| 2. ALREND: Gombakorallok (Fungaceae) | TARTALOM | 3. rend: Zoantháriák (Zoantharia) |
3. ALREND: Lyukacsosak (Perforata)
A legfontosabb korallszirtképző állatok a Perforata csoportból telnek ki. Mint fönnebb említettük, ezekben a kehelyfalak át vannak lyukgatva. A telep puharészében járatoknak hálózata alakul ki, melyek az egyes polypocskákat egymással összekötik.
Ebbe a csoportba a meleg tengereknek kizárólag telepképző alakjai tartoznak. Egyesek, mint a Dendrophyllia ramea L., a Földközi-tengerben is élnek. Ez a tenger fenekén nagy fákat formál, melyen az egyes polypocskák virágokként ülnek. Lacaze leír egy darab, csaknem köbméter terjedelmű váztörzset, lábszárvastagságú ágakkal, melyeket korallhalászok az Algir-partokon húztak ki a tengerből. A múzeumok példányai azonban legfellebb félméter magasak s az ágak csak néhány cm. vastagok. A mészrészek kívül finoman bordázottak, a kelyhek pedig fél cm-es átmérő mellett 8 cm. mélyek.
A Földközi-tenger sziklás partjain tüzes, narancsvörös színével tünik fel az Astroides calycularis Pall., mely a sziklahasadékok árnyas helyeit virágszőnyeggel vonja be. A kelyhek az ágakon tömören egymás mellett helyezkednek el, ellenben csak az alapjaikon s csak ritkán az oldalfalaikon nőnek össze. A fajt rajzólárvák terjesztik, melyet a telepek közelében nyáron a planctonhálóval tömegesen lehet fogni. Lacaze szerint az álcák az akváriumban egész két hónapig úsznak szabadon, a tengerben azonban hosszabb ideig az anyaállatban vannak s így csak rövid ideig úszkálnak a tengerben. Ha ebben az időben sirokkó tör ki, aléltan összehúzódnak s azonnal megtelepszenek. A nápolyi akváriumnak nagy hírre tett szert egy kis barlangszerű részlete, amely Astroides pázsittal gyönyörűen van bevonva s a közte élő néhány aranyhalszerű halfajtával együtt, vörösbe és aranyba játszó, mesébe illő, csodaszép képet tár a látogató elé. Doflein írja le egyik japán Astroides-fajról, hogy annak közelében állandóan található egy hasonlóan színezett halfaj, amely veszély idején a telep ágazatai közé menekül.
A korallszirtek leggyakoribb lakói s egyben megteremtői az Acroporák (Madrepora Lam., ). Ezek polypocskái is rendszerint gyönyörű színekkel vannak felruházva. Kent leírása szerint az ausztráliai sziklazátonyok a telepágak végén fellépő korallocskák testéről a smaragdzöld, az ibolya és a vörös minden változatában tündöklenek; Duerden szerint az Acropora muriata L. telepei a Nyugat-indiai szirtek között világos, vagy sötétbarnák, sárgák, zöldes vagy narancsszínűek s a szín rendszerint a korallok testében élő algáktól származik. A telepek alkata a helyi feltételektől befolyásoltan hihetetlen módon változékony. Fönt a hullámtörés övében a telepek csak kérges bevonatokat képeznek, melyeken legfönnebb csonkszerű nyújtványzatok fejlődnek; valamivel mélyebben azonban a rövid és gazdagon elágazó nyújtványoknak nagy zürzavarával találkozunk, s lent a csendes, mély vizekben egészen karcsú, hosszúkás ágak képződnek. Ha a veszedelmesen romboló hullámcsapás letör valamely ágat, a seb azonnal behegged s az elszakított ág visszaesvén a telepre, valahol rásarjad az ágakra, vagy éppen hidat képez két ág között. A Perforata korallok nagy növekedő készsége s vele együtt nagy földrajzi jelentősége abban rejlik, hogy a váz felépítésére, annak lyukacsos volta miatt kevesebb mészanyagra van szükségük; Jones számítása szerint az ágak évente átlag 9 cm-t növekszenek. A kelyhek a legtöbb Acropora-fajban a telep általános szintje felé emelkednek. Rendszerint rézsútosan irányulnak s így a polypocskák az ág tengelyhez bizonyos szögben helyezkednek el. Ennélfogva, a felülről tekintett telepben a polypocskák a kelyhekben visszahúzódásuk alkalmával teljesen eltűnnek. Emellett az összekötő puha szövet is eltűnik a kitöltő tömeg porusaiban és barázdáiban s mihelyt az állatocskák kinyújtóznak, a köztiszövet is észrevehetően kiemelkedik. Duerden feltűnő különbségeket talált az ág hegyén ülő legidősebb s az oldalt feslő fiatalabb polypocskák között. A végállású polypok nagyobbak, szabályosan sugaras szimmetriások s csak hat hosszú ujjalakú fogókarjuk van; a szájkorong a fogókarokkal együtt 6 mm-es átmérőjűek. Az oldalt ülő polypocskák azonban kisebbek, 12 karúak, melyek közül 6 hosszabb, 6 pedig rövidebb; leghosszabb az a kar, mely az ágtól legtávolabb esik s így mozgás közben legnagyobb a játéka.
