1. Szirti borzok (Procavia Storr.)

[Más neve: Hyrax.]

Délafrikai szirtiborz (Procavia capensis Pall.).

Az élő fajok a Procavia Storr. nemhez tartoznak; Gray a nemet több alnemre osztotta, amelyek közül a Dendrohyrax (= fakúszó szirti borz) annyiban érdekel bennünket, hogy neve az életmódot is kifejezi. Ennek az alnemnek képviselői az őserdő fáin élnek. Ezzel szemben az igazi szirti borzok jellegzetes sivatagi és steppei hegylakók. Több, nehezen megkülönböztethető fajuk. Szíria, Palesztina és Arábia minden hegyvidékét lakja; talán Perzsiát is, és otthonosak a Nílus-menti országokban. Afrika keleti, nyugati és déli részein; a magashegyvidéken, 2000–3000 méter magasságig ugyanoly gyakoriak, mint a síkságból szigetszerűleg kiemelkedő hegyeken, amelyek annyira jellemzők Afrika északkeleti részének steppe-területeire. Az igazi fakúszó szirti borzok zápfogaik koronájának alacsony és magas voltában is különböznek, úgyszintén egyéb koponya-jegyekben; a két alnem között átmenetet képvisel a harmadik (Heterohyrax Gray); az igazi szirti borzok három pár emlőst, a fakúszók egy párt viselnek.

Igazi szirti borzok (Procavia Storr.)

Az askoko (Procavia habessinica H. E.)

Hossza mintegy 45 cm; bundája meglehetős hosszú, gyökerüknél hullámos, máskülönben finom szálakból áll; a szőrszálak alapja szürkésbarna, dereka fakószürke, világos hegye alatt sötétbarna, úgyhogy színük egészben véve hol sötéten, hol világosan tarkázott fakószürke. Hasoldala világosabb, fakósárgás, a szájzug vonalában sárgásfehér, a háton egy barna folt mutatkozik, füle kívül fakószürke, belül világossárgás, szeme sötétbarna, az orr hegye fekete. A színezet meglehetősen változó.

Minél szakadékosabbak a sziklafalak, állatunk annál gyakoribb. Aki nekem írja Heuglin – hogy a szirtiborzok lakta sziklákon és nyugodtan jár a völgyben, sorokban látja üldögélni a sziklapárkányokon vagy ennél is magasabban. A kedélyes, lusta szirti borz szívesen sütteti magát a meleg nappal. Egy hirtelen mozdulat láttára vagy hangosabb nesz hallatára egy szempillantás alatt eltűnnek: az egész társaság megelevenedik; mindegyikük boszorkányos ügyességgel menekül és nyomban eltűnik. A falvak közelében, ahol gyakran közvetlen a házak mentében is találhatók, alig félnek a bennszülöttektől és zavartalanul folytatják megszokott életmódjukat, mintha tudnák, hogy senkisem üldözi őket; szokatlan öltözetű vagy más színű emberek elől azonban nyomban visszahúzódnak sziklarésükbe. A kutyától és más állattól még az embernél is jobban félnek. Még ha jól elbujnak is repedéseikbe, sajátságos, remegve kitörő ugató hangjuk, amely emlékeztet az apró majmokéra, messzire elhallatszik. Az abesszíniaiak valahányszor estefelé vagy éjjel hallják az ugatást, azt hiszik, hogy a szirti borzok legrettegettebb ellensége, a leopárd jelent meg a sziklafalakon; ha nem zavarják állatunkat, napnyugta után állítólag sohasem ad hangot. A madaraktól is tartanak. Egy véletlenül arra repülő varjú, sőt egy fecske láttára is riadtan menekülnek biztos váruk felé.

