| A véglény tengelye | TARTALOM | A véglények szaporodása |
A kéregplazma képződményei
A bőrke(pellicula) és a bőrhártya (cuticula). Az ektoplasma külső felületén már folyékony állapotában, vagyis már a gyökérlábúakban szívóssá, keménnyé válhatik, mikor is azt bőrke, vagy pellicula név alatt különböztetjük meg. Az ostorosok és csillósok világában pedig egyenest általános jelenség, hogy a kocsonyás kéregplasma külső felülete szívós hártyává merevedik. A szívósság legtöbb esetben hajlékonysággal, rugalmassággal kapcsolatos, néha azonban, mint ezt a Colepsek esetében látjuk, teljes merevségre vezethet. A Colepseken a merev pellicula bőrketüskék képzésére is alkalmas. A Colepsek tüskéiket arra használják, hogy áldozataikat oldalba fúrják velük. A bőrkének, mint protoplasmának megvan az a tulajdonsága, hogy szükség esetén, amely különösen a betokozódás után áll elő, megint puha protoplasmává lehet. Az ektoplasmának van azonban olyan terméke is, amely többé nem válik protoplasmává, mert a protoplasmának csak a felületre kiizzadt váladéka. Ez a bőrhártya, vagy cuticula; ilyet különösen a spórások és a házban lakó gyökérlábúak képeznek, de a csillósok között az Entodinium-szerűek is nevezetesek arról, hogy cuticulájuk van. Utóbbiak testét a cuticula díszes tagozatúvá teszi.
Állábak (pseudopodium), ostorok (flagellum), csillók (cilium) és szívókák (suctellum).
A kéregplasma az előbb említett feladatra különféle szervecskéket, differenciálódási termékeket hoz létre. A helyváltoztatás érdekében az alsóbbrendűekben időről-időre újra képződő s megint eltűnő állábakat: pseudopódiumokat nevel.
Az ingerek felvételére igen sok véglény anélkül is képes, hogy evégett bármi szervet is fejlesztene. Mégis a csillósok világában nagyon sok helyen látunk a háti oldalon, vagy a mellső testvégen merev, a csillóknál vastagabb sörtéket kiképződni. A Stylonychia hátán látható nyújtványok ilyen merev sörték. Ezeket főként tapintásra, néhol mozgásszerveik mozgásállapotának ellenőrzésére használják. Bizonyos jelek arra vallanak, hogy a törpe sörték a vegyi érzékelést szolgálják.
Ideg- vagy neuroidelemek. A csillók összhangzatos: coordinált munkáját a csillók alapi testecskéit összekötő s a bőrke alatt hálózatot formáló ideg (neuroid)-elemek teszik lehetővé.
Ezt a hálózatos subpelliculáris idegrendszert Gelei fedezte fel egyik Szeged környékén talált ázalékállatkán s vele egyidőben, de tőle függetlenül a bécsi búvár, Klein Brunó, ugyanezen rácson belül az ingerületvezető szálacskákat, az Apáthy neurofibrilláit is megtalálta
Amerikai búvárok viszont a kéreg és a bélplasma határán fekvő, ú. n. endoplasmatikus idegrendszert, ahogy ők nevezik: neuromotorikus apparátust derítettek ki, melynek központja, a Metazoonok garatducának megfelelően, itt is a szájgarat mellett fekszik. A Gelei–Klein-féle bőrkealji ideghálózat csakis a csillók rendezett mozgását teszi lehetővé, holott az amerikaiak által kiderített idegrendszer a szervezet különböző részei között létesít kapcsolatot.
Izomszálacskák vagy myonemák. A mozgás érdekében egynéhány magasabbrendű csillós állat külbőrében „izomrendszer” is képződik. Ez az izomrendszer működésében a tömlősök és a férgek bőrizomtömlőjének felel meg. Az összehúzékony szálak a test hosszában lefutó, néhol a szájnyílás közelében különlegesen rendezendő magános rostocskák, ú. n. myonemák. Ezeket a szálacskákat látjuk a rajzon feltüntetett kürtállatkán v. Stenstoron, ugyancsak a rajzon a harangállatka (Vorticella) nyelében. Az izomszálacskák működése csak annyira terjed ki, hogy hirtelen összehúzódásukkal az állat villámszerűen összerándul. Két Cystoflagellatában azonban és pedig a Leptodiscusban és a Craspedotellában az úszás szolgálatában olyan rendszeresen működő „izomzat” képződik, mely ezeket a meduzaszerű véglényeket olyan munkára képesíti, melyet az úszás érdekében csak a meduzák fejthetnek ki.
