| ELSŐ REND: Kevéssörtéjűek (Oligochaeta) | TARTALOM | III. OSZTÁLY: PIÓCÁK (HIRUDINEA) |
MÁSODIK REND: Soksörtéjűek (Polychaeta)
Az idetartozó állatok csaknem kivétel nélkül a tenger lakói. Fő jellemvonásuk, hogy minden szelvényükön egy pár oldalt kiálló lábcsonk: parapodium képződik; ezeken helyezkednek el a mesteri alkotású sörték, rendszerint több kötegben. A soksörtéjűek, igen kevés kivétellel, rendszerint vált ivarúak. A fiatal nemzedék meglehetősen bonyolult metamorphosison megy keresztül. Ez a rend fajokban rendkívül gazdag, olyannyira, hogy családot is negyvennél többet különböztetünk meg a rend keretében.
A famíliáknak egyik sorát mint szabadon élő soksörtéjűeket: Errantia, állították szembe a többi helyhez kötött: Sedentaria, illetőleg csőlakó: Tubicola csoporttal. Pontosabb vizsgálatokra azonban kiderült, hogy a családok természetes rokonsági viszonya ellentmond ennek a biológiai csoportra való beosztásnak.
Az általunk ismertetendő családok képviselői tisztán tengerlakók, melyeknek kopoltyúi, ha egyáltalán képződnek, a háti oldal lábcsonkjaként fejlődnek. A szelvényekről ezenkívül gyűrűzött tapogatók is nyúlnak ki. Fejük mellső részén, a száj előtt, fejlebeny képződik. Ez a lebeny megfelel a prostomális szelvénynek. A szemek és a tapogatók ezen a nyújtványon vannak elhelyezve. Az állatok áldozataikat éles, horgos állkapcsokkal és fogakkal ragadják meg, melyek az ormánybél kitüremkedésével jutnak napvilágra. A szabadon élő Polychaeták többnyire fémfényben csillognak s a sörték váltakozó színes fényt vernek vissza.
A fenti ábráról, mely a francia búvárnak, Quatrefagesnak művéből van kivéve, világosan meggyőződhetik az olvasó arról, hogy az egyes szelvények oldalfüggelékei minő gazdagságban fejlődnek. Az ábra egyik Nereis-fajtának a szelvény szélét szemlélteti. A és B a lábcsonk felső, illetőleg alsó ága; a az egyik felső és f az egyik alsó tapogatót jelzi, melynek tövében a levélszerű pikkely (k) képződik; b és c a felső ág kopoltyúlemezeit jelzik, melyek közül c a sörtével megrakott szemölcsszerű véget borítja; e és i pedig a hatalmas támasztósörtét jelölik. Az alsó lábcsonkág kopoltyúlemezét g-nél látjuk, amely szintén az alsó sörteviselő szemölcsöt (h) födi. Ez az egyetlen szelvényen kiképződő mindenféle nyújtványzat a különböző fajokban nagy változékonyságnak van alávetve s lényegében véve ezen alapszik a tengeri sörtelábúak fajainak sokfélesége.
A rend élére a tengeri hernyókat, vagy tengeri egereket, vagy nemezférgeket: Aphroditidae szokták állítani.
Ezek háta, mint ábránkon látjuk, nagy pikkelyekkel van fedve. A fejen rendszerint három tapogató van, kettő oldalt, egy pedig középütt. Mindnyájuknak 2–4 szemük van, amelyek gyakran piciny nyelecskéknek a hegyén ülnek és mindenkor kicsinyek. Némely nemzetség testén a rendes egyszerű és összetett sörtéken kívül hosszú szőrökből takaró képződik, amely, különösen a szegélyen, a trópusi madarak pompás tollazatához hasonlóan színt játszik és sűrű elhelyezkedésével háti pikkelyeket a szemlélő elől teljesen elfödő szőrszövedékké lesz. Ez alatt az összefüggő takaró alatt mégis bizonyos nyílásokon keresztül víz áramlik a szelvények felső tapogatói fölött fekvő kopoltyúkhoz. Ennek a familiának bámulatosan szép alakjait Schmarda világkörüli útjában a melegégövi tengereknek csaknem minden partján megfigyelte. Nincs festő, aki ezeknek az állatoknak fémfényben csillogó és minden mozgás alkalmával változó csillogását vissza tudná adni.
A tengeri hernyók különlegességeként a bélcső elágazódását kell felemlítenünk. A háton szőrnemezzel fedett Aphrodite-fajok közül a félláb hossznyi A. aculeata L. említendő fel, amely Európának minden partján honos. Mellékelt ábrán látható Hermione más fajoktól a hát nemezének és más apróbb bélyegek segítségével különböztethető meg. A Hermione hystrix Sav. a Földközi-tenger partjainak legközönségesebb állata. Ha a kifogott férget többször megmossuk s így az őt rendesen fedő piszok nagy tömegétől megszabadítjuk, akkor lebilincselő, csillogó külső tűnik elő. A Hermione tüskéi sokkal veszedelmesebbek, mint a sündisznóé, amennyiben szakások s így szúrás után a bőrben maradnak s ha mozgatjuk, befúródnak. Mindamellett a Hermioneknak és a többi Aphroditéknek sok ellensége van, mert a ragadozó halak, különösen a kisebb cápa-félék állandóan táplálkoznak velük s így nagymértékben pusztítják.
Rendkívül jellegzetes a Lycoridák családja; ezek ragadozó lények s ez a természetük állandó nyughatatlansággal, nagyfokú gyorsasággal és csodálatos biztonsággal van összekötve. Idemellékelten szemléltetjük a Nereis cultrifera Grube fejét melyen a, b, és c a tapogatókat, d a harapófogószerű állkapcsot és e piciny fogacskáknak több csoportját jelzi. A Nereisek nemzetségébe több mint száz faj tartozik melyek közül az európai partok lakói közül a megbeszélt fajon kívül a N. diversicolor érdemel említést.
A Lycoridák ivari életével kapcsolatban néhány különleges jelenséget ismerünk meg. A búvárok régebben Heteronereis néven egyik külön nemzetséget különböztették meg, mely a Nereisektől abban tér el, hogy a fej végén igen hosszú tapogatói és jó látószervek vannak. Evezői is erősebben fejlettek s egyúttal a test hátsó kétharmadában a szelvények alacsonyabbak, mint a mellsőben, az evezők azonban itt sokkal hosszabb sörtéket viselnek, mint elől. Ehlersnek sikerült kimutatnia, hogy némely Nereis-faj közvetlenül ivaréretté válása előtt, ebbe a Heteronereis-formába alakul át, amely alakban szabadon úszó életmódra tudnak áttérni. Ilyenképpen a fajt nagyobb területre terjesztik el, mivel a közben ivaréretté vált állatok ivari termékeiket a szabad vízbe hullatják alá s így a fiatalok az álcaállapot után új lakóterületeket népesíthetnek be. Az öregek a peterakás után elpusztulnak.
