I. OSZTÁLY: ÖRVÉNYFÉRGEK (TURBELLARIA)

A német szöveg némi figyelemre méltatásával írta: Dr. Gelei József.

FEJEZETEK

Mi fönnebb a laposférgek legjellegzetesebb képviselőiként a Planáriákkal ismerkedtünk meg. Ezek az állatok egyúttal az örvényférgeknek is a legkönnyebben föllelhető és megismerhető képviselői. Magyar földön alig tudunk pár négyzetkilométeres területet kiválasztani, ahol vizeinkben a planáriáknak, illetőleg az ezeket az állatokat magában foglaló alrendnek, a hármasbelűeknek (Tricladida) valamely képviselőjével ne találkoznánk. Folytassuk most ezért a fönnebb tányérban elhelyezett planáriáink megfigyelését. Láttuk, hogy csúszásuk közben törzsüket alig vagy néha egyáltalában nem mozgatják, símán, észrevétlenül siklanak tova. Szabadszemmel vizsgálva e titokzatos mozgást, nem tudunk a nyitjára jönni. Ha azonban az állatokat nagyító alá helyezzük s a vízbe tust, kormot vagy finom szénport keverünk, azt vesszük észre, hogy milliónyi finom csillószálnak, mint megannyi apró evezőnek szüntelen csapkodása hajtja hátrafelé a vizet s az állatok azoknak segítségével csúsznak oly észrevétlenül tova. Mozgásuk közben testük mindkét oldalán, a vízben visszatérő örvényt keltenek, melyet már szabadszemmel is megfigyelhetünk, ha szénporral, vagy feldörzsölt kárminnal festett, vagy ha egyéb nincs, iszaptól zavaros vizet engedünk vigyázattal, szipóka (pipetta) segítségével az állat teste elé. Ehrenberg, a híres német természetbúvár erre a mozgás közben keltett örvényre való tekintettel nevezte el, igen szerencsésen, ezt a nagy, egységes állatosztályt örvényférgeknek. Az állatok teste alá beeresztett festékes víz azzal a meglepetéssel is szolgál, hogy a festék után a tovacsúszó állatok mögött széles csíkban nyom marad vissza. Ez a nyom a mászás közben kibocsátott nyálkától származik. Ha a nyomot nyálkaszínező festékkel öntjük le, erősen megszíneződik vagy megfestődik. A nyálka ragadós természetének köszönhetjük, hogy az állat elé bocsátott iszapos vagy tusos víz festékszemecskéi beleragadnak a nyálkába. Állataink tehát, miként a csigák, nem közvetlenül a csupasz, vizes tárgyakon, hanem a közbeiktatott magukgyártotta nyálkaszőnyegen siklanak tova. A nyálka a víznél szívósabb, ellenállóbb s a csapkodó csillóknak biztosabb támasztékául szolgál s a mozgást így eredményesebbé teszi, mintha csak a tiszta vízben űznék magukat előre az állatok. Ha planáriánkat nagyítós hosszmetszeten vizsgáljuk a mikroszkóp alatt, azt tapasztaljuk, hogy az egyrétegű csillós hámot átfúró nyálkasejtek mindenütt szájadzanak ugyan a testfelületre, mégis sűrű tömegben a test mellső végén, közvetlenül a tapadógödör mögött ömlenek; itt, mintegy a nyak alatt terül szét az a nyálka, melyen az egész has végiggördül. Ha a víz tükörhártyáján csúszó állatokat figyeljük meg, akkor azt látjuk, hogy a talpuk síkja nem egyenes, hanem azon, bizonytalanul ugyan, mégis olyanszerű hullámzás észlelhető, mint a csiga talpán. Ebből sokan arra következtetnek, hogy a planáriák csúszás közben hasizmaikat is szüntelenül használják.