Vázrostocskák vagy morphonemák. Az izomelemeknél jóval bonyolódottabb termékek a külbőrnek ú. n. vázképződményei. Ezek egyrészt a test alakmegszabásának és fenntartásának, másrészt pedig a védelemnek állanak szolgálatában. A híres orosz búvárnak, Koltzovnak érdeme az a megállapítás, hogy a protoplasma félig cseppfolyós állapotából kifolyólag a gömbtől eltérő alakot rendszerint csak az esetben képes ölteni, ha ennek az alaknak a megtartására vázrostocskák (tonofibrilla, skeletofibrilla, morphonema) képződnek. A tudományos laboratóriumok legközönségesebb háziállatocskája, az ázalékállatka (Paramaecium) egyik legszebb példa arra, hogy az állandó alak megszabására és megtartására minő bonyolult és mennyire célszerűen szerkesztett vázrendszer képződik az állat külbőrében, annak bőrkéje alján. E tekintetben a véglények világában a természet annyira szép, gazdag és találékony, célszerű változatosságot örökített meg, hogy csupán erről a kérdésről jó kötetre rúgó munkát lehetne írni. Változatossá teszi a kéregplasmában képződő vázat még az is, hogy a csillós véglények különféle garatképződményei szintén igen bonyolódott alkatú vázrostokkal vannak a szomszédságba kipányvázva. Ezek a rostok szerves anyagból állanak s így egyrészt hajlékonyak, másrészt pedig rugalmasak, tehát az állat mozgékonyságát nem korlátozzák. Vannak azonban merev vázképződmények is, melyek vagy kovatűkből, vagy pediglen mészkérgeződésből állanak. Ezek a gyökérlábúak világában vannak elterjedve s különösen a napállatkákat és a likacsosházúakat és a sugárállatkákat jellemzik; e képletek létrehozásában néhol az entoplasma is szerepet játszik.
Tok- vagy cystaképzés és a bőrhártya v. cuticula. A védekezés érdekében kivétel nélkül minden véglény kéregplazmája el van látva valaminő különleges képességgel. Így végzetes veszélyek idején, amilyen a víz beszáradása, felmelegedése, vagy éppen ellenkezőleg túlságos lehülése, elsósodása, vagy éppen veszedelmes kiédesülése, csaknem minden véglény beszünteti eleven életműködését, s védőburkot: cystát termel, ahogy mondjuk: betokozódik, becystázódik.
Néha az ivaros szaporodás idejére is betokozzák magukat.
Ez a tok tömény, nyálkaszerű vagy kocsonyás anyagból, máskor kitines, pergamentszerű anyagból képződik s mindkét esetben töménysége alapján arra jó, hogy a környezetből a kártékony anyagok ne hatoljanak az állathoz, azok ne törjenek a véglény életére, illetőleg arra szolgál, hogy a véglény teste még a száraz levegőn se száradhasson ki törékeny szárazzá. – Igen sok véglény ezt a cystaképző képességét arra használja fel, hogy egész életén át csigamód, valamilyen formájú házban lakik.
A ház lehet tisztán szerves képződmény és így hajlékony, viszont állhat túlnyomórészt szervetlen anyagból és akkor merev. – A házakkal az állat teste csak helyenkint függ össze. Keletkezhetik azonban a test váladékaiból olyan védőburok is, mely a testre mindenütt egyenletesen rásímul, mint a cserebogár páncélja. Az ilyen védővázat bőrhártyának: cuticuláris képződménynek nevezzük. – A véglények világában a pellicula elterjedtebb, mint a cuticula, a Metazoonok világában fordítva van, ott csak az alsóbbrendű lényeken, így példának okáért tömlősök-ön s az örvényférgek-en találunk pelliculát, egyebütt csaknem mindenütt a keményebb, szivósabb, az ütődések ellen jobban védő és tetszés szerint változtatható: levethető cuticula jött divatba.