Más esetekben azt tapasztalták, hogy miként azt a Nereis dumerilii Audouin et M.–E. példája mutatja, ugyanazon faj egyénei más és másképpen viselkednek. Egyrészük minden további átalakulás nélkül ivaréretté válik, másrészük azonban heteronereis-alakká változik át és végül kétivarú alakok is jelentkeznek ugyanazon nemzedékben. Ennek az állapotnak megfelelően a fajok is váltakoznak. Egyes Nereis-fajokban ugyanis mindezideig nem találtak heteronereis-alakot. Másokban viszont még ezideig csak a heteronereis-formát ismerik, a törzsalakra pedig még nem akadtak rá.
A Nereisekkel rokonok az Eunicidák. Ezeknek a szelvényei a hátoldalon elágazó kopoltyúfüggelékeket viselnek és hatalmas állkapcsi készülékkel vannak ellátva. Némelyek közülük tetemesen megnőnek és veszedelmes rablókká válnak. A Földközi-tengerben ismeretesek a szép Halla parthenopeia Chiaje és a nagy Diopatra neapolitana Chiaje, továbbá a csőlakó s egyben átlátszó testű Hyalinoecia tubicola Müller (Onophis) nevű fajok. Ehhez a familiához tartozik a tudományban nagy hírre szert tett palolo-féreg, az Eunice virdis Gray (Lysidice). Ez az állat a Samoá-szigetcsoport partjainak közelében él. Amint Stair és Powell meg más búvárok írják, ez a féreg a partokon minden esztendőben kétszer jelenik meg mérhetetlen seregekben és pedig október–november hónapokban. A második alkalommal mindig nagyobb tömegekben jelentkezik az állat s ezért ezt az időt a bennszülöttek mblalolo levu, az elsőt pedig mblalolo lailai, vagyis kis- és nagyplolo időknek nevezik. A féregsereg mindkét alkalommal az utolsó holdnegyedi napot megelőző napon jelenik meg, és pediglen mindig oly hihetetlen tömegekben, hogy a tenger messzi terjedelemben hemzseg a féregtől. Az első férgek a hajnali szürkületben kúsznak elő, a tömeg mégis napfölkeltére jelentkezik. Két, három óra múlva azonban minden eltűnik. A lakosság örege, fiatalja ilyenkor begázol a vízbe és díszesen kidolgozott kosaraikkal halásszák a mblaolot, amelyet ott helyben nyersen elfogyasztanak, vagy pediglen növényi levelekbe sodornak és kisütik, hogy mint ritka csemegét nagy lelkesedéssel falatozzák. Ugyanakkor kereskedők nagy száma lepi el a partot, akik minden felesleget megvásárolnak, hogy azt a sziget azon távoli lakóinak árusítsák el, akik a nyalánkságok ünnepén közvetlenül nem vehetnek részt.
Nevezetes jelenség, hogy a féregtömegben ép, egész férgeket nem lehet találni, hanem csak 2–20 mm hosszúságú darabkákat, melyek az állat hátsó leszakadt, ivarérett részéből állanak. Az állatok váltivarúak, s a hímekről leszakadt darabok sárgásfehérek vagy okkersárgák, viszont szennyes indigókék vagy sötétzöldek a nősténydarabok. Ezek az ivari tagok a vízbe ürítik ivari termékeiket, minekutána a heteronereida-alakok példája szerint nemsokára tönkremennek. Honnan származik a féregdaraboknak ez a nagy tömege? Ezt a kérdést egymástól függetlenül Kremer és Friedländer derítették ki. Leírják, hogy az Eunice viridis a korálltömbök hasadékaiban, réseiben hogyan él, amíg a föntemlített időpontok elkövetkeztéig ivaréretté nem válik. Az ivari termékek a test hátsó végének gyűrűiben keletkeznek, amelyek egyúttal úgy alakulnak át, hogy úszásra is képesekké válnak. Ha a rajzás ideje megérkezett, a hátulsó testvég leszakad, felúszik a tenger szintje felé, a mellső nagyobb darab azonban a talaj kőtöredékei között marad és az ivarzás céljára leválasztott testvégét helyrepótolja.
Mayer A. G. ehhez a csendesóceáni palolohoz hasonlóan atlantióceáni palolot ír le, mely az Eunice fucata Ehlerstől származik s a Tortugas-szigetek közelében zajlik le. Újabban a Ceratocephale ossawai Izuka után japán palolo vált ismeretessé.
Említésreméltó még a Syllidae-ák családja
Ide piciny állatok tartoznak, melyek mellső vége tapogatókkal és tapogatófonalakkal sűrűn meg van rakva. Elterjedt fajok: Syllis variegata Grube, Grubea limbata Clap. és a Myrianida fasciata M.–E. Az idetartozó fajoknak különleges szaporodási viszonyaival később behatóbban foglalkozunk.
Az Alciopidák, mint a nyílt tengervíz lakói, víztisztán átlátszók. Ez képesíti őket arra, hogy a tenger felső rétegeiben úszva, kutassanak zsákmány után, melyet magas tökéletességre jutott, szép piros, sötétbarna vagy fekete szemükkel követnek nyomon. E kötet elején látható színes táblánk felső jobb sarkában ennek a családnak egyik képviselőjét, az Asteropoe candida Chiajet szemlélhetjük.
A Phyllodocidák hát- és hasoldali tapintó fonalaikat levélszerűvé fejlesztették s evezőként használják. Testük feltűnően megnyúlt és számos szelvényre tagolódott. A francia és az angol partokon élő Phyllodoce laminosa Sav. 300–400 gyűrűre oszlik és Quatrefages leírása szerint 60 cm hosszúra is megnő. Az állatok feltűnő könnyedséggel úsznak. Nappal más ragadozó gyűrűsférgek példájára nyugton hevernek rejtekhelyükön, csak a sötétség beálltával kerülnek elő, hogy zsákmány után lássanak; mozgás közben egész testük vízszintes síkban kígyózik, e mozgásban az állatot evezői támogatják. Utóbbiakat az állatok rendre nyújtogatják és húzzák meg egészen olyanszerű sorrendben, amint a százlábúak lábaikat, vagyis hátulról előre tartó hullámokban. Miközben ezek az örökös nyugtalanságban leledző részek a fény irányában elfoglalt helyüket folytonosan változtatják, az állat zöld testén ibolyában, kékben és aranyban gyönyörű színjáték ringadozik.
Egészen más alkatúak a Glyceridák. Ezeknek hosszúra megnyúlt teste kúpszerű fejlebenyben folytatódik, amely maga is keskenyen gyűrűs. Az állatok testnagyságukhoz mérten hatalmas ormányt tudnak kinyujtani, mely rendszerint négy erős állkapcsi foggal van ellátva. Hogy mire használják az ormányukat, azonnal kiderül, ha a tengerparton hirtelen fölfordítjuk az állatokat rejtő követ; mert az ormánynak váltakozó kiöltésével és visszahúzásával szemünk láttára azonnal a földbe fúrják be magukat. Rejtett, fénykerülő életmódjuknak felel meg a kevéssé eleven színeződés is. A Glycera-nemzetség tagjai messzi tájakra terjedtek el; Újzéland, Valparaiso, Peru, Grönland és Nord-Cap tájáról, valamint a Földközi-tengerből egyaránt ismeretesek.
