MÁSODIK OSZTÁLY: TENGERI SÜNÖK (ECHINOIDEA)

Az eddig megismertektől ismét egészen elütő képet nyujtanak a tengeri sűnök. Nevét a legtöbb teljes joggal viseli: végesvégig tüskék borítják őket, miként névrokonukat az emlősök között. Testük gömbded, szívalakú vagy lapos, és majdnem kivétel nélkül mindig tökéletesen merev, azzá teszik szorosan egymáshoz záródó mészlemezeik. A tengeri sünökön különös élességgel jelentkezik egy további nagyon jellemző szerve a tüskésbőrűeknek, tudniillik az ambulakrális rendszer. Az állat az alzaton vagy az akvárium üvegfalán számtalan hosszú, átlátszó szívólábának a segítségével rögzíti meg magát, vagy azok segítségével változtatja a helyét. De a legtöbb tengeri sűn ennél sokkal jobban tova tud mozogni hosszú tüskéire támaszkodva. Az ambulakrális függelékek mindig öt kettős sorban vannak elhelyezve, melyek a rádiuszokban délkörök módjára húzódnak a szájoldaltól az ellenkező sarok felé, ahol sok alaknak a végbélnyílása található. Ha valamely tengeri sűn, mondjuk az Echinus esculentus L. héjáról eltávolítjuk a töviseket, láthatóvá lesz a mészlemezek elrendeződése. A lemezek 20 sorban állanak, amelyek közül könnyű dolog kiválasztani a rádiuszhoz tartozókat, azt az öt kettős sort, melynek lemezeit számos fínom kis nyílás töri át. Minden egyes ambulakrális lábhoz két-két ilyen nyílás tartozik, mert az ampullát a lábbal összekötő csatorna rendesen két ágra vált szét, s a csatornák ezeken a nyílásokon hatolnak át. Az ezek között az „ambulakrális lemezek” közt fekvő öt kettős sor alkotja az interrádiuszt, azok az „interambulakrális lemezek”. Felül a lemezsorok végei közt egy kis kerek tér marad szabadon, az úgynevezett periprokt, ezen nyílik kissé oldalt a végbél. A „szabályos” tengeri sünök alsó oldalán egy hasonló, de lágy hártyával fedett mező marad szabadon, a „peristóma”, amelynek közepéből öt fehér, vésőalakú fog villog elő. A páncélt, míg az állat él, vékony, lágy hártya vonja be; ebben a hártyában számos érzéksejt van, amelyeket idegfonalak hálózata még a héjon kívül összeköt egymással. Azonkívül még számos mirígysejt is van ebben a hártyában. A nagyon mozgékony tövisek önállóan keletkezett, hegyes, bunkó-, kehely- vagy flaszterkőalakú vázelemek; ezek a vázelemek gyakran hosszabbak a ház átmérőjénél is, alsó végük ízületi gödörben végződik, amely mélyedésekbe a héjon kialakult izületi fejek illenek be. A tüskéket az izületi fejekkel köröskörül elhelyezett izmok kapcsolják össze, amelyeknek a segítségével a tüske minden irányban mozgatható. Az izom külső rétegét átlátszó, gyorsan összehúzódó, de könnyen el is fáradó izmok alkotják. Alattuk fehérszínű, lassan összehúzódó izmok sorakoznak, amelyek bár nem tudnak olyan gyorsan működésbe lépni, hanem ha egyszer munkába fogtak, akkor erősebben és tartósabban összehúzódnak és a tüskéket egyszer elfoglalt állásukban szilárdan megtartják. E „mozgató-” vagy „rögzítő”-izomzat erősségéből az egyes tengeri sűnfajok kisebb vagy nagyobb mozgékonyságára lehet következtetni (Uexküll). A tengeri sűn tüskeerdejében elrejtve találhatók egyes tüskésbőrűek szintén nagyon jellemző szervei, a pedicelláriák. A pedicelláriák tulajdonképpen nem egyebek, mint háromágú fogók, melyek mészelemekkel megtámasztott nyélen ülnek, felületüket pedig érzéksejtekkel keverve csillóssejtek vonják be; a fogó három szára izmok segítségével egymás felé mozgatható. Az első kutatók a pedicelláriákat a tengeri sűn bőrén megtelepedett élősdieknek tartották. Ma ezeknek a fogószerveknek több fajtáját különböztetjük meg. Ilyenek például a „méregfogók” (pedicellariae gemmiformes), végükön érzéksejtekkel és nagy méregmirigyekkel, úgyhogy az erősen meg van duzzadva; ezek nagyon hatékony védőszervei a tengeri sűnnek s a támadó testéből eredő kémiai ingerekre lépnek működésbe; 2. „csukafogók” (p. tridentatae, tridactylae), ezeket nagy, hegyes, fogasszélű száraikról lehet megismerni; a legkisebb mechanikai ingerre kinyílnak és bezáródnak; legfőbb feladatuk élősködő állatok apró lárváinak a megsemmisítése, amelyek meg akarnak telepedni a tengeri sűn testén; 3. kisebb „harapófogók” (p. ophiocephalae), száraik zömökek, fogazottak, ezek a leggyakoribbak és a táplálkozás szolgálatában állanak; a tengeri sűn testére került apró állatokat ezek a pedicelláriák megragadják és átadják őket a lábaknak, amelyek viszont a szájba viszik őket; végül 4. a negyedik csoportot a „tisztogató fogók” alkotják (p. trifoliatae), amelyek még jelentékenyebben kisebbek a megelőzőknél, három levélalakú, nem fogazott száruk van, s feladatuk az állat testének a tisztántartása. Ezek ragadják meg a végbél helyzeténél fogva szükségképpen az állat testére hulló bélsárt, valamint minden arra jutó idegen tárgyat és azt szétmorzsolják. A fogók nem ragadják meg a saját tulajdonosuk lábacskáit vagy a tüskéit, s nem bántják ugyanabba a fajba tartozó más példányokéit sem.

Aki egyszer végignézi, hogy valamelyik földközitengeri piacon az árus miként nyitja fel az ehető tengeri sünöket, el fog csodálkozni, hogy milyen kevés tartalom van az ilyen nagy héj belsejében. Testüregük nagyon terjedelmes, Cohnheim egy 225 köbcentiméternyi Sphaerechinus granularis testüregében 175 köbcentiméter testüregfolyadékot talált. A bélcsatorna kezdőrészét terjedelmes, izmokból és mészlemezekből alkotott készülék veszi körül, amelynek az a feladata, hogy a szájnyílást körülvevő, öt elefántcsontfehér, vésőalakú fog mozgását intézze és szabályozza. A fogkészüléket izomkészülék erősíti hozzá az egésznek az alapját alkotó gyűrűhöz. Ezt a rágókészüléket, amelyet egészben is nagyon könnyen ki lehet venni a héjból, már Plinius ismerte „Aristoteles lámpája” néven.