Védő-támadó fegyverek. Ha mi a bőrkét és a cuticulát a szenvedőleges, a passzív védelem, illetőleg alakmegszabás eszközének tekintjük, úgy nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a véglények kéregplazmájában cselekvőleges, aktív védő anyagok, szervecskék is termelődnek. Újabban Breslau vezetése alatt a kölni zoológiai intézet érdeme, hogy a véglények testéből kiáradó méreganyagokat mutattak ki, mellyel bizonyos véglények testük környezetét állandóan megfertőzi. Némely véglényben a tömlősök köréből jólismert csalánsejtek mintájára, csalánozó tokok is képződnek. Ez ugyan ritka jelenség, sokkal elterjedtebb, különösen a csillósok világában a kilövelhető nyílakkal, ú. n. trichoystákkal való védekezés, melyek mind alakjuk, mind használhatóságuk, mind pediglen hatásuk szempontjából igen nagy mértékben hasonlítanak az örvényférgek rhabditjeihez.
Ha a trichocysták alakját és szerepét akarjuk tanulmányozni, legcélszerűbb az ázalékállatkát megfigyelni.
Ha nagyító tárgyasztalán üveglemezke alatt úszkáló ázalékállatkákhoz valami higabb savat, vagy lugot, vagy más csípős folyadékot eresztünk, akkor az állat ezeknek a nyílszerű képleteknek ezreit lövöldözi a környezetébe. Ugyanezt cselekszi akkor is, hogyha valamely ragadozó, vagy szívó véglény támadja meg. A nagyító alatt elég gyakran van szerencsénk megfigyelni azt, hogy Colepsek vagy Didiniumok támadnak az ázalékállatkára. Ezeket is sűrű nyílzáporral igyekszik magától távoltartani. – Az újabb vizsgálatok ezek között a kilövelhető nyílszerű képletek s a cystaburok képzéséhez használt termék között átmeneteket találtak, mire való tekintettel a tokképzéshez felhasznált védőanyagot protrichocystának is nevezik.
Miután a kéregplazma képződményeit és a benne vagy a belőle kikülönödő szervecskéket (organoid elemeket, vagy organellumokat, szemben a magasabbrendüek szerveivel, organumaival) megbeszéltük, térjünk át a bél- vagy entoplazmának részletesebb megismerésére.
Erről már említettük, hogy rendszerint áramlásban van, szabályos utakon kering olyképpen, mint akár a Metazoonok vére. Azt is említettük, hogy mintegy ennek a körforgásnak megfelelően az entoplazma az anyagforgalom fő székhelye, hogy az különlegesen az emésztés színtere s így élettanilag a Metazoonok bélcsövének is megfelel.
A szájnyílás és az emésztés. Lássuk elsősorban is az entoplazmának azt a feladatát, mellyel a bélcsövet pótolja. Kérdezzük azt, hol van a bélüreg, hol van általában a bélcsőnek csatornarésze, mely a Metazoonokban a szájnyílással kezdődik és az alnyílással végződik. A véglények testében bélüreg nincsen. Ha volna, akkor az entoplazma valószínűen nehezen tudna a nedvkeringés feladatának is megfelelni. E tekintetben tehát a véglények a Metazoonok Acoela-csoportjának, vagyis az örvényférgek azon legalsóbbfokú alrendjének állapotát juttatták kifejezésre, melyekből a magasabbrendű örvényférgeket származtatjuk le, A véglényeknek egyik igen nagy csoportjában, nevezetesen a gyökérlábúakban, sem állandó szájnyílás, sem alnyílás nem képződik. Az állatok bárhol felvehetik a hasznos- és testükből bárhol leadhatják a már nem hasznosítható táprészeket. Valami helye azonban élettani alapon már itt is van mindkét résnek. A mozgó Amoeba ugyanis mindig elől veszi fel a táplálékot és hátul adja le az emészthetetlen salakrészeket s nagy kérdés, hogy vajjon ez az első rész nem mindig elől van-e s a hátulsó rész nem mindig hátul marad-e? Bizonyos Amoeba-fajokon a lüktetőhólyaggal kapcsolatban figyeltem meg ugyanis azt, hogy az, helyhezkötve, mindig hátul található és hogy a salakrészek is mindig valahol a szomszédságában hagyják el a testet. A héjas Amoebákban (Testacea) már határozottan és minden kétséget kizáróan meg van szabva a táplálék felvételének a helye.