Annál feltűnőbb, hogy ezek a gyáva lények jó lábon élnek állatokkal, amelyek a legvérengzőbb sasnál is veszedelmesebb. „Gyakran feltűnt nekem – írja Heuglin, – hogy a szirti borzok lakta sziklákon és sziklarésekben velük együtt, látszólag a legjobb egyetértésben, ott él a zebramanguszta és a tüskésfarkú gyík. Ha ilyen sziklákhoz közeledik az ember, előbb magánosan vagy csoportosan az éber, kedves szirti borzokat pillantja meg, amint ormokon és peremeken kedélyesen napoznak, vagy kecses mancsocskájukkal szakállukat vakargatják; köztük üldögél vagy szaladgál a fürge manguszta s a meredek falakon gyakran megtermett szürkésfarkú gyíkok kúsznak. Ha a sziklás táj legmagasabb pontján őrt álló szirti borz megpillantja az ellenséget, felágaskodik és merőn figyel az idegen lényre; az egész társaság felfigyel és tekintetével követi az őr pillantását; az őr hirtelen ugató füttyjelet ad s a következő pillanatban az egész társaság eltűnt a szikla rései közt. Ha ilyenkor a közelben fedett helyen búvunk meg, csakhamar megjelennek a gyíkok, majd a manguszták. Legutoljára jelennek meg a szirti borzok, egymásután, de még mindig óvatosan figyelve a vadász rejtekhelyét és csak a ha gyíkok újra megkezdik a bogárság üldözését, akkor szűnik meg félelmük és óvatosságuk és áll helyre a teljes nyugalom.” Ugyanígy él együtt veszélyes társaival a délafrikai Procavia capensis Pall. és a keletafrikai Heterohyrax brucei Gray. Amazt Pechuel-Loesche látta együtt lakni a vándor agamával (Agama colonorum) a nélkül, hogy bármi közük lett volna egymáshoz; Böhm R. állítja, hogy a Heterohyrax is együtt él egy agama-gyíkkal, de sokkal félénkebb és elővigyázatosabb, mint állítólagos őse. (63. t., 384. o.)

A szirti borzok nem szívesen hagyják el szikláikat. Ha lelegelték a sziklatömbök közt nőtt füvet, lejjebb ereszkednek; ilyenkor azonban mindig őrt állítanak a legkiugróbb oromra, s az első jelre az egész társaság sietve elmenekül.

Mozgásukat tekintve, a szirti borzok átmenetet képviselnek az otromba orrszarvúak és fürge rágcsálók közt. Sík talajon járásuk meglehetős nehézkes; ugyanoly nyugodtan emelgetik lábaikat, mint az orrszarvúak, jobban mondva, óvatosan sompolyognak szorosan a földhöz símulva, mintha attól félnének, hogy észreveszik őket. Néhány lépés után megállnak és figyelnek; majd ugyanúgy folytatják útjukat. Ha megijednek valamitől, aprókat ugranak, amily sebesen csak tudnak, a szikla felé, ahol azután fürgén tovább rohannak. Mesterien kúsznak, amiben nagy hasznát látják talpuk alkotásának. Talpuk párnája puha, de a mellett érdes, úgyhogy minden lépésnél, még lejtős felületen is biztonságban tud tovasietni. Mozgásuk emlékeztet a geckókéra; noha vízszintes felületek visszáján nem tudnak megkapaszkodni, mint a tapadóujjú geckók, máskülönben mégsem maradnak el ezek mögött. Csaknem merőleges falakon ugyanoly biztosan szaladnak fölfelé, vagy fejjel lefelé, mintha sík talajon járnának, nyaktörő pontokon valósággal hozzátapadnak a sziklákhoz, résekbe, zugokba sebesen leereszkednek és kimásznak, tetszés szerint bárhol megállnak; ilyenkor hátukkal a repedés egyik falához, lábukkal a másikhoz támaszkodnak. Ügyes és gyakorlott ugrók is. 3–5 méteres távolságot könnyűszerrel átugornak, 8–10 méteres merőleges, sőt visszahajló falakról macskák módjára siklanak le; ilyenkor az út háromnegyedrészét futva teszik meg s az utolsó negyedben leugranak és biztosan talpra állnak. Schweinfurth egy ízben egy megsebesült askokot csak nagy erőfeszítéssel tudott levenni egy sziklalapról. Kaucsukszerűen megfeszülő talpának pontos megfigyeléséből megtudta az élesszemű búvár, hogy a szirti borz talppárnája középső részének behúzásával vagy kiterjesztésével hozzá tud tapadni sík felületekhez; kétéltűeknél és csúszómászóknál nem meglepő ez a berendezés, az emlősök és melegvérű állatok sorában azonban példátlanul áll. Dobson szerint talpukat bőséges izzadságmirigyeik váladéka nedvesen tartja.

A szirti borzok magatartásában szelídség, sőt együgyűség, hihetetlen félénkséggel párosul. Szeretik a társas életet; ritkán maradnak magukra és ilyenkor is biztosra vehetjük, hogy társaik a közelben tartózkodnak. Kiválasztott lakóhelyükhöz hűségesen ragaszkodnak, akár tágas, akár szűk. Néha megelégesznek egy magános nagy sziklatömbbel, legfeljebb ma egyik, holnap a másik oldalán láthatók. Jó időben sorokban tanyáznak, lustálkodva az alkalmas köveken; elülső lábukat behúzva, a hátulsókat messzire kinyujtva, mint néha a tengeri malacok. Ilyenkor is kiállítanak azonban néhány őrt. Emir basa szerint a szirti borzok sziklájuk lábánál éjszakánként apró gödröket vájnak, amelyekben kedvükre elhentereghetnek; ilyenkor különös hangot adnak, amely emlékeztet a siketfajd burukkolására. Neumann Oszkár a masszai fennsíkon régi termesz-építményekben látott szirti borzokat tanyázni.