A bélcsatornát bélfodor (mesenterium) erősíti hozzá a test falához, s kígyóvonalban futva, körülbelül kétszer halad végig a testüregen, míg a végbélnyíláshoz ér. Tulajdonképpeni hivatásán kívül, Perrier szerint, még a lélekzés is a feladata, mert vizet vesz fel, melynek oxigénje a bélcsatorna vékony falán keresztül átszivárog a testüregfolyadékba, ahonnan viszont a széndioxid jut be az így felvett vízbe. Az Echinus-félék családja tagjainak mellékbele is van, mely a rágókészülék alatt ágazik ki a tulajdonképpeni bélcsatornából és alább ismét belényílik abba; ez a szerv a bélcsatorna utolsó harmadába friss, táplálékrészecskékkel nem keveredett vizet szállít. Miként Henri megfigyelte, minden 10–15 másodpercben ütemesen összehúzódik.

Az Aristoteles lámpája a vízedényrendszer körcsatornáján ül. A belőle eredő öt sugárcsatorna kezdetben lefelé (szájirányban) halad, de azután visszahajlik és a délkörök mentén fölfelé fut. E csatornák végtapogatóban végződnek, amelyeket régebben sötét színükről szemeknek tartottak; a csatornák az öt, ú. n. ocelláris lemezen áttörik a páncélt, vagyis azokon a lemezeken, amelyek az ambulakrális kettős sorokat a periprokt felé határolják, ill. azokat befejezik. A számtalan vékonyfalú lábacska igen fontos szerepet játszik az állatnak oxigénnel való ellátásában, mert bennük állandó, csillóssejtek által mozgásban tartott vízáram kering. A körcsatornából kiágazó kőcsatorna madrepora-lemezen nyílik, egyikén annak az öt nagy mészlemeznek, amelyek viszont az interambulakrális mezőket határolják a periprokt felé. Ezeket a lemezeket ivar- (genitális) lemezeknek hívjuk, mivel az ivartermékek azokon át távoznak el. A szájkörüli (orális) idegrendszer a szokásos szerkezetű, vagyis ideggyűrűből és az abból kiágazó öt sugáridegből áll; ez utóbbiból minden egyes lábacskába halad egy idegág. Az idegrendszer központi részei szabályozzák az egész test mozgását; érintési vagy kémiai ingerek hatására a pedicelláriák és a tüskék az ingerlés helyén bizonyos körön belül elhárító mozdulatokat tesznek. Statikai, az állatot egyensúlybeli helyzetéről értesítő szerveknek bizonyos apró, majdnem gömbalakú képződményeket, a „sphaeridiumok”-at tartják; a sphaeridiumok átalakult tövisek és üvegszerű mésztömegből állanak. Azonban Delage kísérleti úton bebizonyította, hogy eltávolításuk keveset árt az állatnak. A tengeri sünöknek, amennyire ma ismerjük, külön érzékszerveik nincsenek, azonban a bőr a maga egészében érzékeny a fény iránt. A száj körül öt pár elágazó függeléket találunk; e függelékek a testüreg kitüremkedései és mint „kopoltyúk” lélekzőszervként szerepelnek a lábak és a bélcsatorna mellett.

A tengeri sünök legterjedelmesebb szervei az ivarmirigyek. Ez állatok rendszerint váltivarúak. Az ivadékgondozás néhány esetét leszámítva, a peték és a hím csirasejtek a vízben találkoznak egymással. Mindkét ivartermék rengeteg tömegben keletkezik a megfelelő mirigyben. Az Echinus esculentus nősténye egyetlen szaporodási periódusban mintegy 20 millió petét hoz létre. A fejlődés szintén egy nagyon jellemző lárvával, a „pluteus”-szal kezdődik, melynek csillóssávjai hosszú nyúlványokban nyúltak meg. A peték megtermékenyítését és fejlődését nagyon könnyen meg lehet figyelni, sőt már mozgóképeken is felvették az egész folyamatot. Egyes fajok lárváit már teljesen felnőtt állatig sikerült felnevelni. Annál a könnyűségnél fogva, ahogyan megtermékenyítésüket meg lehet figyelni, és az a szinte sématikus egyszerűség, ahogyan fejlődésük lefolyik, már évtizedek óta a legkedveltebb tárgyai mindenféle vizsgálatoknak. Így rajtuk figyelte meg először Hertwig Oszkár a csirasejtek magvain a megtermékenyítés után lejátszódó folyamatokat. Herbst a tengervízben lévő különböző sóknak a fejlődés menetére gyakorolt hatását tanulmányozta és azt találta, hogy abból talán egyetlenegynek sem szabad hiányoznia. A tudósok egész sora tanulmányozta a tengeri sünök mesterséges szűzszaporodását, vagyis azt, hogy miképpen, mily eszközökkel lehet a meg nem termékenyített petesejteket fejlődésre bírni, és azt találták, hogy több olyan fizikai és kémiai eszköz van, amely a peték barázdálódását megindítja, hím csirasejtek hozzájárulása nélkül is. Még más fajok spermatozoái (hím csirasejtjei), sőt egyes férgek és puhatestűek ilyen sejtjei is megindíthatják a pete fejlődését, azonban a lárvák későbben kivetik magukból az ilyen „apai” eredetű magrészt és akkor tisztán az anyai bélyegeket viselik magukon. Delagenak sikerült egy tengeri sün, a Paracentrotus lividus Lam. meg nem termékenyített petéjéből ivarérett hímeket felnevelnie. Kísérletileg sikerült a különböző fajokat keresztezni is; a korcsok sajátságaik tekintetében a két szülő között állanak, de mint Shearer, Morgan és Fuchs megállapította, azoknak a kombinációi különbözők.

A tengeri sünök között külön helyet foglalnak el a Cidaris-félék az ő rendkívül hosszú, karcsú tüskéikkel. Már a devon-korszak óta ismeretesek. Külső kopoltyúik nincsenek, szájmezőjük pedig nem lágy, hanem lemezek páncélozzák azokat is éppen úgy, mint a test többi részét. Legismertebb fajuk a Cidaris cidaris L., mely a Földközi-tengerben és az Atlanti-óceán északi felében él az egyenlítőtől a sarkkörig. Gömbded, a sarkain kissé lapított testén óriási, a test átmérőjénél esetleg kétszer hosszabb tüskék ülnek. Tüskéket csak az interambulakláris lemezeken találunk, és pedig mindegyiken egyet, a testen tehát összesen tíz sort 6–9 tüskével, az állat nagyságának megfelelően. 10–12 hosszanti sorban nagyon sűrűn álló szemcsék ezeket a tüskéket mintegy sávosakká teszik. Kétféle tüskéket különböztetünk meg, ú. m. „elsődleges” és „másodlagos”-akat. Míg a nagy tüskék, amelyeken gyakran hidroidpolipok és csőlakó férgek telepszenek meg, többnyire határozott vörös színűek, addig a másodlagosak fehéresek vagy szalmasárgák; az állat színét nagy számuknál és elhelyezkedésüknél fogva ezek az utóbbiak szabják meg.