A csillósok ektoplazmájuk szabott alkatából kifolyólag meghatározott helyen szájnyílással (cytostoma, cytopharynx) és alréssel (cytopyge) vannak ellátva. A szájrés és a vele kapcsolatos szájgödri üreg a Metazoonok előbelének megfelelően igen bonyolódott fejlődésen megy keresztül. Egyelőre a legalsóbbrendű csillósokban azt a helyet, ahol a táplálék felvehető, a külbőrön csak egy külön folt jelzi, mely legfönnebb a magasabbrendűek ajkának felel meg s néha ehhez képest valóban ajakduzzanat s annak közepén vonaltól jelzett rés képződik, melyen át a táplálék az entoplazmába süllyed; az ilyen csillósokat, melyre a Spathidium a legszebb példa, csupaszszájúaknak (Gymnostomata) nevezzük, s itt az entoplazma a szájfolton át a külvilággal közvetlen érintkezik. A fejlődés következő fokán a kéregplazma kissé betüremkedik s ilyenképpen a száj előtt szájgödör képződik, melybe a külbőr csillói, vázelemei s esetleg trichocystái is bejutnak. Ez a szakasz tehát a Metazoonok ektodermális származású előbelének, amely már a tömlősök között kiképződik, minden tekintetben megfelel; a nevezettanban csupán annyi eltérés van, hogy a véglények világában szájnyílásnak mindig az ento- és ektoplazma határát, tehát a szájgödör fenekét nevezik. A táplálkozás érdekében az ektoplazmának szájgödörkörnyéki része is átalakul s így képződik ki az u. n. szájkörüli mező, vagy homlokmező: a peristomális tájék. Ha ez is részben vagy egészben betüremkedik, akkor előcsarnok (vestibulum) képződik, amire az ázalékállatka igen jó példa.
A szájgödörnek a csillósok részletes leírása közben sokféle változatával találkozunk.
Az alrés: cytopyge. Az alrés különleges kiképződéseket itt sem mutat, mint ahogy a Metazoonokban sem kapcsolatos vele semminemű jelentős differenciálódás. Kivétel nélkül a szájnyílás mögött, rendszerint a hátulsó testvégen fekszik. Fekvése rendszerint csak a kiürítés pillanatában állapítható meg. A Klein-féle ezüstöző eljárással azonban készítményeken is feltünik a helye. Fölemlítendő, hogy egyes belélősdin, így a Nyctotherus, Balantidium és az Ophryoscolex-nevü nemzetségbéli fajokon az ectoplazma betüremkedésével kapcsolatosan állandó csatorna képében „végbél” képződik. Fontos jelenség az, hogy a véglények egyetlen családnak, a Vorticellidináknak kivételével, a szájnyílást a táplálék salakjának kiürítésére nem használják fel. Tehát a tömlősök és az örvényférgek által képviselt, u. n. végbélnélküli: aproctás állapot csakis a Vorticella-félékben ismétlődik meg.
Az állat tengelye és a szájnyílás. Egyébként azonban igen csodálatos párhuzamot látunk a Metazoonok és a Protozoonok tengelyviszonyai között. A Metazoonok világában őstengelyűeknek (protaxonius) nevezzük azokat a lényeket, amelyek a bögrelárva (gartsula) állapotának megfelelően a testen végigfutó hosszanti tengely mellső végén változatlan helyzetben tartják meg az ősszájnyílást. Ennek megfelelően az ostorosok mindnyájan és a csillósok legalsóbbrendű csoportjai, pl. a Spathidium az u. n. protoaxoniusok közé tartoznak, mert pontosan mellső testvégükön van a szájnyílás és a hátsón a végbélrés. Viszont a Metazoonok világában már a féreg-fokozaton bekövetkezik az, hogy a szájnyílás a mellső testvégről a hasoldalra kerül át s ott is marad föl egészen akár a Bogarak-ig, akár a Gerincesek-ig; ezek képezik a változott-tengelyű (heteraxonia) csoportot. Pontosan ezt a jelenséget tapasztaljuk a csillósok-ban is, nevezetesen itt is csakhamar eltolódik a szájnyílás a hasoldalra, vagyis a véglények is heteraxoniásokká változnak át a fajfejlődés rendjén. A változott-tengelyű állapotra a véglények között legszebb példa a közönséges ázalékállatocska, vagy Paramaecium, melynek szájrése hasoldalán még a középvonalnál is hátrább tolódott.
