2. rend: Szarúkorallok (Gorgonaria)

A szarúkorallok rendjét kemény tengelyváz jellemzi, amely puha kéreggel van bevonva. A puha kéregből külön képződnek a polypocskák. Az egyedfejlődés azonban azt bizonyítja, hogy a szarú- és bőrkorallok vázképződése között nincsen lényegbeli különbség. Ennek a rendnek világszerte ismert képviselője a vörös nemes korall, Corallium rubrum L., melyből a régiek kalárisgyöngye készült. A telep rózsa- egész skarlátvörös tengelye, a kláris ág-bogok, melyeket a belőlük készült ékszereken ismerünk, úgy keletkezik, hogy az egyenként képződött tövises mésztűk meghatározott módon egymással összeépülnek; a gyakorlott szem az így létrejövő szerkezet alapján nagyító alatt föltétlenül meg tudja különböztetni a hamisítványokat az igazi kláristól. A puha kéregben a mészvázrészek lazán rendeződnek; tőlük származik az élőtelep élénkvörös színe. A fehéres, díszes élőpolypocskák a fogókarokból alakult csillagformájú koronájukkal igézőleg emelkednek ki a vörös bőrből. A telep egyedein alakkülönbözőség mutatkozik annyiban, hogy a közönséges falópolypocskák (autozoidok) között csőpolypocskák (siphonozoidok) fejlődnek. Utóbbiak piciny, fogókarnélküli egyedek, melyeken keresztül a kéreg bélcsőszövedéke a fölületre torkollik; a csőpolypocskák a víz bevezetésére s így a kéreg szellőztetésére szolgálnak. A telep úgy növekszik, hogy az egyes egyedeket összekötő bélcső-rendszerből új polypocskák sarjadzanak elő.

Corallium rubrum Lam. (Stempel: Zoologie im Grundriss)

Az ivaros szaporodást Lacaze-Dutiers francia állatbúvár már 1864-ben tanulmányozta éspedig az északamerikai partokon. Azt tapasztalta, hogy a telepek váltivarúak: egy-egy telep tehát vagy csak nőstény-, vagy csak hímegyedekből áll. Nagy ritkán hím- meg nőstényegyedeket is talált ugyanazon telepen együtt, sőt azt is tapasztalta, hogy ugyanazon egyed kétivarú volt. Koch tapasztalata szerint a petesejtek az anyapolypocska testében termékenyülnek meg, sőt a csillóruhás álca is ott fejlődik ki. Más korall-fajokon a csőpolypocskák termelik a csírasejteket, a nemes korallokon azonban a falópolypok az ivaros egyedek.

A korallhalászat fő székhelye a Földközi-tenger nyugati partja. Itt a nemes korallok rendesen a 80–200 m mélységű sziklás tengerfenéken tenyésznek, azonban a sekélyes tengerpartközeltől le egész a 900 m mélységig találhatók. Az olasz tengerparton és az Adriában mindenütt lelhetők kisebb nemes korallpadok. Gazdagabb aratást biztosítanak az Ion-szigetek, valamint Algir és Tunisz partjai; innen kerülnek ma a legszebb nemes korallok a kereskedelembe. A fogásnak és a megmunkálásnak módja ősidők óta azonos. Az „Aquarium Neapolitanum”-ba olvassuk a következőket: „A korallhalászok eszköze fagerendákból összeácsolt nehéz kereszt, amely régi hálóval és fölcsavart alattságvégekkel van teleaggatva. Ezt az eszközt húzzák a tenger fenekén. Húzás közben az ágas-bogas korallium-telepek letöredeznek, belebonyolódnak a készülék közeibe és azzal a fölszínre kerülnek. Feldolgozásuk végett a kérget az állatokkal együtt lekefélik és a váznak felső rétegét letakarítják. Aztán csiszolóvászonnal és olajjal lecsiszolják és acéllal fényesítik. A gyöngyöket esztergapadon formálják, majd átfúrják és az alakokat acéltűvel dolgozzák ki rajtuk. Már a nyers koralliumdarabok értéke igen különböző. A vastagabb ágakat igen gyakran férgek, szivacsok fúrják át, miért is értékük kilogrammonként 5–20 frankkal esik. A közönséges jó árut régebben 40–70 frankkal fizették, a kiválogatott hússzínű darabok (Peau d’ange)-ért 400–500 frankot, sőt annál is többet adtak. Ma már az árak a divat kedvezőtlen alakulása miatt rendkívül estek. Ékszerré nagyrészt Itáliában, Nápolyban, Génuában és Livornóban, Franciaországban Marseilleben és Párizsban dolgozzák föl.

Jóllehet a vörös nemes korall a Földközi-tengerből és az Atlanti-óceánban a Capverdi-szigetek környékéről ismeretes, mégis Mauritius- és Madeira-szigetek körül Dél- és Keletázsiában és az Ir-tengerpartokon más nemes korralium-fajok is élnek. Jövedelmező halászatot űznek Japánban a Pseudocorallium alatius Ridleyval, melynek angol fontját 30 fonsterlinggel fizetik.

