| A FÉRGEK (VERMES) ÁLLATTÖRZSE | TARTALOM | ELSŐ ALTÖRZS: Kevésgyűrűjűek (Oligomera) |
Általános jellemzés
Magyarra átültette és kibővítette: Dr. Gelei József
Mit értsünk férgen? Mely állatokat sorozzunk a férgek állatkörébe?
Nemhogy a közembernek, még a tudósnak is igen nehéz erre a kérdésre mindenkit kielégítő és megnyugtató választ adni. A közbeszéd a féreg szóval sokféle dolgot jelöl; nemcsak a farkast hívja toportyánféregnek, hanem néha még az embert is féregnek minősíti. Férges lehet az alma is, a borsó is, sőt a búza is a magtárban s a székely a sok egyéb kártékony lény között az egeret is féregnek hívja. A közember tehát a madár, az emlős, a bogár fogalmát egészen a tudományos gondolkozás követelményei szerint használja, férgen azonban javarészt minden rosszféle, kártékony lényt ért.
Vajjon mindenkoron tisztában volt-e és tisztában van-e ma is a tudós állatbúvár azzal, hogy mit tekintsen féregnek? Aligha. Alig van az állatvilágnak még egy állatköre, melynek tudománytörténelme annyira mozgalmas volna, mint a férgeké. Azóta, hogy Linné az állatvilág rendszerét megalkotta, hol lemorzsolódott a Linné által idesorolt állatok egyrésze, hol pedig ellenkezőleg itt is, ott is nőtt a kör terjedelme. Azonban még ma sem állapodtak meg a tudósok végérvényesen abban, hogy minő állatokat soroljanak a férgek közé s így természetesen nem is tudják világosan megmondani, hogy mi az idetartozó állatok közös jellemvonása. Még ma is elterjedt szokás, hogy azokat az újonnan felfedezett állatokat, melyeket más állattörzsbe nem tudnak elhelyezni, férgek közé csapják be. Ezért sokan nevezik a férgek állattörzsét a zoológia lomtárának. Ez és a hasonló kijelentések azért igen sajnálatosak, mert a lomtárba rendszerint a hasznavehetetlen, az elavult dolgokat szokták helyezni, már pediglen a férgek állatkörébe rendkívül sok olyan állat tartozik, melynek vizsgálata az élettudomány továbbvitelére sokkal nagyobb haszonnal volt, mint akár az emberre vonatkozó összes tudományos búvárlatok. Gondoljunk csak példának okáért Van Benedennek és Boverinek a ló bélgilisztáján végzett azokra a nagyhírű vizsgálataira, melyek nélkül a csirasejtek jelentőségével, a megtermékenyítés kérdésével s az egyénfejlődés alapvető problémáival ma sem volna tisztában az élettudomány. Vagy, hogy mi, magyarok, másra ne gondoljunk, jussanak eszünkbe a mi nagy életbúvárunknak, Apáthynak azok a világhírű vizsgálatai, melyeket a piócák idegrendszerén végzett s amelyek nélkül Apáthyig az idegélettan az idegrendszer alkatát s a részek hivatását illetőleg sötétben tapogatódzott. – Ezek miatt azok, akik az élettudományt a történelem szemüvegén át értékelik, nem szívesen hallják, ha a férgeket az állattan lomtárának nevezik, – lomtárakból ilyen ékes kincsek nem szoktak kikerülni.
