Az elefántok életmódja

Ma már mind az afrikai, mind az indiai elefánt egyéni életéről, szokásairól oly megbízható megfigyelések tömegével rendelkezünk, hogy megrajzolhatjuk az állat valódi képét. Ősi természete szerint az elefánt ma is a vizet nagyon kedvelő, azt nélkülözni sem tudó erdei állat. Amely vidéken még nincs kiirtva vagy elriasztva, ott annál sűrűbben bukkanunk az erdőkben a csordáira, minél dúsabbak vízben. És mentül gyakoribbak az erek, mentül kiterjedtebbek, benőttebbek a mocsarak, – tipikus dzsungel – annál kedvencebb tartózkodási helyük az. De megtaláljuk őket Afrika végtelen steppéin, hullámzó, beláthatatlan fűtengerein éppen úgy, mint Ázsia hegységeiben is. Ott nem törődik az irtózatos hőséggel, itt a dermesztő hideggel. Ceylonban éppen a dombvidék kedvenc tartózkodási helye; a Himaláján az elefántcsordák éppúgy a hóban sétálnak, akárcsak Afrika magas hegyein, A bogók földjén még 2000 m magasságban is megtaláltam az elefántok ürülékét s a bennszülöttektől tudom, hogy azoknak állandó tartózkodási helye a szomszédos hegyhát, mely már 3000 m-re emelkedik. E magasságban találta nyomaikat von der Decken, sőt 3500 m-re Meyer J. Ez a magasság már az erdőövet is meghaladja. Ez már az embermagas nádfüvek (Cyperus és Panicum) hazája. Itt ezek az elefánt kizárólagos táplálékai, Szelidített elefántoknál is tapasztalhatunk ügyességet, kitartást és fáradhatatlanságot meredek hágók megmászásánál; emlékezzünk csak a híres történelmi tényre, midőn Hannibal seregét az Alpokon át a karthagói elefántok kísérték. Wallis közlése szerint utazó állatseregletek felhajszolták állataikat Kolumbia és Ecuador legmagasabban fekvő városaiba is, holott csak 4000 m-es hágókon érhetik el azokat. Scholz, az ismert állatsereglettulajdonos, afrikai elefántjaival gyalog utazta be egész Norvégiát. Nem kevésbbé híres társa, Philadelphia, Svédországban az ő indiai elefántjával február havában egészen Ström városáig ment. Az pedig a 64° északi szélesség alatt van, s ott akkor 12-20° C hideg volt. Igaz ugyan, hogy mind a ketten az állataikat – a talpuktól a fejük búbjáig – rénszarvasbőrbe varrták be. Mert az tény, hogy az elefánt a hideg iránt nem érzéketlen. Bőre ugyan nagyon vastag, de majdnem teljesen szőrtelen. Azonkívül nála hiányzik a saját meleget visszatartó szalonnaréteg, amely például a bálna oly fontos hővédő berendezése. Idősebb indiai hím elefántok – állatkerti tapasztalás szerint – rendesen feltűnő kevés meleget igényelnek. Egyiküknek az éjszakai istállója téli reggeleken +2° C-ra is lehűlt, a nélkül, hogy ez az állat közérzetét kellemetlenül befolyásolta volna. Ellenben gyakran lát az ember elefántokat határozottan szenvedni, szomorúan reszketni, ha a nap nagyobb részét hűvös, esős időben kénytelenek szabad ég alatt tölteni. A meghülés okozta megbetegedések igen gyakoriak közöttük, például a hasmenés.

Sem a magas bérceken, sem a szelíd hajlású dombokon, sem lenn a síkságokon nem ragaszkodik szorosan az erdőségekhez; tanyájában alig válogatós. Táplálék után nem igen jár, mert hiszen az erdő, a dzsungel azt majdnem mindig bőven nyujtja, hanem nagy kedvelője a zavartalan nyugalomnak, a csendnek. Csak a háborgatás, a zaj űzi el tartózkodási helyéről. De ha egyszer kénytelen azt változtatni, akkor óriási távolságokra megy el. Néha mintha céltalanul kódorogna. Hónapokig a pusztaságok végtelen fűtengerét rójja, feltéve, hogy azon imitt-amott terpeszkedik egy-egy gyérlevelű, csapott koronájú mimóza. Fellelhető gyakran a mocsarakban is, ahol a bugás, ringó nád a vidék legmagasabb növénye. Tanyázik bárhol, ahol csend és víz van; a víz az éltető eleme. Az egyik folyamparttól a másikig vezetnek a csapások, törések; mindenik tócsa, mocsár a nyugalom, a megújhodás tanyája nekik, mert nagy élvezettel fürödhetnek, fecskendezéssel hűthetik magukat. Milyen élvezet az: a mocsárban hűtőzni ! Heuglin mondja: „Nemcsak napnyugtakor vagy hajnalban, de a déli izzó napsütésben is láttunk elefántokat a mocsárban állni vagy feküdni, amint azzal voltak elfoglalva, hogy az ormányukkal a vizet felkavarták, és ha az elég zavaros volt, magukra fecskendezték.”

Afrika közepén, a Kongó vidékén, ahol még napjainkban is aránylag sok elefánt van, néhanapján nehéz reájuk akadni, mert igen mozgékony életet élnek. Heuglin mondja: „Szép holdvilágos éjeken sokszor hallja az ember – közvetlen közelből – az elefántok csörtetését. Örömében remeg a szíve és elhatározza, hogy majd reggel reájuk megy. Hát bizony jókor induljon! Mert az elefántok igen sokszor megteszik azt, hogy éhségüket lecsillapítva – csak általuk ismert okból – elindulnak és nem állnak meg, amíg 100-120 km nincs a hátuk mögött. Az ilyen helyváltoztatásoknál vagy a már kitaposott régi töréseken mennek erdőkön, pusztaságokon, mocsarakon, hegyeken vagy hegyszorosokon keresztül, vagy ha szükséges, új utat taposnak, törnek maguknak. Minden gondolkozás nélkül átúsznak tavakon és folyamokon, s minden különösebb fáradság nélkül keresztültörik magukat a legsűrűbb őserdőn. Sokszor meredek, sziklás magaslatokra másznak, a köves, kemény talajon valóságos utat taposva. Bármilyen nagy legyen is a csorda, ez a kitaposott váltó mindig keskeny. Igaz ugyan, hogy az állatok legelés közben igen nagy területen szélednek el, de vonulásuk alkalmával mindig libasorban mennek. Ezek a kitaposott utak rendesen a magaslatokról, a fennsíkokról a patakhoz, a folyóhoz vagy a mocsárhoz vezetnek. Vannak olyanok is, amelyek ezeket keresztezik. Ezek valamely itt átvonuló idegen csorda nyomai. Hetek kellenek, míg egy elefántösvény teljesen eltűnik.

A fokföldi elefánt megmentett példányai, melyek az Addó-bozótban leltek utolsó menedéket, mint állandó vadak csak igen kis területen vannak odahaza. Hogy az egyenlítői Kelet-Afrikában milyen az elefánt mai helyzete? – megszokta-e az örökös nyugtalanítást? – erre a kérdésre Schillings a következőket mondja: Ma már az elefánt állandó tartózkodási helye nem a magas erdő, hanem – különösen az esős évadban – a gyér fákkal tarkított füves mezőség, vagy az úgynevezett óriásfűnek sűrű részei. Ez az óriásfű drótszerű, a sásra emlékeztető és oly magasra nő, hogy a lovasember sem látszik ki belőle. Találhatók még elefántok a nagy folyamparti nádasokban és az áthatolhatatlan hegyi sűrűségekben is, de mindig csak olyan magasságban, ahol legalább az év bizonyos szakában – ha nem is sok – de csapadék van. Ezek az elefántcsorda állandó tartózkodási helyei és innen indul kirándulásaira a szélrózsa minden irányában. A füves területre azonban mindig visszatérnek. A már öreg, sok és kellemetlen tapasztalattal bíró hímek ezeket a biztos búvóhelyeket csak az esős évadban szokták elhagyni. Hogy miért szereti az elefánt az ilyen – szinte ijesztő – sűrűségeket, azt a legjobban megértjük, ha meghallgatjuk az angol Neumann Artur H.-t, aki az utolsó évtized leggyakorlottabb elefántvadásza. Ő angol Kelet-Afrikában folytatott vadászatairól, amelyeket a Kénia-hegy vidékén űzött – ezt írja: „Ezekben a kéniai dzsungelekben sűrű a bozót, irtózatos az aljnövényzet, úgyhogy az ember nem lát csak két-három lépésre. Hallja a tőle néhány méterre levő elefántot törni, hallja dünnyögni, csámcsogni, de nem látja. Néha megvillan a lombok közt egy tenyérnyi szürke folt, néha megpillantja egy otromba oszlopszerű láb körvonalait. Hiába néz jobbra, hiába néz balra; hiába ágaskodik, és kár térdre ereszkednie. Nem lehet látni...” A vadászat rendesen úgy végződik, hogy az elefántok szelet kapnak és az egyetlen jutalom, melyet az ember az órákig tartó kúszás és csavargás után nyer, hogy hallja őket – közvetlen közelből – dühösen trombitálva menekülni. Ezekben a sűrűségekben nincsenek meg a szokásos törések, kitaposott ösvények, mert az alacsony aljnövényzet annyira rugalmas, hogy még a fölötte elhaladó elefánt sem hagy maga után nyomot. Egyes megfelelő – rendesen laposabb – helyeken a csorda barlangszerű üreget tapos ki a sűrű növényzetben. Ezek az ő rendes pihenőhelyei, ahol gyakran és soká tartózkodik, amit bizonyít az itt egész halmokban heverő ürülék. Sokban hasonló, biztos búvóhelyeket nyujt az úgynevezett óriásfű. Ez a fű oly magas, hogy Neumann-nak csak egy esetben sikerült egy közvetlen közelében álló állat fülét meglátni. Kemény és szívós ez a fül, mint a drót. Kardszerű beretvaéles levelei oly sűrűek, hogy rajta keresztülmenni csak ott lehet, ahol véletlenül jó irányban haladó elefánt vagy orrszarvú nyomát találja az ember.

Az elefántcsorda vezetője egykedvűen és egyenletes gyorsasággal lépdel. Nem keresi, nem válogatja az utat. Nem törődik az aljnövényzet sűrűségével, nem kerüli a mélyen lógó gallyakat. Azok ellapulnak irtó patái alatt, ezek recsegve-ropogva hajlanak félre előtte – vagy puskalövésszerűen dörrenve pattannak el. Ha tisztásra, vagy kiszáradt időszaki folyó medrébe érnek, amely fövenyes vagy poros, megállnak és rövid tanácskozás után lepihennek. De nem a pihenés, a lefekvés főoka, hanem az, hogy – akár a tyúkok – élvezetes porfürdőt vesznek. Egyik-másik a hátára fekszik és oszloplábait az ég felé nyujtva, kéjesen hentereg. Közben különös mély torokhangot hallatnak, melynek nagy hasonlatossága van a pocsolyában hentergő disznó boldog röfögéséhez. Néhány perc múlva az egész elefántcsordát porfelhő burkolja el. Az ilyen helyeken egymás mellett láthatók az elefántok testnagyságának megfelelő gödrök, amelyeket maguknak – úgy mondhatjuk – kihenteregtek.

Schweinfurth tette azt az érdekes megfigyelést, hogy az elefántok különös módon szeretnek a vállig érő fűtengerben az ember által kitaposott ösvényeken járni. Pedig ezek keskenyek és nem elég szélesek arra, hogy testük egy negyed részének helyet adjanak. Az igaz, hogy nem is az a fontos. A lényeges az, hogy itt a térdeit emelheti a nélkül, hogy ellenállást kellene legyőznie.

Az erdőkben és a hágókhoz – amidőn emelkedést kell legyőzniök – rendszeres utakat taposnak és egyengetnek maguknak, még pedig – ezt el kell ismerni – sok esetben oly okosan és a célnak megfelelően, hogy még az útépítéshez értő ember is csodálattal szemléli. Számtalanszor megfigyelték, hogy ezek az elefántok készítette műutak olyan meredek, szaggatott hegyláncokon vezetnek keresztül, melyeken lóval áthatolni egyáltalán nem lehet. És az a bámulatos, hogy az elefántok minden egyes esetben meghatározzák a reájuk nézve legelőnyösebb fekvésű, legkönnyebben megközelíthető hágókat, és ezek felé irányítják útjukat. E hágóknak egyikét-másikát már oly régen és oly rendszeresen használják, hogy a hegynyereg szikláin megvan a láb nyoma, le vannak töredezve, ki vannak kopva. Rendes ösvényt taposnak a sziklába. Dacára az utaknak, egyes hágókon az áthatolás mindig megeröltető és bizony néha veszélyes dolog. Hegyvidéken lakó elefántok között sok a sérült agyarú. Miért? Erre a kérdésre megadja a választ Schillings: „Egy hágó meredekén követtem az elefántok ösvényét, midőn az útmenti bozótban egy letört agyarat találtam. Néhány lépéssel odább egy másodikat. Erre embereimmel átkutattuk a bozótot és egész halom letört agyar és szilánk gyűlt össze. A legtöbb ott, ahol az ösvény a legmeredekebb volt. Már most a fogrészek lelőhelyéről láttam, hogy azok csak elcsúszott, vagy lezuhant – szóval szerencsétlenül járt – állatoktól származhatnak. így vándorolnak egyik legelőhelyről a másikra, hol a folyóhoz, hol a mocsárba a magukat biztonságban érző elefántok. Ha az elefánt nincs megzavarva, de már nem legel, hanem gyanútlanul halad, akkor is oly gyorsaságot fejt ki, hogy friss elefántnyom még korántsem jelenti azt, hogy az állatot egyáltalán látni is fogjuk. Nem is igen érdemes a nyomot követni. Ha legelés közben lepi meg az ember, akkor a belopása aránylag igen könnyű. De ha a csorda már megindult, akkor a futó ember gyorsaságával halad a legközelebbi mocsár, vagy hegy, esetleg bozót felé a szerint, hogy hol van biztos búvóhelye.”

Egészen másként viselkedik az elefántcsorda; ha tudja, hogy üldözik. Ha a csorda valamelyik tagja gyanúsat vett észre, vagy szelet fogott, nagy gyorsasággal indul az ellenkező irányban. Egy állat elrohanása maga után vonja a többit is. Az ilyen megriasztott csordát nem érdemes üldözni, mert hiszen elérni nem lehet. Órák hosszat halad az pihenés vagy neszelés nélkül és sokkal nagyobb gyorsaságot fejt ki, mint a menetelő ember. Több órai megfeszített üldözés után még szem elé sem kapta őket a kezdő vadász és még azt sem tudja meghatározni, hány darabból áll az általa hajszolt csorda, mert a nyomokból azt nem lehet megítélni. Nem pedig azért, mert az elefántnak különös sajátsága van, akárcsak az indiánoknak: mindenik szeret és iparkodik az előtte haladó lábnyomába lépni.

Az indiai elefánt aránytalanul nyugodtabb életet folytat. Teheti is, mert soha sem volt annyi üldöztetésnek kitéve, mint afrikai rokona. Ez is kedveli az erdők enyhet adó sűrűjét, de különös szeretettel tartózkodik olyan erdőrészletekben amelyeket bambuszfoltok tarkítanak – mert hiszen annak fiatal hajtásai kedvenc tápláléka. De az indiai elefánt is, akárcsak afrikai rokona, megköveteli, hogy a víz aránylag közel legyen. Hulló esőben mindig mozgékonyabb, mint máskor. Az esős évadban ellátogat a völgyi rétekre vagy az erdei tisztásokra, melyeknek fiatal, vízdús sarjadó füvét nagy előszeretettel legeli. Ez a szó, „legeli” ne vezessen senkit félre, mert hiszen már tudjuk, hogy az elefánt úgy van alkotva, hogy nem tud legelni. E helyet ormányával körülkanyarít egy fűcsomót, gyökerestül kitépi, a levegőben kétszer-háromszor megrázza, hogy a gyökerekhez tapadt föld lehulljék, és kígyózó mozdulattal a szájába dugja.

Szabad állapotban lehetőleg kerüli a verőfényt. Nem kedvelője a tikkadt melegnek sem. Az ember azonban nem kíméletes és bizony a fogságban forró napsütésben is dolgoztatják. Ilyenkor szemlátomást szenved. Ebben a tekintetben teljes ellentéte afrikai rokonának. Ezt Sir Samuel Baker figyelte meg. „A Szudánpusztaság végnélküli fűtengerében – írja – egy agyvelőt sorvasztó forró nap delén több órán keresztül figyeltem egy elefántcsordát. Oly hőség volt, hogy a bennszülöttek teljesen el voltak ernyedve és a mozdulatlan fűtenger fölött szinte reszketett a levegő. A csorda teljesen füves helyen állt, úgyhogy a legközelebbi – nagyon kérdéses enyhet adó – ösztövér mimózafák is mérföldekre voltak. A csorda tagjai összedugták a fejüket, egyik sem legelt – egyik sem mozgott. Csak álltak és süttették magukat a nappal.” Ezt az indiai elefánt nem teszi. Nagyobb vándorútjait az indiai elefánt is éjjel hajtja végre, mert az ember állandó üldözése elől csak a sötétség óvhatja meg. És ezt az elefánt már régen kitapasztalta.

Általában az a nézet van elterjedve, hogy az afrikai elefánt gyorsabb elhatározású, fürgébb és ennek következtében az emberre veszélyesebb is, mint indiai rokona. Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy ez tisztára előítélet. Mind az egyik, mind a másik faj tagjai között vannak rosszindulatú állatok és vannak jóindulatúak. Állítólag mind a két fajnak az öreg hímjei kedélytelenek, rossztermészetűek, viszont a nőstények és fiatal állatok szelídek. De ez sem mindig igaz. Nagyon sok fiatal állatot kellett a fogságban elpusztítani, mert az a környezetére nézve veszélyessé vált. Mégpedig mind az egyik, mind a másik fajból.

