I. OSZTÁLY: CSILLAGFÉRGEK (GEPHYREA)

A csillagférgek rendszertani helyét igen nehezen találták meg a búvárok. Sok ide-oda hányatás, rendezés után, utoljára Quatrefages, francia zoológus jött rá a helyes nevükre s egyúttal rendszertani helyükre, midőn ő, összekötő jelentőségükre való tekintettel, hídférgeknek: Gephyrea, nevezte el. Ma már a legtöbben vele együtt azt vallják, hogy a csillagférgek módosult, elfajzott gyűrűsférgek.

Ez a föltevés mindeneknek előtte a fejlődésükre támaszkodik. Az egyes Gephyreusok egyedfejlődésében is fellép a trochophora-álca, amelyből a gyűrűsférgek esetéhez hasonlóan, a féreg az alsó test megnyúlásával és szelvényeződésével kapcsolatosan fejlődik. Ezzel kapcsolatban a középső csíralevélben fülkés testüreg s ehhez hasonlóan tagolódott hasi idegdúcrendszer fejlődik. Később azonban a szelvényeződés eltűnik, mert a sövények teljesen megszűnnek. A kifejlődött gyűrűsféreg teste formátlan, hosszúkás zsákhoz hasonlít, melynek belsejében tágas, osztatlan testüreg képződik, ezt a többszörösen hurkolódó bél töri át. A gyűrűsférgekkel való rokonságra még leginkább a zárt vérérrendszer emlékeztet, amelyben mind a hasoldalon, mind pedig a háton egy-egy fő értörzs és a kettő között oldali összekötő hurkok különödnek ki. Szintén gyűrűsféregszerű jelenség a párosával fellépő és többszörösen megismétlődő (egy, egész négy párig, néha még sokkal nagyobb számban kiképződő) szelvényszerv, vagyis a kiválasztást szolgáló szegmentális szerv. Az idegrendszer garatgyűrűre és hasi kötegre tagolódik, mely utóbbiban dúcok nem képződnek. Lábcsonkok s kopoltyúk szintén nem fejlődnek. A sörtékkel nagyritkán találkozunk ugyan, rendszerint azonban ezek is hiányzanak. Különállóságukban fontos jelenség az is, hogy váltivarúak.

Schmidt Oszkár igen szemléletesen írja le, hogy miként találkozott az első csillagféreggel. Sok ifjú állatbúvárral megesik az, ami vele történt, hogy nem győzik eleget szemlélni az állatnak szokatlan alakját. Schmidt 1852 tavaszán a dalmát szigetek között, Lesina partján gyűjtött. Már egynéhány követ felforgatott és Nereidákat, valamint másfajta sörtelábúakat szedett össze gyüjtőüvegében, midőn a sekély vízben egyik terjedelmesebb kő alatt élénkzöld, féregmódra mozgó lényre akadt. A követ gyorsan megragadta, továbbtette és a féregben, a két szárnyban végződő ormány alapján, az addig kevés zoológustól látott Bonellia viridis Rol.-re (1. ábra középső alakja) ismert rá.

1. Clathrulina elegans Cienk., A) rendes, B) cystaképző-, C) rajzó állat, n = mag, cV = lüktetőhólyag. (Kükenthal-Krumbach: Hdbuch d. Zool. Bd. 1.) - 2. Bursaria truncatella O. F. Müll. 20X.- 3. Lionotus anser Ehrbg - 4. Dendrocometes paradoxus Stein - 5. Opalina ranarum Stein, 431X. - 6. Lacrimaria olor O. F. Müll. 225X - 7. Chilodon cocullulus Ehrbg - 8. Dileptus cygnus Clap. et Lachm. 240X. és 9. Opercularia nutans Ehrbg. 225X. - 10. Spirochona gemmipara Stein. Tr = tölcsér, N = mag, F = talpikorong (Doflein-Reichenow: Lehrb. d. Protozoenkunde, Bd. 1.)

Az állat zöldszíne a borszeszben éppen úgy kioldódik, mint a növényi levélzöld, e festék azonban mégsem azonos a chlorophyllummal. Az állat törzse sok apró szemölccsel van behintve. Képes mindenféle befűződésekre. Alakja majd gömbölyded, majd tojásdad, máskor hullámok siklanak rajta hátulról előre, melyek az orrmányt könnyed ingásba, lengésbe hozzák. Az utóbbi mégnagyobb mértékben változtatja alakját, mint a test, miközben néhány centiméteres hosszról félméterre, sőt még annál hosszabbra is megnyúlik. Az állat szájnyílása az ormány tövében van, a végbélnyílás pedig a hátulsó testvégen. Ennek a nagytestű állatnak mindössze két horgos tüskéje van, mely a hason, a mellső testvég közelében helyezkedik el.

