A véglények lelki világa

Mielőtt a véglények általános áttekintésével szakítanánk és ennek a rendkívül változatos világnak részleteibe merülnénk, vessünk föl még egy veszedelmes kérdést, nevezetesen azt, hogy mit derített ki a tudomány ezeknek a piciny lényeknek lelkivilágáról.

Könnyen megérthetjük, hogy a búvárok bizonyos időn keresztül nem kételkedtek ezeknek a piciny állatoknak lelkiéletében, sőt némelyek úgy vélekedtek, hogy az emberi léleknek bizonyos vonásait is megtalálhatjuk bennük. Hozzájárulhatott az ilyenszerű meggyőződéshez az a jogos és gyakori elragadtatás, amely a búvárt ezeknek a mikroszkópikus élőlényeknek a tanulmánya közben meglepi. Így példának okáért Kühne W. 1859-ben a Vorticella-harangról úgy nyilatkozik, hogy az az állat feje, amelytől az akarat kizárólagosan kiindul, mivel a harangállatocska nyele a harang leválása után többé már nem tud összerándulni. Ha meg is engedhető, hogy ebben az esetben, mondjuk hasonlatként, a véglény akaratáról beszéljünk, az azonban mégis kétséges, hogy a Vorticella mindannyiszor, valahányszor valami útjába kerül, hirtelen összehúzódásával arról tanuskodnék, hogy ő „kényelmetlenül” érzi magát. A véglények, illetőleg ázalékállatkák lelkiképességeit Engelmann, a néhány évvel ezelőtt elhalt fiziológus próbálgatta több alkalommal bizonyítni. Ő megfigyelte a Vorticella-egyedek leválását és azt, hogy az ilyenek a telepben ülőhelyzetben visszamaradt társaikat hogyan keresték és hogyan találták meg és miként párosodtak velük. „Egyik szabadon úszó rajzó, írja Engelmann, keresztezte a csöppben szabadon száguldó másik nagy Vorticella útját amely a nyelét a szokott módon éppen elhagyta vala. A keresztezés pillanatában a rajzó bimbó hirtelen irányt változtatott s a nagyobb Vorticellát igen gyorsan követte. Valóságos vadászat, üzekedés fejlődött ki, amely mintegy 5 másodpercig tartott. A rajzó bimbó ezalatt az idő alatt csak mintegy 1/15 mm-re maradt a nagyobb Vorticella mögött, azonban nem érte utól, hanem elveszítette, midőn utóbbi hirtelen fordulattal régi pályájából oldalra kitért. Erre a rajzó bimbó útját a régi kisebb fokú gyorsasággal folytatta. Ezek a folyamatok azért jelentősek, mert finom és gyors észrevételről és éppen olyan gyors és biztos akaratmegnyilvánulásról és szabadon szabályozható motorikus beidegződésről (sit venia verbo) tanuskodnak.” Mekkora öröm fogta volna el Engelmannt, ha megérhette volna az utolsó évtizednek nagy felfedezéseit, melyek szerint a kaliforniai iskola búvárai a csillós véglények központi idegrendszerét, Gelei és Klein pedig éppen az Engelmann által említett motorikus beidegzést derítették ki. Engelmann tehát hajlandó volt a Vorticellákat fejlett lelkikészségekkel fölruházni, amennyiben érzékelést, érzületet, öntudatos akaratot és az akarat gyors kivitelére való készséget tulajdonított nekik. Könnyű volna más egyéneknél is hasonló cselekvéseket figyelni meg. „Ami Vorticellánkat illeti – jegyzi meg Schmidt Oszkár –, úgy az Engelmann által leírt üzekedést sokkal egyszerűbben magyarázhatjuk: Az elrohanó állat örvényt kelt, melynek pályájára kerülő második állatot önkénytelenül magával ragadja.” – Én, aki évek óta igen sokat figyelem meg elevenen a véglényeket, Schmidt eme magyarázatának sehogy sem tudok hitelt adni, sem értéket tulajdonítani. Én ugyanis azt tapasztaltam, hogy a vízáram a véglényt ritkán állítja be mechanisztikusan haladása irányába, hanem ellenkezőleg, mihelyt áram érinti az állatokat, azok mindjárt szembefordulnak a víz mozgásával.