A közönséges homokféreg, Arenicola marina L. (piscatorum) a tengerpartok legközönségesebb gyűrűsférge, a Telethuseák (Arenicolidae) családjába tartozik. Ezek a Glyceridákhoz hasonlóan élnek. 22 cm hosszúra is megnyúlnak, színeződésűkben nagyon változatosak; zöldes, sárgás vagy vöröses színben pompáznak, vannak azonban világosak, sőt fekete példányok is. A színárnyalat lakóhelyükkel van szoros összefüggésben, a világos példányok ugyanis tiszta homokfenéken, a feketék pedig az elmálló növényi és állati hulladékoktól sötét, iszapos talajon élnek. Így gyakran találjuk ezeket a sötétszínű homokférgeket zöldes árnyalattal Nizza iszapos partjain. Az állatok, mint ábránk mutatja, szájukon öblös poháralakú nyúlványt tudnak kiölteni. A mellső testszelvényeken hátoldalt csak kis kiemelkedésekbe beleültetett sörtecsomók képződnek, ezek mögött azonban 13 középtesti szelvényen díszesen elágazódó, rojtos kopoltyúk vannak. A test utolsó harmada teljesen síma és hengeres, mint a földigilisztánké.
A közönséges homokféreg Európának csaknem minden partján él, s Grönlandot is odaértve, ez az egyetlen parti állat, amelynek nagy gazdasági jelentősége van, amennyiben Wagner számítása szerint csak a Norderney-szigeten több mint 9 és félmillió darab férget használnak el a galóca (Salmo) fogására. Némelyütt a homokos partokon nagy tömegekben él. Szereti az olyan öveket, ahol apály idején a part szárazra kerül; ilyen helyen a halászok is nagy számban szedik. A féreg gyűjtése nem nehéz, a gyűjtőnek azonban az állat szokásait jól kell ismernie. Az Arenicolák a mi gilisztáinkhoz hasonlóan a talajt nagy tömegben nyelik, melyből a szerves részeket a gyomor és a bél válogatja ki. A féreg, hogy a testén át evett homoktól megszabadítsa magát, földigilisztáinkhoz hasonlóan a fenék szintjére jő föl. Az ilyenképpen a szájadék fölé lerakott homokhalmocskák éppúgy árulói a homokférgeknek, mint ahogy hasonló esetben gilisztáinkat is a kitúrt földről találjuk meg. A féreg csöve a homokban mélyre levezet s abban az állat rendkívüli ügyességgel tűnik el. Ezért a homokba mélyen alá kell feszítenünk, hogy az állatot, amennyiben az egyáltalán fönn van, menekülése közben elfoghassuk. A vízbe kivett állat igen lassan mozog. Ilyenkor sárgás-zöldes folyadékot választ el. Ha homokra tesszük, gyorsan beássa magát, miközben a következőképpen jár el: A fúrás kezdetén a mellső gyűrűk térfogatukban lassanként veszítenek egész odáig, hogy a következőbe betolhatóvá válnak. Ha a néhány mellső gyűrű visszahúzódott, a testvég mintegy lemetszetté válik. Ha ezt elérte a féreg, fejét a homokra nyomja s a behúzott gyűrűket kúpformában hirtelen és nagy erővel előretolja, miközben hosszabb utat fúr magának. Mivel az ilyenképpen keletkezett a kopoltyúkat még nem fogadhatja be, a következő pillanatban a járatfúrásra előretolt gyűrűk felfúvódnak, megvastagodnak s így az utat kiszélesítik. E közben az előnyomulás közben a test mellső része ragadós anyagot választ el, mely a környező homok belső rétegét gyöngéd csővé ragasztja össze. Ez a nyálkás homokréteg gátolja meg a járatok beomlását. Az Arenicola az ilyenképpen elkészített csőben sörtepamatai segítségével mászkál le és fel.
A Clymeniák vagy Maldanidák családjában is hasonló eltéréseket találunk a test különböző szakaszainak kiképződésében. Példaként a Praxilla collaris Clap. (Arenia)-t említjük fel.
A praxillák teste két külön szakaszra különödik. Az első szennyes-vörösesen színeződött rész befűződések és bemetszések által válik változatossá, a test hosszabb hátulsó része viszont sárgásvörös és egyformán szelvényeződött. Quatrefages, aki ezt az állatot a francia tengerpartokon megfigyelte, megjegyzi, hogy ő ennek példányait olyan teljesen tisztára átmosott homokban találta, melyben a tápláléknak semmi nyomára nem lehet akadni. Az állat bélcsöve ezzel a finom homokkal feszesre meg van töltve, miáltal a törzs törékenysége még nagyobbá válott. Ennek következtében az állatok gyűjtés közben kivétel nélkül darabokra szakadoznak.
A csőlakó sörtelábúak közé tartoznak a Chaetopteridák is, melyek teste három különbözőképpen organizálódott szakaszból áll. A fej tölcsér alakú, a tölcsér azonban a hátoldalon nincs kiképezve. Ezután 9 szelvény következik, a szelvények hosszúra nyúlt, lapos lábcsonkokkal vannak ellátva, s a csonkok hátoldali szegélyére barna sörték kötege van felszerelve. A legfeltűnőbb az 5 középtesti szelvénynek átalakulása. Az öt szelvény közül az elsőnek lábcsonkjai lapos tapogatók képében messzire előrenyomulnak a már említett mellső testre s ugyanakkor e lábak alsó ágai a hasoldalra átterjedő és ott egyesülő bodrokká szélesednek ki. Viszont a következő második gyűrű felső lábcsonkjai az előzőkkel egyesülő tarajt képeznek és e taraj s a háromoldalú lebennyé átalakult alsó lábcsonk közé feltűnően duzzadt szederjes-vörös bőr tolakodik. A következő három szelvényen csak a 3. oldalú alsó láblebenyek fejlődnek ki. A hátsó testrész pedig, mintegy ötven szelvényen keresztül, mint a képen látszik, hosszúra megnyúlt lábcsonkok következtében rendkívül szélessé válik.
Az itt leírt és lerajzolt Chaetopterus pergamentaceus Cuv. Normandiának s a Földközi-tengernek partjain él.
Körülbelül 22 cm hosszúra nő és 32 cm mély furatait nagyobb mélységekben képezi. A csövek több rétegből állanak és durva sárgás pergamenthez hasonlítanak. A csövek rendszerint csavarulatosak és valamely szilárd tárgyra vannak felragasztva. Ha az állat csövéből kiköltözik, feltűnően lomhán viseli magát, a megfigyelőnek nem sok élvezetet nyújt s a közelebbi bonctani vizsgálatot vastag, szívós s mind az ujjra, mind pediglen az eszközökre ráragadó nyálkával csaknem lehetetlenné teszi.
