A magyarhoni kutatás története

A magyarhoni véglény-kutatás mind faunistikai, mind morphológiai, mind pedig physiológiai szempontból elsősorban idősebb Entz Géza nevéhez fűződik. Érdemei közül elsősorban emeljük ki azt, hogy ő fedezte fel a véglények symbiozisát egysejtű algákkal és már kísérleti alapon megállapította, hogy az alga a véglénytől függetlenül is megél, 1875-ben Kolozsvárt tartott és 1876-ban megjelent értekezésében, 6 évvel előzte meg Brandt Károly kieli zoológust ugyanilyen irányú észleleteiben. Nevezetesek a protoplazma szerkezetéről írott vizsgálatai, melyek javarészét Entz halála után Abonyi közölte: „cytophan”-elmélet. „Tanulmányok a véglények köréből” címmel nagyhírű munkát írt a mi állatainkról, mely a külföldiektől is szüntelen idézett munka a véglények alkat- és élettanára. Entz nevéhez fűződik a magyar hydrobiológia kezdete is, mert Erdély édes és sós vizeinek ő az első kutatója, ő dolgozza fel azok véglény-világát és a sósvizekben talált, részben tengeri jellegű faunának a nápolyi öböl véglényvilágával való egybevetése neki ad először alkalmat arra, hogy a nápolyi öböl véglényvilágát is feldolgozza. Tanítványai közül élete művét Daday Jenő, főként azonban fia, ifj. Entz Géza folytatta, akinek több értékes dolga jelent meg a Peridiniákról, a Tintinnidákról, a véglények magoszlási jelenségéről, az Amoeba biológiájáról, valamint a magyar édesvizek véglényeiről. Megemlítjük végül, hogy ujabban a szegedi biológiai intézetekben serény véglény-kutatás folyik: Farkas Béla a szívókások szerveivel, a Ciliatak idegelemeivel, újabban pedig az Entamoeba-kérdéssel foglalkozik, Győrffy István növénytani intézetében Flagellata- és edaphon-kutatás is folyik, Geleinél pedig faunistikai, oikológiai és morphológiai kérdésekkel foglalkoznak többen.

A véglények szerepe a Föld történelmében

Sajnos, arról nem tudunk semmit, hogy a véglények a Föld történelmében minő szerepet töltöttek be. A multról rendszerint csak olyan állatoknak a segítségével tudunk valamit, amelyekben kemény részek, vázak képződtek; ezek arról győznek meg bennünket, hogy kovavázas véglények, éspediglen Radioláriák, mégpedig a Spumelláriák és Nasselláriák már a Föld legrégibb rétegeiben, nevezetesen a praecambriumban éltek. Már a legrégibb formák is igen bonyolódott alkatúak voltak s már a silur-korszaktól kezdve nagy fajszámban éltek a különböző tengerekben, egyesek pedig csodálatosképpen még ma is élnek. Arról tehát szó sem lehet, hogy ezek a legősibb világban élt véglényalakok valamikép egyszerűbbek, primitívebbek lettek volna, mint ma élő rokonaik. Mindössze annyit jegyezhetünk meg, hogy az alakok az idők folyamán valami keveset mégis változtak, így már a praecambriumtól a cambriumig méreteikben feltűnően gyarapodtak. Teljesen hasonlót mondhatunk el a mészvázas Foraminiferákról; ezek is a legalsó cambriumban lépnek föl s azóta a Föld minden rétegéből ismeretesek. A krétakorszakban már akkora tömegekben jelentkeznek, hogy maradványaik hegyeket alkotnak. Így az írókréta különlegesen Textulariák, Rotaliák és Globigerinák maradványait tartalmazza. Nagy tömegeikkel találkozunk a harmadkorban is, így különösen annak első szintjén az eocén-ben, amidőn a szent László-pénz néven ismeretes s a tudományban Nummulitesnek nevezett maradványaik képződtek. Ezek is hegységeinkben sok helyütt megtalálhatók s Erdélyből különlegesen nevezetes nummulitos mészkőrétegekben maradtak fönn és általán a gyűrt hegységek során az Alpoktól a Himalájáig megtalálhatók. – A kréta alkotásában apró ostoros lényecskék, nevezetesen a Coccolithophoridák és Silicoflagelláták is részt vesznek, melyek szintén már a silurtól kezdve ismeretesek, de amelyek rétegképző munkájukat még ma is folytatják. Az általános föltevés szerint ugyanis az a vörös agyag, amely a mélytengerek fenekén ma is képződik, túlnyomórészt ezeknek a mészképző ostorosoknak a maradványaival van telítve, amelyeknek állandó alászitáló tömege Lohmann számítása szerint minden 250 évben 1 mm-re vastagítja a tenger iszaprétegét.