Életmódja miatt a legtöbb megfigyelő az elefántot nagy fapusztítónak tartja, mert tényleg ujjnyi vastag gallyak és a levelek a főtápláléka. Egy-két arasznyi tövis nem is jön számításba. A táplálkozás e módjára jól felszerelte a természet az elefántot a zápfogak durván rovátkolt örlő felületével. Kinéz a lombos fán egy, az inyét csiklandó ágat és letöri vagy lehasítja azt. Nem siet megenni. Először legyezi magát vele, elhessegeti az őt rajként körülzsongó bögölyöket, zöldhasú legyeket. Kissé – csak úgy nagyjából – összetöri a gallyat, ormányával köteget formál belőle, majd kígyózó mozdulattal a tátott szájába süllyeszti. Karvastagságú ágakat minden gondolkodás nélkül nyel el. Az igaz, hogy a 4–5 cm vastag gallyak emésztetlenül mennek az állaton keresztül. Egy ürülékkupacban, mely ötven cm átmérőjű és harminc cm magas volt, amely 12 cm vastag hurkákból állott és súlyra 6 kg-mot nyomott, 10–12 cm hosszú emésztetlen gallytörmeléket találtam 4–5 cm vastagság mellett. A vékonyabb gallyakkal az elefánt nem bibelődik egyenként. Ha azok alacsonyan ülők, akkor éppúgy, mint a száj magasságáig érő bokrokat ormánya kaszáló mozdulatával nyalábra fogja és az egész köteget tátott szájába tolja, ahol azt a rágófogak segélyével – legalább nagyjából – összezúzza. Egyes fákról combvastagságú ágakat is lehasít. Ezekről agyarai segélyével a kérget lehámozza, azt megeszi, míg a fehér favázat ott hagyja. Ahol ilyen nyúzott, hófehér gallyakat lel az ember, az csalhatatlan jele, hogy itt van, vagy volt elefánt. Minden vidéknek megvannak a maga fái, cserjéi, melyeket az elefántok nyilvántartanak és rendszeresen látogatnak, mert nagyon kedvelik a levelét vagy a termését. Livingstone az afrikai elefántot nagy ínyencnek nevezi és méltán. Különösen az édesízű gallyakra és termésre pályázik; ilyen a mohonono termése, a mimóza háncsa, mert ezek sok cukrot és gyantákat tartalmaznak. Azért szerinte az elefántnak mégis hagymagumók, egyes gyökerek a főtápláléka, melyekből sokkal többet fogyaszt, mint a levelekből. Mindenféle gyümölcsnek nagy kedvelője. Gyakran megfigyelhető, hogy az elefánt fejét a kókuszpálma törzséhez nyomja csak azért, hogy azt himbáló mozgásba hozza. És számítása nem is rossz! A lengések mind erősebbek és a dolog vége az, hogy az aránylag lazán ülő termések lepotyognak. Ezt lesi! Ormánya segélyével felszedi őket, a szájában összeroppantja és élvezettel csámcsogva megeszi. órákig tud elállni az apró bogyókat termő masuka alatt, hogy az édes termést egyenként leszedje. A gyümölcsnek a fákról való lerázását a legutóbbi időben Paasche is megfigyelte közvetlen közelből és a következőképpen írja le: „Az elefánt közvetlen a fa elé áll. A törzset két hatalmas agyara közé veszi, ormányát az ég felé emelve szorosan a törzshöz simítja, nagy erővel odaszorítja és ekkor elkezdi hatalmas testét előre-hátra dobálni. Ezáltal a deréknyi vastag fát himbáló mozgásba hozza, aminek természetes következménye, hogy a termés a földre hull”.

Livingstonenak azzal az állításával szemben, hogy az elefántok ilyetén erőszakos táplálékbeszerző módjuk ellenére is aránylag kevés kárt okoznak az erdő állagában, Sir Samuel Baker előadása egy, az elefántok által teljesen tönkretett szudáni mimózaerdő képét szörnyűséges látványnak mondja. „A kidöntött fák keresztül-kasul dültek, a nyúzott ágak mint fehér csontvázak meredtek a szemlélőre.. „ Selous Dél-Afrikában meglehetős nagy erdei tisztásokat látott, melyeket az elefántok agyaraikkal szinte felszántottak. Tették ezt valószínűen hagyma-, vagy gyökérgumók utáni keresésben. Ha az elefántok szépen füvesedett, üdezöld tisztásra érnek, a zamatos füvet sem vetik meg. Neumann és Schillings sokat beszélnek ökölnyi gömbökről, melyek az elefántok által már kivont rostokból állanak s amelyeket az állatok rendszeresen kiköpnek. Schillings azt mondja, hogy ezek a Sanseviera cylindricának az elefánt gyomra által meg nem emésztett levelei. Ezeket az állat gömbök alakjában visszaadja, a forró nap hamar fehérre szívja őket és a pusztaságban már messziről látszanak. Ez a kisigényű növény a legszárazabb, legkietlenebb pusztaságban is megnő és húsos, vízben dús levelei által az elefántnál – bizonyos mértékig – pótolja a vizet. Stigand és Lyell állítása szerint, akik pedig a legjobb ismerői.

Közép-Afrika vadvilágának, az elefánt igen nagy kedvelője a sónak. Az elefántok sokszor feldúlnak 3-4 m magas termitabolyokat csak azért, mert azok – néha – sós földből vannak építve. Ilyen esetekben természetesen minden különösebb válogatás nélkül habzsolják a sós földet, amellyel bizony nem egy kő is jut a gyomrukba. Lyell Nyasszában látta egy elefánt gyomrát, melyben igen sok ökölnyi nagyságú lecsiszolt folyami kavics volt.

A vizet az elefánt nem bírja sokáig nélkülözni. Ezt az is bizonyítja, hogy Afrikában sokszor a legforróbb napsütésben órákon keresztül rójja a lepörzsölt pusztaságot csak azért, hogy vízhez jusson. A fogságban, rendes körülmények között, megiszik naponta 8-16 vödör vizet. Különös alkalmakkor, ha tápláléka sós volt, vagy rekkenő hőség van és nagyon szomjas, ennek kétszeresét is. Ormányába egyszerre 6-8 liter vizet szív fel és a szájába fecskendi. De az elefántoknak nemcsak az ivóvíz fontos, hanem a fürdő is. És akár az őserdő árnyas csermelyében, akár a langyos vízű, suttogó nádas szegélyezte mocsárban, akár a fogság cementmedencéjében fürdő elefántot nézünk, láthatjuk rajta, hogy a vízben lubickolás milyen végtelenül jól esik neki; szörnyen élvez, ha a víz alá bukhat, ha hentereg vagy vízzel fecskendi magát. Ha folyam vagy tó kerül útjába, gondolkodás nélkül belegázol. Először mindig annak fövenyes fenekén halad. Ha a víz mélysége nő és ellepi testét, égnek nyujtja ormányát s azon keresztül lélekzik. Ha a mélység nő és már így sem kap levegőt, akkor a víz színére emelkedik és elkezd úszni. De hogyan úszik! Sokkal szebben, jobban és könnyebben, mint bármely más szárazföldi emlős. És milyen kitartóan! Sanderson írja, hogy egy alkalommal elefántbiztos korában elküldött Indiának egy másvidéki telepére 79 darab elefántot. Útjuk a sokágú alsó Ganges deltáján haladt át, amely – mint rendesen – meg volt áradva. Nem lehetett a túlpartot látni. Ez alkalommal, a nélkül, hogy feneket értek volna, az elefántok teljes hat órán át úsztak. Ekkor egy homokzátonyon rövid pihenőt tartottak, kifújták magukat, mire ismét a folyóba ereszkedtek és még három órát úsztak. Egyetlen egy sem veszett el, egyetlen egy sem maradt hátra kimerülten. Ez az úsznitudás azonban nem születik az elefánttal, ezt mindeniknek tanulnia kell. A tanítómesterek az anyák. Folyamok átúszása alkalmával oktatják egészen apró fiaikat és az ormányukkal fogják, segítik, tanítják őket. De ha már a kis borjú egyedül is tud úszni, nem törődnek többé vele. De a kis pajkos játékból sokszor megteszi, hogy rámászik a szülők nyakára és átviteti magát velük.

Az állatkertekben igen sokszor megfigyelhetjük az elefántokat, amint ormányukkal homokot, port markolnak föl és a hátukra szórják vagy fújják. Miért teszik ezt? Ne higyjük, hogy ezt talán a fogságban szokták meg és csak unalomból cselekszik. Megcselekszik a szabadban is. Neumann beszéli, hogy igen sok esetben, midőn alacsonyabb bozótban vadászott, az elefántok tartózkodási helyét a tövisbokrok fölött lebegő vörösbarna porfelhő mutatta meg. Mi okból teszi ezt? Az idevágó irodalom nem árul el semmit. hogy itt az állatkertekben csak célnélküli mozdulat, az valószínű. Nem tételezhető fel, hogy azért a kis ingerért, melyet a bőrre hulló homokszemek keltenek, órákon keresztül ugyanazt a mozdulatot ismételné. De nem úgy a forró Afrikában? Akár a vízparton, akár az őserdő sűrűjében, akár a pusztaság fűtengerében tanyázik, vagy bárhová is megy az elefántcsorda, állandó kísérője a zümmögő bögölyhad. fölöttük zúgnak, röpködnek és lesik az alkalmas pillanatot, hogy reájuk ereszkedhessenek. Ezért utálja őket az elefánt. Ha vízhez ér, nemcsak azért fecskendi le magát, hogy lehűljön. Nemcsak azért hentereg az iszapban, mert a testét akarja lehűteni, hanem, hogy a vérére szomjazó bögölyhadtól megszabaduljon. Ha táplálkozás közben gallyakat tör le, soha sem mulasztja el azokat ostorszerűen a háta fölött elsuhintani, csak azért, hogy kínzóit lehetőség szerint elriassza. De ha a közelben nincs víz, ormánytávolságra nincs lehasítható gally, akkor e vérszívó repülőhad ellen a legeredményesebben védekezni tényleg homokkal vagy porral lehet. Mert azt oda dobja, vagy oda fújja, ahová akarja.

Járás közben az elefánt patája előrészével néha erőszakosan felhasítja a földet és hatalmas porfelhőt idéz elő. Erdőben, vagy zárt állagú területen ezt nem teszi, csak a faszegény, fűborította pusztaságon. Nézetem szerint ez önkénytelen mozdulat, melyet néha unalomból, néha játszi jókedvből az őt annyira jellemző gyermekes pajkosságból tesz. A bennszülöttek szerint a bölcs állat porfelhőt csinál, mert meg akar győződni, merről fúj a szél. Stigand és Lyell megállapították, hogy ilyenkor a szél iránya tényleg megváltozott.

Most, hogy tudjuk, hogy az elefánt igen sokat van sűrű porfelhőbe burkolva, jobban megértjük különleges mirigyekkel felszerelt szemét. Virchow Hans alapos vizsgálta szerint ez a szem mirigyekben oly gazdag, hogy fölülmulja minden szárazföldi emlősét. De szüksége is van az állatnak a számtalan nyálkamirigy váladékára, hogy majdnem állandóan porfelhőbe burkolt szemfelületét tisztán tarthassa.

Az állatkertekben semmiféle férget sem észlelnek az elefánton. Lahille azonban talált a buenos airesi állatkertben az elefánton egy tetűt, amelyet Haeamatomyzus paradoxus néven írt le. Az elefántot bántja továbbá a Gastrophilus elephantis Cobb. Bélférgeket nagyon sokat találnak közvetlenül az átszállítás után elhullott állatokban. Így fonálférgek mellett (Filaria) találnak még egy vérszopót, a Dochmiust, melyet most Uncinaria, sangeri Cobb néven ismernek és amelyet valószínűen Sanger, a nagyhírű amerikai vándorcirkuszos után neveztek el. De úgy látszik, a fogságban megváltozott életviszonyok mellett ezek az élősdiek eltűnnek. Mert hosszú fogságban nálunk megvénült elefántokban, amelyeket elhullásuk után felboncoltak, egyetlen esetben sem voltak fellelhetők.

Az elefánt csak látszik esetlenek, a valóságban nagyon ügyes. Rendes körülmények között méltóságteljesen nyugodt, egyenletes passz-ban (egyszerre lép egy oldal mindkét lábával) halad, akár a teve vagy a zsiráf. Ebben a járási módban megtesz óránként kb 4–6 kilométert. Ennek a gyorsaságnak a kétszeresét tudja kifejteni körülbelül 15–20 kilométeren keresztül. Nem túlmeleg időben a bármely okból felizgatott vagy megriasztott elefántcsorda menekülésének első tíz percében oly gyorsaságot fejt ki, hogy így haladva egy óra alatt legalább 25 kilométert futna meg, ha addig bírná tüdővel. Előrehaladása mindig járás, sohasem ügetés vagy vágtatás. Természetesen ugrani sem tud. Ugrás alatt értsd azt, hogy mind a négy lába egyszerre legyen a levegőben. Hegyre kitünően mászik és éppen olyan ügyesen bocsátkozik a mélybe.

Nagyon megriasztott, vagy sebzett állatok néha megállás nélkül 60–70 kilométerre is menekülnek. Selous mond el egy ezt bizonyító esetet. Egy alkalommal bozótos völgyfenékben, amelyet kettészelt egy időszaki folyó mély és meredekpartú medre, a túlparton megpillantottam egy nagytestű hímet jó agyarakkal. Ötven lépésre lehetett és nyugodtan húzta le a háncsot egy mimózáról. Gondolkozás nélkül belelőttem öt golyót. Az elefánt összerogyott. Egyenes irányban nem közelíthettem meg, mert a meder túlmeredek volt, jobbra indultam és kerestem helyet, ahol a túlpartra átmászhatnék. Így elvesztettem egy jó fél órát. Akkor értem oda, hol az én meglőtt elefántom lerogyott. Bizony nem feküdt ott! Fölöttébb csodálkoztam, mert első lövésem fejlövés volt. Megnyugtatott az a tudat, hogy ilyen nehéz sebesüléssel nem mehetett messzire. Nyugodtan követtem nyomát. Reggel volt, midőn elindultam és estig még csak színét sem láttam. Nem is kaptam meg soha.

Bámulatos az, hogy ennek az óriásnak sokszor teljesen nesztelen a járása. Sir Emerson Tennent a következőket mondja az indiai elefántról: „Ha veszélyt szimatolnak, vagy valamitől megriadnak, az első pillanatban pokoli lárma veri fel az erdő méla csendjét. Dobogás, trombitálás, ágak recsegése és a bozót ropogása fülsiketítő zajjá egyesül. De ez csak egy pillanatig tart. Mintha elvágták volna! Halotti a csend. A kezdő vadász most azt hiszi, hogy az állatok néhány ugrás után megnyugodtak, lecsillapodtak és talán – újra legelnek. Pedig – dehogy! A menekülők már messze vannak. Csak a járásuk vált nesztelenné.” Több afrikai vadász, köztük Selous is tapasztalta, hogy az afrikai elefántnak ugyanilyen a szokása. Igen gyakran előfordul, hogy egy már bőséges tapasztalatokkal rendelkező elefántcsorda, amely már sok veszélyen ment keresztül, hirtelen ellenséget – mondjuk vadászt – vesz észre. Egy hang nélkül, nesztelenül, de gyorsan eltűnik. A vadász nem is veszi észre, hogy elefánt volt ott. Sok kezdő tapasztalta már keserű csalódással mind Afrikában, mind Ázsiában, hogy szinte biztosra vett gyönyörű zsákmány – melynek belopása már nem is volt kétséges – régen meglépett, mire a vadász odaért. Érdekes volna tudni, hogy a meglehetős nagy területen szétszórtan legelő csorda tagjai hogyan értesítik egymást a veszélyről. Csak a bambuszsűrű az, – mondja Knochenhauer – ahol még az elefánt sem tud nesztelenül járni. A bambuszok sarjhajtásai úgy ropognak a patái alatt, akár valami gépfegyver.

Meredekek vételénél az elefánt teljesen mászóállattá alakul át. Egy már kiképzett elefántnál egy ízben magam is bámulattal szemléltem, hogy ez a nagy, ormótlan állat milyen ügyesen fog hozzá a meredek megmászásához. Először is befelé hajlítja elülső lábainak kézízületét, ezáltal megalacsonyítja testének előrészét és előrehozza a test súlypontját. Most az első lábain csúszik előre, a hátulsókkal pedig taszítva emeli magát. Hegynek lefelé még sokkal nehezebb az elefánt helyzete. Ha az állat rendes testtartásával indulna lefelé, minden kétségen kívül elveszítené az egyensúlyt, előrezuhanna és esetleg életével fizetné meg könnyelmű kísérletét. Az elővigyázatos állat ezt nem is teszi. Letérdel a meredek szélén annyira, hogy lábai helyett melle tartja a teste súlyát. Most lassan, óvatosan előrenyujtja első lábait, óvatoson tapogatózik velük mindaddig, amíg azok biztos támpontot nem találtak. Ekkor hátulsó lábait maga után húzza, csúsztatja. A súlypont állandóan az állat legmagasabb pontja mögött marad. Így csúszva – az egyensúlyra óvatosan vigyázva – ereszkedik le a meredek aljáig. Knochenhauer nagyon érdekesen és nagyon színesen ír le egy ilyen esetet. A Mbemkuru kiszáradt medrében menetelt, midőn észrevette, hogy egy elefánt a magas és meredek parti hegy oldalán csúszik lefelé. Megállt és nézte. Az elefánt öreg hím lehetett, mert hatalmas agyarai voltak. Nem követett ösvényt, csak úgy torony iránt ereszkedett. A hegy oldala, amelyen leereszkedett, sűrűállagú, de alacsonyan nőtt bozótos volt. Már most ha az ilyen súlyú test a meredek oldalon egyszer megindul és lendületet vesz, akkor nem igen van megállás. Csak az aljban. A bozótban magának utat szántó elefántnak görcsösen előremeresztett agyarai lassan megteltek letört ágakkal, gyökerestül kitépett liánokkal. A halom nőtt és a hegy derekán már olyan volt a lefelé szánkázó állat, mint valami vándorló szénaboglya. De csúszás közben nem is tett kísérletet, hogy terhétől megszabaduljon. Csak a mederbe érve hányta le azt agyarairól.