Az Acropora varia Klzgr., Klunzinger leírása alapján a Vörös-tengerből vált ismeretessé s miként neve mutatja, híres a nagy variabilitásáról.
A korallszirteken az Acroporáknak nagy versenytársuk akad a Poritidákban, melyeknek váza még könnyebb s még takarékosabban épül. Ezek képviselőjeként a Porites furcata Lam. nevű lyukacsos korallt, balfelől a telep egyik ágát kis nagyítás után; itt a kis mezők az egyes polypocskáknak felelnek meg, jobb felől pedig két kelyhet erősebb nagyítás után látunk. Itt, az egyes egyének között, nincs semmi kitöltő anyag. Ehelyett az egyes polypocskák kelyhei úgy olvadnak össze, hogy az egyes egyénekhez tartozó részek még a mikroszkóp alatt sem különíthetők el. A vázu annyira perforált, hogy a fali körlapokból csak valami gyöngéd, hálószerű szövedék marad fenn. A sugárlemezek is át vannak lyuggatva, illetőleg vékony gerendákká apadtak el. Fönti ábránkon az öt oszlopnak lebenyes végét, melyek a sugárlemezeken belül állanak és a szétbomló kehely szélét jól felismerhetjük. A kinyújtózott polypocskák messzire kiemelkednek a váz szintjéből; ezek nagymennyiségű nyálkát termelnek, amely őket apály idején a kiszáradástól s a nap tüzétől védi; ha a szárazra került Porites-telepet felemeljük, a termelt nyálka utánuk nyúlik. A tömör vagy kéregszerű, ritkán lebenyezett szélű telepek néha leírhatatlan tömegben vonják be a korallszirtek felületét. Kent szerint gyönyörű színekben pompáznak az ausztráliai Poritidák: a halvány rózsa, a gyönge vagy erős ibolya, a zöld, a sárgászöld és a sárga minden változatát megtaláljuk rajtuk. A sárga vagy a barna szín Zooxanthelláktól, a vörös, vagy a zöld pedig algáktól származik, melyek a vázban fúrnak-túrnak. Mindehhez természetesen a polypocskák saját festéksejtjeik is hozzájárulnak. Az egyes telepek óriás méretűek, a zátonyszirteken némelyek 6 méteres átmérőre is szert tesznek.
A korallokra vonatkozó ismereteink hiányosak maradnának, ha nem vetnénk rövid pillantást nagy munkájukra s nem gondolnánk a föld arcának kialakításában s a hajózásban is oly nagy jelentőségre vergődött korallszirtekre és zátonyokra.
A korallszirteket nemcsak a földrajz-, vagypediglen a tengertudomány (oceanographia) tudósai tanulmányozzák, hanem ott a földtannak, az őslénytannak, a vegytannak, a fizikának s a növénytannak búvárai egyaránt megtalálják a maguk kutatási területeiket. Természetes dolog, hogy a legtöbb kutatnivalója az állatbúvárnak van, aki ott nemcsak a korallpolypocskákat, hanem az élőlényeknek azt a végtelen sokaságát is gyönyörűséggel eltelve tanulmányozhatja, mely a korallszirtek útvesztőiben és rejtekhelyeiben otthont talál s ehhez a különleges élettérhez mindenben alkalmazkodott. Azokat a hatalmas mésztömegeket, amelyek a melegégövi tengerek partjait, mint természetes gátak széles övben körülfonják, nemcsak az igazi szirtkorallok, a Madreporaria-félék építették. Résztvesz abban sok mindenféle másfajta, helyhezkötött, ülő életmódot folytató állat is, mely gyönge testének védelmére mészvázat termel és sarjadzás, vagy oszlás által telepeket hoz létre. Az Acroporák és Poritidák között ott találjuk a hydrokorallok s a nyolcsugarú korallok között különösen az orgonakorallok nagy sokaságát. Közbe-közbe mohaállatocskák (Bryozoa) telepszenek, kérgeket és formátlan halmazokat képezve spongyák vonnak be mindenfelé számos foltot s a növényvilágból az ú. n. mészalgák népesítenek be minden napsugárelárasztotta részt. Maguk között az ágak, hasadékok és szakadékok között vastag mészpáncélba burkolózva, a legkülönbözőbb állatokat találjuk. Így tüskebőrűeket, kígyókarúakat, kagylókat, csigákat, rákokat és Foraminiferákot, melyeknek elhalása után a kemény részek a sziklák hasadékai közül sűlyednek és oda bemeszesednek. Hogy hullámverés onnan semmit el ne hurcolhasson, arról a korallok ágas-bogas nyújtványzata gondoskodik, amelyben minden szabadon mozgó test elakad. Ezek még a homokot s az iszapot is visszatartják, sőt némely telepnek élő, szabad felülete egyenesen a lebegő iszapból való táplálkozásra van berendezve. S végül minden, ami az ágak közé aláhull, a mészalgák (Lythothamniumok) munkája következtében összecementeződik. Ezért az alatt a szint alatt, melyen a mészalgák élnek, minden állati élet megszünik.