A Chaetopterus-oknak a nápolyi öbölben élő különböző fajai arról nevezetesek, hogy éjszaka világítanak. Panceri megfigyelései szerint az állat fényt csak ingerlésre áraszt. É s az a nevezetes, hogy sajátságos módon maga a világító anyag terjes szét az állat körű felhőszerű állapotban. Az állat ettől oly élénk kékes színben tündöklik, hogy az ember a környezetében lévő személyeket a képződött fényben fölismeri, sőt óráját le is tudja olvasni Panceri nápolyi természetbúvár, aki alsóbbrendű állatoknak fénytermelésével fáradhatatlanul foglalkozik, a Chaetopterus variopedatus Clap.-ben kimutatta, hogy a fénylő anyagot bizonyos mirigyek sejtjei termelik.
Lacaze-Duthiers-től származnak azok a tapasztalatok, melyek után tudjuk, hogy a Chaetopterus pergamentaceus hogyan él és hogyan fogható a nélkül, hogy a csövét összetörjük és az állatot megsebesítsük. Ha e végett a bekövetkező apály idején a vizet a parton nyomon követjük, a tengeri fű (Zostera marina)-ből képződött legelőn iszapos talaj homokjában feltétlenül rátalálunk az állatra. Az állat a talajba teljesen besüllyesztett és testénél hosszabb, mindkét végén nyitott U-alakú csövet képez. Az U-alakú cső a tengervíz visszavonulása után is vízzel telten marad és így a féreg, az ő tágas lakásában ilyenkor is szakadatlanul folytathatja lélekző mozgását. Ha az állatot és csövét sértetlenül akarjuk birtokunkba keríteni, akkor nem bízhatjuk magunkat a vonóhálóra, vagy valamely feszítővillára, hanem a cső mindkét végét megfogva, az állatot vigyázatosan csövestől ki kell ásnunk az iszapos homokból.
A fejgyűrűsökről, vagy Capitellidákról Eisig készített kiváló magánrajzot. Ezek a különben kisebb méretű állatok szélességükhöz képest, feltűnően hosszúak (3.5–15 cm-ig); csak a Dasybranchus caducus Grube nő nagyra. Ennek testén két szakaszt lehet világosan megkülönböztetni: a mellső élénkvörös, rövid és minden függelék nélkül csökevényes lábcsonkokkal ellátott s a hátsó halvány, hosszabb és szintén kevéssé fejlett lábcsonkokkal ellátott részt, amelyen egyúttal egyszerű, vagy pediglen elágazó kopoltyúk fejlődnek. Ennek az állatnak szájüregében hatalmas, kitüremlíthető ormányt találunk, amely szemölcsökkel meg van ugyan rakva, különben pedig védtelen. A fejlebenyek festékfoltok képében szemekkel megrakván, ezek némely fajban igen nagy számban képződnek, másokban azonban csak a fiatalkorban vannak sokadmagukkal, a kifejlett állaton egy pár kivételével mind eltűnnek. Végül a Capitella Blainv. Nemzetség már egész életén keresztül csak egy pár szemet visel; ez az állapot a fajfejlődésben a legkésőbben jelentkezett. A szemeknek ez a számszerű megfogyatkozása a fajok leszármazásában azért következett be, mert az állatok homokban élnek s ennek következtében a szemek rendeltetése náluk mellékes.
Eisig igen érdekes kísérleteket végzett Capitelidáknak az édesvízhez való alkalmazkodására nézve. Nevezett búvár a fejgyűrűsöket más sörtelábúakkal együtt tengervízi akváriumokban helyezte el, amelyhez januártól kezdve egész április végéig napról-napra egy-egy kevés édesvizet öntött. Más sörtelábúak, mint pl. a spiók, 1000 rész édesvíznek és 600–700 rész tengervíznek a keverékében már elpusztultak. A Capitellidák azonban elviselték azt, hogy 400 rész tengervízhez lassanként 1000 rész édesvíz keveredjék.
Az ilyen jelentős kísérletek azzal a kilátással kecsegtetnek, hogy a tengeri gyűrűsférgek az édesvizet az idők rendjén megszokhatják, annál inkább, mert a természet korlátlanul rendelkezik a fölött az idő fölött, amely szükséges a sósvíz olyan kiédesüléséhez, hogy azt lassanként a benne élő fajok nemzedékek hosszú láncolatán keresztül megszokhassák. E mellett a lehetőség mellett érthetjük csak meg azt, hogy a Lycoridák családjából ismerünk egynéhány soksörtéjű gyűrűsférget, amelyek a folyótorkolatok közelében félsós vízben vagy éppen a teljesen kiédesült vízben élnek.
A következőkben olyan családokkal ismerkedünk meg, amelyeknek nincsenek chitines állkapcsaik vagy fogaik, nincs kinyújtható ormányuk s így természetesen nem ragadozók, hanem sokkal békésebb életmódot folytatnak, mint az eddig megismert állatok. Ezzel van kapcsolatban az is, hogy egytől-egyig és állandóan csövekben tartózkodnak. A csőlakásnak pedig még az a fontos következménye is jelentkezett, hogy a fejvégre korlátozódva, finom, szálazatos, rojtos kopoltyúk képződtek.
Az osztrigapadról felfeszített kagylókkal gyakran kerül kezünkbe homokcsövekből képződött, szabálytalan szövedék, melyben a Sabellaria alveolata L. (Hermella), telepeire ismerünk rá.
A finom homokszemekből összeragasztott csövecskék szabálytalanul össze-vissza vannak hányva, az állatok mindössze csak arra törekszenek, hogy a cső szájadéka szabadon maradjon. Minden cső a szomszédjaitól függetlenül készül, a telep némi egységet mindössze csak azáltal nyer, hogy a tenger közti réseket homokkal telíti és az állatoktól elválasztott ragadós tömeg a homokot meglehetősen keményen összecementeli. Ha háborgatják az állatokat, azok rejtekhelyükbe húzódnak vissza s a csövek bejárata előtt csak ezüst fényben tündöklő fedő látszik. Ha a kagylóhéjat tengervízbe helyezzük, az állatok csakhamar félretolják a bejárat elől a fedőt és szellőztetés végett a csőből mindjárt kidugják mellső testrészüket s azzal együtt két köteg finom fonalkázatot. Az állat a csőből nem húzható ki, mivel fejét a legkisebb érintésre is villámgyorsan berándítja a csőbe. Ha magát a gyámoltalan teremtést látni akarjuk, szét kell törnünk a csövét és az állatot egy kisebb edénybe elhelyeznünk, ahol magát sorsának átengedvén, nemsokára nyugton viselkedik. Mellékelt ábránkon láthatjuk a Sabellariá-t nagyított állapotban. A fej feltűnő formája onnan származik, hogy a fej két nagy tapogatója egymással összeolvad és lekerekített felületén fogazott, lapos sörték néhány sora képződik. A tapogatók ilyenképpen a cső bejáratát elzáró dugóvá vagy fedővé alakulnak át (a). Valószínű, hogy a száj mellett képződő fonalnyaláb (b) is a kopoltyúk szerepét tölti be, azonban igazi lélekzőszervekként azok a piciny, nyelvszerű képletek (d) szolgálnak, melyekkel minden szelvény fel van szerelve. A test hátul hengeres, gyűrűzetlen és sörtenélküli szakasszal végződik.
