1. rend: Tengeri rózsák vagy -kökörcsinek (Actinaria)

A tengeri rózsák a sarkoktól az egyenlítőig a tenger homokpartos fürdőitől a sötét mélységekig, tengeri algákon és füveken csakúgy, mint a tenger mindenféle állatán, még a bálnák bőrén is, egyaránt találhatók. Némely faj a tengeri akváriumoknak leghálásabb lakója. Az állatbúvár, ki a tömlősök életnyilvánulásait tanulmányozni akarja, elkerülhetetlenül valamely tengeri rózsát vesz kezébe.

Az állatok alkata és cselekvése alapvonásában a tömlősök más polypszerű lényeivel azonos. Az alkatot és a cselekvőkészséget egyenként az egyes fajokban a környezet szabja meg: a szükséghez igazodik az, hogy a testfal milyen erős legyen, hogy a mezodermális szövet kocsonyásan puha, vagy pedig rostos kötőszöveti sejtek berakodása után szívós bőrnemű, néha meg éppen porckemény legyen. A testalak változik a szerint, hogy milyen alzaton élnek az állatok: sziklalakóknak széles, tapadótalpuk, iszaplakóknak pedig hegyes nyélvégük van. A számos csalán- és ragadósejttel megrakott fogókarok feladata a védelem és az eledelszerzés. Igen sok fajnak tapogatói hegyükön lyukasok. Ezeken a lyukakon ürül ki a bél olyankor, mikor az állatnak gyorsan kell összehúzódnia. A hasítékszerű szájnyílásból a száj sarkán a gyomorba két garatcsatorna vezet, amint az a képen az Adamsia k. m-én jól látszik. A két garatcsatorna élénken csapkodó nagy csillós sejtekkel van bélelve. A csatornák az esetben is nyitva vannak, ha a száj becsukódik. Az egyik csatorna a valóságban szájnyílásként szerepel, amennyiben rajta állandóan oxygénium és táprészecskék hatolnak be a vízárammal a gyomorba. A másik viszont végbélként szerepel, mert a víz azon át hagyja el a szervezetet. Ennek a szerepnek megfelelően kivételesen még az is megtörténik, hogy a szájnyílás közbül összenő s csak a két szájzug marad nyitva.

Adamsia diaphana k. m.-e. Hf = irányzsebek, R = garatcsatornák, 1-6 = sövénypárok keletkezésük sorrendjében számozva

A bélsövények fodorszálai (mezenteriális filamentumai) sűrűn meg vannak rakva mirígyekkel és csalánsejtekkel; a sövényeken az izomzat és a csíraszervek a nyolcsugarasokénak megfelelően van kiképződve. Új jelenségként jegyezhetjük fel azt, hogy a sövényeken néha különleges fonalak (acontiumok) jelentkeznek, melyek csalánsejtekkel lévén felszerelve a szájnyíláson vagy a fogókarok pórusán, főként azonban a testfalon képződött külön nyílásokon át védekezés céljából kiölthetők.

Nem minden tengeri rózsa csalánoz, fogókarjain nincs mindenik csalán- vagy ragadósejtekkel felszerelve, mivel igen sok állat a spongyához hasonlóan a víznek azon holt szerves testecskéivel táplálkozik, amely a tenger vizében, mintegy organikus esőként, csendes szitálással aláhull. A legegyszerűbb módon táplálkozik a Gonactiniaa; a táplálást a testet beborító csillósejtek végzik, melyek minden táprészecskét, ami a testre esik, nyállal vonnak be és a száj irányába söpörnek. A fogókarok csillói nem a száj felé csapkodnak, hanem a kar végefelé söpörnek s a karra jutott táplálékot a behajló kar maga adja át a szájnak. A Metridium marginatum csak a fogókarokon és a szájkorongon van csillóval felszerelve s itt minden táprész előbb a karok végére sodortatik és csak azok adják át a szájnak. A hulladékevők csalánsejtekkel és ragadósejtekkel kevéssé vannak felszerelve, velük szemben pedig a ragadozók testén a csillóruha van gyengébben kifejlődve.

Ezeknek az alsórendű állatoknak ingerekkel szemben tanusított viselkedését a táplálkozással kapcsolatosan figyelhetjük meg a legjobban. A tengeri rózsák táplálékszerzés közben rendszerint szétterített karokkal nyugodtan ülnek az alzaton. Mihelyt azonban a vizet környezetükben csak kevéssé is zavarjuk, a karok mindjárt kereső mozgást végeznek: ezzel fokozzák a kilátást arra, hogy a közelben lévő zsákmányt biztosabban elejtsék. A Sagartia a környezetből eredő igen gyenge vegyi hatást is megérez s a karokat, néha pediglen az egész testét a vegyi inger központja felé fordítja. Ezután a karok automatikusan a szájra borulnak, mindegy, hogy vajjon fogtak-e valamit vagy nem. Ha valamely áldozat egyszer az egyik kar ragadó- és csalánsejtjének a tömkelegébe keveredett, a szomszédos karok, illetőleg valamennyi kar odahajlik, hogy a zsákmány elejtésében részt vegyen. A kisebb zsákmányt a szájzugi csatornán ereszti be az állat, a nagyobbik leküldésére azonban nyelő mozgásokat végez. Hogy mit nyel el, az attól függ, hogy mennyire éhes, illetőleg fáradt az állat. Az éhes Actiniák minden emészthetőt vagy emészthetetlent elnyelnek; ilyenkor itatóspapirossal addig lehet etetni őket, hogy már nem fér a belükbe, sőt a közben kivetett darabokat is újra elnyelik. Ha azonban bizonyos mértékig jól vannak lakva, mindjárt válogatósakká, inyencekké válnak. Akkor már csak húst nyelnek el, a papirost azonban visszadobják. Húskivonattal itatott papirost azonban egyelőre még ilyenkor is elnyelnek. Azonban ebben is kitanulják magukat. Nemsokára hosszú időbe telik, amíg az étellel hamisított papirost lenyelik, holott ugyanakkor a húst azonnal megragadják és gyomrukba küldik; végül aztán gyakorlattal odaviszik, hogy nem lehet becsapni s a húsleves papirost még a garatjából is visszahajítja. Később a gyakorlata odatökéletesedik, hogy már a fogókarok is megkülönböztetik a húsleves papirost a hústol. Az ilyen „kitanult” tengeri rózsákat már úgy lehet becsapni, ha egymásután rendszeresen húst adogatunk s közben egy-egy papirosgalacsint is odadobunk; ilyenkor rákészületlenül azt is lenyeli. Ha az állat jóllakott, akkor minden fogó-, nyelőmozgást beszünetet.