A korallszirtek tarka élővilága eleddig még minden természetbúvár csodálatát megragadta. Haeckel 1876-ban a Vöröstengeren Tor kikötőjébe vitorlázván, írja a tengerpartról: „Kikötöttünk éppen ott, ahol mi az indiai korállpadok pompáját teljes ragyogásában szemléljük... Nincs toll, nincs ecset, amely ezt a színgazdagságot lefesse. Darwin, Ehrenberg, Ransonett s más természetbúvárok ihlett leírásai, amelyeket korábban olvastam, nagy várakozást keltettek bennem; a valóság azonban mindent felülmult. Ha mi összehasonlítjuk ezeket a formákban gazdag és színekben pompázó tengeri tájakat egyes vidékek virággazdagságával, nem nyerünk helyes képet. Itt a tenger kékes mélyén minden tarka virággal van behintve s ezek a tarka virágok mind élő állatok, élő korallok. A nagy korallpadok felülete ezer, meg ezer kedves virágcsillaggal van behintve. Az elágazó fákon és bokrokon virág-virág hátán. S az ezek lábainál elterülő nagy kelyhek szintén korallok. Az a tarka moha, mely a nagy tömbök közeit egyenletesen kitölti, pontos megfigyelésre ugyancsak a korallállatocskák millióiból és millióiból tevődik össze. És mindezt a virágpompát elárasztja a kristálytiszta vízben a fényes arábiai nap, valami leírhatatlan csillogással!”
„Ezekben a csodálatos korallium-kertekben, melyek a Hesperidák kertjének mondabéli pompáját messzi felülmúlják, rendkívül változatos állati élet fesledezik. A legkülönlegesebb formájú és színű s ráadásul fényben csillogó halak nagy seregei játszadoznak a korallkelyhek körül, hasonlóan azokhoz a tarka kolibrikhez, melyek a trópusok virágkelyhei előtt lebegnek. Még változatosabbak és érdekesebbek azok a különböző osztályokba tartozó gerinctelen állatok, melyek a korallpadokon űzik háborítatlan életüket. A Garnelák átlátszó rákfajtái kúsznak a korall ág-bogok között. A korallbokrok ágait vörös tengeri csillagok, ibolyás kígyókarúak és fekete tengeri sünök másszák meg s közben csigák és kagylók nagy tömege hemzseg. Itt-ott karcsútestű férgek, legyezőszerű tarka kopoltyúszálai terpeszkednek a csövek végén. Amott meduzák tömör csapata úszik s nagy meglepetésünkre azok díszes harangjában a Keleti- és Északi-tenger régen ismert állataira bukkanunk.”
„Azt hinné az ember, hogy ezekben a varázslatos korallium-otthonokban, ahol minden állat virággá változott, elysiumi béke honol. Ha azonban élesen beletekintünk ebbe a tarka életbe, azonnal megtanuljuk, hogy itt is, mint az emberek életében, állandóan vad harc tombol az életért, ugyan gyakran csendesen és hangtalanúl, de azért nem könyörtelenebb és rettenetesebb módon. Az élők túlnyomó része, amely itt oly buja fölöslegben sarjadzik, állandóan megsemmisül, hogy valamely kiváltságos kisebbség létét lehetővé tegye. Mindenütt vész és borzalom leselkedik, s hogy erről mi magunk győződjünk meg, semmi egyébre nincs szükségünk, mint arra, hogy rövid pillanatra alámerüljünk a szirtpadok szintjére. Gyors elhatározással bevetjük magunkat a tengerbe s alábukva, csak ott vesszük észre, hogy milyen csodálatos zöld és kék fény övez minket a korallpadok színpompázatának közvetlen közelében. Azonban mindjárt keservesen érezzük, hogy az ember büntetlenül a korallok között sem vándorolhat, mint ahogy a pálmák alatt sem. A kőkorallok hegyes csipkéi sehol sem engedik meg, hogy lábunkra álljunk. Kikeresünk hát egy kis szabad homokos foltot. Azonban a homokba elrejtőzött tengeri sün (Diadema) azonnal össze-vissza szurkálja szakás sugaraival lábunkat; ezer tüske törik talpunkba, egyet sem tudunk kihúzni, hanem nagy vigyázattal mindeniket ki kell vágnunk. Vagy ha leguggolunk, hogy egy smaragdban tündöklő tengeri rózsát a talajról felemeljünk, mely az óriás kagyló héjai közé telepedett be, boldogok vagyunk, ha idejekorán felismerjük, hogy a zöld test nem Actinia, hanem magának a kagylónak