PÖRGEKARÚAK (BRACHYOPODA)

FEJEZETEK

A pörgekarúak elnevezés nemcsak hogy nem találó ez állatokra, hanem még téves képzetre is vezethet. Mikor nevet adtak nekik, abból a téves nézetből indultak ki, hogy ezek tulajdonképpen puhatestűek, a kagylók rokonai, s mivel ott az egyik csoportot fejlábúaknak, a másikat meg haslábúaknak nevezték el, ezek részére olyan nevet kerestek, amely kifejezze az azoktól való eltérést. Pedig ezeknek az állatoknak sem lábuk, sem karjaik nincsenek, melyek akár a csigák lábával, akár a lábasfejűek karjaival volnának összehasonlíthatók. A régi természetbúvárok olyan vonatkozásokat véltek felismerni a pörgekarúak és a kagylók között, amelyek a valóságban nincsenek meg s megegyezésük nem egyéb külső hasonlatosságnál. Ezt a külső hasonlatosságot az a körülmény adja meg, hogy a pörgekarúaknak is kétteknőjű házuk van, és ezen az alapon sokáig nem is tartották őket egyébnek, mint a kagylók egyik különleges csoportjának. A szájnyílás mellett kisarjadt két spirálisan becsavarodott szervben a táplálék megszerzésére való szervet láttak, mert alkalmasint akaratlanul is az akkoriban még Cuvier által is puhatestűeknek tartott kacslábú rákokra gondoltak. A félreértés annál is inkább meggyökeresedhetett, mert ezelőtt 50–60 évvel az élő állat még alig volt ismeretes, és csak az újabb időkben tudtuk meg, hogy a vélt fogókarok egyáltalában nem tudják végezni a nekik tulajdonított feladatot, mert a valóságban kopoltyúk. Az amerikai Morse és az orosz Kowalewsky 1873-ban, ill. 1874-ben közzétett vizsgálatai inkább a zseniális Steenstrup ama véleményét erősítették meg, hogy a pörgekarúak nem egyebek nagyon átalakult férgeknél, amit belső szerkezetük és fejlődésük bizonyít.

Az elmondottakból már kiderül, hogy ezeknek az állatoknak az életnyilvánulásairól és szokásairól nem sok mondanivalónk lesz, mert az egész élővilág legunalmasabb és legzárkózottabb tagjai közé tartoznak. De más tekintetben szerencsére nagyon figyelemreméltók. Azonban legelőször meg kell ismernünk testük szerkezetét és alkatát, és ha ez bizonyos fokig sikerül, el fogunk csodálkozni azon a hihetetlen szívósságon, amellyel az állatvilág multjának legősibb kezdetei óta egészen napjainkig átélték az idők változásait anélkül, hogy lényegesen megváltoztak volna. Virágzásuk kora már régen lejárt. Valamikor nemcsak nagyon sok fajuk élt, hanem egyedeiknek is olyan rengeteg tömege népesítette be az ősvilági tengereket, hogy héjaikból helyenként vastag sziklarétegek keletkeztek. Ma élő 150–160 fajukkal szemben mintegy 7000 kihalt ismeretes eddig is. A mai pörgekarúak és legrégibb őseik megegyezéséből fontos következtetéseket vonhatunk az ősvilági tengerek állapotára is. De tulajdonképpeni származásuk, valószínű rokonságuk rejtve maradt egészen a legújabb időkig, és az a puszta tény, hogy már a legrégibb rétegekben is előfordulnak, egymagában is megdönthetetlen bizonyítéka annak a feltevésnek, hogy úgynevezett legősibb faunánknak, vagyis annak az állatvilágnak, amelyet a legrégibbnek kellett tekintenünk, talán éppen olyan sok és régi őse van, mint amennyi ős kimutatható ettől az ősi faunától a maiig.

A zoológiában avatatlan bizonyára különösen hajlandó lesz a pörgekarúakban a kagylók legközelebbi rokonait látni. De közelebbi megtekintésre fontos különbségeket fogunk találni már a héjuk szerkezetében is, nem is szólva a lágy részeikről, amelyek egyáltalában nem engedik meg a kagylókkal való összehasonlítást. Ellenben Morse összevetései a gyűrűsférgekkel meglehetősen helyénvalóknak bizonyultak, annál is inkább, mert ezt az összevetést a fejlődéstan is támogatja. A kagylósférgekben, ahogy ezeket az állatokat helyesebben nevezhetnők, nem az egyes állat életmódja a vonzó, hanem az egész csoport keletkezésének a története, amelyről az egyes állat fejlődése tudományosan megindokolt képet ad. De erről alább lesz szó.

Ismertetésünket a ma leginkább elterjedt családhoz, a Terebratula-félékhez fűzzük. A család valamennyi tagján azonnal feltűnik a két teknő nem egyenlő volta; az egyik hasas, nagyobb mint a másik, vége csőrszerűen megnyúlt s a csőr átfúrt. Ezen a lyukon rövid, izmos nyél nyúlik ki, amelynek segítségével az állat hozzánőtt különböző tengeralatti tárgyakhoz. Ha az üres héjat szétnyitni iparkodunk, meggyőződhetünk arról is, hogy azok a csőr közelében levő zárókészülék segítségével össze vannak kötve egymással olyanképpen, hogy a nagyobb teknő egy pár foga beléillik a kisebb teknő megfelelő bemélyedéseibe. A teknők nem eshetnek széjjel, annak ellenére sem, hogy nincsen rajtuk a kagylókéhoz hasonló sarokpánt. Az állatnak a héjban való elhelyezkedéséből azt kell következtetnünk, hogy a nagyobb, hasasabb teknő a hasoldalon, a kisebb pedig a hátoldalon fekszik. Az utóbbinak a zártájékától díszes, hurokszerű mészképződmény, a karváz nyúlik a szemben fekvő szabad felső szegélyig, amelynek különböző fejlettsége és alkotása önként kínálkozó bélyegeket nyujt az egyes családok és más csoportok pontos rendszertani megkülönböztetésére. Ez a karváz a kihalt állatokon is nagyon jól felismerhető és szerkezete tanulmányozható, s fontos következtetések vonhatók belőle annak a szervnek a szerkezetére, amelytől az egész csoport a nevét vette. A teknők zárását és nyitását, ellentétben a kagylókkal, egyaránt izmok végzik.

