2. Indiai elefántok (Elefas L.)

Ez tulajdonképpen az az állat, amely az elefánt nevet valóban megérdemli. Ez a szó a szanszkrit ipha szóból származik, melynek elébe tették a szemita névelőt: el. Szanszkrit nyelven hastinnak, azaz kézzelmegáldottnak is nevezik és ez világos célzás fogóképes ormányára. Ma Elő-Indiában gaj (szanszkrit nyelven gaja) és hati a neve, Burmában sanh, a szingáloknál allia, a malájoknál gadjah.

Az indiai elefánt (Elephas maxinus L.)

[Más neve: indicus.]

Indiai elefánt csontváza.

Indiai elefánt (Elephas maximus L.) és kölyke.

Indiai elefánt.

Az indiai elefánt hatalmas testének tömege és külső megjelenése által éppen olyan mély benyomást tesz az emberre, akár az afrikai. De teste arányosabban tagozott és ezért talán szemre tetszetősebb. Mert a szemlélő szemének csakugyan tetszetősebb az egyenletesen eső hátvonal, a nehéz, kerekded törzsnek vízszintes hasvonala; és különösen az hat megnyugtatóan, hogy ezt az óriási súlyú törzset négy, egyenlő vastagságú oszlopláb támasztja alá. Mindezt hatalmas, súlyban teljesen hozzá illő fej koronázza. Homlokán két kerekded dudor van, melyek fejét az aránylag kicsiny fülek fölé emelik. És ez az óriási fej, értelmet sugárzó tekintetével a szemlélő ember gondolatvilágában valami fenséges, bölcs nyugalmat fej ez ki.

Ámde nem minden elefánt, sőt még a nagy többség sem egyesíti magában ennyire hibátlanul mind a külső jellegeket. És éppen ezért az indusok az elefánt alakja és munkaképessége szerint három csoportot különböztetnek meg, melyeket ők kumiria, dvaszala és mierga névvel jelölnek meg.

Az elefántok legtökéletesebbike a kumiria. Teste nehéz, de arányos. Mellkasa hatalmas, feje és törzse hozzá méltó. Háta menedékes és belevész inkább négyszögletesre alakult izmos hátulsó részébe. Oszlop lábai aránylag rövidek; farka bojtos, hosszú, de nem éri a földet. Bőre palaszürke és vastag. Nagyon redőzött, nagyon ráncolt. Szemei beszédesek és csak úgy sugározzák az értelmet. Megbízható, óvatos és bátor. Testileg és szellemileg nemes állat. Megjelenése tiszteletet parancsoló, mozdulatai kimértek, mintha arra volna teremtve, hogy fejedelmi bevonulások fényét emelje.

Ellentéte a mierga. Alakja könnyű és szemre nem szép. Feje kicsiny és a szemei a disznóéra emlékeztetnek. Háta meredek, melle szűk és lábai túlhosszúak, gyengék. Dobhasa erősen eláll. Ormánya ernyedten, szomorúan lóg le; piszkosszürke bőre vékony, síma és igen könnyen sebezhető. Sem alakja, sem egyénisége nem mutat nemes származásra. Rendes körülmények között félénk, ijedős és éppen ezért teljesen megbízhatatlan. Vadászati célokra nem alkalmas. Mindazonáltal különleges esetekben igen jól használható, mert hosszú lábai és aránytalanul könnyű teste miatt igen gyors haladásra képes.

A legnemesebb és legközönségesebb csoport között foglal helyet a dvaszala.

Az indiai elefántok társadalmában ezeké a többség. Alkatra elütnek a kumiriától is és a miergától is. És nem az emberi tudás nevelte őket ilyen különbözővé, egymástól annyira elütővé. Egy dzsungel a hazájuk, egy csermely vize oltja szomjukat, egy csordának a tagjai, tehát nem kétséges, hogy egymással vérrokonságban vannak. Igaz ugyan, hogy igen gyakran akadhatunk csordákra, melyeknek minden egyes tagja dvaszala, de soha nem fogunk olyanra találni, melynek minden tagja kumiria vagy mierga volna. Utóbbiak – a színe-java és az alja – rendes körülmények között a csorda tagjai számának alig 10-15 százalékát teszik. E tényeknek tudományos jelentőségük is van. Megdönthetetlenül bizonyítják, hogy egy és ugyanazon csorda tagjai között nagyon lényeges különbségek is lehetnek. Oly annyira nagy ez az eltérés, hogy a modern múzeumi zoológusokat könnyen alfajok fölállítására csábíthatná, de szerencsére kétségen kívül tudjuk, hogy ez állatok a legszorosabban összetartozók.