élő teste; ha nem vettük volna ezt idejekorán észre, kezünk nyomorultúl szétmorzsolódott volna a kagyló kemény héjának összecsukódása közben. Ez után a kiábrándulás után arra szánjuk magunkat, hogy az ibolya madrepora ágat törjük le: keservesen csalódunk, mert apró, bátor rákocskák, melyek seregestül laknak a korall ágai között, érzékenyen megcsípnek ollóikkal. Még keservesebb tapasztalatokra ébredünk, ha a mellette álló tüzes korallt (Millepora) akarjuk letörni. Már a puszta érintésre millió méregtokocska pattan ki, a csalánfonalacskák ezrei ütik át bőrünket s kezünk ég, mintha izzó vasba markoltunk volna. Ott látunk egy piciny, ártatlan hydroid polypot, melyről azt hisszük, hogy ártatlanságához sehogyse illik, hogy ez is veszedelmet rejtsen, s mégis, ha hozzányúlunk, az is össze-vissza csalánoz. S mindezeknek utána, hogy nehogy belekeveredjünk abba a még külömbül égető meduzaseregbe, amely felénk közeledik, vagy hogy még kevésbbé jussunk torkába az itt nem igen ritka cápának, hirtelen kivetjük magunkat a tenger vizéből s a bárkánkba kúszunk fel.”
„Hogy micsoda élénk állatvilág hemzseg a koralliumpadokon és küzd egymással a létért, arról csak pontos tanulmánnyal szerezhetünk megközelítő képet. Így meggyőződünk arról, hogy minden korallium-telep voltaképpen egy-egy gazdag állattani múzeum. Tegyünk egy szép madrepora-telepet, amelyet felfogadott búvárunk felszínre hozott, vigyázatosan valamely nagyobb, tengervízzel töltött üvegedénybe, hogy a korallállatocskák díszes virágtestüket nyugodtan kibontsák. Ha egy órával később utána nézünk, azt tapasztaljuk, hogy nemcsak a telep vonódott be virágborítékkal, hanem kisebb-nagyobb állatoknak százai, ezrei kúsznak, úszkálnak körül, a mi akvárium edényeinkben: rákok, férgek, csigák, kagylók, tengeri csillagok és sünök, meduzák és halak népesítik be az eddig üres vizet. Ha pedig kivesszük a korall-telepet s azt kalapáccsal szétütjük, még mindig rengeteg állat kerül elő belőle, így kagylók, rákok és férgek, melyek a telep testében fúrtak. S mi minden láthatatlan élő világot leplez le a mikroszkóp. Hát a felfedezések minő gazdagsága vár azokra a zoológusokra, kiknek szerencséjük lészen éveket, hónapokat itt tölteni ezeken a sziklás partokon.”
Morin, ki egykoron gyönyörű színes képeket festett a koralliumpadokról, Jáva szirtzátonyainak színösszhangjáról a következőket írja: „A vízben világoszöld dereng. Ha a fedélzetről kitekintünk, elbájoló izgalom vesz erőt rajtunk. Körülöttünk vannak ők, a tenger csodái, a tenger virágai – amennyire csak szemünk a víz mélységét átkutatja, fehér mészhomokján tömb, tömb mellett fekszik, majd kerek, mint a méter vastag óriás labda, majd pohárszerű, vagy éppen lapos, mint az asztal s a hajó minden mozdulatával más válik láthatóvá és új szépségek bukkannak fel. Ezer szirtképző kőkorall borítja elérhető mélységben a tengerfeneket. A leghatalmasabb tömböket, kanyarulataikról felismerhető Mäandriák, Fariák és Tubiporák képezik, mely utóbbiak sötétvörös orgonasípokhoz hasonlítanak. Köztük gombalakú Fungiák és gumós Astreák telepszenek meg, miközben tarka Strucckorallok egész bokrokban állanak össze és a Poritesek tüskés ágai kicsiny erdők módjára borítják a talajt... Toll és ecset képtelen arra, hogy mindezeket a gyöngéd színeket visszaadja, melyeket a koralltelepek sugároznak. A díszes, virágszerű polypocskák mindenfelé kiterítik fogókarjaikat és a mészépítményeket csillogó tónusokkal vonják be. Az Orgona-korallok sötétvöröse fölött fűzöld szín hullámzik végig, s a hab- és csillagkorallok ibolyában világítanak, az Acroporák sárgában, az égető Milleporák zölddel s a Poriták kékkel vannak behintve s mindez a színsokféleség a tengervíz kékes-zöldje által olyan színhatásba vegyül össze, melynek gyöngéd árnyalatait nincs festő, aki utánozza.”
