VI. REND: Szirénák (Sirenia)

FEJEZETEK

A szirénák rendjének tanulmányozását sokáig nagyon elhanyagolták, újabban azonban egyre fokozódó érdeklődéssel fordultak feléjük a buvárok. A legutóbbi évek során ismételten tanulmányoztak fogságban tartott szirénákat, Dexler, Freund és mások pedig biologiájukat és anatomiájukat tisztázták. Az Egyiptom harmadkori rétegeiben, az Eocénben és Oligocénben felfedezett kihalt szirénák megkövesült maradványai lehetővé tették, hogy az élő alakokat az Eocen időszakban élt Moeritheriumig csaknem szakadatlan fejlődési sorba illesszük. Mivel azonban a Moeritherium egyúttal az elefántok közvetlen elődének is bizonyult, ebből nyilvánvaló, hogy a szirénák rokonságban állnak az elefántokkal is, holott eddig növényevő ceteknek tekintették. A cetekre emlékeztet orsóalakú testük, harántirányban elhelyezkedő farkuszójuk, hiányzó hátulsó és úszóalakú elülső végtagjuk, szőrrel ritkán borított bőrük vaskos szalonna rétege stb. Mindez azonban csak külső, az azonos elemhez, a vízhez való alkalmazkodás következtében megszerzett hasonlóság, úgynevezett konvergens-jelenség. Különböznek a cetektől abban, hogy a szirénáknak nincs hátúszójuk, hogy mellúszójuk alakja elütő, és megkülönböztethető rajta a harántmetszetben kerek kar és könyökízület, amelyek hajlíthatók és kinyújthatók, fejük alakja és fogaik is különböznek a cetektől. Két harántredős, lophodont foguk a patásokkal való rokonságra utal; közös vonás a szirénák és elefántok között a melltájon elhelyezkedő emlőbimbók, a növényi táplálék fogyasztása és a manatuszok csoportjában a fogváltás módja. A fejlett manatuszok csak zápfogakat viselnek, amelyek állandóan pótoltatnak. Hátul szakadatlanul új fogak nőnek s az egész fogsor folyton előre tolatik, úgyhogy az elülső zápfogak gyorsan elkopnak és kiszoríttatnak. Az Atlanti-Óceánt lakó manatusz (Trichechus manatus L.) mindegyik állkapcsában 11, a két állkapocsban tehát 22 zápfog működik egyidejűleg. A dugong felső állkapcsában egy pár metszőfogat visel, amelyek a hímeken állandóan növekedésben levő agyarrá módosulnak, mint az elefántnál. Az alsó állkapcson is megjelenik, szám szerint 4 metszőfog-kezdemény, amelyek azonban nem bújnak ki, hanem a szaruréteg alatt maradnak elrejtve. Az 5–6, gyorsan kopó harántredővel borított zápfogak gyökértelen, zománccal fedett csonkká törpül és végre kihullik.

Sajátságos a szirénák szájának egyéb vértezete. A fogazat visszafejlődése következtében a nehezen felaprítható növényi táplálék megőrlésére ínyükön, a metszőfogak táján és az alsó állkapocs megfelelő pontján szarulemezek képződtek. Freund szerint (Zuschrift für Morphologie und Anthropologie XIII. kötet, 1911.) a dugongok e szarulemezei alacsony, sűrűn álló szarurostokból és csapokból álló keféhez hasonlítanak. Az íny rágófelületén elől lapos, rostos duzzanat csatlakozik a lemezekhez és ez a duzzanat még az állat csukott szájából is kiáll; nyilván arra szolgál, hogy a tenger fenekéről letépje a moszatokat. Nyilvánvalólag a csontos íny folytatása is a közti állkapocsrésből képződik; Freund a kérődzők foglemezével veti egybe. Az állat alig mozgatható nyelve e szarulemez hátulsó végéig ér; elől sok elszarúsodott, hátrafelé álló papilla borítja; valószínűleg a táplálék felaprítását könnyíti meg. A gyomor száját mély befűződés választja el a gyomorvégtől; a gyomorszájhoz a baloldalán egy, a gyomorvéghez mindkét oldalán 1–1 sok mirigyű, vakon végződő zsák csatlakozik. Tüdejük megnyúlt, tagolatlan, keskeny zsák, amelybe igen sok levegő fér.