Kellemetlen ingerekre az Actinia a valamennyi ülő tömlősre jellemző ú. n. menekvési reakcióval válaszol, amennyiben gyorsan összehúzódik. Ilyenkor nemcsak a törzs és a fogókarok húzódnak össze, hanem a szájkorong a fogókarokkal együtt befordul a garatba s a bélüreghez tartozó körizomzat a testfalat, mint valami védőzacskót, a korcában összehúzza s a bejáratot elzárja. Ha valamely Actiniát még tovább is ingerelünk, akkor nem elégszik meg azzal, hogy megtámadható felületét a legömbölyödéssel a lehető legkisebbre húzza össze, hanem a homoklakók talpuknak váltakozó duzzadó és összehúzódó mozgásával még a homokba is beássák magukat. A sziklalakók ilyenkor a sziklán talpuk megfelelő kúszó mozgatásával egy irányban tovahaladnak. Megfigyelték, hogy a talpon ilyenkor ugyanolyan összehúzódási hullámok szaladnak végig, mint az üvegen tovamászó csigáén. Némelyek ilyenképpen és úgy tudnak a víz felületi hártyáján is csúszni, mint a vízicsigák. Az Anemonia sulcata arról nevezetes, hogy a fogókarjain is tud csúszni. A bíborrózsa érdes felületen szeret megtelepedni s amennyiben akváriumedényben helyezzük el, a nap folyamatán félméterre is elcsúszik, amíg kedvező felületet nem talál. Itt a síma üveg szolgál mindaddig bántó ingerként, amíg az állat érdes felületre nem akad.

Jóllehet a tengerirózsák a hydrákhoz hasonlóan az egész testen egyenletesen elterjedt idegrendszerrel vannak ellátva, mégis azt tapasztaljuk, hogy bizonyos testrészek bizonyos olyan ingerek iránt, melyeknek az életben is inkább ki vannak téve, érzékenyebbek. Így a talpi korong nagyon érzékeny az érintések iránt, teljesen érzéketlen azokban vegyi hatásokkal szemben. Természetesen vegyi ingereket a száj fog fel legelevenebben s viszont a fogókarok vegyi és erőművi ingerekre egyaránt érzékenyek, holott a törzsben mindkettő iránt gyenge fogékonyságot tapasztalunk. Az állatok rendes életfolyamatából az is természetszerűleg következik, hogy a fényingerekkel szemben hogyan viselkednek. A mélységlakó állatok csak teljes sötétségben feslenek ki. Mások kevésbbé félnek a fénytől, sőt vannak olyanok, amelyek egyenest szájkorongjukat fordítják a fénynek. Egyik Cerianthus-faj, a Filippinek lakója, csak akkor nyújtja ki fogókarjait, ha a teljes trópusi napfényben sütkérezhetik. Ha az állatra a természetben ismeretlen ingerekkel: hővel vagy villanyárammal hatunk, akkor menekvési reakció jelentkezik: az állat hirtelen összehúzódik.

A tengeri rózsák szaporodásában az ivartalan szaporodásnak nem igen van szerepe, jóllehet harántoszlást és hosszában való kettéhasadást elég gyakran tapasztalnak. Különös szaporodási mód az ú. n. laceratio: ez esetben a talpi korong szélén nyújtvány képződik, amely lassan lefűződik és vagy közvetlenül vagy pedig újabb oszlás után Actiniává fejlődik. A regeneráció ugyan még meglehetősen magasfokú, azt a mértéket azonban már nem éri el, amit a hydrán megismertünk. Így példának okáért a kettévágott tengeri rózsa nem képes talpi korongot fejleszteni, holott az alsó darab még az elvesztett szájkorongot és a fogókarokat pótolni tudja.

A hím és a női csírasejtek vagy külön-külön állatban érnek meg, vagy pediglen ugyanazon egyén bélsövényei rendszerint először hím, később pedig női csírasejteket termelnek. A csírasejteket rendszerint a vízbe ürítik az állatok. Gyakori jelenség azonban az is, hogy a petesejtek az anyaállat testén belül termékenyednek meg s az új nemzedék csillós álca képében rajzik ki az anya száján. A magzat védelmére az anya testében betüremkedések útján költőerszények is keletkeznek, amelyekben a fiatalok kifejlődnek. Itt-ott megtörténik az is, hogy a kirajzott álcák az anya testén kint telepednek meg. A nemzedékápolásnak igen különböző formáit, mint a kedvezőtlen életfeltételekhez való alkalmazkodás formáit, a Sarkok tájékán találjuk meg. A mérsékelt és a hideg tengerek állatai télen és tavasszal szaporítanak, a meleg égöviek pedig nyáron is. Az álcák 7–8 napig rajzanak s ez alatt a tenger áramai messzire széthordják. Egyes fajok ilyenkor még medúzákra vagy bordás medúzákra is rátelepednek, s mint élősködő, gazdáról-gazdára vándorolnak.

A tengeri rózsáknak kevés ellenségük van. Csalánsejtjeikkel csaknem minden állatot távol tartanak maguktól, csupán a csigák és egynéhány halfajta immunis a csalánsejtek hatásával szemben.

A tengeri rózsák között alkatának egyszerűségével tűnik ki a Gonactinia prolifera. M. Sars.

