HARMADIK OSZTÁLY: TENGERI CSILLAGOK (ASTEROIDEA)

A tengeri csillagok korongalakú teste rendesen öt széles „karban” nyúlik meg. A szájoldaluk jelenti az alsó oldalt; ezen alakul ki az öt ambulakrális barázda a karok középvonalában, bennük az ambulakrális lábakkal. Mészvázuk sokkal kevésbbé fejlett, mint a tengeri sünöké és csak a felső oldal hajlékony bőrében kialakult, különböző alakú mészlemezek szövedékéből áll. Az ambulakrális barázdák boltozatát ilyen, csigolyák módjára egymás után sorakozó és egymással összekapcsolódó mészlemezek kettős sora alkotja, amelyekhez még a karok szélén lévő lemezsorok csatlakozhatnak. A felső oldal bőréből számos gyengéd falú, lemezes függelék nyúlik ki, a „papulák”, amelyek nem egyebek, mint a testüreg falának a kitüremkedései; ezek a függelékek behúzhatók és lélekzőszervekként működnek. A környezetükben elhelyezkedő tüskék csillói gondoskodnak róla, hogy körülöttük a víz állandóan megújuljon. Mellékesen a lábacskák is szerepet játszanak a lélekzésben, de ezek elsősorban a helyváltoztatás szervei. A test tisztántartásának a munkáját kétszárú pedicelláriák végzik. A tengeri csillagok bőrében különböző alakú tüskéket találunk. Így vannak erős, izületi duzzanatokon saját izmokkal mozgatható, a tengeri sünökéihez hasonló tüskéik, azután olyanok, amelyek sűrű nyalábokba egyesülve kicsiny oszlopocskán ülnek (paxillák), azonkívül egyszerű mészpikkelyek és mésztestek, amelyek egyes fajok bőrét szemcséssé teszik. Az úgynevezett „cribriformis szervek” csillókkal fedett és mésztüskékkel megtámasztott redői a bőrnek. A szájban nincsen rágókészülék; rövid nyelőcsőre terjedelmes gyomor következik. A gyomorból öt, ha több kar van, megfelelően több, azonnal elágazó s majdnem a karok végéig hatoló vakbélszerű kitüremlés ágazik ki. A gyomorban megemésztett táplálék ezekben a hosszú, oldalt erősen csipkézett szervekben szívódik fel; esetleg a rövid végbélen is lehetnek ilyen vakbélszerű függelékek. A kis szájnyílású fajok izmos gyomra zsákmányfogás végett a test izomzatának az összehúzódása következtében a szájnyíláson át kitürhető. Ezek az állatok a táplálék nagyobb, meg nem emészthető részeit ugyanezen az úton vetik ki magukból. A felső oldal középpontja közelében lévő végbélnyílás erre kicsiny, sőt gyakran egészen hiányzik is. A körgyűrűn, amelyből az ambulakrális lábakat ellátó öt sugárcsatorna indul ki, Poli-féle hólyagok ülnek, de a számuk változó; azonkívül minden interrádiuszon két Tiedemann-féle testecske található, rövid csövecskék rendszerei, ezekben keletkeznek az amoebák módjára mozgó vándorsejtek. Az idegsejtek és idegrostok rendesen még a hámban alkotnak réteget, amelyek azonban az ideggyűrűben és a belőle kiinduló öt sugáridegben mindenesetre megduzzadnak annyira, hogy már szabad szemmel is fel lehet ismerni őket, mint idegeket. Érzékszervekként mellékesen az idegvégződésekben és érzéksejtekben bővelkedő lábak is szolgálnak, kivált azok szívókorongjai, de különösen erre a célra szolgáló szerv az öt végtapogató, amelyek elsősorban kémiai ingerek („szaglás” és „ízlelés”) felfogására szolgálnak. Ezek, miként a lábak, erre-arra tapogatnak, kinyujthatók és ismét behúzhatók. Azonkívül tövüknél érzéksejtek vánkosszerű, vörösszínű duzzanatai találhatók, amelyek fényfogó szervekként, tehát mint „szemek” működnek. Ezekben a szervekben úgynevezett „recehártyasejtek” végéről a fény által ingerelhető „pálcikák” emelkednek ki és nyúlnak be egy szemkehelyszerű képződménybe, úgyhogy ezek által az állat nemcsak a fényt különböztetheti meg a sötétségtől, hanem tudomást szerezhet arról az irányról is, amelyből a fény jön. A készülék esetleg még gyüjtőlencsével is el van látva, mivel a felfogott fény mennyisége még növelhető.

