MÁSODIK ALREND: Csupaszkopoltyúsok (Nudibranchia)

A csupaszkopoltyúsoknak kifejlett korukban egyáltalában nincsen házuk, s házuk eltűnésével együtt eltűnt a köpenyük és a kopoltyújuk is. A kopoltyúk helyett a hátoldalukon keletkeztek mindenféle, bojt-, fa-, levél- stb. alakú, a gázcserét közvetítő kinövések, és nem ritkán hasonló kinövések keletkeztek még a tapogatókon is. A kinövések okozzák, hogy ezek a csigák alakokban egészen szokatlanul gazdagok és fölötte változatosak a csigák testének megszokott egyhangúságával szemben. Nem számítva a rendszerező zoológusok nagy igyekezetét, amelynek eredménye természetesen a leírt fajok nagy száma lett, a csupaszkopoltyús csigák fajainak a száma a valóságban is igen tekintélyes, nekünk azonban természetesen meg kell elégednünk azzal, hogy csak néhány jellemző alakot ismertetünk.

Nagy általánosságban két tipust különböztethetünk meg köztük. Az egyiket a Doris-csoport alkotja. Az ebbe a csoportba tartozó alakok teste teljesen részarányos, leszámítva azt, hogy ivarnyílásuk és veséjük nyílása a jobboldalon foglal helyet. A másik, a gazdagabb Aeolis-csoport tagjai már kevésbbé részarányosak, mert ezeknek a végbélnyílásuk is a jobboldalon helyezkedik el. Az előbbiek látszanak ősibbeknek belső szerveik szerkezete tekintetében is, mert májuknak a körvonalai a rendes módon zárt, ezeké ellenben egyes ágakra tagolódik s azok összeköttetésbe jutnak még a testfal nyújtványaival is.

A Doris-félék fenéken lakó állatok s nagyon kevés hajlamot árulnak el az úszásra. Fonalas vagy levélalakú kopoltyúik a hátoldal végének a közepén lévő alfelnyílás körül csoportosulnak, s ott, bármilyen prózai is a középpontjuk, csinos rozettát alkotnak.

A Doris L. nemzetség egyike a fajokban leggazdagabb nemeknek, ha t. i. a nemzetséget a régi határai szerint értelmezzük, mert azt újabban a nemek egész sorára tagolták fel. Az ide tartozó fajok teste tojásdad, talpuk lapos, a hátoldaluk domború, s ezt a két részt éles szöglet választja el egymástól. Valamennyi fajnak a hátán háttapogatóknak nevezett lemezes, cafrangos nyújtványok vannak, melyek a hátoldalt áttörik, illetőleg külön hüvelyekbe visszahúzhatók. Jellemző még rájuk, hogy bőrükben sajátságos, határozott alakú mésztestek vannak. Színük nagyon változó, az egyszerű tompa, barna fenékszíntől a legélénkebb skarlátpirosig, amilyen egyes, a korállzátonyokon élő fajok színe.

A lágykopoltyús csillagcsigát (Doris pilosa Müll.) képen is bemutatjuk

Lágyszemölcsös csillagcsiga, Doris pilosa O. F. Müll.

Nevét onnan kapta, hogy hátoldalát gömbded, különböző hosszúságú szemölcsök fedik. Van egy sárgás színváltozata, s annak a festékanyaga főképpen ezekben a szemölcsökben halmozódott fel, míg barna szinű változatában ezen kívül még barna festékanyag is található. A 20 mm-nél is hosszabb állatot tavasszal és ősszel lehet fogni a Kieli-öbölnek homokos és köves részein a különböző barnamoszatokon és a tengerifüvön. Akváriumban jól tenyészik, sőt ott szeptemberben és októberben petéket is rak.

A Nápoly körül is előforduló Chromodoris A. H.-t csodálatosan szép kék színe teszi feltűnővé. Aki a Kék-barlang színpompáját ismeri, az alig kételkedhetik benne, hogy hasonló színreflexek játszottak közre e csiga színének a létrejöttében, vagy legalább annak megmaradásában is. Hátoldalának a kékjét még néhány fehér és sárga vonal is tarkázza, egyes, még melegebb tengeri fajának pedig piros kopoltyúi vannak.