A hegyek, hágók veszedelmessé válható meredekeit nem mindig járja az elefánt büntetlenül. Knochenhauer említi, hogy egy alkalommal a felső Mensavölgyben egy helyen a bozót nagy darabon le volt hengerelve. A törés alakjából, az elvezető nyomból meg lehetett állapítani, hogy ott elefánt járt szerencsétlenül. A hátramaradt jelekből, nyomokból és törésből szinte le lehetett olvasni, hogyan játszódott le a baleset. A fővölggyel párhuzamosan, a magas és meredek hegyoldal közepén vezetett egy keskeny, de már jól kitaposott elefántösvény. Ezen haladt libasorban a csorda. Az ösvény mindjobban összeszűkült és veszedelmesen közeledett a párhuzamoson haladó sziklaperemhez. Ezt a keskeny utat helyenként az esővíz alámosta. Egy ilyen alámosott kőre lépett valamelyik állat. A kő megingott a nagy súly alatt s a mélybe zuhant. Az elefánt követte a mélybe, s a mintegy tíz méterrel alább fekvő bozótosban ért újra földet. De zuhanása borzasztó lehetett. A bozót az elefánt testnagyságának megfelelően le volt hengerelve. Csúnya bukfencet vethetett szegény állat. De itt még nem állt meg. A hegy oldala menedékes volt. Az óriási, hengeralakú test gurulni kezdett a lejtőn egyenletesen gyorsuló sebességgel. És akár valami gőzhenger, utat tiport magának a bozótban. A tüskés cserjék oly alaposon le voltak mángorolva, hogy csak hónapok mulva sarjadtak ki újra. És ez a sáv vagy száz méteren, az aljig vezetett, ami biztos jele annak, hogy a gurulás is addig tartott. Ott is csak azért szakadt vége, mert két hatalmas baobabfa elég izmos volt, hogy az óriási testet feltartóztassa. És ez az állat még eszméletét sem veszítette el, mert felkelt s – mint a nyomáról meggyőződést szereztem – újra felsétált társaihoz és csatlakozott hozzájuk.

Az Uhehe hegységben, Német-Kelet-Afrikában Fonck kapitány szemeláttára történt, hogy két elefánt, amint egy meredek hágót akart megmászni, egy síkos kőlapon megcsúszott és mint két hordó gurult egymás mellett jó ötven métert völgynek. Felálltak, megrázták magukat és eltűntek a sűrűben. Fonck utánuk sietett, de nem bírta őket beérni. Ez minden kétségen kívül bizonyítja, hogy egyiknek sem történt baja.

Sanderson egyszer szemtanuja volt Indiában, midőn egy súlyos teherrel megrakott elefánt egy meredek hegyoldalon lezuhant. Itt is az eső volt az oka. Alámosta az ösvényt, annak túlnehéz volt az elefánt súlya és egy darabon beszakadt. Az omló részen álló elefánt megingott, rémülten felhördült, a mélybe zuhant és az itt elég meredek hegy oldalán elkezdett gurulni. Ötször fordult meg teljesen a saját tengelye körül, míg a fatörzsekben meg nem akadt. Természetesen a rakomány forgáccsá zúzódott, még csak nyoma sem volt, de az elefántnak nem történt baja. A kiállott ijedtséget csakhamar elfelejtette.

Mindezeket hallva, nem is csodálkozhatunk, hogy az elefánt a fogságban is olyan nagyon óvatos. Annyira óvatos, hogy ez már kellemetlen a vezetőjének. Ha egy hajszálnyit hajló gerenda, a vasúti kocsi kissé mozgó pallója, néha egy háromlábra állított fényképezőkészülék, vagy bármi más gyanússá válik előtte, sokszor hihetetlenül gyáván viseli magát. Siralmas hangon ordít, szinte panaszosan sír, a könnyei hullanak, toporzékol és megtagadja az útja folytatását. Sőt erőszakoskodva megfordul, ha kell százszor is. Ilyen esetben nagyon próbára teszi a vezető türelmét. Órákhosszat kell neki beszélni, símogatni, bátorítani, amíg a lábát reá meri tenni a vasúti kocsi pallójára. De néha nem használ a rábeszélés és ilyenkor nem segít más, mint a jól alkalmazott emelő csigasor. A kikötőkben már ismerik és nem kínlódnak vele. Ráakasztják a gőzdarura és egész egyszerűen szárazra teszik. Akár egy bál gyapotot. Tessék a levegőben sírni és toporzékolni!

Az elefánt állva alszik. De nem mindig. Ha jó napot akar magának szerezni, ha igazán jól akar nyugodni, akkor kényelmesen lefekszik. Minden megerőltetés nélkül ereszkedik le, de nyughelyéről éppen olyan könnyedén ugrik ismét fel.

Az elefánt ormánya sokoldalú szerszám. Nagyon nagy mértékben segít a gazdájának. Végtelen sok mindenre felhasználja az állat, de sohasem arra, amit az elefántot ábrázoló képeken látni szoktunk. Mert mit látunk ezeken? Vagy elálló fülekkel, bőszen az égnek meresztett ormánnyal rohanja meg ellenét, vagy emberderéknyi vastag fa törzsét rántja ki gyökerestül vagy egy óriási nagy bált emel könnyedén az ormányával. Ez téves! Mert ezt nem teszi. Nagyritkán és csak különös esetekben mér vele ütést emberre. És ezen a szokásán nem változtat az, hogy már régen fogoly, vagy csak most fogták el az őserdőben és most van idomítás alatt. Az ormány nagyon érzékeny testrész. Ezt jól tudja az elefánt és éppen ezért soha durva munkát nem végez vele. Sőt mindentől óvja és éppen ezért a lehetőségig felkunkorítva viseli. Sanderson, aki sok éven át figyelte őket, egész határozottan állítja: „...hogyha pedig két elefánt között nézeteltérés támadt és egymásnak mentek – mindig és minden esetben – mind a kettőnek fel volt kunkorítva az ormánya”. Selouas, akit ugyane tárgyban az afrikai elefántról megkérdeztek, a következőket mondja: „Én sohasem láttam elefántot magasra tartott ormánnyal támadni”.

A ormány arra van alkotva és közönségesen arra is szolgál, hogy levélkötegeket, fűnyalábokat a szájába toljon vagy emeljen vele; vizet szívjon a teste súlypontjának a megváltoztatása nélkül és azt a szájába fecskendje; kétséges esetekben azt magasra tartva, szimatoljon vele; de legfőképpen: tapintásra szolgál. Vele hasít vagy tör az elefánt ágakat és vele roppant ketté, esetleg gyökerestül is ránt ki egy-egy gyenge fácskát. Vastagabb törzsű fákat már a térdeivel tör le és ha nagy az ellenállás, akkor nekifeszíti a homlokát. Az ormány fölött dudor érinti a törzset. Az csontkemény, azt nem kell kímélni. Ilyenkor rendesen felágaskodik és egész testsúlyával a fának dűl. Két kifeszített hátulsó lábán áll és csak a homloka éri a törzset. Amidőn az ember szolgálatában nagy terheket kell emelnie, a kötelet akkor sem fogja meg az ormányával. A szájába veszi s ha van foga, azt csúsztatja alája. Tény az, hogy a fog segítségével nagyobb terheket tud emelni, mint a nélkül. Ezért a foggal fegyverzett elefántokat a bennszülöttek mindig nagyobb becsben tartják, mert munkaképességük sokkal nagyobb, mint a nőstények vagy a mucknasok, a fogatlan hímek.

Az elefánt látása nem igen fejlett. A legtöbb vadásznak ez a nézete és majdnem mind egybehangzóan azt állítja, hogy látótere nagyon korlátozott. Annál fejlettebb a szaglása, a hallása már kevésbbé. Az ízlés és tapintás, amennyire fogságban levő állatokon tapasztalható, aránylag finom. A szaglásuk kitűnő és képessé teszi őket – megfelelő légáramlat mellett – a közeledőt már nagy távolságból megérezni. Arra még a kezdő vadász is hamar rájön, hogy a szél irányából csordát belopni lehetetlen.

Selous elmondja, hogy egy alkalommal megfigyelt egy csorda elefántot, amint egy ösvényen libasorban haladt. Ekkor a vezető állat letért egy kiszáradt patak medrébe, melyet fehérre mosott kavics és homok borított. Itt megtorpant; maga elé meredt, és ormányát ég felé emelve, szaglászni kezdett. Társai a háta mögött nyugodtan álltak. Néhány másodpercnyi szaglálás után a vezető állat hirtelen sarkon fordult és a legnagyobb gyorsasággal menekült. A többi ész nélkül követte. Nem értettem a dolgot. Gondolkoztam rajta, majd – hogy felfedjem a rejtélyt – megnéztem, mitől ijedt meg az állat. Megtaláltam! Az én nyomomtól. Két órával azelőtt én mentem keresztül a folyammeder homokján. Az én nyomaimat látta meg a vezető állat, s mint rendkívüli dologtól, megijedt tőlük.

Ugyanilyen értelemben írnak Német Kelet-Afrikából Schillings, Knochenhauer és Paasche. Sanderson megfigyelte Indiában, hogy szelidített elefántok jó szél mellett fajrokonaikat három angol mérföld távolságra is megérzik. Schillingsnek néha a megfigyelésre igen alkalmas helye volt. Különösen olyan esetben, midőn hegyen vagy hegyoldalban volt – szóval magaslati helyen – az elefántok pedig alatta a völgyben legeltek. Itt sokszor alkalma volt látni, hogy az elefántok az ég felé nyujtott ormányukkal szaglásztak, szimatoltak. így győződtek meg arról, tiszta-e a levegő. Schillings felveti azt a kérdést, hogy talán azért adnak az elefántok előnyt a hegyvidéki erdőnek, mert ott gyakrabban változnak a légáramlatok és így könnyebben vigyázhatnak személyes biztonságukra. Én ezt nem tartom valószínűnek, ott hűvösebb az erdő, gyakoribbak a patakok és kevesebbet szenvednek a bögölyöktől.

Az elefánt hallásáról eltérők a vélemények. Schillings azt az álláspontot foglalja el, hogy levadászott vidékeken, ahol az elefántok már remegnek az életükért, a magányos állat tényleg felneszel a legkisebb gyanús hangra is. Más vidékeken, különösen Német Kelet-Afrika déli részein az ellenkezőt tapasztalta Paasche. De angol területen Lydekker is. Ott nagyon szokásos virtus az elefántot legelészés közben a hátulján megérinteni, a nélkül, hogy az állat ezt észrevenné. Ez az első pillanatra igen valószínűtlenül hangzik. Pedig nem úgy van. Gondoljuk meg, hogy lapos területen, embermagas bozótban legelésző, gyanútlan elefántcsordát – jó széllel – belopni nem is olyan nehéz. Nem nehéz azért, mert a lopódzkodó ember által okozott zajt nem hallják a saját lábuk által összetiport aljnövényzet recsegésétől, ropogásától. Most, ha a csorda 30–40 tagból áll és annak tíz százaléka állandóan mozog, ágakat tör, csámcsog, akkor olyan nagy a zenebona, hogy igazán nem csoda, ha, a lábujjhegyen közeledő ravasz ember okozta zajt nem hallják meg. Látni meg nem láthatják, mert a sűrű bozót a lopódzót elfedi. Így az elefánt megérintése igen is lehetséges. De csak forduljon meg a szél !...

Az elefánt ízlése kifinomult. Ha nem volna így, akkor megtöltené a gyomrát a legelső fa leveleivel. De nem teszi, mert nagyon is válogatós. Minden vidéken akadnak az elefántok által jól ismert és általuk, úgylátszik, nyilvántartott fák. Ezeket minden útjuk alkalmával felkeresik. (csak azért, hogy róla legeljen, képes a legnagyobb hőségben órákig tartó kerülőre. Az arusszi gallák szerint a fiatal durravetéseket kíméli, megkerüli; de ha az kihányta a bugáját – különös előszeretettel fogyasztja. Vannak az elefántok által jól ismert növények, amelyeknek a gyökérgumóit fogyasztja. Ezeket azonban már csak olyankor ássa ki agyaraival, vagy kaparja ki lábaival, mikor már elvirágzottak, szóval, mikor a gumók már érettek. Fogságban az ügyelő személyzet nagyon jól tudja, mennyire válogatós. Előfordult, hogy mert rosszindulatúvá vált, vagy gyógyíthatatlan betegségbe esett, elhatározták valamely elefánt megmérgezését, De annyira óvatosan ízleli legkedvesebb csemegéjét is, hogy a mérgezés rendesen nem sikerül.

Az elefánt hangja hatalmas. Többféle hangon tudja érzéseit kifejezni. A jóérzés kifejezésére két jele van. Néha megelégedetten, halkan mormog – dörmög – ez a hang a torkából jön. De ugyanezt az előnyös közállapotot halk, hosszúra nyujtott visítással is kifejezheti, – ez a hang az ormányban keletkezik. És ez a hang olyan finom, hogy ha csak a hangot halljuk és nem látjuk az állatot, nem is képzeljük, hogy egy állatóriástól ered. Ha inába száll a bátorsága, ha fél, akkor szűkölve pislog jobbra-balra és mélyen a melléből dohog. De ezt nem teszi huzamosabban. Amikor megnyugszik, elhallgat. Ha nagyon váratlanul megriad, akkor lökésszerűen trombitál az ormányán át. De akkor már menekül is! Ha nagyon izgatott, de csak a saját személyével van elfoglalva, akkor mély – néha hosszantartó – torokhangot hallat. Ilyenkor még nem támad. De ha magashangú trombitálásba kezd, akkor rendszerint támad is. Ez a trombitálás nem egyezik a kürt hangjával, mert nem egyéb, mint lökésszerű, nagyon erőshangú visítás.

Sanderson szerint az indiai elefánt néha igen furcsa hangot hallat. Néha megpillant valamit, de nem tudja, mi az? Megijed, elkezd bizonytalanul topogni és mint minden megrémült állat, ő is erős hangokat hallat, hogy az ismeretlen valamit, képzelete szerint ellenséget – elriassza. És éppen úgy, mint a megriadt ember fütyöl, az elefánt is, hogy magát bátorítsa – zajt csap. Ormányával többször egymásután a földre sújt, hogy, csak úgy puffan. És hogy az ijesztés még hatásosabb legyen, levegőt fúj az ormányán keresztül, ami robbanásszerű hangokat eredményez. Így tesz például a vadászelefánt, ha a tigrist a közelben gyanítja, de akármennyire is fürkészi, még sem tudja a szeme elé kapni. Ám a vadászat hevétől felizgatott elefánt igen gyakran téved is. Egy nagy tigrishajtás alkalmával, midőn egy egész vadászsor elefántja ezt a hangot hallatta, a hajtás végén kijött a sűrűből – egy ijedt vörös kutya. A valamit bámuló, valamin csodálkozó elefánt igen gyakran néma marad, az ormányát a szájába veszi és könnyedén tartja ajkaival.