Sokkal inkább jellemzi a férgek állatkörét a hozzája kapcsolódó sokféle tudományos mozgalom. Mennyit is változott Linné óta a tudományos gondolkozás! Akkor még azt tanították, hogy csak 6 állatosztály létezik: emlősök, madarak, kétéltűek, halak, rovarok és férgek. Mennyi mindent bele nem tömtek ebbe a „férgek”-nevezetű nagy zsákba. Milyen biztosan állították a férgek jellemzéseként akkor azt, hogy ezeknek csak egyetlen kamrával ellátott, előkamra nélküli szívök, hideg, fehér vérük van, azonban nincsenek érzőszerveik, (egyenest: szarvaik), hanem csak érzőfonalaik.” S ezeknek a jellemző vonásoknak gilisztára, csigára, tengeri csillagra, polypra egyaránt kellett illeniük. Még a Cuvier rendszerében is igen megtámadható helyet foglalnak el a „férgek”. Cuvier példának okáért a szelvényezett férgeket, melyeknek teste félreismerhetetlenül gyűrűkre tagolódik, az „ízeltlábúakhoz” csatolta s a megfelelő állatkört ízeltállatoknak nevezte el. A bélférgeket azonban s a hozzá hasonló lényeket csodálatosképpen a „sugaras állatok” körébe osztotta.
Ma már a véglények, a tömlősök, a tüskebőrűek, a puhatestűek, az ízeltlábúak, a moloscoideák, a köpenyesek és a gerincesek, melyek mindenikének több-kevesebb tagja valaha a „férgek” közé volt sorolva, mind külön egy-egy állatkört, vagy állattörzset alkotnak; a lándzsahalacskát pedig mely egykoron szintén féreg vala, (melyet Pallas Limax lanceolarisnak nevezett) ma már a gerincesek őséhez hasonló lénynek és az ingolnát (Myxine glutinosa), melyet Linné még szintén a férgek közé sorozott, alsóbbrendű halként ismerjük s a kerekszájúak közé soroljuk. Másrészt azonban a hosszú időn át véglénynek tartott, majd pediglen az ízelt lábúak közé sorolt kerekesférgeket és az egy egész évszázad hosszáig a kagylók közé sorolt karlábúakat a férgek közé osztották be s a mohaállatokkal hozzák rokonságba. Újabban azonban a mohaállatocskákat a karlábúakkal együtt kiveszik a férgek köréből és a Molluscoideák külön állatkörébe sorolják. A tudomány történelmében megtörtént az is, hogy az életmódjukat véve figyelembe, az élőlények testében élősködő szervezeteket, féregszerű állatokat, mint példának okáért a légykukacot, a bélférgek csoportjába osztották be; Baer és Leuckart alapvető munkásságára volt szükség, hogy ezek a súlyos tévedések kiderüljenek. Ha néha mégis még ma is bélférgekről beszélünk, az már csak élettani értelemben veendő, éppúgy, mint ahogy szárazföldi állatok, vagy víziállatok neve alatt sem foglal össze ma már senki határozott rendszertani állatcsoportokat.
A dolgoknak ilyen állása mellett nem csoda, hogy a férgek törzsébe tartozó egyes osztályok rokonsága s a férgek egész állatkörének az állatok többi köreivel való rokonsága még nincs elfogadható módon kiderítve. Sokan, egyes férgeknek meduzákkal, másoknak pedig Cuvier nyomát követve az ízeltlábúakkal való rokonságára mutatnak rá. Más búvár tagadólag rázza a fejét az ilyen állításokra s azt mondja, hogy a legközelebbi rokonok a tüskebőrűek, melyeket sugárszerűleg összenőtt féregtelepnek tekint.
Hibás ez a felfogás! kiáltja a harmadik búvár: a legközelebbi rokonok a gerincesek s az összekapcsoló tag gyűrűsférgek csoportja. Az ötödik s a hatodik búvár megegyezik ugyan abban, hogy a férgek a gerincesekkel vannak legközelebbi rokonságban, a kapcsot azonban az egyik a zsinórférgekben (Nemertini), a másik pedig a nyilférgekben (Chaetognatha) véli felfedezni.
A búvárok másik csoportja nem a kifejlett állatoknak ilyen, vagy amolyan fokú hasonlatosságát veszi tekintetbe, hanem azt vizsgálja, hogy különböző állattörzsek álca állapotai hogyan hasonlítanak egyes férgek kifejlett képviselőihez, vagy éppen egyes féregálcákhoz. Némelyek példának okáért arra mutatnak rá, hogy egyfelől a puhatestűek, a mohaállatocskák, a gyűrűs-, a csillag- és az örvényférgek álcája, másfelől pedig a kifejlett kerekesférgek között milyen nagyfokú hasonlóság van, s így az említett állatcsoportok közös őséül valamely kerekesféregszerű lényt, a trochophorát jelölik meg (l. az alábbi képeket.)