Az indiai elefánt méreteit is igen gyakran túlbecsülik, igen sokszor pedig helytelenül határozzák meg. Erre nagyon kell vigyázni. A kifejlett hím hossza – ormánya végétől a farka végéig – kb. 7 m. Ebből 2 m esik az ormányra, 1.5 m a farokra; marja magassága 3 m. Ennél nagyobb állatokat Sanderson sem talált, pedig ő hosszú évekig volt elöljárója az állami elefántbefogó telepnek. Bizonyára akadnak nagyobbak is, de csak igen ritkán és igen kis számban. Ward állítása szerint az egyik élő állat első lábának kerületét 67 1/2 angol hüvelyknek, tehát 169 cm-nek találták. Már most ha helytálló a régi vadászszabály (vállmagasság egyenlő az első láb kerületének kétszeresével), akkor az állatnak 3.37 m magasnak kellett volna lennie. Kaufmann 1909-ben levélben jelentette Dél-Indiából Hecknek, hogy látott egy 3.13 m-re nőtt elefántot, mely a környéken állítólag a legmagasabb. Ilyen nagy állat föltétlenül legalább 4000 kg súlyú.

Indiai felfogás szerint – mondja Sanderson – az elefánt 25 éves korában kifejlett, de akkor még messze áll erőinek teljétől. Ezt állítólagosan 35 éves korában éri el. A hím körülbelül 20. évében, a nőstény 16. évében válik tenyészképessé.

Az indiai elefántot az első pillanatban felismerhetjük a homlokán ülő két hatalmas dudorról, melyeket aljukon duzzadt kiemelkedés köt össze. A homlokszél mögött, kevéssel a felső álkapocs járomívnyujtványa fölött helyeződik el a körülbelül öt cm-re elálló – hátra és lefelé irányuló – rendszerint csukott pofamirigy. Ebből időnkint rosszszagú, a pofán fekete vonalat festő nedv szivárog ki. Magasan a fején ül a középnagyságú, torzított négyszögalakú, lefelé kissé kihegyesedő fül, melynek felső széle és belső oldala göngyölített s ernyedten lelógó hegye hátrafelé hajlik.

A kicsiny szemek mögött mély üregben van elhelyezve a hasított száj, kígyózva mozgó és mélyen lelógó (lepcses) alsó ajakával. Ezt az üreget a hatalmas rágóizmok és az agyarak itt ülő tövei alkotják. A szemek között, majdnem a homlok alatt van – a szinte hengeralakú – majdnem végig el nem vékonyodó ormány betorkolási helye. Ez kinyujtva a földet éri és ezért az állat rendszeresen kunkorítva tartja. Az ormány elülső oldala kerek, oldalai lapítottak hátulsó része pedig, melyet mindkét felöl egy-egy sövény határol, felső szakaszán lapos és alább mindinkább kivájt. Az ormányvéget hátul erősen duzzadt izomgyűrű fogja körül. Ennek a végén van elhelyezve a kitünő fogószerszám. Ez egy az ujjhoz hasonló, nagyon mozgékony nyúlvány. Az ormány végén nyálkás, tölcséralakú mélyedés látható, melynek legmélyebb pontját foglalja el a két orrlyuk. A nyak rövid, a fej felé emelkedő és attól élesen elválasztott. A marja nem igen vehető észre. A hátvonal állandóan és elég hirtelen emelkedik a legmagasabb pontig, mely körülbelül a hátközépen fekszik. Azután meredeken zuhan egészen a farok tövéig.

Az elülső lábak a vállízülettől kezdve szabadok, mozgékonyak és sokkal magasabbaknak tünnek fel, mint a hátulsók. Oka ennek az, hogy a hónaljak a felkar és a mellkas között tetemesen bemélyednek. A több köralakú ránccal borított térdek erősen elállnak és a kézízületek alig sejthetők. A kézközép, mivel elülső felülete erősen belapult, különösen nagyítja az ötpatás, párnás, símatalpú lábakat. A hátulsó lábakat majdnem térdig elburkolja egy a hassal függönyszerűen összefüggő lebernyeg. A térdek jól megfigyelhetők, mert a lábszárak közvetlen alattuk erősen megvékonyodnak csak azért, hogy azután a nagyon mélyen ülő sarokig ismét fokozatosan vastagodjanak. Innét hirtelen kiszélesedik a láb –előre és hátra – úgy hogy a talp már tojásalakú. Az első lábakon öt pata ül, a hátulsókon csak négy. Ebben is különbözik afrikai rokonától.

