Általános jellemzés

Írta: Dr. Gelei József.

Aki a mi laposférgeink jellegzetes szabadonélő képviselőivel akar megismerkedni, annak csak ki kell rándulnia valamely közelben eső, tisztavizű tóhoz, ahol vízirózsák levelei zöldelnek a tó türkén, vagy sáslilom, gyékény s más laposlevelű növények foglalják el a tó partját, illetőleg köztük fadarabok, vagy egyéb tárgyak, mint bedobott cserepek, edénytöredékek hevernek a vízben. Ha felforgatjuk a vízi leveleket, vagy a vízben fekvő tárgyakat, azok alsó oldalán lomhán heverő édesvízi laposférgekre, planáriákra akadunk.

3. A Tejfehér planária (Dendrocoelum lacteum O. F. Müll.) bélcsőágazata. Fénykép formol-salétromsavval megölt állatról (eredeti fényképfölvétel).

4. A Gyászos planária, Pl. lugubris magyarhoni példánya élő állapotban, ú. n. lélegző helyzetében lefényképezve; látszik az ágazatos bélcső, a garat és alatta a párzószervek (eredeti fényképfölvétel).

5. A Tejfehér planária, Dendrocoelum lacteum O. F. Müll. g = agydúc a rajta fekvő szemmel, n = hosszideg, p = garat, d = bélcsőágazat.

6. a) Seregszemű szarvas planária: Polycalis cornuta Johnson, b) Szarvas planária: Pl. alpina Dana, c) Füles planária: Pl. gonocephala Duges. (Steinmann- Bresslau: Die Strudelwürmer)

7. A planária félig levágott fejét helyrepótolja.

A hegyvidéki ember ilyen tóvíz, vagy csendesen folydogáló patak helyett keresse fel benn a hegységben a hidegvizű, rohanó patakot s annak olyan köveit forgassa fel, melyek nem fekszenek a patak homokjában, vagy az agyagos partban, hanem amelyek más kövekkel alá vannak támasztva. Itt a felfordított kő alján lapos planáriának és pediglen a füles planáriának, Planaria gonocephalának számtalan példájával találkozik. Ezek a planáriák a laposférgek legjellemzőbb képviselői. Testük olyan, mint kőre lapult csupasz csigáké. Talprészükkel hozzásímulnak a kőhöz, úgyhogy kezünkkel nyálkás testüket nem is tudjuk onnan könnyen leválasztani. Valami levelet kell előszednünk, vagy pálcikát laposra faragnunk, hogy ezzel fölemeljük állatainkat a kőről. Testük így is annyira puha, hogy rendszerint összezúzzuk, ha nem vigyázattal bánunk velük. Ezért, aki planáriagyüjtésre indul, az legokosabban teszi, ha ecsetet vagy annak híján keményebb lúdtollat visz magával. Ha ilyen állatokat vigyázattal tányérba helyezünk el, vagy a felemelt kőről a tányérba rázzuk, akkor állataink mindjárt a tányér fenekére süllyednek és ott, szabad szemmel kifürkészhetetlen módon, csendesen egyirányban tovacsúsznak, mint a csiga. Közben fejük oldallemezeivel, szarvaikkal ide-oda tapogatnak s csúszás közben, a nélkül, hogy abban törzsük izomzata észrevehetőleg résztvenne, kígyózva haladnak tova. Közben igen sokan beleütköznek a víztükör szélébe s onnan felmászván a víz tükörhártyájára, azon is vígan siklanak tova.

Ha az állatok testét, miközben a kőről leemeltük, szétzúztuk, vagy mesterségesen szétdaraboljuk, akkor a darabok is ilyenképpen mozognak. A darabokon egyúttal észrevesszük azt, hogy onnan nem szivárognak testnedvek elő, hanem fehéres testtöltelék dudorodik ki. Az állatoknak tehát nincs testüregük, hanem a bőr és a bél közét kötőszövet: parenchyma tölti ki.