Gonactinia prolifera M. Sars. kagylóhéjon. 1 = oszlás közben, 2 = bimbózva

Ennek 8 teljes és 8 félig kinőtt bélsövénye van. A törzse 2–3 mm magas és 1–2 mm széles, színe gyöngén áttetsző fehér, vagy húsvörös színű. A szájat két körben 16 fogókar övezi. A garat oly rövid, hogy a bélfodrok a nyitott szájon át szabadon kiemelkednek. Nincs garatszéli csatornája. A piciny polypocskák az angol, norvég és a földközi tengeri partokon 3, 5–75 m mélységig algákon, Hydrozoon-telepeken és kagylóhéjakon helyezkednek el. Törmelékevők, s tápanyagukat a testet borító csillóbunda sodorja a szájukhoz. Helyüket igen könnyen változtatják s az édesvizi hydrák módjára talpukkal vagy fogókarjaikkal kúsznak. Prouhos és Calgrens azt a különös dolgot figyelték meg, hogy ezek a polypocskák szabadon is tudnak úszni; az úszásra fogókarjaikat használják, mellyel hátrafelé csapkodnak s így szájukkal előre haladnak. Nem kevésbbé különleges dolog a Gonactinia szaporodása is, tudniillik harántbefűződéssel oszlik. Éspedig, amint azt az ábra alakja mutatja, a test oldalán először a fogókarok sarjadzanak s csak azután következik be a kettéoszlás. Ez a harántoszlás annyira gyors jelenség, hogy a felső polypon a következő oszlásra való előkészület már a kettéválás előtt bekövetkezik. Ismeretes a hosszában való kettéhasadás és a bimbó útján való sarjadzás is. Az ivartalannal párhuzamosan ivaros úton is szaporodnak az állatok.

Virágállat hosszában fölmetszve vázlatosan. 1 = fogókarok, 2 = garatcső, 3 = bélsövény, 4 = bélfodorszálak.

Sokkal ismeretesebbek azok a családok, melyeknek képviselőiben a hatos symmetria megőrzése közben a fogókarok és a bélsövények erősen elszaporodnak. Az idetartozó állatok közül az európai partoknak a bíborrózsa vagy ló-actinia, Actinia equina L., ez a világlakó lény, a legközönségesebb állata. 192 fogókarral van felszerelve, melyek hat körben rendezkedtek. A partok köves övein a sziklákon található. Fénylő skarlátvörös ruházatával messzire elárulja magát. A kifeslett bíborrózsa gyönyörű látvány: A zömök testből szétterjeszkedő gyöngén színezett, áttetszően vöröslő sok kar megkapó látványt tár elénk. A szájkorong alól mint 24 nemeskő csillog át a türkizkék csalánzó bimbók csoportja; a széles talpi korong szélén is türkizkék szegély fut körbe. Az összehúzódott állatok legömbölyödve, mint valami feszes paradicsomok csüngnek köröskörül a sziklákon; ilyenkor a fogókarok megrövidülnek, a szájkorong befordul a garatba és a szomszédos testfal ráborul a fogókarok koszorújára. A búvároknak nincs még egységes véleményük arról, hogy mire való ez az élénk vörös szín. Megeshetik, hogy a vörös bőr a nap erős fény- és hősugarait a test belsejétől távoltartja; Bohn a színt a növények levélzöldjéhez hasonlítja s azt hiszik, hogy az állat ezzel a színnel a szénsavat asszimilálja és oxigéniumot szabadít fel.

A bíbor rózsa, mint a hullámtöréses part lakója, annyira szívósan tapad az alzatra, hogy a legerősebb hullámverés sem tudja az állatot leszakítani. Aki arra szánja magát, hogy ujjaival levegye az állatot, örüljön, ha csak a talpi korongból szakad valami a sziklára; igen gyakran inkább kettészakad az egész állat, semhogy leváljék a kőről. A dagály idején, midőn az állatok oxigéniumban és táplálékban gazdag vízben fürödnek, kifeslenek. Apálykor, midőn a víz teljesen le is mehet róluk, összekuporodva várják a kedvező alkalmat. A beszáradástól ilyenkor, legömbölyödött állapotukban, felületük megkisebbítésével s a bélüregükben felhalmozott vízmennyiséggel védekeznek. Az élet ilyen változását annyira megszokták, hogy a szárazra kerülés életföltételeik közé tartozik: az akváriumokban is megcselekszik, hogy időnként kimásznak a vízből.

Az árapály ritmusa is annyira vérükké vállott, hogy Pieron és Bohn megfigyelése szerint az akváriumállatok kifeslése és összehúzódása is a szabad természet eseményeihez igazodik. A befogott állatok két-három napon keresztül ugyanakkor nyújtóznak ki, vagy pedig húzódnak össze, mikor kint dagály vagy apály van. A szabadban az állatok mozgásváltozásának kiváltja nem a magas vagy az alacsony vízállás, hanem az árapállyal kapcsolatos parti vízáramlás. Bohn ugyanis az akváriumállatokkal még a nyolcadik napon is meg tudta csinálni, hogy ha az apály idején vízáramnak tette ki őket, már egy félóra mulva összehúzódtak, ha azonban a dagály idején vezetett át vizet rajtuk, csak több óra mulva gömbölyödtek le.

A bíbor rózsa az akváriumok leghálásabb lakója; mesterséges tengervizekben is kitünően tenyészik, és a vonaton is elbír nedves algák közé csomagolva minden veszély nélkül tíznapos utat. Sajnos, a fogságban elveszti ragyogó színét és szürkés vörössé vagy éppen szürkéssé válik. Pax szerint a nápolyi akváriumban egyes példányok 15 esztendeig is eléltek, a skót zoológus, Dalyell egy befogásakor körülbelül 7 esztendős példányt 59 esztendeig tartott akváriumban. Ez az állat fogságnak első 20 esztendejében 334 fiatalt szült. Erre hosszú időn keresztül magtalanság következett, minek végén, a 29. fogsági esztendőben egyik éjszakán 230 fiatalt szült. 15 éven keresztül megint magtalan volt és erre öt éven keresztül 150-et szaporított. A fiatalok mint rendesen fejlett actiniák jönnek a világra és azonnal megtelepszenek.