A mészváz két, spirális vonalban becsavarodott, rojtosszélű ajakfüggelék vagy kar megtámasztására szolgál. A teknők által bezárt üreg nagyobb részét ezek foglalják el. A függelékek, mint már említettük, a lélekzés szervei; mozgatni az állat alig tudja őket, és így igazán nem érdemlik meg a nevüket, mert a Rhynchonelláéi kivételével ki sem tolhatók a héjból és így a táplálékot sem tudják megragadni, de azért mégis van szerepük a táplálékszerzésben, mert a felületüket borító csillók vízáramot keltenek és ez szállítja az apró részecskékre darabolódott táplálékot a szájba. A bélcsatorna rövid és vakon végződik.

Az eddig leírt részeket, amelyek a legkönnyebben ötlenek szembe a héj szétnyitásakor, két vékony köpenylemez burkolja be; a köpenylemezek szorosan hozzásimulnak a héjhoz, melynek anyagát is ők választják ki. Ezeknek a lemezeknek a tágulataiban foglalnak helyet a nagyon egyszerű szerkezetű ivarszervek is. Az ivarok különváltak és néha eltérő héjaikról külsőleg is megkülönböztethetők egymástól. Az ivartermékek kivezetőjárataiul, és egyúttal valószínűleg kiválasztószervül is egy pár hártyás, belül csillós tölcsér szolgál, amelyeknek szabad vége a testüregbe nyílik s peték és a hím csirasejtek szállítását egyaránt végzi. Ez az anatómiai részlet azért bír fontossággal, mert a két tölcsér a férgek u. n. szelvényszerveire emlékeztetve, a legnagyobb bizonyítéka a pörgekarúak és a férgek szorosabb összefüggésének.

Ezt a felfogást különösképpen megerősíti a pörgekarúak fejlődésének a története is, azért ezzel kell foglalkoznunk, mielőtt a tulajdonképpeni rendszertani ismertetésre áttérhetnénk. Régebben csak a Földközi-tengerben honos Thecidium mediterraneum Risso fejlődéséről tudtunk egyet-mást Lacaze-Duthiers vizsgálatai alapján. A peték eszerint egy, az alsó köpenylemez által alkotott zacskóba jutnak. Ugyanebbe süllyed bele a két hozzá legközelebb eső karfodor is, ezek megvastagszanak s a végük megduzzad; a duzzanat körül csoportosulnak a peték s az embriók rövid szalaggal összenőnek vele. Az embrió kezdetben zsemlyealakú, azután rövid, zömök féreghez lesz hasonlóvá. Elülső kisebbik fele olyan, mint valami fej, s rajta négy szemfolt és egy bemélyedés, a leendő szájnyílás látható. Az egész lényt csillók borítják.

Morse és Kowalewsky azután kiderítették, hogy miképpen megy végbe a további átalakulás, ezt azonban egy másik nemzetség, az Argiope fejlődésén fogjuk figyelemmel kísérni.

Terebratula caput serpentis L.

Waldheimia (Magellanea) flavescens Val. pr = zárnyujtvány, v=szájnyílás, c = héjnyitó izom, a = héjzáró izom, z = bélcsatorna, d = spirálisan becsavarodott karok h cafrangos szegéllyel,

Crania anomala

Az Argiope fejlődése.

Képünkön a-val jelölve a három részre osztott rajzólárvát látjuk, rajta elül az ernyőszerű fejrésszel. A középső legnagyobb testrész két izmot rejt magában, amelyek később lesüllyednek a nyél felé. A lefelé irányuló köralakú bőrredő, amelyből tűszerű, hosszú sertecsomók merednek ki, még nyomát sem árulja el a későbbi kitürődésnek, miként az egyszerűen legömbölyített hátulsó részen sem lehet még látni, hogy abból lesz későbben a nyél. A lárva ebben az állapotában olyan, mint valami sertelábú féreg lárvája, csakhogy nem fejlődik tovább a várt irányban, hanem ellenkezőleg, visszafejlődés állapítható meg rajta, miként azt a b jelzésű ábra tanusítja. Ez a lárva már megtelepedett, a középső gyűrű bőrrésze visszahajlott, hogy a pörgekarú köpenyét alkotó burokká legyen, míg a fejrész már eltűnőben van. Abban az állapotban, amelyet a c kép ábrázol, még szintén valami féregre emlékeztető lény van előttünk. Hátulsó része nyélbe megy át s annak a segítségével az állat véglegesen megtelepszik és kialakul a kétteknős ház, védelmül az egyébként teljesen védtelen állatnak.

A Brachiopodákat az alábbi két osztályra osztjuk. Közülük az elsőt főképpen az jellemzi, hogy héjának van zárókészüléke és karváza, a második osztályén ellenben sem egyik, sem másik nincsen.