Bőre mintha finomabb anyagból volna. Az is vonalozott, redőzött – még pedig hálószerűen – és csak elől, a mellén alkot lelógó lebernyeget. Az egész bőrruha különben nagyon lazán ül a testen és önkéntelenül azt a gondolatot ébreszti a szemlélőben, hogy viselőjének „túlbő” De ennek nagy oka van. Mindazokon a helyeken ugyanis, ahol a végtagok és a nyak érintkeznek a törzzsel, fordulásoknál, elhajlásoknál szükség van erre a látszólagos bőrfölöslegre, amit az is bizonyít, hogy mindazokon a helyeken a ráncok és gyűrődések iránya megegyezik a mozgás irányával. A bőrben számtalan ideg végződik és ez a magyarázata annak, hogy az elefánt bőre vastagsága ellenére is olyan érzékeny. És éppen azért, mert bőre hálózatosan ráncos, nem is igen tűnik fel az állat nagyfokú szőrtelensége. De ha a testet alapos vizsgálatnak vetjük alá, egyes szálakat majdnem mindenütt lelünk. Sűrűbben sorakoznak a szemek körül, az ajkakon, az alsó állkapcson, az állon és a hát hátulsó részén. Tömegben, bojt alakjában csak a farka végén visel szőrt. És ennek a kevés szőrnek sem egyenlő a színe. A testet borítók barnák vagy feketék, az ajkakon nagyobbrészt magányosan állók mindig világosabbak. A szőrtelen bőrfoltok fakószürke színűek, de az ormány, a nyak alsórésze, a mell és a has hússzínű. Egyik másiknak a hasán – a köldök körül – hosszúkás sötét folt van. A paták szaruszínűek.

Világosszínű, vagy csak világos foltokkal tarkázott elefánt is csak elvétve akad. Indiai utazók, vagy az állandóan elefántokkal foglalkozók is csak igen ritkán látnak egyet-egyet. Sanderson is csak kettőt látott, azok közül is az egyiknek kék volt a szeme. Ő is kiemeli – de köztudomású is, – hogy a kumiria értékben nagyot nő, ha a pofáján vagy a fülein fehér foltok vannak. Sziámban a fehér – vagy legalább is fehéren tarkázott – elefántok nagyon nagy becsben vannak. A néphit szerint a fehér elefánt uralkodik társain, de nemcsak azokon, hanem a teremtés minden állatán. Az ország a képét címerében használja, a király pedig címei között felsorolja, hogy ő: „a fehér elefántok ura”. De minden tisztelet és igyekezet ellenére csak igen ritkán sikerül világosabb színezetű állatot fogni. És hogy ne vezessük félre a világot, valljuk be teljes őszinteséggel, hogy teljesen fehér elefánt – eddig még nem volt a jó Sziámiak birtokában. Midőn Bock K. az 1881. évben Bangkokban időzött, mutattak neki két ilyen világosabban színezett állatot. Színük tényleg halaványabb volt, mint társaiké és fülüket néhány fehér folt tarkította. De azért ez a különbség igazán alig volt észrevehető.

Ugyanebben az időben kitörő örömmel tudatták a néppel, hogy az ország északi részén a sok fáradozást végre siker koronázta és sikerült egy igazán fehér elefántot fogni. Közhírré tették, hogy a ritka állat a királynak szánt nemzeti ajándék. A nemzeti ajándék megérkezésének napja köztudomásúvá vált. Az utakon lázasan, izgatottan, boldogan örömujjongva tolongott a nép és a várost fellobogózták, ünnepi mezbe öltöztették. Bock a folyó kikötőjéhez sietett, hogy már a kihajózás alkalmával lássa a szent állatot. Azután részletesen leírja az ünnepélyt, a szertartást, mellyel a nap hősét fogadták, de – azután így folytatja: „és engem természetesen színvaknak kellene minősíteni, ha fehérnek láttam volna. De azt hajlandó vagyok elismerni, hogy tökéletes albinó. A hatalmas test halaványan vörhenyes barna, de a hátán csakugyan van néhány erősen határolt fehér folt. A szem irise – melynek színe mindig jelzi, ha albinóval van dolgunk – jelen esetben igen világos nápolyi sárga volt. A bevonulásnál nagyon méltóságteljesen viselkedett. A kornakja (elefántvezető) nem lovagolt rajta – valószínűen szent voltára való tekintettel, – hanem csak vezette. Büszke lelkinyugalommal lépegetett, mint aki teljes tudatában van egyénisége óriási fontosságának és ez a nyugalom éles ellentétben állott a felizgatott tömeg lármás zsibongásával.” A csodaállatot újonnan épített díszistállóban helyezték el. Itt maradt két hóig. Ez a tisztulás ideje. Ez alatt megszabadult a földi szennytől és a benne rejtőzködő rossz szellemektől. Ekkor átvezették az aranykapus királyi palotába. Itt – a kert egy magaslatán – hátulsó lábát erős kötéllel fehér oszlophoz kötötték. Vele szemben vörös táblát állítottak és aranybetűkkel a következőket írták reá:

