I. OSZTÁLY: FONÁLFÉRGEK (NEMATODA RUD.)

Magyarra átültette és kibővítette: dr. Kotlán Sándor.

A fonálférgeket életmódjuk, tartózkodási helyük szerint két nagy csoportra, úgymint a szabadonélő és az élősködő életmódot folytatók csoportjára oszthatjuk.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a fonálférgeknek ilyen két csoportra való széttagolása pusztán a gyakorlati igények vagy kényelmi szempontok figyelembevételével indokolható. Felépítésük és bonctani sajátosságaik alapján az összes fonálférgek szerves egészet alkotó csoportnak tagjai, melyek közt egyrészt szabadonélő, másrészt élősködő állatokat találunk, éppen úgy, mint sok más állatcsoportban.

Amíg az ú. n. szabadonélők nedves talajban, rothadó anyagokban, édes- és tengervízben élnek, addig az utóbbiak független, szabad életüket úgy táplálkozásuk, mint életbiztonságuk tekintetében mindenképpen előnyösebb, az ú. n. élősködő vagy parasitikus életmóddal cserélték fel. Kétségtelen dolog, hogy az élősködő fonálférgek hosszú idők folyamán a szabadonélőktől származtak le; a szabadonélő fonálférgek tetemes számának élősködő fonálférgekké való átalakulása csak lassan, fokozatosan következett be. Erre utal egyebek közt az a körülmény is, hogy az élősködő fonálférgek közt számos olyan fajt ismerünk, mely fejlődése során átmenetileg következetesen szabadon él.

A fonálférgek igen kevés kivételtől eltekintve megnyúlt, fonál-, orsószerű- vagy hengerestestűek, hosszuk nem ritkán vastagsági átmérőjüknek sok százszorosát teszi, keresztmetszetük mindig köralakú. Kültakarójuk a különböző fajok szerint változó vastagságú és szerkezetű, esetleg tüskeszerű képleteket is viselő cuticulá-ból és az utóbbit kitermelő, lágyabb szövetrészekből, az ú. n. subcuticulá-ból vagy matrix cuticulá-ból áll. A subcuticula a test üre felé szabályos elrendeződésű lécek vagy gerendázatok alakjában kiemelkedik: egy-egy ilyen kiemelkedés, az ú. n. oldalmező látható a test két oldalán, ehhez hasonlóan a hasi és a háti fölületen középütt két, rendszerint kevésbé erősen kiemelkedő s a test egész hosszán végighúzódó léc, az ú. n. középvonalak tűnnek fel. Az oldalmezők és középvonalak közt a hosszanti irányban helyezkedő izomsejtekből felépített izomzat foglal helyet. Ennek az izomzatnak segítségével csak kígyózó mozgást végezhet a fonálféreg; teste összehúzódni és kinyúlni nem tud. Testüknek mellső végén van a szájnyílás, melyet vagy ú. n. ajkak, vagy pedig sajátszerű chitinlemezkék öveznek. A szájnyílás igen gyakran közvetlenül az izmos háromosztatú nyelőcsőbe folytatódhat, számos fajnál azonban a szájnyílás és a nyelőcső közt sajátszerű garat, a szájtoknak nevezett üreg tűnik fel. Ennek külső pereméből, sokszor tetemes vastagságú oldalfalából vagy alapjából változó alakú és nagyságú, fogszerű képletek emelkednek ki, amelyek mint állandó bélyegek a fajok meghatározására kiválóan alkalmasak. Egyik-másik csoportnál a nyelőcső a bélbe való átmenetel előtt sajátságos és ugyancsak háromosztatú zárószerkezettel van ellátva. A test végén vagy közel ahhoz található a végbélnyílás, amellyel a bélcsatornának a rövidebb-hosszabb végső része, a cuticulával bélelt végbél a külvilágra nyílik. Rendszerint a nyelőcső középső harmadának magasságában, a nyelőcsövet gyűrűalakban körülfoglalva található a központi idegrendszer, az ú. n. ideggyűrű. Itt rendesen hatalmas ganglionsejt-csoportok sorakoznak körben egymás mellé. Ezekből a test egész hosszán a középvonalakban hátrafelé végigfutó idegnyúlványok indulnak ki. Míg előrefelé ugyancsak az ideggyűrűből kiindulva, rendszerint 6 idegnyúlvány halad, melyek mindegyike egy-egy feji papillában, mint tapogató érzékszervben a szájnyílás körül végződik. Hasonló idegvégződések főleg a szabadon élő fonalférgek-nél a test felületén nagyobb számban is találhatók elszórva. Kiválasztórendszerük változatos kialakulású; egyes fajokban különleges mirigyes szervek végzik a kiválasztást, másoknál e célra ugyancsak a test egész hosszán át, az oldalmezőkben végigfutó s rendszerint a test elülső harmadában egyetlen nyílással a külvilágra nyíló csatornarendszer szolgál.

A fonálférgek csaknem kivétel nélkül váltivarúak. A hímek csíraszerve a rhachisból kiinduló, csőszerű képlet, melynek vezetéke a végbélnyílással közösen nyílik a külvilágra. A hímnek farki végén, főleg az élősködő életmódot folytató fonálférgeknél igen gyakoriak az ú. n. járulékos ivarszervek, mint amilyenek a fajok meghatározására kiválóan alkalmas alakú és nagyságú rövidebb-hosszabb chitinpálcikák vagy spiculumok, továbbá az ugyancsak változatos kialakulású párzótáska (bursa copulatrix), mely sajátságos, bordákkal megerősített, mozgatható oldallebenyeivel a hímek legszembetűnőbb bélyegét adja. A női ivarmirigyek ugyancsak csőszerűek; a petefészekből kiinduló petevezető végeredményben a fajok szerint változó szerkezetű méhbe folytatódik, melynek nyílása gyakran a test végén, számos fajban azonban a test közepén vagy éppen az elülső harmadban található. A méhnek hossza, tágassága, kanyarulatainak száma a benne felhalmozódó petéknek mennyisége szerint a különböző fajokban más és más lehet. De változó viszonyokat találunk a petéknek a méhen belül való fejlődése tekintetében is. Vannak fajok, amelyek méhében a fejlődésnek igen alacsony szakán álló peték vannak felhalmozva s az utóbbiak ilyen kezdetleges fejlettségi stádiumban is ürülnek ki a külvilágra. Ezeket ovipar fonálférgeknek nevezzük. Az embryonális fejlődés ebben az esetben a petéknek a külvilágra jutása után kedvező viszonyok (nedvesség és hőmérséklet) fennforgása esetén a fajok szerint más-más idő alatt fog bekövetkezni. Ilyen fonálférgek pl. az Ascaris, a Trichuris-fajok stb. Számos fonálféreg-faj magzati fejlődése már a méhen belül indul meg, azaz a méhből kijutó peték a barázdálódás különböző szakaszait tüntetik fel. Ezeket ovovivipar fonálférgeknek nevezzük. Ebben az esetben a magzati fejlődés esetleg már a méhen belül, vagy pedig a méhből való kijutás után rövidesen befejeződik, azaz a féregalakú, mozgó magzat kialakulása után el is hagyja a pete burkait. Ilyen a bányaféreg (Ancylostoma), különböző Strongylia-fajok fejlődése. Végül vannak olyan fonálférgek is, amelyek méhében az embryonális fejlődés minden szakaszát feltüntető peték, sőt nagyrészben már szabad magzatok is vannak.