A piros példákon kívül barnássárgás, olajzöld vagy fűzöld állatok is ismeretesek. Az Északi-tenger zöld példányairól híres.

Idevonatkozó táblánk 2. számú állata az öves rózsát, Actinia cari Chiaje mutatja be. Ez a zöld állat a bíbor rózsával együtt mindenütt található. A szélén kékes szemölcsök lánca helyezkedik el. Az akváriumba került fiatal állatok néhány napig vörösek s csak azután zöldülnek meg. Calgren szerint a megtermékenyítés az anya testén kívül következik be, Pax azonban a fogságban tartott állatokon azt tapasztalta, hogy azok eleveneket is szülnek.

A Földközi-tenger leggyakoribb Actinája a viaszrózsa, Anemonia sulcata Penn. (Anthea cereus L.;). Ez Spanyol- és Franciaország, valamint Anglia partjain is található. Az állat 200 fogókarjával, melyek 10 cm-es testhosszúság mellett 15 cm-re is megnőnek, némely chrysantemum virághoz hasonlít. Karjait nem tudja megrövidíteni s így az állat szájkorongját se csukja be, e helyett csalánsejtjeivel védekezik. Tápláléka tekintélyes méretű halakból, tengeri pókokból és csigákból telik ki, melyeket csalánsejtjeivel könnyen ártalmatlanná tesz. Testében zöld algák helyezkednek el, melyek Brandt szerint vele symbiotikus viszonyban élnek; ezt bizonyítja az is, hogy a sötétben tartott viaszrózsák éhenhalnak.

Hosszában felmetszett Korallpolypocska. t = fogókar, m = száj, s = garat, m = garattorkolat, h = gyomortér, y = ectoderma, is = entoderma ).

A viaszrózsa színe rendszerint hússzínbarna. A fogókarok világosabbak, tompazölden fénylenek és a végükön vörösek. Ismeretesek ezenkívül vörös, sárga és zöld példányok is. Különösen azok a példányok élénk zöldek, amelyek algákon, tengeri füveken tenyésznek. Ha nem is oly szívós létű, mint a bíborrózsa, Kammrer szerint mégis öt évet is kihúz az akváriumban. Nedves algák között postán nem küldhető, s a megromlott vizet sem szenvedi. Ezt az állatot Dél-Európa tengerpartjain a szegény nép eszi.

Pax megfigyelte az egyik viaszrózsát tojásrakás közben. Az állat két nap alatt kis megszakításokkal adagonként a tojások ezreit rakta le; a tojásokat a testből a vízáramlás vitte ki. A garat e közben 3 cm magas kéményként türemkedett ki a szájkorongból. Az állat, mely addig hónapokon keresztül nem változtatta a helyét, elevenen mozgásnak indult, felkúszott az egyik szikladarabra s ott három nap alatt eldöglött.

Az akváriumokban manapság sokkal gyakoribb az ékkőrózsa, Cribrina (Bunodes) gemmacea Ellis. Elnevezését onnan kapta, hogy hosszanti sorokban elhelyezett szívóbimbói, mint megannyi díszítő ékkövek tündöklenek. A partoktól le nagyobb mélységig népesítik be a köveket, gyakran a tengeri fű közé telepedszenek. Fogságban nyolc évig is élnek. Nagyobb falatokkal is könnyen megbirkózik. Az állat akváriumban eleven szüléssel szaporodik. A fiatalok szülés előtt a karokba is kicsúsznak és ott fehér foltokként szabad szemmel is észrevehetők.

Festőien szép látvány a vastagszarvú tengeri rózsa, Urticina (Thealia) crassicornis O. F. Müll.

1. és 2. A Vastagszarvú tengeri rózsa, Urticina crassicornis. O. F. Müll., összehúzódott és kinyujtózott állapotban

Tele van szívóbimbókkal, melyek bizonytalan hosszanti és harántsorokban rendeződnek. A szívóbimbóit arra használja fel, hogy velük homokot, kavicsot s mindenféle héjtöredéket szed össze s ilyenképpen rejtőzködik. Rendszerint ilyen kövekre és sziklákra telepszik, amelyek vörös mészalgákkal vannak benőve; ha a környezet valahol nem felel meg, akkor talpi korongját felemeli az alzatról, testét felfújja s a hullámok által addig guríttatja magát, amíg kedvezőbb helyre nem kerül; Fleure és Walton megfigyelése szerint különösen ősszel űzi a helyváltoztatásnak ezt a módját. Az Északi-tengerben s Európának atlanti-óceáni partjain és a Keleti-tenger nyugati felében, valamint a Földközi-tengerben is igen gyakori állat. Egészséges és pompás látvány egy-egy ilyen állat, amint 160 rövid-vastag, gyöngéden áttetsző fogókarjával, zömök testével s élénk színeivel a tengerben szétterpeszkedik. A test színezése rendkívül változó. A törzs kárminvörös vagy zöldesszínű, kárminvörös vonásokkal vagy foltokkal, máskor pedig okkersárga, olajbarna, szürkés hússzínű vagy zöldes foltokkal. A fogókarok többé-kevésbbé kárminvörösek fehér csíkolattal, vagy általán fehéresek. A szájkorong szürke vagy olajbarna s maga a száj vöröses, kárminvörös ajakkal, melyen át a szürkés garat kissé előtüremkedik. Szaporodása végett hol tojásokat rak le, hol pedig eleveneket szül.