A lelkiélet kérdéseinek megoldása a magasabbrendű lényeknél és még az embernél is sok nehézségbe ütközik. Megfigyeléseink általán csak a durvább jelenségekkel tudnak megbirkózni s velük szembe a finomabbakat, a jelenségeknek éppen alapmegnyilvánulásait, melyek fontosak volnának abból a szempontból, hogy vajjon lelki, vagy pediglen egyszerűen mechanisztikus életmegnyilvánulásról van szó, nem tudjuk követni. Az első pillanatra sok jelenségről határozottan az látszik, hogy benne a lelkiélet megnyilvánulását kell keresnünk. Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk a kérdést és annak minden részletével szemben éles kritikát gyakorlunk, akkor a legtöbbször kiderül, hogy a jelenségekkel szemben csak azok pontos leírásáig tudunk biztosan eljutni, ami pedig azontúl következnék s amit éppen lelkinek illene nevezni, az rendszerint tárgyi támaszték nélkül a levegőben lóg. Némelyek felfogása szerint nagy bajt okoznak alsóbbrendű lényekre vonatkozó lelki kérdéseknek megbeszélésénél azok a kifejezések, amelyek az emberi lélektanból vannak kölcsönvéve s amelyeknek, mivel a dolgok kifejezésére jobb, vagy más szavaink nincsenek, éppen csak képletes értelemben vett írásbeli, vagy kifejezésbeli jogosultságuk.

Alsóbbrendű lények s így köztük a véglények viselkedésének értelmezésében, okadati alapon való magyarázásában két szélsőség küzd egymással. Az egyik minden kritika nélkül a lelki megnyilvánulások feltételezésének híve, a másik pedig a kritikázás szélsőségbe hajtásával a mechanisztikus, az ú. n. gépelvi megmagyarázásnak a híve, mivel a fizikából ismeretes jelenségek példáján minden viselkedést egyszerűen fizikainak próbál feltüntetni.

Ennek a két ellentétes felfogás, illetőleg magyarázó elv alkalmazására igen szép példát mutathatunk be az Amoeba étkezésével kapcsolatban. Az Amoeba táplálékát úgy fogja meg, hogy testéből protoplazmatikul állábacskát bocsát ki, mellyel a bekebelezendő anyagot körülfolyja. Itt már most feltételezhető az, hogy éhségét a táplálék felvétele alkalmakor bizonyos jóleső érzettel csillapítja, vagyis a táplálék az ember lelkivilágából vett kifejezéssel élve, „jól esik”. Jennings egyik kísérletileg megfigyelt amoebájáról a táplálkozással kapcsolatban a következőket írja: Egy alkalommal szétvágott egy amoebát, olyanképpen azonban, hogy az egyik darab a másikkal vékony nyúlvánnyal még összefüggött. Erre a metszett sebből kiáramló nedvtől csalogatva egy másik amoeba tört rá az egyik félre, azt részben körül is folyta, végül azonban a megsértett darab mégis elmenekült. Más alkalommal Jennings azt figyelte meg, hogy az egyik amoeba miként űzött egy guruló euglenacystát. A gömbszerűen betokozódott állat az amoeba érintésére továbbgurult. Az amoeba erre a zsákmány után kúszott. Újabb érintésre újra továbbgurult. Közben majd hosszú, vékony, majd két rövidebb állábat nyújtott az amoeba s így tartott a vadászat változatos alakváltozásokkal kapcsolatban mindaddig, amíg az egyik csillós a táplálékot az amoeba elől el nem ragadta. Midőn az ilyen megfigyelésekkel Jennings rámutatott arra, hogy az amoebának zsákmányszerzése nem történik vázlatos egyszerűséggel s közben sohse látjuk az állatnak alakját megismétlődni, joggal mondja: „Tökéletesen meg vagyok győződve, hogyha az Amoeba valamely nagy állat volna, melyet az ember mindennap szabad szemével láthatna és megfigyelhetné, az állat viselkedése feltétlenül arra késztetne minket, hogy annak jókedvéről és fájdalmáról, éhségéről és kívánságairól s ezekhez hasonló megnyilvánulásairól beszéljünk, ugyanazon okokból kifolyólag, melyek alapján mindezeket a jelenségeket a kutyán is feltételezzük.” Mindamellett maga Jennings sem tételezi fel, hogy ezek a tapasztalatok valódi lelki funkciók feltevésére bizonyságul szolgálnának. „Ezek a tapasztalatok és feltevések – írja Jennings – még nem bizonyítják az alsóbbrendű lények öntudatának létét.”

