ELSŐ REND: Kevéssörtéjűek (Oligochaeta)

A kevéssörtéjűek rendjébe tartozó állatok jóval egyszerűbb alkatúak, mint aminőknek a soksörtéjűeket ismerjük meg. Testükön nincsenek lábcsonkok, sem kopoltyúk, sem pediglen tapogatók, vagy cirrusok a fejen. A gyűrűnként kevés számban képződő sörték a test oldalain hosszanti sorokba helyezkednek és bőrgödröcskékbe vannak beerősítve.

Ismertetésünket a földigilisztákkal vagy Lumbricidákkal kezdjük melyeknek külső alakját mindenki ismeri.

4. A Földigiliszta (Lumbricus herculeus Sav.).

Ennek a családnak ismertetőjele a számos rövid szelvény, a kúpszerű és felső ajakká formálódott fejlebeny és az a végén horgos sörtékből képződött 8 sörtesor, amely a szelvényeken kettesével, négy csoportba helyezkedik el. Ha a mellső testvégen képződött ajkakat tapogatóknak nevezzük, akkor ezeken kívül a testen semminemű, a bőrből kiálló külön érzékszervet megkülönböztetni nem tudunk. Nincsenek szemeik s a vegyi érzékelést is magánosan elszórt, vagy pediglen csoportokba összeállitott érzősejtek, úgynevezett senzilák szolgálják. Az állatok mindamellett a fény iránt nagyon érzékenyek. Hallgassuk meg, mit mond erre vonatkozólag Hoffmeister, aki a gilisztáknak legjobb ismerője: „Aki ezen állatok életmódjának a megismerésével foglalkozik, az mindig nagy akadályokba ütközik a férgeknek a fény iránt tanusított nagy érzékenysége miatt. Ha még oly vigyázatosan közeledünk is hozzájuk a gyertyalánggal, gyorsan földalatti járataikba húzódnak. Mégis úgylátszik, az állatoknak bizonyos időre van szükségük, amíg a fény hatását észreveszik. Ugyanis az első pillanatban a fény ellenére is tovább mozognak. Ekkor hirtelen megállanak, mintha hallgatóznának és csak azután húzódnak vissza gyors iramba rejtekhelyükre. Ha mi aközben, amíg a giliszták a fényt csak figyelik, a világosságot eltűntetjük, nem segítünk, ellenkezőleg az újra nyilvánuló fényellentét csak sietteti menekülésüket. Nem az egész testükkel érzékenyek a fény iránt, hanem csak mellső részüknek azon szelvényeivel, melyeket idegekkel a garatgyűrű lát el. Ha a féreg fejével valamely lyukba hatolt be, vagy éppen egy darabka fa alatt rejtőzik, akkor a legerősebb megvilágítást is elviseli, mihelyt azonban fejét a rejtekhelyből kihúzza, azonnal eltűnik.” Hesse Richard vizsgálatai szerint, aki az alsóbbrendű állatok látószerveinek a legjobb ismerője, az állatok mellső testvégen, a bőr alatt úgynevezett fénysejtek találhatók, melyekkel az állat a fényingereket felfogja.

A legtöbb giliszta csakúgy földdel tölti meg belét, mint ahogy azt a tengeri homokféreg esetében is látni fogjuk, ebből a humuszban gazdag földből emészti ki és hasznosítja a bél mindazokat az állati és növényi anyagokat, melyek maguktól felbomlásnak indultak. A Lumbricus herculeus Sav. (terrestris)-ről, amely nem túlságosan kinyújtóztatva is eléri a 36 cm-t, a következőt írja Hoffmeister: „életfeltételeikhez a humuszban gazdag föld nem elegendő; az ilyen talajon is korhadó növényi részek után kutatnak s ha ilyet nem találnak, akkor táplálékukat maguk készítik elő, amennyiben ami szerves testet csak elérhetnek, mindent beráncigálnak földalatti járatukba. Mindenki tudja, hogy azokat a szalmaszálakat, tollakat, leveleket, papíroscsikokat, melyeket az ember a reggeli órákban az udvar, vagy a kert földjébe betűzdelve lát, az éj folyamán a földigiliszta cipelte búvóhelyének bejáratába.”Én magam, midőn esténként rákászás céljából piciny lámpámmal, melyet rendszerint lábam mögé rejtettem, mikor a távolról észrevett gilisztát megközelíteni akartam, az állatok gyűjtése közben gyakran megfigyeltem, hogy a földigiliszta nemcsak a lehullott leveleket szedi össze, hanem a kert törpébb hervadó növényeire is felkúszik és azok leveleit is letépi. Ebben a munkájában kiváló segítségére van a szívókorong módjára használható ajak, mellyel a magával cipelt részekre rátapad.