Iskolai könyveinkben az együttélés legszebb példáiként emlegetik tengeri rózsáknak rákokkal folytatott viszonyát. Minden tengerben élnek tengeri rózsák, melyek remeterákoktól lakott csigaházakra telepszenek; némelyek közvetlenül a rák hátára ülnek fel. A rákok vendégeiket magukkal cipelik s így, ülő életmódjuk ellenére, a mozgó szervezetek előnyeit élvezik: új vadászterületekre és mindig friss vízbe kerülnek. Emellett a rák lakomájából morzsák is bőven jutnak a vendégnek, azonkívül pedig mozgás közben felzavarják az iszapot s az Actiniák szerves törmelékekhez jutnak. Természetesen a tengeri rózsa is bőségesen visszafizet élettársának, mert a csalánütegjeivel védelmezi. Csalántelepekkel pedig nemcsak a fogókarok vannak fölszerelve, hanem azok a bizonyos fonalszerű acontiumok is, melyek a bélsövények szegélyéről nyúlnak ki s amelyek a szájon keresztül vagy a testfal különleges pórusain keresztül csapódnak ki. Ezek oly veszedelmes fegyverek, hogy még a legnagyobb rákrablók, a tintahalak is félnek tőlük. A két élőlénynek barátságos együttélése egészen természetes jelenség. A tengeri rózsák a partok olyan helyeit keresik fel, ahol a vízáramok bőséges táplálékot hoznak nekik. Itt találják a rákok is terített asztalukat; s ugyanitt mindig volt a múlt időkben is alkalom arra, hogy az Actiniák remeterákok csigaházára, vagy rákok páncéljára telepedjenek. Ma is a legkülönbözőbb tengeri rózsákat találjuk a csiga és kagylóhéjakon, amelyek vagy üresek, vagy még az élő állatokat fedik. Brunelli megfigyelte a pillanatot, amint az akváriumban élő remeteráktól lakott csigaházra a bíborrózsa rátelepedett s a rák egyáltalán nem igyekezett vendégétől megszabadulni. Az együttélés kiképződéséhez magát a rák is véletlenül járul hozzá azzal a szokásával, hogy maga tengerparton mindenféle algának, spongyának, meg holt anyagnak rárakásával rejti. E közben megtörténhetett az, hogy Actiniákat csípett nyakon s azokat helyezte a házára. A véletlenből aztán, mivel az együttességből kölcsönös haszon származott, ösztönösség alakult ki és további következményeként a testalkatnak hozzávaló idomulásával, a végleges együttélés: symbiozis, mely annyira mehet, hogy a két lény egymás nélkül meg sem élhet.

Az első találka alkalmával rendszerint a rák a cselekvő személy, amennyiben ollójának segítségével a tengeri rózsát a hátára telepíti. Csak az Antholoba reticulata Couthouy. nevezetes arról, amint Bürger leírja, hogy maga is rátelepedésre törekszik. Remeteráktól lakott csigaházat, vagy pediglen a Hepatus chilensis M.-E. nevű rákfajt egyáltalán ellepnek ezek a tengeri rózsák. Ha az említett Actiniákat Bürger akváriumba vitte, egyelőre a talaj köveire telepedtek. Öt nap letelte után azonban az egyik leszállt a kőről s fejére állott, talpi korongját a vízben magasra tartván. „Néhány órával később az Actinia talpi korongjával az egyik rák lábára telepedett s azt talpával, mint valami harapófogóval, oly keményen körülölelte, hogy a rák nem tudott szabadulni tőle. Az éj folyamán az Actinia a lábról a rák hátára mászott,” s itt rendkívül szétterpeszkedett talpi korongjával szívósan megtelepedett.

Az együttélésre nevezetes példa még az élősködő rózsa, Sagartia parasitica Couch. (Adamsia rondeletii Chiaje). Ez a, mintegy 700 fogókarral felszerelt és 12 barna, gyakran bíborvörösbe átmenő hosszanti csíkkal díszített állat fiatal korában magánosan él és sziklákra vagy tengerifűlevelekre telepedve, teljes nagyságát (9 cm magas és 4 cm széles) eléri. Rendszerint azonban a Földközi- és az Atlanti-tenger 40–80 méteres mélységeiben remeterákoktól lakott csigaházakra telepszik. Néha hatan is megszállnak egy-egy csigaházat. Ezek közül a két legnagyobb elől a ház peremén ül s a legjobb táplálkozási viszonyokat élvezi. A rákok sincsenek mindig ráutalva a tengeri rózsákra. Azok is vagy egyedül magukban vándorolnak, vagy pediglen a Suberites nevű spongyát telepítik házukra. Különösen a Pagurus bernhardus nevezetes arról, hogy a parti övben magánosan vándorol s csak a 40 méteres mélységektől kezdve, ahol a Sagartiák élnek, díszítik a remeterák házát tengeri rózsák. Nehéz megmondani, hogy ez a tengeri rózsa miért szerez magának alkalomadtán fuvart. Nevezetesen a rák nem elkerülhetetlen élettársa a virágállatnak, ezt igazolja ifjúkori magános élete és más faji rokonsága. De épúgy a ráknak se elkerülhetetlenül szükséges a virágállat, mivel a szóbajövő remeterákok az általuk kibérelt csigaház mélyére teljesen visszahúzódhatnak s így támadástól védve vannak.

Ezek szerint az élősködő tengeri rózsa s a remeterák viszonya kiváló példa arra, hogy itt a viszony a jelen időkben van kiépülőben. Erről tanuskodik az első találka. Ha a Pagurus striatus vagy P. arrosor, amint Faurot és Brunelli azt újabban tanulmányozták, Actiniákkal találkozik, lábaival a virágállat törzsét körülöleli és gyöngéden le és fel símogatni kezdi. A tengeri rózsa nem ráktól eredő idegenszerű érintésre mindig, mint valami kellemetlen ingerre válaszol: a fogókarok koszorúját összecsukja és a törzsét övező egy-két gyűrűben elhelyezett kicsiny szemölcsökből csalánfonalakat lövel ki. Mégis a rák érintése esetében csak kevéssé húzza vissza fogókarjait s nemsokára kinyújtja. Ha pedig a rák éppenséggel összecsukódott Actiniát érint és símogat, az lassanként teljesen kibontakozik. A hosszú simogatás végén a rák végtagjait, mind inkább és inkább a talpi korong felé nyomja, mire korongját az Actinia is összehúzza és leválasztja az alzatról. Úgy tetszik, mintha a rák közben „hipnotizálta” volna s így ellenkezésre is a rák akaratát követné. Az Actinia szájkorongja fogókarjaival a remeterák háza felé hajlik, ott megtapad és cigánykereket hányva, talpi korongjával a csigaházon helyezkedik el, miközben feszesen rátapasztja magát vendéglátó gazdájára. Sajátságos, hogyha a rák olyan kinyújtózkodott tengeri rózsára akad, amely nincsen az alzatra erősen rátelepedve, akkor az Actinia minden nógatás nélkül azonnal cigánykereket vet s a rák csigaházára telepszik. Néha megtörténik az, hogy az összecsukódva maradt tengeri rózsa tisztán talpi korongjának segítségével is felmászik a rák házára.