A tisztán fizikai alapon álló, gépelvi alapon gondolkodó búvár pedig a következő hasonlatossággal magyarázza az Amoeba viselkedését a táplálékszerzés közben: helyezzünk el valamely higanycsöppet erősen hígított kénsavban és tegyünk a csepp mellé piciny káliumbikromikum-kristályt. A higanycsepp csakhamar kidudorodik a kristály irányában, azt megérintvén ráfolyik és végül teljesen körülzárja: az ember szeretné mondani, „étvággyal elnyeli zsákmányát”. A higanynak nem mindig símán sikerül már az első alkalomkor elnyelni a kálibikromikum-kristályt, hanem igen gyakran többször „megkísérli”, azután újra és újra „rátámad”, „megfeszített munkával” sikerült a kristályt bekebelezni. Aki ezt a játékot végignézi, azt a folyamatok megragadják, mintha a való élet létért való küzdelmének valamely izgalmas jelenete játszódnék le; közben azonban mégis az a meggyőződés válik urrá az illetőben, hogy az a folyamat tisztán fizikailag, tisztán fiziokémiai alapon, tehát mechanisztikusan, minden lelki megnyilvánulás közbejátszása nélkül megy végbe. A folyamat megfigyelésénél még azt a részletjelenséget is észreveszi az ember, hogy az elhelyezett kristálytól a környékben színes sóoldat terjeszkedik szét és a higany csak akkor kezd mozogni, ha a sóoldat azt is körülvette s így világosan meg van győződve az ember, hogy a higany mozgásának az oka a sóoldatban és a mozgás iránya a koncentrációnak a higanytól a kristály felé bekövetkező folytonos változásában keresendő. A felületi feszültség megváltozásának törvénye kétségtelenné teszik előttünk, hogy a higanycsöppnek azon a helyen, ahol azzal először a sóoldat érintkezik, elő kell dudorodnia, mert az egyoldalú oldalhatás az érintkezési ponton, vagy folton megváltoztatja, kisebbé teszi a felületi feszültséget.

A mechanisztikusan gondolkozók az Amoeba étkezését is egészen hasonlóan képzelik el. Azt mondják, hogy a táplálékból oldott anyagok áramlanak a környezetbe s az Amoebára úgy hatnak, hogy annak protoplazmája hozzá közeledik s azt körülfolyja. Sem léleknek, sem pediglen válogatóképességnek a feltételezésére, mely szerint az Amoeba az egyik anyagot „szívesen eszi”, a másikkal pedig „nem törődik”, nincs szüksége: az ugyanis egészen természetes, hogy a testek nem egyformán hatnak az Amoebára, hanem egyesekből és különösen a vízben magában képződő ásványokból oldódó anyagok nem terjednek a környezetbe, a mások azonban oldódnak ugyan, ellenben az Amoeba-test felületi feszültségét nem képesek megváltoztatni s így kevés lévén az az anyag, mely az Amoeba testének felületi feszültségére változtató hatást gyakorolna, csak ezeket veszi fel s csak ezek azok, amelyeket táplálékul használ.

Ezek a fizikai és kémiai folyamatok valóban alkalmasak arra, hogy az életjelenségekben is elkerülhetetlenül ott lévő fizikai és kémiai részt megmagyarázzák s így ez esetben példának okáért a mi kérdésünknek egyik oldalát, a protoplazma-nyujtványok képződésének mikéntjét megmagyarázzák. Ellenben a miértre, vagyis a kérdésnek éppen a lelki oldalára rendszerint ezek sem adnak felvilágosítást. Az ugyanis világos előttünk, hogyha hat oldataival valamely test az amoebára, azt hogyan veszi fel, ellenben nem érteti meg velünk azt, hogy a jóllakott amoeba miért nem veszi fel már ugyanazt az anyagot, amely akkor is épúgy hat oldataival a testére. Azt is megérteti velünk, hogy a nyujtvány hogyan türemkedik ki a táplálék irányában, ellenben nem érteti meg azt, hogy maga az egész állat is miért megy ezen nyujtványának irányában, vagy pediglen ellenkező esetben, ha valamely nyujtvány a káros behatás helyén nem folydogáló, hanem ellenkezőleg megmerevedő, kocsonyás állapotba kerül, akkor viszont az egész állat miért húzódik el ettől a károsan ható ponttól. Nem magyarázzák meg ezek a fizikai jelenségek az állatoknak a táplálkozás terén a szoktathatóságát, nevezetesen azt, hogy ma a rendesen felvett táplálékával együtt található tápanyagot nem veszi fel, holnap viszont, ha megfosztjuk a rendes tápláléktól, akkor a szokatlanra is ráfanyalodik. Vagyis mechanisztikus alapon az ú. n. tanulékonyságát az állatoknak sehogy sem tudjuk megérteni.