Mindezek a varázserdők természetesen csak a trópusok alatt képződhetnek, a szirtképző korallok ugyanis 20 °C–os hőmérsékleten alul nem élnek meg. A Caryophylliák, a Lopheliák és Ampheliák az Északi-tengerpartokon is jól tenyésznek ugyan s a fagyáspontig alásüllyedt hőmérsékletet is könnyen elviselik. A korallszirtek elterjedése azonban világosan megmutatja, hogy mennyire érzékenyek a kőkorallok a hideggel szemben. Ahol a meleg tengerekbe hideg áramlatok jutnak, aminő a perui áram Dél-Amerika nyugati partjain s a Benguela-áram a nyugatafrikai partokon s ahol a délsarki nyugati szél a nyugatausztráliai partokat érinti, szirtzátonyok mindenütt hiányoznak; ezzel szemben azonban, ahol a meleg Golf-áram a trópusi övet elhagyja, a Bermudák környékén, egész a 32° északi szélességig találunk szírtkorallokat. A korallpolypocskák egyúttal igen magas hőmérsékletet is elviselnek; az apály alkalmával visszamaradt lapos vizenyőkben a hőmérséklet 56° C-ig is felemelkedik s ilyenkor az állatok csak kelyheikbe húzódnak vissza. Ha az apály idején teljesen szárazra kerülnek, akkor a kiszáradás és a tűző nap heve ellen nyálkaburokképzéssel védik magukat. A szirtek ilyenkor vigasztalan, száraz képet öltenek s belőlük a rothadás kellemetlen gázai áramlanak. Goodchild szerint a szírtképző korallok mélységbeli elterjedésének is a víz hőmérséklete szab határt. Ha a víz elég meleg, akkor 185 mélyre is alászállhatnak, általában azonban a 30 m-es mélységek alatt ritkán találhatók. Már ebben a mélységben is ritkásan szóródnak szét a telepek s azok a fajok, amelyek nagyobb vízmélységekből, vagy éppen a mély tengerekből ismeretesek, sohasem képeznek szírtzátonyokat. Azonban nemcsak a hőmérséklet, hanem a szírtkorallok testében élő symbiontikus algák is határt szabnak a mélységek felé: Gravier szerint az a fény, melyet a symbiontikus algák még hasznosíthatnak, csak 36 m-ig hatol a víztükör alá. De az egyenletes magas hőmérséklet és a kedvező mélységi viszonylatok sem elengedők a szirtkorallok felvirágzására, mert ezek az állatok ezenkívül nagyon kedvelik a friss vizet is, amely nekik meszet szállít a vázképzéshez s táplálékot, meg oxygéniumot az élethez. Éppen ezekért a feltételekért kedvelik a hullámtörést s ugyanemiatt nőnek a koralltömbök csak a telep külső felületén. A víz vegyi összetétele is nagy befolyással van életükre: a szírtek mindjárt eltűnnek a folyótorkolatok közelében, mihelyt a folyóvízzel való keveredés folytán, édesebbé válik a tengervíz.
A szírtek között élő mozgó állatvilág gazdag színpompája nem kevésbbé lepi meg a búvárt. Sok tarka halat, melyek a madarak és a lepkék színpompáját is felülmúlják, rejt a korallszirtek tarka tömkelege. Nemkevésbbé tarkák az ott szaladó rákok sem. Színeknek ez a gazdag, feltűnő játéka csak amiatt lehetséges, mert az ilyenképpen könnyen észrevehetővé vált állatok támadó ellenfeleik, nevezetesen tintahalak és cápák elől azonnal a korallok ág-bogai közé rejtőzhetnek. A korallszírtek állatvilágának nagyrésze a korallokból táplálkozik. A 70–80 cm hosszúságú tengeri uborkák a letöredezett élő vagy holt ágakat, vagy pedig a korallhomokot kebelezik be s abból úgy szedik ki a tápláló részeket, mint a földi giliszták a kerti földből. Talán némely tengeri uborkának az a tulajdonsága, hogy az egész belét ki tudja köpni s később újat tud fejleszteni, annak a következménye, hogy egyes korallágaktól nem tud közönséges kiürítéssel megszabadulni. Némely tengeri sün és makkos féreg (Balanoglossus) szintén homokot eszik, melyben a korallhulladékokat emésztik fel. Nagyobb halak vésőszerű fogaikkal az Acroporák hegyét csipkedik le. Sokkal nagyobb mértékben támadják meg a telepeket a fúró állatok, melyek vájt meneteikkel az egész telepvázat annyira meggyöngíthetik, hogy az nem képes a hullámverésnek ellentállni. Ha a telepben bármely kicsiny lyuk keletkezik, már abban ott rejlik a telep végzete. A kicsiny fúró után ugyanis jő egy nagyobb fúró, amely már a víz örvényeinek is támadási felületet teremt, amennyiben a lyukba bekerült kődarabok a víz mozgása közben állandóan reszelik, vésik a rést. A