A Pagurus arrosorról figyelte meg Brunelli, hogy ez nem teketóriázik ilyen hosszadalmasan a tengeri rózsával, hanem az első érintésre összehúzódott Actiniát, amint az némi símogatásra az alzatról felemelte talpi korongját ollójával nyakoncsípi és keményen a csigaházra préseli. Az Actinia ennek az ingernek hatása alatt talpi korongját kiterjeszti és megtapad.

Csodálatos viszony fejlődött egy másik Sagartiida, az Adamsia palliata Bohadsch és az Eupagurus prideauxi nevű remeterák között. Itt a két különböző szervezet formailag egy ugyanazon test két különböző szervévé válott. Az Actinia csak kora fiatalságában él magánosan. Ilyenkor igen széles, kerekded talpi korongjával, mint ábránk A-képe mutatja, köveken vagy más hasonló dolgokon telepszik meg. A rák az ő verekedésre hajlamos fajrokonsága közepette a legélénkebb és a legrablóbb természetű lények közé tartozik. Szemtelen merészséggel megtámad minden más állatot, mely valamely zsákmányt ejtett, hogy azt tőle elrabolja s igen ügyes ugrásokkal menekül, ha azt veszi észre, hogy ellenfele erősebb. Ehhez a természethez valamely nagy csigahéjnak a cipelése sehogysem alkalmatos. Ezért a Nassa- vagy Natica- illetőleg Murex- vagy Scaphander-csigák kicsiny könnyű csigaházát használja fel puha farkrészének védelmére. Miközben azonban, mind kevésbbé és kevésbbé védi hátulsó testrészét a csigaház. Ezzel szemben természetesen lábainak nagy mozgástere van és hosszú mozgékony nyelen ülő szemeivel is sokkal jobban ki tudja kémlelni környékét, mint azok a remeterákok, melyek nagy csigahéjakba húzódnak s azonkívül a tetejébe ültetett Sagartiákkal a kilátást is zavarják. Így a mi rákunk a födetlen fejtori és potrohi rész védelmét a kisméretű Adamisiával szolgáltatja.

Adamsia palliata Bohadsch. A = szabadon élő fiatal állat, B = a remeterákon, C = a kifejlett Adamsia a csigahéjon, D = az Adamsia által termelt szaruhártya

Ha a szabad rák szabad Adamsiával találkozik, azonnal rátör és ollójával durván nyakoncsípi. A kis Adamsia azonban veszedelmes csalánsejtjeivel egyáltalán nem védekezik, melyeket különben minden idegen érintésre ezrével szokott kipattantani. A rák mindamellett 8–10 percig küszködik az ő jövendő élettársával, amíg az alzatról le tudja választani. Ha ez sikerült, akkor a csigaházra teszi s mindaddig nyomja, amíg az ott nem tapad. Faurot megfigyelése szerint az Adamsia palliata a rákra nagyon erős ingerhatást gyakorol. Ha a tengeri rózsát még nélkülöző rák egyszer csak Adamsiát érint, nincs erő, mely őt a tengeri rózsától visszatartsa. Akárhányszor elkergette Faurot üvegbotjával a rákot, amely különben ilyenkor mindig védekező állásba helyezkedik, sohse törődött a bottal, hanem mindig az Adamsiához szaladt vissza. Ilyesmi akkor is megismétlődik, hogyha egy ilyen szabad rák másik ráktársával találkozik, mely már házasságot kötött egyik Adamsiával. A két rák ilyenkor egymásra tör s élet-halálharcot vív. Ha a megtámadott a gyengébb, akkor azt kihúzza csigaházából s a győző veszi át a házat Adamsiától. Legvadabb harc azonban akkor dúl a rákok között, hogyha az akváriumedényben több rákot egyetlen Adamsiával hozunk össze. Ha ilyenkor az egyik ráakad a tengeri rózsára s egy másikkal közben elkezd verekedni a többiek észrevevén a harcot, már útközben összeverekszenek egymással. Ilyenkor nagyban ugyanaz történik, ami kicsinyben mindig lejátszódik akkor, ha valamelyik remeterák a környéken táplálékra akad. Ilyenkor is a zsákmány körül verekedés támad s a környéken állók, ha nem is jutottak a táplálékig, útközben szintén összeverekednek. Ebből világosan látszik, hogy társaik minden mozgása rájuk szerfelett izgalomkeltő ingerként hat.

Nevezetes jelenség a ráknak és az Adamsiának a viszonyában az, hogy a ráknak nem elég látnia a tengeri rózsát, hanem azt először csápjával érintenie is kell. Ha már érintette, azután a látása is egészen éles, mert ha ilyenkor egyszerre különféle Adamsia-fajokat helyezünk elejébe, azonnal ki tudja választani az Adamsia palliatát. Az érintési ingeren kívül egészen biztosan vegyi ingerek is szerepet játszanak, mert a védőburokba becsavart Adamsiát is felismeri a rák más fajrokonai között.

