaliniákhoz hasonlítanak, tehát házuk hol gömbded, hol pedig tornyos. A tornyosak a trópusok alatt élnek, egyetlen európai képviselőjük a horvát tengerpart mentén is előforduló Poiretia algira Brug. Az irodalom adatai szerint ez is, amerikai rokonai is kizárólag csigákból táplálkoznak. Az adatok szerint a nagyobb csigák lágy részeihez egyszerűen úgy jutnak hozzá, hogy eléggé tág nyílásukon át befurakodnak a házukba. De hozzá tudnak jutni a kisebb állatok ilyen részeihez, még az olyanokéhoz is, melyek azt kemény héjfedővel, vagy mint a Clausiliák, különleges zárókészülékkel úgy el tudják zárni házuk nyílását, hogy a felől ellenség nem igen juthat hozzájuk. Az ilyeneknek a házán egyszerűen lyukat vagy lyukakat rágnak s azon át fogyasztják el, nyilvánvalóan kiszívják áldozatuk lágy részeit. Azonban a Poiretia algira, ez a falánk ragadozó, Wächtler újabb megfigyelései szerint megeszi, akárcsak a Testacella vagy a Daudebardia, a földigilisztát is. Wächtler kísérletképpen adott állatainak gilisztákat, és azt tapasztalta, hogy azokat egészen sajátságosan fogyasztják el: nem a végüknél fogva ragadják meg őket, hanem lyukat rágnak testükön és azon át szívják ki a giliszta zsigereit. A megtámadott giliszta a csiga első harapására menekülni igyekezett, majd görcsös rángatózások között iparkodott szabadulni. Azonban menekülési igyekezetei mindig csak pár másodpercig tartottak, mert mozdulatai csakhamar meggyengültek, majd egészen megszűntek. A csiga mintegy 5–10 perc mulva jóllakottan otthagyta áldozatát, amely mindig, kivétel nélkül halott volt. Wächtler nem figyelte meg, hogy csak egyetlen egy megtámadott giliszta is meg tudott volna menekülni, lett légyen bármekkora is, s a [...]-nyire kinőtt csiga is a legnagyobb biztossággal bánt el még a 15 cm-es, vagy még ennél hosszabb gilisztákkal is. Ez a jelenség csak úgy magyarázható, hogy a csiga nyálmirigyének erősen mérgező hatása van.

Testacella haliotidea Drap.

a = Alopia plumbea Rm., b = Alopia bielzi Pfr.

Négercsiga (Arianta aethiops M. Blz.).

a = Mastus venerabilis Pfr., b = Mastus bielzi Kim.

Achát-csiga (Achatina mauritana Lam.).

A Testacella Cuv. nagyon elüt az előbbiektől, mert teste majdnem csupasz és csak a hátulsó végén ül egy kis, nagyon csenevész ház. Az állat rendesen a földbe mélyen elrejtőzve él, ami természetes is, mert hiszen ott vadászik a földigilisztákra. Ez a nemzetség főképpen délnyugati Európában fordul elő, északnyugat felé elér még Angolországig is, míg délkelet felé, amennyire ma tudjuk, elterjedésének a legszélsőbb pontja Fiume.

A Testacellához külsőleg nagyon hasonlít a Daudebardia Hartm., bár az már más csoportba tartozik, nevezetesen a Zonites-félék tágabb atyafiságába. Ez is „félmeztelen csiga”, mint a Testacella, mert ennek is csak a farkvégén van nagyon csenevész héja, amely távolról sem elégséges arra, hogy az állat beléje vissza tudja húzni magát, bár aránylag még jóval nagyobb, mint a Testacelláé. Azonban fiatal korában még ő is vissza tud húzódni a házába, mint a többi csigák, csakhogy későbben a héj továbbfejlődése megáll, az állat ellenben tovább nő, és különösen hatalmas nagyságúra növekszik meg a garatja, benne a hatalmasan fejlett radulával. Erdélynek megvan a maga néhány sajátos faja (transsylvanica Kim., calophana Westl., kimakowiczi A. J. Wagn.). A bánsági hegyvidéken és Erdély délnyugati sarkán él a D. langi Pfr., de megvan a maga sajátos faja a Dunántúlnak is (D. pannonic Soós), és hazánkból, nevezetesen az Aggteleki-barlangból, került elő Dudich Endre és Bokor Elemér kutatásainak eredményeképpen az első barlangi faj is, amelyet Soós D. cavicola néven írt le.