Darwin egyik sokat csodált könyvecskéjében fejtette ki a földigilisztáknak az emberiségre vonatkozó jelentőségét s az a szerepüket, melyet a föld történelmében lejátszottak. A nagy természetbúvár ezen művecskéjében az addig az előítélettel figyelt és ellenségesen kezelt állatoknak mintegy a becsületét mentette meg. „ földigiliszták, – mondja Darwin – a föld történelmében sokkal jelentősebb szerepet játszottak, mint ahogy azt sokan első tekintetre elképzelik. A nedves tájakon nagy mennyiségben élnek. Testméretükhöz képest feltűnő izomerővel vannak megáldva. Angliának sok részén minden egyes acre (0.4047 hektár) földterületen évente 10 tonnánál több szárazföldet emésztenek át testükön s szállítanak fel egyúttal a föld-felületre; ennek következtében a termő szántóföldnek felületi rétege néhány éven belül megfordul a giliszták testében. A föld a régi féregjáratok lehullásának, betemetődésének következtében, noha lassan, de állandó mozgásban van, mialatt a részecskék állandó súrlódáson mennek keresztül. Ezen folyamatok alatt a giliszták a talajnak állandóan új rétegét teszik ki a szénsav és a humuszsav hatásának, mely utóbbi a kőzeteket még biztosabban mállasztja. A humuszsav a félig korhadt levelek emésztése alkalmával valószínűleg gyorsabban képződik. Ilyenképpen azok a földrészecskék, amelyek a felületi humuszréteget alkotják, olyan feltételek hatásának vannak kitéve, amelyek szétbomlásukat kiválóképpen segítik elő.”

„A férgek a talajt a gyökérrostok növésére s a magról kelt növények fejlődésére igen kedvező módon készítik elő. A földet bizonyos időközökben a levegő hatása alá rendelik s közben annyira átrostálják és átszűrik, hogy egyetlen kavics, mely az elnyelhető darabkáknál nagyobb a föld felszínén vagy a termőrétegben meg nem marad. A földet át- meg átkeverik, mint az a jó kertész, aki a termőtalajt a legkedveltebb növényei számára szokta előkészíteni. A talaj ebben a halmazállapotában igen alkalmas arra, hogy nedvességet visszatartson és minden oldható anyagot elnyeljen s egyúttal a salétromképzést megindítsa.”

„Azokat a leveleket, melyeket az állatok táplálékként a járatokba húznak, szálakra szaggatják szét, részben megemésztik, részben pedig belük és húgyszerveik váladékával telítik, egyúttal pedig a meg nem emésztett földrészekkel összekeverik. Ez a tömeg képezi azt a sötétszínű, gazdag humuszt, amely a mező felületét meglehetően élesen elhatárolt rétegben köpenyként borítja.”

„Még a régészeti búvároknak, az archeológusoknak is hálásoknak kell lenniök a giliszták iránt, mert ezek minden olyan tárgyat, mely különben a föld felületén elpusztulna, aláaknázó munkájukkal lassanként a föld alá süllyesztenek és ilyenképpen bélürülékeikkel a pusztulástól megvédik.”