„Ez nagyon szép színű elefánt. Szőrözete, patái és szemei fehérek. Alakja hibátlan és minden jel igazolja rajta előkelő származását. Tulajdonként szerezte hatalma és dicsősége által a király. A braminok angyalának egyenes leszármazottja. Bőre színe egyezik a lótuszéval. Értéke – miként a kristályé – igen nagy. A legnemesebb elefántcsalád leszármazottja. Az esőcsinálás erőforrása. Ritka, miként a legritkább kristály.”

Az uralkodó nagybátyja, névszerint Csahu Fa Maha Mala megengedte az idegennek, hogy e szent állatról képet fessen. Meg is cselekedte. A kész képet megmutatták neki. Nem tetszett. Nem elég fehér! Megkérte, hogy másnap hasonlítsa össze még egyszer az eredetivel. Megígérte. Most munkába léptek a papok. És addig kezelték mindenféle növényi főzetekkel a szentet, míg az csakugyan egy árnyalattal világosabb lett. De a fehértől még mindig nagyon messze volt. Tény az, hogy ez az elefánt mindazok közül a legvilágosabb, amelyeket emberemlékezet óta fogtak. A sziámi mondavilág régi meséi, melyek fehér elefántról regélnek, nem szószerinti értelemben használják a fehér jelzőt. Teljesen helytálló Hesse megállapítása, akinek nézete szerint minden ilyen esetben csak világosabb színűt értettek.

Rendszerkutatók szerint, kik a jellegzetes fogazatra helyezik a fő súlyt, a leglényegesebb különbség az afrikai és az indiai elefánt között a zápfogakon mutatkozik. A rágófelületen levő zománcredők ugyanis mindeniknél másalakúak. Az afrikain dőlt négyszögalakúak, míg az indiain sűrű, keresztbefutó, cementállomány által összeragasztott csíkok. A düsseldorfi állatkert egyik elefántján, mely éppen fogcsere alatt múlt ki, világosan meg lehetett figyelni, hogy a hátulról előre iparkodó fog lemezei még csak lazán sorakoztak. Fogcement még nem egyesítette őket.

Az indiai elefánt agyarai sokkal rövidebbek és kisebb súlyúak, mint afrikai rokonáéi. Nagy ritkán érik el az 1.6 m hosszúságot és még ritkábban fejlődnek 20 kg-nál súlyosabbá. A Ward szerkesztette „Records”-ban a leghosszabb 8 láb és 9 angol hüvelykkel szerepel (262.5 cm). A mérés a görbület külsején történt. A korábbi Earl of Lytton zsákmányolta. Ugyanakkor eladtak a newyorki múzeumnak egy 11 1/2 láb (345 cm) hosszú zanzibari származású fogat.

A legtöbb indiai nősténynek nincs agyara és csak igen kevésnek van meg a csonkja. Különben az ázsiai elefánt igen sok hímjének sincs. Ceylonban ez különben szabály is, mert Sir Samuel Baker szerint csak minden 300 darabra esik egy, amely agyarakat hord. A kontinensen nem olyan gyakoriak ezek a fogatlan hímek, melyeket a bennszülöttek „mucknas”-nak hívnak. Arányuk lehet 1:10. Igen sok állat véletlenül töri le agyarát, másoknak nem is nő. Van reá eset, midőn csak az egyik fog fejlődik ki. Ha már most az éppen a jobboldali, akkor – Sanderson szerint – a bölcsesség istene után „gunes”-nek nevezik a hinduk és nagyon tisztelik.

