ELSŐ OSZTÁLY: TENGERI UGORKÁK (HOLOTHURIOIDEA)

FEJEZETEK

A tengeri ugorkák, a parti tájak és nagy mélységek fenéklakó faunájának a tagjai azok a tüskésbőrűek, melyek tisztán a külsejüket tekintve a leginkább eltérnek a tüskésbőrűekre általában jellemző alkattól. Hogy szervezetük az ötsugarú szimetria szerint épült fel, sokon külsőleg még a legpontosabb vizsgálattal sem ismerhető fel és arról csak az anatómiai vizsgálat győzhet meg bennünket. A férgekhez hasonlítanak különösen abban, hogy testük külső falát valódi bőrizomtömlő alkotja, amely az ásó életmódot folytató fajok mozgása közben általában véve körülbelül úgy működik, mint például a földigiliszta bőrizomtömlője. Merev mészvázuk nincsen, leszámítva nagyon kevés kivételt; e helyett a vastag, bőrszerű kültakaróban számos különálló mésztestecske található, rendkívül díszes rácsos kis kerekek, apró oszlopok és horgonyok. A legterjedelmesebb mészképződményük a garatjuk körül kialakult mészgyűrű, amely szintén a bőrből, a testüregbe betűrődött körduzzanatból származik. Ez a gyűrű tíz vagy több piskótaalakú mésztestecskéből áll, ezek találkozási pontjain ülnek a tapogatók, és azokra támaszkodik az öt hosszanti izomszalag is. A tapogatók, számszerint 10–30, zömök, pajzsalakú nyujtványok, gyakran lebenyes végkoronggal; egyszer egyszerű ujjalakúak, míg máskor gazdagon elágazó, faalakú képződmények, mint például amilyenek a Földközi-tengerben és a Quarneróban is közönséges Cucumaria planci Brdt.-éi. A tapogatók a vízedényrendszer függelékei, valószínűleg annak legelülső, átalakult lábacskái. Sőt az egyik rendjükre, a Paractinopodákra jellemző, hogy ott ezek az egyetlen külső függelékei az erősen visszafejlődött ambulakrális rendszernek. Ellenben jól kifejlődött rajtuk a tüskésbőrűek szervezetéből a körcsatorna a garat körül s az ebből kiágazó öt sugárcsatorna, melyek a rendes testtartás mellett mászó tengeri ugorkákon „elülről” „hátrafelé” haladnak, és amelyekből az ambulakrális lábak és ambulakrális tapogatók erednek. A lábak rendesen öt szabályos sorba rendeződtek, de az is lehetséges, hogy szabálytalanul vannak szétszórva a test felületén. De ha öt sort alkotnak is, gyakran akkor is megnyilvánul elrendeződésükben a kezdődő kétoldalúság. A hasoldalon, amelyen az állat mászik, három sugár (rádiusz) fut végig (az úgynevezett trivium, közülük az egyik pontosan a talp középvonalában); a két másik (bivium) a háton foglal helyet, de jól oldalvást. A has- és hátoldal között lévő különbség még jobban szembeötlik akkor, ha a trivium ambulakrális lábain szívókorongok alakulnak ki, ellenben a biviumon, ahol mozgásszervekre nincsen szükség, csak szívókorongnélküli, hegyes ambulakrális tapogatók találhatók.

Cucumaria planci Brdt.

Sajátságosan viselkedik a középsíkban helyet foglaló kőcsatorna. Ez a legtöbb fajban többé nem kifelé nyílik, hanem valamelyest megduzzadt madreporalemezen a testüregbe vezet. Egyes csoportok tagjainak egynél több ilyen madreporalemeze van, sőt egy délamerikai fajnak a körcsatornájából 60–80 kőcsatorna indul ki. A körcsatornával mindig összefügg egy nagy körtealakú (Poli-féle) hólyag is; ebbe húzódik vissza a vízedényrendszer tartalma, amikor a tapogatók visszahúzódnak; előfordul gyakran az is, nevezetesen mikor egynél több kőcsatorna van, hogy ezek is többes számban jelennek meg. E hólyag falaiban keletkeznek az amoebák módjára mozgó vándorsejtek (az amoebák mozgásáról a következő kötetben lesz szó). A többi tüskésbőrűek ilyen sejtjei az axiális szervben keletkeznek, azonban a tengeri ugorkáknak ilyen szervük nincsen.