A földigiliszták alkatából szabad szemmel keveset ismerünk meg. Ha kisebb állatokat vizsgálunk, mindenesetre így is jól meglátjuk a bélcső fölött végigfutó vörös véreret, amiből nyilvánvaló, hogy a Lumbricidák vére vörösszínű. A háti érnek megfelelően a hasoldalon szintén főértörzs fut végig, s a kettőt számos harántul eső hurok kapcsolja össze. A vér a hát főértörzsében előre, a hasi érben pedig hátrafelé kering. Ha borszeszben megöljük a földigilisztát és hosszában felvágva kiterítjük, akkor azt is észrevesszük, hogy az értörzsekből vékonyabb erek ágaznak ki, melyek a test minden részét behálózván, tápláló folyadékkal látják el a szöveteket. Az állatok lélekzésre bőrüket használják. A bőrt evégett nyálkával állandóan nedvesen tartják. Ha a giliszta homokba keveredik s bőre kiszárad, menten elpusztul; de ép úgy elpusztul akkor is, ha a vízbe esik és a víz oldja fel a bőrnyálkát. Vannak azonban olyan földigilisztafajok is, melyek a vizek partját lakják és a vízben nagyszerűen tudnak mászkálni.

A földigiliszták s velük együtt valamennyi kevéssörtéjű kétivarú: hím-nős. Minden állaton megkülönböztetjük a mirigyes nyeregtájékot, amely fehéres, vagy sárgás színével is feltűnik. A nyereg rendszerint az előlről számított 27. gyűrűvel kezdődik és átlag 6 további gyűrűre terjed. A Lumbricus herculon a nyereg a 32–37. szelvényig tart. A nyeregtájékon termelődő szívós, ragadós nyálkát arra használják, hogy a párosodás alkalmával annak segítségével kölcsönösen egymáshoz ragadjanak. Később pedig minden egyes állat ugyanilyen nyálkából készít nyálkagyűrűt, melybe tojásait rakja. A tojásrakás után a féreg kibújik a nyálkagyűrűből, melynek szabad szegélye nemsokára összetapad. Ilyenképpen a petesejtek körül kokon képződik, mely a fejlődő ivadék védelmére szolgál.

Télen a közönséges földigiliszta vagy magánosan, vagy többedmagával összegomolyodva a földnek 2–3 m-es mélységében téli álmot alszik. Az egészen kora tavasz melege azonban néha már hóolvadáskor előcsalja. Nem szereti ugyan a napfényt, azonban a korai és az estéli szürkületben egész késő éjszakáig elhagyja rejtekhelyét és különösen csendes, meleg esők alkalmával, vagy táplálék után mászkál, vagy pedig párzás végett keresi fel valamelyik társát. A békés állatokra a halál ezer formában leselkedik. „A földigiliszta – írja Hoffmeister – azok közé az állatok közé tartozik, amelyeket legtöbbet üldöznek. Az ember pusztítja, mivel azzal vádolja, hogy a fiatal növényeket a föld alá húzza. A négylábúak között különösen a vakondok, cickányok és sündisznók élnek vele, mit legkiválóbb csemegével. A madarak egész serege rendezkedett be arra, hogy állandó háztartási cikkük a giliszta; nemcsak ragadozó, gázló és úszómadarak, hanem a magevők is jó falatként fogyasztják. A varangyok, szalamandrák és tüzes gyíkok éjszaka leselkednek utánuk, a halak pedig azokat a fajokat pusztítják, amelyek a folyók partjait, vagy a tófenék iszapját lakják. Az alsórendű lényekből is egész sereg állat van rájuk utalva. Nagyobb futóbogaraink egész éjszakájukat azzal töltik, hogy az ide-oda mászó gilisztákat pusztítják. Álcáik pedig a földben túró-fúró, védtelen lényre törnek rá. Mégis legnagyobb ellenségeik a százlábúak. Ha a fényes napon azt látjuk, hogy egy-egy földigiliszta fölizgult, heves csúszással a földből a napfényre menekült, egész biztosak lehetünk affelől, hogy valamely százlábú vette a mi barátunkat üldözőbe.”

A Lumbricidák családja a fejlebeny alkata, valamint a sörték elhelyezkedése szerint több nemzetségre oszlik, ezek között magában a Lumbricus-nemzetségbe jóval több mint 20 faj tartozik. Magyarország Lumbricidáival Örley László, Szücs Andor és különlegesen Erdély vidékéről Rosa és Cognetti olasz búvárok foglalkoztak. Utóbb Szücs Andor vizsgálta felül a magyarországi gyűjtéseket s ő magyar földön összesen 25 fajt és 6 fajváltozatot (varietast) ismertet, melyek közül a Lumbricus-nemzetségbe 3 faj, a L. rubellus Hoffmstr., L. terrestris L., L. polyphemus Fitz. tartozik.