A Cidaris cidaris életmódját Prouho ismertette meg. Bár az ő állatai 60 méternél nagyobb mélységből származtak, a legkisebb fokban sem szenvedtek az által, hogy nagyobb víznyomás alól alacsonyabba jutottak, és nyilvánvalóan a mélységbeli állatokat általánosságban jellemző kisebb oxigénszükségletük miatt könnyebb volt tartani őket, mint a közönséges partmenti fajokat. A felnőtt Cidaris a tüskéin mozog tova, azonban csakis a szája körül lévőket használja „lábakul”, míg hosszú oldaltüskéi csak megtámasztásra valók. Az állat a síma alzaton éppen olyan ügyesen mozog tova, mint ahogyan túljut mindenféle akadályon. Ambulakrális lábait e közben nem használja, e célra nem is igen alkalmasak, mivel korongjaik kevésbbé fejlettek és aránylag a számuk is kevés. Csak egészen fiatal példányoknak „szájtapogatókká” átalakult lábaik szolgálhatnak arra, hogy velük az állat az alzatra tudja magát szívni. Ha a Cidarist a hátára fektetjük, azonnal és gyorsan megfordul, ő is birtokában van, miként valamennyi, ez irányban megvizsgált tüskésbőrű, az úgynevezett „megfordulási reflex”-nek. Az izgalmi állapot mindaddig tart, míg a szájnyílás, vagy a mi állatunk esetében a szájat körülvevő tüskék nem érintik a talajt. A felfordított Cidaris először kissé felemelkedik s közben mozgatja oldaltüskéit, mintegy támaszték után tapogatva. Azután a teste egyre jobban és jobban oldalt kezd dőlni, míg csak az oldalára nem áll, majd valamennyi tüskéje, amelyre nem támaszkodik, a szájnyílás irányába hajlik el, mire a túlsúly erre az oldalra jut és az állat a rendes helyzetébe esik. A száj körül lévő kisebb tüskék a mellett, hogy mozgásszervekként szerepelnek, még más feladatot is töltenek be: fogószervek, amelyek a zsákmányt szilárdan meg tudják ragadni. Bár a kevés nagy tüskéből álló külső meznek megvannak a maga tagadhatatlan előnyei is, gyenge védelmet nyujt az ellenség ellen, és pl. a tengeri csillagok hatalmukba kerítik a Cidarist 2–3 órán belül, olyanképpen, hogy a tüskék között behatolnak és a testet karjaikkal átölelik. A lapos, másodlagos tüskék inkább csak a legkönnyebben megsebesíthető helyeket borítják be, csomókban helyezkedve el az elsődleges tüskék gazdagon fejlett izomzata körül, a végbélnyílás fölött, az ivarnyílásokon stb.

Miként látszik, a Cidarisok főképpen szivacsokból és gorgoniákból táplálkoznak, amelyeknek a maradványai tömegesen találhatók a bélsarukban. Az akváriumban megeszik a halakat, rákokat és férgeket is, de nagyon sokáig koplalni is tudnak (Prouho szerint 14 hónapig). Bámulatos életszívósságuknak köszönik azt, hogy olyan messze elterjedtek vízszintes irányban és a mélységek felé is egyaránt, valamint hogy olyan rengeteg hosszúságú geológiai időket átéltek. Közeli rokonuk, a nápolyi öbölben gyakori Stylocidaris affinis Phil. lényegileg ugyanilyen szerkezetű, csakhogy elsődleges tüskéi a test átmérőjének legföljebb a másfélszeresét érik el. A Földközi-tengeren kívül előfordul az Atlanti-óceánban is Gibraltártól a Zöldfoki-szigetekig.

A „szabályos”, vagyis sugaras alkotású, külső kopoltyúkkal bíró tengeri sünök élén az ódonszabású Echinothuriidák családja áll. Bőrsünöknek is szokták nevezni őket, mivel héjuk lemezei nem illenek össze szilárdan, hanem ellenkezőleg, egymáshoz képest szabadon mozgathatók és pikkelyszerűen egymás fölé is tolódhatnak. Doflein, aki a Sagami-öbölben tanulmányozta az Asthenosoma- és Phormosoma-fajokat, megfigyelte, hogy egyszer felfújták magukat, máskor meg valósággal lemezzé lapították le a testüket. A konzervált példányok mindig lapos ötszöggé zsugorodnak össze.

Az Echinothuriidák nagytermetű, pompás színű tengeri sünök. Előfordulnak a sekély vizekben, de lehatolnak 5000 m mélységig is. A két Sarasin a Trinkomali-öbölben (Ceylon) figyelte meg az Asthenosoma urens Sar. életét. A vörösbarna állat rövid tüskéi bőrtüszőkben foglalnak helyet, hegyük ragyogó ibolyaszínben pompázik. Az interambulakrumokon ragyogó kék vagy gyengéd smaragdzöld színű, apró, nyeles gömböcskék sorai futnak végig, s azok mindegyikén egy-egy nagyon hegyes tüske ül. Az „urens” nevet, ami égetőt jelent, azokról a méregszervekről kapták, melyeknek székhelye ezekben a tarka szervekben van. „Amikor az állatot meg akartuk fogni, az emberek igen hathatósan figyelmeztettek bennünket, mondva, hogy az heves fájdalmat és lázt okoz. A búvárok, akik rájuk bukkantak, nem fogták meg őket, hanem kókuszdió héjából készült csészében hozták fel a felszínre. Azért mi is nagyon óvatosan fogtuk meg őket az ujjunk hegyével, de abban a pillanatban nagyon heves, a csalán csípéséhez hasonló fájdalmat éreztünk, vagy mintha több méhszúrás érte volna azt, de a fájdalom néhány perc mulva minden következmény nélkül elmult. Az említett gömböcskék belsejében mérges váladék van, amely érintésre a támadó testén a tüskék által ütött apró sebbe ömlik be. Ezzel a tengeri sünnel két állat él együtt; mint védett állat őket is védi. Az egyik egy kicsiny, a mérges gömböcskék között ügyesen úszkáló hal, a másik meg egy kis rák; mindkettőnek a színe olyan, mint a tengeri süné.

A Calveria hystrix Wyv.-Thoms.-t, a legrégibb idő óta ismert bőrsünt, a „Porcupine” mélytengeri kutatásai alkalmával Irország és Faröer-szigetek között mintegy 800 m mélységben fedezték fel. A hálóban felhozott zsákmányból az expedíció két zoológusa, Wyville-Thomson és Carpenter kutató szeme felé egy skarlátvörös gömb villogott elő. Először azt hitték, hogy az északi tengerekben nagyon gyakori Echinus acutus Lam. rendellenesen nagy példánya van előttük, azonban a fedélzetre hozva, a legnagyobb meglepetésükre egy kerek, lepényalakú lényt láttak maguk előtt, amely azonban a tengeri sünök minden bélyegét magán viselte, csakhogy a héja lágy volt, mint a bőr és hullámos vonalak szaladtak rajta keresztül.

Egyike az ismert legnagyobb tengeri sünöknek a Hygrosoma hoplacantha Wyv.-Thoms., amelyből a „Challenger” egy 31.5 cm átmérőjű példányt is hozott haza. Ennek a tövisei a végükön kiszélesedtek, színe, Clark szerint, sötétibolya; a tüskék feketék, a végük azonban tiszta fehér. Hazája a Csendes-óceán, különösen Japán és Ausztrália 500–2500 m mélységben.