Minden elefántcsorda egy családot alkot és megfordítva: minden család egy-egy csorda. A tagok száma különböző, mert a csorda állhat 10–15–20 tagból, de felnőhet több százig is. Anderson a Ngami tó mellett látott egy ötven tagból álló csordát; Barth a Csad tó mellett egy 96 tagút, Wahlberg Kafferországban már egy 200 tagút. Egyes utazók 400–500 darabról is beszélnek, sőt van olyan is, ki 800 darabot látott. Heuglin állítása szerint egy alkalommal talált egy csordát, amelyet becslés alapján 500 tagúnak ítélt és Sir John Kirk állítja, hogy a Zambezi mellett egy 800 állatból álló csordát figyelt meg. Ilyen óriási tömegekben azonban csak nagyon ritkán lépnek fel. A valószínűség az, hogy ez több csorda, amelyek vándorlásuk közepette véletlenségből találkoztak és egy útjuk lévén, egy darabig együtt mennek. Sanderson szerint Indiában a csordák rendesen 30–50 főnyiek, de meglehetős gyakoriak a kétszer ilyen nagy taglétszámúak is. Ha táplálékban szegényebb vidékre érnek, akkor széjjel is oszlanak. Ezek a kisebb csordák 10–20 főből állanak. Ezt azért teszik, hogy így egyszerre nagyobb területet bejárva, alaposabban átkutassák élelem után a környéket. Ilyen – tulajdonképpen összetartozó csordák nem igen szoktak egymástól négy-öt angol mérföldnél nagyobb távolságra távozni. Azért folytonosan érintkezésben maradnak egymással, és pedig kitünő szaglásuk által. Úgy látszik, nagyobb távolra nem is mennek, csak amíg a társaik szagát érzik. Így széjjeloszolva, ha nagyobb területet is kutatna át, vonulásuk iránya megmarad. A vonulások alkalmával meghatározott sorrendben haladnak. Az elővédet a nőstények alkotják a kisborjakkal, míg a „tuskerek” – mint az angolok az agyarakkal bíró hím elefántokat jellemzően nevezik – tetszésszerinti sorrendben követik őket. Ha már most bármely okból a csapat megriad, ez a sorrend teljesen megváltozik. Elől rohannak a tőlük kitelhető legnagyobb gyorsasággal a hős „tuskerek”, mit sem törődve a borjaikkal veszkődő nőstényekkel. Ez nem nagyon udvarias eljárás, de így van. Sanderson különösen kiemeli, hogy számtalan esetben, midőn megriasztottak egy-egy csordát, ezt mindig figyelte, de soha nem látta, hogy valamelyik hím – csak egyszer is – fedezte volna a nősténynek visszavonulását. És ezt az állítást Forsyth és Shakespear is megerősítik. A csordát mindig nőstény vezeti, sohasem hím. Hogy ez Afrikában ugyanígy van, következtethetjük Selous tapasztalataiból. Schillings és mások igen gyakran felemlítik, hogy ezek a vezető nőstények igen nagyok. Tehát valószínűen igen nagy tapasztalattal rendelkező nagyon-nagyon öreg állatok, amelyeket állandóan elkerül minden veszedelem, mert hiszen bántani nem érdemes őket, mert nincsenek agyaraik. Csak tévedésnek tudhatjuk be Buchfinck jónevű elefántvadásznak azt az állítását, aki Udjidjiben a német–keletafrikai tavak körül állítólag azt a megfigyelést tette, hogy minden elefántcsordát egy korban nagyon előrehaladt fogatlan hím vezet. Ugyan ő látott Udjidjében elefántcsordákat, amelyek egyáltalán csak nőstényekből állottak. Erős, nagytestű állatok voltak, de agyaraik kicsinyek, legfeljebb 13 fontosak. Különben azt, hogy a csordát rendesen nőstény vezeti, ne vegyük az idők jelének, hanem teljesen magától értetődő dolognak. Utóvégre is a csorda haladásának a gyorsaságát a kis borjak teljesítőképessége határozza meg. Ha a csorda bárminő okból megriadva menekülni kezd, a kis borjak az anyjuk hasa alá rohannak. Az öreg nem is indul addig, míg a borjú ott nincs. Itt rejtőzik az egész menekülés alatt, úgy hogy többé látni sem lehet. Sanderson beszéli, hogy bár ilyen eszeveszett rohanást sokszor látott, de csak két esetben fordult elő, hogy a riadtan menekülő anya irányváltoztatás közben megsértette kis borját.

Az elefántok egyik vidékről a másikra való vonulásuk alkalmával rendesen libasorban haladnak. Mert ez így könnyebb és biztonságosabb. Az előttük elterülő vidék biztonságát mindég a vezető állat kémleli. A többi nem is igen vigyáz, csak meglehetősen közönyösen lép mindenik az előtte haladó nyomába. Ha megéheznek és táplálék nyerésére alkalmas helyen vannak, vagy eredetileg kitűzött céljukhoz értek, akkor legyező alakban sorakoznak fel. Tíz órától háromig, míg az egyenlítővidéki nap szinte perzselően süt, megállnak, pihenőt tartanak, rendesen valamely árnyékos helyen. Ez lehet valami mimóza csoport szerény árnyéka, de lehet egy szakadék árnyas oldala is. Sőt ilyenkor rendesen le is heverednek, akár csak éjszaka. Nedves, esős, egyáltalán hűvös időben megváltoztatják ezt a szokásukat. Ilyenkor egész nap megállás nélkül folytatják vándorútjukat és lehetőleg elkerülik a reájok esővizet csepegtető erdőket, vizes sűrűségeket. Ilyenkor előnyt adnak az óriási, füves pusztaságoknak, vagy az erdei tisztásoknak.

Elefántok a keletafrikai pusztákon.

Ha valamely csorda egyik nősténye kis borjat hoz a világra, akkor két napig az egész nagy család azon a helyen marad. Ez alatt az idő alatt a kis újszülött annyira megerősödik, hogy harmadnap már kísérheti a csordát, tud esetleg menekülni, anyja támogatásával meredek hágókat megmászni, sőt nagy folyókat is átúszni. Több tekintetre a csorda részéről nem számíthat.

A csorda egyes állatait szoros barátság fűzi össze. De azért egyes állatok – rendszeresen – csak a csorda egy tagjával vannak nagyon jóban. Ezek a jóbarátok mindég együtt láthatók. Érdekesen megfigyelhető, hogyha táplálékkeresés közben az egyik az ő ízlésének különösen megfelelő növényt vagy gyümölcsöt lel, hangos szóval odahívja barátját. Szelidített elefántoknál is tapasztaltak ilyen barátkozást.

Igaz ugyan, hogy a csorda vezérállata egy vén nőstény, de a társaság parancsolója, feje mégis csak a legerősebb hím. Ettől félnek mindannyian, különösen hatalmas agyaraitól. Uralkodik rajtuk és befolyása agyaraival együtt állandóan nő. Szinte elképzelhetetlen, hogy a csorda valamelyik hímje megkísérelné vele a szembeszállást. A szelídített elefántok mindkét neme szintén tisztelettel hajlik meg az erősebb és jobban fegyverzett hím előtt, bár annak agyarait a fogságban megfosztják veszedelmes hegyüktől: lefűrészelik. A szelídített „tuasker” nagyon alkalmas a frissen befogott vad elefánt megtörésére. Csak arra kell vigyázni, hogy az oktató elefánt erőben mindig felülmúlja vad társát. Ha egyes, nagyon okos és a szelídítést nagyon ügyesen végző hímnek már megelőzően megkurtították volna az agyarait, úgy az oktatás tartamára hegyes, acélból készült úgynevezett pótfogakat kap és ezek segítségével a leghatalmasabb vad elefánt is legyűri.

Minden csorda egy család. Idegen elefántokat, különösen fiatal hímeket s az ember fogságából elszökött nőstényeket minden különösebb nehézség nélkül vesznek fel soraikba. Ez igen gyakori eset és mégsem történik mindig így. Néha elűzik a jövevényt. Hogy miért? – azt nem tudni. Ezért azonban nem szabad minden magányos elefántra ráfognunk, hogy az elűzött, kiközösített állat. Sanderson is tagadja ezt. Szerinte az ilyen magányosan kóborló állatok – rendszerint hímek – csak látszólagosan magukra hagyottak. Megmagyarázhatatlan okból, de minden esetben saját elhatározásukból hagyták el a csordát és csak időszakonkint vannak attól távol. De azért hűségesen megtartják annak mindenkori menetirányát. Valószínű, hogy nagyobb távolságra, mint amennyire társaik szagát megérzik, nem is mennek el. A valóban ki közösített elefánt, amely már semmiféle összeköttetést sem tart fenn csordájával, igen ritka. És ha egy-egy akad, az sem mindig rossz természetű, az embert támadó. Az ilyeneket, amelyek az emberre nagyon veszélyesek, az angolok „rogue” néven ismerik. Gyakran előfordul, hogy az ilyen magányt kedvelő állatból lesz a környék ültetvényeinek legveszedelmesebb fosztogatója. Hamar kitapasztalja az őrködés hiányos voltát és nem igen engedi magát az őrök gyermekes ijesztési által elűzetni. Csak természetes, hogy ha az ilyen magányos tolvajt munkájában megzavarják, első ijedtségében, mint minden védőfegyverrel bíró állat, önvédelemből szembe is fordulhat az emberrel és veszedelmessé is válhat. Az igazi rogue, amint megpillantja az embert, már támad is. Lehet az fegyveres férfi, de lehet rőzsét szedő asszonyt is. Ilyen volt 1870–ben a híres Mandla rogue, amely Dzsabalpurtól nem messze a tartomány lakosságát sokáig tartotta halálos rettegésben. Igen sok embert megölt, a míg végre két angol tisztnek sikerült golyót röpíteni az agyába. Egy másik ilyen rossz útra tért hímet, amelytől már az egész környék rettegett, Sandersonnak sikerült leterítenie. Kinloch tudósít a Himalája lábánál garázdálkodó roguekról, amelyek annyira veszélyesek voltak, hogy a tőlük való félelem és rettegés folytán sokszor egész útvonalakon megszűnt a közlekedés akárcsak ott, hol az embertevő tigris tanyázott.

Moszkovszki szerint egész Közép-Szumatra hemzseg az elefántoktól. Az 50–60 darabból álló csapatok mindennapiak. Az őserdőkön keresztül egyedüli közlekedési vonalak az elefántok csapásai. Az esős évszakokban az állatok inkább a magasabban fekvő erdőrészekben tartózkodnak. Tavasszal közelebb húzódnak a falvakhoz, betörnek az érőfélben levő rizsföldekre és roppant kárt okoznak. Száraz időben természetes tartózkodási helyük a folyók partjai, a dzsungel vagy a mocsarak. A telihold éjszakájának itt bámulatosan szép álmodozó csendjét sokszor megzavarják messzehangzó erdőpusztításukkal. Mint afrikai rokonukról már említettük, recseg, ropog a bozót tipró lábaik alatt, mint puskalövés pattog a tört combvastagságú gally, a karvastag fákat játszva rántják ki a földből.

Kirk és Heuglin egybehangzóan megfigyelte Afrikában, különösen a keleti és az északi területeken, hogy ott mind a hímek, mind a nőstények külön csordát alkotnak. Csak a párzás idején találhatók együtt. A magukban járó remeték legtöbbje rossz természetű állat. Nem jó bennük bízni, mert szeretik megtámadni az embert. Selous nem állítja határozottan, hogy a különféle nemű elefántok külön csordákban járnának. Ő igen gyakran talált csordákra, melyekben a nemek keverten voltak. Lydekker állítása szerint Abesszíniában és Szudánban az elefántok rendszeres és hosszú utakat tesznek. De ezek az utak mindig élelemszerző utak. Valószínű, hogy egy ilyen vándorlás alkalmával összetalálkozott négy–öt – egy irányban haladó – csorda és ezeket figyelte meg Baker, amikor naplójába a következőket írta: Egy alkalommal egy olyan nagy elefántcsordába jutottam, – melynek állatai szétszórtan legeltek, – hogy két mérföld lelovaglása után még mindig láttam elefántokat. Oswell is tapasztalta egy alkalommal, hogy midőn a bozótból szabad területre lépett, egyszerre 400 darabból álló elefántcsordát pillantott meg a mimózák sovány árnyékában.

Az elefánt szellemi lényének legjellemzőbb sajátossága a félénkség, vagy nevezhetjük túlhajtott óvatosságnak is. Ez mindenesetre csodálatos az ilyen óriási állatnál, amelynek a kultúrember előtt egyáltalában nem is volt komoly ellensége. Ennek az őslénynek minden mozdulata, minden lépése félelmet, a biztonságáért való aggodalmat árul el.

Rendes éjszakai kirándulásaik alkalmával az elefántok egyszer-másszor kulturált területet is felkeresnek és olyankor bizony nagy kárt tesznek benne. Amit elfogyasztanak, az nem is olyan sok, mint az, amit letipornak. Természetes, hogy az ember védekezik ellenük. Ez néha igen könnyű, néha igen nehéz. A legkezdetlegesebb, szinte nevetségesen egyszerű ijesztő, vagy csak néhány a földre fektetett gallyból álló kerítés elegendő arra, hogy visszatartsa okos óriásunkat. De nem mindig! Indiának dzsungelvidékén, ahol a földmívelő indusok az őserdő egyes megfelelő helyeit kiirtják és odavetik a rizst, szokásban van őröket állítani. Ezek először lármával, kurjongatással iparkodnak a betörő elefántokat elriasztani, ha pedig ez nem vezet eredményre, akkor bambuszból készült fáklyákat gyujtanak meg. Az őrök elég bátrak, különösen, ha többen vannak, hogy a betörőket közvetlenül meg közelítsék. De azok is gyakorlottak és kitartók. Ha már egyszer hozzáfogtak, addig kísérleteznek, míg valahol sikerül jóllakniok. Megpróbálják a szomszédnál. Ha onnan is elzavarják őket, nem veszítik el kedvüket és sorjában meglátogatják a többi vetést is. És mindaddig ismétlik a betöréseket, míg olyan rizsföldre nem akadnak, melynek gazdája távol van. Itt azután megállapodnak. Vannak friss irtások, amelyek közvetlenül a dzsungel mellett fekszenek. Ezeknek őrzői a rizsérés idejének éjszakáin bizony alig jutnak nyugalomhoz, mert az elefántok egy éjjel négyszer-ötször is megismétlik rablótámadásukat. Egyes öregebb, ravasz hímek, melyeknek a háta mögött szép mult van és már kellő tapasztalattal rendelkeznek, az ordítozó, hadonászó embertől vagy égő fáklyától meg sem ijednek – de meg sem lepődnek. Rápislognak és nyugodtan habzsolják tovább a rizst. Sanderson szerint az ilyen kitanult állat – egyről Maisur-vidékén hallott – tényleg nagy csapás a földmívelőkre nézve, mert rendszeresen kiveszi a részét a rizstermésükböl.

Egyes utazóknak Afrikából írt vadászati élményei egészen határozottan igazolják, hogy az elefánt különböző vidékeken, különböző életviszonyok mellett, más és másképpen viseli magát. Északi Kelet–Afrikában Schillings szerint az elefánt csodálatraméltóan hozzáidomult az emberrel folytatott örökös küzdelemhez. A legnagyobb mértékig bizalmatlan és folyton példátlan figyelemmel szimatol. Ennek éppen az ellenkezőjét találta Paasche Német-Kelet-Afrika déli részén. Itt az elefántok szinte nevetségesen bizalmasok és vigyázatlanok. Egy holdvilágos éjjel nyugodtan aludt a táborban. Különös zajra ébred és mit lát ? Néhány lépésre tőle hatalmas agyarú hím elefánt játszik egy eldobott ócska konzervdobozzal. Ormányával hol megfogta, hol elejtette. Tette ezt olyan játszi gyermekes örömmel és érdeklődéssel, hogy hiába kiáltott reá, nem zavartatta magát. Paasche bosszús volt megzavart álma miatt és hatalmas dorongot vágott a fejéhez. Ezt mégis megsokalta és elment. Niediecknek Kartumból visszajövet az egyiptomi Szudánban nagyon könnyen végzetessé válható esete volt. Már pihentek a táborban. Aznap nem is lőttek elefántra, sőt nem is láttak. Nyugodtan üldögéltek a ház mellett, midőn zajt hallanak és látják, hogy elefántcsorda fogta őket körül. Füleik elálltak, nagyon izgatottak voltak és már támadó szándékkal közeledtek feléjük. Kénytelenek voltak fegyvert ragadni, magukat védeni és Isten csodája, hogy elevenen megszabadultak. Paasche és altisztje lefényképeztek két hatalmas elefántot. A felvételek alatt hol az egyik, hol a másik állt közvetlen az állatok mellett. A nélkül, hogy ezek valamit is észrevettek volna, vagy zavartatták volna magukat. Roosevelt fiának sikerült egy alacsony fatönkön ülve huszonöt méter távolságról hatalmas elefántcsordát lefényképezni, amelyből közvetlen az előtt egy hímet lőtt ki. Adolf Frigyes herceg szerint, aki kutatva átszelte egész Afrikát, a belső Kongó-Állam bizonyos részeiben ivó és fürdőző elefántcsordák a közvetlen előttük elvonuló csónakokra számtalan esetben ügyet sem vetettek.

Az elefánt mozdulatai kimértek és higgadtak. Nyugodt és gyermekien bizalmas ott, ahol az emberben még nem ismerte fel halálos ellenét. Teljesen téves az az állítás, hogy ingerlékeny; a valóságban ártatlan, hiszékeny és félénk. Ha nem izgatják fel, akkor nagyon ritkán támad. Még a nálánál sokkal gyengébb állatok elől is kitér. És éppen ilyen békességben élne az elefánt az emberrel is, ha az nem üldözné őt annyira kíméletlenül.

Az elefánt szellemi képességeit nem ritkán túlbecsülik azok, akik csak mint az ember neveltjét figyelték meg. Szabad életében az elefánt egészen más. A vadonban élő elefánt tetteiben sokkal több korlátoltságot mutat, mint okosságot. A betanított elefánt látszólag saját belátása szerint cselekszik. Ez tévedés! A valóságban csak azt csinálja, amire vezetője utasítja. „ Nézzük meg – mondja Sanderson –, hogy a vad elefánt magasabb szellemi képességnek ad a-e tanujelét, mint akármelyik más állat? Végtelenül érzékeny tapintó szerve van: az ormánya. Ha ezt felhasználná, akkor az föltétlen biztossággal megóvná őt az igazán kezdetlegesen és felületesen – néhány rúdból és néhány fűcsomóból – készült veremtől. De nem teszi. Egyszerűen belezuhan. És most mit csinálnak a társai? Megijednek és szétszaladnak. Még vissza se néznek. Holott ha a póruljártnak segítségére sietnének, azt egészen könnyen kimenthetnék. Hiszen csak a gödör egyik oldalán kellene a földet az oszloplábaikkal letiporni. Ha egy kis elefántborjú esik a verembe, dícsérőleg kell elismerni, hogy az anyja ott marad mellette. Szomorúan kerülgeti és nézi. És teszi ezt mindaddig, míg a vadászok nem jönnek. Akkor riadtan elmenekül. Eszébe sem jut, hogy valamilyen módon segítsen a borján. De ha az éhes és táplálék után kiabál, még akkor sem világosodik meg annyira az elméje, hogy letörne egy ágat és ledobná neki.

Még a ló és lovasa között sincs meg az a szoros kapcsolat, amely az elefánt és a nyakán ülő vezetője között van. A betanított elefánt egyéniségének legjellemzőbb vonása: az engedelmesség. Számtalan dolgot elintéz az elefánt vezetőjének majdnem észrevehetetlen figyelmeztetésére, amely kis mozdulat a laikus figyelmét elkerüli.”

