3. rend: Tengeritollak (Pennatularia)

A tengeritollak nem nőnek a tenger tárgyaira, hanem polypocskamentes nyelükkel lazán a tengerfenék iszapjában vagy homokjába szúródnak be, s a polypocskákat és a csöves egyéneket viselő rész a vízbe emelkedik föl. A telep valamennyi egyéne az nagy elsődleges főpolypocska oldalfalán sarjadzik; a főpolypocska feltűnően hosszúra húzódik és erősen átalakul. Bélüregét válaszfalak 2–4 hosszanti csatornára osztják. A csatornák között a telep támasztására szaru vagy pedig elmeszesedett tengely fejlődik. A felső polypocskás szakaszban bélcsöveknek hálózata kapcsolja egybe a számos másodlagos polypocskákat. Ezek a törzsnek vagy minden oldalából nőnek ki, vagy pediglen daganatokon, leveleken helyezkednek el, melyek kettős sorokban fejlődnek, mint a toll-lemezkék a toll gerincén. A testfalon mindenütt mésztüskékkel találkozunk. A nyál csatornáit ú. n. telepizomzat követi, amely lehetővé teszi azt, hogy az egész telep egységesen húzódjék össze, illetve terjedjen ki.

A Veretillum Cuv. arra példa, hogy a polypocskák a törzspolyp testén minden oldalon sarjadzanak. A Födközi-tengerben a Biszkayai-tengeráramban s a nyugatafrikai tengerparton él a Veretillum cynomorium Pall. Ez az iszapos tengerfenéknek 30–220 méteres mélységeiben telepszik meg. Az állat pár cm magas ráncos szennyessárga botocskákhoz hasonló, összehúzódott telepeket formál; váztengelye alig 2 cm hosszú. Ez az alig észrevehető teremtés mesébe illő átalakulásokon tud keresztülmenni. A gazdag bélcső hálózatába lassanként vizet vesz fel és ennek révén áttetsző, gyöngén narancsszínű oszlop emelkedik ki az iszapból, mely csodaszép kristálytiszta virágkelyhekkel van megrakva. A polypocskák 7.5 cm hosszúra nyulnak ki és e közben Bohn szerint az egész telep felülete mintegy hatvanszorosan, magassága pedig kilencszeresen növekszik meg. Különösen az éjszakákat használja fel arra, hogy erősen kifesledezzék. Mindehhez az alakbéli pompához csatlakozik az, hogy az állatok világitanak. A világítás valószínűleg a szervezet minden sejtjében található zsír vegyi átalakulásából származik.

Veretillum cynamorium Pall. kibontakozott polypocskákkal. Az állatot a képen lefektetett helyzetében látjuk; a valóságban balfelén levő nyelével befúródik az iszapba és függőlegesen áll. (Kükenthal-Krumbach: Hdbuch d. Zool. Bd. 1.)

A telep meglehetősen nagy polypocskái szabálytalan közökben vannak a felületen elosztva. Köztük nem egészen szabályos hosszanti sorokban csőpolypocskák (siphonozoidok) helyezkednek el, melyeket szabad szemmel éppen csak hogy észreveszünk. Ezeken ivari termék nem keletkezik, holott a nagyobb falópolypok bélsövényeik hasfelőli oldalán telepenként váltakozva vagy petét, vagy pedig hím csírasejtet termelnek. A petesejteket Balsz szerint kora reggel a szájnyílásukon keresztül rakják le.

Niedermeyer szerint az Alcyoniumokkal ellentétben a Veretillumok a törzsükön is el vannak látva idegsejtekkel. A kinyujtózott polypocskák ingerekkel szemben igen különbözőkép viselkednek. Az egyik alkalommal érintéssel szemben az egész telep érzéketlen. Pár órával később azonban, ha valamely polypocskának fogókarját érintjük, akkor vele együtt a szomszéd karok is behúzódnak s az egész polypocska mind jobban és jobban bezárkózik; ha pedig magát a polypocskát ingereljük, akkor vele együtt kisebb-nagyobb távolságra a szomszédok is összehúzódnak. (Bohn.)