Ezzel a megállapítással szemben azt az ellenvetést lehet tenni, hogy különböző állatcsoportok álcái az életmód és a környezet megegyezősége alapján alkatukban is igen nagy hasonlatosságra tehetnek szert. Mégis, azoknak a kutatásoknak eredményeiként, melyek nemcsak az álcának, hanem az azt megelőző egyénfejlődésnek menetét is figyelemre méltatták, nagy valószínűséggel mondhatjuk, hogy az említett állatcsoportnak a „Trochophora-körbe” való összefoglalása igen sok tudós helyeslő véleményével találkozik.
A trochophora, a férgeknek és puhatestűeknek szabadon úszó közös álcaalakja. Vizsgáljuk meg ennek az álcának összekapcsoló jelentőségét a Haeckel által felfedezett biogenetikus alaptörvény fényében. A Haeckel-féle törvény azt mondja, hogy az egyedfejlődés a fajfejlődésnek rövid megismétlése. Ha ezt a törvényt kissé bővebben körülírjuk, arról van benne szó, hogy a ma élő állatok egyéni fejlődésének egyes szakaszai bizonyos tekintetben az ősök állapotaihoz, fejlődési fokaihoz hasonlítanak. Ebből már most a trochophora-esetre vonatkozólag nem következik egyenesen az, hogy a trochophora-körbe tartozó állatok ősei a mai trochophoráéhoz hasonló fejlődési fokon ivarérettségre jutottak volna, tehát valójában éppen ilyen ősöktől származtak volna le, hanem az adott jelenségből éppen csak arra következtethetünk, hogy az ősök is egyedfejlődésükben átmentek a trochophora-álca fokán, tehát hogy a trochophora mindig csak álca volt.
Ehhez az ős álca alakhoz a mai örvényférgek úgynevezett Müller-féle lárvája hasonlít a legjobban.
Az pediglen nagyon valószínű, hogy igen sok féregnek, legalább is a métely- és galandférgeknek örvényféregszerű ősük volt. De a meglehetősen egyszerű lárvaállapoton áteső zsinórférgek is ebbe a körbe tartoznak bele
Ide sorolhatók még a kifejlett állapotukban is a trochophorára emlékezető kerekesférgek. A legjellegzetesebb trochophora-álcával a gyűrűs- és csillagférgek fejlődésében találkozunk, melyeknek szelvényezettsége az örvényférgekben már mutatkozó kezdeti állapotokból könnyen levezethető. Emlékeznünk kell másrészt arra a felfogásra, mely az örvényférgeket sugaras alkotású, szabadon úszó ősöktől és pediglen a bordásmeduzák bizonyos csoportjaitól származtatja. Ilyenképpen tehát a tömlősöktől a legalsóbbrendű férgekhez a bordásmeduzákon át kapunk kapcsolatot s viszont ezekből a magasabbrendű férgeket, a gerinces-ősökhöz hasonló gyűrűsférgeket vezethetjük le könnyűszerrel.
Kiesnek ebből a leszármazásvonalból a fonálférgek s a velük rokonságban lévő Nematomorpha-csoport képviselői, mivel ezeket a férgek többi csoportjaival sem alkatuk, sem pedig egyénfejlődésük menete alapján nem tudjuk rokonságba hozni. Rauter M. újabban talán jogosan mutat rá arra, hogy ezek az állatok olyan ízeltlábú ősökből származtathatók le, melyek az élősködő életmód következtében igen nagy mértékben visszamaradtak a fejlődésben.