A Daudebardia atyafiságába tartozó többi fajnak mindnek jól fejlett háza van. Ilyenek a nagytermetű Aegopis Fitz.-fajok, melyekből Horvátországban négy faj is él, nálunk azonban csak egy, az Aeg. verticillus Fér. fordul elő az ország legnyugatibb részein. Annál több faja él nálunk a kisebb termetű, síma, ragyogóhéjú Hyalinia-féléknek, hogy régi nevükön nevezzük őket, mert ezt a régen így jelölt nemzetséget újabban több nemre tagolták s ezzel együtt eltűnt ez a régebben általánosan használt név is. Nagyon közönségesek közülük az Oxychilus cellarius Müll., az O. glaber Fér. és a Zonitoides nitidus Müll. nevű fajok. Az apró termetű, csak pár mm átmérőjű Vitrea Fitz.-fajok, melyeket lehullott lomb és kövek közt, s nagyon gyakran korható fatönkök kérge alatt találhatunk, nagyon csinos, nagyon szorosan felcsavargatott házukkal tűnnek fel. Meg kell jegyeznünk, hogy a Hyalinia-félék között is vannak egyesek, amelyek legalább félig ragadozó életmódot folytatnak.

Az üvegcsigák (Vitrina-félék) nagyon vékony, üvegszerűen átlátszó, törékeny, erősen fénylő héjú csigák; házuk csak kivételesen fejlett annyira, hogy az állat egészen beléje fér, mert a legtöbbé már olyan kicsinnyé lett az állathoz képest, hogy csak az részben tudja visszahúzni magát beléje. Részben növényevő, részben ragadozó állatok. Nedves, hűvös helyeken, különösen források és patakok mentén találhatók, ahol moha közt és lehullott lomb, ritkábban kövek alatt élnek. Életük csak egy évig tart. Fiatal korukban a nedves földben élnek; a kifejlett, ivarérett állatok csak ősszel, október táján, a hidegebb időjárás beálltakor bújnak ki a föld felületére, ottmaradnak egész télen át s még az olvadó hó alól is lehet őket gyüjteni. A tavasz beálltával, amint petéiket lerakták, elhalnak.

Az üvegcsigák köpenyének két, egy nagyobb és egy kisebb úgynevezett héjlebenye van, amelyek ráborulnak a héjra és annak egy részét állandóan fedik. Más csigáknak ezek a lebenyei még nagyobbra nőnek s így végül előáll az a helyzet, hogy a héj egyáltalában nem látszik, vagyis a külső héj belsővé lesz, sőt a folyamat odafokozódhatik, hogy az így eltakart héj egészen jelentéktelen kis mészlemezkévé lesz, vagy éppen teljességgel eltűnik. Ilyen módon alakulnak ki a házas csigákból a házatlanok, vagy közönségesen úgynevezett meztelen csigák. A nálunk előforduló házatlan csigák két családba tartoznak, tudniillik a Limacidae- és Arionidae-családokba. A két család tagjai külsőleg nagyon hasonlítanak egymáshoz. Testük megnyúlt, félhengeres, rendesen erősen bibircsókos, a bibircsókokat mély barázdák választják el egymástól. Fejük mögött egy jól elkülönült, pajzsalakú testrészt találunk; ez nem más, mint az erősen megkisebbedett köpeny, melyet alakjáról pajzsnak is szoktak nevezni. Ha a Limax-félék pajzsát felvágjuk, annak a belsejében megtalálhatjuk a héj nyomait egy kis tojásdad- vagy elipszis-alakú mészlemez formájában, ellenben az Arion-félék köpenyében már hiába keressük ezt a lemezt is, mert azok háza még jobban elcsenevészedett és csak egyes mészszemcsék maradtak meg belőle. A pajzs alatt foglal helyet a lélekzőüreg, míg annak nyílása a pajzs jobboldalán, annak alsó széle alatt található. Ennek az elhelyezéséről a külsőleg, mint mondottuk, nagyon egyforma, de bonctani szerkezetünk tekintetében egymástól igen lényegesen eltérő Limax- és Arion-féléket könnyen meg lehet különböztetni, mert az utóbbiak lélekzőnyílása a pajzs felező vonala előtt, ellenben a Limax-féléké a vonal mögött fekszik. Külső megkülönböztető bélyegként felemlíthetjük még, hogy az Arionok testének a hátulsó vége lekerekített, ellenben a Limax-féléké kihegyezett, amellett az Arion-fajok sokkal lomhábbak, mint az aránylag élénk Limaxok.