Nevezetes jelenség a Metazoonok világában az u. n tört- vagy huroktengelyűség, mely bekövetkezik a helyhezkötött, sessilis lényekben annak folytán, hogy odarögzítésre szolgáló hátulsó testvégüket nem használhatják fel alnyílás gyanánt. Így történt meg már a Földnek régi, geologiai korszakában, hogy a „Tüskebőrűek” bélcsöve a sessilis életmód következtében visszakanyarodva, hurkot vetett s a végbél a szájnyílás közelébe jutott. Ugyanez megismétlődött a Gerincesek ősei között, a köpenyesek (Tunicata) csoportjában s a Férgek közt, a mohaállatocskák (Bryozoa) csoportban. A mohaállatocskák egyrésze arról nevezetes, hogy a bélcső a szájkörüli örvényszerven kívül fekszik, ez az ú. n. Ektoprocta-csoport, másrészüknél azonban az örvényszerven belül, a szájnyílás közvetlen közelében fekszik a végbélnyílás, ez az Entoprocta-csoport. Pontosan ez a jelenség ismétlődik meg a sessilis véglények között. A Kürtállatka, vagy Stentor , mint kisebb fokban helyhezkötött lény, a mohaállatkák ektoproctás állapotát ismétli meg, mivel az alnyílás az örvényszerv közvetlen közelében elől fekszik, viszont az előbb említett Vorticellafélék, vagy harangállatkák.
Midőn itt mindezeket a jelenségeket különös nyomatékkal emeljük ki, nem kerülhetjük el, hogy a bélcsőrendszernek ezzel a Metazoonokéra emlékeztető sajátságos szerveződési, organozatórius megnyilvánulásaival kapcsolatosan kifejezetten rá ne mutassunk arra, hogy a véglény mennyire nem tekinthet sejtnek, hogy az ellenkezőleg mennyire üti minden tekintetben a tökéletes organizmus értékét, ahogy azt már csaknem száz esztendővel ezelőtt Ehrenberg is kifejezésre juttatta volt.
Az entoplazmának az emésztéssel kapcsolatos működését majd a csillósoknál beszéljük meg részletesebben. E helyett áttérünk másik fontos végzeményének, a kiválasztásnak ismertetésére.
Kiválasztószervecskék a véglények testében a kiválasztás végzeményét a lüktetőhólyagok, vagy pulzáló vaculumok (régi, rossz elnevezés szerint: contractilis vacuolák) teljesítik. Akár valamely amoebát, akár pediglen valamely ázalékállatkát figyelünk meg, egyaránt lebilincseli a szemlélőt a lüktetőhólyagoknak szüntelen, szabályos működése. Éppen azzal a csodálatos, első pillanatra megoldhatatlannak látszó jelenséggel állunk szemben, mint aminővel a protoplazma-áramban találkozunk. A lüktetőhólyag benn fekszik az entoplazmában s igen sok amoebafélében együtt is kering az entoplazmával. Azonban már az amoebákban helyhezkötötté válik s innentől kezdve mindenütt fel van fűzve a nem áramló, nem mozgó ektoplazmára. A helyhezkötöttségével kapcsolatos az, hogy belőle az ektoplazmán át csatorna vezet ki; a kiürítő csatornát a testfelületen vastagabb pellicula-gyűrűvel körülvett kiürítőrés: excreciós pórus jelöli. A lüktetőhólyag rendszerint a test hátulsó részében, igen gyakran egyenest a testvégen van s inkább a hátoldalon helyezkedik el, mint a hason. Ha a lüktetőhólyag a helyhezkötött, ülő életmódot folytató lényekben elül, vagy éppen a homlokmezőn szájadzik, úgy ennek oka ugyanabban keresendő, mint amivel fönntebb már az alnyílás eltolódását is magyaráztuk. A lüktetőhólyag rendszerint gömbölyded s csak ritkán folytatódik egyetlen, hosszúra kihúzott csatornában. Rendszerint egyesszámban lép fel, igen gyakori azonban a kettős lüktetőhólyag s nem ritka jelenség az is, hogy számos hólyagot találunk a legkülönbözőbb véglényben. A hólyag működése szempontjából fontos felemlítenünk azt, hogy ez hártyával van bélelve s a hártyát vékonyabb-vastagabb övben, ú. n. kiválasztó: exretiós plazma veszi körül. A kiválasztó plazmában a gyüledék összeszedése közben rendszerint mellékhólyagok, odvacskák keletkeznek, melyek tartalmukat a főhólyagba ürítik. Ezek az odvacskák egynémely magasabbrendű lényben állandósulnak, sőt miként azt az ázalékállatocska (Paramaecium) esete tanusítja, hosszú csatornákká is húzódnak ki. Ezekkel a hosszú csatornákkal további tökéletesbülések kapcsolatosak. Nevezetesen itt maga a lüktetőhólyag, megfelelően a magasabbrendű állatok húgyhólyagának, csak tároló szakasszá válik, a kiválasztó plazma elvonul a felületéről s a sugárcsatornák burkává alakul át. Sőt a sugárcsatornák is szakaszokra válnak, nevezetesen külső, hosszabb végül különösen a kiválasztás szolgálatába szegődik, közelebb eső részük pedig hólyagosan feldúzzad s mellék-lüktetőhólyaggá lesz, egy kis rákövetkező csatornaszakasz pedig, mely a főhólyagba vezet, emennek kiürítő szakaszát utánozván, fecskendőcsővé válik, amely szabályos időközökben nyílik és csukódik.