Ha a planáriák alá eresztett tusban sok kárbol van, vagy ha véletlenül a szipókacsővel megbökjük az állatokat, nagy meglepetésünkre, ép olyan erős, heves araszolásba kezdenek, mint a valamiképpen ingerelt piócák, azzal a különbséggel, hogy araszolás közben nemcsak a mellső és hátsó testvéggel, hanem egész testszegélyükkel megtapadnak. Ha hosszasan űzzük az ingerelt állatokat, egyszer csak azt vesszük észre, hogy többé már nem képesek megtapadni, hanem a helyett üresen kapaszkodnak, ragaszkodnak. Vele szemben azonban a piócán ilyenszerű kimerültség sohasem vesz erőt. Ha az űzött planária nyomára valami savanyú természetű festéket, példának okáért fuxint vagy eozint öntünk, akkor szintén előhívhatjuk az állat araszolási nyomát. Ez a nyom azt árulja el, hogy planáriáink megint csak mirigyváladék segítségével tapadnak s minden egyes araszolás alkalmával rendre, talpuk egész szegélyvonalát odaragasztják az alzathoz, mellső testvégükön azonban mégis szélesebb koronggal tapadnak. A piócával szembeállított kimerülésük éppen attól van, mert a ragadós nyálkatermék hamarosan elfogy s ilyenkor üresen tapadnak. A piócák azonban izmaik segítségével ú. n. légüresített tereket képeznek, ezért a tapadásuk sokkal biztosabb s viszont nehezebben is merülnek ki, mert a tapadóizmok nem fáradnak. Tudjuk róluk, hogy ú. n. tónusos összehúzódásba mennek át, mely sohasem vezet az izmok kimerülésére. A planáriáknak csupán mellső nyaktájéki tapadógödrük munkáját segíti némi gyöngén fejlett izomzat.

Már a mozgással kapcsolatosan kétféle mirigytermékkel ismerkedtünk meg: a sikamlós csúszó és a ragadósnyálkával. Ezenkívül is többféle mirigyváladék ömlik az állatok testfelületére. Találunk a szájnyílás és az ivarnyílás környékén is ragadósnyálkát. Ezenkívül a testfelületen mindenütt, különlegesebben mégis a hátoldal szegélyén méregmirigyek váladékai is ömlenek, melyek hozzájárulnak ahhoz, hogy a puhatestű, védtelen, egyébként azonban cukorban gazdag s így édes falatul szolgáló planáriákat s hasonlóképpen valamennyi örvényférget kerülje az ellenség. Legkülönlegesebb mirigyváladékaik mégis a csillós hámsejtek testében keletkező, pálcikaszerű képződmények, melyeket alakjuk után rhabditeknek (rhabditiseknek) neveznek. Ezek a nyálkamódra viselkedő pálcikák hol külön mirigysejtekben, hol pediglen magukban a csillós hámsejtekben keletkeznek. Általános jelenség az, hogy a csillós hámsejt előbb bent a törzs mezenchymájában rhabditisekkel szedi meg magát s csak azután vándorol ki a hámba s áll be a hám többi, már szolgálatot teljesítő sejtjei közé. Ezek a sejtek tehát egészen úgy viselkednek, mint a tömlősök csalánsejtjei, s valóban a rhabditisek is éppúgy jellemzik az örvényférgek bőrét, mint a csalántokok a Cnidariusokét. Rendeltetésük is teljesen ugyanaz. Az örvényférgek ezeket a pálcikaszerű képleteket védő- és támadófegyverként használják. Erre mutat eloszlásuk is a test különböző tájain. A legtöbbet és a legnagyobbakat a test mellső végén és körben a test szegélyén, inkább a hátoldal felől találjuk. A védett hasoldalon kisebb és kevesebb számú pálcikát, a hátoldalon pedig hosszabb és nagyobb számú pálcikát találunk. Érintésre a pálcikák a hámsejtekből kipattannak; ebben a munkában a hámot, a közéje hatoló izomrostvégek is hatékonyan segítik. A kipattant pálcikák elfolyósodnak s ragadós természetüknél fogva a zsákmány lefegyverzésére vagy az ellenség mozgásának a gátlására szolgálnak. Némelyek, arravaló tekintettel, hogy a planáriák – amint arról kísérletek győzték meg a búvárokat – mérgeznek, mérgező hatást is tulajdonítanak a pálcikáknak. Ha nagyobb számú fülesplanáriával, a hegyi patakok Planaria gonocephalajával néhány bolharákot, gammarust teszünk vizsgálati edényünkbe, könnyen megállapíthatjuk, hogy rákocskák a planáriáktól, azok érintése közben benyálkásodnak és mozgásuk rövid idő alatt gyámoltalanná válik. A rhabditisek nyálkás állománya a beszáradás idején betokozódásra képes állatok cistájához is felhasználódik.