Lacaze-Duthiers megfigyelései szerint az állat ritkán hagyja el rejtekhelyét, ilyenkor ormánya segítségével kúszik, melynek szárnyait szívókorongként használja. A legszűkebb sziklahasadékok között is kitűnően tud továbbsíklani, mivel teste rendkívül hajlékony és símulékony. A későbbi kutatások kiderítették, hogy az állat a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán egyes partjain sokkal gyakoribb, mint ahogyan azt korábban hitték. Nem szereti a napfényes helyeket, hanem inkább a hajnali szürkületben szokott vándorolni. Ha rendes lelőhelyén, a parti, homokos kőtörmelék között negyed- vagy félméterre leásunk, egészen biztosan ráakadunk.

Az állatot, mivel semmi haszna nincs, a partlakók kevéssé ismerik s rejtőzködő természete miatt ritkán is figyelhetnék meg. Hosszú időn keresztül az állatbúvárok is csak a fönn leírt nőstényt ismerték, míglen Spengel giesseni professzor a nőstényben élősködő hímet is föl nem fedezte. Nem is csoda, ha a zoológusok szeme elsíklott a hímen, hisz az a félméteres ormánnyal és a 10 cm hosszú törzzsel rendelkező nőstényhez képest alig pár mm hosszú és ezenkívül csillós ruhájával piciny örvényférgekre emlékeztet.

A hímek álcaállapotukban nyugtalanul úszkálnak a vízben ide-oda mindaddig, míg valamelyik nőstény ormányára nem akadnak. Amint ezt megérintették, azonnal letelepszenek rajta; egy ideig még ide-oda csúszkálnak a nőstény bőrén, és pedig rendszerint az ormány hasoldali csillós barázdája mentén, de végül valahol mégis megállapodnak. Nemsokára a nőstény szájnyílásán át a bélcsőbe hatolnak, ahol néha nagyszámban találhatók együtt. Itt ivarérett hímekké alakulnak át, elhagyják a bélcsövet, fölkeresik a gazdájuk ivarnyílását s a nemzőszerv mellső szakaszában nagyobb számban megtelepedvén, várják az alkalmat, hogy a petesejteket megtermékenyíthessék. Hasonló jelenséggel még csak a rákok közé tartozó kacslábúak (Cirripaedia) csoportjában találkoztunk.

Baltzer berni professzor az újabb időben rendkívül érdekes kísérleteket végzett a napoli-i akváriumban a Bonelliák ivari meghatározódására vonatkozólag. Kísérletei során kiderült, hogy amennyiben a szabadon úszó álcák nem akadnak nőstényre, maguk is csaknem valamennyien nőstényekké alakulnak át és így rendes fejlődésen mennek keresztül. Viszont, ha valamennyi álca nőstény ormányára akad, akkor meg csaknem mindannyian hímek lesznek. Az álcákat hímekké azok a nedvek változtatják át, melyet táplálkozásuk közben a nőstény ormányából szívnak. Ezt Baltzer azzal bizonyította be, hogy az ormánykivonattal szabadon kezelt álcákat is szintén sikerült hímmé varázsolnia. Legnagyobb hírre tettek szert kísérleti állatai közül azok az álcák, melyeket a nőstény ormányáról különböző időközökben távolított el. Ilyenképpen sikerült neki ugyanis aszerint, hogy az álca milyen hosszú ideig szívott az anya ormányából nedveket, a nőstény- és a hímszervezet között mindenféle átmeneti lényeket kitermelnie, s így a csalfa- vagy álivarúság, az úgynevezett intersexualitás hormonhatásos eseteit megállapítania.