A soksörtéjűek egyik legterjedelmesebb és változatokban leggazdagabb családja a Terebellidák.
Megnyúlt, összehúzékony, puha testük hengerded és elül a legvastagabb. A fejen vagy harántsorban, vagy kétoldalt tapogatók nyalábja helyezkedik el, néha oly nagy számban, hogy a képletek alig számolhatók meg. Ezek a szervecskék ugyanis örökösen kígyózva mozognak, meg-megnyúlnak, ismét megrövidülnek, egymáson át össze-vissza úsznak és így számukkal sehogysem tudunk tisztába jönni; különben is Dalyell megállapítása szerint a tapogatók száma a korral gyarapszik. Mivel sárgáson vagy vörösen színezettek, a fogók keresztül-kasul fekvéséből igen kedves kép származik. Gyöngéd alkatuk miatt könnyen szakadnak le, az állat azonban a veszteséget mindjárt pótolja a megmaradt tőcsonkból. A Terebellák törzsképviselőinek mellső szelvényein több kopoltyú képződik. Az itt lerajzolt állaton szelvényenként három-három, fa módjára elágazó kopoltyút találunk. A Terebellák hátoldali lábcsonkjai sörték pamatjaival vannak ellátva. Lakóházuk felépítésére a környezetben található apróbb testeket, kagylóhéjakat és homokot használnak fel. A Lanice conchilega Pallas (Terebella) nevét onnan szerezte, mert különösen a kagylótöredékeket tünteti ki azzal, hogy házának felépítésére használja fel. A csövek mellső szakaszukon számos üres nyújtvánnyal vannak ellátva, melyekben a visszahúzódott állatok tapogatóikat rejtik. Ehlers a következőket írja ezekről az állatokról: „Ha meglátogatjuk a Spiekeroggtól nem messze fekvő s az apály idején fedetlenül maradó tengeripókos réteget, azt a padot, mely a Sabellaria spinulosa építményeitől teljesen fedve van, avagy akár az átgázolható strandot, azt tapasztaljuk, hogy a talaj szintjéből egyenesen felemelkedő csövektől van minden borítva. A csöveket azonban az első pillanatra mindenütt üreseknek találjuk. Ha a talajt mégis vigyázattal megáskáljuk és közben a talajban mélyen nyomuló csöveket kiemeljük, mindjárt előkerülnek a cső fenekére visszahúzódott bennlakók, a Lanice conchilegák.”
„A csövükben meghagyott állatokat – írja Ehlers – piciny, de jól átszellőztetett akváriumban életben tartottam s alkalmam volt arra, hogy megfigyeljem, miként építik tovább a férgek csöveiket. Az akváriumban kipótolt csövek annyiban különböztek a szabadban épített lakóháztól, hogy az akváriumban egész hosszukban szabadon fekvő csövekhez az állatok mindkét bejáraton fonalszerű függelékeket építettek, holott a szabadban csak a cső külső, szabad végéhez kapcsolták ezeket a fonalakat. Néha a féreg a függelékekkel ellátott szájadéka fölébe rendes, hengeres csövet is épített. A cső építéséhez használatos anyag összegyűjtésében az akváriumban nem voltak olyan válogatósak, mint a szabadban, ahol a talajba rejtőzködő csőszakasz kizárólag homokból épül, s csak a szabad részen ragasztottak mindenféle törmeléket hozzá.”
„Az építés alkalmával az állatok a cső nyílásán át kidugták hosszú tapogatóikat s azzal kutatták át a környéket, felhasználható törmelékek után. Ha a féregnek nagyobbacska kődarabot vagy kagylótörmeléket nyújtottam oda, azt a tapogatók kisebb-nagyobb számával megragadta és a csövébe behúzta. Nemsokára a csőből a tapogatók összes tömege kitolódott s azt követte a test mellső része; ezen feküdt az előbb behúzott tárgy, részben a fejlebennyel, részben pedig a mellső szegmentumok talpszerűen formálódott haspajzsaival érintkezve. Erre a féreg tapogatózva a cső szegélye felé emelkedett s a törmelékdarabot valamely kiválasztott ponton helyezte el; az állat a darabot hirtelen hőköléssel később elengedte s amint csövébe visszahúzódott, a kis törmelékdarab máris helyére ragadtan ott állott. Ilymódon homokszemek és mindenféle apró töredékek ragasztattak rendre, igen változatosan a csőbejárathoz... Ha azonban a féregnek akkora darabot adtam, hogy azt nem lehetett a csőbe behúznia, példának okáért egy fél kagylóhéjat, akkor az állat a tapogatók segítségével a csőbejárathoz odacipelt héjat mellső testrészének hasfelületével bemázolta s azután ezt a nagy darabot is felragasztotta a cső falára.”
„Megfigyeléseim közben megállapítottam, hogy az állat a tapogatókat, melyek egész hosszukban csillós mozgású csatornával vannak ellátva, csakis az építkezéshez alkalmazandó anyag felkeresésében és kiválogatásában használja. A felragasztást pedig úgy végzi, hogy a megragadott tárgyat ragadós és gyorsan megkeményedő anyaggal önti le. Ez a ragadós anyag bőrmirigyeknek váladéka, mely mirigyek a legnagyobb számban a fejlebeny csillós felületén, a többi szelvények oldallebenyein, a haspajzsokon és a tapogatókon képződnek. A váladékot az állat valószínűleg a szájbejáratot körülvevő ajkak segítségével keni a darabkákra, miközben a tárgyat a fejlebennyel fogja meg. A bemázolt törmeléket azután a haspajzsok és a fejlebenyek illesztik a féregtől kiválasztott helyre.”
Egy másik Terebella-fajnak, a fazekas-nak, az Amphitrite figulus Dalyellnek csőépítését Rymer Johnes a következőkép írja le: „Az állat építőanyagul iszapot használ. Ha kihúzzuk csövéből, akkor szorosan összegöngyölődik. Nemsokára azonban elkezd tapogatóival köröskörül keresni s mindent, amit elér, magához húz. Ha reggel kipihente magát, akkor egész naphosszat késő estig dolgozik. A tapogatók egy része iszapot, más része homokot s megint mások kagylótörmelékeket hordanak össze. A tapogatók ezen munkája közben a test mellső része percenként 15–20-szor felfúvódik és ugyanannyiszor hátulról előrehaladólag hullámzás szalad végig a testen. Erre az építőanyag 10–12 szemecskéje, valószínűleg miután a szájban erre megigazíttatik, napvilágra kerül s a cső szegélyére helyeztetik el. E közben látható, hogy az alsóajak az előkerült újabb részecskéket végignyalogatja és a cső végső szakaszával összeragasztja. Annyi bizonyos, hogy minden, az építéshez használatos anyagocskát először elnyel.”