1. Bél-Trichinella (Trichinella spiralis Owen) hím és nőstény.

2. Betokolt Trichinella-álcák sertés izomzatában. (Koflán rajza.)

Ezeket elevenszülő (vivipar) fonálférgeknek nevezzük. Idetartozik pl. a Trichinella spiralis különböző Filaria-fajok stb. A fonálférgek petéinek alakja, nagysága, szerkezete az egyes fajokra nézve igen jellemző sajátságokat tüntet fel, úgyhogy egyes fonálférgekkel való fertőzöttségnek kiderítése éppen a petéknek kimutatása útján ejthető meg. Igen változatos módon folyik le a petékből kibújt féregalakú magzat további, ú. n. postembryonális fejlődése. Ez lehet részint közvetlen (Ascaris, Trichuris, Oxyuris), részint bizonyos ideig szabadon éléssel és végül köztigazdával kapcsolatos. A postembryonális fejlődés során a fonálférgek az ivarérettség eléréséig többször vedlenek. A legtöbb fonálféreg négyszer vedlik. Csak egyetlen család képviselőinél tapasztaljuk a fejlődésnek azt a sajátos módját, hogy szabadonélő váltivarú és erre szűzen szaporodó parasitikus egyedek következnek egymásután. Ezt a jelenséget heterogoniá-nak nevezzük. Erről a következőkben, egyes fajok felsorolása alkalmával még meg fogunk emlékezni.

A fonálférgek rokonsági viszonyaival és rendszertanával, főleg a legutóbbi évtized alatt, számos kutató foglalkozott. E kutatások eredményeképpen derült ki az, mint erre Baylis és Daubney (1926) rendszertani munkájukban rámutatnak, hogy a fonálférgek legősibb formáinak a három ajakkal felruházott Ascaroideákat kell tartani. E csoportba az összes szabadonélők, továbbá a parasitikusoknak egy része, valamint az átmeneti formák is beletartoznak.

A szabadonélő és átmeneti ú. n. semiparasitikus fonálférgek hét családba sorozhatók. Az előbbiek jobbára apró, alig néhány mm hosszúságú állatok, melyek édes- és sósvízben, iszapban, talajban, moha közt, rothadó anyagokban olykor nagy tömegekben élnek. A változatos Rhabditis, Diplogaster, Rhabdolaimus Syphonolaimus és számtalan más nemzetségbe tartozó fajok testén, különösen annak elülső végén nagy számban sörteszerű képletek tűnnek fel, melyek minden jel szerint érzékszerveknek minősíthetők. Nem ritkák továbbá a feji végen, a száj körül kialakuló szemölcsök, a szájban fogszerű képződmények, vagy garatjuknak sajátságos vértezettsége, mely berendezések mind a táplálékszerzés és feldolgozás céljára szolgálnak. Régóta ismert érdekes állatka az idetartozó ecetféreg (Anguillula aceti Ehrbg.), mely a bor- s a sörecetben, csirizben tömegesen tanyázik s minden jel arra mutat, hogy élesztőgombákkal, illetőleg nitrogéntartalmú anyagokkal táplálkozik. A hazai édesvizekben élő fajokat Daday Jenő tanulmányozta s több új fajt is írt le. Egyik-másik fajuk rothadó anyagokban könnyen és gyorsan tenyészthető. Vannak fajok, pl. a Rhabditis pellio és mások, melyek rendesen szabadon, rothadó anyagokban élnek, de alkalomadtán valamely állatba jutva, annak egyes szerveiben is megtalálják létfeltételeiket. Ezeket önkéntes: fakultatív élősködőknek nevezzük.

Nagyon érdekesek s részben mezőgazdasági nézőpontból is fontosak a különböző növényeken élősködő, továbbá az ú. n. semiparasitikus fonálférgek.

l. A Dongóméhek fonálférge (Sphaerularia bombi Dufour). A = hím nagyítva, a = term. nagyság, B = fiatal nőstény nagyítva, b = term. nagyság, C = ivarérett nőstény, c = a tulajdonképeni féreg, d = annak kitüremkedett méhe, e = term. nagyság.

Ezek sorából a poszméhekben élősködő Sphaerularia bombi Dufour kifejlett korában csodálatos testformájával már régebben is méltán felkelthette a természetbúvárok érdeklődését. Ennek a mindössze alig néhány mm hosszúságú fonálféregnek hímjei és nőstényei életük nagy részét a talajban töltik. Itt történik a nőstények megtermékenyítése is, aminek bekövetkezte után a hímek elpusztulnak, a nőstények pedig nagyszámú utódaiknak felnevelése céljából alkalmas gazdákba, leggyakrabban a poszméhek testébe hatolnak, ahol uterusuk az óriási számban termelt peték és az ezekből kibúvó magzatok által fokozatosan tágítva, csodálatos nagyságot ér el. Minthogy a féreg testürege nemsokára szűknek bizonyul a nagymértékben kitágult uterus befogadására, ez az utóbbi s vele kapcsolatban az úgynevezett zsírtest a nőstény testéből kitüremkedik s végül is az utóbbinak mintegy 15 000 – 20 000-szeresére nő. A vázolt fejlődéshez s a nőstényeknek a fajfenntartás utáni törekvéssel magyarázható csodálatos átalakulásához sok tekintetben hasonló viszonyokat mutat egy másik fonálféreg, a gubacslégy (Cecidomyia pini) álcájában, ennek testüregében élősködő, Leuckart által felfedezett Atractomea gibbosum. Ebben az esetben is csak nőstények élősködnek, miután a hímekkel együtt a talajban ivarérettekké váltak. Annak ellenére, hogy egyik-másik gubacslégyálcában nagyszámmal (20–50) is találhatók e férgek, a légyálca a legjobb egészségnek örvend, sőt e férgekkel való fertőzöttség rendes fejlődését és bábbá, illetve léggyé való átalakulását károsan nem befolyásolja.