A mély tengerekben lakó Umbellula-fajok ingó-rengő nyélen elhelyezkedett liliomokra emlékeztetnek. Az 5–6 cm hosszúságú polypocskák 2 m-re is megnövő nyél végén csokorban helyezkednek el. A nyél a vége felé igen hajlékony mésztengellyel van támasztva a széles felfuvódott talpi rész a homokba horgonyozza le a telepet. A falópolypocskák között is, a nyélen is számos csőpolypocska helyezkedik el, részint fogókar nélkül, részint egyetlen fogókarral felszerelve. Ha a nagy polypocskák elhelyezkedését vizsgáljuk, azt látjuk, hogy 2 szimmetrikus sorban fejlődnek. Az Umbellulák világszerte el vannak terjedve s a tengerfenék 200–4500 m-es mélységeit népesítik be. Az Umbellula encrinus L. fajt már 1752. óta ismerik az Atlanti-óceán nagy mélységeiből. A Norske Nordhavs-expedíció hatalmas példánya 2.30 m volt s a legnagyobb polypok fogókarjaikkal együtt 12.5 cm hosszúak voltak.

Gravier a Scytaliopsis djiboutiensis Gravier nevű fajon a Szomáli tengerparton Dzsibuti környéken figyelte meg, hogy a tengeri tollak nyelükkel, hogyan fúródnak a homokba. Ha valamely botszerű telepet a homokra helyezett, akkor a nyél szabad vége a geotrópikus növények gyökérmozgása értelmében lefelé hajlott, a telepben áramló folyadék pedig az izomzat hatása alatt a nyélbe nyomódott s így a vastaggá és merevvé vállott nyél bunkószerű vége a homokba nyomult be. Erre a nyél elernyedésével összeesik s ugyanakkor nagyobb darabja süllyed a gödörbe. Erre következik a nyél új feltelése és megdagadása s vele a gödör mélyülése, ami mindaddig tart, amíg a nyélnek váztól támasztott vége is a homokba nem kerül. Erre a nyél többi része mind jobban és jobban felegyenesedik s végül az egész telep homokba szúrt vesszőként helyezkedik el.

Legközönségesebben ismert telep a tengeritoll, Pennatula phosphorea L., melyről a természet nem ismerője az első pillanatban azt hiszi, hogy valaki igazi madártollat fűzött a tenger homokjába. Ez az állat az európai tengerekben s az Indiai-óceánban le egész a Déli-sarkig különböző fajta változatban mindenütt található. A telepben a gerinctől tömött egymásutánban számos hosszú, keskeny levél ered, mint megannyi toll-lemezek. A toll egyik, és pedig a hasi oldalán minden egyes lemezen számos (20) polypocska helyezkedik el egy-egy sorban. A lemezek között számtalan csőpolypocska van s a gerinc háti oldalát egy csíkban sűrűn borítják. A polypocskák fehérek, a telep nyele és levelei a mésztűkhöz kötött világos- vagy sötétvörös színtől gyöngéd árnyalatot kap. Ha a telep vizet nyom magába, akkor a talajon felegyenesedve áll; ha pedig a vizet kiüríti, akkor a homokra fekszik. A megmerevíthető nyél segítségével a telepek lassan vándorolnak.