A Bonelliával egy családba, nevezetesen az Echiuridák közé tartozik a német tengerpartokon, különösen pediglen a nyugati Friz-szigetek közelében közönséges csillagféreg, az Echiuris pallasii Guérin. Az állat törzse a közepe előtt befűződött kolbászhoz hasonlít, melynek sárgás bőre harántsorokba rendeződött számos fehéres szemölccsel van megrakva. Ormánya rövid, szeneslapát alakú. Ha az állatot háborgatják, az ormányát egész könnyen leveti. A mellső végén két horgos sörtéje van, a hátulsón pedig hegyes sörtékből két koszorú képződik. Az állat trochophora-álcáját a rajzon látjuk.

1. Troctophora-álca, mint a férgek közös ős álcaalakja.

Az Echiurus a tenger különböző mélységeiben él, a homokba ásott csövekben lakik; kettős csövét alant harántjárat köti össze.

Nevezetes még a Sipunculidák családja. Ezeknek száját tapogatók állják körül, végbélnyílásuk a hátoldalon fekszik. Közönséges képviselőjük a Földközi-tengerben és az Atlanti-óceánban élő Phascolosoma vulgare Blainv. Ez és a vele rokon nemzetségek kövekbe, sziklákba fúrt járatokban laknak. A 3–5 cm hosszúságú Phymosoma granulata F. S. Leuck. a dalmát partokon milliószámra él. Azonban nem könnyű dolog az állathoz hozzájutni. Ha gyüjteni akarjuk az állatokat, a kemény követ kalapáccsal kell széttörnünk, amiközben természetesen sok féreg tönkremegy. Ha végezetül néhányat a medencénkbe helyezhetünk el, csak akkor kezdődik igazán bosszúságunk. Kezdetben teljesen holtaknak tetetik magukat s úgy fekszenek az edényben, mint valami kicsiny virslik, s közben ormányszerű mellső testrészüket egészen betüremlítve tartják. Bizonyos idő letelte után megpróbálják mellső testrészüket kesztyűujj módjára kitüremlíteni, azonban 20–50-ig tartó kísérlet közben sem sikerül, hogy az ujjszerű nyújtvánnyal ellátott ormány mellső végét kitolják. Ha véletlenül mégis előkerül az ormány, a következő pillanatban azonnal eltűnik. Mindennek az a természetes magyarázata, hogy az állatok nincsenek a nyílt edényben napfényen való tartózkodáshoz hozzászokva, hanem a maguk fúrta kőcsövekben s a köveket környező zöld algáktól tompított fényben laknak. Az ilyen állatok pedig, jóllehet vakok, amint azt a vak Planáriákról is látjuk, a fény iránt kínos érzékenységgel viselkednek. – A közönséges fecskendőféreg, Sipunculus nudus L., az európai tengerekben, továbbá az Indiai-óceánban él, s a sekély tengerparttól le egészen 2400 m-es mélységekig népesíti be a tengert.

Sempertől kapott a tudomány értékes híreket arra nézve, hogy minő érdekes kapcsolatok képződnek ki csillagférgek és koralliumok között: „A trópikus tengerekben élő kis koralliumoknak sajátságos alkatú nemzetsége, a Heteropsammia, melynek egyénei rendszerint az Aspidosiphon mülleri Dies. nevű csillagférget rejtik. Nehéz megértenünk, hogy minő hasznot húznak az állatok az együttlétből; mégis valamelyes haszonra kell gondolnunk, mert véletlenségből sem lehet olyan korállra akadni, melyben nem rejtőzködnék legalább egy Sipunculida. Én magam – írja Semper – a Fülöp-szigetek környékén lévő tengerben a Heteropsammia michelini számtalan példányait halásztam s egyet sem találtam a féreg nélkül; hasonlóan ugyanezen nemzetség más fajaira vonatkozó leírásokból és képekből nyilvánvaló az, hogy a korálliumban a vendég által fúrt lyuk mindenütt megtalálható. A Sipunculidák egyúttal az általuk lakott koralliumok bizonyos feltűnő, rendellenes fejlődéseinek okozói, és pedig olyan rendellenességeknek, amelyeket a búvárok, mint az illető fajok vagy nemzetségek jellegzetes bélyegeit ismertettek. A szabadon élő koráll fiatalabb példányainak talpa alig szélesebb a kehelynél; a teljesen kifejlődötteké azonban sokkal szélesebb. Ez is példának okáért a nemzetségek olyan ismertetőjele, amely csakis az idegen állat jelenlétéből származik. A vendégállat ugyanis a fiatal korállium talpi részén telepszik meg s azzal együtt nő, de úgylátszik a korállnál gyorsabban növekszik s ezért a féreg, nehogy lassanként a koráll talpirészét túlnőjje, csavarmenetben begörbül és a korall környező testrészét izgatja, minek következtében az nagyobb erővel nő, mint a kehelytájék; ez a magyarázata annak, hogy a féregtől megtámadt koráll talpirésze miért válik lassanként a kehelynél terjedelmesebbé.”