Nekem éppen erre a táplálkozással kapcsolatos tanulékonyságra rendkívül tanulságos megfigyeléseim vannak a kék tölcsérállatka, a Stentor coeruleusra vonatkozóan. Egy alkalommal artézivíztől táplált tavirózsás tóban a víz színére fekvő tavirózsalevelek alján gazdagabb stentor-faunára akadtam. A laboratóriumban a tó vizével hazahozott állatokon meglepődve tapasztaltam, hogy azoknak a vízben nem sok ennivalójuk van, hanem nyelükön görbülten visszafordulva, örvényszervükkel folytonosan a levél alját söpörték és a levélen megtelepedett kovamoszatokat legelték. Ez a szokatlan legelő életmód teljesen eltér a stentorok rendes, örvénytkeltő mozgásukkal kapcsolatos táplálkozásuktól. Kérdéssé vált előttem, hogy vajjon ezeket a legelő lényeket az örvénylő ragadozó életmódra vissza lehet-e téríteni. Az erre a célra elkülönített állatokat azon régi tapasztalatom alapján, hogy a stentorok a paramaeciumokat is lenyelik, egyelőre tisztán paramaeciumokkal próbáltam etetni. Stentoraim azonban a paramaecium-koszt mellett feltűnően lesoványodtak, nagyon sok közülök tönkrement, mert egyetlen paramaeciumot sem fogtak ki a vízből. Erre megpróbáltam kisebb és könnyebben elnyelhető állatokkal, nevezetesen Chilimonas-tenyészettel táplálni őket. Ez a kísérlet már sikerült. Stentoraim nagyszámban fogták a chilomonasokat s jól éltek rajta. Kétnapos Flagellatum-koszt után megfosztottam állataimat ettől a tápláléktól s megint Paramaecium-kosztra kényszerítettem. Most már stentoraim egyrészével ez is ment s nekem éppen ez volt a fontos, hogy nem mindenikkel ment, hogy egyesek közben étlenül lesoványodtak és megint pusztulásnak indultak. Ha ugyanis ez a táplálékváltozás minden stentorral egyformán és egyenlő mértékben sikerült volna, akkor még talán el lehetne mondani, hogy ez esetben is csak mechanisztikus jelenség a táplálékfelvétel, mivel azonban csak egyeseket sikerült a közvetítő flagellátum-lecke alapján paramaecium-kosztra szoktatni, nyilvánvaló az állatok tanulékonysága és nyilvánvaló, hogy bizonyos minimális lelki funkciókat feltételezhetünk a véglényekben is.

Ennek az általam példázott tanulékonyságnak éppen a táplálékmegkülönböztetés terén közismert és világos példája, a paramaeciumnak laboratóriumokban annyiszor megismételt és bárkitől újra megismételhető esete. A paramaeciumot ugyanis annak bemutatására, hogy a tápvacoulumok hogyan keringnek a protoplazmában, rendszerint finomra dörzsölt kárminszemcskékkel szokták etetni. A piros kárminnal telt hólyagocskák nagyszerűen áttetszenek az állaton s így a táplálkozás folyamata kitünően szemléltethető. Az állatok azonban a kárminból semminémű tápanyagot nem tudnak kivonni s arra, hogy a kárminszemecskék tehát nekik nem nyujtanak táplálékot, csakhamar „rájönnek” s közben „megtanulják” a tenyészvízben lévő kárminszemeket megkülönböztetni az igazi tápláléktól, úgyhogy a kármintól zsúfolt vízben a szájkörnyéki csillók félretolnak minden kárminszemcsét, ellenben a tápláló baktériumot „betessékeli” a szájgödri tölcsérbe. Hogy ezt a bonyolult folyamatot, mely ott kezdődik, hogy az állat a felvett kárminszemecskékről „megállapítja”, hogy abban nincs táplálék s azután a csillók súlyuk alapján megkülönböztetik a kármintesteket a baktériumtestektől, mechanikai alapon hogyan lehessen megmagyarázni, azt ma még sehogysem tudjuk elképzelni.

