NEGYEDIK OSZTÁLY: KÍGYÓKARÚ TENGERI CSILLAGOK VAGY KÍGYÓKARÚAK (OPHIUROIDEA)

FEJEZETEK

A laikus a szemei elé kerülő kígyókarút bizonyára minden további nélkül tengeri csillagnak fogja tartani, mert miként a tengeri csillagoknak, ezeknek is egy korongból kiágazó öt karjuk van. Azonban a két állatcsoport között a valóságban meglehetősen tekintélyes különbség van. Már valamennyi mozdulatuk is különbözik a tengeri csillagokétól, mert karjaikat kígyó módjára be tudják pödörni és hajlítani. És nem is fokozatosan emelkednek ki a korongból széles alappal és tövüknél szögletet alkotva, hanem azonnal éles határral nyúlnak ki abból és egymástól bizonyos távolságra. Karjaik alsó oldalán hiába keressük az ambulakrális barázdát, mert azokat a váznak bizonyos elemei teljesen eltakarják, úgyhogy a kevéssé fejlett, tapogatószerű lábacskák csak ezek és az ú. n. szegélypajzsok között nyúlhatnak ki. Hátulsó oldalukat szintén pajzsok fedik és így a karokat négy pajzssor valósággal beburkolja. A karok a hasoldalon tovább folytatódnak a korong közepe felé az ú. n. „szájvázig”, egy, a korong közepén helyet foglaló, több lemez alkotta szerkezetig. De a fiatal kígyókarúak korongja és karjai éppúgy egymásba olvadnak, mint a tengeri csillagokéi. A korong interrádiuszából utólag egyes kinövések emelkednek ki, amelyek a karok fölött összenőnek egymással; azonkívül öt, eredetileg a hátoldalon keletkező mészlemez, amelyek egyikén a madreporanyílások sorakoznak, mint „szájlemezek” az alsó oldalra tolódnak el. Az ambulakrális csatorna bezáródása következtében a sugáridegek egy csatornában („epineurális csatorna”) mélyen a felbőrbe kerültek. Az eredeti lemezek mélyen benyomulnak a karok belsejébe, ott hatalmasan megnövekszenek és egymással ízületszerűen összeköttetésbe lépő „csigolyákká” lesznek, amelyek a karok üregét annyira összeszűkítik, hogy abból csak egy kis csatorna marad meg. A korong alsó oldalán, a karok mellett jobbra és balra hosszú hasítékokkal nyílnak az ú. n. bursák; az ivarjáratok rendesen ezekbe nyílnak, és ezek szolgálnak lélekzőszervekül is. De mellékesen azért a lábak is szerepelnek kopoltyúk gyanánt is; csillók állandóan friss vizet sodornak rájuk. A bőr egyébként nem csillós, ellenben gyakran annyira ledörzsölt, hogy a váz láthatóvá lesz. A legtöbb faj bőrén üreges tüskéket találunk, amelyeknek a hegyén nem ritkán egy kis fejecske látható, benne érzéksejtekkel és méregmirigyekkel. Más tüskék meghajlottak vagy tapogatópikkelyekké alakultak át, amelyek a karokon a lábak kinyujtására való pórusok mellett ülnek.

A kígyókarúak idegrendszere nagyon jól fejlett és képessé teszi őket arra, hogy gyors és rendszeres mozgásokat tudjanak végezni. Külön érzékszerveik ismeretlenek, azonban a lábacskákon lévő érzékhám alkalmas tapintási és kémiai ingerek felfogására. A kígyókarúak a táplálékot meglehetős távolságról megszimatolják. A lábacskákon ampullák nincsenek, azonban ragasztómirigyeik segítségével mégis tudják őket kapaszkodásra használni és még az akvárium üvegfalán való felmászásra is alkalmasak. A jó magasra feltolódott körcsatornán négy Poli-féle hólyag függ. Az ötödik interrádiuszban futó kőcsatorna a madreporalemez sajátságos eltolódása következtében lefelé halad. A szájnyíláshoz vezető bejáratot a szájváz négy lemeze öt radiális szájzugra tagolja; az illető lemezeken egyébként fogalakú tüskék ülnek. A nagyobb táplálékdarabokat a karok átölelik és a szájhoz viszik; a tenger fenekén lévő szerves törmeléket, a mikroszkópikus moszatokat és véglényeket, amelyekből a fajok túlnyomó része kizárólagosan táplálkozik, a száj körül lévő lábacskák ragadják meg.

Bélcsatornájuk egyszerű zacskó végbélnyílás nélkül, kitürni az állat nem tudja. Az ivarmirigyek, mint említettük, rendesen a bursákba nyílnak; a bursák egyrészt költőzacskók, de mivel másrészt a lélekzés szervei is, állandó vízáram járja őket, azért azzal a hím csirasejtek is könnyen beléje juthatnak s ott elvégezhetik a megtermékenyítés munkáját. De nemcsak hogy a peték fejlődnek ki ezekben a költőüregekben, hanem esetleg még a fiatalok is az anyaállaton maradnak egy darabig. Ha viszont szabadon élő lárvákkal fejlődnek, akkor azok a tengeri sünökéivel egyeznek meg. Némely kígyókarú rendszeresen szaporodik korongjának a kettéoszlása útján is. Regeneráló tehetségük igen nagy, s ez teszi lehetségessé, hogy szükség esetén öncsonkítást végezhessenek magukon, nemcsak a karjaikat vethetik le, hanem némelyik faj időközönként korongjának a hátoldalát és a zsigereit is ellöki; és az ekkor a szó szoros értelmében „csont és bőr” alkotta állatroncs, ha a szájkörüli ideggyűrűje egyébként érintetlen, minden mozgást éppen úgy végez, mint a sértetlen állat, és valamennyi hiányzó részét regenerálja. A kígyókarúak csak ritkán mozognak az ambulakrális lábaik segítségével, mert többnyire a karjaik kígyózó mozgásaival változtatják a helyüket, a kapaszkodásban pedig nagy hasznát veszik a tüskéiknek is.