Valamennyi csontjuk szerkezete tömött, elefántcsontszerű, nagyon nehéz. Hosszú végtagcsontjaikban nincsen velőüreg. Fejük aránylag rövid, hátul mérsékelten boltozott, a homlokcsont hátulsó részén a legkeskenyebb, járomívük erős, a halántékcsontból széles járomív nyujtvány indul ki. Az orrüreget a fejtetőn szabad homlokcsontok hátul ívalakban határolják, elülső szegélyükön helyezkedik el a kicsiny orrcsont. A közti állkapocs a dugongoknál erősen megnyúlt, hogy felvehesse a nagy, agyarszerű metszőfogakat és lefelé görbül; a manatuszokon a megnyúlás mérsékeltebb. A sziklacsontot csak varrat köti össze a környező csontokkal; az alsó állkapocs rövid, izülő része magas, koronanyujtványa fejlett, mindkét állkapocs visel fogakat. A gerincoszlop, mivel keresztcsontjuk nincs, csak 6–7 nyakcsigolyából, egyszerű nyujtványokat viselő hát-, ágyék és farkcsigolyákból áll; mellcsontjuk több egymás mögött fekvő darabból tevődik össze. Háromszögletű lapockájuk elülső belső szöge lekerekített; csontvázuk egyébként nagyon hasonló a többi emlőséhez, az elülső végtag annyiban is fejlett, hogy ujjaik nagyon mozgékonyak és három percből állnak. Medencéjük rövid, bordaszerű csontokból áll, amelyet a Trichechus-oknál a 25., a dugongoknál a 29–31. csigolya rövid harántnyujtványaival szalagok kötnek össze, alsó végén alul érintkező rövid szeméremcsontot visel; csak a manatuszoknál lép fel a gerincoszloppal össze nem kötött ülőcsont, amelyhez a combcsont csökevénye ízesül.

A szirénák otthona a forróégövek sekély tengerpartja és öble, folyó és folyamtorkolatok, olykor mélyebb szintjük is. Gyakran sok mérföldnyire vándorolnak, nem egyszer a szárazföld belseje felé is, a nagy folyókkal kapcsolatos tavakig. Vagy párosával, vagy kis csoportokban fordulnak elő. Kizárólag a vízben élnek és önként nem lépnek a szárazföldre; ha erőszakosan szárazra vettetnek, alig tudnak rajta mozogni. Korántsem olyan fürgék, mint a többi emlősök; jó úszók és bukók ugyan, de kerülik a nagy mélységet, nyílván mert esetlenül tudnak csak felemelkedni és alámerülni.

Táplálékuk a mélységben és a part mentén élő tengeri növények, hínár, fű és a folyók sekély pontjain tenyésző vízi növények; a szirénák rendje az egyetlen vízi emlőscsoport, amely növényi koszton él. Kemény ínyük már említett nyujtványával tépik le kosztjukat az alzatról, amelyhez hozzánőtt és egyszerre, mint a víziló, nagy tömeget tüntetnek el tágas garatjukban. Ürülékük emlékeztet a marhatrágyára és nagy tömegben borítja tartózkodási helyükön a víz felszínét.

Mint minden falánk teremtés, a szirénák is lomha, ostoba állatok; egyebet se tesznek, mint esznek és pihennek. Érzékeik közül legfejlettebb még a hallásuk és ízlésük. Dexler és Freund (Arch. f. Naturg. 1906.) valószínűnek tartják, hogy szaglásuk is van. Központi idegrendszerük gyenge fejlettségű; a dugong agyának súlya úgy viszonylik a test súlyához, mint 1:1200 (Dexler, Morph. Jakob. XLV. kötet 1912); és még e parányi agyvelőn is különösen gyenge a magasabb szellemi képességeket kifejtő rész. Az agyvelő szaglóközpontja fejlett. A két ivar ragaszkodik egymáshoz; hím és nőstény védik is egymást; az anya kicsinyeinek jól gondját viseli, sőt mellükön cipelve szoptatják s ilyenkor az apróságokat egyik uszonyukkal szorítják vaskos testükhöz.