A helyzet ezek szerint tehát az, hogy az élettudósok egyik csoportja, akik szeretik magukat kritikus-biológusok jelszavával díszíteni, a lelkiélet minden nyomát tagadják a véglényekben, a másik csoport pediglen a lehetetlenséggel tartja határosnak azt, hogy a véglények csak gépeknek tekintessenek, amelyeknek életműködései fizikai és kémiai alapon maradék nélkül megmagyarázhatók volnának; az utóbbiak csoportja az élőkre is illő fizikai és kémiai tüneményeket csak az élet kísérőinek, nem pediglen lényegének tekintik. Egyet természetesen mindenkinek el kell ismerni, nevezetesen azt, hogy az aemoebának és általán a véglényeknek igen egyszerű, elemi lelkikészségeik vannak, amelyet talán mi, túlnyomórészt az emberre vonatkozó tapasztalataink alapján állva, nagyon nehezen tudunk helyesen értékelni és leírni. Különösen nehéz kérdés az, hogy cselekvéseknek egyenes indítóokaiul lelki megnyilvánulásokat vegyünk-e figyelembe, amikor még a magasabbrendű lények s így az ember esetében is fontolóra kell vennünk azt a lehetőséget, hogy a lelkiélet megnyilvánulásai az élettani megnyilvánulásoknak nem okai, hanem annak tisztán csak kísérői és így vele csupán párhuzamosan jelentkező megnyilvánulások.

Ha mi ettől a vitától eltekintünk s kérdezzük azt, hogy egyfelől miben keresendők a lelkiélet részletmegnyilvánulásai, másfelől pediglen azt nézzük, hogy mindebből a véglényben mi valósul meg, akkor mi egészen reális alapon a lelkiélet szó helyett a viselkedésről, mint amannak tükréről beszélhetünk. Azt kérdezzük tehát egyfelől, hogy miben áll a lelkiélet, másfelől pedig azt, hogy hogyan viselkedik a véglény. Egy-egy lelkifolyamat közönségesen rendszerint azzal kezdődik, hogy az ember érzékszervei útján az őt környező világ folyamataiban valami változást vesz észre; érzékszerveivel érzékel. A változást ingernek s ennek hatása alatt az érzékszervben bekövetkező változást pedig ingerületnek nevezzük. Az ingerület a szervezetben tovaterjed, a vezetést mindig erre a célra kikülönödött pályák, illetőleg annak összessége, az idegrendszer végzi, s így az érzékszervben keletkezett ingerület vagy érzéklet az idegközpontba jut és ott tudatossá válik; az élőlény tehát akkor, mikor érzékel, tud is arról, hogy a külvilág rá hogyan hatott s ezt a tudatossá válott ingerületet nevezzük érzetnek, s vele kapcsolatosan érzékelő szervről beszélünk. Az érzetet azonnal követi az élőlénynek a változás hatása alatt beálló célszerű cselekvése, amit visszahatásnak, reakciónak nevezünk. Ezt csakis úgy tudjuk elképzelni, hogy az ingerület az érzet központjából, az idegközpontból a végrehajtószervhez is átterjed, illetőleg az idegrendszer útján oda is elvezettetik. Ilyen végrehajtószervek főként az izmok, illetőleg véglényekben főként a csillók s mindenütt az állatországban a mirigyek.

Ezek szerint különös nyomatékkal kell hangsúlyoznunk, hogy egy-egy lelkifolyamatnak kezdete az érzéklet, közepe az elhatározás és a vége a reakció. Gyors reakciók esetén kimarad a tudatos elhatározás helyette az idegközpontban egy rövid ú. n. reflex-áttétel következik be. Mivel ma még a magasabb rendűeket illetőleg is titok előttünk az, hogy az érzékszerv az ingerhatásra hogyan jő ingerületbe, ez hogyan terjed tovább valamely idegközpontba, ott minő változás megy végbe, midőn az ingerületből érzet keletkezik s ez az érzet ú. n. akarat képében hogy születik meg és megint hogyan jut a végrehajtószervhez s mindössze csak maguknak az érzékszerveknek létéről és alkatáról, az ingervezető pályák létéről és alkatáról s főként pedig a végrehajtószervnek munkájáról és teljesítményéről, mint a megnyilvánuló reakcióról van tiszta és világos tudásunk: az a kérdés, hogy a véglényben vannak-e érzékszervek, vannak-e ingervezető pályák, vannak-e végrehajtószervek és hogy ezek alapján a véglénynek minő reakciós cselekedeteit ismerjük, hogy azok azonosak-e a magasabbrendűekben, akár az emberben nyilvánuló reakciókkal.