A mi remeterákunk a megtalált Adamsiát mindig szabályos módon helyezi el a hozzátartozó csigaházra. Az Actinia mindig a rák alatt, szájnyílása mögött fekszik. Itt ugyanis a lábak között nagyon korlátolt a növekedési lehetőség. Az Actinia ebben a helyzetében fogókarjaival lefelé tekint. Hátrafelé nem tud görbülni, mert a kemény csigahéjjal s alatta kemény talajjal találkozik. Előfelé pedig a ráknak örökös munkában lévő lábaiba és szájszerveibe ütközik. Akadályokra csak oldalra és felfelé nem talál s az Actinia ennek a lehetőségnek megfelelően testét két nagy lebenyben jobbra és balra a héjon felfelé növeli, úgyhogy ennek következtében a talpi korong félholdszerű szegélyt nyer; s az azelőtt kerekded szájkorong a fogókarkoszorúval együtt harántirányban tojásdadra húzódik ki. A talpi korong két oldali nyújtványa mind magasabbra és magasabbra nő s végül mint azt képezünk B. rajza mutatja, az Adamsia élettársát talpával egészen körülnövi s így bárhol is érinti valamilyen ellenfél a rákot, mindenütt csalánsejtek kipattanó fonalainak ezrével találkozik. Az Adamsia mindig együtt étkezik a rákkal. A zsákmányt mindig együttesen fogyasztják el. A szájnyílásuk is közvetlenül egymás mögött helyezkedik el.

Ha a rák nő, akkor szája is előfelé tolódik s így az Actiniának is előre kell nyomulnia, hogy enni kapjon. Ilyenképpen lassanként elhagyja eredeti települési helyét, a csigahéjat. Új támaszlapot azonban maga készít magának, amennyiben a tengeri rózsa talpa nyálkát választ ki, amely vékony, de szívós, szarunemű hártyává keményedik. Végezetül teljesen lekerül a csigaházról, amely mindkettőjük számára csak már támaszpontul szolgál, mivel a közben nagyra nőtt rák is már csak hátulsó testrészét tudja belerejteni. Az új helyzetnek azonban a régivel szemben az a haszna van, hogy az Adamsia által épített szarunemű védőház hajlékony és símulékony, amire éppen a rablótermészetű eleven fickónak van szüksége. A rákra nézve még az is fontos előny, hogy növekvésével kapcsolatosan nem kell csigaházról csigaházra költözködnie, s így a védtelenség legveszélyesebb pillanatait átélnie, mint a többi rákoknak.

Az együttélés továbbá azzal a következménnyel is jár, hogy a két állat színeződése is hasonló lett. A fiatal Adamsiák rózsaszínűek. Az együttélés folyamán az Actinia alapszíne világosszürkévé vagy sárgásszürkévé lesz és különböző árnyalatot mutat, mely a szomszédos rákrészeknek megfelel. Felül a színeződés málnavörös vagy sötétvörös, az oldalok a szájfelé világosabbak és a voltaképpeni lapos Actinia-test elefántcsontfehér, behintve kárminvörös foltokkal. A csalánozó bélfonalak: acontiumok szintén a felülettel azonos színárnyalatúak, noha ezek a nyugalom állapotában a bélüregben fekszenek: rózsaszínűek, ha a test általánosan vörös és -fehérek, ha a test világosabb.

Mindazok a lehetőségek, melyek két symbiontikus élőlény testalakjának és ösztöneinek egymáshoz való alkalmazkodásában elérhetők, a fent részletesen ismertetett Adamsia–Eupagurus viszonyban nincsenek kimerítve. A viszony ugyanis némely Actinia és rák vagy remeterák között abba a szélsőségbe is átmehet, hogy a rák az Actiniát valósággal műszerként használja fel: ollója közé fogja s úgy tartja az ellenség vagy áldozata felé, hogy azt a tengeri rózsa csalánfonalaival elpusztítsa és fogókarjaival megragadja.

Nem minden Sagartiida folytat együttélést, mint pl. a szép özvegyek rózsája, a Sagartia viduata O. F. Müll. sem. Ez a 8 cm magas és 2 cm széles tengeri rózsa a Földközi-tengert s Európának atlantikus partjait lakja. A Keleti-tengerben egész a kieli öbölig nyomul előre. Szürkésfehér vagy barna és világos, vagy sötét mohazöld, hosszanti csíkokkal tarkázott testével kövekre vagy üres csigahéjakra telepszik, máskor meg a tengerifűben, illetőleg homokban helyezkedik el. Hasonlóan az élősködő rózsához acontiumok felett rendelkezik, melyeket kinyújtózott állapotban jól látható lyukas szemölcsein keresztül vet ki az ellenségre.

A hozzá hasonló üregi tengeri rózsa, Sagartia undata O. F. Müll. (troglodytes Johnst.) ugyanazon vizekben honos, mint az előbbi faj. Többnyire az árapályos övben található és kövek között vagy alatt él, ahol nedves iszap, homok vagy kicsiny tócsák maradnak vissza az apály idején. Olajbarna vagy zöld és csíkolatos színezése annyira változatos, hogy nincs két egymáshoz hasonló lény. Az özvegyek rózsájától a száji korongon látható B-alakú rajzolata alapján különböztethető meg. Akváriumokban nagyon gyakran található, némelyik példány fogságban 50 éves kort is elért.

A kép a naprózsát (Heliactis bellis Ellis) mutatja be. Ez az állat elbájolóan szép, élénk narancsszínű, húsvörös vagy barnás. Legszebb díszét a 700-ra rúgó fogókarok koszorúja alkotja, melynek külső öve a széles szájkorong redős szegélyétől sugárzik szét. A fogókarok egyenként vagy csoportosan 8–10 cm hosszúra kinyújthatók s ilyenkor igen átlátszókká válnak. Heider szerint ez a jelenség a táplálkozás után mutatkozik és a táprészeknek a testben való eloszlásával van kapcsolatban. A 9 cm magas testnek felső része nagy fehér szemölcsökkel van megrakva; alsó síma részén pedig világos, hosszanti vonalak húzódnak egész a talpig. Az előbbi fajjal együttesen kövek között tartózkodik. Ezzel a rejtőzködő életmódjával van kapcsolatban az, hogy a fénytől menekszik és hogy csak sötétben feslik ki. Igen érzékeny, kinyújtózott állapotában a legkisebb rázkódás a kis napot eltűnésre készteti. Összehúzódott állapotában a gyakorlatlan szem nem veszi észre, mivel a test ráragasztott kavicsok és héjtöredékek miatt a környezettel teljesen egybeolvad. Fogságban nagyon hosszú életű, Nápolyban egyes példányok 20 esztendeig éltek akváriumokban.