legveszedelmesebbek a fúróspongyák, melyek a mészben mindenütt utakat teremtenek s nyújtványaikat messzire kinyújtják. A fúró kagylók között a tengeri datolyák (Lithodomus) a tömör telepekben 30 cm hosszú s 12 mm átmérőjű lyukakat fúrnak; egyik 2/3 m átmérőjű Mäandrina-telepen Agassiz 50 Lhitodomus lyukat számol. A csillagférgek (Gephyrea) is elágazó járatokat fúrnak a mésztömegbe és férgek százai lakóznak az ilyen járatokban, melyek néha a telepek lágy szövetében is előnyomulnak. A legveszedelmesebbek mégis a legkisebb pusztítók, nevezetesen a Saproleginákhoz tartozó gombafajták, melyek már egyik ős-geologiai korszakban, a devonban is nagyban pusztítottak a korallszírtek között. Ha a telep életképessége valami keveset is csökken, a gombák mindjárt leírhatatlan pusztítást végeznek közöttük. A földtan búvára ezeket a pusztító elemeket a föld építő tényezői közé számítja, mert ezek egyúttal arról is gondoskodnak, hogy a korallvázak között magától képződött hézagok elaprózott anyagrészecskékkel töltessenek ki s így lényegesen hozzájárulnak ahhoz, hogy a laza koralltelep tömör mészkőzetté alakuljon át. E folyamattal kémiai átváltozások is kapcsolatosak, mert a tengervíz hol oldja, hol kicsapja a meszet s ilyenképpen a korallmész lassankint annyira átváltozik, hogy már alig lehet annak állati eredetére ráismerni.
A koralltelepek növekvése életkörülményeik változatossága szerint igen különbözők; a fajok azonos körülmények között is különböző gyorsan növekednek. A tömör telepek sokkal lassabban nőnek, mint az ágas-bogasok. Az ágas telepek mentül közelebb érnek a vízszinthez, annál tömörebbekké válnak s egyúttal annál lassabban is nőnek. Gardiner számításai szerint a víz színe alatt ma 40 m. mélységben fekvő koralliumpad körülbelül egy évezred mulva éri el a víz tükrét. Jones a Cocos Keeling nevű atollon állapította meg, hogy az ágas-bogas formák évente 10 cm-t nőnek, a tömörek pedig 100 naponta terjedelmük 1/37 részére növekszenek. Az amerikai tengerparton 1792-ben hajótörést szenvedett hajótesten, mely 7.5 m mélységben feküdt, egyik Acropora 65 év alatt 5 m magasra nőtt, évente tehát átlag 8 cm-t haladt előre, holott a szomszédságában levő tömör koralltömbök aránylag meglehetősen visszamaradtak mellette.
A korallszírtek keletkezésére a lapos, sekély parti vizek a legalkalmasabbak. Itt képződnek az ú. n. parti- vagy szegélyzátonyok, melyek apály idején vagy a part szikláinak egyenes folytatását képezik, vagy pediglen a száraztól keskeny csatornával vannak elválasztva. Ebben a szegély-lagunában, amely nagyobb apály idején rendszerint csak pocsolyák sorozatából áll, némely korallfajok nagy előszeretettel telepszenek meg. A gát- vagy sánckorall-zátonyok vagy barrier-zátonyok a parti korallszirtektől csak abban különböznek, hogy a szegélylaguna, vagy a szegélytenger csatornája a száraz és a korallzátony között szélesebb. Az ilyen természetű korallzátonyok a kontinenseket és szigeteket hatalmas terjedelemben kísérik. Ausztráliának északkeleti partján képződött gátzátonyok, melyeknek állatvilágát Kent oly mesteri módon írta le, s honnan a 2000 km hosszúságúak, s a szegélylagunák pedig 80–100 km szélesek, sőt helyenként 150-re is megnövekszenek. Igen sok déltengeri szigetet körös-körül öveznek ezek a korallzátonyok, melyeken belül belső szegélyként a parti zátonyok képződhetnek. A koralliumok rendszerint közel a tenger szintjéhez emelkednek és ilyekkor a gátöv csak a hullámtörés idején vehető észre, mert akkor fölötte habzik a tenger; itt-ott azonban az egyes tömbök kiemelkednek a tenger vizéből. Ha a korallzátonyok övében a víz valahol nem habzik, hanem csendes, ott a zátonyképződésben nagy hézag van; az ilyenek helyi tengeráramlások hatása alatt keletkeznek, melyek hidegvizet hozván, megakadályozzák a korallok fejlődését, vagy megtörténhetik az is, hogy az illető területen a tengerfenék lesülyedt és mélyebben fekszik, semhogy a fenékről korallok nőhessenek fel. Ezek a csendesvízi zátonyhézagok a hajózásra nézve rendkívül kedvezők, mert a korallos vidékeken a partok csak ezeken keresztül közelíthetők meg.