A merevvázú tengeri sünök között egyes tropikus Diadema-félék az említett Asthenosoma-fajhoz hasonlatosan rettegettek tüskéiknek a mérgessége miatt, különösen a Diadema saxatile L., amely csekély mélységekben az egész Indo-Pacifik területén megtalálható, a Jóremény-foktól Tahitiig, Japánig és a Sandwich-szigetekig. A felnőttek különösen a fehér korallhomokban szeretnek tartózkodni s ott csoportosan élnek. A trepanghalászok az ilyen helyeket aggodalmasan kerülik, és a természetvizsgáló, aki a korallkertekben gyüjtöget, a saját kárán okulva, csakhamar szintén a kellő tisztelettel kezeli a pompás állatokat. A kissé lapított héjról, amely sötétbarna, vagy Döderlein szerint olyan, mint a bíborszínű bársony, 20–25 cm hosszú, vékony dárdák meredeznek minden irányban. Közöttük kisebb tüskék foglalnak helyet, s miközben az állat nyugodtan pihen a homokban, addig ezek szakadatlan, élénk körmozgásokat végeznek. De a legszebb díszeik fényesen csillogó, kék foltjaik, amelyekhez pompában legfeljebb egyes brazíliai lepkék (Morpho) foghatók. E foltok, Döderlein megfigyelései szerint, világítószervek. Régebben szemeknek tartották őket, mert az állat rendkívül érzékeny a fény iránt és tüskéit védelmül azonnal a közeledő ellenség felé fordítja, amelynek a közeledtét már messziről észreveszi a rájuk vetett árnyékáról. A Diadema tüskéi még a tűnél is finomabb vékonyságúak. Ha az ember kézzel közeledik hozzájuk, hegyükkel már meg is sebezte magát, mikor azt hiszi, hogy még messze van tőlük. A tűk helyei azonnal belétörnek a bőrbe s ott heves fájdalmat és gyulladást okoznak. Kihúzni csak nagyon nehezen lehet őket, Saville-Kent szerint a lenyelt tű módjára tovább vándorolnak a szövetek között. A Diadema saxatilével szintén él együtt egy hal (Coutiůre szerint egy Engraulis-faj, amely üldöztetve a tüskeerdőben keres menedéket).

A Földközi-tengerben és az Atlanti-óceánnak vele szomszédos részeiben szintén fordul elő egy Diadema-féle, nevezetesen a Centrostephanus longispinus Phil. Hosszú, ibolyaszínnel és fehérrel gyűrűzött tüskéivel sötét, feketés héján a legszebb tengeri sünje a Földközi-tengernek. A Cidaris módjára mozog tova a tüskéin és tropikus rokonaihoz hasonlatosan rendkívül érzékeny a fény és árnyék iránt, miként azt Uexküll megállapította. A fény elől menekül és megfelelő módszerek alkalmazásával az ember az akváriumnak abba a sarkába kergetheti, amelyikbe akarja. A Centrostephanusnak a színe is vonatkozásban van a fénnyel. A nemzetség egyik faja elszíntelenedik, ha egy félóráig a sötétben tartjuk és világosszürkévé lesz; a bőrében lévő festéksejtek (chromatophorák) pontalakú gömböcskékké húzódnak össze. A napfényen azonban gyorsan visszakapja sötét színét, mert festéksejtjei ismét kitágulnak. A világosságban ernyőként szolgálnak az alattuk lévő, fényben felbomló színanyagok számára, amelyek valószínűleg okozói a tüskésbőrűek bőre fényérzékenységének.

A sötétben barna, a világosságon pedig mélyfekete Arbacia lixula L., a feketetengeri sün, egyike a leggyakoribb tengeri sünöknek a Földközi-tenger sziklás partjain, Nyugat-Afrika és az Azorok mentén. Héja átlag 4–5 cm átmérőjű horizontális irányban, s sűrűn álló, fekete, 2 1/2 cm hosszú tüskék fedik. A fekete tengeri sün csakis a hullámtörés színtájában él, ahol a moszatokat legeli le a sziklákról és erős lábacskái segítségével a legkeskenyebb résbe és a legkisebb mélyedésbe is be tud furakodni. Itt megtámadhatatlan, mert nagyon hegyes, merev tüskéi áthághatatlan akadályként szegeződnek minden támadó felé. Uexküll szerint ez a fegyvere jobban védi minden tengeri sün ősi ellenségei, a tengeri csillagok ellen, mint bármely más rokonát. A tüskéknek ezt a felmerevedését, amit minden érintés azonnal előidéz, hatalmasan fejlett feszítőizmok teszik lehetővé; ha azok rostjai összehúzódnak, akkor az Arbacia tüskéje inkább letörik, semhogy a helyéből kimozduljon. A fényingerek iránt a nappalt sziklahasadékokban eltöltő állat nagyon érzékeny (Mangold). A beárnyékolás, ami a természetes viszonyok között ellenség közeledtét jelenti, azonnal a tüskék felmerevedését okozza, tekintet nélkül arra, hogy az állat egészen vagy részben van-e beárnyékolva. Ha az állat a napon ül, menekülni iparkodik a saját árnyéka irányában. A frissen fogott példányok mindig az akvárium legsötétebb részét keresik fel, itt szívólábacskáik segítségével felmásznak az üvegfalon és közvetlenül a víz színe alatt függélyes helyzetben megtapadva maradnak. Testüknek a bélsártól való megtisztításával nem kell törődniök, ezt a munkát elvégzik a hullámok. De az akváriumban már baja van a teste tisztántartásával. Szürke bélsárcsomói könnyen rátapadva maradnak és Mangold szerint súlyos mérgezést okoznak, éppen azért a fogságban sokkal nehezebb tartani, mint bármely más tengeri sünt. Az akváriumban való élet egyébként is nagyon hátrányos erre az állandóan a hullámtörés színtájában élő állatra nézve. A partokon a szájoldalán lévő erős tapadókorongjai lehetségessé teszik, hogy a legerősebb hullámzásban is biztosan meg tudjon kapaszkodni. A hátoldal lábacskái a helyváltoztatásban egyáltalában nem játszanak szerepet, azért azok lélekzőszemölcsökké alakultak át. Ha tehát az Arbaciát a hátoldalára fektetjük, magától nem tud megfordulni; amennyire tudjuk, ez az egyetlen tengeri sün, amely ezt nem tudja megtenni.