A peték és a hím csirasejtek öt pár ivarmirigyben a karok zugában keletkeznek; az állatok váltivarúak, a peték megtermékenyítése a vízben megy végbe. Jellemző lárvájuk a bipinnaria, amely a tengeri ugorkák auriculariájához hasonlít; ha e lárva testének az elülső végén még tapadószemölcsökkel ellátott nyujtványok is alakulnak ki, akkor a brachiolariának nevezett lárva jön létre. A fejlődést esetleg ivadékgondozás módosíthatja. De néha az ivartalan szaporodás egy sajátos módján is szaporodhatnak. Néha ugyanis egyes állatok minden látható ok nélkül elvetik egyes karjaikat, amelyeknek széles töréslapján azután új korong és négy új kar alakulhat ki. Az ilyen úgynevezett „üstökös csillag”-alakok rendes alkatú tengeri csillagokká nőhetnek ki, mivel ez állatok igen nagy regeneráló ereje nemcsak elvesztett karjaik újra kinövését teszi lehetővé, hanem azt is, hogy korongjuk részei újból kinőhessenek. Egyes fajokon még öncsonkítást is megfigyeltek. Ha egyik karjukat valami megragadja, azt egyszerűen otthagyják és nyugodtan tovább másznak. De élősködők, például Myzostomidák is lehetnek az okozói annak, hogy a tengeri csillag „önként” megválik valamely testrészétől.

A tengeri csillagok a legidősebb állatok közé tartoznak, mert maradványaikkal már a kambriumban találkozunk. Ma előfordulnak valamennyi tengerben, a Jeges-tengertől kezdve egészen az egyenlítőig, a parti övtől le egészen 5000 m mélységig. Legtöbbjük a legremekebb színekben pompázik. Hasoldaluk legtöbbször világosabb a felső oldalnál; gyakran eltérő szinezetű sávok és foltok tarkázzák az egységes alapszínt. A legszebb színűek a trópusok alatt honos fajok, különösen a korallkertekben élők, de a mi tengereink tengeri csillagjai is nagyon szépek életükben, amelyek a tengeri akváriumokban mindig magukra vonják a nézők figyelmét.

A Földközi-tenger leggyakoribb tengeri csillagjai között, amelyeket Ludwig nagy monografiájában leírt, a narancsszínű tengeri csillag (Astropecten aurantiacus L.) szervezeténél fogva egészen különleges helyet foglal el. Lábacskáin nincsen szívókorong, azért nem is tudja odaszívni magát az alzathoz; végbélnyílása sincsen. Egyike a legnagyobb tengeri csillagoknak egyáltalában. Öt nagy, lapos és hegyesvégű karja egyharmad m hosszú is lehet; éleiket és szögleteiket nagy, tüskét viselő lemezek foglalják be. Hátoldalát a madrepora-lemez kivételével paxillák kövezik ki egészen egyenletesen. A szegélylemezek és a korong közepén, valamint a kar egyes hosszanti- és harántsávjaiban lévő paxillák színe sötét- és narancssárga között változhatik. De a legtöbb paxilla skárlátpiros. Ez a faj csak a Földközi-tengerben fordul elő, valamint az Atlanti-óceánban közel a Gibraltári-szoroshoz, de csak homoktalajon. Legtöbbször majdnem egészen beássa magát a homokba; kagylókból táplálkozik. A flegmatikus állat lábai nem annyira mozgásra, mint inkább ásásra szolgálnak. A lábakat, miként Mangold megfigyelte, ásás közben oldalt mozgatja, mi által a homokot lassan kiszórja maga alól és oldalt hányja. Ha ezek a homokhányások a magát egyre mélyebben beásó állat hátára dőlnek, akkor már annak csak csillagalakú körvonalai láthatók s csak azok árulják el hollétét. A beásás által megszabadul az állat minden megzavartatástól és nyugtalanítástól. Evés közben vagy azután is visszavonul; háta ilyenkor erősen feldomborodik és valamivel föléje emelkedik a homoknak.