Ezek a sok év során gyűjtött tapasztalatai egy olyan mértékadó szakértőnek, mint Sanderson, s alig támadhatók meg. Az igaz, hogy ellenkező véleményen áll, mint mi. Mi az elefántot, éppen a szellemi képességeiért, nagyon magas polcra emeltük. Mindjárt az ember után. És jogosan. A tudomány mai számítási módszerei alapján gondosan lefolytatott agyvizsgálat eredménye szerint – tényleg ott a helye. És ezek a tudományos vizsgálatok teszik érthetővé azokat a bámulatos eredményeket, melyeket az indiai elefántnál, mint munkásnál tapasztal az ember. Alsó-Burma Rangon városának nagy fűrésztelepei nélkülük nem tudnának dolgozni, de az bizonyos, hogy feleannyira sem volnának munkaképesek. Az erős, nagy hímek végzik a nehéz munkát. Cipelik, húzzák vagy tolják ormányukkal és agyaraikkal a sok mázsa súlyú, hatalmas teak-törzseket. Ők dolgoznak akár szárazon, akár vizen, akár az erdőben a döntésnél, akár a telepen a feldolgozásnál. A nőstények és a fiatalok a fűrésztelepen tevékenykednek. Mégpedig nagyon ügyesen, akár az ember, amellyel még egyben megegyeznek: ha az üzemidő végét jelző harang megszólal, akkor éppen olyan kérlelhetetlenül hagyják abba a munkát, akár az ember. Tény az, hogy mentől régebben végzi az elefánt ugyanazt a munkát, annál kevésbbé kell a vezetőnek irányítani. Ám azért hogyan menne a munka, ha a vezető csak kis időre is – távoznék? Erről jobb nem is beszélni. Itt látni meg, hogy az elefánt milyen közel van az emberhez és mégis milyen távol van tőle. Különösen kedvezőtlenül jellemzi az elefánt értelmi világát az a körülmény, hogy a rabságban lévő segíti elfogni, segíti béklyóba verni szabad testvérét! Bizony egészen másként kellene viselkednie, ha az értelemnek csak egy szikrája is tudatába hozná a dolgok valódi állását.

Dolgozó elefánt Burmában.

Most világítsuk meg az elefánt kedélyi sajátosságait a fogságban. Ha mérleg serpenyőjébe dobjuk a jó és a rossz tulajdonságokat, a jók a sokkal súlyosabbak. Rossz tulajdonságok csak kivételes esetekben jelentkeznek. Sokan azt állítják, hogy az elefánt kétszínű és bosszúálló. Ez nem igaz! Csak annyi igaz, hogy a hímek az üzekedési idő beálltával néha félig-meddig önkívületi állapotba jutnak, mely állapotot a bennszülöttek „must”-nak nevezik. Ilyenkor az állat ingerlékeny. Nagyon óvatosan kell vele bánni, mert érzékeinek nem ura. Ezen az időszakon kívül a hím elefánt teljesen megbízható és csak igen ritkán szeszélyes vagy rosszkedvű. Ha kedélytelen, ingerlékeny – akkor beteg; a nőstények állandóan kedélyesek és jóindulatúak.

Az elefánt egyéniségét legjobban jellemző tulajdonságok: az engedelmesség, a szelídség és a türelem. Ezekben egyetlen háziállat sem közelíti meg. És ilyen rendesen, de ilyen a legnehezebb helyzetekben is. Még akkor sem mutat idegességet, ha forró napsütésben kell órák hosszat várakoznia, vagy fájdalmas orvosi műtétet kell elszenvednie. Sohasem tagadja meg valaminek az elvégzését, ha értelmesen kívánják tőle. Egyetlen eset kivétel: ha fél. És ez igen gyakran előfordul. Érdekes közös vonásuk az elefántoknak – mind a szelíd, mind a vadonban élőknek – a szokatlan mértékben kifejlődött félénkség. De azért akad közöttük bátor is, csak ügyesen kell ezt az érzést erősíteni, fejleszteni. Vannak egyes, jól betanított elefántok, melyek a tigrisvadászatok alkalmával a legnagyobb fokú bátorságnak adják a tanujelét. De ezek ritka példányok és majdnem megfizethetetlenek. Mindenesetre csodálatos dolog, hogy az elefántnak, ennek a minden tekintetben óriási állatnak a két szellemi fősajátossága : az engedelmesség és a félénkség. Hogy miért van ez így? Annyi bizonyos, hogy ez még sokáig a legnagyobb állatpszichológiai rejtély marad.

Hogy az elefánt szellem- és kedélyvilágát jobban megismerjük, Heck ebben az irányban körkérdéseket intézett a nevesebb állatkertek vezetőihez. Majdnem mindannyian igen érdekes megfigyeléseket közöltek. Különösen érdekes Porte, a párizsi állatkert vezetőjének közlése. E szerint egy indiai mutatványos tulajdonát képező elefánt egy napon megszomjazott. Ember nem volt a közelben és ő minden figyelmeztetés nélkül egyenesen a vízvezeték csapjához ment. Itt kiválasztotta azt, mely az itatóvályújába bocsátja a vizet és elfordította. Ivott és használat után azt ismét egészen szabályszerűen elzárta. Már most az a kérdés: mindez saját elgondolásának eredménye volt-e, vagy erre; – mint mutatványra – betanították? A vezető szava nem mérvadó, mert hiszen ő érdekelt fél.

Hogy az elefánt nagyfokú tanulékonysága, engedelmessége mellett cirkusz és varieté mutatványokra fölötte alkalmas – az természetes. Gyakran bámulatos dolgokat látunk tőle. De nem szabad elfelejteni, hogy igen sok csodálatos mutatványt nem annyira nagyfokú szellemi képességei segélyével hajt végre, hanem mert óriási segítsége van kézszerűen használható ormányában és az annak végén ülő végtelenül érzékeny ujjnyulványában. Azért bámulatos, hogy az elefántot milyen hamar elő tudják készíteni a nyilvános szereplésre. Tényleg napok alatt tanulja meg amire szüksége van. Hagenbeck egy alkalommal egy cirkusztulajdonossal szemben arra kötelezte magát arra, hogy egy a vevő által a legutoljára Indiából érkezett küldeményből választott – állatot, négy hét mulva teljesen kiképezve átad. És át is adta. Az állat négy hét mulva a szokásos mutatványokat mind ismerte és kifogástalanul tudta. Tudott háromkerekű kerékpáron kecsesen kerékpározni, elő és hátsó lábain állni, táncolni, golyón és hengeren menni, az úgynevezett hordómunkát végezni, stb. Mint egész elefántcsoportok oktatója ezelőtt a néger Thompson volt szakmájában az első. Ma az egész világon a legjobb névnek örvend Sarrasanis, aki a cirkusz egész porondját óriási elefántokkal tölti meg.

Az elefánt születésekor nem olyan nevetségesen esetlen, formátlan, mint a többi emlős frissen szült kölyke, hanem kedves kis, furcsa, bohókás állat, amely éltének első időszakát majdnem állandóan az anyja négy oszloplába között tölti el. Ez az ő vára. Ezen a biztos helyen ugrál, szökdel ha a csorda gyorsabb lépésben változtat legelőt; itt száguld, ha az anyja valamitől megrémülve teljes erejéből – reá való tekintet nélkül – futva menekül. A kicsinyek, úgy látszik több évig vannak anyai felügyelet alatt. Az új szülött hathónapos koráig kizárólag tejjel táplálkozik. Ekkor megtanítja az anyja először vízdús gyenge füvet, majd a fák alig kifeslett rügyeit és puha leveleit enni. De azért még jó néhány hónapon keresztül főtápláléka a tej marad. Az első fogváltás a második évben történik; a második a hatodikban és a harmadik a kilencedikben. A későbben növő fogak azután már sokkal hosszabb ideig maradnak használatban. Az elefánt nem szapora. A huszadik évtől kezdve szaporodik.

Elefánttenyésztésről ma még Indiában sem hall az ember. Corse a 18. század végén létesítette Indiában az első elefánttenyészetet. Kiválasztott két arányos alkatú és kiváló jó tulajdonságokkal rendelkező állatot, s igen jól takarmányozta őket. Az elefánttenyésztés sokáig sehogysem akart sikerülni. Csak majdnem száz évvel később, 1882–ben sikerült Arstigstallnak, a Barnum és Bailey elefántidomítójának, bizonyos eredményeket elérni, melyeket nyilvánosságra is hozott. Az elefántanya az előtte a földön mozdulatlanul fekvő kis újszülött mellére teszi óvatosan az egyik első lábát és gyors egymásutánban szelíd nyomást gyakorol reája. Egészen szabályosan mesterséges légzést idéz elő. És ezt a műveletet ismétli addig, míg az állat nem lélegzik szabályosan. Az Európában legújabban történt szüléseknél az anyák nem bizonyultak ilyen jó bábáknak, mindazonáltal minden símán, minden baj nélkül folyt le. Bécsben, illetve Schönbrunnban és Kopenhágában már több ott született elefántot sikerült felnevelni. Egy Berlinben szült elefántborjú hamarosan elpusztult, mert az anya semmi körülmények között sem akarta szoptatni. A rendelkezésre álló tehéntejet az újszülött undorral utasította vissza. A mesterséges táplálás eddig egyáltalán nem sikerült. Ezt azzal lehet megmagyarázni, hogy az elefánt teje egészen más összetételű, mint a tehéné. Zsírtartalma ugyanis összehasonlíthatatlanul nagyobb.

Az elefánt, fájdalom, mint annyi más állatfaj, szintén a teljes megsemmisülés felé megy. És legádázabb ellensége az ember. Ezelőtt Indiában volt ez a sorsa, ma Afrikában üldözik irgalom nélkül. Indiában és Ceylon szigetén még a gyenge fogazatú állatokat sem kímélik, de még a fognélküli fiatalokat is puszta vadászkedvtelésből rakásra lövik. Ám azért mégis a verem pusztítja el a legtöbb elefántot. Ezekből a vermekből egészséges állat ritkán kerül ki. Belezuhanásuk alkalmával rendesen annyira megsérülnek, hogy szolgálattételre többé nem alkalmasak. Afrikában mind a fehérek, mind a bennszülött hivatásos vadászok, inkább csak fogaikért, de igen sok esetben puszta kedvtelésből is gyilkolják őket. Igy például a búrok nem egyszer egy nap alatt kipusztítottak egy egész elefántcsordát. Nem irgalmaztak még a szopósborjaknak sem.

Az elefánt nagyon szívóséletű állat. A közönséges fegyver lövedéke bizony nem sok kárt tesz benne. Vagy legalább is nem eredményezi azt, hogy tűzben rogyjék össze, hanem órák, esetleg napok mulva nyomorultan pusztul el valahol a rengeteg sűrűjében. Ezért azután egészen különleges fegyvereket használnak az elefántvadászok. Ezek igen nehéz, nagyobbára síma, de néha vontcsövű fegyverek. Rendesen nyolcas kaliberűek, melyeknek arasznyi hosszú töltényei 20 gr lőporral vannak töltve. Hogy ember kell ezt a kölyökágyút elsütni, azt nem is kell valami különösen hangsúlyozni. Schillings és még igen sokan az elefántvadászok közül állítják, hogy erre a nagyhatású lövegre nincs is szükség. Nem a lövések nagysága a fontos, hanem az, hogy olyan helyre találjanak vele, ahol azonnali halált okoz. És ez a hely általánosan ismert. A legkisebb golyó, mely a szem és a fül között hatol az állatba, teljesen szétroncsolja az agyat. És ez rögtöni halált eredményez, Már most, ha meggondoljuk, hogy az elefánt vadászata rendszerint bozótos területen folyik le és a legnagyobb távolság, amelyre az ember lő csak elvétve haladja túl a húsz-harminc lépést, – a távolság igén sokszor csak öt lépés – ilyen távolságra igazán nem nehéz az állatot agylövéssel leteríteni, mert hiszen az állatnak ez a veszedelmes pontja jó paraszttenyér nagyságú. Ha nagyon meleg van, akkor az elefántok nehézkesen, kedvetlenül mozognak. Ha ilyenkor a csordát néhány vadász egyszerre több irányból támadja meg, akkor az elefántok elveszítik a fejüket s riadtan előre-hátra szaladgálnak. Ilyen alkalmakkor gyorslábú gyaloglók – különösen a bozótban – egy csordából több állatot is elejthetnek. Neumann A. H. szerint „szép sikerű” a nap, ha tizennégy elefánt esett. Selous 1873–ban a Gwai és a Zambezi folyók közötti területen négy hónap leforgása alatt sajátkezűleg 42 darab elefántot lőtt; kísérő társa Wood G., aki valószínűen a legtöbb elefántot lőtte Afrikában, 50 állatot és a kíséretükben levő bennszülött vadászok további 40 állatóriást pusztítottak el. Ez összesen 132 elefánt, de mind válogatott, erős agyarú állat.

Az ilyen elefántvadászat természetesen nagyon megerőltető és igazán csak nagyon edzett és nagyon szívós embereknek való. A végtelenségig leegyszerűsített életmód, a teljesen saját erejére való utaltság, és valljuk meg, a gyakori nélkülözés az, ami az ember idegeit próbára teszi. A vadászat veszélyes volta már igazán csak másodrendű kérdés. Természetesen előfordul, hogy a felbőszített, vagy rosszul talált elefánt ádáz dühvel nekifordul megrontójának és bizony már nem egy hevesvérű, hirtelenkezű vadász lehelte ki lelkét az elefánt párnás talpai alatt; de azért tapasztalatból állítjuk, hogy az elefánt által megtámadottak háromnegyedrészének sikerült élve megszabadulnia még akkor is, ha már az óriás lábai alatt feküdtek. Az elefánt ritkán támad és ilyenkor nem gondolkozik. őrült gyorsasággal, minden megfontolás nélkül veti magát támadójára, ha azonban az futásnak ered – már ritkán üldözi. Megáll, dühösen dohog, de megelégszik azzal, hogy ellensége megfutott és ő maradt a helyzet ura. Az igaz, hogy az eset ilyen lefolyású is lehet, de azért senkinek sem ajánlom, hogy az elefánt támadásáig engedje menni a dolgot. Eltekintve attól, hogy gyászos vége is lehet, de menekülni elefánt elől, mely dühösen dohogva, élesen visítva, mindent letiporva dübörög az ember után, igen kellemetlen érzés, melyet nagyon nehéz elfelejteni. Mert ilyenkor az állat borzasztó. Ormányát az égnek emeli, de a végét bekunkorítja, fülei elállnak és megmerevednek, a farkával körbecsapkodva rohan. Az eleje, mintha megnőne; az izgalomtól hörög, zihál, dohog és bőg egyszerre és feltartóztathatatlanul nyomul támadója felé. És jaj annak, akit ilyenkor elér! Az el van veszve és a lázadó óriás jogos bosszújának az áldozata.

Mialatt az afrikai elefántok állománya elég gyors ütemben zsugorodik össze, az indiai elefántok száma nem fogy. Sanderson már 1879-ben a következőket mondta: Az a nézet, hogy Indiában a vad elefántok száma a legutóbbi időkben erősen csökkent volna, valószínűen akkor támadt, midőn a hatóságok ez állatok védelmére különféle rendszabályokat léptettek életbe. A tény csak az, hogy számuk Ceylon-szigetén erősen megcsappant. Dehát Ceylon az mindig kiváltságos hely volt. A legtöbb vadászatkedvelő angol ide jött és itt tombolta ki a vadászszenvedélyét. Azonkívül fizetett bennszülöttek, mint elefántvadászok, szintén halálra keresték az állatokat. Utóvégre, a sok is csak elfogy. A földrész szárazföldi részén az európaiak nem sok elefántot hoztak terítékre, a bennszülöttek pedig csak addig vadásztak, míg Madrasz-vidékén az elejtett állatok után jutalomdíjat kaptak. Midőn azonban a hatóság beszüntette a díjak kifizetését, ők is felhagytak a vadászattal. Miután most már a helyi viszonyokkal ismerős és gondolkodni tudó kerületi hivatalnokok oda hatottak, hogy az annyi elefántot megnyomorító verembefogás bizonyos korlátok közé szoríttassék, kijelenthetjük, hogy ma a vadonélő elefánt nyugodt szaporodási lehetősége biztosítva van. A hatóságilag befogott állatok száma nem nagy. Dél-Indiában az utóbbi években az elefántok határozottan szaporodtak. Mégpedig annyira, hogy a mezőgazdaság érdekében vagy lőfegyverrel ritkítják meg a soraikat, vagy bevezetik a rendszeres befogásukat és így átalakítják őket haszonállatokká.” Sanderson egy Szimlában tartott későbbi előadásában megemlítette, hogy 1880-tól 82-ig, tehát három év alatt Bengália északi részén egy 63 km hosszú és fél olyan széles területen 503 elefántot fogtak. Mialatt a befogatási előkészületeket megtették, további 1000 állat került szemük elé. Mindezeket hallva, magunk is megítélhetjük, micsoda óriási számú elefántnak kell India egyes vidékein tartózkodnia. A helyzet ma az, hogy Indiában már az elefántok túlszaporodásáról beszélnek. És van benne valami! Az óriási károk, amelyeket Kelet-Bengáliában és az asszami teaültetvényekben okoz, a gyakori rémület, amelyet váratlan megjelenésével nap-nap után előidéz a kulik között, mind hangosabban fejezik ki azt az óhajt, hogy a harmincöt évi kímélet után túlságosan elszaporodott és vakmerővé vált állatokat ismét az ember iránti tiszteletre kell tanítani.