Mint különböző vadonélő növények-, részben azonban mezőgazdasági növényeinknek lakói és igen sokszor komoly veszteségeket is okozó kártevői, nevezetesek az Anguillulina (Tylenchus, Paratylenchus, Parasitylenchus), Tylenchulus, Aphelenchus és Heterodera nemzetségekbe tartozó fonálférgek. Ezeknek egyik különös ismertető bélyegük a feji végen található, mozgatható, kiölthető, tőrszerű képlet (stylet). Már mintegy 1743 óta ismeretes az úgynevezett búzaféreg (Anguillulina triciti Steinbuch), régebbi néven Tylenchus scandens Schn., mely a búzának sajátságos betegségét, az ú. n. gömbölyű üszköt, vagy a búza pondrósodását okozza. E betegséget Francé Rezső, idevágó dolgozatában a következőképpen jellemzi: „A szóbanforgó betegség könnyen felismerhető. A férges szem már a kalászban, ha a toklászokat széjjelhúzzuk, olyan alakú, mintha kőüszögös volna. A jellegzetes fekete port azonban nem tartalmazza (tudniillik az üszög spóráit, nem is puha, mint az üszögös búzaszem, hanem kemény, ujjal szét nem nyomható, félakkora, rövidebb és vastagabb, mint az egészséges búzaszem. Színe sötétbarna, majdnem violás, fekete vagy sárga, elszórtan sötétbarna foltokkal. Ha felvágjuk, az aránylag igen vastag, sötétbarna szem fáshéjú, tartalma bélszerű, sárgás-fehér, szemcsés anyag, mely vízcseppel érintve, azonnal felduzzad és már kis nagyítás alatt is jól átható, számtalan finom szálra bomlik szét.” Ezek a finom szálak nem egyebek, mint a most már élénken mozgó, fiatal fonálférgek. Hosszuk ebben a fejlődési szakban alig 0.7–0.9 mm. Ha e férgektől ellepett beteg búzaszem a nedves talajba kerül, az abban addig mozdulatlanul fekvő férgek felélednek, elhagyva addigi tartózkodási helyeiket, a talajban széjjelvándorolnak. Ha útközben fiatal búzanövényre akadnak, erre felkúsznak és fokozatosan mind magasabbra és magasabbra törekedve előbb-utóbb a fiatal kalászt is elérik, amelyben befészkelődnek. „A férgek által megtámadott virágrészek – mondja Kühn – rendellenes burjánzásnak indulnak s rajtuk, a rovarálcák okozta gubacsok módjára, gömbölyded kinövés keletkezik, melynek űrében a most már hamarosan kifejlődő s ivaréretté váló férgek helyezkednek. A nőstények nagyszámú petét raknak s azután éppúgy, mint a hímek is, elhalnak. E közben a kinövés egyre nő, s ez a búzaszem érésének idején már az utóbbinak nagyságával egyenlő. A kalászba behatolt első féregnemzedék ebben az időben már kihalt; a petéikből a piciny magzatok kibújtak és mint fejletlen álcák, a növedéknek a szabadszemmel látható poros-szálas tartalmát adják. Ez a növedék a látszólag élettelen férgekkel együtt összeszárad s ez úgynevezett üszkös búzaszemmé alakul. Vetés idején az egészséges búzaszemekkel együtt a talajba jutva, újból alkalom nyílik arra, hogy a férgek vázolt fejlődésmenete megismétlődjék.”

Hazánkban a búzaféreg Jablonowski megfigyelései szerint rendesen a bujanövésű búzán hatalmasodik el. Ilyen vetésben a fonálférgek néha nagy számmal lepik el tövenként a búzát, úgyhogy a gyökéren s a gyökérszálnak 1–1 cm-nyi részében 10–15, a levélnek 1–1 cm-jében 30–50 db is található. Ez az erős fertőzöttség a növény külső eltorzulását is okozhatja.

Az előbb vázolt fonálféreghez úgy bélyegei, fejlődése, mint káros hatása tekintetében igen hasonló a takácsmácsonyában élő Anguillulina (Tylenchus) dipsaci Kühn és más fajok. A Tylenchulus nemzetség egyik faja (T. semi-penetrans Cobb.) a citromfa gyökereiben él.

A mezőgazdasági növények kártevői közt fontos szerepet játszik a fentiekhez közelrokon Heterodera nemzetség, melynek egyik faja az ú. n. répaféreg (H. schachtis Schmidt) egyéb növényeken kívül a cukorrépát is megtámadja. E fonálféreg nőstényei és hímjei alakilag szembetűnően különböznek egymástól. A hímek orsóalakúak, karcsú testűek és mozgékonyak, a nőstények azonban mindkét csúcsán megnyúlt citromhoz hasonlítanak, hátfelületük pedig domborúbb, mint a hasi felületük. Eredetileg jól fejlett izomzatuk ellenére mozgásuk igen renyhe, mozgási képességük a peték és a magzatok fejlődésének előrehaladtával éppenséggel arányosan csökken az izomzat, s az emésztőcsatorna is fokozatosan elsorvad, hogy a mindinkább táguló méhnek helyet adjanak. Végül az egész féreg nem egyéb, mint egy vékonyfalú tömlő, mely petékkel van kitöltve. A petékből a magzat még az anya testében bújik ki, az utóbbit azonban csakhamar megrepesztik és a talajba kirajzanak, hogy az útjukba eső gyökerekbe, előszeretettel a cukorrépa, a burgonya stb. gyökereibe behatoljanak. Behatolásukat nagymértékben elősegíti a szájnyílásukból kiölthető, tőrszerű képlet, mellyel a finom gyökerek külső kérgét átfúrják. A gyökerek szöveteiben egy ideig vándorolva, végül közvetlenül a felhám alatt megállapodnak és gyorsan továbbfejlődnek. Testük megduzzad, aminek folytán a gyökér felhámja is kidomborodik s a féreg mintegy apró tömlőben foglal helyet. Ebben a helyzetükben a férgek csakhamar ivarilag is megkülönböztethetőkké válnak. A fiatal férgek egyrésze ugyanis mindinkább megduzzad, míg másik részüknél a táplálkozás és növekedés bizonyos időponttól kezdve szünetel. Az előbbiekből a már említett citromalakú nőstények lesznek, melyek körül a tömlő megreped s a már sajátszerűen áttetszővé vált féregtest a talajba jut. Ezzel szemben az utóbbiak, a hímek egy vedlés után karcsú, ivarérett fonálférgekké alakulnak, átfúrják a gyökér felhámját s ugyancsak a talajba jutva, felkeresik a nőstényeket. A fejlődésnek a petétől az ivarérett stádiumig való tartama lényegesen változik a külső körülmények szerint: nedves meleg sietteti a fejlődést, úgyhogy kedvező esetben egy év leforgása alatt 6–7 nemzedék is kifejlődhet.

