ELSŐ REND: Patkós szájkorongúak (Lophopoda vagy Phylactolaemata)

Az édesvízi mohaállatok többsége ebbe a csoportba tartozik. Jellemző rájuk, hogy szájnyílásukra egy nyélalakú fedő (epistoma) borul. Tapogatóik, amelyek egyszersmind lélekzőszerveik, kopoltyúik is, patkóalakú sorban állanak, alapjukat kehelyalakú bőrredő veszi körül. Cystidjük vagy egészen lágy, vagy pedig szaruszerű, azért foszilis állapotban nem is ismeretesek.

Az egyik idetartozó nemzetség a Cristatella Cuv., egyetlen fajjal (C. mucedo Cuv.). Erről a fajról a magyarországi mohaállatok eddig egyetlen kutatója, Vángel, ezt írja: „Ha az ember ladikon óvatosan közeledik feléjük, csekély mélységben a sáson, kákán, néha a nádszálakon észreveheti a Cristatella telepeit, amint csúszva helyüket folytonosan változtatják. Mozgásuk sohasem egyenes irányú, hanem mindig sajátszerű, hullámzó és kígyózó vonalat írnak le. A fiatalabb telepek aránylag gyorsan mozognak, mert – mint tíz mérésem középmértéke mutatja – percenként, ha útjukban semmi sem akadályozza, 1 deciméternyi utat is megtesznek. Az öregebb, 10–15 cm hosszú bryozoáriumok helyváltoztatása sokkal lassúbb, lomhábban mozognak, aminek oka részint a telep nagyságában és terjedelmében, részint pedig abban keresendő, hogy ilyenkor statoblastjaik már tökéletesen ki vannak fejlődve”. Egy-egy telep rendesen 5 cm hosszú, de találtak már 30 cm hosszúakat is.

A Plumatella fungosa Pall. a nálunk leggyakoribb mohaállat, közeli rokonával, a P. repens L.-vel együtt. Ez utóbbinak a telepei szarvasagancs módjára ágaznak el; szabálytalanul ágaznak el a Fredericella sultana Blbch. telepei. Mindezek az édesvízi mohaállatok az ivaros szaporodás mellett ivartalanul is szaporodnak, és pedig a szaporodásnak ez a módja alkalmazkodás a külső viszonyokhoz, a téli hideghez, a kiszáradáshoz, stb. Ezt a szaporodási módot különösen Kraepelin és Braem tanulmányozta. Az állat ilyenképpen bizonyos csirasarjak útján szaporodik, amelyek kétfélék lehetnek. A Paludicella telepeiben szeptember végén néhány nap alatt fejlődnek ki olyanképpen, hogy egyszerűen lefűződnek a telepről, s ez utóbbi azután elpusztul. Ezek a sarjak vagy téli bimbók nagyon különböző nagyságúak, de máskülönben megegyeznek a teleppel összefüggésben maradó többi hasonló nagyságú sarjjal: hiszen nem is egyebek, mint a telepről levált részek, úgynevezett téli bimbók vagy sarjak (tudományos néven hibernaculumok), amelyek a vízszíntesen tovakúszó Paludicella-telep roncsai közt megakadnak s a következő tavasszal ott a hely színén új telep fejlődik belőlük, vagy ha a víz tovamossa őket, az a hivatásuk, hogy másutt hozzanak létre telepet.

Paludicella articulata átmetszetben.

Más természetűek azok a csirasarjak, amelyek sejthalmazok alakjában a nyár végén, vagy ha az állatnak otthont adó víz kiszáradóban van, a funiculuson képződnek, tojásdad- vagy kerekalakúak, lapítottak és sajátságos héjat választanak ki maguk körül. A héj anyaga chitinszerű, átlátszó, barnás vagy sárgásszínű s két, egymásra óraüvegszerűen ráillő részből áll. A két héjrészt körülfogó szegély gyakran kiszélesedett s belsejében apró légkamrák vagy sugarasan szétálló, merev szarufonalak vannak, végükön horoggal. Ez a gyűrű, az „úsztatóöv”, arra való, hogy a kész, statoblastoknak nevezett csirákat a víz színén tartsa. A horgok mintegy horgonyul szolgálnak, amelyek segítségével a szél és a hullámok által ide-oda sodort statoblastok megfelelő helyen megkapaszkodnak s belőlük a következő tavasszal új telep fejlődik ki. A fejlődés azzal kezdődik, hogy a héj két része egy hasítékban kétfelé válik egymástól és az élő anyag kilép belőle. Az ivartalan úton létrejött téli bimbókból és statoblastokból ivarosan szaporodó ivadék jön létre, s ez végül ismét csak téli sarjakat hoz létre. Ez esetben tehát tulajdonképpen a szaporodásnak az a módja megy végbe, amelyet ivadékcserének nevezünk, hiszen ivaros és ivartalan nemzedékek váltogatják egymást szabályosan.

Braem úgy véli, hogy legalább is a Cristatella statoblastjainak át kell fagyniok, hogy fejlődésnek indulhassanak. A fagynak a statoblastokra gyakorolt hatásáról a következőket mondja: „Legvilágosabban mutatkozott ez a hatás akkor, mikor az ugyanabból a telepből való statoblastoknak csak az egyik felét érte fagy, míg a másikat megóvtam attól. Míg az elülsők valamennyien alkalmasaknak bizonyultak a tovább fejlődésre, addig az utóbbiak fejlődését semmiképpen sem sikerült megindítani, még akkor sem, ha a hőmérséklet nagyon közel volt a fagyponthoz. Látnivaló tehát, hogy a statoblastok teljes azonossága folytán csakis a fagy lehetett a döntő körülmény, s hogy a folyadék megfagyása, nem pedig aránylagos lehűlése bír jelentőséggel. Úgy látszik, hogy a futólagos fagy nem elégséges e célra, s legalább is néhány napig kell tartania, hogy hatása legyen”.

Ez a megfigyelés mindenesetre figyelemreméltó, abban azonban kételkedni kell, hogy a megfigyelteket általánosítani lehessen. A megállapítás helyes lehet Königsberg északi éghajlatára vonatkozólag, de más helyekre nem lehet érvényes. Így a nyugateurópai partok mentén vannak olyan telek, amikor a víz egyáltalában nem fagy be, és Cristatella mégis előfordul ott is. Szintúgy tudjuk, hogy Müller F. Brazíliában, Carter pedig Indiában szintén talált statoblastokat a mohaállatokban.