Az ó- és újvilág trópikus tájain óriásméretű földigilisztákat lehet találni. A Megascolex enormis Fletch. megnő 1 méterre. A Microscolex phosphoreus Dug. (Photodrilus), amely Dél-Amerikában s Európa legdélibb részeiben él, foszforeszkáló nyálat termel s annak segítségével világít.

A forráslakók közül a Haplotaxis menceanus Hoffmstr. (Phreoryctes) ismeretét Leydignak köszönhetjük. Ezek forrásoknak, árkoknak vagy folyóknak iszapjában élnek. Télen a földben élő Lumbricidákhoz hasonlóan visszahúzódik a földbe. A forrás iszapjában legkönnyebben május és június hónapokban találhatjuk meg. Leydig szerint akváriumban könnyen eltarthatók, ha az akvárium-edénynek kővel kevert, iszapos feneke van. Az állatok rendszerint a kő alatt tartózkodnak és társasan összegomolyodnak. Ősszel és télen láthatatlanok, csak a meleg márciusi napokban kerülnek megint elő. Mivel a férgek nyomán a vízinövényeknek, így különösen Valisneriáknak gyökerei elpusztulnak, fel kell tételeznünk, hogy az állatok növényevők.

A Glossoscolecidák közül Pest környékén a Dunában a Criodrilus lacuum Hoffmstr. nevű fajt találták. Ez vízinövények gyökerei között él, zöldes, vagy barnás színű. A család más fajait részben a földben, részben édesvízben, vagy pediglen a tenger félsós vízű partiszapjaiban találják.

A következőkben az Oligochaetáknak még néhány édesvízi képviselőivel ismerkedünk meg, melyek aránylag igen piciny méretű állatok, mégis a tavak életében, különösen halgazdasági szempontból nagyjelentőségűek. Első helyet foglalnak el ezek között a csőlakó férgek, vagy Tubificidák, melyek közül legközönségesebb a Tubifex tubifex Müller (rivulorum). Ez a 3–4 cm hosszú, vöröses áttetsző féreg néha ezrével és ezrével messzire látszó ingó-rengő gyepet formál a patakok és víziárkok iszapos fenekén. Az állatok mellső részükkel az iszapba bújnak, ahol maguknak tágas csövet formálnak. A cső vége az iszapból kissé kiemelkedik. A rendszerint bomló, rothadó és ezért kevés oxigéniumot tartalmazó talajban élő állatok hátulsó vége messzire kinyúlik a vízből és a lélekzés céljából állandóan ingva, kígyózva mozognak. Az állatok közeledtünkre nem igen zavartatják magukat s csak akkor tűnnek el hirtelen az iszapban, ha a vizet megzavarjuk. Ha az állatokat ki akarjuk halászni, az iszapba jó mélyen kell alámerítenünk. Ilyenkor tömegesen kerülnek fogságba, haza is szállíthatjuk és kis akváriumedénybe helyezvén el őket, könnyen megfigyelhetjük örökös, egyhangú munkájukat. A fenékiszap átalakításában ezek az állatok ugyanazt a szerepet töltik be, mint a földigiliszták a termőföld átalakításában. Folytonosan forgatják és így az átalakulásnak biztosan és állandóan alávetik a folyók, patakok, tavak és lápok iszapos fenekét.

Egészen másként viselkednek a teljesen átlátszó testű, csinos kis Naididák.

3. Nyelves Naisok, Stylaria lacustris L.

Ha tisztavizű tócsából, vagy árokból vízinövényeket emelünk ki és helyezünk el otthon üvegedényben, vagy pediglen nagyobb tavak köves partjainak, mondjuk a Balaton-partnak nagyobb köveit mossuk le planktonhálóban és a szüredéket akváriumedénybe öntjük, akkor ezeknek a férgeknek százai és százai bújnak elő a vízinövények gyökerei és békalencsék szárai, valamint a kövek algás bevonata közül. Az edényben megzavart állatok kígyózva, vagy különleges formákban nyolcasokat hányva, úsznak erre-arra, vagy pediglen sörtéik segítségével gyors ütemben kúsznak az edény falán.