Az élettudomány általán a következő és rendszerint mozgásban nyilvánuló reakciókat különbözteti meg az ingerhatások alapján: A fényhatásokra bekövetkező mozgásreakciókat fototaxisnak, a hőhatásokra bekövetkezőket thermotaxisnak, a vegyihatásokra bekövetkezőket chemotaxisnak és az érintésekre bekövetkezőket pedig barotaxisnak nevezi, utóbbihoz számítván a tapintási reakciós mozgást, mint thigmotaxist, a nehézségerő iránt való igazodást: geotaxist és az árammal szemben tanusított viselkedést, a rheotaxist nevezi. Ezzel kapcsolatban pediglen a véglényekről egyszerűen ki kell jelentenünk azt, hogy azok a fényre is, a hőre is, a vegyi hatásokra is, főként pediglen a különböző erőművi érintésekre szintén mindig mozgásaikkal, néha pedig váladékképzéssel reagálnak.

A második kérdésünk az, hogy vannak-e a véglényeknek érzékszerveik. E tekintetben a magasabbrendűekkel szemben csakugyan nagyon primitív állapotokkal találkozunk. Meg kell mondanunk ugyanis mindenekelőtt azt, hogy a gyökérlábúak protoplasmája minden kikülönödés nélkül érzékeny a felsorolt ingerhatásokra, és hogy ehhez hasonlóan nagyon magas szervezettségű véglényekben, mint aminő a mi közismert háziállatocskánk, az ázalékállatka is semminemű külön érzékszervvel, érzőnyújvánnyal nem találkozunk, hanem a csillóiról tudjuk egész biztosan megállapítani azt, hogy azok mind mechanikai, mind pediglen vegyi hatásokra érzékenyek. Viszont valóság ezzel szemben az, hogy a csillós véglények túlnyomó részében merev sörték képében érzőnyújtványok képződnek. Ezek az érzőnyújtványok elhelyezkedésük és hosszuk szerint kétféle ingerhatásra, nevezetesen a hosszabbak és az állatok valahol kiemelkedéseken, ormókon ülők az érintésre, esetleg a víz áramlására érzékenyek, a mélyületekben, illetőleg a csillók között alant fekvők pedig vegyihatásokat fognak fel. Rendkívül nevezetes jelenség továbbá az, hogy a véglényeket egyébként általánosan jellemző fényérzékenység mellett azokban a véglényekben, melyekre nézve a fény iránt való igazodás rendkívül fontos, – és ilyenek különösen a zöld Flagelláták – fényérzékeny foltokkal kapcsolatban valóságos szemek képződnek. A legegyszerűbb alakja az ilyen látószervnek a vörösbarna, vagy fekete szemfolt. Ez az ostorosokban a mellső testvégen elhelyezkedő szemfolt vagy stigma rendszerint az ostor tövében található s így azzal valószínűleg szoros kapcsolatban van. Az Euglenákról azt tapasztalták, hogy az ostoruk tövén sajátságos módon vastagulattal van ellátva. A csomót a festék egyik oldalán ernyőszerűleg övezi. Ennek következtében a mozgás szervét, illetőleg annak tövét nem érheti a fény minden oldalról s így a megszabott irányból beeső sugarak egyenesen a mozgás irányítására szolgálnának.

A Dinoflagelláták egyik családjában a Pouchetidákban valóságos ecellumok fejlődnek. Itt ugyanis a sötétbarna vagy sötétvörös szemfesték tömeggel fénytörő lencseszerű vagy gömbölyded fénytörő test van kapcsolatban. A festék alakját változtatni tudja s vagy kiterjeszkedik a lencse fölületére, vagy pedig annak belső oldalán csaknem egy pontra húzódik össze. Nyilvánvaló dolog, hogy a festék a fény irányának szabályozását szolgálja és nem közvetlenül maga a fényérzékeny elem. Erre a célra a lencse szomszédságában valószínűleg valamiféle protoplazma-elem differenciálódott. Ennek a festékes szemfoltnak fényérzékenységét Euglenákon igazolták. Engelmann ugyanis megfigyelte, hogy az Euglena mihelyt a megvilágított tér szélére érkezik, hirtelen azonnal visszafordul, ha azonban valamely Euglenára úgy vetítenek fényt, hogy az a mellső festékes testvéget nem érinti, akkor az a fényhatásokkal szemben teljesen érzéketlen marad. Mivel ezek szerint az Euglena fényérzékenységének székhelye a mellső testvég, mi sem akadályozhat meg minket annak föltevésében, hogy maga a festékfoltos képlet a fény iránt érzékeny terület.