A Serpulidák abban különböznek az eddig ismertetett Csőlakóktól, hogy előbbiek kopoltyúikat csakis a mellső testvég fejlesztik. A kopoltyúfonalakon csillók tartják a vizet állandó mozgásban s ez a vízáram egyúttal táplálékot is sodor a szájba. Ezeknek az állatoknak fejlebenye a szájnyílás által jelzett első testszelvénnyel összenőtt és az ilyenképpen kialakult fej a test többi részétől élesen elkülönödik. Sörték meglehetős változatossággal lépnek fel a testen. A mellső testrész hátoldali felén szőrszerű sörték s a hason horgok, hátulsó testvégen azonban fordítva, a hason találunk szőrszerű sörtéket. A Serpulák nemzetségében a kopoltyúszálakról azt tapasztaljuk, hogy azok közül egy vagy kettő dorongformájú fedővé változott át, amely a csőbe való visszahúzódás alkalmával mindig utoljára húzódik be s a bejárat elzárására szolgál. Ennek a fedőnek mikroszkópikus alkata, mivel azon hol fogacskák, hol koronaszerű boríték, hol mozgatható tüskék és más hasonló képződmények alakulnak ki, rendkívül fontos a fajok megismerésében. Egyébként a mészcsövek kiképződésében is nagy változatosságot találunk. A fajok egyedfejlődésük rendjén átalakuláson mennek keresztül. Először szabadon élnek. Jóval az előtt, hogy az átalakulás befejeződnék, a fiatal állat hengeres és mindkét végén nyitott mészcsövet izzad ki. Amint nő az állat, mindjobban megnyújtja és szélesíti lakócsövét. Ez kezdetben teljesen rásímul az alzatra. Az alzattal érintkező alsó oldalán lapos, egyebütt csíkolt, redős s a fejfelőli nyílásán fogakkal, bordákkal van ellátva. Később azonban némely faj felkunkorodik az alzatról és folytatólag csavarmenetben kanyarodó házat épít. A cső elválasztásában és kiképzésében a kopoltyúk s a fejgallér töve játszanak szerepet.
A Serpulák nagyszámban élő fajai a tengerekben mindenfelé találhatók; a szemlélő természetbúvár sokáig elgyönyörködhetik legyezőszerű kopoltyúikban. Ezek színe sárgás-vöröses, vagy különböző árnylatokban tarkállik. Némely esetekben a tapogatókon vörös, vagy ibolyaszínű festékfoltocskák tűnnek fel, melyekről Koelliker bebizonyította azt, hogy szemek rejtőzködnek bennük; a Branchioma vesiculosum Montagu nevét onnan kapta, mert kopoltyúin szemek képződtek. Nevezetes dolog az is, hogy minden szemecske alatt piciny, nyélen ülő, lemezformájú szerv, mint megannyi szemhéj képződik, amely a tapogatók behúzása alkalmával a szemekre borul és azokat védi. A tapogatókra a rajtuk áttetsző vérerek szép rajzolatot varázsolnak. A vér az egyik fajban zöld, a másikban vöröses, vagy sárgás színű s megint másokban színtelen.
A Serpulákkal közel rokon Spirographisok ragadós tömeget izzadnak ki és abból hajlékony csöveket képeznek, melyek példának okáért a szép Spirographis spallanzani Viv.-ban, amint azt e kötet elején látható képen látjuk, bőrneműek, más esetben azonban, ha homokkal és kagylótöredékekkel vannak teleaggatva, a Terebelláké-hoz mindenben hasonlítanak.
A Fabricia Blainv. (Amphicora) nemzetség tagjai arról nevezetesek, hogy a tengerpartokon hihetetlen tömegben lépnek fel, noha őket a csak pár mm hosszú csövük miatt csakis a szakképzett állatbúvár veszi észre a vízinövények, algák tömkelegében. Ha ezeknek a növényeknek egy kis csomóját a rajtuk tapadó homokkal és iszappal valamely lapos tányérban állni hagyjuk, akkor az oxigénszükségtől űzetve férgeknek és rákocskáknak százai gyülekeznek a tányér szélén, hogy a levegőben gazdag vizet élvezzék. Ezek között rendszerint ott találjuk a Fabricia sabellát, amely eszerint arról nevezetes, hogy lakóházát elhagyja s ezt a táplálék megkeresése végett is igen gyakran űzi.
A föntiekben a soksörtéjűek nagy tömkelegéből kiválasztottunk néhány példát, hogy a fajok rövid ismertetésével azok alkatbéli változatosságával nagyjában tisztába jöjjünk. Ennek alapján most rászánhatjuk magunkat arra, hogy Quatrefages vezetésével az állatok életmódjával is megismerkedjünk.
A férgek egyrésze a tengerpart külső övében él, ahonnan apály alkalmával a víz levonul s az állatok az iszapba, homokba, vagy szabadon heverő csövekbe elbújva várják be a következő dagály idejét. Egyetlen gyűrűsféreg sem él azonban a dagály szélén kívül, illetőleg abban a zónában, amelyet csak a dagály idején kisöprődő hullámok nedvesítenek. Part szegélyén legkívül élnek az Aphroditék, a Lycoridák és az Arenicolák. A Glycerák-ot és a Clymeniák-at azonban már csak az apálykor is még vízzel födött övben találjuk. A Serpulákon és Hermellákon, mint keménycsőépítőkön kívül az összes többi tengeri gyűrűsférgek a fenéken laknak és homokban, iszapban, vagy a kettőnek keverékében turkálnak s mint a partöv lakói, naponta kétszer a dagály idején víz alá kerülnek. Ez azonban csak ott következik be, ahol a dagály meglehetősen magasra szökik. Az Adriai-tengerben például, ahol a dagály idején csak alig 1–2 métert emelkedik a víz, a férgek állandóan víz alatt élnek. Legszívesebben turkálnak az olyan iszap- és homokkeverékből álló partokban, ahol a talaj elég kemény ahhoz, hogy a csőfúrások ne omoljanak könnyen be; ez a föltétel a tengeri fűnek, a Zosterának övében valósul meg. Ezek a tengervíz borította rétek gazdag zsákmányt rejtenek magukban, mivel a növények elsősorban a növényevő fajokat, ezek pedig a húsevőket csalogatják oda. Igen szeretik a mi állataink a sziklahasadékok nyújtotta rejtekhelyeket is, itt a gyöngéd Syllidák és a piciny Lycoridák meg az Amphicorinák rejtőzködnek algák és korallok között. Egyúttal mindenütt, ahol az erős hullámverésben ezek az alganövények és állatkoloniák meg tudnak telepedni, biztosak vagyunk benne, hogy ott a kisebb gyűrűsférgek nagy tömegével találkozunk. A sziklákkal szomszédos szabad vizet kerülik, mivel a hullámverés könnyen szétszaggatja őket. A nyílt tengeren azonban egynéhány fajjal találkozunk, melyek mindnyájan az átlátszó Alciopidák közé tartoznak.