Mint lárvakorban különböző rovaroknak, jobbára különböző lepkefajok hernyóinak, valamint szöcskéknek élősködői, említést érdemelnek a Mermitidae-család tagjai. A kifejlett férgek a talajban élnek, míg kikelt álcáik az említett gazdákban olykor tetemes nagyságú lárvákká, illetve ivarérett férgekké nőnek. Ivarérettségük elérése után gazdájukat ismét elhagyják és petéiket a talajba rakják le. Egyik igen gyakori fajuk a Mermis albicans Duj.

A Rhabditidae-családnak egyik nagyon elterjedt, ivadékcserével (heterogonia) fejlődő nemzetsége az ember - és állatorvosi nézőpontból is fontos Stongyloides. Kelet-Ázsiában, Dél-Európában s általában a trópusokon mint az embernek egyik gyakori s nem ritkán súlyos betegséget is okozó élősködője nevezetes a S. stercoralis Bavay nevű faj. Fejlődése sok tekintetben emlékeztet az előbb vázolt u. n. semiparasitikus fonálférgek fejlődésére, egyes jelekből azonban arra kell következtetnünk, hogy ezek a férgek az élősködő életmódhoz jobban hozzászoktak már, mint előbbi rokonaik. E féregfajnak két nemzedéke van: az ember bélcsatornájában élősködő nemzedék hímnős egyedekből vagy egyes szerzők szerint szűzen szaporító nőstényekből áll. Ezek utódai váltivarú, de szabadonélő nemzedékké fejlődnek, holott az utóbbiak álcái ismét élősködő életmódot folytatnak. E sajátságos „ivadékváltakozás” az Európában honos Strongyloides-fajoknál leggyakrabban már hiányzik, azaz a váltivarú, szabadonélő nemzedék a fejlődési körből kimarad. Az összes idetartozó fajok, akár ivadékváltakozással, akár a nélkül fejlődnek, megtartották azonban őseiktől örökölt képességüket, hogy gazdájuk sértetlen bőrén átfurakodva juthatnak állandó tartózkodási helyükre, az emésztőcsatornába.

Az eddig tárgyalt fonálférgekkel szemben úgy a fiatal, mint a fejlett korban élősködő életmódot folytatnak az Ascaridae-család tagjai, a szorosabb értelemben vett orsóférgek vagy orsógiliszták. Egyik-másik fajuk igen tetemes hosszúságot, sőt vastagságot is ér el, de vannak köztük aránylag kicsiny fajok is. Egyik legszembetűnőbb bélyegük a rendszerint tetemes nagyságú három ajkuk. Mint az ember s a különböző házi- és vadonélő állatok bélcsatornájának lakói, már igen régen ismeretesek, sajátságos azonban, hogy fejlődésük egyes mozzanatait s ezzel kapcsolatos leglényegesebb káros hatásukat csak alig egy évtizeddel ezelőtt sikerült kideríteni. Stewart angol kutató volt az, aki 1917-ben azt a nevezetes felfedezést tette, hogy az ember orsóférgének Ascaris lumbricoides L. kikelt álcái egerekben és patkányokban s amint később kiderült, más állatokban is, az emésztőcsatornába való bejutásuk után a szervezetben vándorútra kelnek, melynek folyamán részben a vérárammal is a májon, szíven át a tüdőig jutnak s innen néhány napi tartózkodás után a légcső, garat, nyelőcső mentén haladva ismét visszajutnak az emésztőcsatornába. Ez a „lárvavándolás”-nak nevezett jelenség az emberben, sertésben, kutyában stb. is bekövetkezik, valahányszor a különböző Ascaris-fajok valamelyikének magzatokat is tartalmazó petéi az emésztőcsatornájukba jutnak. Ha az ilyen fertőzés olyan orsóféreg-fajnak petéivel történik, amely faj az illető gazdában élősködni szokott, akkor az állatok a lárvavándorlás befejeztével a bélben megtelepednek s ivarérettekké válnak. Ellenkező esetben azonban kiürülnek. Ez a felfedezés nemcsak tudományos, de kórtani nézőpontból is igen nagyjelentőségű volt. Csak e felfedezés nyomán tanultuk az orsóférgek valódi káros hatását megismerni és azt helyesen értékelni.

1. Az ember Orsógilisztája (Ascaris lumbricoides L.) 1 = hím, 2 = nőstény, 3 = pete.

Az orsóférgek a földkerekségen mindenütt gyakoriak. Számos fajaik közül megemlíthetjük az ember orsóférgéhez feltűnően hasonló, tőle sem külső, sem bonctani bélyegei alapján meg nem különböztethető, de csakis a sertésben kifejlődő sertés orsóférget (A. suis Gm.), továbbá az összes orsóférgek között legnagyobb fajt, a lovak orsóférgét (A. equorum Goze), a borjak orsóférgét (A. vitulorum Goeze) stb. Húsevőkben, madarakban és más állatokban is az orsóférgek-nek igen számos faja él. Káros hatásuk főleg akkor kifejezett, ha fiatal állatok születésük után korán vagy pedig esetleg még a születés előtt (méhen belüli fertőzés: intrauterinalis infectio) fertőződnek. Az utóbbi fertőzési módnak lehetőségét éppen a lárvavándorlással tudjuk megmagyarázni.

Végül e család tagjai közül említést érdemel még az embernek egyik igen elterjedt és gyakori élősködője, a hegyesfarkú giliszta (Oxyuris vermicularis L.).

2. Az ember Hegyesfarkú gilisztája (Oxyuris vermicularis L.) 1 = hím, 2 = nőstény nagyítva, 3 = term. nagys. (eredeti rajz)

A nőstény 10 mm, a hím 4 mm hosszú, fehérszínű féreg. Főleg gyermekekben gyakori, de előfordul idősebb egyénekben is. Az a körülmény, hogy e férgek a szervezetből olykor a leggondosabb kezeléssel sem űzhetők ki, egyes kutatók szerint azzal magyarázható, hogy e féreg a bélcsatornában is tud elszaporodni anélkül, hogy a kikelő álcáknak előbb a külvilágra kéne jutniok. Újabb vizsgálatok azonban ezt a feltevést nem igazolták. A fertőzés mindig a szájon át történik, ezt azonban igen megkönnyíti az a körülmény, hogy fertőzött egyének, főleg gyermekek testén, kezén, körmei alatt nemcsak peték, de olykor teljes férgek is lehetnek s az utóbbiakban levő igen nagyszámú, már mozgó magzatot is tartalmazó petéknek akár közvetlenül, akár pedig eleséggel vagy vízzel az emésztőcsatornába való bejutása észrevétlenül bekövetkezhet.

