ELSŐ REND: Tapogatólábúak (Paractinopoda)

A tapogatólábú tengeri ugorkák rendjébe tartozó fajok lábai visszafejlődtek és csak tapogatók alakjában vannak meg. Férgekhez hasonló állatok, rendesen hímnősek, valamennyi tengerben előfordulnak, le egészen 4000 m mélységig, de a legtöbb faj a partok közelében található. Egy faj a Filippini-szigeteken behatol a félsós vizekbe is, más trópikus fajok pedig a mangrovemocsarak gyengén sós vizében élnek. Némelyik faj a homokba vagy az iszapba ássa be magát, mások legalább nappal kövekre tapadnak, de sok trópusi faj szabadon él a korallokon. Ezt valamennyit tarka védőszínezet jellemzi, mint minden olyan állatot, amely a tarka korallkertekben él, ellenben az ásó életmódot folytatók halaványak, sárgásak, vörösbarnák, néha egészen színtelenek. A korallokon lakók közé tartozik a legnagyobb ismert tengeri ugorka is, a Synapta maculata Cham. et Eys., amely legfeljebb 5 cm átmérő mellett állítólag 2 m-nyi hosszúságot is elér. Ez az állat sötét, zöldes vagy kékesszürke színű, világosabb és sötétebb, esetleg öt hosszanti sorba rendeződött foltokkal; az állat tengeri ugorkához képest rendkívül élénk, valóságos „tengeri kígyó”. Más fajok viszont csak pár milliméter hosszúra nőnek meg, mint pl. a legkisebb ismert tengeri ugorka, a Leptosynapta minuta Bech., amely legfeljebb 1/2 cm hosszú; hazája az Északi-tenger.

Aristoteles lámpája.

Kúszó tengeri ugorka (Leptosynapta inhaerens Müll.)

Homoki dollár (Echinarachinus parma Lam.).

Úszó tengeri ugorka Pelagothuria ludwigi Chun).

Egyike a legtekintélyesebb és legjobban ismert idetartozó fajoknak a Leptosynapta inhaerens Müll. Ez a faj 10–30 cm-nyi hosszúság mellett legfeljebb 3 cm vastag. Az Északi-tengeren kívül a nyugateurópai és északamerikai partokon is előfordul. Fehér- vagy sárgásszínű, gyakran vöröses is, és kivéve a rendkívül gyengéd bőrizomtömlő öt hosszanti izomkötegét, egészen átlátszó. Csak az izomzatnak a feszülése ad az állatnak határozott alakot, ha azt elvágja az ember, az egész állat valóságos laza ronggyá zsugorodik össze. Az akváriumban tapogatói segítségével nagyon gyorsan elássa magát a homokba, úgyhogy csakhamar csupán a tizenkét, egyszerűen pillás tapogatókoronája emelkedik ki abból. A fenékre helyezett Synapta összecsukja a tapogatóit, kinyujtja a fenék felé és azután kiveti őket. Az ilyen módon készített kis rést további ásás útján állandóan bővíti, mindaddig, míg a törzsét is utána nem csúsztathatja. E mellett testének elülső része megvastagszik s a lyukat még jobban és jobban kibővíti. Ez a tevékenység mindaddig tart, míg csak az állat egészen el nem tűnik. Azonban ez az ásás, Buddenbrock szerint nem megy gyorsan. Így pl. a Földközi-tengerben honos Labidoplax digitata Mont.-nak legalább is egy órára van szüksége, hogy 18 cm-re be tudja magát ásni. Ha egyszer az állat egészen belemélyedt a homokba, abbahagyja az ásást. A beásással nyilvánvalóan menekülni akar. E közben homokot nem vesz a szájába, míg a többi tengeri ugorka felvett növényi és állati táplálékkal mindig vesz fel homokot is. Azért az ember méltán elbámul, mikor felbontva az állatot, azt találja, hogy bélcsatornája mégis tele van homokkal. Az állat ezt az egész tömeget a hozzája tapadó táplálékrészecskékkel egyetemben csupán a tapogatói segítségével veszi fel akkor, amikor „tengeri rózsa állásban” ül a fenéken; ekkor u. i. tapogatóit a Poli-féle hólyagokban és a vízedényrendszerben keringő víz nyomásának a hatása alatt kiterjeszti. Felületük csak a zsákmány fogása közben ragadós, mikor ellenben ás, teljesen tiszta marad a homok- és iszaprészecskéktől. Ellenben

úgy látszik, hogy a bőre a homokban nyálkát választ ki, mert azok a csövek, amelyekben lakik, nem dőlnek össze, ha elhagyja őket. Éppen azért már a legkisebb zavartatás esetén is azonnal visszahúzódik azokba. Tápláléka tekintetében válogatós, az iszapos fenekű helyeket mindig elkerüli.