A gyűjtő s a megfigyelő természetbúvár egyaránt nagy gyönyörűségét leli abban, hogy ezek a gyűrűsférgek miként készítik járataikat, csöveiket. Ezen építmények egynéhány fontos jellemvonásával föntebb már megismerkedtünk. Tudjuk, hogy a homokban, vagy az iszapban található járatokat ormányaik segítségével fúrják. Ehhez a féreg vérszerű testfolyadékait a hátulsó testfélből előpréseli s annak segítségével az ormányát erőteljesen kinyomja. Az ormány pedig teljes hosszával a talajba nyomul és mivel kitüremlített állapotában rendszerint vastagabb, mint viselője az állat, a visszahúzott ormány helyébe könnyedén előrenyomul. Az állat ezt az ütemes, ritmikus munkát gyorsan ismétli s ilyenképpen a több centiméter hosszú féreg igen rövid idő alatt eltűnik a földben. Az ilyenképpen alagutat fúró állatok legtöbbje egyáltalán nem törődik azzal, hogy a cső vajjon állandó lesz-e, vagy sem. Mások azonban, mint a Lycoridák, kibélelik a csövet, testüktől termelt váladékkal. amely ilyenképpen a Sabellák házához válik hasonlóvá. A cső és az állat teste között sohse alakul ki olyan belső összefüggés, mint aminő a csigaház és a csiga teste, vagy a kagylóhéj s a kagyló köpenye között található; a féreg sohse nő össze házával.
Együttélésről, symbiozisról a Nereis fucata Sav. esetében tudunk; itt a féreg egyik remeterákhoz, a Pagurus prideauxihez csatlakozik. Vele együtt él a csigaházban és csak a fejét nyújtja ki, midőn a rák lakomázik. Wiren úgy véli, hogy a féreg azzal nyújt viszontszolgálatot a vendéglátó gazdának, hogy a rákot a csigaház alá benyomuló kellemetlen, apró ellenségektől védelmezi.
A soksörtéjűeket táplálkozási módjuk szerint húsevőkre (rapaces) és iszapevőkre (limivora) is osztják be. Ez az osztályozás azonban csak oikologiai jelentőségű és nem tűnteti fel a rokonsági viszonyokat. Az embernek nem sok haszna van a soksörtéjűekből. Leggyakrabban csalétekként használják a parti halászok és csak ritkán jelenik meg akkora tömegekben, amint azt a paloloféreg esetében láttuk, hogy egyik helyen emberi táplálkozásra, másutt pedig, mint Japánban, trágyázásra használhatják fel. Különös jelentősége talán csak a Nereis succineanak van, amely fúrókagylók után benyomul a lyukba és ott elpusztítja ezeket a tengerparti cölöpépítményekre és hajókra annyira veszedelmes állatot.
Különböző fajokat eltarthatunk együttesen egy kis edényben, anélkül, hogy egymást megtámadnák. Némelyekre a világos napfény, különösen pedig a közvetlenül tűző nap szerfölött kellemetlen; a nap elől a szabadon élők rejtekhelyeikbe iparkodnak menekülni, a csőlakók pedig házukba húzódnak vissza. Egyesek a tartóedényben lakócsövüket csak akkor hagyják el, ha az edény szerves tartalma már az emberi orr által is észrevehetően bomlásnak indult. Az ilyen Serpulák nem képesek többé ily lakócsövet készíteni, hanem még akkor is tönkremennek, ha friss vízbe helyezik át őket. A naptól való félelmük s egyúttal tartózkodóhelyüknek kiválasztás a világossá teszi előttünk azt, hogy az állatok éjszakai lények, ill. szürkületkedvelők.
Szaporodásukra vonatkozólag összefoglalóan a következőket jegyezzük meg. A lerakott tojásokból rendszerint a szabadon úszó trochophora álca fejlődik. Ez aszerint, hogy az anyaállat melyik családhoz tartozik, változó alakú s mindig különösen módosul a csillóbundája. A trochophorák eleven életet élnek, s hogy mentül több táplálékot, és pediglen piciny plancton-szervezeteket halászhassanak össze, és így mentül erőteljesebben fejlődjenek: feltűnően gyorsan úsznak. Habár ez a csillózsinóros lárva a szelvényezettségnek még semmi nyomát sem árulja el, mégis egyes családokban, mint aminők az Aphroditiák, Phyllodocidák, Lycoridák és némely Eunicidák, többszelvényű álcává, az ú. n. nectochaetává alakul át, melyen már a lebegést szolgáló sörték is képződnek. Az álca rendszerint gyorsan lejátszódó átalakuláson: metamorphosison esik keresztül, belőle hamarosan a kész féreg alakul ki, amely a fenékre süllyed és az öregek életmódját folytatja.
Az anyaállatok petéiket rendszerint szabadon, a vízben ürítik ki, mégis nem csekély fajról van az feljegyezve, hogy az anyaféreg az ivadékot bizonyos tekintetben gondozza. Ezt mindenekelőtt azok a férgek gyakorolják, melyek tojásaikat lakócsövükben rakják le, így pl. azok a Lycoridák, melyek a nereida-alakban válnak ivaréretté. Itt a nőstény a csőbe megerősített tojásaira testének hullámzó mozgásával friss lélekzővizet hajt és az ivadékot ellenségektől is védelmezi. A Serpulidákhoz tartozó Spirorbis Lam. és Salmacina Clap. fajok tojásaikat egészen az ivadék kikeléséig a lakócső üres zárófödelében tartják, amely, amint láttuk, a tapogatókorona egyik kopoltyúfonalából alakult át. Sőt némely Syllidák egyenesen testükön hordják tojásaikat, melyet nyálka segítségével erősítenek rá. Egyesek, mint a Nereis diversicolor O. F. Müller és a Syllis vivipara Krohn, eleveneket szülnek. Mindezekben az esetekben nem fejlődik szabadon úszó trochophora-lárva, ehelyett azonban a tojások szíkben gazdagok s így a fejlődő lény a szík segítségével a tojáshéjon belül a trochophora állapoton is átesik s már a kibújás előtt egyenesen a kész szervezetté alakul át.
Némely Soksörtéjű nemcsak ivarosan, hanem ivartalanul is szaporodik. Az ivartalan szaporodás a Soksörtéjűek világában is az igen nagy helyrepótló készségnek a következménye. Láttuk, hogy sok Lycorida az ivarérettség fokán szabadon úszó alakká változik át, hogy csirasejtjeit a tenger mentül nagyobb területén szórja szét. Ez a képesség, melyet Ehlers epitokiának, Claparéde epigamiának nevez, a legkülönbözőbb családok képviselőit jellemzi. Láttuk azt is, hogy a paloloférgek hátulsó testvége, mint csirasejtekkel megrakott epitokos szakasz leszakad és a maga erején fej nélkül is felúszik a tenger szintjére, hogy tojásrakása után tönkremenjen. Hasonlóan viselkedik a Haplosyllis Lgrhs. is, mely szintén a Syllidák családjába tartozik. Ugyanezen családban más fajok még tovább mennek ennek az ú. n. schizogoniának űzésében. A Syllis hyalina Grube leszakadt darabja például fejet növel s így hosszabb ideig képes élni, noha ilyen állapotában is tönkremegy a szaporodás után; más fajok meg éppen arról nevezetesek, hogy az epitokos darab feje már a leszakadás előtt kiképződik, vagyis az ivartalan szaporodás egyébként teljes organizációjú sterilis, ill. fertilis felek képződésére vezet. Végül pedig egyes fajokkal az történik, hogy az anyaállaton egyszerre több új egyén képződik, úgyhogy az anya, mint dajka, telepet hoz létre, amely azonos ivarú egyedek: zoidok vagy stolonok hosszanti sorából áll. Ilyenkor tehát az ivaros szaporodást ivartalan, ú. n. gemmiparia előzi meg. Itt még az a nevezetes jelenség is mutatkozik, hogy jóllehet különben az ivarok egymástól nem különböztethetők meg, a gemmiparia útján keletkezett ivaros egyedek, aszerint, hogy hímek vagy nőstények, különböznek egymástól, olyannyira, hogy az Autolytus Grube nőstény zoidját, míg nem ismerték származás alapján hovatartozandóságát, Sacconereis néven külön nemzetségbe, a hímet pedig Polybostrichus néven megint egy másik nemzetségbe sorolva, ismertették.