De a magát elásott Astropectent az akváriumban nagyon könnyen elő lehet csalogatni táplálékkal. Több karját egyidejűleg fölfelé hajlítva, lerázza magáról a homokot és ismét mozgékony állapotba helyezi magát. Jóllehet nincsenek szívókorongjai, mégis nagyon gyorsan tud mozogni, mintegy mankókként használt lábai segítségével. Így megtehet 1 perc alatt 1/2 m-nyi utat is; sőt a levegőn, ahol pedig azt hihetné az ember, hogy lábait egyáltalában nem tudja használni, még ott is előre tud haladni néhány centimétert az említett idő alatt. Viszont nagyon nehezére esik függőleges falon felmásznia. Preyer szerint megelégszik azzal, hogy két karjára állva ferdén nekitámaszkodik a falnak. De csak nagyon lazán kapaszkodik, míg a szívókorongos lábú tengeri csillagok olyan erősen meg szoktak kapaszkodni, hogy ha erőszakosan leválasztjuk őket – leszakadoznak a lábaik. Ha az ilyen tengeri csillagokat – akár levágott karjaikat is – a hátukra fektetjük, lábaik segítségével visszafordulnak rendes helyzetükbe. Ha ellenben a szívókorongok híjával lévő Astropectent fektetjük a hátára, akkor ez három vagy négy karja csúcsán felemelkedik, azután azokból kettőt maga alá vet, a többit pedig felül átcsapja, s mintegy öt perc mulva ismét a szájoldalán fekszik. Ha a terület megengedi, akkor a tengeri csillagok rendes módszerét is alkalmazza, hogy megforduljon: két vagy három karja hegyének erősen mozgó „kereső” lábai megtapadnak a fenéken és a karokat mindinkább arrafelé húzzák, míg végül a test felemelkedik és az állat bukfencet vetve a másik oldalára fordul.

Táplálékfelvétel alkalmával az Astropecten nem tűri ki a gyomrát, mint a többi tengeri csillagok. A nagy szájnyíláson megfelelő nagyságú darabok át tudnak menni, a gyomor meg hihetetlen módon ki tud tágulni. Hamann egyszer egy Astropecten aurantiacus gyomrából tíz Pectent (fésűkagylót), hat Tellina nevű kagylót, néhány Conus nevű csigát és öt Dentaliumot (agyarcsigát) számlált meg. Az üres héjakat kiokádja, mivel, mint említettük, végbélnyílása nincsen. Egyébként a végbélnyílást kiürítésre gyakran még azok a fajok sem használják, amelyeknek megvan.

Tengeri ugorka és a végbelében élősködő hal.

Sphaerothuria bitentaculata Ludw.

Astropecten spinulosus Müll. et Trosch.

Az Északi-tengerben is él egy Astropecten-faj, nevezetesen a húsvörösszínű és mintegy 10 cm átmérőjű A. irregularis Linck. Nagyobb példányai is akadnak, de csak ritkán. A Kattegaton keresztül behatolt a Keleti-tengerbe is egészen az Alsentől délre eső tájékig, Cuénot pedig még Arcachon mellett is megfigyelte, Franciaország nyugati partjain. Puhatestűekből, tengeri sünökből, tengeri csillagokból és kígyókarúakból táplálkozik. Ez is rengeteg étvágyú állat, Eichelbaum egy példánynak a gyomrában héjmaradványokon kívül 19 kagylót talált.

Szemben a lomha Astropecten aurantiacusszal a kistermetű Asterina gibbosa Penn. nagyon eleven állat, amely ha lassan is, de állandóan mászkál. Színe zavaros olajzöld, a fiatal példányok tégla- vagy barnásvörösek. A Földközi-tenger nyugati részét és az Atlanti-óceánt lakja a Kanári-szigetektől Irországig. Rendszerint megtalálható azokban a pocsolyákban, amelyek az apály alkalmával maradnak vissza a parton, szereti a sziklás talajt, de megtalálható a tengerifű rétjeiben is. Főképpen csigákból táplálkozik. Nagyon sajátságosak a szaporodásának a viszonyai. Egyike a nagyon kevés hímnős tengeri csillagnak. Ivarmirigyei először hím csirasejteket, azután petéket termelnek. Azonban a nemeknek ez az időbeli szétválasztottsága változhatik a különböző helyek szerint. Így Ludwig Nápolyban megtalálta az összes átmeneteket a tisztán hím és tisztán női egyedek között. Az anya sárga, 1/2 mm átmérőjű petéit kicsiny csomókban kövekre ragasztja, fejlődésük megrövidült. Nagy kétlebenyű lárvaszervei segítségével úszkáló vagy mászkáló lárvái a petéből ennek lerakatása után négy nap mulva bujnak ki, és a fiatal tengeri csillag Nápolyban már a 11-ik napon kialakult. Azt soha sem figyelték meg, hogy ez a faj öncsonkítást követett volna el. Kerüli a tűző napot, de az erős árnyékot is, és megfelelően rendes tartózkodási helye viszonyainak, legjobban szereti a világos napfényt. A megvilágítás ereje szerint tehát vagy keresi a napfényt, vagy pedig menekül előle (Mangold). A fény iránt való érzékenységének a székhelye a bőr. Az oxigénben dús vízhez való ragaszkodása gyakran a sötétségben is kiűzi a víz színe fölé.