A fény érzékelésének ilyenképen helyhez kötött volta alapján fölvetődik a kérdés arra nézve, hogy vajjon más ingerfölvevő készség is nincs-e a véglényekben hasonlóképpen helyhez kötve. Bár alig kezdődtek meg a kísérletek ezen a téren, mégis Jennings megfigyelései alapján egészen biztosan állíthatjuk, hogy vegyi erőművi és hőingerek a száj csupasz, protoplazmás környékére hatnak a legélénkebben. Alverdes átvágott ázalékállatkákon: Paramaeciumokon a következőket derítette ki: Ha az állatot közvetlenül szája előtt vágjuk át, akkor a hátsó vég vegyi ingerekre reagál, a hő iránt azonban érzéketlen. Ha pontosan a szájat keresztezi a metszés, akkor a hátsó vég már vegyi ingereket nem érez, csupán erőművieket fog föl. Ezekből a kísérletekből világos, hogy a Paramaecium mellső testvégével különösen hő- és vegyi ingereket fog föl és hogy a vegyi ingerlékenység nagyobb szakaszra terjed, mint a hőingerlékenység. Ha az állatnak optimális vegyi vagy optimális hőhatásokkal szemben tanusított viselkedését vizsgáljuk meg, azt tapasztaljuk, hogy a rendszerint egyenes vonalban előre úszó állatok táplálékrögök vagy pediglen kedvező meleg pontok körül rendkívül gyorsan összegyülemlenek. Így tehát világosan a dolgok természetében rejlik az, hogy a mozgás szerint mellső testvégen helyezkedjék el az ide vonatkozó érzékelési terület.

A lelki életfolyamatok kezdetével nevezetesen az ingerfelvételekkel s azok végével, a reactiókkal megismerkedvén, az a kérdés, hogy ezen kezdet és vég között szükségszerű kapcsolatnak, nevezetesen az idegrendszerek elemei kiképződnek-e a véglényekben? Fönnebb már említettem, hogy a véglények kétféle idegrendszerrel is el vannak látva. Az egyik az amerikaiak által elnevezett intraplazmatikus rendszer, melynek központja garatfekvésű, a másik pedig az általam és Klein Brunó által kiderített subpellikuláris, bőrkealji hálózat-rendszer. Az előbbi a különböző testrészek között való távolbakapcsolást, az utóbbi pedig a mozgás és védőszervek (trichocysták) közötti közeli coordinált kapcsolást teszi lehetővé. Ha a véglénynek csak örökös mozgását tekintjük, akkor azt különösen a subpellikuláris ideghálózat segítségével megejthető rövid reflex-kapcsolat alapján teljesen tudattalannak minősíthetjük. Ha azonban tekintjük ennek a mechanizált helyváltoztató készüléknek és szerepének tetszés szerint való változtathatóságát, az ingerhatásokra bekövetkezett célszerű mozgását, a kedvező pontoknak megközelítését, a kedvezőtlenek előtt való meghőkölést, azokat a célszerű mozgásokat, melyet az ivaros szaporodás alkalmával a párok végeznek, lehetetlenség a tudatosságnak, a lelkiélet eme magasabbfokú megnyilvánulásának a lehetőségét tagadni a véglényekben.

Meg kell végezetül jegyeznem, hogy a véglények világában nemcsak mozgás, hanem ú. n. mirígyes reakciók is ismeretesek. Ilyen mirígyreakciónak kell tekintenünk általánosságban a különböző cystaképzést s végezetül az emésztőnedvek termelését, amelyek a szájüregbe került táplálék ingerhatására váltódnak ki. Fontosnak tartom azonban annak megemlítését is, hogy egyes véglényekben helyi ingerek hatására helyi mirígyképződés váltódik ki. Így ha a Strombilidium hátulsó testvégével valamely tárgyat érint, vagy pediglen ha az Urocentrum turbo csillós farknyújtványával érinti meg a tárgyakat, akkor az illető helyeken azonnal szívós nyálka termelődik, mely hosszú fonállá húzódván ki, arra való, hogy az állatot pillanatnyilag megrögzítse és annak ingamozgását tegye lehetővé. Mivel az úszó kürtállatocskák (Stentorok) maguk körül kocsonyás védőburkot nem termelnek, hanem ez csak azután képződik, ha valahová megtelepedtek, világos dolog, hogy a mirígyváladék itt is a testvégen felvett érintési ingerre képződik.