Ha az ember egy hosszanti vágással felvágja a tengeri ugorka testét, azonnal láthatja, hogy annak terjedelmes testüregét majdnem teljesen kitölti a bélcsatorna és annak a függelékei. A bélcsatorna csak egy egyszerű kanyarulatot ír le és külsőleg csak kevéssé tagolt; azonban finomabb szerkezete alapján több részét lehet megkülönböztetni. Ezek a részek a következők: Az előbél vagy garatbél, az e mögött következő, gyakran két részre, tudniillik mirigyes- és rágógyomorra tagolódott gyomor, azután a bélcső leghosszabb része, a középbél, és végül a végbél, melyet izmok erősítenek a testfalhoz. Ez utóbbival rendesen sajátságos szervek függenek össze, így a lélekzőszervek, az úgynevezett tüdőfák. A tüdőfákat két hatalmas, közös alapú, gazdagon elágazó törzs alkotja, vagy pedig már az eredésük helyétől kezdve el vannak választva egymástól. Lényegileg csőszerű szerv ez, amelybe az állat a végbél legutolsó részének, a kloakának ritmikus összehúzódásai által vizet vesz fel, és miután egymásután többször végezte ezt a munkát, az elhasznált vizet hatalmas sugárban fecskendezi ki magából. Az oxigén a tüdőfák vékonyfalú véghólyagjainak a falán keresztül a testüregfolyadékba szivárog át, amely az összes szerveket körülmossa és így az oxigént azok valamennyiéhez elszállíthatja. De azonkívül arra is szolgálnak a tüdőfák, hogy segítsék eltávolítani az anyagcsere bomlástermékeit. És pedig olyanképpen végzik ezt a feladatot, hogy váladékokkal megtelt vándorsejtek furakodnak át a véghólyagok falán s azokat a szervezet az elhasznált vízzel együtt kilöki magából. A tüdőfák legalsó, sajátságosan átalakult ágacskái állítólagos védőszervek volnának, de meg kell jegyeznünk, hogy ilyen állítólagos védőszervei sok fajnak egyáltalában nincsenek. Az úgynevezett Cuvier-féle szervek hosszú csövek, melyeket az állat ingereltetés esetén a végbélnyílás hasadékán át kibocsát magából.

Idegrendszerük a tüskésbőrűek jellegzetes idegrendszere. Áll tehát egy, a bélcsatorna legelülső része körül futó gyűrűből s az abból kiágazó, öt sugárirányú idegből. Érzékszervekül bizonyos érzéksejtek szolgálnak, melyek tapintásbeli és kémiai ingereket fognak fel. Az is meg van állapítva, hogy egyes fajok érzékenyek a fény iránt, sőt egyik fajról (Synaptula hydriformia Les.) azt is kimutatták, hogy egyszerű szerkezetű fényfogószerve van. Egyes mélytengeri alakoknak és a Paractinopodáknak egyensúlyérzőszerveik vannak, amelyek az állatot a nehézkedési erő irányáról értesítik és lényegileg hasonlók más állatok hasonló feladatú szerveihez: hólyagok, belsejükben apró kövecskékkel, a statolithokkal, amelyek a test különböző helyzeteiben a fal különböző részeire gyakorolnak nyomást és így értesítik az állatot helyzetéről. Ha megvannak, páros számban vannak meg és a sugáridegek eredési helyén kétoldalt foglalnak helyet.

A kétsugarú szimetria az idegrendszerrel szemben különösen határozottan megnyilvánul az ivarszervek szerkezetében. A mirigy mindig egyetlenegy, elágazó csövek alkotta bojt, amely a test elülső vége közelében a hátoldalon nyílik a szabadba. Rendesen külön hímeket és nőstényeket találunk; ezek külsőleg csak néha különböztethetők meg, amikor t. i. a hímnek ivarszemölcse, a nősténynek pedig az ivadék gondozására való berendezései vannak. Azonban a fajok egész sora hímnős: peték és hím csirasejtek egymás mellett vagy egymásután fejlődnek az ivarmirigyben, illetőleg ugyanabban a mirigycsőben. A petéből a tengeri ugorkákra nagyon jellemző lárva keletkezik, az auricularia. Ennek a csillóssávja vagy a száj és a végbélnyílás közt a lárva teste körül lefutó, egyszerű sáv marad, vagy pedig kis nyúlványokba szögellik ki s többszörösen redőzött és fodrozott. Ez a szerv a lárva lebegőképességét erősen növeli, mint pl. a Chun által leírt, 6 mm-nyire is megnövő Auricularia nudibranchiatáét. Egy hasonló, Oshima által Japán körül talált lárva meg éppen 1 1/2 cm-nyire nő meg. Az is előfordul, hogy az auriculariából későbben hordóalakú lárva lesz, amely, mivel a csillósáv széttagolódásból eredő öt pánt veszi körül, a tengeri liliomok lárvájához válik hasonlóvá.

Ludwig óta a tengeri ugorkákat a Paractinopoda- és Actinopoda-rendekre szokták osztani. Túlnyomóan nagy többségük ebbe az utóbbi csoportba tartozik, annak nyolc, fajokban nagyon gazdag családja valamelyikébe, míg a Paractinopodák rendjét a kapaszkodó tengeri ugorkák (Synaptidae) családja alkotja.