A felsorolt bizonytalanságok közepette természetes dolog, hogy a kétségtelenül igazi férgek között itt a „férgek állatkörében” olyan kisebb csoportokról is szó esik, melyek rokonsági vonatkozásaik miatt egyik-másik állattörzshöz közelebb állanak, mint a többi férgekhez. Így pl. itt kapnak helyet a bellégzetűek és a nyílférgek, melyek hovatartozandóságáról még a jövőben is sokat fognak beszélni.
Lássuk ezekután közelebbről azt, hogy a férgek miben különböznek fölfelé is meg lefelé is a szomszéd állattörzsektől. A tömlősöktől, mint sugaras szimmetriájú állatoktól jól megkülönbözteti kétoldalas részarányosságuk, a has és a hátoldal elkülönödése. Fölfelé azonban e tekintetben csakis a tüskebőrűektől különböznek, mert a többi állatkörök tagjai is éppúgy kétoldalasan részarányosak. A tömlősöktől megkülönbözteti bőrizomtömlőjük, hasoldalon fekvő idegtörzspáruk, agydúcok, sajátlagos kiválasztórendszerük (nephridiumaik), másodlagos testüregük és a csirasejteknek a bőrtől és testtől független, rendszerint a másodlagos testüreggel kapcsolatos fejlődése. Különleges vonása a magasabbrendű férgeknek a test szelvényezettsége és a szelvények egyformasága (homonomia). Ezzel szemben a férgeknél magasabbrendűekben a szelvények különneműek (heteronomia), fejük képződik s a testüreg nincs a szelvényekre szorítkozva, hanem átfut az egész testen.
A „féreg” fogalmával mindig valamely kétoldalasan szimmetrikusan alkotott, megnyúlt testet kapcsolunk össze, amely majd hengerded, mint a földigilisztáé, majd hasoldalt lapított, mint a piócáé, majd pedig szalagszerűen lapos, mint a pántlikagilisztáé. A bőr általában puha s azt rendszerint, ha máskor nem, legalább az álcafokon – csilló borítja. Ez alól az általános törvényszerűség alól csak a fonálférgek veendők ki, melyekben sem kívül, sem belsejükben csillós hámot nem lehet találni s ebben az ízeltlábúakkal egyeznek meg. A bőr rendszerint egyetlen hámsejtsorból alakul, melynek külső felülete az örvény- és zsinórférgek kivételével cuticulát, többé-kevésbbé vastag chitines, vagy szarúnemű hártyát fejleszt, melynek kettős rendeltetése van; egyfelől alakot szab a testnek, másfelől pedig sérülésektől védelmezi az állatot. Igen gyakori jelenség az, hogy a hámsejtek között mirigysejtek helyezkednek el. Ezek nyálkát termelnek, amely igen gyakran vastag réteggel vonja be a testet, vagy azért, hogy szemét ne kerüljön a hámsejtekre, vagy pedig azért, hogy az állatot ellenségtől védje, azonkívül pedig a bőrt nedvesen is tartja, ami különösen a szárazon élő férgek légzéséhez elkerülhetetlen. Ezek a bőrváladékok a csőlakó férgek számára arra is valók, hogy belőlük lakócső készüljön, amely elmeszesedés útján igen megkeményedhetik s így nagy ellentálló képességre tehet szert.
A bőrrel rendszerint szoros kapcsolatot tart fenn a bőralji izomzat, amely körben, illetőleg alatta hosszában futó izomrostoknak hálózatából képződik, és ú. n. bőrizomtömlőt alkot, melynek rostjai egymásba kapaszkodnak. Ez az ú. n. bőrizomtömlő gondoskodik arról, hogy az állat teste hosszában, vagy harántul összehúzódjék, hogy ebből kígyózó, vagy araszoló, vagy ú. n. féregszerű (peristaltikus) mozgás származzék, sőt még arról is, hogy vegyes testrészecskék külön mozogjanak. – Azt mindenki, aki a természet iránt csak valamit is érdeklődik, tudja, hogy a féregnek nincs lába. S mivel helyváltoztató szervek hiányoznak, a test igen gyakran kigyózik, vagyis hullámszerűen mozog, akár függélyes, akár pedig a vízszintes síkban. Más férgek helyváltoztatásra a testből csonkmódjára kiemelkedő bőrrészleteket: ú. n. bőrcsonkokat (parapodium) használnak, melyekbe sörték illeszkednek. Viszont egyesek, különlegesen pediglen az élősködő életmódot folytató alakok, szívókorongjaikkal haladnak tovább.
