VIII. REND: Cetek (Cetacea)

FEJEZETEK

A ceteket a köznép ma is „cethalaknak” nevezi. Nemcsak mivel kizárólagosan vízben élnek, miként a halak és szárazföldre sohasem jöhetnek ki, hanem azért is, mert orsóalakú testük és uszonyuk felületesen szemlélve a halakra emlékeztet. Fejlődéstörténetük azonban azt mutatja, hogy halalakú külsejüket csupán a vízi élethez való alkalmazkodás folytán szerezték. A kis embrió feje, törzse és farka ugyanis nem helyezkedik el egymás mögött egyenes vonalban és minden határozott, éles elkülönülés nélkül, miként a halaknál. A fej és fark a törzzsel az összes emlősöket jellemzően szöget zár be. Ezenkívül a hátsó végtagok, amelyeknek pedig az újszülött ceten már nyoma sincs meg, mint kis kiemelkedések figyelhetők meg. Mindezt csak azt tudva érthetjük meg, hogy a cetek sem mások, mint átalakult emlősök, amit különben Kükenthal még részletesebben kifejtett „Die Wale der Arktis” (Fauna Arctica I. k. 1900) című alapos vizsgálataiban. Ezenfelül hangsúlyozzuk még azt is, hogy a cetek a többi lényeges vonásban szintén emlősök: tehát meleg a vérük, tüdővel lélekzenek és utódaikat a vízi életmód minden nehézsége ellenére is, emlőikből táplálják.

És az úgynevezett „halfark” is egészen különleges. A halak farkúszója merőleges. Ez vízszintes. A mozgásszerv szerepét van hivatva betölteni. Hozzávetőlegesen úgy hat, mint a hajócsavar, csakhogy nem fordul meg teljesen. Rendkívül erős izmokkal és inakkal van ellátva. Ezek azonban Roux szerint (Archiv f. Anatomie und Entwicklungsgeschichte, 1883) olyan finoman és sokszorosan osztódnak el az úszóban, hogy részei, még a farkcsigolyák is, egymáshoz képest önállóan mozgathatók. Eképen azután a hajócsavar által előidézetthez hasonló helyváltozás keletkezik. S tényleg a cetek, még az óriás nagyságúak is, hihetetlenül gyorsan és ügyesen mozognak. Az olasz „Etruria” futárhajónak szerencsés véletlen folytán a venezuelai partok közelében sikerült a tükörsíma és kristálytiszta tengeren a kísérő delfinekről pillanatfelvételt készíteni. Ezen a képen az állat testét csavarszerű, az úszómozgással létrejött vízörvények veszik körül.

A mellúszók, azaz a mellső végtagok evezésre szolgálnak. A hátsó végtagok, amelyekre semmi szükség sincs, külsőleg egészen eltűntek. Belsőleg, amint Kükenthal megjegyzi, csenevész, és az állat testében ülő csontocskákká zsugorodtak össze. A többi külső szerv is az állandó vízi életmódnak és a gyors helyváltoztatásnak megfelelően módosult. Így mindenekelőtt a fül. Külső része teljesen eltűnt. A füljárat vékony kötőszövetszalaggá fejlődött vissza, azon egyszerű oknál fogva, mert reá, mint segédszervre csak a levegőben történő hallásnál van szükség. A vízben fölösleges. Itt ugyanis az egész testfelület fogja fel a hanghullámokat és vezeti a tulajdonképpeni hallószervhez. A halcsontos ceteket jellemző néhány tapogatósertétől eltekintve, az összes ceteken hiányzik a szőrbunda, pedig a szárazföldre járó vízi emlősökön már csak azért is olyan sűrű és pompásan fejlett, hogy a „vízben nedvesek ne legyenek” és utána a szárazon ne fázzanak. A vízben, különösen az északi tengerekben annyira szükséges testmeleget a cetek vastag szalonnaréteggel oltalmazzák. Ez a bőr alatt halmozódik föl. De nem kevésbbé fontos szerepet tölt be, mivel a zsír könnyebb, mint a víz, a test fajsúlycsökkentésében is. Így megkönnyíti az óriási test helyváltoztatását. A bőrben található szőrképződmények maradványai szintén jelentősek. A bőr felső részéből gyökérszerűen behatolnak az irhába s így bensőleg is szorosan összekapcsolják a különböző bőrrétegeket, ami a gyors mozgás és az erős súrlódás közepette csak előny lehet. A változott életkörülmények következtében hiányzanak az emlősök szőrét kísérő faggyú- és izzadtságmirigyek. A vízben ugyanis a bőrön át történő mindennemű párolgás lehetetlen. A szalonnarétegnek ezenkívül még más kedvező hatása is van. Rugalmasságánál fogva csökkenti a mélybe merülő állat testére gyakorló irtózatos nyomást. A belőle kiszabaduló zsír pedig a cet egész bőrét vízhatlanná teszi azáltal, hogy azt át- meg átjárja. Így a cetek bőre, jóllehet nincsen benne faggyúmirigy, sohasem nedves. Erre a körülményre Guldberg figyelmeztet először s ez adja meg a bálnazsírnak, mint kenőszernek is az igazi jelentőségét.