Mivel a házatlan csigákat héj nem védi a kiszáradás ellen, azért csak nedves helyeken élhetnek meg. Száraz időjárás alkalmával elrejtőznek a földben, lehullott lomb, moha és kövek alatt s csak nedves időben másznak elő. Erdőkben, ligetekben, ritkábban nyilt területeken élnek, egyik-másik fajuk pedig pincékben, barlangokban, kutakban is megtalálható. Főképpen növényevők s különösen kedvelik a gombákat – mérgeseket és nem mérgeseket egyaránt – de egyesek nem vetik meg az állati táplálékot (giliszták, más csigák) sem.

A Limax-félék családjába a mi házatlan csigáink közül a mai beosztás szerint öt nemzetség tartozik. Ezek közül a Milax Gray (Amalia Moq.-Tand.) nemzetséget, ill. nálunk előforduló két faját a többitől az által lehet megkülönböztetni, hogy hátuk egész hosszában, vagyis a pajzsig tarajos, vagy legalább is a taraj egy sáv alakjában egészen a pajzsig követhető, ellenben a többinek csak a farkvége tarajos. Mindenki ismeri a legnagyobbik csupasz csigát, a sokak által annyira utált Limax maximus L.-t, amellyel eső után úton-útfélen lehet találkozni. Hazánk jellemző faja a megelőzővel egyenlő nagyságú, de gyönyörű szép sötétkék vagy malachitzöld színű Bielzia ceorulans M. Blz., amely különösen a Kárpátok területén gyakori, de ritkán előfordul Budapest környékén is. A fehér és sötétbarna közt változó alapszínű s szabálytalan foltokkal és vonalakkal tarkázott ugarcsiga (Agriolimax agrestis L.) fontos azért, mert néha nagyon elszaporodva, jelentős kárt tehet különösen a kertekben. Az előbbieknél jóval kisebb, mert míg azok kinyúlva elérhetik a 150–160 mm hosszúságot is, addig ez legfeljebb csak 70 mm-re nő meg, de rendesen ennél is jóval kisebb. A nálunk előforduló négy Arion-faj közül a leghatalmasabb az Arion empiricorum Fér., amely szintén megnő 100–150 mm hosszúra. Színezete a korral változik, kifejlett korában vörös, barna vagy fekete, a fiatalok színe ellenben sárga vagy fehéreszöld, fejük és tapogatóik néha feketék. Az állat empiricorum faji neve arra vonatkozik, hogy az irodalom adatai szerint ezt a csigát a nép sok helyen orvosság gyanánt használja. Ezt Marshall tagadja, mondván, hogy akármennyit is forgolódott a parasztok között, sohasem győződhetett meg róla, hogy a nép valóban használja az említett célra akár ezt, akár más csigát. Azonban Marshall határozottan téved, mert a Harzban, Portugáliában és Angliában egyes helyeken szavahihető tanuk szerint igenis használják orvosságnak, s nem kisebb ember, mint Taylor, aki hatalmas és mindeddig a legtökéletesebb monográfiát írta Anglia Molluscáiról, írja, hogy egyik közeli rokona fiatal korában nagyon sokáig itta a házatlan csigák főzetéből készített orvosságot sorvadás ellen. Az A. empiricorum egyébként nálunk nem tartozik a nagyon közönséges fajok közé, annál gyakoribb a nála sokkal kisebb A. subfuscus Drap. és a nyilván általánosan elterjedt A. circumscriptus Johnst. (A. bourguignati Mab.) is. Mindezek a fajok csakis szárazon élnek, de egyik társuk, az Agriolimax laevis Müll. hosszú ideig kibírja a víz alatt is.