Ez az elefánt otthon van Délkelet-Ázsiának majdnem minden erdős vidékén. Előindiában az égigérő Himalája lábától–Dehra Duntól (a Dzsama folyó balpartján) összefüggően a Bhutanig – egészen a földrész déli csúcsáig. Továbbá Asszamban, Burmában, Sziámban és a Maláji félszigeten. Kisebb számban a három közelfekvő nagy szigeten: Ceylonon, Szumatrán és Borneón. Blanford szerint Borneóba az elefántot minden valószínűség szerint csak bevitték. De mind az éghajlati, mind a talajviszonyok reájuk nézve igen kedvezőek, mert vadászleírások szerint különösen a sziget északi – már angol – részein igen gyakori. A megjelölt területen helyenként kiirtva s már csak szórványosan – mint ritka vendég, – helyenként számban erősen megcsappanva, mint „állandó vad”, de egyes megközelíthetetlen, mocsaras dzsungelekben még ma is háborítatlanul él az elefánt. És mindegy neki, legyen az hegy vagy lapály, fűtenger vagy mocsár, csak összefüggő, sűrű és vízbő erdőségek borítsák. Blanfordnál olvassuk, hogy Ceylonban a vadászok igen gyakran találták a Newera Ellián – mely ha nem is sziklás, de erdőborított – 7000 láb magasságban. Sőt legújabban brit-indiai állami vadász alkalmazottaktól tudjuk, hogy az elefánt az év bármely szakában fellelhető Bhutan legmagasabb csúcsán, a Szási-Lán, pedig ez 10.350 láb magas. Itt többször megfigyelték őket. Jókedvűen, a fázás minden jele nélkül, hasig süppedve gázolták a havat, fürödtek a jégpáncéllal borított erdei tocsogókban is vígan ropogtatták a csak itt termő bambuszt. A mult századokban, midőn a népesség még nem szaporodott annyira el és a kultúra még bölcsőjében volt, az elefánt sokkal gyakoribb volt, mint most. A történelmi idők elején Mezopotámiában is vadon élt. Ezt Lydekker valamint Conder, a híres asszirológus bizonyítják egy elefántvadászat fordításából. A vadászatot III. Thotmes király tartotta egy 120 darabból álló csordára, ahogyan Amenemheb szövegében ránk maradt. A vadászat egy szíriai hadjárat alkalmával történt, nem messze a határtól. Giels Khanus mellett, az örmény Erzerum körzetében már a krimi hadjárat idején lelt kései ásatag elefántmaradványokat, ma élő folyami kagylókkal együtt. A fogak még nem voltak annyira megkövesedve, mint a legtöbb ásatag mammutfog s középütt állóknak bizonyultak a mammut és az indiai elefánt között. Utóbbihoz azonban mintha közelebb álltak volna. Falconer Hugh végezte a vizsgálatot és ezt az ásatag elefántot elnevezte Elephas armeniacus-nak. Lydekker azonban csak az indiai elefánt helyi változatának ismeri el és a történeti idők elején Mezopotámiában élt elefánt maradványának tekinti. Ez is bizonyítéka annak mily korán kezdődött ez állatok pusztítása a kultúrember által.

Fölötte nehéz különbséget tenni az ázsiai elefánt alfajai között. Az alfajok elkülönítése még éppen csakhogy megkezdődött, de azért minden kétségen kívül tudjuk, hogy a szumatrai elefánt (Elephas maximus sumatranus Schl.) egészen önálló alfaj, amely nem keverhető össze a ceyloni elefánttal, mint azt Trouessart az ő emlőskatalógusában még ma is teszi. És teszi ezt éppen a ceyloni elefánttal, amelynek nemes származását a történelem is igazolja. Still ugyanis bebizonyítja a régi Mahawansa szöveg egyes szakaszaival, hogy valamikor régen Alsóburma és Ceylon között rendes elefántkivitel volt szervezve. Egyik király küldött ajándékot a másiknak. így magyarázható az a körülmény, hogy Ceylon szigetén hatalmas agyarú óriások gyenge agyarú állatokkal, sőt agyartalanokkal élnek együtt és szaporodnak egy területen.

A szumatrai elefánt nem szép. Már külsőleg lényegesen különbözik ceyloni rokonától, és nem az ő előnyére. Külseje nem bizalomgerjesztő, sőt visszataszító és elkényszeredett. Alacsony. Szinte eltörpül ázsiai vagy ceyloni rokonai mellett. Rossz külsejének nem utolsó oka lehet az egészen elütő fejméret, melyből Temminck szerint határozott faji különbségeket lehet levezetni. Heck is látott négy szumatrai elefántot 1909-ben a rotterdami és amszterdami állatkertben. Neki feltűnt a négy állat hasonló füle. Ez a fül – a testhez arányítva – kicsiny volt és nem lefelé lógó, hanem előre irányított. A sokszor hangoztatott faji jellege: az erős szőrzet – ezeken az állatokon nem volt meg. Ezt különösen szépen mutatja egy öreg szumatrai elefánt a müncheni múzeumban. Ez Dürcknek 1895-ből származó vadászzsákmánya. Ennek egész bőrét 6-8 cm hosszú szőr borítja egyenletesen.