A vesszős csigát (Ancula Lov.) az különbözteti meg a megelőző nemzetségtől, hogy két nyujtványa van elül a fején (elülső tapogatók) és két vessző- vagy pálcikaalakú nyujtványa van a hátulsó tapogatók tövén is; ez utóbbiak alkatuk szerint a Doris háttapogatóinak felelnek meg. Kopoltyúi félkörben helyezkednek el a végbélnyílás előtt s mellettük bunkós, kissé laposra nyomott függelékek emelkednek. A fehér vesszős csiga (Ancula cristata Ald. et Hanc.) alapszíne átlátszó tejfehér, azért gyengéd teste szemgyönyörködtető látványt nyujt, amint a zöld és a barna tengeri növények közt nagy ügyességgel, tapogatóit szakadatlanul mozgatva s kopoltyúit ide-oda hajlítgatva mászkál.

A második csoport, az Aeolis-félék fajainak a végbélnyílása oldalt helyezkedvén el, természetesen nincsenek meg rajtuk az azt körülvevő kopoltyúk sem. Ezek helyett a hátukon mindenféle nyujtványok alakulnak ki s éppen a nyujtványoknak gazdag fejlettsége az a vonás, amely ezeket a fajokat egységbe fogja össze.

Kiválik közülük a Dendronotus Ald. et Hanc. részarányosan elrendezett, ágasbogas függelékeivel. A nagyon elterjedt közönséges ágasbogas csiga (D. arborescens Ald. et Hanc.) a legszebb házatlan csigák egyike. Megnő majdnem 3.5 cm-re s könnyen felismerhető vörös alapszínéről is. De a legnagyobb ékességei azok a fácskák, amelyeknek 7–9 párból álló félköre a fej elülső szegélye mellett, 5–6 párja pedig a hát hosszában helyezkedik el. Az elül szélesebb, hátrafelé ellenben vékonyodó állat jobban szeret a moszatok vékony ágaira kapaszkodni, mintsem a fenéken mászkálni. Meyer és Möbius ritkábban látta az akvárium falán nyugodtan ülni, mint más csupaszkopoltyús csigákat. Ha a felszínen úszik, akkor a lába hol jobban kiterjed, hol pedig oldalsó szélei egymáshoz közelednek s a talp barázdát alkot. Hátán lévő ágacskái úszás közben rézsutosan elállva lefelé lógnak, ha az állat megnyúlt testtel egyenesen előremászik, akkor kissé hátrahajlanak, ha csavarodik a test, minden irányban szétállanak. Ennélfogva teljes joggal mondhatja ez a két kutató, hogy az ágasbogas csigát karcsú testalkata, a hátán lévő finom, könnyedén ringó fácskák, gyengéd színei s könnyed, síma mozdulatai a leggyönyörűbb tengeri állatok egyikévé teszik.

Ágasbogas csiga (Dendronotus arborescens Ald. et Hanc.).

De nem igen marad el mögötte a koronáscsiga (Doto coronata Gmel.) sem. Még ma is emlékszem arra az örömteli meglepetésre, beszéli Simroth, amikor sok évvel ezelőtt az Azorokon egy üvegben megleltem ezt a csigát és először volt alkalmam gyönyörködni pompás karmin színében, amely különösen tündöklő volt bunkóban végződő és egyébként is bunkóalakú hátszemölcsein. És egy darabig mégis elkerülte a figyelmemet, addig t. i., ameddig a vörösmoszatok vagy Florideák között ült, mivel színe azonos volt ezekével, azt tehát határozott védőszínnek kell tartanunk.