Étvágyuk aránylag jó. Illatos hegyi és alpesi növényekben gazdag hazájukban nem is látnak szükséget. Brehm gyakran látta, amint a sziklák lábánál legeltek, ugyanúgy, mint a kérődzők. Leharapják a füvet és állkapcsuk ilyenkor úgy mozog, mint a párospatájú állatoké, amikor kérődznek. Keveset, sőt alig isznak. Mensa bogoszfalu közelében két helyen laknak szirti borzok, jókora darabon teljesen víztelen síkságon, amelyen a félénk állatok nem mernek átmenni. Szárazság idején egy csepp víz nem akad az egész tájon, legfeljebb a harmat áll rendelkezésükre, amellyel tudvalevőleg nem minden állat elégszik meg.

Schweinfurth-tól tudjuk, hogy nőstényük két fiat szül, jól fejlett állapotban. Reads a Fokföldön több ízben megfigyelte, hogy az öreg anyaállatot két kölyök követte. Eismann egy ízben (1898-ban) Dél-Afrikában három kölyköt talált és a berlini állatkertben is előfordult hármas kölykezés. A szíriai szirti borz, Procavia syriaca Schreb., Tristram szerint 4, sőt 6 kölyköt is szül egyszerre. A terhesség tartalmát nem ismerjük.

A szirti borzokat a tengeri malacra emlékeztető húsa miatt csak Arábiában és Dél-Afrikában fogják. Ehrenberg-nek Köves-Arábiában 7 élő példányt sikerült elfognia; valamennyit kikövezett csapdában fogták el a beduinok; csalétekül tamariszkusz ágat használtak. A kafferek Kolbe szerint a Dél-Afrikában tanyázó szirti borzokat olykor kézzel fogják. Egyik barátjának 9 éves rabszolgája nem egyszer annyit hozott haza, hogy alig tudta zsákmányát cipelni.

Az elfogott szirti borzok életét több utazó tanulmányozta. Mellin gróf szerint védekezésre képtelenek; sem gyors futással nem tudnak elmenekülni, sem fogukkal és karmukkal nem tudnak védekezni. Megsebzett szirti borzokon Brehm is ezt tapasztalta. Ehrenberg viszont azt állítja, hogy a „vabor” nagyon harapós állat. Mellin foglya ugyan több ízben morogva civakodott harapósan egy ölebbel, de bántani nem tudta. Ha behozták az udvarba, nyomban lehetőleg sötét zugot keresett ki magának, többnyire egy halom téglát, ahol megbujt. Kedvenc tartózkodási helye az ablak volt, noha sokat szenvedett ott, mert valahányszor arra repült egy varjú vagy galamb, megijedt és sietve szekrényébe menekült. Kalitja rácsát és a szalagot, amelyhez kötözték, sohasem rágta meg. Néha felugrott az asztalra, ahol olyan óvatosan viselkedett, hogy semmit sem borított fel, mégha tele volt is edénnyel. Kenyeret, gyümölcsöt, burgonyát és egyéb nyers és főtt főzeléket szívesen megevett; különösen élvezte a mogyorót, amelyet azonban előbb fel kellett törni a számára. Mindig tiszta volt. Vizeletét és bélsarát mindig ugyanazon a helyen ürítette ki és betemette, mint a macskák. Ha homokot kapott, hempergett benne, minta tyukok. Amíg megkötözve tartották, lusta és álmos volt; ha szabadon engedték, egész nap ugrált a szobában, különösen a meleg kályhán, amelyen kényelmesen elnyúlt. Hallása nagyon jó volt; akihez ragaszkodott, azoknak a hangját és járását is meg tudta különböztetni. Ura hívására halk füttyel válaszolt, hozzáment és az ölébe kuporodott és eltűrte, hogy simogassák. Hasonló magatarást figyelt meg Read egy fokföldi szirti borzon. Ezt az állatot egy társánál nevelték fel; nagyon megszelídült és ragaszkodó lett; gazdáját ágyában is felkereste és hozzá bújt, hogy melegét élvezze, sőt ápolója mellénye alá is bebújt.