„A Heteropsammia és a Heterocyathus nemzetségben a Sipunculidák más bélyegváltozást is idéznek elő. Mindkét nemzetségnek azon fajai, melyeket a férgek megtámadnak, mind a talpi, mind pediglen oldali részükön különböző számú lyukkal vannak tarkítva, melyeket a rendszertani művek, mint jellegzetes faji, vagy nemzetségbeli bélyeget emelnek ki. Ezek a lyukak azonban ellene szólnak a nemzetségeket összefoglaló családok egyéb familiáris bélyegeinek. Így példának okáért a Heterocyathusok oldalfalain az állatok származása és rendszertani hovatartozása alapján pórusoknak nem szabad fellépniök, s viszont a Heteropsammiákon található pórusok teljesen különböznek a rokon nemzetségeken féreghatások nélkül is fellépő pórusok alakjától. A férgek által a koráll testén mindkét esetben létrehozott lyukak szabálytalansága, száma és állása és a résre következő s a féregtől lakott csatorna csavarmenetes lefutása teljesen különbözik a koráll testében természettől létrejött pórusoktól és menetektől. A féregtől lakott lyuk semminemű összefüggésben nincsen a koráll üregrendszereivel.”

1. Balról jobbra: Priapulus caudatus Lam., Bonelia viridis Rol., Phascolosoma vulgare Blainv.

A képen látható állatok közül az első a Priapulidák családjához tartozó Pr. caudatus Lam. annyira különleges alkotású, hogy külön kell róluk megemlékeznünk. Az állat mellső, botszerűen megvastagodott testrésze azonos az ormánnyal, melynek mellső, letompított végén a nagy szájrés nyílik. Az ormány hosszanti bordái piciny, éles fogakkal vannak megrakva. Az állat törzsét az ormánytól befűződés különíti el, s a test világosan gyűrűzött. Az állat farka bojtszerű függelékként csatlakozik a testhez; ezen bojt és a törzs között van a végbélnyílás. – Ehlersnek köszönhetjük mindazokat az ismereteinket, melyek a Priapulidák életmódjára vonatkozólag közkinccsé váltak. Előfordulásuk úgylátszik az északi tengerekre korlátozódik, itt annál gyakoribb az állat, mentül feljebb hatolunk. A Priapulus ugyanis Grönland, Island, Norvégia s Anglia partjain, palás vagy homokos partokon különféle mélységekben él. Az állat, miközben ormányát előre és hátra mozgatja, testhossznyi járatokat fúr a vízfenékben; e járatok a kifúrt föld és homok csomóról könnyen felismerhetők. A járatba fejével búvik be, bojtos farkát viszont a járatból a környező vízbe lógatja. Akik az állatot élő állapotban megfigyelték, mindnyájan feljegyezték azt, hogy a háborgatott állat ormányát behúzza s ha nyugalma visszatér, akkor a fecskendőféreghez hasonlóan hirtelen kitüremlíti. Ha az állatot akár három hétig tartjuk az akváriumban, sose kísérli meg ez alatt, hogy táplálkozzék. - A napfényben elevenen viselkedik, ormányát behúzza és hirtelen kitüremlíti. Kibontja nagy farkfüggelékét s azt megint behúzza. Testét ide-oda hajtogatja, kinyújtja és összehúzza, anélkül, hogy mindezekben a mozgásváltozásban valami rendet lehetne megállapítani. – A gyomortartalomvizsgálatokból derítették ki azt, hogy a Priapulidák növényevők.

A csillagférgek a tengernek egészen 4570 m-es mélységéig nyomulnak le. A kőfúrók és a kagylóhéjakban, vagy csövekben lakók nagyobb mélységekre terjednek le, mint a szabadon élők. Fölemlítjük a Halicryptus spinulosus Sieb.-ot, mint olyan példát, amely a félsós, vagy a csaknem édes parti vizekben olyan állatokkal található együtt, melyek különben igazi édesvíz lakók. Ezt a fajt Danzig és Reval közelében gyakran találják.