ELSŐ REND: Félmerevkarúak (Zygophiurinae)

A ma élő kígyókarúak nagy többsége ebbe a rendbe tartozik. Jellemző rájuk karcsigolyáik ízesülése, amely bár megengedi, hogy a karok oldalt elhajoljanak és arra be is pödrődjenek, ellenben le- és fölfelé erősebben nem tudnak kitérni.

A barna kígyókarú csillag (Ophioderma lacertosum Lam.) a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán keleti részének sekély vízeiben él. Korongjának felső oldalát élénk tarka rajzolat díszíti. A kövek közt rejtőzködve él, de a homokba nem ássa be magát. Az akváriumban mindaddig mászkál, amíg meg nem találta a legsötétebb sarkot, vagy pedig el nem rejtőzködött valamely kő árnyékába. Miként Mangold kísérletekkel meggyőződött róla, egész bőre érzékeny a fény iránt, s ha csak egyik karjának a hegyét világítjuk is meg éles fénnyel, már az is menekülésre készteti az állatot. Táplálékkal könnyen elő lehet csalogatni a rejtekéből, mert ez is megszimatolja azt. Preyer megfigyelte, amint egy neki nyujtott rákhúsdarabra 15 cmnyi távolságból odasietett és valósággal rávetette magát.

Az Ophiodermához egészen hasonlóan él az okkerbarnától barnásvörösig változó, alul szennyessárga Ophiura ciliaris L., az európai tengerek leggyakoribb nagyobb termetű kígyókarúja. Grönlandtól egészen a Földközi-tengerig előfordul. Járásban ügyesebb a megelőző fajnál, mert eközben karjai mint valami rúgók működnek és az állatot ugrálásszerűen viszik előre. Ha megszimatolja a táplálékot, felemeli a korongját és szinte ugrásszerűen veti magát rá arra. Külön szaglószerveinek a szája körül levő „szájtapogatók”-at tartják. Ha az akváriumban egyidejűleg több állat esik neki ugyanannak a húsdarabnak, azok kölcsönösen megkísérlik, hogy egymás elől elráncigálják. Az Ophiodermával ellentétben az Ophiura nagyon szereti beásni magát a homokba. A frissen fogott állatokat az akváriumba helyezve, azok csakhamar eltűnnek a szem elől, mert azonnal beássák magukat, gyakran egymás fölött, úgyhogy csak karjaik S-alakúan meggörbített vége látszik ki. Ezek is éppen úgy az ambulakrális lábaikkal ássák be magukat, mint pl. az Astropecten, vagyis úgy, hogy oldalt kidobálják maguk alól a homokot, s ugyancsak ilyen oldalmozdulatokkal szórnak homokot a hátukra is. Ha valamelyik karjukat gyengédtelenebbül megfogjuk, azonnal letörik; a letört kar azonnal teljesen megmerevedik, vagyis ha megkíséreljük meghajlítani, eltörik; de esetleg az egész állat is ilyen megmerevedett állapotba hozható, s pl. erélyesebben a padlóra dobva, teljesen merevvé válik.

Törékeny kígyókarú csillag (Ophiothrix fragilis Müll.).

Az Északi- és Keleti-tenger egyik leggyakoribb faja a kicsiny, fehéresvörös Ophiura albida Forb. A Keleti-tengerbe körülbelül addig hatol be, mint az Asterias rubens. Nemcsak a karjaival, hanem az Astropectenhez hasonlatosan a lábacskáival is tud kapaszkodni.

Egyes kígyókarúak, különösen egyes Amphiura-félék, világítani is tudnak, mint pl. az Ophiopsila annulosa Sars. Ez a Földközi-tengerből és az Atlanti-óceán keleti részéből 10–100 m mélységből ismert nagyobb termetű, világosbarna vagy dióbarna színű állat nagyon erős fényt bocsát ki magából. Ez is a magát beásni tudó kígyókarúak közé tartozik. Ásó munkájában nagyban segítik a karjai is. Ez a faj, valamint a vele közel rokon Ophiopsila aranea Forb. nagyon ügyesen tud kapaszkodni a lábaival, látszólag anélkül, hogy ragadós folyadékot választana el, az azokon lévő apró szívófelületek segítségével. A hátán fekvő O. annulosa eltávolítja a hasoldalára jutott homokszemeket úgy, hogy a lábacskáival megragadja őket s azután teste szélén túlhajítja őket. Legragyogóbb életnyilvánulását, a világítást nyugvó állapotában sohasem lehet megfigyelni, azonban izgatással könnyen világításra lehet ingerelni. Csiptetővel való megfogásra, üvegpálcával vagy ujjal való érintésre az illető hely azonnal felvillan, de felvillannak a többi karok is; a felvillanás, többnyire szalagalakúan, a karcsigolyák kisebb vagy nagyobb számára terjed ki, ha azonban elég erős és nem csak egy pontra szorítkozó az inger, kigyúlhat egy egész, vagy mind az öt kar is, máskor azonban csak egyes, a testen szétszórt pontok villannak fel. A legélesebben és legtartósabban akkor ragyog zöldessárga fénye, ha a víz alatt erős vízsugár tartós ingere éri. Ilyenkor azt hihetné az ember, hogy az egész állat nem egyéb, mint egyetlen világító anyag, azonban közelebbi vizsgálattal megállapítható, hogy mindig csak egészen pontosan megszabott helyek világítanak. A vizsgálatok tanusága szerint csak a haslemezek, az oldallemezek és valamennyi tüske (mintegy 20.000) tud fényenergiát termelni, ellenben a hátlemezek és a lábak, valamint a korong sohasem világítanak. A világítás forrásaiul mindenesetre külön mirigysejtcsoportok szolgálnak, amelyeket Reichensperger csak a világító helyeken talált meg a kötőszövetben, ellenben sohasem lelte meg őket nem világító fajokban. Hogy mi a jelentősége a világításnak az állat élete szempontjából, ismeretlen. Riasztó berendezés az ellenség ellen nem lehet, inkább talán arra lehetne gondolni, hogy a zsákmányul szolgáló apró állatok előcsalogatására való. Az O. aranea szintén világít, azonban ennek a világító testrészei sokkal korlátozottabbak.