Természetes dolog, hogy az elefánt, az állatvilág óriása és bölcse, a multban is szerepet játszott az ember szellemi életében. Indrának, az ó-indus Zeusnak lovagló állatja és képmása az isteni bölcsességnek. Ezért visel Ganesa, a bölcsesség istene elefántfejet. Nyolc elefánt tartja a hátán a mindenséget. A buddhistáknak a fehér elefánt az újra testet öltött Buddha. Ezért sorolják Sziámban a szentek közé. Természetes dolog, hogy az ember először hadicélokra használta. E célból való használata az indusoktól indult ki. Bolau „Az elefánt a háborúban és a békében” címmel nagyon szépen és lebilincselően írta le szereplését Virchov és Holtzendorff „Sammlung gemeinverständlicher wissenschaftlicher Vorträgen” című gyűjteményében.

A régi egyiptomiak már ismerték az elefántot, Dümichen szerint úgy az indiait, mint az afrikait és mind a kettőt igen nagyra becsülték. Már a régi fáraók idejében az egyiptomi birodalom hűbéresei által beszolgáltatott adónak legnagyobb része agyarakból állott. Azt küldtek a nyomorúságos Kus-ban lakó fellah, a katarakták néger törzsei, a szomalik, a gallák, a turkanadzsák és Hedzsasz-nak, Arábiának, Mezopotámiának a fáraók felsőbbségét elismerő népei. Az asszuani katarakták vidékének északi részén van egy sziget, melyet ma röviden Gesirelnnek (sziget) neveznek. Régi nevét elfeledték. E szigeten volt a régi Egyiptom virágzásának idején az első felsőegyiptomi kerület székvárosa. A várost, úgy mint a szigetet, a görögök és a rómaiak Elephantinának hívták, mert itt volt a gyűjtőhelye a délről származó elefántfogaknak, az elefántcsontnak.

Az elefánt nevét a képírásban egy szótag jegyével jelezték, melyet „Ab”-nak mondottak ki. Az ezután következő rajza az elefántnak éppen úgy jelentette az agyarat, mint az állatot. De jelentette a szigetet is vagy az elefántcsontnak városát, Elephantinát. Nemcsak az ó-egyiptomiaknál, de az akkor élő más népek nyelvén is az elefánt neve egyértelmű volt az elefántcsonttal. Herodotosz nevezi először elephas néven az állatot.

Ktesias, II. Artaxerxes udvari orvosa volt az első görög, ki az elefántot leírta. Ő Babylonban látott egyet elevenen, mely valószínűleg Indiából jutott oda. Darius az első – a történelem bizonyságtétele szerint – aki a szövetséges indusok elefántjait hadi célra használta, még pedig Nagy Sándor ellen. Ezekből sikerült Nagy Sándornak néhány darabot zsákmányolnia. Aristoteles látta őket, s így alkalma volt meglehetősen pontos leírásukat adni. Ettől az időponttól kezdve az elefántok igen gyakran szerepelnek a történelemben. A három évszázadon keresztül szünet nélkül tomboló küzdelemben, amelyet az akkor élt népek a világuralomért folytattak, mindig felhasználták. Hosszas küzdelem után végre is a rómaiak vasökle győzött. Még az utolsó Nagy Sándor-féle elefántokkal kellett megküzdeniök, melyeket Pyrrhus 280–275 Kr. e. egészen a mai Olaszországig vezetett. A rómaiak az óriási állatok láttára meghökkentek. Ilyet ők még nem láttak! Még a nevüket sem tudták, hanem egyszerűen „lukániai ökröknek” nevezték őket csak azért, mert Lukánia vidékén kerültek először a szemeik elé, Az ókorban azután nem is került több indiai elefánt Itáliába.