A rendesen nagyon renyhe állat a férgek módjára mászik tova. Izmai kinyujtásával testének elülső részét előretolja, azok összehúzódása alkalmával azután maga után húzza a hátulsó részét. De a tapogatói segítségével is tova tud mozogni, sőt még az akvárium függélyes falán is fel tud kúszni. A tapogatók nemcsak a szívókák módjára tapadnak akkor, mikor az állat valahova odanyomja őket, hanem tapadnak ragadós váladékuk segítségével is, s ezekkel fogja meg egyébként apró állatokból álló táplálékát is (Ludwig). De van még egy másik, nagyon sajátságos módja is annak, ahogyan meg tudja magát erősíteni az alzaton s ezt mindig tapasztalhatja az ember, ha megfogja az állatot. Ugyanis „kapaszkodni” tud, s e tulajdonságára utal nemcsak itt használt magyar neve, hanem tudományos neve is, mert a „Synapta” és az „inhaerens” egyaránt „tapadót”-t jelent. Egyébként a Leptosynapta inhaerens kevésbbé erősen tapad, mint a Labidoplax digitata és a csoport egyéb tagjai. Ez az odatapadás mindannyiszor bekövetkezik, valahányszor az állat ingereltetés következtében részben vagy egészen összehúzódik. Ezt megelőzően nyugodtan mászkálhatnak az egyedek egymás közvetlen közelségében a köveken vagy a növényeken, nem tapadnak meg. A megtapadás eszközei a bőrben lévő apró mésztestecskék. A mésztestecskék apró horgonyokhoz hasonlítanak; nyelük mindig rézsútosan áll a test felületéhez és keresztben az állat hossztengelyéhez képest. A horgonyok hegye visszafelé álló horgokkal van fegyverezve. Ha mármost az állatot valami ingerli, az inger hatására összehúzódik. Az ekkor megfeszült bőrön a horgonyok hegyei áttörnek a felületre és belekapaszkodnak mindenbe, amihez csak hozzáérnek. Ha egyszer megkapaszkodtak, kiszakadnak a helyükből, ha az állat valami mozdulat segítségével ismét szabaddá teszi magát. Azt az előnyt mindenesetre nyujtják a tulajdonosuknak, hogy a gyűrűsférgek sertéihez hasonlatosan megakadályozzák annak visszacsúszását. Clark szerint az állat a horgonyokat ritka esetben arra is felhasználja, hogy segítségükkel a vízi növényeken mászkál. A horgonylemezkék némely esetben akkorák, hogy szabadszemmel is megláthatók, a L. inhaerenséi csak éppen hogy észrevehetők, mint apró pontok, ellenben a nagyobb alakokéi, Oestergren szerint, 3 mm hosszúak is lehetnek.

A kapaszkodó tengeri ugorkák nagyon érzékenyek az érintés és a különböző kémiai ingerek, különösen a romlott, szénsavban dús víz iránt, mert nagyon megnehezíti a lélekzésüket. Az állat a gondozójára nézve nagyon fatális módon reagál: darabokra hull szét. Ha az ember kézbe veszi a Synaptát, annak a testén nagy gyorsasággal egy gyűrűalakú befűződés keletkezik és egy pillanat mulva már ketté is törött azon a helyen. A Synapta az öncsonkításnak ezt a különös alakját nagyon könnyen keresztül tudja vinni, mivel zárt körkörös izomzata van, amely nagyon erélyesen össze tud húzódni. Az átfűződés után az állat erősen megduzzadt hátulsó része egy darabig még életben marad, azonban tovább darabokra szakadni már nem tud, a fej felé eső darab ellenben elássa magát a homokban és ismét teljes állattá egészül ki, azonban további ingerlésre még egyszer vagy többször is darabokra törhet. Természetes dolog, hogy az öncsonkításnak ez a módja védő berendezés az ellenség, különösen a csigák ellen, és Semon megfigyelései szerint, a tengeri csillagok ellen is.

A már említett Labidoplax digitata Mont. ritkább a L. inhaerensnél; a Földközi-tengerben és az Atlanti-óceán európai partjain többnyire a sekély vizekben fordul elő, de lehatol a közepes mélységekbe is. Ellentétben egyenletesen fakószínű rokonával hátának és hasoldalának a színe határozottan eltér egymástól. Hátoldalán, a biviumon sűrű foltokban erős, téglavörös pigment jelenik meg, míg a hasoldala sárga vagy vörösesfehér színű. Ez, Semon szerint, annak a jele, hogy a L. digitata életének a legnagyobb részét nem a talajba beásva tölti el, hanem a fenéken heverész vagy mászkál. A hátoldal színének határozott védőszínezetnek kell lennie, mert az az állatot a fenékhez teszi hasonlóvá. A bőr közönséges, csak 1.3 mm hosszú horgonyai között Ludwig 9 mm hosszú óriásokat is talált. Szaporodás alkalmával a nőstény a petéit egyszerűen a vízbe üríti ki s azok ott termékenyíttetnek meg. A szaporodási időszak a Földközi-tengerben októbertől májusig tart; viszont a L. inhaerens szaporodásának ideje, az adatok szerint, október, március és június.

A L. digitata az a faj, amelyben Müller Johannes Trieszt mellett fölfedezte az első élősködő puhatestűt, az Entoconcha mirabilis nevű csigát.