Az Arbaciához külsőleg hasonló, és mint ő, szintén a sziklás hullámtöréses partok lakója a kövi sün, a Paracentrotus (Strongylocentrotus) lividus Lam. Sötét ibolya és zöldesbarna közt változó színű héja tüskék nélkül eléri a 6 1/2 cm átmérőt. Egyike a Földközi-tenger sziklás partjai mentén élő legközönségesebb fajoknak, és éppen olyan közönséges Nyugat-Európa atlanti partjain is. Délen valamennyi tengeri sün közül ezt eszik a leggyakrabban, illetőleg csak az ivarmirigyeit eszik nyers állapotban. Főpiaca Marseille. Ott Villeneuvenek egy régebbi adata szerint évenként mintegy 100.000 tucatot visznek a halpiacra és 20–60 centime-jával fizetik. Az állatot helyenként ezrével lehet a sziklákon látni. Soknak a tüskéin tengeri moszatok telepedtek meg, vagy pedig kagylóhéjak és kövecskék vannak rájuk szórva. Ezekre, Petrunkewitsch szerint, majdnem teljes biztossággal rámondhatjuk, hogy hímek. Ha a frissen fogott példányokat megfosztjuk terhüktől, azok, Schmidt Oszkár szerint, ismét algákat keresnek és negyedórán belül ismét egészen bizonyosan teljesen beburkolják magukat. Ha pedig kagylóhéjakat teszünk eléjük, azokat megfogják a lábaikkal, élére állítják és pár percen belül a hátukon helyezik el. Régebben általában feltették, hogy az állat ezekkel „maszkírozza” magát, hogy ellenségeit és a zsákmányul szolgáló többi állatokat megtévessze. De mivel ez a tengeri sün sohasem zsákmányol élő állatokat, a maszkírozás nem szolgálhatja az odacsalogatás célját. Krumbach azért azt sejti, hogy csupán a mechanikai inger az, amely az egyébként foglalkozásnélküli lábakat arra készteti, hogy a hátoldalon idegen tárgyakat tartsanak, de hogy ezt miért csupán a hím teszi, egyáltalában nem tudjuk. Állatunk táplálkozása felől egészen jól vagyunk tájékozódva. Erről Krumbach a következőket írja: „E fajnak három példánya már öt esztendeje él egy olyan akváriumban, amely mindjárt az árapály színtája alá eső, lépcsőzetesen mélyülő tengerfeneket utánoz. Mikor fogtuk őket, mogyorónagyságúak voltak. Ma már diónagyságúak. Miként a Sphaerechinus, a sziklákon növő moszatokból élnek”. Rágásuk fehér nyomát „a szabadban is könnyen meg lehet figyelni, az erre való megfigyelő ablakon át vagy az üveges fenekű csónakból, mikor is úgy látszik, mintha a szikla, amelyen ezek a tengeri sünök csapatostul tanyáznak, hóval volna fedve”. A Paracentrotus néha dögöt is eszik. Nick többször látta, amint nagy állhatatossággal halhúsdarabot gyűrt le. John azori-szigeti tengeri sünök belében lávadarabkák mellett tömegesen találta mészmoszatok maradványait is. Dög megszerzésére, Eisig szerint, felhasználja tüskéit is. Ő egy, az akvárium falán ülő sün testére egy féreg hulláját ejtette, s erre a megérintett tüskék azonnal úgy kezdtek mozogni egymás felé, hogy hegyükkel megragadhassák a zsákmányt; onnan azután a zsákmány a legrövidebb úton a szájba került.

A kövi sün a parti sziklák üregeiben él, ahol védve van a hullámtörés ellen. Az angol és ir partok mészszikláiban sokhelyütt ezrével lehet látni az ilyen üregeket egymás mellett. Gyakran olyan szűkek, hogy az ember a sünt nem tudja kivenni belőlük, ha az kifeszíti a tüskéit. A Bretagne-ban gránitban tanyáz, az Azorokon vulkáni lávákban. Természetesen nagyon közel esik az a sejtés, hogy sok más állathoz hasonlatosan ezek is maguk készítik üregeiket a sziklában. John véleménye ebben a tekintetben a következő: „A tengeri sün a lakását rágókészüléke segítségével készíti és későbben forgó mozgással kapcsolatosan tüskéivel tágítja.” Romanes is felteszi, hogy az állat maga fúrja üregét, azonban mások viszont kételkednek ebben. Így Mc Bride azt jegyzi meg, hogy úgylátszik, mintha a tengeri sün behatolna az üregbe és ott a mészmoszatok lassanként körülnőnék. Krumbach szerint „a Paracentrotus az Adriában leggyakrabban nagy, laza kőtömbökön vagy éppen a síma fenéken él. A fiatal példányok nagyon szeretnek bemászni a kövidatolya elhagyott, a hullámtörés által kitágított üregeibe. Az akváriumban soha sem adta egyetlen példány sem csak a legcsekélyebb jelét is annak, hogy fúrni akarna, még az olyan medencében sem, amelyben a víz hullámzott vagy gyorsan keresztülfolyt rajta”. Az Azori-szigeteken az üregekben ülő tengeri sünök Simroth szerint állítólag bizonyos csigák házával zárják el azt egy kis rés kivételével. A külvilág ingereivel szemben lényegesen másként viselkedik, mint az Arbacia, így a fény- és árnyék változásaira nem felel oly gyors reflexmozgásokkal. De ő is menekül az éles fény elől és az árnyék irányában húzódik el.

Az Északi-tengerben is él egy ehető tengeri sün-faj, nevezetesen az Echinus esculentus L., de ennek csak a portugál partokon vannak kedvelői. A jól megtermett fickó a sekély parti vizekben Spanyolországtól kezdve egészen a Spitzbergákig megtalálható, ellenben nem él a Földközi-tengerben. 200 m-nél csak kivételesen száll le mélyebbre. Színe nagyon tetszetős, fehér, vörös, kék vagy ibolyaszínű árnyalattal. Számos rövid tüskéje fehéres vagy vöröses, ibolyaszínű heggyel. Az Északi-tengerben egy sajátságos, fogószerű készülékkel fogják. Akváriumban nagyon könnyen el lehet tartani, ez okból körülbelül az egyetlen tengeri sün, amelyet a szárazföld belsejében is lehet látni az akváriumokban. Scott szerint csak tengerifüvet és homokot eszik; Chadwick viszont húsevőnek tartja, Roaf pedig tengeri makk (Balanus) maradványait találta a belében. Schnuren is megállapította, hogy élő állatokból táplálkozik. Ő a gyomrában különböző gyűrűsférgek sertéit találta, azután hidroidpolipok maradványait, mohaállatokat, tengeri sünöket és egyebeket. A táplálékot, Roaf szerint, a pedicelláriái segítségével viszi a szájához, de a tüskék és a lábacskák is segédkeznek ebben. Lábai nagyon ki tudnak tágulni. Nagyon vonzó kép látni, amint a sok apró láb, végén a fehér szívókoronggal, az akváriumban nyugodtan pihenő tengeri sün testén végighullámzik. A test tisztogatását szintén a padicelláriák végzik.

Az Echinus esculentus csinos, kistermetű rokona a parti sün (Parechinus miliaris Gmel.). Az Északi-tengernek, valamint az európai partoknak, Norvégiától és Izlandtól le Marokkóig, egyik legközönségesebb faja. Egyike annak a kevés tüskésbőrűnek, amely a Keleti-tenger nyugati részébe is behatolt. Héja rendesen zöldes, a hasonlóképpen zöld tüskék vége ibolyás színű. Egyes példányok egészen fehérek. Különösen szeret a folyótorkolatok vájulataiban tartózkodni, és az osztrigatelepeken is egyike a legjellemzőbb alakoknak; ott nagyon gazdagon terített asztalt talál. E falánk rablóval szemben nincsen biztonságban egyetlen ülő vagy lassan mászó állat sem. Főképpen a hidroidpolipokra vadászik, Grimpe tömegesen találta Sertularián. A gyomrában gyakran előforduló tömeget Eichelbaum nagy kagylók (osztriga) lágy részei maradványának tartja. A Parechinus miliaris tehát a tengeri csillagokhoz hasonlatosan egyik kártevője az osztrigatelepeknek. Alkalomadtán, miként a Paracentrotus lividus, ez is fúr s nem ritkán található a parti sziklák üregeiben, sőt néha még osztrigák héjában is. Ő maga némely fenéklakó halnak, például a közönséges morgóhalnak (Trigla hirundo) és a lepényhalaknak (Pleuronectes) a prédája.