Nagy házatlan csiga (Arion empiricorum Fér.).

a = Helix lutescens Rm., b = Cepaea vindobonensis Fér., c = Arion sp., d = Cepaea hortensis Müll., e = Campylaea faustina Rm.

A szárazföldi tüdőscsigák törzsfajának a legerősebb, legvirulóbb ágát kétségtelenül a tágabb értelemben vett Helix-félék alkotják. Nyilvánvalóan ezek tekintendők egyrészt a tüdőscsigák legfejlettebb képviselőinek, amire idegrendszerük erős koncentráltsága, valamint ivarkészülékük bonyolult szerkezetre vall, másrészt meg elterjedési területük nagysága és fajaik nagy száma tekintetében sem versenyezhet velük egyetlen más csigacsoport sem. Fajaik megtalálhatók a föld egész területén a trópusok legforróbb pontjaitól fel egészen a sarkkörig, és a tenger szintjétől fel a magas hegységekben többezer méter magasságig. Csodálatos alkalmazkodóképességük eredménye, hogy ott vannak mindenütt. Megtalálhatók erdőkben és nyilt területeken, száraz és nedves helyeken, a földön, növényeken, fák oldalán, kövek alatt és sziklákon egyaránt. Fajaik száma néhány ezer. Fajokban a leggazdagabbak természetesen a melegebb vidékek, azonban még a mérsékelt övben, így Európában élő fajaik száma is igen tekintélyes. Valamennyien növényevők, azonban egyesek alkalomadtán nem vetik meg az állati táplálékot sem.

A régi kutatók „Helix”-nek neveztek minden olyan szárazföldi tüdős csigát – sőt a még régibbek még sok egyebet is – amelynek a háza többé-kevésbbé kúpos vagy gömbded, esetleg lapított volt. Azonban a későbbi vizsgálatok során kiderült, hogy az ilyenképpen egyetlen nemzetségbe tartozóknak vett csigák között anatómiai tekintetben sokkal hatalmasabb különbségek vannak, semhogy ilyen kurtán összefoglalhatók volnának, másrészt meg a szükség is kényszerítette őket, hogy az idők során számban hatalmasan meggyarapodott Helix-nemzetséget tovább tagolják, mert hiszen így összefoglalva őket, a köztük való eligazodás teljesen lehetetlen lett volna. S ma úgy áll a dolog, hogy a mult századbeli Helix-nemzetség nemcsak nemek, hanem még családok és alcsaládok egész sorára is fel van darabolva. Itt csak a nálunk előfordulókkal foglalkozunk. Azok valamennyien a Helix-félék családjába (Helicidae) tartoznak, azonban ez a család ismét feltagolódik több alcsaládra, amelyek közül faunánkban hatnak élnek képviselői.

Az egyik alcsaládba (Eulotinae) egyetlen fajunk tartozik, a gömbded vagy kissé kúposházú, egyszínű vagy barna övvel tarkázott Eulota fruticum Müll. Ez a faj különösen Erdélyben gyakori, de előfordul egyebütt is, még a szárazföldi csigákban annyira szegény Alföldön is otthon van, igaz, csak itt-ott. Megérdemli a megemlítést azért, mert tulajdonképpen Európába tévedt, legnyugatibb képviselője egy Ázsia középső és délkeleti részeiben nagyon gyakori s ott sok faj által képviselt nemzetségnek.

Már több faj és nemzetség képviseli az avarcsigák alcsaládját (Xerophilinae). A Xerophila név szóról-szóra szárazságkedvelőt jelent és ezzel meg is van jelölve az idetartozó csigák legnevezetesebb sajátsága, az t. i., hogy nem nedves, hanem ellenkezőleg, a száraz, sőt a legszárazabb, a nap sugarainak a legjobban kitett helyeken élnek; életük a száraz időben csak passziv levés ugyan, mert ilyenkor rátelepszenek különösen a fűszálakra vagy egyszerűen elbújnak valami védett helyre és csak esős időben, valamint hűvösebb, harmatos éjjeleken tevékenykednek, de azért mégis csak ragaszkodnak száraz otthonukhoz. Ezek a szárazságkedvelő fajok különösen hatalmas tömegekben élnek a Földközi-tenger menti országokban – ott a fajok száma valóban tömérdek – de nálunk is tömegesen él egyik képviselőjük, a közönséges avarcsiga (Xerophila obvia Hartm.). Ez az az egyszínű fehér, vagy pedig sötétbarna övekkel tarkázott, rendesen eléggé lapított házú csiga, amelyet sok helyen ezrével, meg ezrével találunk napos lankásokon a fűszálakra kapaszkodva, így pl. a Gellérthegy vagy a Svábhegy déli lejtőjén. Az Alföldön és a Dunántúlon, de egyebütt is, helyenként szintén nagy számban, de a fű közé sokkal elrejtettebben él a Helicopsis costulata C. Pfr.