Eismann a fokföldi szirti borzot tenyésztette is hazájában. Egyik nőstény csakhamar két kedves kölyköt szült, amelyek már 12 órás korukban vigan ugrándoztak és mászkáltak... szemük születésükkor nyitva volt és néhány nap mulva már zöld kosztot csemegéztek. A második esetben 3 kölyök született.

Európában nem maradnak meg annyi ideig a fogságban; táplálásuk, amelyet úgy kell berendezni, mint a rágcsálókét, korántsem okoz annyi nehézséget, mint megfelelő elhelyezésük, mert könnyen megszöknek. A berlini állatkertben apró kengurukkal tartják együtt a szirti borzokat tágas, dróthálóval körülvett téren, amelynek falain a deszkákat használják fel ugródeszkának. Mihelyt alvó-kuckójuk tetejét kinyitják, nyomban felmásznak a deszka peremre. Kecses ugrásokkal villámgyorsan kalandoznak deszkáról-deszkára a tetőig, ahol az eresz-csatorna a kedvenc tartózkodási helyük.

Schultze a közelmultban egészen sajátságos élősködőt gyüjtött a fokföldi szirti borz belében, amelyet Schubotz Pycnothrix monocystoides Schubotz néven írt le; megnyúlt csillangós ázalék-állatka ez, amely 3 mm hosszúra, valóságos óriássá nő meg, úgyhogy szabad szemmel is látható. Ebben az óriás-véglényben egy mikroszkopikus méretű fonalféreg, tehát nálánál sokkal fejlettebb szervezet élősködik.

Jó étvágyuk következtében tömérdek az ürülékük, amely aránylag nagy tömegben borítja a sziklákat és repedéseket. Marloth szerint Prieska mellett és az Oranje-folyó túlsó oldalán emelkedő asbest-hegyeken salétrom képződik ürülékükből, sűrű vizeletük pedig Schultze (Jena) szerint a rések között ökölnagyságú csomókba tömörül.

Afrika szorgalmas zoológiai átkutatása újabban egész sereg szirtiborzfajt és fajtát hozott össze a múzeumok gyüjteményeibe; kétségtelen is, hogy helyhez kötött életmódjuk lényegesen előmozdítja a földrajzi tájfajták kialakulását. Már Szász-Kóburg-Gótha hercegség uralkodó hercegének útleírásából is tudjuk, hogy a síkságból magánosan kiemelkedő sziklakúpokon tanyáznak szirti borz törzsek, amelyek sohasem hagyják el rejtekhelyüket. Újabban Neumann Oszkár mutatta ki, hogyan bizonyult több „faj” egy és ugyanazon főfaj földrajzi képviselőjének.

Fakúszó borzok (Dendrohyrax Gray)

A nemcsak életmódjukban, de anatómiai jegyeikben is eltérő fakúszóborzok (Dendrohyrax Gray), amelyek ugyancsak Afrikának a Szaharától délre eső tájait lakják; fajainak és fajtáinak száma, hála a zoológusok szorgalmas munkájának, egyre gyarapszik.

A nyugatafrikai fakúszóborz (Procavia dorsalis Fras.)

Nyugatafrikai fakúszó borz (Procavia dorsalis Fras.).

A nyugat-afrikai fakúszóborzot Büttikofer igazi erdő- és falakónak ismerte meg, amely esténként átható, rövid szünetekben hallatszó „iker” hangot ad; az ember inkább madárra, vagy fánlakó békára gondolna e hang alapján, mint szirti borzra. Ezeknek az erdei fakúszó borzoknak búvóhelyei 2.5–5 méter magasságban nyílnak; a fatörzseket rendszerint liánok veszik körül és nem túl vastagok. Borsóalakú ürülékük messziről elárulja tartózkodási helyüket. Öreg korukban elfogott állatok haragosak, egyik elülső lábukkal erősen topognak a földön, hosszú hátszőrüket felmeresztik; ilyenkor a hát közepe táján levő szőrök ketté válnak és elénk tűnik a hát meztelen, kékes sávja. Egy fiatal példány megszelídült és mezítelen talpát a négyszögletes asztalláb két egymást érintő oldalához nyomva, csaknem felkapaszkodott Büttikofer dolgozó asztalára.

A fokföldi fakúszóborz (Procavia arborea A. Sm.)

A fokföldi fakúszó borz (P. arborea A. Sm.), a búrok nyelvén „boom” – vagy „bos-dassie” szintén odvas fákban lakik és sebesen futkároz az ágakon. Moodie szerint kora reggel hallatja hangját.