Akváriumban való tartásra nagyon ajánlható ez a faj; nedves tengeri moszatok között víz nélkül is el lehet küldeni. A fiatal példányok könnyen megszokják az új helyzetet és Schmalz szerint hónapokig is kibírják a fogságot. Szunyoglárvákkal, felvagdalt salátával, kagyló- és halhússal könnyen lehet táplálni. A táplálékot az ember üvegcső segítségével viszi az állat testére, mire a tüskék azonnal megragadják és a szájhoz viszik. Jól fegyverzett aktiniákon kívül nem tanácsos ezt a tengeri sünt más helyhez kötött állatokkal egy akváriumban tartani, mert lerágja például még a hátán megpihenni akaró csikóhal farkát is. A fogságban is „kendőzi” magát a hátára vett kagylóhéjtöredékekkel és moszatdarabokkal.

A „fúró” tengeri sünök közé tartozik a Heterocentrotus mammillatus L. is. A déli Csendes-óceán, az Indiai-óceán és a Vörös-tenger korallzátonyain él. A Szuezi-csatornán keresztül mostanában behatol a Földközi-tengerbe is. Möbius Mauriciuszban egy gátzátony külső oldalán találta kerek mélyedésekben, ahol meg van védve a hullámtörés ellen. Néhány óriási, vastag tüskéje van, amelyek fúróul szolgálnak, miközben lakását készíti. Ezek a mélyedések csak éppen akkorák, hogy az állat meg tud bennük fordulni, nyílása kisebb a lakó átmérőjénél, úgyhogy gyüjtése alkalmával vésővel kell kifeszíteni onnan. A korallzátonyok meszében való fúrásra a szájoldal tüskéit használja, mert ezek finoman fogazott végei, ha az állat mozgatja őket, csakugyan alkalmasak a mész lekaparására. Az állat egész életén át be van börtönözve üregébe; gyomrában gyakran foraminiferák héjait lehet találni.

Gyakori partlakó a Földközi-tengerben, különösen a tengerifűvel benőtt területeken és az iszapos fenéken, ahol sok a szerves anyag, a kicsiny kapaszkodó tengeri sün (Psammechinus microtuberculatus Blv.). Tüskéinek a színe sötétbarna. Baglioni szerint igen nagymennyiségű oxigénre van szüksége és „negativ geotropikus”, vagyis a nehézkedés irányával ellentétes irányban vándorol, tehát a víz felszíne felé. Az akváriumban való életéről nagyon vonzó képet rajzolt Noll. Ügyes kapaszkodó, amely hosszú lábai segítségével nagyon szeret felmászni faalakú korallok, poliptörzsek és moszatok legtetejére. Valóban bámulatot keltő, hogy az esetlen állat miként tudja magát eközben egyensúlyban tartani. Még hegedűhúrvastagságú és hozzá még spirálisan csavarodott korallokra is fel tud kapaszkodni. Eközben megtörténhetik, hogy leesik, de ez egyáltalában nem akadályozza meg abban, hogy rögtön újra el ne kezdje a felkapaszkodást. Mászkálása közben lelegeli az akvárium üvegfalán vagy a köveken megtelepedett diatomeákat és algákat, de megeszi az elhullott állatok húsát is. Noll állatai a nyitott héjú vándorkagylót (Dreissena) úgy fordították, hogy a kagylónak az a része jutott a szájuk felé, ahonnan a bisszus kinőtt és annak lágy részeit két óra leforgása alatt teljesen kitisztították a héjból, ellenben a zárt héjú állatot mindenféle kísérletezgetés ellenére sem tudták kinyitni. Nem veti meg a finomra vagdalt marhahúst és a kenyeret sem. Zsákmányával mozdulatlanul ül ugyanazon a ponton. Ez az állat is „kendőzi” magát, s kagylóhéjakat, korallokat vagy moszatot „makacsul” magával cipel. Noll egyik állata érdeklődött az akváriumban úszó hőmérő iránt is, amellyel a hátán, mint valami óriási puskával, naphosszat mászkált az akváriumban. Ez egy hím állat volt, amely alkalomadtán annyi spermát ürített ki, hogy az egész vizet zavarossá tette.

A sötétibolya tengeri sün (Sphaerechinus granularis Lam.) a Földközi-tengerben, valamint az Atlanti-óceánnak európai és kanadai partjai mentén él. Rendesen csekély mélységben található kövek között és azért gyakran nehezen lehet fogni. Egyike a Földközi-tenger legnagyobb tengeri sünjeinek, Mortensen szerint az átmérője elérheti a 13 cm-t is. A zoológiai állomások akváriumában jól tenyészik – jól tenyészett annakidején a fiumeiben is – és nagyon gyakran használják fel ezt is kísérletezésekre. Mint a legtöbb tengeri sünt, ezt is óvni kell a fogás alkalmával attól, hogy túlságosan sokáig legyen a szárazon, mert különben levegő jut a héjába és az a szöveteit felrepeszti.

Dohrn magyarázatát kereste némely tengeri sün abbeli buzgalmának, hogy különböző tárgyakkal kendőzi magát, s közben a következőket írja az itt szóban lévő fajról s annak vadászatáról a sáskarákra (Squilla mantis): „Ritkán találhatjuk az akváriumokban e sünnek olyan példányát, amely fogólábacskáival egész csomó kagylóhéjat ne szorongatna a hátoldalán. Buzgóságában annyira megy, hogy gyakran láttam a Sphaerechinust oly sok kagylóhéjjal borítva, hogy az állatból egyáltalában nem látszott semmi sem. Mikor tehát az állat mozog, az ember azt a benyomást nyeri, mintha valami kagylótömeg változtatná a helyét. Többször megfigyeltem e tengeri sün táplálkozási módját, erre vonatkozólag kísérleteket is végeztem, és veszedelmes ragadozónak ismertem meg. A legfeltűnőbb volt előttem, mennyire szereti a sáskarákot. Az ember azt hihetné, hogy ez a nagy rák könnyen ki tud térni a lassú mozgású tengeri sün útjából. Tény azonban, hogyha egy tucat sáskarákot tettem abba a medencébe, amelyben ugyanannyi tengeri sün volt, ezek a sáskarákokat 8–10 nap alatt mind fölfalták. Gyakran megfigyeltem, miként ragadja meg a tengeri sün zsákmányát. Miközben lassan előre halad, néhány tapadólábacskáját ráteszi a rák valamelyik testrészére. A rák érzi ezt és menekülni igyekszik, de a tengeri sün hirtelenül újabb segédcsapatokat bocsát ki; az összes szomszédos területekről széles ívekben terjeszkednek ki az ambulakrális lábacskák, míg csak el nem érik a Squillát. Most a sün elereszti azokat a lábait, amelyek nagyon távol estek a ráktól s közelebb húzódik menekülni hiába igyekvő áldozatához. Amint a sün most tapadólábacskáinak egy részével valami sziklába vagy az akvárium üvegfalába kapaszkodik, többi lábacskái segítségével lassan a saját teste körül tolja, forgatja a rákot, míg csak a szája közelébe nem jut. Ekkor azután hozzáfog a fölfalásához. Nagyon gyakran még egy-két más példány is hozzája csatlakozik, s akkor közösen étkeznek. Gyakran megfigyeltem, hogy egyetlen Sphaerechinus is megfoghat egy 6 hüvelyk hosszú Squillát, úgy, hogy tapadólábacskáival megragadja a külső csápok széles lemezét. A rák roppant erőfeszítéseket tett teste mozdulataival, kiváltképpen hátulsó részének a felgörbítésével, hogy hirtelenül kirántsa magát, de szilajságában többnyire még csak közelebb vitte testét az ellenségéhez s a szélesen kifeszített tapadólábacskák azonnal szilárdan rátapadtak a többi testrészekre is.”