Egészen sajátságos lény egy másik faj, a Palmipes membranaceus Linck. Teste nagyon vékony, lemezszerű, áttetsző. Azután meg első pillanatra nem is csillagnak látszik, mert hiszen körvonalai olyan ötszöget alkotnak, amelynek az oldalai a szögek között kissé behajoltak. Az állat életében felül szép skárlátpiros, alul majdnem tiszta fehér, csakhogy rózsaszínnel van beszegve, az öt sugárirányú karbarázdája gyengéd barna árnyalatú. Vastagsága a közepén legföljebb 1 cm, a szélei felé pedig lassanként valósággal papirosvékonyságú lesz. Az állat a Földközi-tengerben, valamint az Atlanti-óceánnak európai partja mentén fordul elő, az Északi-tengerben csak a skót partok mentén; a Quarneróban eléggé gyakori. Rendesen 20–100 m mélységben kerül a fenékhálóba, azonban a Földközi-tengerben Marenzeller szerint már 400 és 600 m mélységben is találtak. Bauer leggyakrabban finom homokparton találta, és azt hiszi, hogy az ilyen fenék a tulajdonképpeni otthona, amelyet csak alkalomadtán hagy el. Az erősebb vízáramlásokkal szemben gyengéd alkotásánál fogva teljesen ehetetlen. Miként olyan sok tengeri csillag, akként ez is be tudja magát ásni. E közben igazi tengeri csillaggá lesz. A frissen fogott Palmipes mint ötszögletű lény kerül be az akváriumba, amint azonban a homokfenékre jut, egyszerre csak elkezdi testének a karok közé eső részeit behúzni, és a lemezalakú lény átalakul karcsú karú, ötsugarú csillaggá, azonban már gyenge érintés elégséges, hogy ismét ötszöggé alakuljon át. De bár megvan az a tehetsége, hogy csillaggá alakuljon át, az Astropectenhez képest mégis csak lassan és esetlenül tudja beásni magát. A karjai akkor is megkeskenyednek, amikor valami akadályon akar átjutni.

A Palmipeshez hasonló, de még rikítóbb pirosszínű a bíbor tengeri csillag (Echinaster sepositus Lam.). Öt vastag, hengeres karját egészen az ambulakrális barázdáig lágy, mirigyekben gazdag bőr egyenletes rétege vonja be; az ambulakrális barázdákban átlátszó, vöröses lábak sorakoznak. Ha az ember az állatot a kezébe veszi, a barázdák teljesen bezáródnak a behúzódott lábak felett, a szélein ülő tüskék pedig egymásba kapaszkodnak. Hazája a Földközi-tenger keleti fele, beleértve az Adriai-tengert is – a Quarneróban sem nagy ritkaság – valamint az Atlanti-oceán északi felének középső szakasza. Rikító piros színe, amely édesvízben és alkoholban azonnal kioldódik, némely búvár felfogása szerint riasztó szín volna; azonban Nick a portofinói kikötőben gyakran találta állatunkat pirosszínű algákkal bekérgezett sziklákon és sekély mélységben, ahol eleinte nem is vette észre; ebben az esetben tehát inkább arra gondolhatnánk, hogy a piros védő szín, de természetesen nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy más esetekben viszont nagyon élesen elüt az alzattól. Grimpe e szép állatnak két példányát Lipcsében 18 hónapig ápolta akváriumban.