Emberorvosi nézőpontból nagy érdeklődésre tarthatnak igényt a Filariidae-család tagjai. Közös jellemvonásuk testük megnyúlt, vékony, fonálszerű volta és a sajátságos, köztigazdával kapcsolatos fejlődésük. Az idetartozó fajok olykor tetemes hosszúságúak. A rendszerint a nőstényeknél jóval rövidebb hímek farki vége spiralisan csavarodott. A nőstények méhében sok millióra rúg a kis magzatok, kelő álcák száma. Olyan fajok esetében, melyek kifejlett korban a bőr alatti kötőszövetben, a nyirokcsomókban, a vérerekben vagy zárt testüregekben tartózkodnak, az uterusból kijutott mikroszkópos kicsinységű álcák a vérben találhatók meg. Ezeket microfiláriáknak nevezzük. Továbbfejlődésükhöz különböző köztigazdákra van szükségünk; ez utóbbiak szerepét a szúnyogok, egyéb légyfélék, esetleg más rovarok játsszák.

A tropusokon aránylag igen gyakori idetartozó faj a Filaria (Wuchereria) brancrofti Cobbold. A kifejlett férgek az ember nyirokereiben és nyirokcsomóiban tartózkodnak, holott kelő álcáik tömegesen találhatók a véráramban. Sajátságos dolog azonban, hogy a fertőzött egyén felületes hajszálereiből vett vérben csak éj idején találjuk meg őket, míg nappal a legszorgosabb vizsgálat mellett sem mutathatók ki. Ha azonban a fertőzött egyén nappal alszik, éjszaka idején pedig ébren van, akkor a microfilariáknak a felületes vérerekben való megjelenési ideje is megváltozik, azaz ilyenkor csak nappal mutathatók ki. A kelő álcáknak ez a sajátságos periodicitása szoros kapcsolatban van az alvással, illetőleg a virrasztással. Éppen ezért e faj álcáit Microfilaria nocturna néven is nevezik. E sajátságos jelenségnek magyarázatát mindezideig nem ismerjük. Valószínű azonban a feltevés, hogy a microfiláriáknak a felületes hajszálerekben éj idején való megjelenése részben a köztigazdához való alkalmazkodás folyamánya. E fajnak köztigazdája ugyanis olyan szúnyogfaj, mely csak éj idején támadja meg áldozatait. Ezt látszik igazolni egyébként az a másik tapasztalatunk is, hogy a következőkben tárgyalandó Filaria-fajnak – a loaloanak – a kelő álcái viszont csak nappal jelennek meg a felületes hajszálerekben, összhangzásban azzal a tapasztalattal, hogy e faj köztigazdájaként szereplő legyek viszont csak nappal szívnak vért. A vérszívás alkalmával a szúnyogok testébe jutott microfilariák ezekben bizonyos ideig fejlődnek, majd ugyancsak egy másik vérszívás alkalmával az esetleg egészséges egyén szervezetébe kerülnek s ebben teljes fejlettségüket elérik.

A Filaria bancroftival való fertőzés olykor nem jár szembetűnő betegségtünetekkel. Az esetek nagy részében azonban súlyos kórkép fejlődik ki: a nyirokcsomók és nyirokerek megbetegedése folytán a bőralatti kötőszövet a különböző testrészeken nagy mérvben megszaporodik, aminek folytán egyes testrészek (végtagok, mell stb.) eredeti méreteiknek sokszorosával megnagyobbodnak. Ezt a kórformát az orvostudomány elephantiasis néven említi.

Más nem kevésbé veszedelmes élősködője az embernek a Filaria (Loa) loa Guyot néven ismert, az előzőnél kisebb, de hozzá egyébként hasonló fonálféreg. Ez a faj gyakran a szem kötőhártyájában, vagy a test bármely más részén a bőralatti kötőszövetben tartózkodik, tartózkodási helyét azonban gyakorta változtatja, ami az általa okozott elváltozások, sajátszerű duzzanatok helyének ismételt megváltozásával is jár. A férgek köztakaróján számos apró szemölcsszerű kiemelkedés látható, amelyekről e faj könnyen felismerhető. Kelő álcái az előbbi fajon tapasztaltakkal szemben csak nappal, tehát a fertőzött egyén éber állapotában mutathatók ki a felületes vérerekből, amiért is ezeket Microfilaria diurna néven is nevezik. Az álcák vérszívó legyekben, legnagyobb valószerűség szerint Chrysops-fajokban fejlődnek tovább s ezek révén jutnak azután egészséges egyénekbe. elterjedési köre ezidőszerint nem nagy, jobbára Afrika nyugati partjain fordul elő, innen Európába és Amerikába is áthurcolták, azonban egyik helyen sem terjedt el nagyobb mérvben.

Nálunk is előfordul a kutyának egyik idetartozó élősködője a Dirofilaria immitis Leydi. Sokkal gyakoribb ez a faj Olaszországban és Kelet-Ázsiában. Terjesztői különböző fajú szúnyogok. Nevezetesek továbbá még az emberben és különböző háziállatokban élő Onchocerca-fajok, melyek közül a lovak inaiban, egyenlítőszalagaiban élősködő Onchocerca reticulata nevű faj nálunk is közönséges. Lovakban és kérődzőkben gyakoriak még a hasüregben élő Setaria-fajok. Ez utóbbiak fejlődését nem ismerjük.