A harcokban az indiai elefánt mellett az afrikait is használták. Különösen a karthagóiak voltak abban nagyon ügyesek, hogy az utóbbit megszelidítsék és a harcra alkalmassá tegyék. Kár, hogy ez a tudományuk velük együtt elveszett, mert az afrikai elefántot ma sem tudjuk szelídíteni. De az a tény, hogy a karthagóiak használták, azt bizonyítja, hogy akkor az elefánt a Szaharától északra, a mai Nubiában is gyakori volt. Ekkor kezdte meg az egyiptomi Ptolemaeus Philadelphus (283–246 Kr. e.) eredményes kísérleteit. A Vörös-tenger nyugati partján alapította Ptolemaeus Theron városát, ebben, mint középpontban gyűjtötte össze az elfogott elefántokat és szelídítette őket. A karthagóiak hamar felismerték az elefántnak az ellenségre gyakorolt ijesztő hatását és siettek zsoldos és rabszolga csapataikat elefántokkal megerősíteni. Magában Karthagó városában 300 darab harci elefánt részére voltak istállók. Ezeknek a hadi elefántoknak az ütközet alkalmával tornyot raktak a hátukra, amelyben néhány íjjal felszerelt harcos foglalt helyet. Az elefántokat zárt sorokban hajtották neki az ellenség sorainak, amelyeket azok, mindent legázolva, áttörtek. Közvetlen az elefántok mögött lándzsás harcosok nyomultak elő, kiknek azok eleven védőfalakul szolgáltak. Elefántot az ütközetben felhasználni, mindig kétélű fegyver volt. Sűrűbben találkozva vele, az ellen megszokta, nem rémült meg, sőt védekezési módot eszelt ki. Könnyű lovascsapatokkal ingerelte, vagy pedig a tüzet használta fel ellenük. És ekkor bizony előfordult, hogy az elefántok megriadtak, megfordultak és a saját csapataikat éppen olyan irgalom nélkül tiporták össze, mint azelőtt az ellenséget. Hasdrubal volt az első, ki a vezetőket vésővel látta el és utasította, ha az elefántok megijedve, saját csapatukra válnának veszélyesekké, verjék azt az agyukba. Egy esetben történt, mégpedig 217. Kr. e. a raphiai csatában, hogy a két elefántfaj állott egymással szemben. Az afrikaiak Ptolemaeus Philopater seregében voltak, az indiaiak Nagy Antiochuséban. De az afrikaiak nem állták meg helyüket. És ekkor terjedt el az a mese, hogy az afrikai elefánt nem bírja az indiai hangját hallani és undorodik annak szagától. Hogy ez csak üres előítélet, azt a legjobban bizonyítja a hamburgi állatkert két nősténye. Az egyik indiai, a másik afrikai és már évek óta nagyon szépen megférnek egy ketrecben.

A rómaiaknak főképpen a hadijátékaikhoz volt szükségük az elefántra. Abban már ők a bűnösök, hogy az Atlasz hegységtől délre kiirtották őket. Hogy ez igaz-e? Nem lehet bizonyítani. Arról egészen biztos tudomásunk van, hogy Kr. u. a második században tenyésztek még elefántok Afrika északi részén. De azóta Észak-Afrikának éghajlata nagyon megváltozott. Kiapadtak a tavak és a folyók, lassan kiszáradtak az óriási erdők és eltűntek az állatvilágnak erdőkre utalt óriásai. Az elefánt tanulékonyságáról csodadolgokat meséltek már a régi császárság idejében is. Természetesen nagyon sok túlzás és mese csúszott a tudósításokba, pl. az, hogy van elefánt, mely kötélen táncol. Pompeius volt az, aki először fogott diadalszekere elé elefántokat. Azóta, ez a cézárok kizárólagos joga lett.

Kínába elefántok először a kora középkorban jutottak. A régi kínai költők versekben magasztalták okosságát és a Thang-dinasztia alatt úgy idomításra, mint munkára használták őket. Az európai középkorból csak Eginhardt jelentése alapján tudjuk, hogy Harun al Rasid, a bagdadi kalifa 802-ben ajándékképpen küldött egy elefántot hódolata jeléül Nagy Károly császárnak. Ez az állat meg is érkezett Aachenbe és óriási feltűnést keltett. Ez volt az első elefánt, amely élve Németországba jutott. Fitzinger szerint 1551-ben II. Miksa császár hozott magával egy indiai elefántot Spanyolországból. Majna-Frankfurt város levéltárában annak a bizonyságára akadt von Lersner, hogy ott a vásárban 1443-ban egy elefántot mutogattak. Az úgynevezett törökidőkben Szolimán szultán csapataival hat elefánt is érkezett Bécs alá. Ezek vontatták a nehéz faltörő ágyúkat. Itt a török sereget megverték és az úgynevezett fernitzi földeken ezek az elefántok foglyul estek. Az osztrákok dologra fogták és a következő években várak építésénél lehetett őket látni.

Most lássuk az elefánt szerepét Magyarországon. Az őshazában lakó magyarok nem ismerték az elefántot. A nép régi mondavilágában – bár több állatról megemlékeznek – az elefántról nincs említés. Ez azt bizonyítja, hogy létezéséről nem tudtak, mert az szinte hihetetlen dolog volna, hogy szellemvilágukból hiányoznék az állatok bölcse, ha ismerték volna. Különben is tudjuk, hogy az elefántok hazája az ókorban sem terjedt a Himalájától északra. Mialatt az ókori Európa és Ázsia nagy csatái dúltak a világuralomért, – mely küzdelmekből az elefántok mint számottevő harcosok vették ki a részüket – a mi magyarjaink még valahol a Kaspi-tón túli vidéken legeltették gulyáikat.