Sokkal haloványabb nála az Északi-tenger legszínesebb faja, a napcsillag (Solaster papposus L.). Gyakran sötétbarnás vörös, a korongja világossárgán foltozott, rövid karjai pedig sárgán sávozottak. Karjainak a száma a rendestől elütően nem öt, hanem 12–15, leggyakrabban 13. Homokos és köves talajon gyakori, de előfordul az iszapban is, s a hőmérséklet és sótartalom igen tekintélyes változásait kibírja. Ez a kizárólag északi faj a sark körül mindenütt előfordul az ó- és újvilág északi partjai mentén. Helgoland mellett a mélyebb vizekben nagyon közönséges. A Keleti-tengerbe Fehrmarn-szigetig hatol előre. A tél végével megjelenő petéi és lárvái Hartlaub szerint élénk narancspirosak és át nem látszók. Eichelbaum megállapítása szerint apróbb tüskésbőrűekkel, mindenekelőtt fiatal tengeri csillagokkal táplálkozik. Ezzel a fajjal közelebbi rokonságban van a Csendes-óceánban élő tarka, 25 karú Heliaster helianthus Lam.

Egyike a legjobban megtermett tengeri csillagoknak az Asterias glacialis L. Átmérője a karjain át mérve 35–60 cm, de egy Couch által leírt óriáspéldánynak csak az egyik karja 35.6 cm volt, míg a korongjának az átmérője megütötte az 51 mm-t. Ez a faj gyakori a Földközi-tenger menti és a nyugateurópai országok partjain. Északon megtalálható a Skagerraktól egészen Norvégia legészakibb részéig (Finmarken), ellenben nem él a német partok mentén. Különösen a köves és kovahomokos feneket szereti. Színezete nagyon különböző, az alapszíne világos sárgásbarna és vörösbarna, vagy világos szürkészöld és mély sötétzöld között változik, az előbbi esetben ibolya vagy rózsapiros árnyalatok is lehetnek rajta. Nápoly mellett a barnás és zöldes alak mint két határozott fajváltozat jelentkezik, amelyek közül a zöld a nagyobb világosságot és a sekélyebb vizeket szereti. A parti sziklákon a moszatok között gyakran nagyon nehezen lehet meglátni. Néha közvetlenül a víz tükre alatt lapul meg, azonban a vizet nem hagyja el soha sem. A barna alak mélyebb vizek lakója. Ezen a fajon legelőször is az a számos apró púp tűnik fel, amelyeken a hátoldal tüskéi ülni látszanak. A púpok közelebbi megtekintésre pedicelláriák pamatjainak bizonyulnak, amelyek a tüskék tövei körül csoportosulnak. Minden ilyen csomóban 400-nál több fogó van, s az egész állaton ezeknek a száma nem kevesebb egy negyed milliónál.

Táplálékául főképpen nagyobb állatok, halak, rákok, tengeri sünök, és mindenek előtt csigák és kagylók szolgálnak. A kár, amelyet ez a veszedelmes ragadozó a connecticuti partok osztrigatelepein 1888-ban okozott, 631.000 dollárra rugott. Még a nagy, teknőiket, mint az osztriga, teljesen és szorosan bezárni tudó kagylókat is fel tudja nyitni, nem úgy, miként korábban hitték, hogy egy mérges nedvet választ ki és azzal elbódítja áldozatát, hanem bármilyen hihetetlenül hangozzék is először, a teknőket erőszakkal tudja kétfele feszíteni. Az éhes Asterias a vastag kagylót, pl. valamely Venus-fajt, megragadja a karjaival; a karok szélesebb részei mint valami domb borulnak a kagyló fölé, míg a végeik a fenéken kapaszkodnak meg. Az állat a zsákmányt a lábacskái segítségével a szája elé juttatja olyanképpen, hogy a teknők szélei fordulnak a felé, mire a lábacskák megragadják a két teknőt és szétfeszítik őket. Schiemenznek megfelelő kísérleti berendezéssel sikerült megállapítania, hogy az eközben kifejtett erő rendkívül nagy. Ha a Venus teknőire hosszabb ideig megfelelő húzást gyakorol, azok végre is elválnak egymástól. Az Asteriasnak mintegy 15 percre van szüksége, hogy valamely nagyobb kagylót felnyisson. Amint a teknők szét vannak nyitva, a rabló azonnal kitűri a gyomrát és azt zacskószerűen ráhúzza áldozata lágy részeire. Ezeket a testén kívül bontja fel és emészti meg teljesen, vagyis emésztőnedveit kibocsátja a zsákmányra és miután felbontotta folyékony állományúvá, felszívja. A Venust ilyen módon 8 1/2, a közepes termetű osztrigát pedig 4 óra alatt fogyasztja el. Az Asterias meg tudja ilyenképpen emészteni a tengeri sünnek még a tokjában lévő lágy részeit is. Lo Bianco megfigyelte, hogy két ilyen rabló miként támadott meg egyszerre egy meglehetősen nagy Sphaerechinust. Az egyik kitürte gyomrát és közéje szorítva a sün tüskéinek, megemésztette annak a bőrét a tüskék izomzatával együtt, a másik pedig kezdetben szintén csak egy utat rágott a sün bőrén, de eközben hamarosan a lágy szájkoronghoz jutott, azt feloldotta és gyomrát betürve a tok belsejébe azt egészen kitisztogatta.