Az afrikai bennszülöttek, ma éppen úgy, mint ősidőkben a legnagyobb kegyetlenséggel üldözik ez óriási állatot. Már Strabo említi hogy az Atbara-vidék óriási pusztaságain lakó úgynevezett „elephantophagok” karddal kettémetszik az elefánt hátulsó lábának úgynevezett Achilles-inát és így kerítik hatalmukba a menni nem tudó állatot. Ezek nomád törzsek, amelyek napjainkban is e pusztaságokat járják. Mezítelenül ülve a lovaikon hajszolják az általuk szétugrasztott csorda egyes tagjait. Oly sebességgel, aminőt a lovaikból csak ki tudnak szorítani. Egészen közönyös, hogy ennél a hajszánál a szegény elefánt őserdőnek, hegyszakadéknak vagy tövisbozótnak menekül, vagy a pusztaság végeláthatatlan fűtengerében próbál egérutat nyerni. Kifárasztják, lándzsáikkal lekötik a figyelmét, a hátul állók leugranak lovaikról és elvégzik a holtrafáradt óriás lábán a megbénító vágást. Dél-Afrikában a Zambezi mellett Masonában – Selous szerint – a bennszülöttek nagy előszeretettel használták fel ellene az ő „asszagaj”-ukat. Ez karhosszú, erős, tenyérnyi széles penge, rövid, de vastag nyélen, melyet felülről döfnek az elefánt lapockái közé. Hogy ezt megtehessék, előnyösen nőtt fákra másznak, amely alatt rendes vonulásuk van a legelésző elefántoknak. Az alsó Nílus-terület négerei az itatókhoz, folyókhoz vezető váltókra mély vermeket ásnak, melyek alul kúpalakúan keskenyednek. Egyik-másikban még hegyes karók is vannak a fenéken a földbe verve. Gallyakkal és gyeptéglákkal könnyedén befedik. Hogy az óvatos és bizalmatlan elefántokat könnyebben félrevezessék, friss elefánttrágyát –melyet valahol másutt összeszedtek – szórnak a vékony gallyfödémre. Néha egész hajtóvadászatot rendeznek. Ahol a vidék fekvése arra alkalmas, ott a keskeny völgyszorosokat ilyen vermekkel zárják el. Akkor egy meghatározott napon összeterelik az egész vidék elefántcsordáit és lassan, óvatosan a völgyszűkűleteknek szorítják őket. Az elefántok még nincsenek felizgatva, de gyorsan mennek a hajtók előtt és a menekülés hevében nem kémlelhetik az útjokat a szokásos óvatos figyelemmel; olykor-olykor hátraneszelnek, sietve mennek és belezuhannak a vermekbe. És itt a legnyomorúságosabb halál vár reájuk. Rendesen az éhség öli meg őket. Hasonlóan járt el a Kilimandzsaro vidékén a vadsagga-törzs is, míg azután a német császári kormány rendeleti úton el nem tiltotta az elefántok veremben való fogását. A vandorobbók és a vakambák az elefántot mérgezett nyilakkal és lándzsával üldözik. Schillings találkozott egy 400 bennszülöttből álló vadászkaravánnal, amelynek tagjai német vadászati engedéllyel voltak ellátva. Ezek azonban már jó Mauser-fegyverekkel voltak felszerelve.

Nyugat-Afrikában, az Ogovo-területen, a négerek – mint azt du Chaillu velünk közli – helyenként az erdőt zárják el folyondárból készült hálókkal. A gyanutlanul legelésző állatokat lassan azok felé szorítják. Az elefántok a háló előtt meghökkenve állnak meg. Tétováznak. Erre a pillanatra várnak a négerek. Csapatosan előrerohannak, körülfogják a legnagyobb állatot és azt lándzsák százainak döfései ölik meg. Természetes, hogy a vadászat e módja nem jár mindig emberáldozat nélkül. Egyes törzseknél szokásos a félmagos bozót megfelelő fekvésű tisztásán egy félköralakú területet bekeríteni. Ebbe a félkörbe ügyesen beterelik az elefántokat, utánok nyomulnak és gyorsan beépítik a kör még hiányzó részét. Most már el van fogva az elefántcsorda. A kerítésen kívül őröket állítanak és elég sűrűen tüzeket gyujtanak. A bennszorult elefántok meghökkenve állnak meg, csodálkozva pillantanak egymásra és hol itt, hol ott kísérlik meg a kitörést. De már mindenütt kerítést, mindenütt őröket és mindenütt tüzet találnak. Az igaz, hogy a kerítés olyan kezdetleges, hogy a leghitványabb elefánt is elseperné; a bennszülött olyan rosszul van fegyverezve, hogy igazán nem is komoly ellenfél és az állatóriásnak még sincs rá lelke, hogy áttörjön a kerítésen. Az elefántok a kör közepén állnak szomorúan, lehorgasztott fejjel és – éheznek. A bennszülöttek türelmesek. A vadászat befejezése az, hogy a több napi koplalás annyira legyengíti az állatokat, hogy a feketék könnyen végezhetnek velük.

Schweinfurth szerint a nyám-nyámok szintén szenvedélyes elefántvadászok. Ők az óriási pusztaság végtelen fűtengerének lakói. De ők már ravaszabbul vadásznak. Ha észreveszik, hogy az elefántok valamely lapost vagy völgyhajlatot különösen kedvelnek, azt kijelölik tilosnak. Ott nem szabad legeltetni, de még mutatkozni sem, hogy az elefántok a tökéletes háborítatlanságot élvezzék. E területeket különösen óvják a tűztől. Az elefántcsorda lassan odaszokik és állandó vaddá lesz. Most kezdődik a bennszülöttek tevékenysége. Óriási nagy, igen messzire hangzó dobjukat megverik, és ezt hallva, összesereglenek a szomszéd falvak lakói. Sokszor három-négyezren is vannak. Ekkor körülfogják azt a területet, melyben az elefántok tartózkodnak. Mindenik fegyver helyett tűzcsóvát visz magával. Midőn a kör be van zárva, egy adott jelre ki-ki meggyujtja maga előtt a pusztaság embermagas füvét. Recsegve-ropogva ég a száraz fű és többméteres lángnyelvek nyúlnak az ég felé; egy pillanat és a békésen legelésző elefántok tűzgyűrűben vannak. A mi következik, az már könnyen elképzelhető. A levegő fojtó lesz s a szegény riadt állatok tanácstalanul állnak a kör közepén. A tűz zúgva, sisteregve közeledik, a levegő forró, a füst megüli a tüdőt, egyik-másik állat panaszosan bőg... És midőn a tűz nem talál több tápot és kialszik, a füst lassan elhúzódik, ekkor a középen nem látunk mást, mint feketére perzselt, szorosan egymásba bújt elefánthullákat. És ekkor előjönnek dögkeselyű módjára a hős nyám-nyámok. Természetes dolog, hogy a vadászatnak ilyen undort és borzadályt keltő módja mellett nemcsak az értékes agyarakkal bíró állatok pusztulnak nyomorultan el, hanem a nőstények, sőt a szopósborjúk is. Ha a vadászat e barbár módjának mentül előbb gátat nem vetnek, úgy az nagy fokban elősegíti e nemes állat kipusztulását.

Minden vadászatnál vonzóbb és emberibb a vad elefántot elevenen elfogni, a vadócot megszelídíteni és az ember szolgálatára kényszeríteni. Ennek a művészetnek mesterei az indusok. Közöttük már szinte kialakult az elefántfogók céhe és ez a mesterség atyáról fiúra száll. Bámulatraméltó az ügyesség, ravaszság, óvatosság és bátorság, amellyel ez emberek a foglalkozásukat űzik. Rendesen két ilyen elefántfogó közösen dolgozik. Kimennek ketten az őserdőbe, a dzsungelbe és fognak egy elefántot: De csak olyat, amilyen nekik kell. És elfogják az elefántot a családi körében. Ceylon legjobb elefántfogója, aki Panikis névre hallgat, a következőképpen dolgozik: Ketten kimennek az erdőbe. Addig kutatnak nyom után, míg olyat találnak, amelyről megtudják határozni, hogy a nyom tulajdonosa megfelel az ő céljaiknak. Most már ezt a nyomot többé el nem hagyják. Követik ernyedetlen kitartással, mint a jó kutya. Bátorságuk a tudásukkal vetekszik; odaterelik az elefántot, ahová akarják, ahol nekik célszerűbb; ha lehet csendesen terelik, ha szükséges megijesztik, vagy ha reájuk nézve előnyösebb, feldühösítik. Egyetlen fegyverük egy szarvas- vagy bivalybőrből hasított szíj, mely az egyik végén hurokban végződik. Ezt a szíjat a kiválasztott állat hátsó lábára hurkolják a kellő pillanatban. Mindjárt a pata fölé. Hogy ezt miképpen csinálják? Nagyon egyszerűen. Olyan zajtalanul tudnak lopódzkodni, akár a leopárd. Hátulról megközelítik a mitsem sejtő, gyanutlanul legelő elefántot, hirtelen reáhurkolják a szíjat és mire az állatóriás feleszmél...

Sokkal szebb, gazdaságosabb a tömegfogási mód, mely egyszerre egész csordákat hajt az ember szolgálatába. Ennek a nagy előkészületeket igénylő fogási módnak legjobb évadja a száraz idő. A vadászok ekkor arra a vidékre vonulnak néhány száz gyakorlott bennszülött és lehetőleg nagyszámú szelídített elefánt kíséretében, ahonnan egy vagy több nagy csorda vad elefántot jeleztek. Azt a területet, amelyen az elfogásra szánt csordák legelnek, 5–10 km hosszú embergyűrűvel fogják körül. És ezzel az elefántok sorsa már meg van pecsételve. Ebből a gyűrűből kijutni csak az őrök durva kötelességmulasztása esetén tudnak. Az őrök mindig kettesével állnak, egymástól 50–60 lépés távolságra. Most gyors munka kezdődik. Minden őrpár kezdetleges bambusz- vagy töviskerítést állít fel a maga szakaszán. A maguk részére pedig – ha nincs megfelelő fa a közelben – szellős kilátót ütnek össze. Ha már most megfelelő nagyságú, élelemben és vízben bővelkedő területet kerítettek be, csak az első, legfeljebb második éjjel kísértik meg az elefántok a kitörést. Ha az őrök éberek, ilyenkor kiabálás, lövöldözés, tüzek rakása, vagy égő bambuszfáklyák csóválása által visszariasztják őket. Még egyszer-kétszer próbálkoznak az állatok, de ha kellő óvatossággal és figyelemmel végzik az őrök kötelességüket, nem is kísérleteznek többet. Belenyugosznak a sorsukba. A körülzárolásnak ez a módja így tart 4–10 napig. Mindaddig, amíg a „khedda” el nem készül. Ez a köralakú, 20–50 m átmérőjű, négy méter magas, erős törzsekből összerótt – mondjuk – udvar, melynek talán négy méter széles, erős csapóajtóval zárható bejárónyílása van. E bejárattal ellenkező oldalon keskeny nyílással folyosószerűen indul ki két, kezdetben párhuzamos kerítés, melyek lassan szárnyszerűen szélesednek és talán száz lépésre vezetnek. Mihelyt ez a berendezés készen van, az elefántok körül megszűkítik a kört. A legszélső őrpár a szárnykerítések végére áll; a távolabb állók megindulnak az elefántok felé. Először nagyon lassan, óvatosan kezdődik a hajtás, azután midőn az elefántok már irányt vettek, gyorsabban szorítják őket. Ha most az elefántok a „khedda” bejáratához érnek, meghökkenve és csodálkozva nézik ez új, ismeretlen valamit. Most utolsó általános rohamot intéznek ellenük a hajtók. Egetverő ordítással, szapora puskaropogás között közelednek az indusok... És a hajtás vége az, hogy a szegény, riadt elefántok bemenekülnek a khedda ajtaján. És ezzel eldőlt a sorsuk. A csapóajtót tartó kötelet elvágják, az lezuhan és a csorda fogva van. Ám nem mindig folyik le a vadászat ilyen tervszerűen. Az elefántok néha veszélyt szimatolnak, vagy túlságosan idegenszerű nekik a khedda; a hajtókra vetik magukat és ilyenkor kitörnek. Ez mindig nagy baj. Ilyenkor újra kört kell körülöttük alakítani. De néha olyan távolságra menekülnek, hogy többé utol sem érhetők. Rendes körülmények között azonban szabályszerűen sikerül az egyszer bekerített csordát a csapdába hajtani. A kheddába beterelt állatok hada még nem biztos zsákmány. Néha az elefántok nagyon felizgatódnak és ilyenkor megkísérlik a khedda falának szétrombolását. Ha az szilárdan állja a rohamot, nincsen baj; de ha enged... Az elefántok izgalma lassan lecsillapodik. Inkább szomorúak lesznek. Most beküldik közéjük a szelíd elefántokat az úgynevezett kötözőkkel. Mindenik szelíd elefánt nyakán ott ül a vezetője. A túlvadakat a szelíd elefántok fogják le. A kötöző megkezdi működését. Ha a vad elefánt engedelmes, akkor csak az egyik hátulsó lábát béklyózza meg, ha ellenszegül, akaratoskodik, akkor mind a kettőt. Az így megkötözötteket a közeli erdőbe vezetik és egy vastagabb fához láncolják. Ilyenkor az elefántok még nagyon vadak. Most a fogás be van fejezve, megkezdődik a szelídítés. Hát bizony a vad elefánt meglehetősen rakoncátlan állat. De csodálatosan hamar szelídül. És bámulatos, hogy az indusok milyen egyszerű módszer segélyével törik meg őket. Csak koplaltatni! – ez a jelszó. És egy sem éhezik két napnál tovább. Mihelyt az embereket és a szelíd fajtestvéreiket megszokták, a legközelebbi szelídítőtelepre vezetik őket, ahol nevelésüket befejezik. Az állam részére ilyen elefántfogásokat rendeznek – majdnem évente – mind Ceylonban, mind Elő- és Hátsó-Indiában. Hogy ezek mennyire ártatlan és veszélytelen látványosságok, a legjobban az igazolja, hogy minden egyes esetben tribünöket állítanak fel a nézők részére.

Sziámban, „a fehér elefánt országában ezek az elefánt tömegfogások valódi országos ünnepek, amelyekhez a lakosok tízezrei összegyülnek. A király rendesen olyankor rendezi őket, ha valami előkelő európai látogatója van. Ilyenkor a vad elefántok százait az egész környékről mind egy helyre terelik össze. Természetes, hogy ez napokat, néha heteket vesz igénybe. A vadászat középpontja Ayuthiában van, mert itt épült a szilárdan emelt állandó fogótér, melynek sziámul „panieh” a neve. Ez beosztására nézve hasonló az indus „kheddá”-hoz. Természetes, hogy itt fényes királypavillon és a nézők részére óriási befogadóképességű fedett tribün van. Itt történik azután a vad elefántok elfogatása, a király és a Bangkokból különvonaton ezerszámra érkező vendégek jelenlétében. Bámulatos különösen a dzsungelekből kihajtott vad elefántok gyanutlan viselkedése és az a sziklaszilárd megbízhatóság, amellyel a szelídített elefánt az ő hajtó- és fogószolgálatát végzi. Soha nem ingadozik. Soha eszébe nem jut, hogy vad fajtestvéreinek pártjára álljon, fellázadjon és magának a szabadságot visszaszerezze. Pedig azt bármely pillanatban és játszi könnyedséggel megtehetné, ha az állat szelleme nem volna korlátolt.

A szelídített elefántok legnagyobb vásárját a Ganges-folyó melletti Szonepur-ban tartják. Mégpedig évente október, vagy november hónapokban, holdtöltekor. Elefántot venni nem könnyű. Ezer az állatok rossz szokása; számtalan, szemmel nem látható rejtett hibájuk van. Szerencsére ott is van elefántkupec. Az állatok ára az utolsó két emberöltőn rendkívüli módon emelkedett. Ez természetes is. Azelőtt az elefánt csak teherhordó, vagy legjobb esetben vadászállat volt. Ma rendes munkása az európaiak által alapított legkülönbözőbb gyártelepeknek. A 70-es évek végén a munka-elefánt ára 4000 pengővel egyenértékű rupia volt. Ennyiért lehetett venni nem teljesen kifejlett állatot, rendesen nőstényt, amely azonban nagyjából be volt tanítva. A már kifejlett nőstény, gyakorlott munka-elefánt ára 5500–7500 pengő között váltakozott. A hímek értékét, különösen a „tusker”-ekét, nagymértékben befolyásolja külső megjelenésük. A szemre tetszetősekért szívesen fizetnek 20–30.000 pengőt és hibátlan kumuriáért nem egyszer kapott már szerencsés tulajdonosa 50.000 pengőt is. Ilyen jó árak mellett – szerencsés esetben – mégis igen jó befektetés az az igen tekintélyes költség, melybe az állatok befogása és szelídítése kerül. Mert természetes, hogy ez a befogás nem mindig sikerül. Néha kevés elefántot zsákmányolnak és azok között is sok a csekélyebb értékű; sok megdöglik közülük a szelídítés alatt, s ilyenkor az igen nagy költségek bizony soha többé nem térülnek meg. Így Madras vidékén 1874-től 1877-ig 76 elefántot fogtak. És dacára annak, hogy igen jól értékesítették, a befogásuk költségét – 350.000 pengőt – nem tudták megközelítően sem fedezni. Az egész állami üzemmel fel kellett hagyni. Az elefántok befogását rendszerint európaiak űzik. De Dakkában a gyarmatügyi hatóság a bennszülötteknek is ad engedélyt elefántok befogására.

Vadelefántok terelése a befogóhely felé Sziamban.

Béklyóba kötött vadelefánt "szállítása" két szelíd között Sziamban.