Az amani fakúszóborz (Procavia terricola Moll.)

Az amani vagy kelet-usambarai fakúszóborz (P. terricola Moll.) Vosseler szerint Amani körül inkább a sziklás talaj repedéseiben tanyázik és ürülékét a közelben, bizonyos helyeken rakja le, de fákra is felkúszik. Nyers hangja fél éjszakákon át hallható; nappal rejtve maradnak, de azért sziklalakásuk bejárata elé őrt állítanak. Az elfogott fiatalok nyomban bizalmasokká váltak, „lépten-nyomon követik az embert és úgy viselkednek, mint a nappali állatok; estére kifáradnak. Szívesen felkapaszkodtak az ölbe, mindent kedélyesen megszaglásztak és esetlenül eljátszadoztak a ház többi állataival, a zebra-mangusztával, macskával. Vosseler szerint október és november havában kölykeznek: fiatalokat és süldőket decembertől februárig gyüjtött.

Frigyes Adolf mecklenburgi herceg szépen ecsetel egy rövid alkonyati negyedórát a keleti Kongó-vidéken, amikor az erdő visszhangzik „a tengerimalac-nagyságú, borzas szirti borzok hangjaitól”; ezek ilyenkor hagyják el a buvóhelyüket a bozótban és sziklarepedéseiket, hogy a fák koronáján táplálék után nézzenek. A kérdések és feleletek e játékának azonban hamar vége szakad s „az erdő a teljes besötétedésig teljesen elnémul”. Mindez egy közel rokon fakúszó szirtiborz-félére vonatkozik.

Neumann fakúszóborza (Procavia neumanni Mtsch.)

Neumann Oszkár Zanzibár keleti partjának egyik erdejében fedezte fel a róla elnevezett fakúszóborzot (P. neumanni Mtsch.); ott köves talajon magas fák nőnek, amelyeket liánok kötnek össze a talajjal. A sziklákon nyoma sem volt mélyedésnek vagy barlangnak, a szirti borzok nappal nyilván a faágak tetején bújnak meg. A bennszülöttek szerint nyugodtan ülve marad, ha üldözik: az ágakat lábaival hasa alatt összefogja, hogy észre ne vegyék. Két kölyök, amelyek egy elfogott anyától születtek, nagyon önállónak bizonyult, patkány-lyukba bújtak és megbarátkoztak egy szelíd majommal.

Anyjuk nem elégedett meg friss faágak helyett adott táplálékkal; fakúszó szirtiborzok csak nagy ritkán kerültek élve Európába.

A prémkereskedelem csak legújabban fogadja be a szirtiborzok prémjét, jobb szőrmék hiányában, amikor exótikus prémekben egyre nagyobb a kereslet, de egyre kisebb a kínálat. Brasz szerint évente mintegy 10.000 darabot dolgoznak fel bundabélésre, áruk alacsony (2 márka). A kilimandzsarói fakúszóborz (P. valida True) csinos, sötétbarna foltokkal tarkított prémje a női bundák gallérjain „afrikaner”-ként szerepel.

A szirti borzok őstörténete

A szirti borzok története a geológiai Harmadkorba nyúlik vissza; Görögország Pliocén ás Miocén üledékeiben a Pliohyrax Osborn, Egyiptom Eocénjében a Megalohyrax Andreus génus képviseli családjukat. Ameghino, a szorgalmas délamerikai paleontológus Patagónia Krétájából a szirti borzok ódon szabású őseiként az Archaeo hyracoidae családot írta le több nemben és fajban, köztük az ős szirti borzot (Eohyrax Amegh). A zápfogak őrlőfelületén az ólombetűkre emlékeztető Typotheria és a görbült zápfogú Toxodontia alrendek – mindkettő Patagónia és Argentínia krétájából, különösen az úgynevezett Santa-Cruz-formációból ismeretes – egész sereg összekötő alakot képviselnek a szirti borzok irányában, amelyek egyúttal a legősibb szabású és legrégibb patás állatok. A maximálisan disznó nagyságú Typotheria alrend koponyája és csontváza rágcsáló bélyegeken kívül nagyon sokban emlékeztet a szirti borzokra; a betűfogú Typotherium Bravard elülső lábának négy külső ujja már hasadt karmot viselt. Máskülönben alig nevezhetők a „betűfogúak” patásoknak: nem csak öt- és négyujjú lábuk egész talpával érintették a földet, de még kulcscsontjuk is volt.