Sok rege szól a szenvedő dugongok könnyeiről, amelyeket gondosan összegyűjtve szerelmi varázsitalként árúsítanak. A rege nem egészen alaptalan. Mint minden tengeri emlősét, a szirénák szemét is váladék védi sérülések ellen. Ezt a nyálkás váladékot a könnymirigyek választják el; olyan tömegben, hogy Dexler és Freund megfigyelései szerint alig lehet az élő állatok szemét megvizsgálni, „annyi üvegesen áttetsző, tömör váladék dől a konjunktivális tömlőkből, hogy a szemnyílást állandóan vastag dugó zárja el.”

A szirénákat 3 családba sorolják, amelyeknek utolsója ugyan már nem él, de érdekes – mert tagjait az ember irtotta ki a közelmultban. Mindkét élő család állkapcsa fogas, gyomrán két vakon végződő zsák nyílik és a felső és alsó állkapocsban 1–1 szarulemez lép fel.

1. Manatusz félék (Trichechidae).A farkúszó hátulsó szegélye domború. Közti állkapcsuk mérsékelten megnyúlt, csaknem vízszintes. Felső ajkuk nem háromosztatú. Köröm csökevényes, vagy hiányzik.

Nyakcsigolyák száma 6. Nyálmirigyük van. Metszőfogaik hiányoznak. Főleg folyókban és tavakban élnek.

2. Dugong félék (Dugongidae).A farkúszó hátulsó szegélye homorú. A közti állkapocs erősen lefelé hajlott, hogy tarthassa az agyarakat. Felső ajkuk háromosztatú. Körömcsökevény hiányzik. A felső állkapocsban 1 pár metszőfog. Nyakcsigolyáik száma 7. Tengerlakók.

3. Tengeritehén félék (Hydrodamalidae).Sem foguk, sem gyomrukon vakzsákjuk nincs. A felső és alsó állkapocsban 2–2 rágólemez. Közti állkapcsuk mérsékelten hajlik lefelé. A nyakcsigolyák száma 7. Ugyancsak tengerlakók voltak.

A legősibb szirénák Jamaika és Egyiptom első harmadkori rétegeiben, az Eocén időszakban lépnek fel. Ezeknek az ősi alakoknak a fogazata még normális, teljes emlősfogazat, képlete 3. 1. 4. 3. - 3. 1. 4. 3. Az egyiptomi mokattamrétegek (Középső-eocén időszak első része) legrégibb szirénáinak, az Eotherium Ow. genus-néven leírt alakoknak még mind a négy végtagja megvolt és a hátulsó végtagot is használták. A Középső-eocen időszak felső szakaszaiban a hátulsó végtag már nem működött. „Az eredetileg csípő-, szemérem- és ülőcsontból álló medence visszafejlődik; a csípőnyílás eltűnik, a combcsont fejét magába foglaló izületi vápa egyre kisebb lesz, végre eltűnik. Az ősibb alakoktól a fiatalabbak felé haladva lépésről-lépésre megfigyelhetjük, miként fejlődik vissza a medence és a combcsont. A szeméremcsont lépésről-lépésre összébb zsugorodik, míg végre a bécsi medence miocén őstengerében élt szirénákon teljesen nyoma vész. Végül már csak egyetlen hosszúkás csontpálcika marad meg az egész medencéből, amely felső részében a csípő, alsó részében az ülőcsontból áll, mint pl. az északitengeri tehénnél és az élő dugongnál.”(Abel: Die Stammesgeschichte der Meersaugetiere, 1907.)