Az elefántnak mint munkásnak szellemi képességeiről már más helyen kimerítően szóltunk. Testi teljesítményei egyenesen bámulatraméltók. És ezt már régen tudják. Az amerikai vándorló cirkuszok mindig felhasználják az elefántjaikat mind a sátoruk építésénél, mind lebontásánál. Ilyen esetekben láthatjuk, hogy az elefánt nagyobb terhet tud maga után vonni, mint a homlokával tolni. Pedig Indiában rendszeresen így dolgoztatják őket. De egy dolog meglepő. Dinamóméterrel folytatott, teljesen pontos kísérletek minden kétséget kizáróan megállapították, hogy az elefánt óriási teste súlyával igen nagy erőt fejt ki, de viszonyítva a mi kisebb munkaállatainkhoz, bizony édeskeveset teljesít. Az öreg, munkában gyakorlott „Babo” elefánt, amely Barnum és Bailey tulajdona volt, 4375 kg-ot bírt maga után húzni, úgyhogy tulajdonképpen a saját teste súlyát sem húzta.

A vadászelefántoknak valamikor oly híres közreműködése a tigrisvadászatokon a lőfegyverek tökéletesedése óta már nem jelentős. A velük való tigrisvadászat ma már csak nagy látványossága a bennszülött hercegeknek és az angol főnemességnek. Említésre méltó még, hogy legújabban az elefántot ágyúk hordására is használják. Különösen hegyi ágyúk szállítására, amelyeket eddig szétszedve, több öszvéren helyeztek el. Olyan könnyebben szerkesztett ágyú, mint az Erhardt-féle, lövőszerrel együtt egy elefánton a legmagasabb hegyi hágón is gyorsan és biztosan átszállítható. Különben erre a katonai célra már Gordon pasa is használta 1868-ban az indiai elefántokat. Mégpedig Teodor, Abesszínia császárja ellen, és teljes sikerrel. Később, midőn Gordon már Szudán kormányzója volt, szintén tartott Ladóban indiai elefántokat. Ez elefántokkal az volt a terve, hogy utazások alkalmával velük helyettesíti a szokásos teherhordó négereket. De nem váltak be. Mert ha hosszabb utazást voltak kénytelenek tenni Afrika lakatlan és vízben nagyon szegény pusztaságain, sivatagjain és négerek helyett indiai elefántokon szándékoztak a podgyászukat szállítani, akkor ez nem sikerült. Nem pedig azért, mert az elefántok majdnem teljes teherbíróképességét a saját szükségletükre vitt víz és takarmány mennyisége foglalta el. Haszonsúlyt már nem lehetett reájuk kiosztani.

Legnagyobb az indiai elefánt munkateljesítménye, ha állandó helyen állandó munkát végez. Utazások alkalmával a teljesítményei igen-igen csekélyek. Mindazonáltal még jó ideig nélkülözhetetlen lesz az oly vidéken, amelyen az úthálózat nincs kiépítve, vagy az csak igen kezdetleges. A művelődés magasabb fokán álló vidékeken, amelyeket már jó utak szelnek át, vagy amelyen végig fut a vasút, avagy víziutak állnak rendelkezésünkre, fölöslegessé válik az elefánt, mert minden más közlekedési eszköz gyorsabb, kényelmesebb, vagy legalább is olcsóbb. Az elefántnak mint munkásnak szerepe egész Indiában vissza fog fejlődni, amint az egyes tartományok gazdaságilag magasabb fokra emelkednek. A munka-elefántot lassan, de biztosan kiszorítja a kultúra.

Az elefánt nem tökéletesen alkotott teherhordó állat. Nagyon érzékeny a háta és nagyon sok baj van a lábaival. Különösen, ha kissé könnyelmű a vezetője és a gazda figyelő szeme nem ellenőrzi állandóan a tetteit. Teherhordási képessége sem oly határtalan, mint ahogy gondoljuk. Igaz ugyan, hogy egy, a teherhordásra szoktatott elefánt képes kb. egy tonna (1000 kg) súlyt a hátán vinni. De csak jó úton – egy fél kilométer távolságra. Ez saját súlyának egynegyed része. Egy-egy állami elefánt, tehát kiválóan szép és hatalmas hím állat, bizony magán visel néha, ünnepélyes alkalmakkor legalább 800 kg-ot. Mert a díszszerszám igen súlyos és néha hat ember is helyet foglal rajta. És viszi ezt a súlyt fenséges nyugalommal a legnagyobb hőségben, órákon át; bejárva utcákat és tereket. Teszi ezt az elernyedés legkisebb nyoma nélkül. Egy középszerű elefántnak hosszantartó útra jó súly: sík földön 500 kg, dombos vagy mocsaras vidéken 350 kg. Gyors és könnyen terhelt, úgynevezett lovaglóelefántok képesek naponta 60–70 kilométert is megtenni, körülbelül 10–12 óra alatt.

A teherhordó elefánt bőre nagyon érzékeny. Feltörések igen könnyen állnak elő és ezek mindig gennyesek és csúnyán lobosodók. Lábait is igen gyakran feltöri, kisebesíti és akkor hónapokig nem használható. Az elefánt gyakori szemgyulladásnak is ki van téve. Ennek gyógyítását az úgynevezett elefántdoktorok nagy tökéletességre fejlesztették. Újabb időben nagy hírre tett szert a Rangunban lakó Ewans G. H. Midőn 1906-ban ugyanott az elefántok között vész ütött ki, nagy volt az ijedelem. Nem is csoda, mert néhány nap alatt elpusztult többszáz darab, melyeknek értéke meghaladta a hárommillió márkát. Először lépfenére gondoltak, de azután Ewans bakteriológiailag bebizonyította, hogy a nagyon rosszhírű marhavésszel (septichaemia haemorrhagica) állnak szemben, amely már az afrikai elefántállományban is óriási pusztítást vitt véghez.

Marno Kasszalában azt a megfigyelést tette, hogy a pusztaságok lakói csak a szopósborjakra vadásznak. Az anyaállatot megölik és szopósborját elfogják. Ezt nem olyan egyszerű megtenni, mint leírni. Mialatt a legbátrabb vadászok az anya figyelmét lekötik, a többi megkísérli a szopós borjút hatalmába keríteni. Hurkot vetnek reá, a földre rántják és mind a négy lábát összekötözik. Marno állítása szerint a legfiatalabb állatok is néha igen nagy nehézséget okoznak. A fogságban rendesen nagyon dacosak, igen nehézkesen táplálhatók csak és nagyon nehezen szállíthatók. A menetelést különösen nagyon nehezen szokják meg a kis vadócok. Még az egészen kis távolságra lakó bennszülött kereskedőhöz is egy egész karaván kíséri; egy nyáj kecske állandóan követi, hogy tejjel lássák el a kis foglyot. Különösen forró napokon az elefántok a menetelés alatt nagy füleikkel legyezték magukat, vagy az ormányukkal vizet fecskendeztek a hátukra. Vizet! Hát azt honnan vették a menetelés alatt? Ez még az utolsó itatás maradéka. Ezt a vizet gyomrukból a szájukba nyomják és onnan ormányukkal szívják fel. Szinte hihetetlen, hogy aránylag sok állat pusztul el napszúrásban. Egy Afrikában honos állat – napszúrásban? Pedig úgy van. És ez ismét oly adat, mely megvilágítja az állat tulajdonképpeni természetét: igazolja, hogy az elefánt tulajdonképpen erdei állat.

Sanderson a vadonban, saját természetének teljesen megfelelő életmódot folytató elefánt élettartamát 150 évre becsüli. Az indusok az ő szelidített munkaelefántjaiknak átlagosan 80 éves, kiváltságos esetekben 120 éves életkort tulajdonítanak. Hogy az elefánt korát miről ítélik meg, ezt nem tudta Európában senki. Flower körkérdést intézett e tárgyban a madrasi hatóságokhoz. A válasz teljesen egybehangzóan a következő volt: Az elefánt korát az mutatja meg, milyen szélesen van az állat fülének felső pereme visszahajolva. Más adatot az elefánt korának meghatározására az indusok nem ismernek. Ez nagyon érdekes – de nagyon valószínűtlen. Semmiesetre sem megbízható. És e szerint nagyon valószínű, hogy a nagytestű állatok életkorát az indusok rendszerint túlbecsülik. Egyes néptörzsek mély meggyőződéssel hisznek az elefánt halhatatlanságában. És ezt a hitet megerősíti az, hogy igen ritkán fordul elő, hogy elefánt hulláját találják az erdőben. De ez majdnem minden vadnál így van. A betegek vagy a végelgyengülésben lévők, ha a haláluk közeledtét érzik, a legnémább sűrűségekbe, a legelrejtettebb búvóhelyekre húzódnak. Junker, aki elég ideig járta Afrikát, csak egyetlenegy esetben talált egyetlen természetes halállal elpusztult elefántra. Egy másik vadász, Anderson, egy alkalommal Dél-Kelet-Afrikában egy még friss elefánthullára bukkant. Ezt a villám sújtotta agyon.

Az elefántnak a fogságban eltöltött évei számáról pontosabb adataink vannak. Itt természetszerűleg a legrégebbi, a schönbrunni állatkert vezet. Az egyik elefánt itt 53 évig teljesített szolgálatot. Ezt nyomon követi a drezdai állatkert nagyhírű „Lili”-je 48 évvel. Idősebb korban fellépő gonosz indulat miatt igen sok elefántnak életét kell erőszakos módon megrövidíteni.

Érdekes, már régebben történt elefántkivégzésekről értesít Schmidt Miksa az 1879-ik évi „Deutsche Zeitschrift für Tiermedicin”-ben. Ebből láthatjuk, hogy az ilyen vastagbőrűnek milyen jó gyomra van. Milyen lehetetlen tömeget kell a különben leghatásosabb szerekből beadni, ha egyáltalán eredményt akarunk elérni. Londonban egy látványosbódé tulajdonosa a „must” állapotban dühöngő elefántjának 52 óra alatt hashajtó gyanánt beadott 6 uncia (1/2 font) kalomelt és 75 font glaubersót. De mindez csak akkor hatott, midőn még 5–6 font marhavelőt is megetetett az állattal. Egy más alkalommal ugyanez az elefánt 4 üvegcse krotonolajat – a létező legerősebb hashajtót – ivott meg, a nélkül, hogy bármilyen hatás is jelentkezett volna. Ennek a szegény elefántnak csúnya vége lett. Miután a dühössége állandósult, halálra ítélték és egy szakasz katona 150 lövést adott le reá, amíg összerogyott és kiszenvedett. Lichtenstein szerint 1838-ban Potsdamban egy megdühödött elefántnak 10 uncia kéksavat – ciankálit – nyujtottak rum- és cukoroldatban. Az ormányán keresztül felszívott 4 unciát, ami megfelel 11 1/4 gramm vízmentes kéksavnak. Az állat elpusztult, de az azonnal foganatosított boncolás a tetemben nem tudott felbomlatlan kéksavnak még nyomára sem találni. Birminghamban 1855-ben remélték, hogy az akkor divatossá vált kloroform segélyével, egy lábfájás miatt már hosszabb idő óta az oldalán fekvő elefántot gyorsan és fájdalom nélkül meg fognak szabadítani kínjaitól. Elaltatni sikerült és alvása közben a gyomrába fecskendeztek 6 uncia kéksavat, és várták halálát. Háromnegyed órai alvás után az állat felébredt és szinte sértődötten követelte az ápolójától a neki ilyen időben rendesen kijáró pohár rozspálinkát. Meg is kapta. És: éppen olyan élvezettel itta ki, mint máskor. Az orvosok tovább kísérleteztek. Egy egész uncia sztrichnin teljesen hatástalannak bizonyult. Folytatólagosan beadott 30 uncia kloroform csak közönséges, mély alvást eredményezett. Végre is kénytelenek voltak a nyakán az ütőeret megnyitni, mire azután a sokat próbált szegény állat csendesen elvérzett. 1902-ben sikerült egy elefántot 600 gran (= 36 gr) ciankálival megmérgezni. Az igaz, hogy az állat csak egy órai halálküzdelem után mult ki. Svájcé a dicsőség, hogy 1867-ben egy megdühödt és az emberekre veszedelmessé váló elefántot egy üteg tüzérség által ágyúval lövetett agyon. A XX. század katonafegyverének azonban már az elefánt sem tud ellentállni.

Természetes, hogy a számos év során, amióta az elefánt látványosságul szolgál, számtalan szerencsétlenséget okozott, és bizonyos, hogy a jövőben még számtalan ápoló fog a szolgálatáért életével fizetni. A mi állatkertjeink berendezése lépést tart a technika haladásával és napról napra tökéletesbedik. A kivülről elzárható reteszek, a tolóajtók ma már oly biztonságot nyujtanak, hogy igazán szerencsétlen esetek csak úgy fordulhatnak elő, ha az ápoló szükségtelenül, könnyelműen az előírt szolgálati szabályzat idevonatkozó rendelkezéseit teljesen figyelmen kívül hagyva, közelíti meg védencét. Több különféle ismert és ismeretlen betegség okozza sok esetben a hirtelen kimulását az állatnak, melyekkel szemben a legtöbb esetben teljesen tájékozatlanul állnak az állatorvosaink. A rendes gyógyszeradagokat beadva, rendesen semmi eredményt nem érnek el az óriásnál. Egy elefántnak, mely székszorulásban szenvedett tíz nap alatt a következő mennyiségeket adták be: 4 font aloë, 1 font és 5 uncia kalomel, 5 font ricinuszolaj, 12 font vaj és öt font lenolaj, mire végre a kívánt hatás bekövetkezett. Néha szerencsétlenségek is történnek az elefántokkal. Egy esetben előfordult, hogy egy elefánt megfulladt egy saját magaválasztotta répától. Hagenbeck is megjárta egy alkalommal. Tengerentúlról hozatott három fiatal elefántot. Ezek igen legyengült állapotban tették meg az utat. Köztudomású dolog, hogy a legtöbb teherszállító hajón igen sok a patkány. És egy éjszaka a patkányok teljesen lerágták a magukkal tehetetlen elefántok talpáról a szarut.

Újsághírek igen gyakran nagyon csodálatos történeteket mesélnek elefántokról, melyeknek anyagát rendesen gondolkozás nélküli, vagy rosszakaratú emberek adják. Így a frankfurti állatkert egyik afrikai elefántjának egy alkalommal egy „okos” ember egy üveg édes pálinkát adott. Az állat nem jött zavarba. Az első lábával rálépett, a szétfreccsenő folyadékot az ormányán át felszívta, az üvegszilánkokat egyenesen a szájába vitte és habzsolva megette. Lett erre nagy ijedelem! De nem történt baj. Az üvegszilánkok három hónap múlva ismét természetes úton elhagyták az állatot, a nélkül, hogy benne kárt tettek volna. A szilánkokkal ment néhány pénzdarab is, amelyeket az állat csak tévedésből nyelt el, a helyett, hogy az ápolójának adott volna. A Wulff-cirkusznak egy elefántja egy alkalommal pezsgős üveget nyelt el, mely tele volt olajjal. Ennek sem történt baja. Az üveg az állatot természetes úton hagyta el. Éppen olyan kevéssé tudta a londoni állatkert egyik elefántjának a gyomrát elrontani egy női selyemretikül, melyet szokásos tartalmával együtt – olló, zsebkés, pénztárca, púder és rúzs – lenyelt. Mondom, nem rontotta el a gyomrát, pedig még csak meg sem rágta szokatlan táplálékát. És rövid idő múlva, kissé laposra nyomott állapotban, de hiány nélkül visszakapta a hölgy a fémtárgyakat, sőt a pénztárca tartalmát is. Ilyen eseteket hallva, nagyon nehezen érthető meg, hogy miért oly végtelen óvatos és bizalmatlan az elefánt a neki nyújtott falatokkal szemben, ha az ember meg akarja mérgezni. Kedvelt falataira is csak ránéz és lábával összetiporja azokat.

Kedvelt tárgyuk a napilapoknak az elefántokon végzett egyik-másik műtét leírása. Ezeknek a cikkeknek rendes hazájuk Amerika. A címek mindig nagyon érdekesek, pl. „A fogorvos az elefántnál”. Most következik az esemény leírása, melyből megtudjuk, hogy magához a plombához 43 dollár értékű aranyat használtak fel, a műtétnél hat asszisztens segédkezett, stb. stb. Münchenben tényleg megtörtént az az eset, hogy a Sarrasani-cirkusz egyik nagy elefántjának letört az egyik agyara. Erre egy fogorvosnő több egymásután következő előadás alatt a közönség szemeláttára tömte be a fogat és végezetül aranykupakot alkalmazott reája. Dehát ez nem okvetlenül szükséges. A berlini állatkert óriási nagy, de igen rossz természetű hím elefántjának 1907 karácsonyakor letörött az egyik agyara és az ideg mint véres hústömeg lógott ki. De nem sokáig. Lassú beszáradás következtében eltünt. Egy esztendő múlva az első nyílás is teljesen betelt fogcsonttal. Dexler, a prágai német egyetemen 1902-ben műtétet hajtott végre a Kludsky-állatsereglet egyik elefántján. Az állatnak csípősipolya volt, melynek következtében a hátulsó bal lába megmerevedett. A műtét alatt fájdalomcsillapítónak és érzéketlenítőnek befecskendezett az állat bőre alá 4 gramm morfiumot, meg ugyanannyi kokaint. Kisebb rosszullétek alkalmával, mint például meghülés, gyomorrontás esetén a legrégibb és legjobban bevált gyógyszer – egy üveg rum. Ezt mindég szívesen veszi az elefánt. A hannoveri állatkert egyik elefántjának megvolt az a rossz tulajdonsága, hogy nem engedte kinőtt patáit levágni. Elaltatták. E célból adtak neki 40 gramm morfiumot öt üveg rumbán szaharinnal édesítve. Megitta. Aludt tőle két éjjel és két nap.