Az Asteriasnak különösen kifejlett az a tehetsége, hogy karjai elvetésével megcsonkítsa önmagát. Preyer egy példányt a kezében tartott a nélkül, hogy szorította volna, s az tovább mászott, „nyugodtan” hátrahagyva egy karját. Kedvezőtlen külső viszonyok hatására gyakran mind az öt karját elveti, azért akváriumban való tartásra kevésbbé alkalmas, annál is inkább, mert gyakran már a szállítás alatt elveszíti a karjait.

Ezt a fajt a német partok mentén az Asterias (Asteracanthion) rubens L. helyettesíti. Ez a tisztán keletatlanti faj a Földközi-tengerbe nem hatol be, de az Északi-fokot megkerülve benyomult a Fehér-tengerbe. A fürdővendégek előtt nagyon jól ismert tengeri csillag az Északi-tengerben a legkülönbözőbb színárnyalatokban (ibolyás vöröses vagy barna) nagy tömegben található az apály alkalmával hátramaradó pocsolyákban és a gátak mentén. A Keleti-tengerbe behatol Rügen nyugati partjaiig, de egyes példányokban még messzebb keletre is megtalálható, így pl. Grimpe megtalálta Kolberg mellett. Mintegy 30 cm-nyi átmérőjűvé nő meg, társaihoz hasonlatosan szintén ragadozó életmódot folytat, és pedig főként kagylókból és Möbius szerint veszedelmes ellensége az osztrigának. A kikötők cölöpépítményeit belepő feketekagylót és tengeri makkot (Balanus) néha csapatostul rohanja meg. Bolau egyszer megfigyelte, amint egy remeterákot támadott meg és fogyasztott el. Mikor csigákat, pl. Litorina-fajokat támad meg, akkor gyomrának egyes részeit feltolja egészen azok legfelső kanyarulataiba. Cépůde a hím heréjében egy élősködő csillós véglényt fedezett fel, amely a legtöbbször olyan tömegesen jelentkezik, hogy a herét tönkre teszi és így az állatot valósággal kasztrálja. Az akváriumban való életet jól állja. Schmalz, a kiváló, de sajnos nagyon korán elhúnyt tenyésztője a legkülönbözőbb alsórendű állatoknak, kilenc hónapig tartotta együtt tavi kagylóval és édesvízi csigákkal.

A Quarneróban az Asterias glacialison kívül még gyakori, sőt helyenként nagyon közönséges a szürkés, zöldes árnyalatú Asterias (Asteracanthion) tenuispina Lam. Így pl. akármennyit lehet belőle fogni a fiumei nagy hullámtörő gát kőtömbjei között. Erre a fajra is jellemző, hogy nagyon könnyen elveti a karjait, amelyek helyett azután nem is egy, hanem több nő. Éppen azért szabályos ötkarú alakját lehet a legritkábban találni, mert majdnem mindig 6, 7, 8, sőt 9 karú példányai jutnak a gyüjtő kezébe, megcsúfolva a tudósok bölcsességét, akik szerint a tüskésbőrűek szervezete mindig az ötös szimetria szerint épült fel. Mint ahogyan csúful felsült vele az a tanár is, akiről Herczeg Ferenc napsugaras könyvében, a Szelek szárnyán címűben emlékezik meg.