A fajokban gazdag Aeolis Cuv. nemzetségnek legkiválóbb ismertető jegyei azok a szemölcsök, melyek a hátán részarányosan helyezkednek el. Leggyakoribb faja a szélesszemölcsű sallangoscsiga (Ae. papillosa L.). E faj hátszemölcseinek az alapszíne kék, fehér gyűrűvel a végén. Mindenesetre nagyon feltűnő szín, de az a hal, amelyik utána kapott, csakhamar megbánja a cselekedetét és ki is köpi az esetleg leharapott szemölcsöket, mert ugyancsak megégették a száját. Ugyanis ezeknek a szemölcsöknek a végei ugyanolyan védőszervekkel vannak fegyverezve, mint a meduzák vagy a csalánozó állatok általában, t. i. csalántokok vannak bennük. Ezekről itten nem szólunk, hiszen bőségesen szó lesz róluk a következő kötetben az említett állatcsoport ismertetése során. Régebben azt hitték, hogy ezeket a csalántokokat maga a csiga hozza létre, amíg fel nem tűnt a kutatóknak, hogy a különböző Aeolis-fajok bizonyos megszabott poliptörzshöz vannak kötve, azokból élnek, és hogy az illető csigának egészen olyan csalántokjai vannak, mint a polipnak, amelyen él. Ezzel azután meg van oldva a rejtély, hogy t. i. a csigák csalántokjai a táplálékként felvett polipokból származnak. A még teljesen ki nem fejlett csalántokok a csiga gyomrában csodálatosképpen nem emésztődnek meg, hanem bevándorolnak májuk nyujtványaiba, amelyek behatolnak a hátszemölcsökbe, sőt azoknak a végén még a szabadba vezető nyílásuk is van; a nyílás előtt kitágul a májnyujtvány ürege és az idegen eredetű csalántokok ebben a tágulatban halmozódnak fel, hogy azután teljesen kifejlődve, a csiga mint saját fegyvereit használhassa őket, ami mindenesetre egyike a legcsodálatosabb berendezkedéseknek az állatvilágban.

Azonban nem valamennyi Aeolida táplálkozik csalánozókból. Bruel szerint az apró Hermaea Lov. radulája annyira redukálódott, hogy annak minden egyes harántsorából csak egyetlenegy fog maradt meg; az állat a Bryopsis nevű moszaton él, ajakát annak felületéhez szorítja, hogy magános fogával felhasítsa a moszat egy-egy sejtjét s ennek a tartalmát kiszívja.

Zöld bársonycsiga (Elysia viridis Montf.).

Közönséges gömbcsiga (Acera bullata Müll.).

Fehér vesszőscsiga (Ancula cristata Ald. et Hanc.).

A zöld bársonycsigával (Elysia viridis Mont.) az egyszerűbb testű fajok ismertetését kezdjük meg. Oldalvonala mentén nincsenek szemölcsök, hanem csak jobbról-balról egy-egy szárnyalakúan kiszélesedett lebeny. Magyar neve szép színére akar utalni. A fej, a tapogatók, a hát eleje és a bőrlebenyek külső felületének alapszíne bársonyfekete, amely hol zöldbe, hol barnába játszik; a láb alapszíne olajzöld. Azonban az alapszínt hófehér foltok s a bőrön mindenütt elosztott, ércfényben ragyogó, zöldeskék és vörös-fehér pontocskák tarkítják. Az utóbbi színhatásokat, mint a nagyítóval való vizsgálat bizonyítja, vékonyfalú sejtek okozzák, melyeknek belsejében a legtüzesebb smaragdzöld és a legszebb zafirkék ragyog. Még két másfajta apró sejt ezüstös vagy élénk rézvörös fényt sugároz ki.

Hogy az Elysia színezetének a játéka milyen határok között mozoghat, arról ismét Grube leírása adhat képet. „Egyebek közt – írja – San-Nicolo mellett (Cherso szigetén, a Quarneróban) egy ritka szépségű Elysiát (E. splendida) fedeztem föl. Kezdetben a mély sziklaüregben, amelyhez fény alig férhetett hozzá, csak mély, fekete, világoskék és narancsszín élénk váltakozását figyeltem meg, míg végre kiderült, hogy itt, tengervíztől borítva, ami még növelte a szépségüket, több apró, csak 3–4 hüvelyk hosszú és 2 1/2 hüvelyk széles meztelen csiga mászkál egymás mellett. A színek elosztását csak akkor lehetett pontosabban megállapítani, amikor egyesek előbújtak. A test és nagy köpeny módjára felhajtott oldalsó lebenyei bársonyosan feketék voltak, ezek legkülső szegélye és a száj környéke narancssárga, de azoknak a lebenyeknek a külső szélén, amelyek nagyon csinosan nagyhullámú ráncokba voltak szedve, a narancssárga szegély alatt széles ultramarinkék szegély húzódott, s ez alatt ismét egy keskenyebb, hellyel-közzel kiszélesedő világoszöld, lent majdnem ezüstös fényű hosszsáv s ez alatt a hasonló pontocskáknak még egy hosszsora látszott. A narancsszínű szalag hátul átért a túlsó oldal megfelelő szalagjába, a kék megszakadt. Ráadásul gyönyörűen elütött egy fehér tojásdad folt a tapogatók és fehér belső felük közt, míg ezek a szervek különben maguk feketék és a végükön kékszínűek voltak. A tapogatók az állat egész hosszának a negyed részét ütötték meg s az állat hol hátrafektette, hol egészen szétfeszítette, hol pedig kecsesen begörbítette őket lapos csavarulatú csigavonalba.”