többször emlegettük az atollokat, ezek tisztán korallok munkájából képződött szigetek és pedig rendszerint olyan szabálytalan gyűrűs képződmények, melyek itt-ott bemetszésekkel meg vannak szakítva, hogy azokon át a csendes lagunát körülzáró belső övbe juthassunk. Egy-egy atoll átmérője a 100 km-t is meghaladhatja, a kiemelkedő szigettest azonban csak 100–200 m vastag, sőt néha még ennél is keskenyebb, úgy hogy hullámzás alkalmával, a hullámok a keskeny úton átsepernek a lagunába. Nagy hullámverés idején rendszerint az atollgyűrűnek csak egyes részei emelkednek ki a vízből. A valamikép magasabbra képződött helyeken azonban gazdag növényzet terem, különösen kókuszpálmák díszlenek, melyek már messzire elárulják a hajósoknak a veszedelmes korallszirteket. Ha megközelítjük az atollokat, csodálatos kép tárul elénk. Kívül, a szírtek mentén bömbölő nehéz hullámtörés, mögötte fehér koralliumhomok, azután a sűrű növényzet szép zöldje és belül, a körülzárt csendes tenger apró, piciny szigeteivel.
Az nem szorul magyarázatra, hogy a parti övzátony hogyan nő fel. Sokat törték azonban a régi zoológusok, geológusok és tengerkutató tudósok, hogy a gátzátonyok és az atollok miként keletkeztek. A zátony képződéséről először Darwin fejtette ki 1842-ben elméletét, amelyet hosszú időn keresztül mindenki elfogadott. A híres angol búvárnak feltünt az az ellentét, amely a koralliumok mélységbeli elterjedése s a gátzátonyoknak, valamint az atolloknak a tengerfenék feletti magassága között megállapítható volt. Míg ugyanis, maguk a zátonyképző polypocskák csak 30 m mélységig virulnak, a vázépítmények itt-ott az óceán 100, sőt 1000 m-es mélységeiből emelkednek fel, mint rengeteg méretű oszlopok, vagy meredek falak. S miként az ő természetes kiválogatódási elmélete (selectiós theória) egy csapásra megmagyarázta annakidején a fajképződést, azonképpen elmés ötletével itt is – úgy látszott – minden talányt megoldott, midőn az az ötlete támadt, hogy az egész déli óceánvidék számtalan korallszigeteivel és zátonyaival mérhetetlen sülyedési terület. Egykoron csak parti zátonyok körítették az öreg kontinenseket és szigeteket. Később azonban az egész szárazulati táj lassanként a tengerbe sülyedt. A partok mind jobban és jobban víz alá kerültek s a szárazulat felülete megkisebbedett. A koralliumok azonban a kéregnek lefelé irányuló mozgását ki tudták egyenlíteni; lassan folyton felfelé nőttek és a víztükör közelében maradtak. A partszegély azonban mind jobban és jobban a szárazföld központja felé tolódott el s a szegélylaguna ilyenképpen folyton szélesebbé és szélesebbé vált, miközben a szegélyzátonyból távoli gátzátony lett. A sülyedés azonban továbbtartott. A nagy szigetekből végül csak a legmagasabb kiemelkedések, csúcsok maradtak fenn, melyek körül a gátzátonyok messzire eső gyűrűt vontak körbe, jelölvén az egykori partszegélyt. Végül elsülyedt a tenger legmagasabb csúcsa is s csak az atoll maradt vissza. Eszerint a felfogás szerint az egész déli tengervilág a szigeteknek nagy temetője, amely temető a 35. szélességi fokon túlterjed. Ebben a nagy temetőben régi, nagy szigeteknek, minők a Karolina, a Marschall, a Gilbert, Ellice, Phönix. Tokelau és Manihiki szigetek lehettek, egész a Paumoutu-kig, ma már csak ú. n. hullajelző kövei, szinte mondhatnók sirkövei merednek ki a tengerből. Darwin szerint tehát a geológiai korszakban először a partzátonyok, később a távolabbi gátzátonyok és legutóbb az atollok emelkedtek ki a tengerből, mint ugyanazon fejlődési folyamat kezdete és vége.
Ez az elmélet igen egyszerű és meggyőző volt. A búvárok jelentékeny sora, mint Lyell, Dana, Langenbeck, Suess, Neumayr, Bonney, Baur G., Ortmann, Kent, Saville elfogadta és további tapasztalatokkal és magyarázatokkal támogatta.