A gyönyörű állatok az éj folyamán megbűvölően viselkednek: ha a tollat valami zavarja, valamelyik pontján izzóvá válik, a világító szikra az egyik polypról a következő pillanatban a másikra ugrik és ilyenképpen világítóáramok járják be az egész tollat. A fényt a polypocskák keltik éspediglen mindkét fajta egyén. Hickson megállapította, hogy a falópolypok testében a bélsövények fodrai (mezenteriális phylamnetumok) világítanak. A kutató búvár a világítás jelenségét frissen befogott és kevéssé háborított példányokon figyelheti meg. Elegendő, hogy az akváriumfalon kopogtassunk, hogy szikrák mutatkozzanak a tollon. Ha a tollat a víz alatt kezünkbe vesszük, vagy pedig a tartóból kiemeljük, a fénylő pontok és csíkok elevenebben jelentkeznek s ha tervszerűleg ismételjük az ingereket, akkor szabályos fényáram kering a telepen, amint azt Panceri 1871-ben Nápolyban tanulmányozta. A szabályszerűleg ingerelt állatokon két fényáram állapítható meg, melyből az egyik a falópolypokhoz kapcsolódván, a toll hasi oldalán az egész lobogón látható, holott a másik a csőpolypocskákon mutatkozik s így a toll hátlapján jelentkezik. Ha a telep nyelének alsó végét szorítjuk meg, a világítás a legközelebbi lemezeken jelentkezik s a toll gerincétől halad a lemezek vége felé s egyúttal lassan a toll hegyéig terjed tovább. Ha pedig a toll hegyét ingereljük, akkor fordított irányban s ha a toll közepét bántjuk, akkor középről a két vég felé terjed a fényáram. Viszont, ha egyszerre ingereljük a telep két végét, akkor a fény egyszerre szalad a két végről a közép felé és ott rendszerint megakad, ritkán azonban az is megtörténik, hogy a két fényhullám egymást átugorja s a másikat megerősítve tovaterjedési szakaszán erősebb fénycsíkot eredményez. Megpróbálhatjuk azt is, hogy valamely lemez hegyét ingereljük, akkor először az ingerpont közelében keletkezik fény, az a lemezen a gerincre ugrik át s onnan terjed mint másodlagos központból minden irányban tovább. Átlag két mp alatt 10 cm hosszú utat tesz meg a terjedő fény a gerinc mentén. A fény tovaterjedését olyan körszerű bemetszés, mely a tengelyvázig hatol be, meggátolja; ebből nyilvánvaló, hogy az ingerület a szervezetben az idegek útján terjed, mert az átmetszéskor az idegeket vágjuk ketté.

A Pennatulához nagyon hasonlít a Földközi-tengerünkben élő szürke tengeritoll, a Pteroides griseum Bohadsch, amely azonban Európa atlanti-óceáni partjain is található vastag nyélen ülő toll. A zömök, húsos gerinc szintén két sor levéllel van felszerelve. A polypocskák több sorban sarjadzanak a levelek hasfelőli szegélyén. A csőpolypok szintén ugyanazon oldalon találhatók, ezek részben a gerincre is átterjednek Niedermeyer egyik 27 lemezpárral ellátott telepben 35 ezer polypocskát számolt. Az élő Pteroidesek szürkés színűek, néha barnásba hajlanak. Egyes példányok feltünően tarkák: a nyél narancsvörös, a gerinc sötétibolya, a levelek szürkék, vagy feketék s a polypocskák fehérek vagy a barna különböző árnyalatában díszlenek. Nevezetes dolog, hogy a telep színét változtatni tudja.

Pteroides griseum Botadoch

A szürke tengeritoll nappal lobogójának egész harmadrészéig beássa magát a homokba s csak éjjel terpeszkedik az egész gerinc valamennyi levelével kinn a tenger vizében. Mikor este kiássa magát, forgómozgást végez s egyúttal a duzzadással is segíti a kibontakozást. A beásás alkalmával viszont váltakozva merevedik és elernyed s munkájában bő nyálkaváladékával is segíti magát. Igen gyakran megfigyelhetjük a gerinc alatt a nyél hagymaszerű felfúvódását. Az ilyen kiöblösödött helyre vizet vesz fel a felegyenesedés idejére. Ha a telep feszesre van feltöltve akkor a nyél és a hagyma összehúzódik s a vizet a lobogóba tolja, a nyél ilyenkor kiegyenesedik, megmerevedik s a levelek kinyílnak s oldalra hajolnak. A hagyma felett körizomzat van s annak összehúzódása megakadályozza, hogy a víz a nyélbe menjen. Ha a szürke tengeritollat ingereljük, gyorsan összehúzódik, a vizet a csőpolypocskákon keresztül kinyomja és fél perc alatt fél hosszára húzódik össze. Teljesen elernyedt állapotában hosszának mintegy harmadrészére esik össze. A szürke tengeritoll egyénei szintén világítanak, hogyha a telepet akár erőművi, akár elektromos, vagy hőhatással ingereljük. Kísérletileg megállapították, hogy nappal a világítókészségük nagyon gyenge; ha nappal sötét kamrába tesszük az állatokat, hosszú időbe telik, míg világítókészségük megjő, még az esetben is, ha oxigéniummal bőven ellátjuk az állatokat.