4. rend: Hengerrózsák (Ceriantharia)

A tengervízi akváriumokban igen gyakori henger- vagy cylinderrózsák (Cerianthidák, ) igen sok tengeri rózsához mind külalakjukban, mint pedig életmódjukban nagyon hasonlítanak. Azonban ezeknek a tenger homokjába fúródó tengeri rózsáknak egészen más a belső alkata. A sövények, amelyeken izomszalagok nincsenek, fönn elérik ugyan a garatcsövet, lefelé azonban a gyomortérbe alácsüngve szabadon végződnek. A nyúlánk test s a rajta kissé szétterpeszkedő szájkorong sima, a hátsó testvég pedig a homokba furakodó tengeri rózsák példája szerint hegyesedő. Ez az alsó vég igen különösképpen nagy nyílással van ellátva, melyen át az állat összehúzódó teste víztartalmát nyomja ki; a rendes táplálkozás folyamán azonban végbél gyanánt nem használja az állat ezt a pórust. A fogókarok két övben fejlődnek, kívül hosszú fogókarok négy sora s belül a száj pereme körül rövidebb karok ugyanilyen csoportja, az övek között szabad tér marad. A kifejlődött állatnak összesen 145 szegély- és ugyanennyi ajakfogókara van.

Cerianthus, mely dróthálón átfűzi magát

A hengerpolypocskák rendszerint homokos vagy iszapos csövekben ülnek, melyet külbőrük számtalan sejtje által termelt nyálkaváladékkal ragasztanak össze a homokból. A házak kissé kiemelkednek a fenék szintjéből; belül megkeményedett áttetsző nyálkának sima rétegéből, kívül pedig homokszemeknek, héjtöredékeknek s elhasznált csalántokoknak nagy tömegéből vannak összeragasztva. A polypocska minden támadás elől házába húzódik vissza, amely elég tágas ahhoz, hogy fogókarjaival benne eltérjen, jóllehet karjait nem tudja magába visszafordítani, hanem csak feje fölött összecsukja.

Valószínű, hogy a cylindrerekorallok valamennyien kétivarúak. A tojások a vízben termékenyülnek meg s azokból áttetsző lárvák kelnek, melyek hosszú időn keresztül a vízben szabadon úsznak és a hengerrózsához lassanként hasonlóvá válnak. Kivételesen maguk a polypocskák is planktontikus életet folytanak, amint azt Gravier a Dactylactis benedeni Gravierről a kaliforniai golfban kimutatta. A Földközi-tenger legismertebb hengerrózsája a Cerianthus membranaceus Spall. Ez az állat 3 cm széles és 20 cm magas. Heider, ki az Adriában gyűjtötte ezeket az állatokat, ezeket írja róla: „A trieszti öböl homokos partja nagy számban rejtegeti a mi Cerianthusainkat. Ha a tenger csendes, csónakunkból könnyen megfigyelhetjük, amint ez a tengeri rózsa a finom homokban készített nyálkacsövéből kinyújtózik és teljes mozdulatlansággal várja szétterjesztett fogókarkoszorújával azt a pillanatot, amíg valamely piciny szervezet veszedelmes szomszédságába nem kerül. Egyik-másik szegélymenti fogókar kígyózva hajlik a szájkorong közepébe s ott átadja a rajta tapadó zsákmányt, rendszerint valami véglényt, sörtelábú rákot, piciny medúzát vagy valami álcafélét a középső fogókarnak, melyek aztán a garatba tolják be a megbénult áldozatot. Ha pedig valami nagyobb állat, példának okáért kisebb hal esik zsákmányul, akkor azt a fogókarok nagyobb tömege öleli körül és oly hirtelen csalánozza agyon, hogy a különben eleven áldozat hirtelen megbénul. Sokkal kényelmesebben tanulmányozhatjuk a fogókaroknak ezt a viselkedését az akváriumokban. Itt nagyobb halakról lehet megfigyelni azt, hogy azok esztelenül vágtatnak a tartóban, ha sikerült nekik még hirtelen ugrással a Cerianthus karjai közül megszabadulniok; azonban az ilyen állatok is elkerülhetetlenül elpusztulnak, ha a Cerianthus csak egyszer is megérinti őket. Ha az állatot megérintjük, vagy ha csak a környező vizet zavarjuk, akkor villámgyorsan visszahúzódik csövébe, melynek nyílását a környező homok annyira összenyomja, hogy a hengerrózsának minden nyoma eltűnik. A tengerparton fúrt csövek néha méter hosszúságúak, de nem függélyesek, hanem a fölülethez többé-kevésbbé hegyesszögben hajlanak. Mivel a nyugtalanított hengerrózsa egészen a cső végébe szalad vissza, ezért fogása és gyüjtése nagyon nehéz. A trieszti halászok ásóval kezükben óvatosan közelednek a kinyujtózott állathoz s hirtelen melléje szúrva arra törekszenek, hogy a csövet kettévágva, az állatot kivessék. Azzal hiába próbálkozunk, hogy az állatot kézzel fogjuk el, mert nyálkás testével menthetetlenül kisiklik újjaink közül”.

A hengerrózsák fogságban évek hosszáig élnek; Reitmayer szerint 5–20 évig tarthatók; a napolii aquariumban 1915-ben még élt egy 33 éve fogoly Cerianthus. Sajnos, a fogságban, mint igen sok tömlős, ezek is elvesztik pompás színeiket, kifakulnak s végül szennyes fehérekké válnak. A frissen befogott állatok egyelőre még mindenféle színben pompáznak az ibolya minden árnyalatában, a rózsától egészen a csaknem feketéig s a mellett indigószínű, rézbarna, tisztán barna és fémfényben csillogó zöld példányokat is látunk. A fogókarok vagy azonos színűek a testtel, vagy pediglen árnyalatban eltérnek tőle. A szegélykarok világosak és sötéten gyűrűzöttek.

A kísérleti zoológusok az utóbbi esztendőben sokat kísérleteztek Cerianthusokkal. Különösen nevezetesek Child kísérletei. Loeb nevéhez fűződik mindazoknak a föltételeknek a kiderítése, melynek együttes jelenlététől függ, hogy valamely Cerianthus jól érezze magát. Ilyen egyik föltétele például az, hogy törzsét függélyesen állíthassa. Ha például olyan dróthálóra tesszük, melynek közein alig lehetne az állatot átfűzni, a talpi vég pár perc mulva mégis lefelé görbül, és addig fűzi magát át valamely hálószemen, amíg félórás kínlódás után teljesen függélyesen nem helyezkedik. Ha most megfordítjuk a hálót, akkor a Cerianthus újabb hálószemnek támad a talpával s újra átfűzi magát s ezt mindaddig folytathatjuk, míglen az állat csaknem beleszövi magát a dróthálóba. Ha pedig akkor, midőn az első hálószemen átbújt, függélyesen állítjuk, egy nap leforgása alatt addig kínlódik, míg kényszerhelyzetéből ki nem kerül. Azután pedig az akváriumnak valamely alkalmas helyét keresi föl, ahol homokba fúródik, mert mindaddig nyughatatlan, ameddig valamely védő csőbe nem bújhat el.