A nagyobbtestű állatok a víz tárgyain, tükörhártyáján csúszva mozognak. A Tricladidák és Polycladidák általán ilyen csúszó életmódot folytatnak. Néha ezeket az állatokat a szabad vízben lebegő helyzetben is látjuk; ilyenkor a víz tükréről a talpukon képződő nyálkaköteg segítségével csüngnek alá. A kisebb testűek azonban elég könnyedén úsznak szabadon, de ezek se bírják hosszasan a planktontikus életet, hanem mindúntalan szilárd alzatra térnek vissza. Ezért örvényférgeket legkönnyebben úgy gyüjtünk, hogyha a vízinövényeket, vízparti törmeléket vigyázattal kiemeljük a vízből és edényben hazaszállítjuk. Igazi planktontikus lénnyé az édesvizekben eddig csak két örvényféreg vált. Az egyik a Strongylostoma radiatum, melyet különlegesen a Balaton planktonjában halásztam nagyobb számban, a másik pedig a Mesostoma productum, mely tapasztalataim szerint a Szent Anna-tó egyik jellegzetes plankton állatja, jóllehet ez utóbbi egyebütt szintén szívesen mozog a víz tárgyain, illetőleg kedvvel csüng alá a víz tükréről nyálkaszála segítségével. A Mesostoma productumot a Szent Anna-tóban úszó lebegő helyzetéből három méteres mélységből is nagy tömegben halásztam. Rájöttem egyúttal arra is, hogy ezek a planktontikus örvényférgek csöppek képében nagyobb mennyiségű olajat halmoznak fel a testükben s annak segítségével lebegnek. Ezzel szemben megállapítható az, hogy más, nagyobb testű s csak az alzaton csúszni tudó állat, zsírt nem tartalékol nagyobb tömegben.

1. Microstomum lineare Müll. 16 egyénből álló vonalas telepe. Az anya először két fő, ezek két másodrendű egyedre oszlottak, amelyek már befűződéssel el is vannak különítve. A további oszlások harántsövényekkel jelezve. au = szem, wgr = szaglógödör, mI és mII = az első- és másodrendű egyed szája, m1 és m2 = a harmad- és negyedrendű egyed szája, da = bél, dap = vakbál, cp = farkszemölcs

Csodálatosképpen egyes Microstomum-fajok bőrében vagy bőre alatt csalánsejteket s azokban kipattanásra képes csalántokokat találtak. A régi búvárok felfogása szerint ezek a férgek saját termékei lettek volna, s olyannyira fontos tartozékoknak vélték, hogy még rendszertani osztályozásukra is felhasználták. Kísérleti vizsgálatok azonban azt a rendkívül érdekes dolgot derítették ki, hogy ezek a csalánsejtek, illetőleg csalántokok a táplálékul elfogyasztott édesvízi hydrák testéből származnak. A csalánsejtek a hydrában is a bélen keresztül vándorolnak szolgálati helyükre s így emésztőnedvek ellen védve vannak. Ennek a védelemnek köszönhetik, hogy sem a Microstomum bele, sem pediglen hámsejtjei nem emésztik fel a csalánsejteket s azok itt is a bélen áthatolva a bőr felé nyomulnak. Másokéval egybehangzó vizsgálataim eredménye azonban kizárja, hogy ezek a sejtek itt valóban működnének is, már csak azért sem, mert a jövevényeket az örvényféreg sejtjei, mint a szervezetre nézve teljesen idegen testet, eltokozzák a környezettől.

Az örvényférgek izomzata a laposférgekre általánosan jellemző módon van alkotva. Itt is többrétegű bőrizomtömlőt találunk, mely különösen a hasoldalon s itt is inkább a mellső testvégen fejlettebb. A testet bizonyos rendszerben, úgynevezett bel- vagy mezenchymatikus izmok járják keresztül-kasul, melyek az állat alakjának kiformálásában és megtartásában is lényeges szerepet töltenek be. Az állat minden szerve izmok segítségével működik, így a bélcső fala is gyöngéd izomhártyával van körülvéve. A mellső testvégen igen gyakran kialakuló tapadógödörnek sajátlagos izomzata van, mely részben a mirigyváladék kipréselésére, részben pedig magának a tapadásnak mechanikai alapon való fokozására is szolgál.