Ezeknek az állatoknak s vele együtt az idetartozó mételyek, galand- és zsinórférgeknek a boncolás és a nagyító használata közben a következő közös ismertetőjeleit állapíthatjuk meg: Bőrük vagy egyrétegű csillós hám, vagy pediglen vastag kutikulával borított, úgynevezett besüllyedt epithelium. Izomzatuk egyrészt bőrizomtömlőből, másrészt a testet különböző irányban átjáró belizomzatból alakul. A belizmok magános izomrostok, melyek a test egyik pontjától egyenes irányban a testen át dorzoventrális, vagy rézsútos irányban a szembenfekvő ponthoz szaladnak. Ezekből telik ki a különböző szervek izomzata is. A bélcső kezdeti izmos garatszakaszra, körülötte garattáskára és belső, emésztő szakaszra különödik. Végbél csak a zsinórférgekben képződött. A legegyszerűbb állatalakokban a belet a környező parenchymától nem tudjuk elkülöníteni s bélüreg nem is képződik (Acoela). A belet környező kötőszövetben résrendszer ritkán képződik. Vérerek csakis a zsinórférgekben fejlődnek. Kiválasztó szerv ritkán hiányzik, s mint említettük, mindig protonephridium. A laposférgek vagy hímnősek: hermaphroditák, vagy pediglen ritkán váltivarúak így a zsinórférgek túlnyomó része, egynéhány szívó- és galandféreg s egyetlen örvényféreg-faj. Az örvényférgek fejlődése rendszerint egyenes s csak a tengeriekben találunk álcás fejlődést, holott a zsinórférgek rendszerint álcák útján s a digenetikus mételyek, valamint a legtöbb galandféreg igen bonyolult úton fejlődik.

Az örvényférgek és a zsinórférgek között kevés az élősködő lény, a mételyek és galandférgek azonban paraziták. Ennek az élősködő életmódnak köszönhetik azt, hogy szervezetük voltaképpen egyszerűbb, mint az örvényférgeké. Mi részletesebb fejtegetéseinket mégis az örvényférgekkel kezdjük, mert így a csoportot jellemző minden jellegzetes formát megismerhetünk. Ezt annál könnyebben is tehetjük, mert a szabadonélő s az élősködő osztályok között oly észrevétlen az átmenet, hogy ezen az alapon a lehető legkedvezőbb és a legtermészetesebb kapcsolatot tudunk a különféle laposféreg-csoportok között megtalálni. Különösen a mételyek különféle álcaalakjai nevezetesek arról, hogy azok az örvényférgek többféle bélyegét még magukon viselik; így csillóruhával vannak ellátva, melynek segítségével szabadon úsznak a vízben, némelyeknek szemük van, sőt a külélősködőkben kifejlett állapotban is találunk szemet s az örvényférgeknek egyik jellemző bőrvédelmi képződménye, a pálcikaszerű rhabditisek is kialakulnak. A laposférgek között a legmagasabb fejlettségre a zsinórférgek jutottak, melyeknek végbelük és tökéletes vérérrendszerük van. Kitűnnek ezenkívül azáltal is, hogy külön ormányhüvelyben, az úgynevezett rhynchocoelban rejtik az ormányukat. Ezt a szempontot figyelembe véve, Bresslau és Reisinger az örvény-, métely- és galandférgeket az igazi laposférgek: Euplathelmintes csoportjába foglalják össze s a zsinórférgeket pedig mint ormánycsöveseket: Rhynchocoela, állítják velük szembe. Erre való tekintettel kénytelenek vagyunk a következőkben előbb az egyszerűbb szervezetű igazi laposférgeket és pedig sorban azok szabadonélő alakjait, az örvényférgeket, azután az élősködőket (mételyek, galandférgek) és csak legvégül a magasabbrendű, de már sokban eltérő zsinórférgeket tárgyalni.