Még egyszerűbbekké váltak a német tengerekben moszatokon tartózkodó lancettacsiga (Pontolimax capitatus Crepl.) testének a körvonalai, valamint a Földközi-tengerben és a Kanári-szigetek körül honos apró Rhodope Köll., mely utóbbinak az esetében a redukció annyira ment, hogy még a szív is elcsenevészedett.

Befejezésül a csoportba tartozó olyan alakokról emlékezünk meg, amelyek szabadon úszkálnak a tengerben. Nem úgy, mint a Scyllaea pelagica L., amely az úszó szargasszummal együtt vándorol tovább, hanem a maguk erejéből. Mind a három alak különböző módszerre oktat bennünket, ahogyan csiga kijuthat a nyilt tengerre.

A Glaucus Forst. úgy csüng a víz színén, mint a mi mocsári csigáink, de nem nyálkafonálon, amely nem tudna ellenállani a hullámok erejének, hanem oldalt, vízszintes irányban kiterjeszkedett szemölcscsoportjai segítségével. Mindegyik ilyen csoport mintegy rövid kar végén ül s azokkal együtt oldalt kiterült. Azonkívül, úgy látszik, mintha gázok a bélcsatornát úszóhólyaggá alakították volna át. Megfordított testtartásának megfelel a színezete is, amely a nyilttengeri halakéhoz hasonlít, amennyiben lefelé fordult oldala ezüstfényben ragyog, fölfelé fordult hasoldala ellenben tengerkék. Ez a csiga a többi tropikus planktonlényhez hasonlatosan az egyenlítő körül mindenütt előfordul, anélkül, hogy biztosan elhatárolt fajokra lehetne tagolni.

A még tárgyalandó hátulkopoltyúsok közül a Tethymelibidae családba tartozók tekintélyes nagyságukkal tűnnek ki. Ámbár alakjuk tekintetében látszat szerint nagyon elütnek a többi hátulkopoltyústól, szervezetük tekintetében mégis szorosan azokhoz csatlakoznak. De a család nagyon szegény nemekben. Ezek közül a Tethys L. a legismertebb. A Földközi-tengerben honos és 30 cm hosszúra is megnövő fátyolos csiga (Tethys fimbriata L.) kopoltyúinak az állásával élénken emlékeztet a Dendronotusra, de élesen megkülönbözteti tőle a többek között hatalmas, félköralakúan legömbölyített fejvitorlája, amely egyben nagyon különös külsőt kölcsönöz neki. Nagyon eleven képet rajzol az állatról Grube annak a példánynak az alapján, amelyet Triesztben egy halásztól kapott. „Szép, erőteljes példány volt – írja róla – s megvoltak rajta mindazok az oldalsó hátfüggelékek, amelyeket régebben a csiga élősdieinek tartottak és így is írtak le. Majdnem körte- vagy répaalakra fel voltak fújva, a tövükön kissé vékonyabbak voltak, mindannyi párosával állott közvetlenül a kopoltyúk előtt a hát oldalhosszában, hátrafelé csökkent a nagyságuk, evezőmódra ki voltak feszítve és az állat úgy is mozgatta őket. A test szintén mintegy fel volt fújva; majdnem színtelen és átlátszó volt, mint a kopoltyúk, igen szépen elütött a hegyük felé haloványvörös, sötét, majdnem feketepiros foltokkal tarkított függelékektől s a hátoldal feketés, szabálytalanul fehérrel szegett szemfoltjaitól. A hátán fekve nagy kecsesen folyton hányta-vetette magát s e közben úgy meggörbült, hogy teste vége odaért a vitorla oldalszegélyéhez. A nagy vitorla majdnem egészen felfelé és vissza volt hajtva, rojtos szegélye hátul felhajlott s a lábkorong oldalsó szélei olyan közel jöttek egymáshoz, hogy keskeny barázda is alig maradt köztük, sőt össze is értek. Ebben a helyzetben olyan kalapácshoz hasonlított az állat körvonala, amelyben a megrövidült vitorla volt a kalapács feje, az állat teste pedig a nyele, mihelyt azonban nyugodtabb lett, a láb tojásdad, mély tál alakjára terjedt ki, melynek oldalsó szegélyei magasabban álltak, mint az elülső és hátulsó része. A sötétben élénken foszforeszkált, s a foszforeszkálás nemcsak akkor jelentkezett, amikor megérintettem, hanem akkor is, ha a medencéjében mozgattam a kezemet.”