A Fruticicolák alcsaládjába (Fruticicolinae) egyszínű barna, csupasz vagy szőrös héjú, igénytelen fajok tartoznak, melyek közül egyesek eléggé közönségesek ugyan nálunk is, azonban eléggé elrejtetten élnek nedves, árnyékos helyeken, a földön lehullott lomb alatt, növények levelein, főként azok alsó oldalán és fákon, de inkább csak egyenként s azért nem igen ötlenek szembe. Nedves réteken gyakori a Monacha rubiginosa A. S., a valamivel szárazabb helyeken pedig a Fruticicola hispida L. A Kárpátok jellemző faja s ott általánosan elterjedt és gyakori faj a Monacha vicina Rm. (carpathica Friv.).

A Helicodontinae alcsalád fajait arról lehet felismerni, hogy nyílásuk belül mintegy három karéjra van osztva, s a karéjok határán esetleg még egy-egy fogalakú nyujtvány is ülhet. A nálunk élő két alak közül az egyik, a Helicodonta diodonta Müll. az ország nyugatibb, hegyes és dombos részein általánosabban elterjedt, ellenben csak a bánsági hegyvidéken és valamivel északabbra, a Hegyes-Drócsában él a Soósia diodonta Fér., s innen azután átnyúlik a szomszédos Balkánra is, de elterjedése mindenütt eléggé szűkkörűnek látszik.

Ehető csiga (Helix pomatia L.).

a = átlátszó üvegcsiga (Vitrina pellucida Müll.), b = borostyánkőcsiga (Succinea putris L.).

Háromöves csiga (Camplylaea trizona Rm.).

Bánsági csiga (Helicigona banatica Rm.).

Nevezetes tagjai csigafaunánknak a Campylaea-félék (Campylaeinae); több közülük nagyon jellemző csigája a Kárpátok területének. Ilyen mindenekelőtt a nagytermetű bánsági csiga (Helicigona banatica Rm.); amelynek átmérője eléri a 35, magassága pedig a 21 mm-t is, világosabb vagy sötétebb barna színű, gyakran barna övvel tarkázott csiga ez, amelyet könnyen fel lehet ismerni arról, hogy utolsó kanyarulata nem legömbölyített, hanem tarajos. Erdély területén, le egészen a bánsági hegyvidékig fordul elő. Sokkal gyakoribb, sőt helyenként nagyon közönséges és a Kárpátok területén általánosan elterjedt a kisebb termetű (átmérője legföljebb 24 mm), sárgás színű, majdnem mindig barna övvel tarkázott C. faustina Rm. A hozzá hasonló, de kisebb és törékenyebb héjú C. rossmässleri Pfr. az Északnyugati-Kárpátok területén él elszórtan, s ugyancsak ott él helyenként a majdnem laposházú, fakóbarna C. cingulella Rm. is. Herkules-fürdő körül fordul elő a szintén nagytermetű (átmérője megüti a 30 mm-t), három barna övvel tarkázott és éppen erről elnevezett C. trizona Rm., ez is benyúlik a Balkánra beljebb is. A gesztenyebarna alapon szalmasárga foltokkal tarkázott s gyakran erősen a sárgába hajló berki csiga (Arianta arbustorum L.) gyakori a Kárpátok területén, de hatalmas tömegekben fordulhat elő egyebütt is, mint pl. egyes dunai szigeteken; egyike a legszívósabb csigáknak, amely előfordul a síkságon és a hegyekben egyaránt, de azonkívül egyike azoknak a csigáknak, amelyek észak felé is a legmesszebb terjedtek el. Közeli rokona, a sötét zöldesbarna vagy sokszor majdnem fekete négercsiga (A. aethiops M. Blz.) Erdély legmagasabb hegyeiben él, így a Negojon Kimakowicz szerint majdnem a csúcsig, tehát 2500 m magasságig megtalálható. Ugyanilyen magasságig hatol fel a Bucsecsen egy másik rokon faj, a zöldessárga vagy barnászöld színű A. hessei Kim.