Hogy a lüktetőhólyag működése és jelentősége felől ítéletet hozzunk, a következő jelenségeket kell figyelembe vennünk. Mindenekelőtt kiemelendő az, hogy ezidei tudásunk szerint, csaknem kivétel nélkül, minden édesvizi véglénynek van lüktetőhólyagja, holott ezzel szemben a tengerlakókban eddigelé még csak kevésből vált ismeretessé. Éppúgy ritkább jelenség az élősködő véglények világában is a lüktetőhólyag, így a spórások nagy csoportjában egyáltalán nem képződik ki ez a szerv. Ebből nyilvánvaló, hogy a lüktetőszerv nem tisztán és kizárólag a gyüledékeknek: az élet folyamán keletkezett káros, vagy hasznavehetetlen bomlási, égési termékeknek az eltávolítására szolgál, tehát nem tisztán a kiválasztás érdekében képződött ki ez a szerv. Hanem mind a létrejöttében, mind pedig a működésében fontos szerepet játszik a környező folyadék is. Mi különbség van az élőlény szempontjából a tengervíz és az édesvíz között? A tengervíz sűrű sós oldat, az édesvíz pediglen, különlegesen a tavaszi esőzések alkalmával, igen híg oldatot képez. A víz sóoldatainak ezt a különbségét azonban nem követi az élőlény testnedvének, mint természetes sóoldatnak a megváltozása. Mikor a tengervízi lények az édesvizek benépesítésére lassanként kivándorolnak a tengerből, testüknek régi és pedig a tenger vizével azonos sóoldatokban való gazdagságát megtartják. A vérről tudjuk példának okáért azt, hogy az az ivóvizzel szemben egyenesen sós. Nem változtatják meg az édesvízbe került állatok rendszerint bőrük természetét sem. A bőrt a tenger vízében a víz és a sóoldatok szabadon járhatták át; ebből az állatra semmi veszedelem nem származik, mert teste is éppen olyan sós és éppúgy sós, mint a tengeré: ahogy azt tudományosan mondjuk, a testnedv izotonikus, azonos osmosisos nyomást a tenger vízével. Ha azonban kikerült az állat az édes vízbe, akkor sós testébe a környezetből sok víz hatol be, hogy a testnedvet is éppen úgy felhígítsa, mint aminő híg a környezet. Ez a jelenség a természettanban régen ismeretes törvény. Ha két különböző töménységű sóoldatot az állati hártyával azonos viselkedésű: félig áteresztőhártyával különítünk el, akkor a híg, vizes területről mindaddig víz vándorol be a tömény területbe, amíg ott is hasonló hígítottság nem keletkezik. Ezt tudományosan megint úgy fejezzük ki, hogy a féligáteresztő hártyákkal elkülönített oldatokban a víz a töménységi lejtőn vándorol. Ha cukoroldattal megtöltött disznóhólyagot közönséges vízbe, vagy éppen lepárolt vízbe függesztünk be, akkor a víz kivülről a hólyagba vándorol, annak tartalmát folytonosan növeli, a hólyagot tágítja, falát feszessé teszi s ha elegendő cukor van a hólyagban, addig-addig növeli, amíg ki nem repeszti. Pontosan ez a jelenség következnek be az édesvízi véglényeken is, ha nem volna lüktetőhólyagjuk. Ez a szerv mint valami mentőfecskendő állandóan szivattyúzza a szervezetet az állatot szüntelen elárasztó édesvíztől s így megmenti a felfuvódástól s annak végén az elpusztulásra vezető felrepedéstől. Hogy ennek a felfogásnak mennyire igaza van, azt világosan mutatják azok az egyszerű kisérletek, melyek szerint mentül jobban felhígítjuk a véglények tenyészvizét, annál sűrűbben lüktet a hólyag s viszont mentül jobban besűrítjük ezt a vizet, annál lassúbbá válik a lüktetés. Sőt a besűrítéssel, illetőleg – ami ugyanoda vezet – a napról-napra fokozódó sóadagolásokkal egyes Amoeba-félékkel elérték azt, hogy a tenyészvíznek sótartalmát a tenger vízével egyenlővé tették s vele kapcsolatosan az Amoeba teljesen beszüntette a lüktetőhólyagnak meg csak a képzését is.