Az idegrendszerről az újabb vizsgálatok megállapították, hogy ez az elsődlegesen a bőr alatt egyenletesen szétosztott, úgynevezett diffusus idegszövedékből képződött ki. Ennek nyomai az érzőidegek eloszlásában, még ma is minden örvényféregben fennmaradtak. Mégis ebből az idegszövedékből hosszanti kötegek különödtek ki, melyek az izmoknak és a szerveknek a hasoldalon való tömörülése következtében főként a hasoldalon képződtek ki.

5. A Tejfehér planária, Dendrocoelum lacteum O. F. Müll. g = agydúc a rajta fekvő szemmel, n = hosszideg, p = garat, d = bélcsőágazat.

Erről a központi idegrendszerről igen jó képet nyujt az ábra. A hasi idegkötegekben a mellső testvégen, az idecsoportosuló érzékszervek nyomán, páros fejdúc képződött, mely a bélcsőnek ide kihatoló ágától mindig hasoldalt fekszik és amely bélgyűrűt (garatgyűrűt) sohsem képez. A szívógaratnak garatgyűrű képében saját idegrendszere van, mely lehetővé teszi azt, hogy a kivágott garat még magától is hosszú ideig mozog; ez a garatideg azonban nem azonos a magasabbrendű férgek garatgyűrűjével.

A mellső testvégen két érzékszervet tudunk egészen pontosan megkülönböztetni. Az egyik a szem, a másik a szaglószerv. Ezenkívül tapintani, továbbá jól ízlelni is tudnak állataink, sőt némelyiknek áram-érzékszerve is van. A szemek rendszerint párosával, néha meg éppen nagyobb számban képződnek, azonban különösen a mélység- és barlanglakó állatokban rendszeresen hiányoznak. A szemek kivételképpen nem a bőrben képződnek, hanem a bőr alatti mesenchymában s úgynevezett befelé fordított szemek, melyeknek érzősejtjein áthaladó fény először érinti a sejtmagot s csak azután az érzőpálcikát. Lencséjük nincs, ezért a festéktől gömbhéj módjára körülvett s így bizonyos tekintetben sötétkamraként működő szerv csakis az iránynak és fény mennyiségének megkülönböztetésére alkalmas. – Az agydúc előtt, a test mellső végén háti oldalfekvésben rendszeresen ott találjuk a páros szaglószervet, melyet az aggyal való szoros kapcsolata miatt cerebrális organumnak is szokták nevezni. Ezek a planáriáinkon a festéknek az illető helyen való hiánya miatt szabadszemmel, de kézi nagyítóval mindenesetre észrevehető, és felületi fekvésű csíkokban, mint úgynevezett aurikuláris szervek az állatok fülszerű tapogatói mögött helyezkednek el.

2. A) Stenostomum leucops Dug., B) St. agile Sillim. szg = szaglószerv, ft = fénytörőtest, g = garat a mirigyeivel, b = bélfal (eredeti rajz)

Alsóbbrendű örvényférgekben azonban, mint azt a Microstomatiá-kban látjuk gödörszerű, vagy zsákszerű mélyületeket képeznek s így a szaglógödrök jellegzetes alakját már itt, ezeken az alsórendű lényeken magukon viselik. Újabban Steinmann a Planariák említett tapogatóján s részben az állat mellső homlokrészén áramérzékcsíkot írt le. Gelei pedig egyenesbelűeken elosztott fekvésben 8 érző dúcsejtet állapított meg, melyek szintén áramérzők, rheoreceptorok. – Az örvényférgek testén a testből igazában kiemelkedő szervekként s egyúttal harmadik érzékszervként csak a tapogatók lépnek fel. Ezek a mellső testvég homlokrészének karaj- vagy szarvszerű nyujtványai s különlegesen az érintő tapogatásra szolgálnak. Ezek különösen a szárazföldi Planariákon fejlettek. A két alsóbbrendű alosztályban ilyenek nincsenek, e helyett itt a rendszerint hegyesre nyúlt, orrszerű testvég szolgálja a tapintást. Egyébként tapintó érzékelésre az egész testfelület mindenütt egyformán képes. Néha a hátulsó testvég, mivel az állatok hőkölve is tudnak mozogni, különlegesebben érzékeny a tapintásra. Ízérzetekre valószínűleg csak a garat képes. A Planáriák-ról ugyanis nagyon könnyen megállapíthatjuk, hogy az állat, mihelyt a táplálékát megközelíti, mindjárt a csillós bevonatú garatját ölti ki, melynek segítségével környezetében ide-oda tapogat és a táplálék hasznavehető részeit a hasznavehetetlenektől azzal különbözteti meg. A kiölthető garat pereme, amint azt vizsgálataim kiderítették, idegvégződésben sokkal gazdagabb, mint oldalfelülete. – Meg kell említenem, hogy planáriáink is, meg egyenesbelű férgeink is feltűnően érzékenyek a víz áramlásai iránt. Ennek kapcsán áramérzékszervet sikerült némely Mesostomafajban kimutatnom. Koehler hegyi planáriák áramérzékével foglalkozott kísérletileg.

