Az elefántok ősei Magyarország területén

FEJEZETEK

Összefoglaló visszapillantás a patás állatokra

Jóllehet még nagyon messze vagyunk attól, hogy hazánk természeti kincsekben és tudományos értékű ősmaradványokban rendkívül gazdag földjét megismerjük, már az eddigi néhány „próba-ásatás” és valamivel több véletlen lelet alapján is kimondhatjuk, hogy a geológiai multban Európában élt őselefántok minden faja Magyarország területén is előfordult.

Így a mai elefántoktól leginkább elütő kapafogú őselefántok (Dinotheridae) családja legközönségesebb fajának (Dinotherium giganteum Kaup.) csontmaradványaira pl. Baltavár, Rákoskeresztúr és Polgárdi felsőmiocénkori képződményeiben is ráakadtak. Ezeken kívül azonban legújabban a salgótarjáni szénbányászat munkálataival kapcsolatban az alsómiocénkori D. cuvieri-vel legalább is egyidős, legősibb típusú faj több csontjára is rábukkantak. Ezt a rendkívül érdekes leletet Éhik Gyula dolgozta fel, s megállapította, hogy ez a kapafogú őselefántok családja eddig ismeretlen nemzetségének (Prodinotherium) képviselője (P. hungaricum Éhik).

A négyagyarú őselefántok (Mastodontidae) családjának is csaknem minden Európából ismert faja Magyarország földjén is élt. Így a Harmadkor közepén a kis termetű, karcsú Mastodon angustidens Cuv. szinte gyakorinak mondható, mert hiszen eddig Salgótarjánban, Kőbányán, stb. is ráakadtak egyes maradványaira. Ennek több fajváltozatát (pl. M. angustidens, f. subtapiroidea Schles.) is ismerjük. Ezeknél jóval gyakoribb a felsőmiocénkori nagyobb termetű, nagyon rövid alsó agyarú M. longirostris Kaup., amely Magyarország nagyon sok pontján került napfényre (Baltavár, Kőbánya, Újvidék, stb.)

A legújabb s egyúttal legértékesebb masztodon-leletek egyike az, amelyet Páty község határában Éhik Gyula ásott ki 1928-ban. Az egy állattól származó nagyobb számú csontmaradvány mellett a lelet érdekességét nagyon fokozza az, hogy a M. longirostris alakkörébe tartozó ősemlőst betemető agyagrétegben nagyobb számú kagyló (főleg Congeria) és csiga (Vivipara) héja is látható, ami a geológiai kor pontos meghatározását nagyon megkönnyíti.

A masztodonok legfiatalabb hajtásai a M. borsoni Hays. s a M. arvernensis Croiz & Job.; ezek a Miocén végétől a Pliocén közepe tájáig éltek Magyarország földjén. Ennek bizonyságai többek közt a tatarosi, jászberényi és szentlőrinci leletek. Ezeknek az utolsó masztodonoknak tudvalevően már csupán két agyaruk volt, mint az elefántoknak.

Az igazi elefántok családjának pliocénkori fajai közül az Elephas meridionalis Nesti ismeretes hazánkból, míg az E. planifrons Falc. eddig még nincs biztosan kimutatva. Még közelebbről érdekelhet itt bennünket az, hogy – ha nem is nagyon gyakran, de – itt-ott mégis csak előkerülnek az indiai elefánt közvetlen őseinek (E. antiquus Falc.) maradványai, valamint legközelebbi rokonainak, a mammutoknak (E. trogontherii Pol. és E. primigenius Blb.) csontjai is. Ezek a fajok már mind a szerszámos ősember kortársai voltak. Ismeretes, hogy a mammutok rendkívül népes csordákban éltek a mai Szibéria területén, ahol agyaraik máig is jó állapotban maradtak fönn és – mint elefánt-csont – kereskedelem tárgyai. Nálunk a Nógrád vármegyei Jobbágyi határában akadtak valóságos földbe temetett mammut-csordára. Ezenkívül azonban az is bizonyos, hogy Magyarország belső területén nagyszámú mammutcsorda legelészett, mert az Alföld folyói, főként a Tisza sokszor vetik ki csontjaikat; a halászok hálóiba is sokszor akadnak belé. Majd mindenik alföldi középiskola gyűjteményében láthatunk a Tiszából kihalászott mammut-, sőt itt-ott masztodon-csontot is. Sajnos, hogy hazánkban a mammut itteni gyakorisága ellenére sem sikerült még eddig egy állat teljes csontvázára szert tenni.

Hogy a diluviális ősember hazánk területén is buzgón vadászott a mammutra, többek közt – a tatai lelettel kapcsolatban – Kormos mutatta ki, mert ott körülbelül 50–60 darab csonttöredék valóságos konyhahulladékként fordult elő. Ez a tatai lelet másfelől azért is érdekes, mert szopós borjú zápfogai is szerepelnek benne. Ebből a szemszögből az újabb monori mammut-lelet is érdekes, mert ott egy félig kifejlődött tinó csontjai kerültek napvilágra. S ez az utóbbi lelet azt is igazolja, hogy a mamnut csaknem a diluvium végéig élt a mai Magyarország földjén.