Nemsokára azonban mások nyomós ellenvetésekkel léptek fel. Így két búvár, Sollas és David az Ellice csoporthoz tartozó Funafuti atollt, mely 5400 m mélységből emelkedik fel, megfúrták s 400 m mélységig csak korallmeszet hozott fel a fúró. Elkövesedett korallzátonyok pedig egész 1500 m vastagságban ismeretesek. Viszont más esetben a korallok a kőzetek tetején, melyek a gátzátonyok, vagy atollok alatt csaknem a tenger szintjéig érnek, csak vékony, sapkaszerű bevonatként helyezkednek el. Murray J. a Challenger-tengerkutató expedíció munkálatai közben megállapította, hogy igen sok korallszirt tengeralatti vulánkúpokon épül fel, melyek vagy eredetileg a tenger szintjéig értek, vagy pediglen homok, Foraminifera-héjak, illetőleg iszap rárakodásával lettek annyira magasakká, hogy a korallok rajtuk megtelepedhettek. Murray szerint pedig az atoll-forma nem valamelyes régi partszegély maradványaként keletkezett, hanem egyszerűen azért, mivel a korallok a régi vulkánkúp külső oldalán telepedtek és fejlődtek a legjobban. A víz a külső szegélyen levő állatoknak hoz leginkább táplálékot, meszet és oxygéniumot s telik meg az itt kilélegzett széndyoxiddal, úgyhogy befelé a káros széndyoxiddal telt, egyúttal azonban mészben és táplálóanyagban szegényebb víz jutott. A szénsavas víz pedig ahelyett, hogy mészlerakodásra vezetne, mint mészoldó a zátonyok emelkedését gátolja meg a belső övben. Ilyen okoknál fogva a mészpolypok valamely nagyobb felületű megtelepedés közép övében nem tudnak kellőleg tenyészni, közbül lassankint laguna keletkezik, mely az árapállyal kapcsolatos mozgások nyomán még jobban kimélyül.
Guppy pedig Darwinnal egyenes ellentétben azt mondja, hogy a földkéreg emelkedése is vezethet korall megtelepedésre alkalmas körülmények létrehozására. Ilyenkor egy-egy tengerfenék ormós, hátas része, kiemelkedése a magasba jut s ha egyszer a korallok rajta megtelepedhettek, laguna ugyancsak kimosás útján képződhetik a középső övben. További emelkedésekkel kapcsolatban a zátonyok egyrésze víz fölé emelkedik s a víziélet kihal róluk. A Salamon-szigetek csoportjában élő szirtzátonyok között egész 270 m magas száraz korallszirtekre akadunk, melyek állatviláguk alapján ítélve, csak a közelmult időben kerültek felszínre. Maguk a korallmész szirtek átlag 40 m-es tengeralatti mélységből emelkednek és vagy a vulkanikus magra, vagy pedig Foraminifera mészkőre telepszenek.
Agassiz A., a híres amerikai zoológus megint más jelenségekre hívta fel a tudósvilág figyelmét. Ő az Amerika keleti partjain, továbbá a nagy ausztráliai és polinéziai gátzátonyokon végzett kutatásai közben azt tapasztalta, hogy a korallzátonyok mai telepedési alakja egykoron, mint szilárd tengerpart a víz fölé emelkedett és a levegőnek, valamint a hullámtörésnek és a parti áramlatoknak oly nagy mértékben áldozatává lett, hogy lassankint az egész partiöv víz alá került. Az ausztráliai gátzátonyok között itt-ott még ma is látható „néger fejek” ilyen utolsó maradványai az egykori kontinentális övnek. Agassiz szerint mindazoknak a partmenti koralltelepüléseknek, amelyek a tenger sekély mélységeiből emelkednek fel, ez a parti, kontinentális pusztulás képezhette keletkezési alapját.
Amint ezekből láthatjuk, a Darwin-féle süllyedési elmélettel szembehelyezkedik az emelkedési elmélet s részben a part száraz részének pusztulási, víz alá kerülési elmélete. Mivel mind a három mód lehetséges, ma már a józan gondolkodású búvár egyikhez sem ragaszkodik szívósan, hanem minden egyes helynek korallzátony képződését az adott tapasztalati viszonyok mérlegelésével magyarázza meg.
A fönntiekben a tengeri rózsáknak fajokban is gazdag és földtani szempontból is jelentős csoportjaival ismerkedtünk meg. Ezekhez csatlakozóan az alábbiakban a Hexacoralliáknak még három olyan rendjét beszéljük meg, melyek fajokban szegények, amelyek azonban nekünk azért fontosak, mert képviselőik az európai vizekben is találhatók.
| 2. ALREND: Gombakorallok (Fungaceae) | TARTALOM | 3. rend: Zoantháriák (Zoantharia) |