Aki hegyvidéki patakok mentén jár, az ne mulassza el egy igen egyszerű kísérlet alapján a folyóvizek állatvilágának kiváló szagérzékéről meggyőződni. Ha semmi nyers húsneműt nem visz magával és hamarjában még békára sem akad, melyet lábával szétnyomván, a patak valamely köve alá helyezhetne el, akkor bizonyára kap a nedves környéken valamiféle gombát, melyet kettétörve, kővel nyomtathat meg a vízben. Ha a víz akárminémű szerves táplálékból felszabaduló részecskéket, természetesen igen nagy higításban tovavisz, és ha még ráadásul nem is tűz a nap a patak következő szakaszára, hanem vagy árnyas lombok borulnak a patak fölé, vagy pediglen felhős, borús idő kíséri kirándulásunkat, akkor a patak megfelelő partmentén, ahol a csaléteket elhelyeztük a kövek alól mindjárt előbújnak planáriáink, minő a füles planária (Pl. gonocephala, vagy ha nagyon hideg a víz, a szarvas planária (Pl. alpina), előbújnak a gammarusok, kijönnek a tegzesszitakötők álcái s valamennyi elkezd az árammal szemben felfelé küzdeni. A gammarusok kijönnek a patak szélsodrába, a planáriák pedig a szitakötő álcákkal együtt a fenék kavicsai között törtetnek felfelé s tapogatnak állandóan jobbra-balra, szimatolnak szűntelen. Ha közben megúnjuk ezt a vándorlást nézni és egy félórára az erdő zenéjében és virágpompájában gyönyörködünk, visszatérvén a mi gombánkhoz, vagy széttaposott békánkhoz, azon a gammarusoknak és planáriáknak nagy tömegére akadunk. A planáriákat inkább a béka vérszaga, a gammarusokat inkább a gomba szaga csábítja és gyüjti nagy hemzsegő halomba össze. Ha vízmentén a csalétek mögé tartjuk vízi gyüjtőhálónkat, nagy tömegben szedjük össze gyüjteményünk számára a legbecsesebb anyagot. A lélekzés kérdésével a kistestű fajoknak nem kell vivódniok; a bőr a gázok átáramlását magától elősegíti. A planáriák már nagyok ahhoz, hogy minden fáradtság nélkül jussanak friss vízhez, s különösen súlyos feladatok elé állítja a lélekzés kérdése a tengeri sokszorosbelűeket, melyek közül némelyik gyerektenyérnyi méretre vergődik. A lapostestű planáriáink a lélekzést nyugvó helyzetükben azzal oldják meg, hogy csillóikat állandóan mozgásban tartják, mellső testvégüket, mint azt a

4. A Gyászos planária, Pl. lugubris magyarhoni példánya élő állapotban, ú. n. lélegző helyzetében lefényképezve; látszik az ágazatos bélcső, a garat és alatta a párzószervek (eredeti fényképfölvétel).

Alsóbbrendű örvényférgekben azonban, mint azt a Microstomatiá-kban látjuk képen látjuk, tölcséresen fölboltosítják és azon még hasuk alá is folyton vizet hajtanak be, tehát cselekvőlegesen aktíve lélekzenek. Ezt teszik a nagy tengeri férgek is, melyeknek háta még ráadásul ujjszerű nyújtványok, szemölcsök képében kopoltyúkkal van megrakva.