Grube leírását nagyon jól kiegészítik Krumbach sokkal újabb adatai. „Ha nyugodt a víz – írja – néha lehet látni, amint a pelagikusan élő Tethys tovasiklik a víz szinén. Talpával fölfelé függ a felületen és végighalássza a területét fiatal halakért és egyéb állatokért. Azonban ezt a függést nem úgy kell érteni, mintha a vízfelületi hártyáján tovamászna..., hanem inkább talpának felhajtott széleivel alacsonyoldalú úszójárművet formál, amelynek a háta mintegy a fenéktaraja. Testét összehúzva és ismét kinyujtva ebben a helyzetben halad lassan előre, egy perc alatt mintegy arasznyira. E mozgás közben a talp szabálytalanul fodrozódik.”

Buccinum undatum L. (a) és Murex erinaceus L. (b) radulájának egy-egy sora.

Fátyolos csiga (Tethys fimbriata L.).

Tüdőscsigák raduláinak egy-egy sora.

Kauri (Cypraea moneta L.).

Most már a táplálkozását is eléggé ismerjük. Radulája nincsen, azért veszedelmes ragadozó. Plankton-szervezeteket, állatiakat és növényieket fogdos a felszínen, beleértve fiatal halakat is, a fenéken pedig főként rákokra vadászik, apróbb kígyókarú tengeri csillagokon kívül.

Lényegesen másképpen viselkedik a szilárd feneket sohasem érintő Phyllirhoe Pér. et Les. A kis állat nincs egészen 3 mm hosszú, teste oldalról lapított s két hosszú tapogatója van. A Földközi-tengerben gyakran lehet fogni a felszinen végighúzott hálóban, azonban átlátszósága következtében nagyon könnyen elkerüli a figyelmet. Valósággal keresztül lehet látni a testén. Panceri meggyőződött róla, hogy a sötétben világít, ha megrázzák az edényt, amelyben tartják, avagy megérintik magát az állatot; mint sok világító állat, akkor is világított, ha édesvízbe tette. De a legtökéletesebben világított akkor, ha ammoniákoldatot öntött rá. Akkor szép kék fényben ragyogott fel az egész teste, nagy tapogatóival együtt, de csakhamar ki is aludt a csiga életével együtt. Panceri úgy találta, hogy a fény az idegsejtekből sugárzik ki, különösen a bőr alatt fekvőkből, s hogy olyan anyaghoz van kötve, amelyet különböző ingerekkel, nevezetesen édesvízzel, még az állat halála után is világításra lehet bírni.

Miként lett ez az állat teljesen pelagikus lénnyé? Erre talán egy hasonló, Chun által felfedezett és Hahnel E. által Cephalopyge néven leírt csiga esete adhatna útbaigazítást. Ez állat lábának még megvan a maradványa, amellyel egy hólyagos meduzán, a Halistemmán kapaszkodik meg. Ez tehát még jellegzetes, poliptörzsön megtelepedett Aeolida. Azonban a polip, elválva a parttól, pelagikus állattá lett, s vele együtt a csiga is; de a csiga későbben nyilvánvalóan levált a polipról és így önálló pelagikus szervezetté lett.