A következő családok tengelyváza szaruanyag. Éspediglen a váz vagy tisztán szaruból áll, vagy a szaruanyag mellett mészmagot is találunk; megtörténik az is, hogy a szaru mésszel van telítve, vagy pedig az, hogy a szárszerű vázban szarubütykök meszes bütyökközökkel váltakoznak. A szarukorallok közé, melyeknek többé-kevésbbé mindig hajlékony, igen terjedelmes koralliumok tartoznak, melyek csodálatosan szép telepeket képeznek. A ragyogó sárga, vagy vörösesibolya vénuszlegyező (Gorgonia flabellum L.) a keleti Atlanti-óceán melegégövi részein él s a váza sűrű hálót képez, melynek kérgében a láthatatlan polypocskák szétszórtan helyezkednek el. A hálószemek egyazon síkban feküsznek s az így képződött majdnem méter magas és másfélméter széles óriási legyező a sekély vízben fölfelé emelkedik és kecsesen követi a vízfölület hullámmozgásait, közben-közben néha ki is emelkedvén a vízből.

Az Eunicella-fajok Európa tengereinek, a Földközi- és az Atlanti-óceánnak legismertebb alakjai; újabban Japánban is találtak Eunicellákat. A Földközi-tengerben, az angol partokon és Skócia nyugati részein 40–50 m mélységben a tejfehér Eunicella verrucosa Pall. halászható; a telep félméter magas cserjét képez, melynek ágazata egymagasságból terjed szét. Az állat igen gyakran narancs- vagy miniumvörös. A törzs széles alsó lapjával kövekre vagy üregek sziklafalaira telepszik. A polypocskák a telep síkjában az ágakon két tömött sorban helyezkednek el úgy, hogy a sorok egymással szembe kerülnek. A polypocskák nem bújnak elő valamennyien egyszerre, akváriumokban figyelhetjük meg, hogy egyazon időben némely egyedek a kéregbe besüllyedve, mások félig kifeselve s megint mások teljesen kinyujtózkodva ülnek az ágakon. Az egyének különben is igen függetlenek egymástól. Érintésre egyelőre csak az ingerelt karok mozdulnak s csak később húzódik össze a polypocska. Csak igen erős ingerlésre következik be az, hogy a hatás a szomszéd egyedekre is átterjed. A táplálkozásukra nézve Kock azt gyanítja, hogy legnagyobbrészt bomlásnak indult szerves részekkel élnek. Igen nagy a helyrepótló képességük. A levágott ágak helyébe gyorsan újak nőnek, sőt a lekapart kéreg is hamar beforr. A telep ága-boga igen alkalmas arra, hogy benne különböző állatok, mint spongyák, kígyókarú tüskebőrűek és rákok megtelepedjenek s hogy az ágakba akassza a cápa tojását.

Ugyanebbe a családba tartozik az igazi fekete korall, Euplexaura antipathes L., melynek fekete vázát a Keleten olvasónak, ékszereknek, apró emléktárgyaknak és pipaszopókáknak használják. Az Indiai-óceánban és a Vörös-tengerben halásszák. A ábrán bemutatott Plexauroides regularis Kük. az Aru-szigetek (Ausztrália) partjain él. Ágazata egysíkban terjeszkedik ki, a polypocskák azonban az ágakon köröskörül helyezkednek el. A kéreg belső övében mésztüskék, a külsőben kristályos mész rakódik le s így a szaruváz kissé merevvé lesz.

Plexauroides regularis Kük. (Kükenthal-Krumbach: Hdbuch d. Zool. Bd. 1.)

Az Isidák arról nevezetesek, hogy tengelyvázuk szaru- és mésztagokból van fölépítve. A Földközi-tengernek 20 cm-től 1 m magasságig megnövő fehér korallja, az Isidella elongata Esp. sötét szarutagjai áttetszenek a korallium tiszta fehér kérgén. A telep mérsékelten elágazó nyulánk fácskát formál, melyen a kis polypok vörösesen áttetsző garatja és élénken sárgásvörös szájpereme finom ellentétben van a héjjal. Miként az Eunicellának, úgy ennek polypjai is két sorban rendeződnek az ágakon. Nem képesek eltűnni, mert arra igen vékony a törzs kérge; valaminthogy a mindig mereven kinyújtott szembetűnően szárnyalt 8 karjukat sem tudják behúzni, hanem legfeljebb csak a szájuk fölött összehajtani. Egyetlen védőszervük a karok külső oldalán kialakult kicsi, hegyes mésztüskék rétege. Az Isidella legtöbb rokonával ellentétben nem ül szilárd alapon, hanem puha homokban telepszik meg. A törzs egyenes állását lapos, vízszintes nyúlványok biztosítják. A 30–40 cm magas példányok gyökerei mintegy 30 cm átmérőjű területet vonnak be.