Az északi tengerpartok legszebb Actiniája a csaknem ezer fogókarral felszerelt tengeri szegfű: Metridium (Actiniloba) dianthus Ellis

Viaszrózsa, Anemonia sulcata Penn

Az állat oszlopszerű törzse tompán barnásvörös, hússzínű, lazacszínű, olajbarna, narancssárga, fehér vagy szürkésfehérszínű lehet. Rajta a finom fonalszerű fogókarok ködszerű tömege, mely mindig a törzs színének halvány árnyalatában díszlik. A fogókarok közepe és a hegye fehér. A karok 20 díszes fürtben helyezkednek el a szájkorong megfelelő számú lebenyein. A fiatal állatok szájkorongja még símaszélű s a többiektől megkülönböztető szín- és alakbéli gazdagságukat csak felnőtt korukban fejtik ki. Hartlaub joggal jegyezte meg a helgolandi akváriumok tengeri szegfűiről, hogy a nápolyi nagy akvárium a Földközi-tenger minden kincsével sem tud az emberre gyakorolt hatásában és pompaszépségében szebbet bemutatni, mint aminő az Északi-tenger tengeri szegfűje.

A tengeri szegfű akváriumban igen érzékeny, mindig friss vizet igényel. Ha ezt neki csakugyan szolgáltatják, még a szaporítása is sikerül. Az állatok a tojásukat nyár derekán rakják le. Ha egyszer egyik állat el kezdte az ikrázást, a többiek következnek s a hímek csírasejtjeik oly nagy tömegben eresztik, hogy az egész víztartó fehéresen megzavarodik, annyira, hogy a tengeri szegfűvek tőle nem is láthatók. Laceráció útján is szaporodnak: az Actinia talpi korongjának szegélyétől darabokat fűz le, melyek új állattá fejlődnek, megtartván az anya színét. A többi Sagartiához hasonlóan, a tengeri szegfűveknek is acontiumaik vannak, melyeket törzsük nagyszámú nyílásain keresztül dobnak ki. Az összehúzódásuk alkalmával teljesen eltűnő fogókoszorú tövéből csalánzó párna emelkedik ki.

A tengeri szegfű amerikai rokona a Metridium marginatum Lesr., melyen az amerikai búvárok alapvető kísérleteket végeztek. Az amerikai tengeri szegfű 10 cm magas s abban különbözik az európaitól, hogy a szájkorong közepén nincsenek fogókarok és hogy az előbb említett csalánozó párna a törzsön mélyebben helyezkedik el. Az állat Észak-Amerika keleti partjain él s a tengernek egész 170 m mélységéig található. A part szikláit százával népesíti be.

A szabad plancton lebegő állatvilágához tartozik az úszó actiniák (Minyadidae) családjának minden tagja. Ezek főként a meleg égövi tengereket lakják, de a Földközi-tengerben is találhatók. Ezek az állatok légtartó segítségével lebegnek a vízben, mint a telepes meduzák. A légzacskó itt úgy keletkezik, hogy a talpi korong széle az egyedfejlődés folyamán lefelé hajlik s ezáltal üreget zár körül, amely csak egyetlen keskeny- és körizom által elzárható nyíláson keresztül közlekedik a külvilággal. Az így keletkezett üreg spongyás tömeggel telik meg, melynek közei tartalmazzák a levegőt. A mondottakból világos, hogy az úszó actinia fogókarjaival lefelé és lekerekített talpi felével felfelé fordulva úszik a vízben. Az úszó actiniák a többi planctontikus lényekkel együtt kékre vannak színezve.

Az Actiniák óriásait Haddon és Kent leírásai nyomán a Stoichactis-fajokból ismerjük; ezek Ausztrália nyugati partjain, a korállszirteken élnek. Korongjuk lapos és számtalan fogókarral van ellátva. A Stoichactis kenti Haddon Hichson leírása szerint 1.20 m szélességre is megnő. Ennek az állatnak fogókarjai között tarka halak játszadoznak, melyek a gyomorba is beúsznak. Az Actinia ilyenképpen védi a halakat, s ezek viszont mozgásukkal frissítik környezetében a vizet. Talán arra is jók, hogy tarka színükkel zsákmányt csalogassanak az Actinia karjai közé; állítólag a halak táplálékot is hurcolnak a hal szájkorongjára, sőt azt egyenesen be is dugják a szájába. Dunker a rokon Stoichactis haddoni Kentről a következőket írja: „Ez a tengeri rózsa 45 cm szélesre is megnő, kinyújtózkodva erősen redőzött. Letörött koralltömbök lyukaiban, réseiben lakozik, amelyekbe érintésre teljesen visszahúzódik. Fogókarjaival keményen tud tapadni, azonban nem csalánoz érezhető módon. Egyes, aranyhal módjára vörös alapon feketén és fehéren tarkázott halakat (Amphiprion és Premma) csakis ezen tengeri rózsák közelében lehet halászni; ha a halakat veszély fenyegeti, azonnal a tengeri rózsák fogókarjai közé menekülnek, ahol teljesen szabadon járnak- kelnek tovább. Ha megkíséreljük, hogy valamely halat a fogókarok tömkelegéből kikapjunk, a szomszédos fogókarok azonnal oly szívósan ragadják meg a halat, hogy azt már csak ollóval tudjuk onnan kifaragni, vagy pedig a karokkal együtt kiszakítani. Mihelyt azonban kezünket a halról levesszük, a fogókarok is mindjárt szabadon engedik a halat. Maga az Actinia rendkívül lassan húzódik össze.” A St. haddoni a halakkal együtt egyik hasonlóan színezett rákot is hasonló védelemben részesíti.