3. Bothrioplana semperi Braun. sz = szaglószerv, b = bél, g = garat (eredeti)

Az örvényférgek, igen kevés kivétellel, hímnősek, kettősivarúak. Sőt igen gyakori jelenség az, hogy mind a két ivari állapot egyszerre jut érettségre, olyannyira, hogy a párosodó állatok egymást egyidőben kölcsönösen termékenyítik meg s ekképpen egyidőben, egyszerre, kölcsönösen hímek s nőstények gyanánt viselkednek. Ez a mindkét nemű, egyszerre való ivarérettség természetesen lehetővé tenné azt, hogy az állatok saját magukat megtermékenyítsék, ami annál könnyebben mehetne, mivel a hím- és a női ivarszervek egyazon közös ivar előtérbe torkollanak, sőt mi több, a tojás kiképződésére igen gyakran egyenesen a hím párzószervhüvelye szolgál. Kiterjedt kísérletek, amelyeket részben én Würzburgban s velem egyidőben Münchenben Goetsch végzett, igazolták, hogy a teljes hermaphroditizmus dacára sem termékenyítik meg magukat az állatok. Itt is beválik tehát az élő természet háztartásának az a törvényszerűsége, hogy az utódok képességeik keveredése s így életrevalóságuk biztosítása érdekében mindig két külön szülőtől részesednek örökségben. Ha mindez, az Örvényférgeket illetőleg is nem volna így, ha a hermaphroditizmusnak a rendszeres önmegtermékenyítés volna a következménye, nem értenők meg azt, hogy miért fejlődött vona már az örvényférgekben a párzószerveknek olyan tökéletes és bonyolódott sokasága, melyet az állatvilágnak még alig ér valamely osztálya utol (lásd a különféle Planáriák-at és az egyenesbelűeket).

Végezetül meg kell emlékeznünk egész röviden a bélcső alkotásáról is

3. A Tejfehér planária (Dendrocoelum lacteum O. F. Müll.) bélcsőágazata. Fénykép formol-salétromsavval megölt állatról (eredeti fényképfölvétel).

5. A Tejfehér planária, Dendrocoelum lacteum O. F. Müll. g = agydúc a rajta fekvő szemmel, n = hosszideg, p = garat, d = bélcsőágazat.

Ennek tárgyalását a szokás ellenére azért hagytam utoljára, mivel a bélcső alkata az örvényférgek rendszertani beosztásának képezi alapját. A már fönnebb emlegetett izmos szívógarathoz, vagy amint azt Méhely nevezi: nyeldeklőhöz, a külbőrnek hosszabb-rövidebb betűremkedése, az ú. n. garattáska vezet. A garat után kövér, terjedelmes sejtektől alkotott emésztőbél következik. A szájnyílásba is még sokkal nagyobb mértékben magában a garatban, annak rendszerint peremén, számos nyál- és nyálkamirigy torkollik, melyeknek váladéka hol a táplálék megragadásában és lenyelésében, hol pedig az emésztésben játszik szerepet. Magános mirigysejteket, melyek szintén a bélüri emésztésben játszanak szerepet, a bélcső emésztőszakaszában is találunk. Az emésztés nagyjában bélüregi, ú. n. extracellurális, folytatásban azonban s a zsírokra nézve különlegesen intracelluláris. A bél hámsejtjei ugyanis még az esetben is falósejtekként (phagocyta) viselkednek, ha különben a táplálék mozgatására csillókkal is fel vannak szerelve. A bél, a zsákmányolt s a garat segítségével kiszívott, kikotort állat bőrfestékállományát is felszívja s attól, az áldozat színe szerint, különböző színűvé, zölddé, sárgává, barnává vagy éppen vörössé válik, ami az esetleg színtelen testen tompán áttetszik. Az ilyenképpen, rendszerint szabad szemmel is látható bélcső a rendszertani megismerésben is eligazítja a búvárt. A legalsóbbrendűek rendelkeznek ugyan entodermális emésztősejtekkel, bélüreg azonban nem képződik ki, a bél külső fala sem határolódik el a környezettől, hanem az emésztősejtek észrevétlenül mennek át a környezet parenchymájába. Ezek a bélüregnélküliek: Acoela, egyúttal az örvényférgek legalsóbbrendű és tengerben élő csoportját képviselik. Garatjuk, mivel az áldozatot kiszívják, ezeknek is van. A garatból, a szomszédos parenchymasejtek átveszik a táplálékot s azt sejtről-sejtre továbbadogatják. A faji fejlődés következő fokán a bélcső üreggel rendelkezik és a testen végigfutó, egyenes tömlőt formál, ezek az egyenesbelűek: Rhabdocoelida. A mi planáriáinkban a hosszú, kiölthető hengeres szakaszra következő bél háromágú, kettő a garat mellett, a test hátulsó végébe fordul, egy pedig a garat folytatásában, egész a fejig halad előre, ezek a hármasbelűek: Tricladida. Végül ismerünk a tenger vizéből olyan s rendszerint igen nagytestű örvényférgeket, melyeknek bélcsőrendszere a garatra mindjárt következő sok ág alapján a tömlősökre s azok között is különlegesen a bordásmedúzák (Coeloplana, Ctenoplana) alakjaira emlékeztet, ezek a sokszorosbelűek: Polycladida.

