ELSŐ OSZTÁLY: ZÁROSHÉJÚAK (TESTICARDINES)

Az idetartozó első család, a Terebratulidák sorából mindenekelőtt két fajt kell megemlítenünk; e két faj a Liothyrina (vagy Terebratula) vitrea Born, a másik pedig a Terebratulina caputserpentis L. Az előbbi nem ritka az Atlanti-óceánban és a Földközi-tengerben, míg a másiknak az Atlanti-óceán északi része a hazája, pl. a norvég fjordokban kotróháló segítségével könnyen gyüjthető. Barett ezt írja az életmódjáról: „Ez a faj minden másnál gyakrabban mutatkozik és messzebbre nyujtja ki a tapogatóit vagy cirrusait; a norvég partokon kisebb számban mindenütt megtaláltam 30–150 fonál mélységben, gyakran Oculinához, egy korallfajhoz erősítve. A cirrusok a karok felhágó részein rövidebbek, mint a lehágókon; majdnem állandóan mozogtak s gyakran észrevettem, hogy apró testecskéket vezettek a tövüknél levő csatornába. Tengervízzel telt edényben lassanként kinyitották a teknőiket. Az idegen tárgyakon megtapadt példányok sajátságos képességet és hajlandóságot tanusítottak arra, hogy nyelük izmai segítségével mozogjanak. A leválasztott példányokat ide-oda lehetett mozgatni, anélkül, hogy teknőiket bezárták volna. Kinyujtott tapogatóikat megérintve, rögtön behúzták azokat, házuk pedig bezáródott, de csakhamar kinyílt ismét. Mikor az állat visszahúzza az izmait, akkor a cirrusok befelé hajlanak; de ha kinyílik a héj, akkor látható, hogy a cirrusok fölhajlanak és kiegyenesednek. Gyakran látható azonban, hogy az állat a héj kinyitása előtt kidug néhány cirrust és ide-oda mozgatja őket, mintha kémlelné a területet, hogy nem fenyegeti-e veszély. Csak egy alkalommal vettem észre olyan áramlást, amely a cirrusok két sora között befelé haladt. Iparkodtam megállapítani, hogy valóban van-e ilyen áramlás, olyanképpen, hogy apró ecsettel kevés indigót tettem a vízbe, amelyben az állat tartózkodott... és megállapíthattam, hogy az indigórészecskék a csatornán át a száj felé siklanak.” Alig szükséges kiemelnünk, hogy ezt az áramlást a láthatatlan csillók okozzák.

Terebratula caput-serpentis L.

Waldheimia (Magellanea) flavescens Val.

Crania anomala.

Waldheimia

A Thecidium-félék családjából említésre méltó a Thecidium Defr. nemzetség. Mindenekelőtt az jellemzi, hogy karvázával befelé irányuló nyujtványok függenek össze. A családnak ma már csak kevés képviselője él, amilyen pl. a Lazace-Duthiers által tanulmányozott földközi-tengeri faj, a Th. mediterraneum Risso.

„A Thecidium héja – írja ez a búvár – a tenger alatt levő testekre tapad. Jókora tömegben találtam olyan tárgyakon, amelyeket a korallhalászok hálói a Bona-öböltől a Rosa-fokig a tenger fenekéről hoztak fel. A mélység, ahonnan kihalászták, 40–50 fonálnyi volt... Egy-egy ökölnyi kődarabon néha 20–30 példányt is találtam. Az élő állat megfigyelése nagyon könnyű; másfél hónapig is életben tartottam őket, és pedig csupán azzal, hogy naponta változtattam a vizüket. Feltétlenül szükséges azonban, hogy leválasszuk őket arról a tárgyról, amelyen megtelepedtek, mert ezeken mindenféle más állat is lakik, szivacsok, férgek, apró rákok, stb. s hamarosan elpusztulva, megfertőzik az akvárium vizét, ami a Thecidium halálát okozhatja.

„Az első napokban kihalászásuk után, igen tágan szétnyitották a héjukat azokban a nagy hordókban, amelyekbe rakattam a köveket; amikor azonban kiválogatva, kisebb edénybe helyeztettem át őket, már nem nyitották annyira szét őket. A kis hátteknő egész derékszögben emelkedik a hasteknő fölé, de az általunk tett legcsekélyebb mozdulatra is azonnal villámgyorsan becsukódik. – Kétségtelen, hogy érzékeny a fény iránt. Egyik nap több példányt láttam nyitott héjjal a nagy edényben. Nagyon óvatosan közeledtem hozzájuk, s közben, hogy jobban láthassak, előrehajoltam, de a fejem így árnyékot vetett rájuk, s abban a pillanatban becsukódott valamennyi, amelyre árnyék esett. A nyitott Thecidiumon, éppen mivel a teknői nagyon szétállanak, minden részt meg lehet különböztetni, nagyon jól lehet látni a karokat és az azokat beszegő rojtokat. A héj belső felülete azonban, amelyen a köpenylemez nyugszik, olyan vakító fehér és annyira átlátszó, hogy tisztán megkülönböztethetjük a mészhurkokat és a héj kiemelkedéseit, anélkül, hogy a köpenyt észrevennők. Ez annyira meglepett, hogy szinte azt kérdeztem magamban, vajjon födi-e még puha burkolat is a megfigyelt mészrészeket?”

A Rhynchonellidák családjának a gyökerei még mélyebbre lenyúlnak, mint a devonig leérő Terebratulidákéi, ma azonban már csak négy faj képviseli őket. A Rhynchonella Fischer nemzetség a legősibb és legjobban elterjedt szervezetek közé tartozik, mert hiszen a szilurtól kezdve valamennyi földtani formációban megtalálható. A még ma is élő Rh. psittacea Chemn.-en látni a legjobban a hasteknő jellemző csőrforma nyujtványát. A nyél számára való nyílás ez alatt a csőr alatt van. A teknők úgy vannak egymáshoz erősítve, mint a Terebratuláéi, a karváz azonban csak két rövid, keskeny, elcsökevényesedett, csészealakú lemezkéből áll, amelyek a kis teknő legmagasabb pontján vannak megerősítve. E faj előfordulásáról és életmódjáról Barett skandináviai utazása közben szintén gyüjtött néhány megfigyelést: „Elevenen csak ritkán található az északi vidékeken, nevezetesen Tromsö táján, 70–150 fonál mélységben; üres héjakat Hammerfest mellett is gyüjtöttek az iszapban. Úgy tapasztaltam, hogy ezt a fajt nagyon nehéz megfigyelni, mivel az állat különösen érzékeny minden behatás iránt és a legkisebb mozdulatra bezárja a héjait. A karok spirális járatai eléggé kitágulnak arra, hogy rojtjaik a héj széléig érjenek. Gyakran megfigyeltem ezt a fajt nyitott héjjal is, de sohasem láttam, hogy karjait kigömbölyítette és a héjból kinyujtotta volna.”