A gemmiparia esetében megint a nemzedékváltozás: metagenesis példájával találkozunk, melyet az alsóbbrendűek világából már eddig is több esetben ismertük meg; itt legföljebb azt a különleges jelenséget említhetjük még fel, hogy a Myrianida M. Edw. és az Autolytus Grube nemzetség egyes fajaiban maga az anyaállat is petesejteket hoz létre, miközben ugyanakkor ivartalan úton zoidláncra is tagolódik.
Az ábrán azt a feltűnő jelenséget is észlelhetjük, hogy a zoidok nem mindig helyezkednek láncszerűen egymás mögött, hanem az anyaállattal együtt vagy elágazott telepet alkotnak, amint azt például a Syllis ramosa M’Intoshon látjuk, vagy pediglen, mint a Trypanosyllis Clap. esetében ismeretes, a zoidok az anyatest végén bojtban helyezkednek el.
Az azóta nagy hírre szert tett Syllis ramosát először a Challenger tengerkutató expedíció a Philippinek között, az Alfura-tengerben 95–100 fonalmélységben találta. Az állat üvegspongyák testében él, a teste rendkívül gyöngéd s alig cérnavastagságú. A szelvények keskenyek és mindkét oldalt egy-egy lábnyújtvánnyal vannak ellátva, melyek cirrusban folytatódnak. A cirrusok, mint ábránkon látható, páronként hosszabbak és rövidebbek. Az állat rendkívül hajlamos a bimbóképzésre; ezek hol a test végén, hol oldalán s általában mindenütt, ahol az állaton sebet ejtünk, egyaránt képződnek s szemben más állattelepekkel, ahol az egyes egyedek fejrészei az anyatesttől távol és szabadon vannak, itt a telep egyénei fejükkel függnek össze; éppen ezért itt nincs is igazi telepképződésről szó, hanem csak az ú. n. elágazó zoidláncok jönnek létre.
Soksörtéjű gyűrűsférget minden tengerben találunk. A Keleti-tengerben példának okáért 50 faj él. Nem mondható az, hogy a melegtengerekben gyakoribbak volnának. Egyes családok, mint példának okáért az Eunicidák, a tropikus tengerek lakói. A Csendes-óceán északi része rendkívül szegény fajokban. Egyesek tisztán pelagikus életmódot élnek, így a Tomopteridák, Amphinomidák és az Alciopidák. A Glyceridák túlnyomórészt a tenger felszíni rétegeiben tartózkodnak, egyesek azonban 1500 m mélységig is lehatolnak. A Spionidák, Hermellidák, amphictenidák, Hesionidák és Sabellidák valamennyien fenéken tartózkodó csőlakó lények s rendszerint a sekély vizeket kedvelik, ugyanígy nagyrészt a Syllidák is; ezek azonban 2800 m mélységben is élnek. Egyes fajok akár helytülők, akár szabadonúszók, az árapályos övtől nagy mélységekig terjednek el. Így a Terebellidák-at 4650 m, a Lycoridák-at 3600 m, az Eunicidák-at 4600 m és a Polynoidák-at le egészen 5000 méter mélységig találták. Egyik tengervízi Glycerát Japán egyik belvizében is zsákmányolták.
Tengeri állatokra nézve ismeretes az elterjedésnek az a törvényszerűsége, hogy olyan fajok, amelyek vízszintes irányban nagy területekre terjednek ki, ugyanazok a nagy mélységekbe is mélyen lehatolnak; ezt a törvényszerűséget a soksörtéjűek is követik. Így példának okáért a Challenger-expedíció 1800 és 2200 m mélység között négy fajt, 2201 és 2740 m között 22 fajt, 2741 és 3658 m között 20 fajt, végül pedig 3659 és 5486 m között 22 fajt, 5486 métertől lefelé 2 fajt zsákmányolt. A mélységből kihalászott állatok nemcsak elhalnak, hanem rendszerint feltűnően meg is sérülnek; testük ugyanis gyöngéd, a testüreg a kiemeléskor felfúvódik, a szelvények elválnak s a pikkelyek, valamint a sörték meglazulnak és rendszerint lehullnak. A mélytengerlakók között ragadozókat éppúgy találtak, mint iszapevőket.
Újabb időben Graff gráci professzor vizsgálatai óta a soksörtéjűek közé sorolunk egy kisebb családot, a Myzostomidákat, melyeket addig hol a Mételyek-hez, hol az Ászkák-hoz, hol pedig az Atkák-hoz osztottak be. Ezeknek az állatoknak különleges elkorcsosodott alkata élősködő életmódjuk következménye.
Az állatok picinyek, maga a Myzostoma gigas F. S. Leuck. is csak 7–8 mm. A testszegélyen 10 pár ujjszerű nyújtvány fejlődik, a hasoldalon pedig 5 pár tagolatlan s a hegyén chitin-horoggal, azonkívül pedig egyes sörtékkel ellátott lábcsonk képződik, ezek között pedig tőlük kissé oldalt 4 pár szívókorongot találunk. Az állat hátoldala tarka, sárgás vagy narancsszínű, foltos vagy másként díszített és csillókkal van fedve. A Myzostomák tengeri liliomokon és csillagokon élősködnek s mivel ezek szerfelett ősvilági állatok, nem hibázunk, hogy ha a Myzostomák-at is nagyon ősvilági származékoknak tekintjük. A Krinoideák, ezek a Tüskésbőrű állatok, a mélytenger lakói s éppen ezért nyilvánvaló, hogy a rajtuk élősködő állatok is mélytengeriek.
A Myzostomidák élősködő természete különböző fokú: egyesek a gazdaállaton szabadon kúsznak, mások egyhelyen megtelepszenek és a gazdán, valamint azok függelékein gubacsszerű képződmények keletkezését indítják meg, más fajok pedig párosan élnek (1–1 hím és nőstény) a gazda testében képződött hólyagszerű sarjadékban. – A Myzostomákon kívül más, igazi degenerálódott Gyűrűsférgek is élősködnek Tüskebőrűeken (Actinometra).
| ELSŐ REND: Kevéssörtéjűek (Oligochaeta) | TARTALOM | III. OSZTÁLY: PIÓCÁK (HIRUDINEA) |