Nagyon elterjedt állat a nyelves nais, Stylaria lacustris L. (Nais proboscidea), melyet tudományosan már az 1700-as években leírtak. Az állat nevét tapogatószerű keskeny, hosszú fejlebenyétől kapta, mellyel tapogatva: nyelvét öltögetve kutatja útját. Két szeme van. Hasonlít ehhez a nyelvetlen nais (Nais elinguis Müller), amely édesvizeinkben még jobban el van terjedve. Ennek fejlebenye rövid és lekerekített. Ezek és a hozzá hasonló fajok hasoldalukon, oldaluk felől két sor horgos tüskével vannak ellátva, az oldalukon pedig egy-egy sor hosszú, szőrszerű tüskét viselnek. A naisok szájnyílása a test mellső végén hasoldalt fekszik s a szájnyílást túlszárnyalják a sárgás vértől telített és lüktető vérerek hurkai. A Chaetogasterek (v. Baer) mellső testvége máskép alakul. Fejük harántul le van tompítva s a szájnyílás, mely a piciny szemölcsöktől megrakott s részben előtüremlítethető garatba vezet, teljesen elül van. Legnagyobb képviselőjük a Chaetogaster diaphanus Gruith. Ennél jóval kisebb a Chaetogaster limnaei v. Baer, mely az édesvízi puhatestűek, különösen pedig piciny csigák tüdejében élősködik. A Chaetogastereket arról ismerhetjük még fel, hogy nincsen szőrszerű oldalsörtéjük, hanem csak horgos tüskesoraik vannak. – Mindezeket a piciny férgecskéket nagyon ajánljuk arra, hogy azokat a természetkedvelő nagyító alatt élő állapotban alaposan megfigyelje. Ezeknek szemlélete közben a gyűrűsférgek alkatából sokkal többet tudunk meg, mintha ahelyett száz meg száz földigilisztát bontanánk fel. Ha a piciny állatokat két üveglemez közé szorítjuk, a rendszerint üvegszerűen átlátszó testen a mikroszkóp alatt a bélcsőnek, a vérereknek, a kiválasztó szervecskéknek, izmoknak, idegeknek alkatával és működésével igen nagymértékben tisztába jöhetünk és a piciny mikroszkópikus világ szemléletében igen nagymértékben elgyönyörködhetünk.

A kevéssörtéjűek helyrepótló, regeneráló készsége, amint azt régi idők óta tudjuk, rendkívül nagy. Fejüket, farkukat egyaránt tudják megcsonkulás esetén helyrepótolni. Nem egészen ritka dolog az, hogy az ösvényeken járó-kelők Y-alakú férgeket találnak. Ezek a csodaállatok szintén regeneráció következtében képződnek.

A helyrepótló készséggel kapcsolatos az, hogy igen sok édesvízi faj harántoszlással szaporodik. Ezt a jelenséget a Naidákon és más kisebb Olygochaetákon, így a Lumbriculuson és az Aolosomidán figyelték meg. A naisokon külső körülmények, így hőmérséklet és a víz oxigénium tartalma szabja meg azt, hogy a mellső testvégtől milyen távolságra képződik ki az osztódási öv, amelyben bizonyos számú gyűrű újraképződik. Az új gyűrűk közül bizonyos határozott szám a hátulsó féreg mellső testrésze, valamint fejének kiképzésére használódik, a maradék pedig az anyaállat hátulsó testvégének kiépítésére szolgál. Gyakran megtörténik az is, hogy mielőtt a két féreg egymástól elszakadna, mind a kettőben új oszlási öv képződik és ilyenképpen egyénekből álló láncsor alakul ki. A láncsor azonban mindig ott szakad ketté, ahol az oszlás öve legelőször jelentkezett. Tehát az állatok ivartalan szaporodása nem úgy történik, mint ahogy azt a Syllidákról látjuk, ahol a lánc legutolsó szeme szakad le, hanem a Microstomumban megismerendő példa szerint. – A Naidák ivartalanul egész éven át szaporodnak és csak az év rövid szakában iktatódik be ivaros szaporodás. Némely fajban annyira elharapódzott az ivartalan szaporodási mód, hogy jóllehet az állatok tömegesen gyűjthetők be, ivartermékeiket mindezideig még sem tudták a búvárok megfigyelni.