Midőn az elmondottakból világos az, hogy a véglényekben a lelkiélet minden feltételének lehetőségei eleve adva vannak, ebből meg is győződtünk egyúttal arról, hogy ma már megérett a tudomány is arra, hogy a véglények lelkivilágával komolyan foglalkozzék.

Végezetül Jenningsnek a kürtállatocskák, és pediglen annak egyik faján, a Stentor roeselin ejtett megfigyelését ismertetem. Ennek az állatnak életnyilvánulásaival magam is többször foglalkoztam. A Stentor coeruleus tanulékonyságára vonatkozólag fönnebb közöltem tapasztalataimból részleteket. Ezt észszerű viselkedéseinek bemutatására a következővel egészíteném ki. A stentorok, mint általán az ülő életmódot folytató lények igen gyakran telepszenek sokadmagukkal egyazon helyre. Ilyenkor megtörténik az, hogy amint ide-oda ingadoznak, imbolyognak, egyik áthajlik a másik vadászterületére. Hogy ilyenkor valamely stentor a hozzá közelhajló társát távoltarthassa a maga területéről, rendszerint úgy jár el, hogy örvényszervének egyik szárnyszerű lemezkéjét rendes munkájától mentesíti s mint valami védőkart mereven oldalra kicsapja, azt nekiszegezi versenytársának s annak segítségével, mint valami elhárítókarral, magától mindig illő távolban tartja a szomszédot. Mihelyt a szomszéd eltávolodik az ő vadászterületéről, a sorból kiállított csapkodószárny azonnal a többi közé csukódik vissza s ez is folytatja rendes, harmonizált csapkodó mozgását. Jennings a Stentor roeseliről a következőket mondja el: Ha a helyükön nyugton ülő és a táplálékgyüjtés végett az örvénylést rendesen folytató állatokra finom kárminszemecskéket hullatunk, akkor az első pillanatban a kürtállatocskák erről az új eseményről nem szereznek tudomást. Ha kárminszemecskék tovább hullanak, az állatok első reakciója abban mutatkozik, hogy azok korábbi nyugalmi helyzetükből hirtelen erre vagy arra félrehajolnak. Ha tovább hull a kármineső, akkor második reakcióként hirtelen megfordul az örvényszerv csapkodása, mintha az állat egyet tüsszentene. Ezután ugyanezt a játékot többször megismétli, amelynek rendeltetése az, hogy az homlokkorongot az állat a ráhulló idegen anyagoktól megtakarítsa. S midőn ez se segít, hanem a kármin tovább szemetel az állatra, akkor következik harmadik reakcióként a többszörös hirtelen összehúzódás. Negyedik mozdulataként később ugyanilyen reakció görcsös, hosszantartó összehúzódásokkal ismétlődik meg s midőn ez sem segít, az állat kibújik nyálkacsövéből s otthagyja azt a helyet, amely számára a kármineső miatt neki a nyugodalmas vadászatot lehetetlenné tette. Ebben a példában világosan állat előttünk a kürtállatocska fokozódó ingerlékenysége ugyanazon és folytonosan megismétlődő ingerhatásokkal szemben, miközben kellemetlenné vált helyzetében mind több és több tapasztalatot gyüjt, mind jobban és jobban megerősödik abban, hogy az illető helyen nem lehet vadászni s végezetül az az elhatározás születik meg benne, hogy az őt folyton zavaró környezetét elhagyja. Itt a lelkiéletnek még árnyalatában is olyan megnyilvánulásával van dolgunk, mely bármely magasabbrendű lényben akár az emberben is hasonló reakciókat váltana ki, tegyük fel ha vadászlesen ér az eső valamely vadászt hasonló körülmények között. Ha egy kissé ezekkel a jelenségekkel bővebben foglalkoztunk, annak oka és célja az volt, hogy egyrészt a lelkiélet legdurvább alapvonásaival és szervi feltételeivel megismerkedjék az olvasó, másrészt pedig az, hogy maga is indítékot nyerjen a megfigyelésekre, mert hiszen ezen a téren sokkal inkább, mint bárhol, csakis a végeszakadatlan tapasztalatok sorozata és láncolata vezethet a helyes megoldáshoz.