Az eddig említett fajokhoz közeláll a hírhedt medinai féreg (Dracunculus medinesis Velsch). E féregnek már a neve is jelzi azt, hogy ősi hazája az arábiai félsziget és ennek eléggé messze nyugatra és keletre terjedő trópusi szomszédterületei; ugyanerre utalnak a régebbi szerzők egyéb elnevezései is, amelyek közül említésre méltó a Kämpfer által már 1694-ben használt Dracunculus persarum, továbbá a Dracunculus veterum, a Filaria aethiopica stb. nevek. Vannak kutatóink, akik a Krisztus előtti idők részben írott, részben legendás hagyományaiból is azt vélik kiolvasni, hogy a medinai féreg létezéséről már akkoriban is tudomással bírtak. Így Oefele szerint nem lehet kétséges az, hogy a régi egyiptomiak is ismerték e férget és annak megbetegítő hatását; főleg az egyéb orvosi vonatkozásai miatt híres „Papyros Ebers” leírásai látszanak állítólag erre utalni. Sőt Bartholin és Küchenmeister szerint nem lehetetlen, hogy a Mózes által említett tüzes kígyók, melyek a zsidókat a pusztában való vándorlásuk közben megfélemlítették és sanyargatták, nem egyebek, mint e férgek voltak. E paraziták nemcsak az emberben, hanem az újabb kutatások szerint gerinces állatokban (szarvasmarha, ló, kutya, kígyó) is előfordulnak. A kifejlett, 120 cm hosszúságot is elérő nőstények és a jóval kisebb hímek a bőr alatti kötőszövetben és pedig rendszerint olyan testrészeken tartózkodnak, amelyek vízzel gyakran érintkezésbe jutnak. Ezeken a helyeken mogyoró-, diónyi duzzanatok keletkeznek, melyeknek felfakadása után belőlük a féregnek rövidebb-hosszabb része kinyúlik. A bennszülöttek a duzzanatokból őseredeti módon távolítják el a férgeket. Amikor a fonálféregnek egyik végét sikerült megfogniok, óvatos húzással egy kis fácskára iparkodnak azt felgombolyítani. Az eltávolítás természetesen napokig eltart, mert az erőszakos húzással esetleg elszakított féreg szövetnedvei állítólag hosszantartó gyulladást okozhatnak. Újabban különböző gyógyszerek segítségével rövidesen sikerül a férgeket elölni. A nőstényeknek milliónyi petétől és kelő álcától duzzadó méhéből az álcák akkor ürülnek ki, ha a duzzanatból kinyúló féregrész vízzel érintkezésbe jut és megreped. Az álcák a vízben élő apró rákokban (Cyclops-fajok), mint köztigazdákban fejlődnek tovább s minden jel szerint a vízivás alkalmával a rákokkal együtt a gazda gyomrába, innen pedig a bőr alatti kötőszövetbe jutnak, ahol hatalmasan megnövekedve ivaréretté válnak.

3. Sertés Gyomorférge (Simondsia paradoxa Cobbold.).

„A legkülönösebb fonalférgek egyike – írja Rátz István a Magyar Brehm első kiadásában – a Simondsia paradoxa Cobb. melyet 1852-ben fedezett fel Simonds, a londoni Zoological Society állatseregletéből származó sertés gyomrában. Azóta újabb előfordulásáról említés az irodalomban nincsen. 1896. tavaszán azonban megtaláltam a hazai sertések gyomrában azt a már-már legendaszerűnek tartott férget s azóta kétízben találták Olaszországban is (Colucci és Arnoe, Piana). Ezek az adatok legjobban igazolják, hogy a Simondsia egyike a legritkább élősködő férgeknek, amely még arról is nevezetes, hogy az ivaros kétalakúságnak szembeszökő példáját szolgáltatja.”

„A hímivarú Simondsiák a sertés gyomrának nyálkahártyáján találhatók s testalkotásuk egészen megfelel a fonálférgek

típusának. Testük karcsú, hengeres, fonalszerű. Elülső részükön, az oldalvonalaknak megfelelőleg, egy-egy hártyát viselnek. Farokvégükön szemölcsökkel ellátott hártyás függelék (bursa) és egy spiculum van. Ezekkel szemben a nőstényeknek csak az elülső vége fonalszerű, ellenben testük közepe kissé lapított gömbformájú, hólyagcsás felületű, vörös vagy vörösessárga színű. Közelebbről megvizsgálva azonkívül még azt is látjuk, hogy ez a gömbölyded, középső testrész szeletekre osztott, amennyiben hét bemélyedés van rajta. Sőt a kiemelkedő hólyagcsák is bizonyos elrendeződést mutatnak s 2–3–4 kis bogyó ül egy száron. Ebben a duzzadt testrészben foglal helyet a tágas bélcsatornák, a csőszerű petefészek főképpen azonban a rendkívül fejlett, sokszorosan hajlott és csavarodott méh, amely hosszúkás petékkel van tele és a bőrizomtömlőt annyira kifeszíti, hogy annak legkisebb repedésén is kitódul.”

„Ezek a különös formájú férgek a gyomor nyálkahártyája alatt, a testükre símuló kötőszöveti tokokban fekszenek, amelyekből csak fejvégük nyúlik ki s miután a nőstények e rejtekhelyükről önként ki nem szabadulhatnak, a női szaporítószervek nyílása közel van a fejvéghez, hogy a megtermékenyülés akadálytalanul megtörténhessék és a peték a gyomron, beleken át kijuthassanak a szabadba. Fejlődésük menete ma még teljesen ismeretlen.”

1. Bél-Trichinella (Trichinella spiralis Owen) hím és nőstény.

Igen nevezetes családja a parazitikus fonálférgeknek a Trichotrachelidae. Ezeknek egyik hírhedt tagja a régebben Trichina, most Trichinella spiralis Owen néven ismert faj. Az angol orvosok és természetbúvárok (Peacock 1828., Hilton 1832., Paget 1935.) voltak az elsők, akik emberi hullák boncolása közben az izmokban sajátságos képleteket fedeztek fel, melyekről az ugyancsak angol Owen Richard 1935-ben megállapította, hogy azok élősködő fonálférgek. E férgeknek felfedezői és első leírójuk még nem sejtették azt, hogy ezek az ártalmatlannak látszó izomlakók mily végzetessé válhatnak az ember egészségére akkor, ha nagyobb számban jutnak be a szervezetbe. Elsősorban német búvárok (Leuckart, Virchow, Zenker) érdeme az, hogy erre rámutattak, továbbá, hogy beható kísérletes vizsgálatok során e férgek fejlődésmenetét, a fertőzés és az ellene való védekezés módjait kiderítették. Ezeknek a vizsgálatoknak eredményeképpen vált ismeretessé az, hogy az izmokban előforduló, sajátszerű citromalakú tokba zárt férgek az ú. n. izomtrichinellák nem egyebek, mint a bélben rendszerint csak rövid ideig tartózkodó kifejlett férgeknek, az ú. n. béltrichinelláknak utódai. A béltrichinellák igen apró, szabad szemmel alig észrevehető állatok; a nőstény nagysága a 3 mm-t, a hímé pedig az 1.5 mm-t ritkán haladja meg. A néhány nap alatt ivaréretté váló nőstények átlagosan 1000–2000 utódnak adnak életet. A fiatal nemzedéknek megszületése után a nőstények és hímek rendszerint 4–6 héten belül elpusztulnak, addig álcáik a vér- és nyirokáramba jutva, az egész szervezetben elszélednek. Vándorlásuk végcélja s letelepedési helyük a harántcsíkolt izomzat. A harántcsíkolt izomelemekből felépített izomcsoportok közül egyesek pl. a rekesz-, a bordaközti izmok, a nyelv-, a rágóizmok s a gégeizmok stb. különösen kedvenc tartózkodási helyeik; itt találjuk meg őket a legkönnyebben és a legnagyobb számban. Az izomzatba jutva a fiatal, alig 0.1 mm hosszú férgek csakhamar állandó tartózkodásra rendezkednek be s e közben tetemesen megnövekednek. Miután eredeti (születés utáni) nagyságuk 8–10 szeresét elérték, rendszerint már a harmadik héten, becsavarodnak s körülöttük a környező szövetek reakciójaképpen citromalakú tok kezd kialakulni, mely a becsavarodott álcát teljesen körülveszi és elzárja. Mire a tok teljes kifejlődését elérte, – kb. 3 hónap alatt – addigra a fiatal s most már spirálisan becsavarodott féreg fejlődésének első szakasza be is fejeződött. A tokba zárt féreg ilyenkor fajának legszembetűnőbb bélyegeit már magán viseli. Az izomtrichinella tokja idővel elmeszesedik, a tokon belül azonban a trichinellák hosszú ideig, Braun szerint a sertésben 11 esztendeig, az emberben 25–31 esztendeig is életben maradnak, megőrizve azt a képességüket, hogy abban a pillanatban, mikor megfelelő gazdának emésztőcsatornájába jutnak, ivarérettekké váljanak és nagyszámú utódot hozzanak létre.