Uexküll is megfigyelte, hogy egy sáskarák, amely fogólábaival egy Sphaerechinus felé csapott, többet nem tudott megszabadulni. Ellenben lényegesen más tapasztalatokat tett Krumbach. Egy fogásban hat évnél tovább tartott példány, „szakadatlanul, éjjel-nappal rágta az akvárium szikláin megtelepedett moszatokat. A medencében vele együtt élő állatokat sohasem támadta meg. A halak, rákok és kagylók mindig teljes biztonságban voltak tőle, még a halak részére beszórt hús iránt sem érdeklődött sohasem. Tapasztalásból tudom, amely tapasztalataimat üvegfenekű csónakunkon tettem az állat természetes termőhelyein, hogy azok a sziklák, amelyeken csapatosan él, tele vannak a sziklalakó tengeri sünökre annyira jellemző rágási nyomokkal. Az állat által legelése közben leírt pálya ritkán egyenes vonalú. Hogy megállapíthassam, vajjon fogai megtámadják-e azokat a kőzeteket is, amelyekről az algákat lelegeli, az állatot moszatokkal gazdagon ellepett, síma üveg-, égetett agyag- és mészlapon helyeztem el. Az üveg és az égetett agyag érintetlen maradt, de a fehér mészkövön 0.5 mm mélységű barázdák mutatkoztak, míg a márvány csak éppen hogy meg volt karcolva. Mély barázdákat vág a Sphaerechinus az osztrigahéjakba is. Ezekből az adatokból az derül ki, hogy a legelő tengeri sün rágása közben a sziklába apró barázdákat vés és ezzel részt vesz a partmenti sziklák szétmállasztásában.”

Különösen Uexküll vizsgálatai alapján nagyon jól vagyunk tájékozódva a Sphaerechinus különböző pedicelláriáinak a működéséről is. Ha a tengeri sünt legveszedelmesebb ellensége, valamely tengeri csillag megtámadja, akkor tüskéi szétcsapódnak és nagy méregfogói működésbe lépnek. De egyidejűleg menekülni is igyekszik. Néhány pedicelláriának a harapása megmentheti a tengeri sünt és a tengeri csillagot visszavonulásra késztetheti. Ellenben több tengeri csillag támadásának mindig áldozatául esik, mert azok a méregfogói, amelyek egyszer már haraptak, leszakadnak, azért a sün lassanként megfosztja magát legkitűnőbb fegyvereitől. A pedicelláriák mérge rendkívül hathatós; 20 ilyen fogó kivonatának a befecskendése, Kayalof szerint, elégséges arra, hogy tarisznyarákokat, gyíkokat és apróbb halakat megöljön.

Az összes eddig ismertetett tengeri sünök szigorúan sugaras szerkezetű állatok; száj- és végbélnyílásuk testük két szemben lévő pólusán fekszik. Azonban van a tengeri sünöknek több olyan családja is (Irregularia) – a mi partjaink mentén élő több faj is ezek közé tartozik – melyeknek a végbélnyílása a törzsfejlődés során egyik interrádiuszba tolódott el és „hátra felé” került. A szájnyílás vagy a középen marad, vagy pedig „előre” tolódik. Ilyen módon az eredeti ötsugarú szimetria kétsugárúvá alakul át.

A törpe tengeri sünnek (Echinocyamus pusillus Müll.), az európai tengerek legkisebb tengeri sünjének a végbélnyílása a kissé lapított, tojásdadalakú héj alsó oldalán foglal helyet a szájnyílás és a héj hátulsó széle között. Ezt a fajt gyakran lehet találni fenéklakó halak gyomrában (Smith). Főképpen homoktalajon él Norvégia és Marokkó között, s behatol még a Keleti-tengerbe is. A nápolyi öbölben a Vezuv 1906. évi nagy kitörése előtt egyike volt a legközönségesebb fajoknak, azonban a hamueső következtében tömegesen elpusztult s ott azóta Lo Bianco szerint meglehetősen ritkává lett.

A szabálytalan tengeri sünök jellemző vonásai sokkal jobban megnyilvánulnak a homoki dollár (Echinarachnius parma Lam.) szervezetén. Ez a barnásvörös, majdnem pénzdarabhoz hasonlóan lapított testű tengeri sün gyakori Észak-Amerika partjai mentén Labradortól New-Yerseyig és a Bering-szorostól Vancouverig, de Japán körül, és Agassiz szerint a Déli-óceánban is előfordul. Mint fontos hasznos halak, például a kabeljau és különböző félszegúszó halak táplálékának, bizonyos gazdasági jelentősége is van. Átmérője csak 12 mm magasság mellett mintegy 8 cm. Míg egyszerűbbé vált rágószervvel fegyverzett szája alsó oldalának a közepén foglal helyet, addig a közepes nagyságú állat végbélnyílása a korong hátulsó szélén egy bevágásban található, a fiataloké ellenben a felső, a vének pedig az alsó oldalon, a hátsó szél közelében. Az egész héjat finom tüskék alkotta bársonyszerű bevonat takarja. E finom tüskék között ülnek a kétágú pedicelláriák. A felső oldal pillás tüskéi örvénylést keltenek és így állandóan friss vizet terelnek a széles, lapos kopoltyúlábacskákhoz, amelyek a felső oldalon öt pár rádiuszsoron különleges alkotású mészlemezeken át lépnek ki a felületre. Ezektől a lábacskáktól az állat testén kinyilt, ötszirmú virághoz hasonló kép keletkezik, és azért „szirmoknak” (petaloidok) is nevezik őket. A hasoldalon lábakat csak az öt radiális barázdában találunk, amelyek a szájtól a test széléig haladnak. A homoki dollár magát félig a talajba temetve él; lapos alakja megóvja attól, hogy a víz sodra tovább vigye. Mozdulatai nagyon lassúak és renyhék.