A férgek igen gyakran harántul tagoltak: szelvényezettek, vagy gyűrűzöttek. A test gyűrűi rendszerint unos-untalan egyforma szervekkel vannak ellátva, mint mondjuk: homonomok (lásd a földigilisztát)
A szelvények egyformasága a külső testfelületen is meglátszik, amint azt a földigiliszta példája tanítja, mert a gyűrűk véges-végig egyformák. Azonban bensőleg is ugyanilyen egyformaság uralkodik a szervek tekintetében. Minden gyűrű ugyanazon szervvel van ellátva. Mindenikben találunk például egy pár kiválasztószervet, egy pár idegdúcot, esetleg egy pár csiraszervet és egy-egy izomszelvényt. Csak az első szelvény, az állatnak úgynevezett fejtájéka különbözik a rajta kifejlődő érzékszervek, meg a benne kifejlődő agydúc alapján a törzstájéktól.
A férgek idegrendszere fejlettebb, mint a tömlősöké. Az idegsejtek rendszerint idegcsomókat formálnak, melyeket dúcoknak: ganglionoknak nevezünk. A dúcokból az idegsejtek, vagy dúcsejtek kötegekké formálódott nyújtványai, mint idegek hatolnak a test különböző tájaira. Az alsóbbrendű férgeknek rendszerint a fej, vagy nyaktájékukon két szimmetrikus dúcuk van, melyekből a hason két hosszanti ideg fut végig.
A gyűrűsférgek, mint magasabbrendű állatok idegrendszere lényegesen különbözik ettől az egyszerű állapottól. Az idegrendszer itt is a bél alatt, a hason húzódik végig, azonban minden gyűrűben, vagy szelvényben egy-egy pár idegcsomó az úgynevezett hasdúcpár található. A ganglion-párok megfelelő idegekkel harántul is, hosszában is össze vannak kötve s így a hasidúcpár-sor létra-, vagy kötélhágcsószerű alkatot mutat. A dúcpár-sorozatnak legerősebben fejlett tagjai az első törzsszelvénybe esnek s ezeket, mint garatalatti-dúcokat különböztetjük meg, szembeállítván velük a garatfeletti, az úgynevezett agy, vagy cerebralis-dúcpárt. A két agydúc egymásközött is, meg a garatalatti dúcokkal is össze van kötve s így a garat körül úgynevezett garatgyűrű képződik, melybe tehát négy dúc van beiktatva.
A testnek minden egyes dúcából, mint központból a szomszédos testrészbe, mint kerületbe idegek futnak ki, melyek az izomzatot, a mirigyeket és az érzékszerveket látják el ágakkal. Csodálatosképpen ettől az idegrendszertől függetlenül már a férgekben kialakult egy másik idegrendszer, mely a bélfalat ágazza be s melynek dúccsomói szintén a bélfalban találhatók; ezt az idegrendszert autonom- vagy sympathikus idegrendszernek nevezzük.
A férgek érzékszervei nem a rendszertani foknak megfelelően mutatnak kisebb vagy nagyobb bonyolódottságot, tökéletlen vagy tökéletes fejlődést s így nem igen találkozunk általánosítható formákkal, hanem sokkal inkább az érzékszervek tökéletessége azzal függ össze, hogy az egyes állatfajok minő körülmények között élnek s az élet velük szemben minő feltételeket szab. Így példának okáért szemekkel aszerint vannak ellátva, hogy mennyiben élnek többé vagy kevésbbé szabad életmódot s táplálékuk után mennyiben kóborolnak többet vagy kevesebbet. Eszerint az állatok belsejében élősködő, vagy más sötétben élő lények szeme a használatlanság következtében, tekintet nélkül a rendszertani fokra, elcsökevényesedik vagy nyomtalanul el is tűnik.