Az afrikai elefánt húsának az íze hasonlít a mi marhahúsunkéhoz. Csak a rostjai durvábbak és az egész egy kissé rágósabb. A zsírja szürkésfehér színű, szemcsés és kissé nyers ízű. Ez meglehetős alacsony fokon, már 25°C eléggé szilárddá válik. Így mondja ezt Heuglin, ki mind a húst mind a zsírt élvezte. Sir Emerson Tennent az ázsiai elefánt nyelvét dícséri, míg Corse határozottan elsőbbséget ad a hamubansült ormánynak. Midőn 1904-ben a genti állatkert feloszlott, az állatok árverése alkalmával az elefánt néhány száz frankért rajtamaradt a város egyik mészárosmesterén. Mindenki nevetve kívánt neki szerencsét a jó vételhez. A mészáros nem sokat okoskodott, hanem levágta az állatot. Az elefánt egész húsából kolbászt készített. Az eredmény 3800 font kolbász lett, amelyet kacagva, de igen jó áron kapkodott el a közönség. A négereknek kedvelt és megszokott tápláléka az elefánt húsa. Az elejtett elefánt csontvázáról lefejtenek minden izmot. Ezeket a húskötegeket két ujj széles szalagokba vágják. Rendesen a napon, de ha esős évad van, akkor a tűz fölött szárítják meg. Ilyen szárított állapotban romlásnak többé nincs kitéve. Élvezhető tíz év múlva is. Használat előtt a bennszülöttek szemcsés porrá zúzzák és egyszerű ételükbe keverik. A nyam-nyamok által rendezett óriási nagyarányú dögvadászatokon sokszor annyi elefántot ölnek meg, hogy több szomszédos falu s több ezer ember hússzükséglete hónapokra biztosítva van. Schweinfurth mondja egy helyen: „Miután még ismeretlen faluban vagyok, mindenre ügyelek. Gyakran látok embereket, akik fejükön egy-egy köteg száraz rőzsét vittek. Később tudtam meg, hogy tévedtem. Mert amit a bennszülött vitt, az szárított elefánthús volt, a törzs által tartott utolsó elefántvadászatból az illetőre eső rész.” A francia Kongóban Schubotz minden kétséget kizáró módon megállapította, hogy a franciák még 1912-ben is a dögvadászat minden nemét engedélyezték. Hivatásos fehér vadászok nemcsak az agyaraiért lövik az elefántot, hanem azért is, hogy a húsát eladják a bennszülötteknek. Saját bevallásuk szerint mindehhez nem is kell költséges vadászati engedély és minden nagyobb elefánton, a fogai értékén kívül is keresnek 400–500 frankot.

A világkereskedelemnek az elefánt kizárólagosan csak az elefántcsontért nagyjelentőségű. Hogy mennyi mammutelefántcsont kerül ma forgalomba, az Westendarp állítása szerint nem határozható meg. De az egészen bizonyos, hogy az ipar annak csak 3/10-ed részét használhatja fel, míg a többi 7/10-et muzeális darabok alkotják. A most élő elefántoktól származó elefántcsontból a világpiacra jutott – az 1879–83. évig terjedő idő alatt történt kiszállítás középarányosát véve – évi 868.000 kg. Ebből a mennyiségből Afrika szállított 848.000 kg-ot, míg India csak 20.000 kg-ot.

Az elefántcsont értéke az utolsó félszázad alatt megkétszereződött. Természetesen ez az emelkedés nem volt állandó, hanem néha egészen kiszámíthatatlan hullámzások szakították meg. Westendarp, aki ma egyik első szakértő az elefántcsont terén, az elefántcsontnak az ipar általi átlagos fogyasztását – az 1879–83. éveket véve alapul – 868.000 kg-ra becsüli. Ebből Európára esik 535.000 kg. És ebből a hatalmas mennyiségből évente feldolgoznak késnyélnek 214.000 kg-ot; fésűknek 138.000 kg-ot; zongorabillentyűkre 112.000 kg-ot és tekeasztalgolyónak 42.000 kg-ot.

Az elefántcsont belső szerkezetére nézve – Westendarp szerint – kétféle minőséget különböztetünk meg. Lágy és kemény elefántcsontot. A lágy a legszebb fehér minőségben Egyiptomból, Zanzibárból, Mozambikból, tehát Afrikának keleti partvidékéről származik. Kiválóan alkalmas zongorabillentyűk, fésűk meg tekeasztalgolyóknak. A kemény elefántcsont Afrika nyugati partvidékének terméke. A legjobb minőségű Gabun és Kongó vidékéről való. Már kevésbbé értékes a Niger-környékbeli. Ezt feldolgozzák késnyeleknek, mindenféle faragványoknak, bot- és ernyőfogantyúknak, könyv- és kefefedőlapoknak, legyezőknek, stb. Alábbiakat jegyezzük meg: Az elefánt által lakott terület legészakibb határától behajózott elefántcsont mindig a legdurvább, a legértéktelenebb. Ugyanez az eset áll elő a legdélibb határnál is, a Fokföldnél... Mennél nagyobb távolságra él az állat az egyenlítőtől, mennél magasabb és szárazabb területen van otthon – annál durvább; mentül közelebb van az egyenlítőhöz, mentül alacsonyabban fekvő, csapadékban dús a tartózkodási helye – annál finomabb, átlátszóbb az elefántcsont. Gabunból kapjuk a legszebb elefántcsontot. Ez zöldesbe játszik és átlátszó. Valamennyi elefántcsont között a legdurvábbat Szenegambia és a Damaraföld szállítja. Feltűnően észrevehető különbség mutatkozik a színezésben is, amelyet az agyar külső rétege felvesz. Az Afrika keleti partvidékéről érkezett fogak világosszínűek, néha egészen fehérek, de legfeljebb szalmasárgák. A nyugati partról, Alsó-Guineából származók nagyobbrészt sötétebbek. Mégpedig a fahéjbarnától egészen a gesztenyebarnáig, sőt egyesek határozottan barnásfeketék is. Csodálatosképpen a Felső-Guineából hozottak ismét világosabb színűek és különösen feltűnnek a Niger-vidéki szalmasárgák, meg a Szenegálban nőttek, világosszürke kérgük miatt. Az elefántcsont alapos ismerőjének ezek a – kicsinyeseknek tetsző – meghatározásai örvendetes módon egyeznek a mai kor módszere szerint dolgozó állatrendszerkutatók felfogásával, akik a fül apró részletei alapján – amint már említettük – egy egész sorozat alfaját különbözteti meg az afrikai elefántnak.

Hogy hány elefántnak kell évente életét veszíteni Afrikában, míg a világpiacnak szükséges 848.000 kg elefántcsont összegyűl, ez olyan kérdés, amelyről már sokat beszéltek. Miután a kiszállított fogak száma nem ismeretes, ezt csak körülbelül lehet meghatározni. Az egyetlen módszer az, hogy mennél nagyobb mennyiségű agyar súlyát lemérjük és ezeknek összegéből a középarányost vesszük. Ez lesz egy-egy agyar megközelítő súlya. Ebben a tekintetben a legtöbbet tett Hesse P., ki Alsó-Guineában kb. 30.000 darab agyarat – amint azok a vásárra kerültek – minden válogatás nélkül lemért. Az ő eredménye szerint az átlagos fog súlya 9 kg volt. Ezt a számot alapul véve, az évi elefántpusztítás megfelel 47.000 darab állatnak. Hesse több éven át folytatott mérései igazolták, hogy az agyaraknak ez az átlagsúlya nem állandó. 1881-ben 10.2 kg volt, míg 1886-ban már csak 7.6 kg. És ez alatt az idő alatt az úgynevezett kisfogak – ezek alatt a 4 1/2 kg-on alóliakat értjük – állandó szaporulatot mutattak. 1881-ben 100 darab átlagsúlyú agyarra ilyen kis fog még csak 37 jutott, 1886-ban azonban már 55.9 darab. Ebből le lehet vonni azt a következtetést, hogy a teljesen kifejlett és hatalmas agyarakkal bíró állatok már ritkulnak. És ez teljesen megfelel a vadászok állításának is. Mindezekből azt következtethetjük, hogy évente Afrikában 50–60.000 elefántot pusztítanak el mindenféle módon, csak azért hogy a világpiacot ellássák elefántcsonttal Nagy szám! Westendarp legújabb kimutatása szerint az 1891–1913-ig az elefántcsontnak Európába való behozatala nem csökkent. Ebből nem következtethetünk arra, hogy ez idő alatt az elefántok száma szaporodott volna. Hanem igenis szaporodott a vadászok száma és tökéletesbült a felszerelésük. Az elefántok védelmére már sok történt, de még mindég igen kevés arra, hogy ez állatok fennmaradását biztosítsa. Schubotz szerint vannak még részei Afrikának, ahol vadászat örve alatt a legundokabb dögvadászat és rablógazdaság folyik. Ez a Francia-Kongó. Az egyetlen helyes megoldás volna a nemzetközi megállapodás, de ez még nem tudott létrejönni. Mert mindaddig, amíg az összes érdekelt államok egy közösen meghatározott nagyságú agyarnál kisebbnek Afrikából való kiszállítását megengedik, addig a mi kedves óriásunknak életlehetősége nincs biztosítva.

Hogy a föld multjában nyomon követhessük az ormányosokat, vissza kell mennünk a már említett, az erzerumi körzetben napfényre került ásatag Elephas armeniacus Falc.-hoz. Ez valószínűleg a legősibb ókorban már Mezopotámia őserdeit pusztította. Feltehetjük, hogy társa volt a mammutnak (Elephas primigenius Blbch.), amelyet már az ősember is ismert. Ez az állat annyira ismertté vált, mintha csak ma népesítené be a földet. De ez csak a híres szibériai ásatások óta van így. Herznek és Pfizenmeyernek sikerült az északszibériai Léna-folyam vízterületén levő tundrákon, mindjárt a Berezovka nevű kis folyó beömlésénél való ásatások alkalmával több teljesen sértetlen állapotban levő mammutot találnia. Még a lágyrészek is megvoltak. Azóta tudjuk, hogy a mammutnak mind az első, mind a hátulsó lábán csak négy ujja volt. Ez mutatja, hogy önálló faj, mert különben az ázsiai elefánthoz sorolná az ember. Legfeljebb mint egy, az idő viszontagságai miatt szőrruhába öltözött, de különben azonos fajt kezelné. De a mammuton még más eltérés is van. Agyarai nagyon furcsán görbültek. Ezt sokáig nem jól értelmezték és úgy vélekedtek, hogy annak hegye felfelé és kifelé van irányítva. Ez azonban nem felel meg a valóságnak. Pfizenmeyer igazolta, hogy az agyar be- és lefelé csavarodtak. Ez a körülmény biztosította az agyaraknak egyenletes kopását is. Mert az óriás állat e hatalmas szerszámai segélyével ásta ki a hó alól a lombot, a füveket, amelyek tápláléka voltak. A Berezovka-mammut éppen legelt, midőn a halál hirtelen elérte. Szája még olyan füvekkel volt tele, aminők ma is teremnek a Jakutsk környéki réteken. A behatóbb vizsgálat pázsitféléknek, kakukfűnek, szirontáknak, északi vadmáknak határozta meg őket. E növények fej fejlettségéről koraősznek vélhetjük azt az időpontot, midőn az állat halála bekövetkezett. Hogy a mammut az emberrel egyszerre élt – az nem kétséges. Elégszer megörökítette az ősember mind csontdarabokon, mind a barlangjai falán. A lábujjak kevesebb száma bizonyítja, hogy a mammut nem lehet az indiai elefánt őse; zápfogai alapján, melyek zománclemezei igen finomak, valószínűnek tartható, hogy befejező alakja egy előbb élt sorozatnak.

Az indiai elefánt közvetlen elődjének ma az óriási Sutledje-elefántot (Elephas hysudricus Falc. et Cautl.) tekintik. Ennek lelőhelye a híres Szivalik-domb, a Himalája lábánál. Az afrikai elefánt származását már nehezebb meghatározni, mert hiányzik a közvetlen elődje. Mindazonáltal egy kis jóakarattal közelebbi vonatkozásba hozható az Elephas antiquus Falc.-al. Ennek egyenes agyarai voltak, fogai pedig kevés, de erős zománclemezből álltak, tehát bizonyos hasonlatosságot mutatnak a ma élő afrikai elefántéhoz. Más oldalról azonban az indiai elefánttal hozzák vonatkozásba, különösen a hasonló zápfogú, 4 m magas Narbada-elefánt (Elephas namadicus. Falc. et Cautl.) révén. Azonban a valóság az, hogy ezek a kihalt elefántok nem tartoznak sem az afrikai, sem az indiai fajhoz, hanem a kettő között foglaknak helyet.

A furcsa törpe elefántok, melyek a Földközi-tenger egyes szigetein éltek (Elephas cypriotis Forsyth Major, E. creticus Bate) és amelyek nem nagyobbak, mint a közönséges szamár, szintén rokonai az Elephas antiquus Falc.-nak. Ezek különben nem egyebek, mint a szűk szigetreszorítottsággal együttjáró túlságos rokoni vérkeveredés miatt elcsenevészedett állatok, mint amilyenek Szardinia-szigetének törpe szarvasai és törpe vaddisznói is.

Ennyi elég a Pleistocén-ról, a legfiatalabb mult korról. Nézzük most az ezt megelőzőt, a Pliocén-t. Ebben élt az úgynevezett déli elefánt (Elephas meridionalis Nesti), amely az öt méter magasságot is elérte, tehát a legnagyobb szárazföldi emlős állat volt, amely valaha élt. Ennek zápfogai még egyszerűbbek és rajtuk kevesebb, de szélesebb zománcredő van, mint a ma élő afrikai elefánton. A Iaposhomlokú elefántnál (Elephas planifrons Falc. et Cautl.) még fellelhető maradványa az emlős állatokat annyira jellemző fogváltásnak, amennyiben mindkét állkapocsfelében két-két tejfogat alulról előretörő fogak váltottak fel. Ez már a Mastodon-okra jellemző sajátság, bár ezekhez mégis csak közelebb állanak a Stegodon-ok, különösen a Clift-elefánt (Stegodon clifti Falc. et Cautl.) Ez már nemcsak a Pliocénban élt, hanem a közép Tercierban, a Miocénban is, mint azt keletázsiai leletek igazolják. Jellemző reá az, hogy zápfogaik zománclemezei már kevésbbé háztetőalakúak.

A Mastodon-ok fogazatuk tekintetében már a gumós zápfogú patások felé közelednek. Zápfogaik nemcsak hosszirányban, de keresztben is barázdáltak és éppen ezért rágólapjukon csecsszerűekké lesznek a zománclemezek. Még egy különlegességük van. Fogaik nem párosával, de hármasával jelennek meg egyszerre és lépnek működésbe. Ezek a Mastodon-ok a Miocénban éltek, de Amerikában kitartottak még a Pleistocénban is. És ott az amerikai masztodon (Mastodon americanus Kerr.) még együtt élt az ősemberrel, akár nálunk a mammut. Ebből az állatból maradtak reánk fogak, amelyekről kétségtelen, hogy azok már az állat életében rosszak voltak. Ez vadállatoknál csak a legritkább esetben fordul elő. Fiatal állatok épségben megtartott koponyái azt bizonyítják, hogy e masztodonnak ifjú korában négy agyara volt, mégpedig kettő fenn és kettő lenn.

Ellenben a Tetrabelodon-nak egész életében négy agyara volt. És ezek felső agyarának belső oldalán megvolt még a zománcréteg maradványa is, az úgynevezett zománcszalag. Ez is furcsa maradványa az ősi állapotnak. Az alsó állkapocs sokkal hosszabb volt, mint a tulajdonképpeni elefántnál, és az ormány – Ray Lankester véleménye szerint inkább alig lelógó, meghosszabbított felső ajaknak képzelhető el.

Az elefánt leszármazására nézve minden különösebb jelentőséget nélkülöz a Miocénban élő oldalág, a Dinotherium. Ezeknek ma nehezen megérthető okból lefelé hajló alsó állkapcsuk volt és ezek hordták agyaraikat.

Az említett alakoknak, amelyek még mindig valódi ormányosok, további összeköttetését a közönséges patásokkal megtaláljuk a Fayumban, Alsó-Egyiptomban újabban előkerült maradványok alapján. Ott elénk tárul az elefánt származásának története oly világosan, oly tisztán, hogy az ősei hiánytalan sorozatával hivalkodó ló leszármazási táblája sem lehet tökéletesebb. A tapírnagyságú Paleomastodon mindenik állkapcsában öt zápfoggal rágott egyszerre, amelyekből három a pótfog. Ezek pótolták a tejzápfogakat, amelyek közül a legelől álló egészen félgömbalakú volt. Agyaraik száma négy. Testalkatuk hasonlított az elefántéhoz, de sokkal könnyebb volt. A fej és nyak nyúltabb, az ormány kezdetben csak mint megnyúlt fogni tudó felső ajak jelentkezik. A következő, az elefánthoz vezető fokozatot a harmadkor elején az Eocénben élt Moeritherium képviseli, melyet a régi Möris-tó medrében találtak. Koponyája kész mása a régiszabású patások koponyájának, csakhogy orrnyílása kissé hátratolódott, s nyilvánvalóan már kicsiny ormánya is volt. Fogazata teljes volt, megvolt benne minden fogféleség, kivéve az alsó szemfogakat. Azonban egy metszőfogpárja már lefelé irányuló agyarrá nyúlt meg, ez az első megjelenése az elefántagyarnak! De ezt az állatot másrészt félreismerhetetlen vonások kapcsolják a növényevő víziemlősökhöz, a szirénákhoz (Sirenia). Osborn ezért szárazföldi és tengeri ormányosokról beszél, melyeknek közös származását vitatja.

Mőriszállat (Moeritherium) rekonstruált rajza.
Az állat körülbelül 3 angol láb (90 cm) magas volt.