Az Egyesült Államok nyugati partján élő Asterias foreri Loriol természetrajzát Jennings tanulmányozta nagyon behatóan. Az állatnak nagyon sok oxigénre van szüksége és a fogyatékosan szellőztetett akváriumban nagyon gyorsan elpusztul. A lélekzést, miként a többi tengeri csillag esetében is, főképpen az az ezernyi finom, ujjalakú kopoltyú végzi, amely a hátoldalon a tüskék között helyezkedik el és amelyet állandóan friss víz mos körül a bőrt borító csillóssejtek működésének az eredményeképpen. A felső oldal bőrét a tüskék töve körül csoportokban elhelyezett pedicelláriák védik. Ha valamely idegen állat kerül a tüskék hegyére vagy a kopoltyúkra, ezek a pedicellária-pamatok azonnal talpra állanak és a támadó ellen fordulnak. Ha valami apró rák csak egyet is érint ennek a „százfejű szörnyetegnek” a fogói közül, azonnal elveszett menthetetlenül. Ha kapálózással iparkodik menekülni, okvetlenül másik pedicelláriákba ütközik bele, amelyek valamennyien összetartanak; a tengeri csillag ezekkel parti bolharákokat és apróbb tarisznyarákokat 1–2 perc alatt tökéletesen hatalmába kerít. Jennings látott olyan tengeri csillagot, amely egyidejűleg 5–6, mondjuk pengőnagyságú tarisznyarákot cipelt a hátán. Azonban a pedicelláriákat csak olyasmi izgatja, ami mozog, az állat hátára dobott kődarabok egyáltalában nem zavarják őket. De a rák húsának már a nedve, sőt más tengeri csillagok lábacskáinak a nyálkája is megmozdítja őket, szinte felborzolódnak, mint ahogyan felborzolódik az ingerelt kandur szőre. Sőt az apró harapófogók támadó dühe még egymást sem kíméli, mert két szomszédos kar fogói is gyakran egymásba harapnak. A pedicelláriák által megfogott állatok nagyon fontos szerepet játszanak a tengeri csillag táplálkozásában. A karok behajolva a táplálékot a szájhoz viszik, és az öt gyomorzacskó, miként az föntebb már le volt írva, azonnal ráborul és megemészti. Főképpen csigák szolgálnak ilyenül. Ennek a fajnak, miként látszik, nincs alkalma kagylót ennie. A Chitont, ha ez szorosan az alzatra szívja magát, nem tudja bántani. Az akváriumban megtámadja a többi tengeri csillagokat is, különösen a mélyebb vizekből származó pedicellárianélküli alakokat. Ellenben a hosszútüskéjű tengeri sünöket azok mérges pedicelláriái miatt kerüli. A csillag testét véletlenül érintő halaknak az úszóit ragadják meg a pedicelláriák és azután a farkával előre szállítják a szájhoz. S nem ritka eset, hogy annak a hátulsó vége már meg van emésztve, amikor az elülső még mozog, sőt hevesen hánykolódik, hogy megszabaduljon.

Sok tengeri csillag előnyomult a mélytengerbe is. Ezen a helyen megelégszünk csupán a bájos Brisinga-félék megemlítésével. Külsejüket tekintve majdnem a kígyókarúakra emlékeztetnek. Kicsiny korongok ezek, 7–5 karcsú, a korongtól elhatárolódott, hosszú karokkal. A Brisinga endecacnemos Asb. bizonyos hírnévnek örvend. 1853-ban a Hardanger-fjordban való fölfedeztetése alkalmával, valószínűleg hibás értelmezés következtében, Asbjörnsen norvég költő leírásában azt állította róla, hogy világít. Az állat korongja narancspiros színű, a karjai korallpirosak és gyöngyházfényű tüskék ülnek rajtuk. „Ha az állat sértetlen, miként én azt egyszer vagy kétszer láttam a kotróhálóban, mikor az még a víz alatt volt, láttam, hogy egyetlen ragyogás az egész állat, valódi glória maris”, írja le benyomásait a költő természetbúvár, és eszerint nevezte el a csodás állatot a brisingről, Freya ragyogó kincséről, amelyet Loge ellopott és a tengerbe dobott.

A trópusi tengerek nagyon gazdag tengeri csillag-faunájából helyszűke miatt csak a különös, inkább valami tengeri sünre emlékeztető Culcita Ag. nemzetséget említjük meg. Az almaalakú C. coriacea Müll. et Trosch. a Vörös-tengerben él, de ennél nagyobb fajok fordulnak elő az Indiai-óceánban és Újguinea körül.