A trichinellák legősibb gazdája a patkány, mások szerint a házisertés, melyeknél a fertőzés egyrészt a kannibalizmus, másrészt koprofagia (ürülékevés) folytán nemzedékről-nemzedékre száll. Természetes viszonyok között megtalálták a trichinellákat a vadsertésekben, kutyában, macskában, rókában, borzban, görényben, menyétben, mosómedvében, barnamedvében, stb., míg mesterségesen sikerült a fertőzés a tengeri malacban, egérben, vakondban, házi- és vadnyúlban, sündisznóban, hörcsögben, sőt házi kérődzőkben és lóban is. Izomtrichinellákat tartalmazó húsnak etetése után még madarakban, sőt még alsóbbrendű gerincesekben is kifejlődnek a béltrichinellák, ezek utódai azonban a bélből kiüríttetnek, azaz ezekben mesterséges fertőzés esetén sem fejlődnek ki az izomtrichinellák.

A trichinellák az embernek súlyos, gyakran halálos megbetegedését okozzák. Komoly, nem ritkán halálos megbetegedést válthat ki egyes állatoknak (tengeri malac, szürke- és fehérpatkány, fiatal kutya, stb.) kísérleti fertőzése is, amiből arra lehet következtetni, hogy egyes vadonélő fogékony állatok, főleg nagyobb mennyiségű fertőzött húsnak elfogyasztása után, természetes viszonyok között is elpusztulhatnak.

Az ember rendszerint az izomtrichinellákat tartalmazó sertéshússal (kivételesen más állatok pl. kutya, macska, borz, medve húsával) fertőződik. A fertőzés mindazokban az esetekben bekövetkezhet, ha valaki izomtrichinellákat tartalmazó húst nyersen vagy pedig nem kellően sütött vagy főtt formában fogyaszt. A megbetegedés súlyossága a hússal felvett izomtrichinellák számától függ. Kevés számú izomtrichinellát tartalmazó húsnak elfogyasztása oly kisfokú fertőzést eredményez, hogy ez esetleg teljesen észrevétlen maradhat. Nagyobb számú izomtrichinellának felvétele azonban igen súlyos, olykor már 24–48 óra alatt, rendszerint azonban a 3. és 7. hét közti időben halállal végződő megbetegedéssel jár. Az eddigi megfigyelések szerint a megbetegedések 6–30%-a halálos. A trichinosis-sal kapcsolatosan fellépő súlyos tünetek, magas láz, reumás fájdalmak, rágási-, nyelési-, lélegzési zavarok, majd később egyes testtájékok vizenyős beszűrődése, bőrkiütés, az izmok és izületek fájdalmassága minden jel szerint a férgek által kiválasztott káros anyagcseretermékek hatásának tulajdoníthatók.

Az irodalom adataiból kitűnik az, hogy a trichinosis mindenütt ott, ahol a sertéstartás és a sertéshús élvezete szokásos, előfordulhat, a betegségnek emberben való gyakorisága azonban egyes országok, vidékek lakosságának a hús elkészítésében és élvezetében megnyilvánuló különböző szokásától függ. Így az európai országok közül főleg Németország az, ahol a nyers húsnak (Hackfleisch) és a hasonlóan nyers sonka- és kolbászárunak általánosan szokásos élvezete folytán a multban is, meg az újabb időkben is feltűnően nagy volt az emberi trichinosis-esetek száma. A trichinosis történetében ijesztően kimagaslanak egyes németországi járványok, amelyek közül említést érdemelnek a hettstädti 1863-ban, amikor 160 megbetegedés és ezek között 28 haláleset fordult elő, továbbá a még hírhedtebb hederslebeni 1865-ben (337 megbetegedés, 101 haláleset), a lindeni 1874-ben (400 megbetegedés, 40 haláleset) és sok más. Hazánkban a trichinosis előfordulásáról ugyancsak vannak feljegyzéseink, sőt újabban ismételten halálos kimenetelű esetek is előfordultak, nagy általánosságban még is azt mondhatjuk, hogy a Trichinella spiralis nálunk ritka. Erre utalnak a legutóbbi évek folyamán végzett kiterjedt vizsgálatok is, amikor sok ezer sertés, néhány száz patkány és egyéb háziállat közül egyetlenegy sem bizonyult fertőzöttnek. Valószerűnek mondható azonban, hogy a fertőzöttség egyes vadonélő húsevőkben (borz, róka, stb.) lappang s ezekről alkalomszerűen a házisertésekre is átterjedhet.

E családnak egyik további az emberben is, meg a különböző háziállatokban is gyakori nemzetsége a Trichuris vagy ostorgiliszták. Mint nevük is mutatja, testük elülső kétharmada hajszálvékonyságú, míg a hátulsó harmad sokszorosan vastagabb és a hímeknél rendszerint sajátságosan becsavarodott. Elülső hajszálvékonyságú testrészükkel a bélnyálkahártya felületes rétegeibe fúródnak s ez okból nagyobb számban való előfordulásuk esetén bélhurutot, esetleg bélgyulladást is okozhatnak. Az esetek nagy többségében azonban a férgek káros hatása jelentéktelen. Petéik citromalakúak; a petesejt barázdálódása és a féregalakú magzat kialakulása a külvilágon következik be. Ilyen magzatokat tartalmazó petéknek az ivóvízzel vagy eleséggel való felvétele útján fertőződik az ember. Emberben a T. trichiura (L.) sertésben a T. suis, kérődzőkben a T. ovis nevű faj fordul elő.