A legszorosabban vett Helix-féléket (Helicinae alcsalád) nálunk két nemzetség képviseli, t. i. a Cepaea Held és a Helix L. Az előbbibe kisebb termetű, kúposházú, leggyakrabban sárgás, ritkábban rózsaszínű vagy barnás alapszínű fajok tartoznak. A leggyakoribb közülük az örvös csiga (C. vindobonensis Fér.), tehát tudományos neve szerint „bécsi” csiga, de mindenesetre sokkal helyesebb volna magyar csigának nevezni, egyrészt, mert e faj elterjedésének a középpontja hazánkra esik, másrészt meg mert nálunk bokros helyeken mindenütt megtalálható, az igaz, sohasem tömegesen, hanem csak egyenként, amint ott csüng valami bokor levelén. Ismeri ezt a csigát mindenki, hiszen okvetlenül szemébe kell tűnnie a világos citrom- vagy fakósárga alapszínű és szinte mindig 5, egyszer világosabb, máskor sötétebb barna övvel tarkázott csigának. A kerti csiga (C. hortensis Müll.) már távolról sem ilyen elterjedt, mert főként csak az Északnyugati-Kárpátok területén fordul elő, de azért megtalálható, és pedig igen tekintélyes számban, a dunai szigeteken is; ennek az alapszíne élénk citromsárga, ritkábban világos rózsaszínű vagy sárgásbarna, egyszínű (gyakran élénksárga) vagy övekkel tarkázott; a megelőzőtől könnyen meg lehet különböztetni arról, hogy nyílásának kitüremlett pereme fehér, míg a megelőző fajé barna. A harmadik tagja ennek a társaságnak a liget csiga (C. nemoralis L.), ez már inkább nyugateurópai faj, amely nálunk csak az ország nyugati részén él és a Balatonnál keletebbre sehol sem fordul elő, csak a Dráva mentén nyúlik le annak kb. a torkolatáig; a megelőzőtől legkönnyebben megkülönböztethető arról, hogy pereme sötétbarna, sokszor majdnem fekete.

A Helix L. nemzetséget az általánosan ismert ehető csiga (H. pomatia L.) és a nála kisebb H. lutescens Rm. képviseli nálunk. Az előbbit bizonyára nem kell bemutatnunk, hiszen már csak mint legnagyobb szárazföldi csigánkat is ismeri mindenki, sőt a csiga szó hallatára bizonyára ennek a képe jelenik meg képzeletünkben. Bokros-füves helyeken megtalálhatjuk mindenütt, főképpen eső után vagy kora reggel, amikor elő szokott bújni rejtekhelyéről. Ez az egyetlen csiga, amelyet nálunk is esznek, az igaz, hogy csak egyes ínyencek, akik nagyon jól tudják, hogy a jól elkészített csiga igazán remek falat. Ennyiben tehát hasznos állat. Az irodalomban az olvasható, hogy kárt is szokott okozni, különösen tavasszal a szőlőkben, mert lerágja a fiatal hajtásokat, én azonban sohasem hallottam efféle kártételéről. Nagysága, alakja és színezete tekintetében tetemesen változó faj, amelynek éppen azért Hazay több változatát írta le hazánkból is. Ezek közül csak a var. compacta Haz.-t említjük meg, amely kiválik a többi közül hatalmas termetével, mert átmérője is, magassága is megütheti az 55 mm-t. A H. lutescens, miként neve is utal rá, világossárga színével üt el tőle, azonkívül, hogy kisebb nála és legnagyobb példányai se haladják túl a 35 mm-t. Főképpen Erdélyben gyakori, de helyenként megtelepedett az Alföldön is.