Az örvényférgek a föld egész kerekségén elterjedtek. Nincs köztük egyetlen szessilis lény sem, s így szabad mozgóképességükből természetesen folyik nagy elterjedtségük. Az édesvíziek, úgynevezett tartós tojásuk segítségével is könnyen terjednek tócsáról-tócsára, mert az ilyen peték a beszáradást könnyen elviselik s a száradt tófenékről a szélszárnyán felkavarodó por messzi vidékre elterjeszti állatainkat. Ki kell emelnünk azt a különleges jelenséget, hogy az örvényférgek a sejtes állatok azon legalsóbbrendű lényei, amelyekből levegőn élő, szárazföldi állatok is váltak ki. Ez azért sajátságos dolog, mert az állatok testét, még ha szárazra kerültek is, semminémű, a száradást álló kutikula nem borítja. Sőt csillóikat még a szárazföldi lények sem veszítik el. Ez, az első pillanatra, még a szakbúvár előtt is hihetetlennek látszó jelenség csak két feltétel mellett valósítható meg. Az egyik az, hogy a mi szárazföldi Planáriáink és Vorticidáink nedvességlakók. Nedves mohák, fatörmelékek, levelek között, továbbá kövek, fadarabok alján tartózkodnak s házatlan csigák módjára csak a nedves éjszakákon bújnak elő. Egyesek a mérsékelt égöv alatt is el tudtak terjedni, túlnyomórészt azonban a trópusok örökösen esőtől áztatott, nedves erdőségeiben tartózkodnak. A másik feltétel pediglen az, hogy ugyanaz a szívós alkatú nyálka, melyet a vízben helyváltoztatásra használnak, a szárazföldön még nagyobb mértékben termelődik, az egész testet vastag rétegben vonja be s amint azt a mi égövünk alatt oly nagymértékben elterjedt kétéltűekről és csigákról egyaránt tudjuk, a nyálka a kiszáradástól nagyszerűen védi a testet. Ez a nyálka egyúttal a bőrlégzésnek is elkerülhetetlen feltétele.

A magyarhoni örvényféreg-kutatást 1876-ban indítja meg Erdélyben és ott is főként Kolozsvár környékén Parádi Kálmán, ki a régiek között a legtehetségesebb és legszorgalmasab búvár volt. Roboz Zoltán 1881-ben a Polycelis nigráról írt bonctani értekezést. Foglalkoztak még az örvényférgekkel Daday Jenő, Margó Tivadar és Kertész Miksa.

Nagyobb lendülettel indult meg mintegy két évtizeddel ezelőtt az ide vágó kutatások sora, midőn a budapesti és a kolozsvári iskola kelt versenyre ennek a szövettani és állatföldrajzi szempontból annyira fontos állatcsoportnak feldolgozásában. A pesti iskola Méhely vezetése alatt inkább faunisztikai-oikológiai kérdésekkel, a kolozsvári pedig bonctani, szövettan és örökléstani problémákkal birkózott meg.