A bélről kevés általánosat mondhatunk. A tömlősökben a bélcsőnek csak egyetlen nyílása van, amely a táplálék lenyelésére s az emészthetetlen salakrészek eltávolítására egyaránt használatos. A férgek nagy részében ezzel szemben a szájnyílással ellentétes részen utólagosan végbélnyílás alakul ki, melyen a táplálék salakja távolodik el. Csupán a laposférgekben hiányzik még ez a nyílás. (Végbélnyílásnélküliek: Aprocta.) Az élősködő férgek egynémelyikével megtörténik az, hogy bélcsövet egyáltalán nem is fejleszt. Ezek élete abban a kényelemben telik el, hogy nem kell emészteniök, mert a gazdaszervezet megemésztett tápnedveit a bőrükön át fel tudják szívni. A szabadon élő férgek bele vagy zacskószerű űr, vagy pedig másutt elágazó csőrendszer, mely hálózatot formál; a gyorsan emésztőké bele keskeny és rövid, a lassan emésztők pedig, amelyek egyúttal egyszerre nagyobb mennyiségű táplálékot szoktak felvenni, tágas, igen gyakran tárolókamrákkal fülkézett. Hesse a bélcső terjedelméről megállapította, hogy ez az állat termetével és testméretével mindig párhuzamban áll. Mentül nagyobb és felületében mennél tagozottabb: nyujtványosabb, vagy fülkésebb valamely állat bele, annak teste is annál nagyobbra nő. Lásd például a nagytestű Planaridákat az ő ágas belükkel szemben a piciny egyenesbelű örvényférgekkel.
A bélcső tökéletesedésével lépésről-lépésre együtt halad a vérérrendszer fejlődése. Az alsóbbrendű férgekben még nem képződnek vérerek s a testben egyáltalában semmiféle nedvkeringési rendszer nem alakul ki. Némelyekben a vérereket a bél és a bőrizomtömlő között képződő résrendszer helyettesíti, mely vagy a középső csiralemezben fejlődik és azt akkor másodlagos testüregnek, vagy cölomának nevezzük, vagy pedig a nélkül is kialakul s akkor rés- vagy blastocöl-rendszernek nevezzük. Némely féregben a résrendszer és a vérérrendszer együtt található. A vérerek rendszerint pirosasra színezett vérrel vannak telve. Az erek vastagabb szakaszaikon vagy szív módjára lüktetnek, vagy a hosszabb csövekben féregszerű mozgás: peristaltika űzi előre a vért. Ez a háti értörzsben hátulról előre kering.
Lélekzőszerv gyanánt rendszerint az egész testfelületet használják. Némely gyűrűsféregben azonban kopoltyúszerű függelékek lépnek fel, melyek nem egyebek, mint testfelületmegnagyobbodások. A kopoltyúk tökéletesen fejlett és zárt vérérrendszert kívánnak meg. Viszont pedig a mindenütt működő bőrlégzés a bőrnek még az esetben is nedvesen tartását: nyálkával való bevonását teszi szükségessé, ha az állat a szárazon levegőből lélekzik (l. a földigilisztát).
Az anyagforgalom bomlási termékeit a nitrogéntartalmú gyüledékeket, melyeket összefoglaló néven húgyanyagoknak nevezhetünk, a kiválasztószervek különítik el és távolítják el a szervezetből. Ezek az alsóbbrendű férgekben, valamint a trochophoraszerű álcákban ú. n. „vízérrendszert” vagy protonephridiális rendszert alkotnak. A protonephridium-ok fa módjára elágazó csövecskék, melyek vagy egyenest a szabadba, vagy pediglen a bélcső vég- vagy kezdeti szakaszába torkollanak. A csövek elágazódásuk során mind vékonyabbá és vékonyabbá válnak s a végükön egy-egy kiszélesedő tölcsérben fáklya módjára, lobogó és kurta ostort formáló csillópamattal vannak felszerelve. A belül tölcséres végsejteket e miatt a csillópamat miatt, illetőleg annak lobogó, lángszerű mozgása miatt, lángsejteknek nevezzük, s ezt a lángsejtes, vagy zártcsövű kiválasztórendszert, mint protonephridiumot megkülönböztetjük a gyűrűsférgek nyitott tölcsérű csőrendszerétől, mint metanephridiumtól. Az alsóbbrendű férgek protonephridiumai ágazataikkal a szövetek közé vannak beágyazva, a magasabbrendűek metanephridiumai azonban a nyílt tölcsérükkel a másodlagos testüregből vagy coeloma-üregből indulnak s kanyarulatos lefutás után a közeli testfalat átfúrván, mindig a szabadba nyílnak.