Elfoglalva az új hazát, az első keletről jövő ellen a tatár volt. A tatár fürge, lovas nemzet. A várakat szerette kikerülni. Nehéz hadi felszerelése nem igen volt, s így nem kellettek elefántok. Valószínű azonban az, hogy ők sem ismerték ez állatot. Közben peregtek az évszázadok. Európa legkeletibb részén emelkedni kezdett az arany félhold. Mohamed birodalma nyugat felé nőtt, s szintén felhasználta az elefántot. A puskapor feltalálásával az elefántok harci szerepe megszűnt. Valamikor a harcolók sorában állottak és számtalanszor ők döntötték el az ütközetet. Most másként lett. Ők vontatták a nehéz faltörő mozsarakat, a réz csatakígyókat. Valószínű, hogy a török hozott hazánkba elefántokat, de erre történelmi bizonyítékunk nincs. Hogy ösmert volt az állat és a nép képzeletében már a törökdúlás idejében is élénken élt, azt bizonyítják a számos Elefánt Elefánty, Elefánthy család, melyek az ország különböző részein már akkor virultak. Egyetlen-egy esetről van tudomásunk, hogy a török időkben Magyarországon elefántok vonultak át, még pedig, mint már említettük, 1683-ban, midőn a szultán Bécs ellen vezette seregét. Ettől fogva minden nyom újra homályba vész. A tizennyolcadik század közepén mind Németországban, mind a többi európai államban, a tengerentúli állatok behozatala nagyon fellendült. Egyre-másra támadtak az úgynevezett vándorló állatseregletek. Már most jóformán el sem képzelhető, hogy egyik-másik ne látogatott volna el Magyarországba. De nyomot egyik sem hagyott. 1856-ban megalakult nálunk az „Állat és növényhonosító társaság”. Ez először a kezdet nehézségeivel küzdött. Megerősödve megrendelte első elefántját. 1875 július 15-én megérkezett Hamburgból egy 10-12 éves hím szudáni elefánt. Az állatkert évkönyveinek feljegyzései szerint ezen az állaton olyan nagy mértékben tört ki a „must”, hogy megrongálta az épületet, a kerítését, nem tűrte az ápolóját és annyira ingerlékenynek mutatkozott, hogy kénytelenek voltak az agyarát lefűrészeltetni. Ez az ingerlékeny állapot állandósult, sőt valóságos őrjöngéssé hatalmasodott, úgyhogy valószínűen ennek következtében 1883 április havában kimúlt. Az első indiai elefántot 1893-ban vásárolták Hagenbecktól. Egy jól betanított öreg nőstény volt. Kumira-fajta. Elhullott 1903-ban. 1894-ben beszereztek egy afrikai elefántot. Ez is szudáni volt. Ezen valami bőrbetegség hatalmasodott el és ennek következtében kiszenvedett. 1895-ben újra vásároltak egy afrikai elefántot. Ez hím és ma is a legjobb egészségnek örvend. 1900-ban az állatkert ajándékba kapott Ferenc József királyunktól egy sziámi elefántot, mely ma is jól érzi magát. „Sziám” hatalmasan kifejlődött hím, változékony kedélyű és már két ember élete terheli lelkiismeretét. Budapest népének és Hilbert igazgatónak kedvence.

Casanova, a hírneves olasz Afrika-utazó volt az első, aki 1862-ben megkezdte az egyiptomi Szudánból az afrikai elefántok rendszeres szállítását. Ugyanekkor kezdtek el működni a részben ma is ismert – részben világhírre szert tett – cégek, mint Hagenbeck, Menges, Reiche és Möller. Casanova első afrikai elefántja, az akkor méltán világhírű Kreuzberg vándorló állatsereglet tulajdona lett. Tehát az ő nevéhez fűződik az a dicsőség, hogy ezt az általános feltűnést okozó újdonságot Németországban először bemutatta. Ez hegyesfülű elefánt volt a Kék-Nílus vidékéről, ahonnan valószínűen valamennyi állat származott, amelyek most gyors ütemben töltötték meg az állatpiacokat és benépesítették az állatkerteket. 1882-ben megérkezett az első nyugatafrikai elefánt. Párizs régi és tiszteletreméltó „Jardin des Plantes”-je már 1825-ben megkapta a maga első afrikai elefántját. De csodálatos, hogy a nagy hírnévnek örvendő londoni állatkert csak 1865-ben innét jutott – csere útján –egy példányhoz. Ez volt a később olyan nagy népszerűségre szert tett „Jumbo”, amely 1881-ben lázas izgalomba hozta egész Londont, midőn kénytelenek voltak rossz természete miatt az amerikai mutatványosnak, Barnumnak 2000 fontért eladni.