Igen nagyszámú, változatos faj tartozik a Strongylidae családba. Bélyegeik közül különösen a hímek farki végének alakja, a már említett párzótáska szerkezete, továbbá számos fajban a szájtoknak felépítése érdemel említést. Tartózkodási helyük szerint a Strongylidak-at feloszthatjuk légcső-, tüdő(szőr)-férgekre, gyomor- és bélférgekre. A tüdőférgek a Metastrongylinae alcsaládban foglalhatók össze. Ezek kérődzők, sertések, nyúlak ritkábban más állatok légzőcsövében, hörgőiben tartózkodnak, ezeknek hurutját okozhatják. A tüdőférgesség (szőrféregkór) néven ismert betegség háziállatainkban igen gyakori s az állattartó gazdáknak nem ritkán tetemes veszteségeket okoz. A sertésben a Metastrongylus-fajok, kérődzőkben a Dictyocaulus és Protostrongylus-fajok gyakoriak. E különböző fajok fejlődésmenetét részben csak újabban ismertük meg. Egyeseknél köztigazdákra (földigiliszta, kerticsiga) van szükség, másoknál a magzat a lerakott petében külvilágon fejlődik bizonyos ideig, s végül ivóvízzel vagy eleséggel a szervezetbe jutva a tüdőben telepszik meg.

Itt említjük meg a madarak légcsőférgét (Syngamus trache Montagu). Ez a fonálféreg baromfitenyésztésekben, fácánosokban a fiatal állatok közt súlyos pusztítást végezhet. A kifejlett korában mintegy 2–3 cm hosszú, vérvörös színű férgeknek 3–4 nősténypéldányra a velük állandó kapcsolatban lévő hímekkel együtt elegendők arra, hogy a fiatal csirkéknek, fácánoknak légcsövét eltömjék, súlyos lélegzési zavart s végül az állatoknak fulladási halálát okozzák. Idősebb állatokban e férgek rendszerint nem okoznak bajt. Ilyen állatok azonban mint a fertőzésnek hordozói, állandó veszedelmet jelentenek a fiatal baromfira nézve. A kiköhögött vagy a bélsár útján kiürült petékben nyári időben kb. 8 nap alatt kifejlődik a magzat. Ha az eleséggel vagy a vízzel bejut a fiatal állatok emésztőcsatornájába, akkor innen, egyelőre még nem ismert úton, a légcsőbe vándorol, a nyálkahártyán megtapad s csakhamar ivaréretté válik. A külvilágon az ébrények különböző apró állatokba (földigiliszta), esetleg ezekkel együtt végül a madarakba is juthatnak. A földigiliszta ilyen esetben nem mint köztigazda, hanem csak mint vivőgazda játszik szerepet.

Az ebbe a családba tartozó gyomor- és bélférgek közül nagy elterjedésük és sokszor feltűnően súlyos kóros hatásuk miatt az Anchylostoma nemzetségbe tartozó, s az emberben is, meg a különböző házi- és vadállatokban élő változatos fajok érdemelnek említést. Régóta ismerjük már az embernek ú. n. Bányaférgét (Bányaféreg; Anchylostoma doudenale Dubini). E féregfaj a tropikus és subtropikus vidékekről lassan terjedt észak felé. Hogy mikor érte el Közép-Európát, azt pontosan kideríteni alig lehet, de már a múlt század második felében Közép-Európa nagyobb bányáiban befészkeli magát. Ide nagy valószínűséggel olasz bányamunkások révén hurcoltatott be. E faj hímjei 10 mm, nőstényei 13 mm hosszúak, rendszerint szürkevörös színűek. Háti felület felé hajlott feji végen a kerekded szájnyílás mögött erősfalú gömbölyded szájtok következik, melynek elülső peremén két pár hatalmas fogszerű képlet foglal helyet. Ezek segítségével a férgek a nyálkahártyán nemcsak megtapadni tudnak, hanem azt felsebezni is szokták; a kiömlő vér egy része a férgeknek táplálékul szolgál, azonban a kiömlő vér mennyisége rendszerint sokkal nagyobb, mint amennyire a férgeknek szükségük van s ilyen módon magyarázható az a vérveszteség és az ennek következtében beálló vérszegénység, amely e férgek jelenlétével mindig kapcsolatos. A férgek okozta betegséget egyiptomi sápkór, bányabetegség, alagút-betegség stb. néven említik. Valószínűnek mondhatjuk, hogy a sajátságos kórforma előidézésében nemcsak a férgek által okozott vérveszteség, hanem az általuk kiválasztott mérgező anyagok, anyagcseretermékek is szerepet játszanak. E férgek fejlődésmenetének kiderítését Looss Arthur német kutatónak köszönhetjük. Nevezetesen az ő kísérletei igazolták azt az akkoriban (1900) hihetetlennek látszó tényt, hogy a féreg ú. n. érett, a második vedlésen is átment álcái a sértetlen bőrön át tudnak a szervezetbe behatolni és végleges tartózkodási helyük, a bélcsatorna felé vándorolni. A bőrön azonban csak kedvező viszonyok (bizonyos fokú nedvesség, hőmérséklet) közt jutnak át. Ezeket pedig szénbányákban vagy nagyobb alagutak építése folyamán megtalálják, ami egyben megmagyarázza azt is, hogy e férgeknek behurcolása után az e helyeken dolgozó munkások között, részben a higiénikus viszonyok hiánya miatt is, a férgekkel való fertőzés, tehát a sajátságos „bányabetegség” oly gyakori volt. A fertőzés azonban a szájon át is bekövetkezhet.

Amerikában, részben más földrészeken is az előbbi féreghez főleg a káros hatás tekintetében igen hasonló faj, a Necator americanus Stiles gyakori.

Állatorvosi nézőpontból, mint az egypatásoknak igen gyakori élősködői említést érdemelnek a régebben Sclerostomum, most Strongylus néven ismert fajok. Ezek kifejlett korban vastagbelek lakói; lárváik részben pedig egyes vérerekben, különösen pedig az ú. n. elülső bélfodri verőértörzsben tartózkodnak, a vérereknek súlyos megbetegedését okozzák, ami nem ritkán az állatok halálára is vezethet.