A véglények szaporodása

Rendkívül érdekes és tanulságos jelenségek játszódnak le a véglények oszlásával kapcsolatban. A véglények-re nézve is ép úgy jellemző egy felső testméret, amelyen túl testük tömegét asszimiláció útján nem gyarapítják, mint a Metazoonokra. Hartmann berlini búvár döntötte el a közelmultban végzett kísérletei alapján azt, hogy a szaporodás előfeltétele mindig a testnek a fajilagos méretre való megnövekedése. Ő egy nagy Amoeba-fajt, az A. proteust hosszú időn át tenyésztett anélkül, hogy a kísérleti állatai egyszer is oszlottak volna, holott a velük együtt tartott állatok a mindennapos rendszeres oszláson mentek keresztül. Hartmann kísérleti állataival nem csinált egyebet, mint hogy akkor, amikor az oszlás órája bekövetkezett volna, egy darabot mindig levágott a testükből. Az ilyenképpen megkisebbedett állatok mintegy megfiatalodtak, újra növekvésnek indulnak s nőttek oszlás nélkül addig, amíg az új kísérleti csonkítás be nem következett. Ebből világos tehát, hogy az oszlás az asszimiláció és a belőle következő növekvés következménye s ha fenntartjuk az asszimilációt, de mesterségesen megakadályozzuk a növekvést, akkor egy-egy adott véglény soha meg nem hal. Ehhez a halálhoz meg kell jegyeznünk, hogy az oszlást, melyben egy egyénből kettő lesz, igen sokan az illető anyaegyén halálával tekintik azonosnak.

Az oszlás a véglények világban rendszerint kettéoszlás, amidőn egyik anyaegyénből két új leány-, vagy fiókegyén képződik.

Egyik Napállatka: Acanthocystis aculeata Hertw., Less. oszlása. N = mag, C = központi testecske, Ce = annak oszlása, C, C2 = a fiókegyedek központi teste, Ps = álláb éspedig axopodium, Ksp = magorsó, N1,N2 = a fiókák magva, St = tüskék, Sk = vázrészek

Amoeba polypodia M. Sch. egyenes kettéoszlása.

A kettéoszlás rendszerint egyenlő felekre való oszlást is jelent s csak ritkán következik be, hogy a felek közül az egyik nagyobb, a másik pedig feltünően piciny, amidőn bimbózásról szoktunk beszélni. Több faj viszont úgy szaporodik, hogy az anyaegyed egyszerre sok darabra oszlik szét; ez az ú. n. sokszoros osztódás (polytomia). Ez is folytonos, gyors egymásutáni oszlódásokkal megy végbe, mint ahogy azt a spóraképzésnél látjuk , vagy pediglen lehet sokszoros bimbózás is, amidőn a megmaradó anyatesten egyszerre számtalan bimbó fűződik le.

Amoeba verrucosa Ehrb. kékmoszatot nyel. 1 = lüktetőhólyag (Doflein-Reichenow: Lehrbuch d. Protozoenkunde, Bd. 1.).

Minden osztódásnak, legyen az kettéoszlás, vagy bimbózás, egyszerű, vagy pediglen sokszoros oszlás, közös jellemvonása az, hogy a mag mindig előbb oszlik és hogy ez minden esetben szabályos feleződésen megy keresztül s csak, ha a magfelek létrejöttek, azután következik be a sejttest oszlása, illetőleg feldarabolódása.

S mivel mindennemű oszlásnál a mag ilyen tökéletes feleződésen megy keresztül, vagyis a bimbó vagy a spórázóbimbó magja éppen akkora, mint a megmaradt anyatesté, lényegében azt is mondhatjuk, hogy oszlás s így szaporodás csak egyféle van, nevezetesen a mag osztódásán alapuló szaporodás.

A mag feleződése pedig a legegyszerűbb módon úgy mehetne végbe, hogy a mag a középen befűződik és így kettéválik. Ilyenképpen azonban nem lehet tökéletes munkát végezni. Sokkal tökéletesebbé válik a mag feleződése olyanképpen, hogyha mag szemcsés állománya fonalszerű képletekbe u. n. magtestecskékbe (chromosoma) gyülemlik össze s ezek hosszukban kettéhasadnak s a chromosoma-feleket az oszlás idejére képződött szálak a két új egyed számára szabályosan szétkülönítik. Az oszlásnak ezt a tökéletes formáját, amely egyúttal elterjedtebb szaporodási mód is, szálazatos: mitotikus magoszlásnak nevezzük.

Kérdés, hogy egyáltalán van-e egyszerű magfeleződés.

Csodálatosképpen igen sok véglényben a magoszlást nem követi a protoplazmának, a testnek oszlása, hanem a megindult oszlásból származó magvak a régi protoplazma testben bennmaradnak s ennek kapcsán a véglény teste a faj egymagú, fiatal egyedeivel szemben óriássá fejlődik. Ezzel az esettel elszórtan csaknem minden csoportban találkozunk. Ábráink között a Spathidium (lásd kürtállatka, továbbá az Arcellák és a Pelomyxák mutatnak be ilyen lényeket. A legszebb példákat mégis a gyökérlábuak, az u. n. napállatkái a képen látható Actinosphaeriumok tárják elénk, amelyek ilyen be nem fejezett oszlások révén szabad szemmel egészen jól látható, gyöngyszem nagyságú lényekké is megnőnek. Viszont némely csillós esetében, amire a Loxophyllumok jó példák, az következik be csak, hogy a mag az oszlásra készülődésnek némi előjeleként kolbászszerűleg megnyúlik, esetleg rajta befűződések is képződnek, amitől a mag olvasóformát mutat, vagy ez se következik be, hanem a mag hatalmas hurkaszerű képződménnyé nő s a véglény egyúttal szintén nagy, szabad szemmel is jól látható testet fejleszt. – Nyilvánvaló dolog, hogy az ilyenfajta lények bizonyos tekintetben összehasonlíthatók a Metazoonokkal. Ezek ugyanis az ő nagyszámú, vagy ha nem is szaporodott, de meggyarapodott magvukkal azt a feladatot oldják meg, amit a Metazoon is az ő sok sejthez kötött sokmagvúságával ér el, nevezetesen, hogy nagyra nőnek. Az ilyenszerű lényeket el is különítik a véglények világában, amidőn azokat energidáknak nevezik el.