HARMADIK REND: Hátulkopoltyúsok (Opisthobranchia)

FEJEZETEK

A hátulkopoltyús csigák egy, a Bajkal-tóban élő faj kivételével valamennyien tengeri állatok. Ezek általában véve a tenger házatlan csigái, mert bár egyeseknek még van egészen rendes alkotású vagy legalább csökevényes héja, a nagyobb részük teljesen csupasz. De azért a világért sem szabad azt gondolnunk, hogy valami visszataszító lények, amilyeneknek a gyengéd lelkek a mi házatlan csigáinkat rendesen találni szokták, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon gyakran igen csinos teremtmények, amelyek kivált színpompájukkal lepik meg a szemlélőt. Különösen ezeknek a csupaszoknak a teste nagyon lágy, mivel annak igen tekintélyes, sőt nem ritkán az erősen túlnyomó részét víz alkotja. Így az Aplysia testének 96, a vele közel rokon Pleurobranchus-féléknek pedig éppen 98%-a víz, úgyannyira, hogy ebben a tekintetben vetekszenek a medúzákkal, amelyekről pedig köztudomású, hogy valamennyi állat közül az ő testük tartalmazza a legtöbb vizet.

Csupasz hátulkopoltyús csigák

Alakjuk nagyon változatos. Míg némelyek alig térnek el egyes elülkopoltyúsoktól, természetesen azok, amelyeknek jól fejlett házuk van, addig a többi ezektől egészen eltérő alakú lesz az által, hogy héjukkal együtt visszafejlődik kiemelkedő zsigerzacskójuk is (tudományos kifejezés szerint detorziót szenvednek, szemben az elülkopoltyúsokra jellemző torzióval, amiről a megfelelő helyen megemlékeztünk), s ezzel testük egyre laposabbá válik, abban a mértékben, ahogy a zsigerzacskó is eltűnik, s ezzel kapcsolatosan szervezetük is több tekintetben igen lényegesen megváltozik. Külsőleg a megváltozás a test csupasszá válásán kívül főként abban nyilvánul meg, hogy a szervezet fokozatosan egyre jobban részarányossá válik, sőt egyesek szinte teljesen részarányos szervezetekké alakulnak át.

A csavarodott házú és zsigerzacskójú alakoknak rendesen fejlett köpenyüregük van a fejük mögött, vagyis olyan helyzetben, mint az elülkopoltyúsoknak, azonban már mégis eltolódott kissé jobbra és a nyílása is a jobboldalon keresendő, amint azonban a lecsavarodás, a detorzió tovább halad, a lélekzőüreg is egyre jobban eltolódik jobbra, de egyszersmind egyre kisebbé is válik. Ezzel azonban két elváltozás jár karöltve. Az egyik az, hogy a kopoltyú és a szív is eltolódik fokozatosan mindinkább jobbra s ezzel megváltozik a kopoltyú, a szívkamra és a szívpitvar kölcsönös helyzete is, amennyiben a pitvar és a kopoltyú előbb a szívkamrától jobbra kerül, majd pedig egészen e mögé, vagyis a kopoltyú a szív mögé, s éppen erről a sajátságról nevezzük ezeket a csigákat hátulkopoltyúsoknak. Másrészt pedig a kopoltyúüreg amint hátrább tolódik, egyre kisebbé válik, majd egészen el is tűnik, s eltünik vele együtt az eredeti kopoltyú is s helyette egészen új, járulékos vagy adaptív kopoltyúk, gyakran nagyon díszes, faalakúan vagy lebenyesen elágazó képződmények keletkeznek a test oldalán vagy a hátoldalon. Ugyancsak eltolódik hátrafelé a végbél is, sőt ez egyes esetekben egészen hátra, a test középvonalában a hátoldalra kerülhet.

A hátulkopoltyúsok kivétel nélkül hímnősek s ivarszerveik gyakran nagyon bonyolult szerkezetűek. Az egyszerre lerakott peték száma nagyon különböző, s általában az állat nagysága szerint változik. A petéket a Basommatophorákhoz hasonlatosan kocsonyaszerű tömegben helyezik el, esetleg egy félmilliót is egyetlen tömegben, mint pl. a Doris vagy az Aplysia. A fejlődés majdnem mindig veliger lárvával kezdődik, de annak a vitorlája sohasem növekszik meg valami különösen, aminek megfelelően a lárva csak rövid ideig úszkál szabadon. Lakóhelyük főképpen a parti öv, de inkább az árapály színtája alá eső területek, mert fönnebb a hullámok könnyen szétszaggathatnák őket. Főképpen tehát a növények által benőtt területeken élnek s a növényeken mászkálnak, de más részük az iszapba ássa magát. A mélység felé a számuk nagyon gyorsan megcsökken. Ezen a helyen megemlítjük mindjárt az elterjedésükben való kivételeket. Azt már említettük, hogy egy képviselőjük a Bajkál-tóban honos (Ancylodoris W. Dyb.), néhány Hedylida pedig a maláji szigetvilág folyóinak a torkolatába is behatol.

Közelálló az a föltevés, hogy a moszatokból táplálkoznak, s ezt a következtetést támogatja látszólag az is, hogy éppen a legnagyobb faj zöldmoszatokból, Ulvából él, azonban ezt a megfigyelést egyáltalában nem szabad általánosítani. Az iszapban lakók egyszerűen az iszapból, illetőleg az abban lévő szerves maradványokból táplálkoznak, mások pedig húsevők, és pedig tömlőállatokból (Coelenterata) táplálkoznak. Radulájuk szerkezete tekintetében általában véve a Basommatophorákhoz állanak közel, azonban az egy-egy sorban lévő fogak változatosabbak; az a körülmény, hogy azok hegyesek és élesek, az állatok ragadozó természetére vall. Azonban a radulának ez az alakja csak mintegy kiinduló pontul vehető, mert e szerv nagyon sokféleképpen módosulhat a mellék- és peremfogak számának a csökkenése következtében, ami addig fokozódhatik, hogy végül is csak egyetlenegy fog marad meg az egész harántsorban, t. i. az erős középfog, éppen úgy, mint a szintén ragadozó életmódot folytató keskenynyelvűek (Rhachiglossa) esetében is láttuk. Azonban azt kell látnunk, hogy ilyen radulája lehet a legkülönbözőbb csoportokba tartozó alakoknak, az tehát fel sem használható a rendszerezés céljaira. Egyes forró-övi fajoknak a radulája egészen el is tünhetik.

A hátulkopoltyús csigákat két nagy csoportra lehet osztani a szerint, hogy van-e héjuk, vagy nincs, s ennek az alapján tagoljuk őket fedettkopoltyúsokra (Tecti- vagy Steganobranchia) és csupaszkopoltyúsokra (Nudi- vagy Gymnobranchia). A legtöbben a hátulkopoltyúsok közé osztják be a tengeri pillangókat (Pteropoda) is, amelyeket mi könnyebb áttekintés kedvéért mint a csigák negyedik rendjét, külön fogjuk ismertetni.