A szaporodás terén igen nagyfokú változatosságokkal találkozunk. Az alsóbbrendűeket csodálatosképpen igen fejlett párzószervek jellemzik, a magasabbrendűekben azonban egyszerű alkatúak az ivarszervek. A szaporodás módja igen sokféle. Ismerünk bimbózást, átalakulást (metamorphosis), nemzedékek váltakozását (metagenesis), élősködést, mely a tojástól a halálig tart, élősködést, mely csak az öregkorban következik be, élősködést, mely csak a fiatal korra vonatkozik és végül az egész életen át szabad életmódot. S mindez nem csodálatos, ha meggondoljuk azt, hogy az állatok minő sokfélesége tartozik a férgek törzsébe.
Az életmódra vonatkozólag általánosan mondhatjuk azt, hogy a férgek is majdnem úgy vízi lények, mint a tömlősök. A tengert és az édesvizet egyaránt benépesítik. Mégis, ezeknek a vizeknek szomszédságában, nedves környezetében igen sok faj vált szárazföldlakóvá. Csodálatosképpen már a legalsóbbrendű és a legjellegzetesebb vízilények az örvényférgek közül igen sok szárazra került, mely a trópusok nedves erdőségét nagy számban népesíti be. A szabad vándorok mellett találunk helyhezkötött, odanőtt (sessilis), vagy pedig szabad életmódot folytató, ú. n. csőlakó férgeket. Némelyek, mint egy a végett, hogy példázzák előttünk azt, hogy milyen úton válik parazitává valamely lény, szabadon is élnek, mihelyt azonban alkalom nyílik rá, élősködnek.
A férgek szellemi képességeiről igen keveset tudunk. Eddig még nem figyelték meg semmi cselekvésüket és viselkedésüket, amelyből arra lehetne következtetni, hogy emlékezőképességük van-e vagy nincs? Határozott ingerekre mindig határozott módon felelnek és ezért a férgeket reflex-lényeknek nevezzük.
A „Férgek állatkörét” a gyűrűzöttség hiánya, illetőleg a gyűrűk száma szerint a következő három altörzsre osztjuk:
II. Sokszelvényűek vagy Közönséges gyűrűsférgek (Polymera, Annelida),
III. Kevésgyűrűjűek (Oligomera).
Az Amera-altörzsben két osztálycsoportot különböztetünk meg, és pediglen:
1. Laposférgek (Plathelmintes),
2. Hengerférgek (Nemathelmintes).
A gyűrűsférgek csoportjában a Piócákat (Hirudinea), a Sörtelábúakat (Chaetopoda) és a Csillagférgeket (Gephyrea) osztjuk. Végezetül a Kevésgyűrűjűek (Oligomera) csoportjában egész röviden a Nyílférgekről (Chaetognatha) és az Bellégzetűekről (Enteropneusta) emlékezünk meg. Sokan ide, a Férgek csoportjába osztják a Mohaállatkákat (Bryozoa) és a Pörgekarúakat (Brachiophoda), ezeket azonban a Brehm utolsó előtti kötete külön állatkörökben ismerteti.
| A FÉRGEK (VERMES) ÁLLATTÖRZSE | TARTALOM | ELSŐ ALTÖRZS: Kevésgyűrűjűek (Oligomera) |