Az Amphiura Forb. nemzetség egyes fajainak a világítóképessége nagyon különböző fokú. Apró fajok ezek, melyeknek a korongja legföljebb 1 cm átmérőjű, karjaik pedig aránytalanul hosszúak, vékonyak; a fenéken nem ugrándozva haladnak tova, hanem karjaik csapkodásával. Az Amphiura filiformis Müll. és chiajei Forb. Európa atlanti partjain és a Földközi-tengerben fordul elő. A holt állatokat csak kézinagyító segítségével lehet megkülönböztetni egymástól, a különbség az, hogy az elsőnek üllőalakú tüskéi vannak. Ha azonban az ember az élő állatokat csiptető segítségével megfogja, akkor a filiformis karjai világítani kezdenek, a chiajei ellenben sohasem világít. De ismertebb ezeknél az A. elegans Leach, amely kozmopolita és minden tengerben előfordul mintegy 300 m mélységig. Ez az a tüskésbőrű, amelyről először állapították meg, hogy világít. Nem a karjai világítanak, hanem csak a karlemezeknek a korong felé fordult oldalai. Hímnős állat; fiataljai a bursában fejlődnek ki, már mint egészen kiformálódott csillagok jutnak ki onnan, és már szintén világítanak. Világítanak már az anya bursájában is és innen van, hogy ha ez utóbbit ingereljük, annak egész korongja is elkezd világítani. Világít t. i. azért, mert a fiatalok által kibocsátott fény áttűnik az anya testén, az tehát nem saját fénye neki.

Mindezek az Amphiura-fajok beleássák magukat az iszapba. Az A. elegans Sterzinger szerint lábai segítségével fel tud mászni az üvegfalon is. Az A. chiajeiról Bergenben megfigyelték, hogy amint elhelyezték a medencében, azonnal elásta magát és onnan 1 1/2 év alatt nem jött elő a maga szántából; ez a faj, mint látszik, egyáltalában nem tud kapaszkodni. Helyét az iszapban arról lehet megismerni, hogy a karjainak a vége egy kissé mindig kilátszik. De a helyét szokatlan tartózkodási helye ellenére is tudja változtatni. A karok mellékesen nyilvánvalóan a lélekzés céljait is szolgálják, mert állandó mozgásuk folyton új vizet szállít az állat testére. Fogsága első hónapjaiban az akváriumban egyáltalában nem szorul külön táplálékra, mert ekkor az iszap szerves anyagaiból él; az iszaprészecskéket az ambulakrális lábak szakadatlan munkája szállítja a szájnyíláshoz, azonban a száj körül lévő lábacskák bizonyos kiválogatást végeznek, csak egyes részecskéket visznek a szájnyílásba, másokat ellenben elhullatnak. A hústáplálékot ezek is megszimatolják, annak kisebb darabjait ambulakrális lábaik segítségével viszik a szájukba, a nagyobbakat ellenben körülkulcsolják a karjaikkal; még levágott karjaik is reagálnak még egy óra mulva is a hústáplálékra.

Egy másik kicsiny faj, az Ophiactis virens Sars, amely a Földközi-tengerben és az Atlanti-óceánban fordul elő, rendszeresen szaporodik kettéoszlás útján is, s ennek során a szervek, Simroth szerint, tetszés szerint kettéhasadhatnak. Az oszlás után bezáródnak a sebfelületek és lassanként mindegyik fél új egyénné kerekedik ki. Az ötsugarú állat egy két- és egy háromsugarúvá válik szét, s azok egy-egy négy- illetve hatsugarúvá egészítődnek ki.

Az Északi-tengerben gyakori Ophiotrrix fragilis Müll. karjainak nagy, fésűszerűen fogazott tüskéivel tűnik fel. A zsákmány megfogásánál nem a karjait használja, hanem az apró táplálékdarabokat szívólábacskái segítségével ragadja meg, s a táplálék zegzugos vonalban a karok csúcsától a szájig vándorol. Tápláléka főként szabadon élő sertelábú férgekből telik ki, azonkívül tengeri sünökből és puhatestűekből. Az állat a sziklák között elrejtőzve él, főként ott, ahol kagylóhéjak halmozódnak fel (osztrigatelepek), be azonban nem ássa magát, jóllehet a fénytől fél. MacIntosh szerint az egészen fiatalok világítanak és világít a sperma is, ellenben az idősebbek nem bocsátanak ki magukból fényt. Korongjának az átmérője eléri a 2.5 cm-t, a karjai pedig 15 cm hosszúra is megnőnek. Grieg szerint a szintvonaltól egészen 1130 m mélységig fordulnak elő Norvégia északi részétől a Zöldfoki-szigetekig; hogy a Földközi-tengerbe behatol-e, kérdéses, kelet felé csak Svédország déli csúcsáig nyomul előre. Színe és rajzolata rendkívül változékony.