De a legsajátságosabb alakok a szabálytalan tengeri sünök között a Pourtalesiák. Előfordulnak valamennyi óceán nagyobb mélységeiben. Testük hosszant megnyúlt vagy palackalakú, a tengeri ugorkákéhoz hasonló. Szájnyílásuk az alsó oldaluk középső rádiuszában messze előre tolódott, a végbélnyílás pedig a test egy nyakalakú nyujtványán foglal helyet. Mint a mélyvizek állatainak a héjuk rendkívül lágy, azért sértetlen állapotban csak nagyon ritkán lehet felhozni őket a felszinre. A Pourtalesia laguncula Ag.-t Doflein a Sagami-öbölben már 100–200 m mélységben megtalálta, egyébként azonban csak a Csendes- és Indiai-óceán legnagyobb mélységeiben fordul elő.

Az Európa partjain előforduló szabálytalan tengeri sünök majdnem valamennyien a szívalakú sünök (Spatangidae) sorába tartoznak. A homokban élnek, alsó oldaluk laposabb, a felső domborúbb. Az „elülső” rádiusz a test legömbölyített elülső végén mélyen beöblösödött, a hátulsó végük jobban kihegyesedett; ilyen módon adódik ki a szívalak. A szájnyílás körülbelül középütt foglal helyet egy bemélyedésben a test elülső széle és a hasoldal közepe között; a bemélyedést egy éles, valamelyest az alsó oldal fölé emelkedő „alsó ajak” határolja el; a végbélnyílás a hátulsó szélen található. A felső oldalon petaloidokat csak négy rádiuszban találunk, az elülső, csatornaszerűen kivájt rádiuszban apró kopoltyúlábak lépnek ki. Jellemzőek rájuk azok a párhuzamos, keskeny szalagok, amelyek egyes nemzetségekben különböző elrendezésben a petaloidok, a végbélnyílás körül stb. helyezkednek el. Ezeket a „fasciolákat” apró, átalakult tüskékből (clavulae) alkotott, bársonyszerű bevonat takarja; e tüskéknek érzéksejtekben gazdag feje van, a lélekzésre való víz és a táplálék vizsgálására valók és az is a feladatuk, hogy vizet sodorjanak a kopoltyúlábacskákhoz.

A mi tengerpartjainkon a szívalakú sün, a majdnem kozmopolita Echinocardium cordatum Penn. helyenként nagyon gyakori. Hátrafelé magasodó testét fehéressárga sertékből alkotott sűrű szőrözet borítja. „Ha az ember – írja Uexküll – friss, a homokból csak az imént kivett szívalakú sünt tengervízzel telt edényben helyez el, rendkívül kedves játék kezdődik el a szemünk előtt. A kis állat nagyság és szín tekintetében fehér egérhez hasonlít. Nagy, fehér sertéi szorosan ráfekszenek a két oldalára és a leggondosabban el vannak fésülve elülről hátrafelé. Ha az állatot az edényben egy darabig a napon hagyjuk, a finom serteerdő csakhamar mozogni kezd. Néhány lapos hullám jelenik meg s elkezdi borzolni az oldalak jól fésült sertéit. Erre az egész serteerdő ütemes hullámzó mozgásba kezd, amely szemünket egyaránt gyönyörködteti szabályosságával és tetszetősségével. Olyan az, mint a szélben hullámzó vetés. Ha viszont olyan edénybe rakja az ember a sünt, amelynek a fenekén homok van, csakhamar kis homokgátat látunk emelkedni mellette mindkét oldalt, melyet a tüskék halmoztak fel. Az állat mellett kétoldalt emelkedő gát egyre növekszik és a sün lassan eltűnik a homokban.” Ha napfény éri az állatot, még gyorsabban iparkodik eltűnni a homokban, mint akkor, ha árnyékban van a medencéje. Az állathoz csak egy, a lélekzést lehetővé tevő, szűk cső vezet be, egyébként teljesen el van temetve; a cső falát összeragasztott mészszemcsék alkotják s állandó javításra és tisztogatásra szorul; a munkát külön szervek, az úgynevezett ecsetlábak végzik, ezek szolgáltatják a ragasztáshoz szükséges ragasztóanyagot. Ezen a csatornán keresztül a lélekzőszervek állandó összeköttetésben maradnak a vízzel.

Evés közben a szája mögött lévő erős járóserték segítségével halad tova. Régebben föltették, hogy csak fel kell szántania a homokot az „alsó ajkával” és a homokkal máris táplálék jut be a szájába. Azonban, mint Gandolfi-Hornyold Bergenben a vele közel rokon Spatangidákon megfigyelte, az állat tovamászás közben a sertéit merőlegesen állítja fel, úgyhogy az alsó ajak a homokot nem érinti sohasem. Miközben táplálkozás céljából ilyen vándorutakat tesz, a közben vízszintes irányú járatot is ás s azoknak a falát szintén ecsetlábaival erősíti meg és tisztogatja. A nagy csoportokban együtt élő állatok e vízszintes csatornák közvetítésével közvetlen összeköttetésbe jutnak egymással. A külvilággal csak ez a kétféle járat tartja fenn az összeköttetést, egyébként azonban a szívalakú sün mint magát élve eltemetett remete tölti el egész életét. Az Echinocardiumot Berck-sur-Merben nagyon egyszerű módon fogják. A legmélyebb apály alkalmával a dünének a legszélső részére mennek és a tengeri sünt úgy ássák ki a homokból, mint a burgonyát a földből. A düne szárazon marad s az veszélyessé válik rá nézve. A gyakorlott szem a lélekzőcsövek helyét könnyen felismeri a felettük lévő kerek besüppedésekről. Ott vannak a tengeri sünök még most is, azonban megkezdték már vándorlásukat fölfelé, mivel a lélekzésre való víztől meg vannak fosztva, mert a visszahúzódó hullámok felkavarva a homokot, eltömik csöveik nyilását. Ha még az apály alkalmával túlságosan közel jutnak a felszínhez, akkor áldozatául esnek a legközelebbi dagálynak. Helyenként ezrével együtt heverő, kifehéredett vázaik széles fehér sávot rajzolnak a víz partjára.

A Strongylocentrotus pluteus lárvája.

Echinus esculentus L.

A Strongylocentrotus fejlődése.

Miként a legtöbb Spatangidának, akként az Echinocardiumnak a petéi is a szabad vízben alakulnak át hosszú lebegtető sertékkel ellátott pluteus-lárvákká; az E. cordatum lárvái az Atlanti-óceán északi felében júniustól szeptemberig találhatók a planktonban. De kivételesen akadnak köztük ivadékgondozó alakok is. Az antarktikus tengerben Kerguelen-szigetek mellett mérsékelt mélységben él a Hemiaster cavernosus Phil. Ennek majdnem 1 mm nagyságú petéi az ivarnyílásokból közvetlenül a két hátulsó, bemélyedt ambulakrális barázdába jutnak, amelyet rájuk boruló tüskék boltoznak be. A peték ebben a költőüregben fejlődnek ki. Mortensen egyidejűleg petéket és lárvákat is talált benne. A fiatalok különösen érdekesek, mert azok még sok dologban az ősökre, a szabályos tengeri sünökre emlékeztetnek. A Hemiaster tüskéi, különösen a száj körül lévők között szabályszerűen fordulnak elő apró kagylók is (Lepton parasiticum (Dall), amelyek osztoznak velük a táplálékon.

Hemiaster cavernosus Phil.

Rhopalodina heurteli Perr.

Tengeri csillag üstökös-alakja.