Ha ez a kísérlet minden véglénnyel ugyanerre az eredményre vezetne s ha egyetlen tengeri véglény-ben, vagy egyetlen élősködő véglényben sem képződnék lüktetőhólyag, akkor talán megelégednénk azzal a felfogással, hogy a lüktetőhólyag csak ilyen mentőszivattyú szerepet tölt be. Ez azonban magyarázatlanul hagyna két jelenséget. Egyfelől azt, hogy mért van akkor némely tengervízi lényeknek kivételesen mégis lüktetőhólyagjuk s miért változik az édesvízi lények lüktetőhólyagjának működése a hőmérséklettel, még az esetben is, ha a környező víz sóoldatainak töménysége állandó. Olyan véglények-en ugyanis, melyek hőmérséklet-változást minden bántalom nélkül kiállanak, egyik magyar búvár, Kanitz, megállapította azt, hogy a kémiából ismeretes Vant Hoff-féle törvénynek megfelelőleg a hőmérsékletnek 10°-kal való emelése közben a lüktetés gyakorisága megkétszereződik. A Vant Hoff-féle törvény pedig a vegytanban azt mondja, hogy a vegyületek átalakuló sebessége, az u. n. reakció-sebesség, a hőmérséklettel változik, éspedig minden 10°-konként bekövetkező változással kapcsolatosan kétszer vagy háromszor olyan gyorssá lesz a vegyi változás. Ebből világos, hogy a véglények lüktetőhólyagjának működését nemcsak a részletesen megbeszélt külső tényező, a víz, hanem belsők is és pediglen ez esetben a vegyi változások szabályozzák. A hőmérséklet növekvésével elevenebbé válik a véglény, gyorsabban mozog, ehhez több erőre van szüksége, az erőforrás pedig vegyi átalakulásokon, vegyületeknek felbomlásán, az ú. m. disszimiláción alapszik, így tehát az elevenebb élettel az égés folyamán hasznavehetetlenné váló gyüledékek szaporodnak; ezeknek pedig el kell távolodniok a szervezetből s éppen ebben az eltávolításban rejlik a kiválasztás életjelensége. Amiből világos előttünk, hogy a lüktetőhólyag nemcsak vízszabályozó készülék (tudományosan u. n. osmoregulator), hanem kiválasztószerv is.
Az előbbiek ellentéte következik be, a betokozódás alkalmával, amidőn a környező víz azonosnak maradó vegyi összetétele mellett is rendkívül megcsökken a lüktetőhólyag működése, olyannyira, hogy olyan állatok, melyek különben 10–20 másodpercenkint ürítik rendes állapotukban a lüktetőhólyagot, betokozott állapotukban alig ürítenek óránkint egyet-egyet vagy éppen csak több óránkint egyet és később teljesen szünetel. A becystázott állat nem mozog, protoplazma-áramai nincsenek, életműködése a végsőkig aláhagyott, nincs benne felbomlás és így nincs mit kiválasztania.
| A véglény tengelye | TARTALOM | A véglények szaporodása |