Hasonlóképpen az eltérések egész sorát állapíthatjuk meg Kükenthal nyomán a belső szerveken. Valamennyi a kizárólagos vízi életmóddal és a jelentékeny testnagysággal mutat összefüggést. A csontváz aránylag könnyű. Laza szerkezete olajszerű anyaggal van átitatva, ami szintén a test fajsúlyának a kisebbedését segíti elő. A többi emlős súlyát ugyanis elsősorban a „nehéz csontoknak” köszönheti. A cetnek azonban megfelelnek a lazább csontok is, testét ugyanis a vízben könnyebben hordozhatja. A cetek vázát Kükenthal szerint a késői elcsontosodás jellemzi. Csak lassan és fokozatosan szorul ki a porc; így azonban a mellső végtagok mellúszóvá és evezővé való átalakulása is megkönnyül. Az ilyen végtagoknak nagy rugalmasságra és egyenletes hajlékonyságra van szüksége. Ezt pedig elérik azáltal, hogy az ujjak sok ízből állanak, nem úgy, mint a többi emlőséi, melyek három-négy csonttá nőnek össze. Három egyenlő nagyságú ujjpercük nemcsak hogy nem forr össze, hanem mindegyik önálló és egymáshoz képest elmozdítható. Sőt mindegyik még több részre is különülhet. A végtag alsó felének lemezszerű kiterjedésével ellentétben a felső rész, az úgynevezett felkar megrövidül. Ez különben az evezőműködésnek követelménye. Körmük és karmuk nincs. Kükenthal szerint az embriókon csupán gyenge nyomokban ismerhetők fel. Annál általánosabb figyelmet érdemelnek a barna delfin hátán és a hátuszonyán található bőrelszarusodások. Mint kihalt, fosszilis elődök örökségét magyarázhatjuk. Az utóbbiakon még Johannes Müller kimutatta a hasonló képződményeket. A mellúszónak egyirányú és könnyű evezőműködésével függ össze, hogy a vállövben bizonyos visszafejlődés észlelhető. A kulcscsont hiányzik és a lapos lapockacsontnak nincsen kiemelkedése. Még tovább, majdnem a teljes eltűnésig haladt ez a visszafejlődés a medencén. A Platanista-nemnek már egyáltalában nincsen medencéje. A többin két csontpálca képviseli, lazán helyezkedve el a húsban. A gerincoszloppal nincs semmiféle összeköttetésben. A hátsó végtagokat a cet életmódjában és mozgásában nélkülözheti. Így azután eltűntek. Ezt minden további nélkül el is fogadhatjuk. Sokkal nehezebb dolog azonban a koponya részaránytalanságának a kellő megértése, szabatosabban szólva, a páros koponyacsontoknak különböző nagyságú kialakulása a fej két oldalán. A folyamat már a delfineken is különböző méreteket ölthet, a kétfogú ceteken meg egyenesen meglepő. Érdekes azonban, hogy ez mindenkor csupán a csontos koponyára s tartalmára, az agyvelőre vonatkozik, és sohasem a fej külső alakjára. A páros testrészek elcsenevészesedése esetén általános jelenség, hogy nem történik az mind a két oldalon egyenlő mértékben. És ha a cetkoponyán a baloldali orrcsontok erősebben visszafejlődtek, mint a jobboldaliak, úgy az valószínűleg a farkúszó hajócsavarszerű mozgásával függ össze. Ez ugyanis a fejet állandóan ugyanabba s talán kissé egyoldalú irányba is tolja a vízben előre. Abel bécsi paleontologusnak (őslénykutató) a kihalt ceteken végzett összehasonlító vizsgálatai nagyon valószínűvé teszik, hogy az orrjáratoknak a koponya felső felére való áthelyeződése is befolyással volt erre.

Ezen a helyen mindjárt megemlékezhetünk az orról is. Az előbbi átalakulás reá is hatással volt. A cetek életében ugyanis, mint szaglószerv, már semmiféle szerepet sem játszik, mint a tüdőhöz vezető levegőút pedig teljesen a vízbemerülés kívánalmainak megfelelően módosult. Jellegzetes emlősorrként kifejlődve, a víz alatt semmiféle célja sem volna, a víz színére való felbukásnál is alig valami. A fogas ceteknek már nincs szaglóidegük sem, amely az orrtól az agyvelőhöz vezetne. Mint levegőút a fogas és halcsontos ceteken különböző. Az utóbbiakon egyszerűbb, mert a ferdén előrenyíló orrnyílások már a lefutásuk átal a víz behatolása ellen védve vannak. A fogas ceteken ellenben, ahol a koponyatetőre majdnem merőlegesen vezető orrjárat a legrövidebb út a tüdő és a külvilág között, a mellékkészülékek egész rendszerét: billentyűket és kis beöblösödéseket találunk. Valamennyi a vízálló zárást szolgálja.

A harmadik érzékszervet, a szemet kicsiségénél fogva hasonlóan csökevényesnek tekinthetnénk. A valóságban azonban – a fentebb már említett medencenélküli Platanista nemtől eltekintve – nem az. Sőt a legkülönbözőbb és legmesszebbmenő módon védve találjuk a nagy nyomás ellen, amelynek az állat ki van téve a mélybemerülés alkalmával. A szemgolyót kívülről rendkívül vastag ínhártya veszi körül. A látóideget finom hajszálerekből alkotott takaró burkolja. A hatalmasan fejlett szemmozgató izmok pedig erősebb védelmet nyujtanak, mint a szemgolyót közvetlenül párnázó rétegek. Végül a merev, mozdulatlan szemhéjakban erős izmok találhatók. A szem és a fül tehát működésképes. Csupán az orr, mint szaglószerv, veszítette el a jelentőségét, mivel, mint ilyen, a cetek életében nélkülözhető.

A nyak, a legtöbb vízi állatéhoz hasonlóan, igen rövid. Hét csigolyája egy vagy több részén nőhet össze. Különös figyelmet érdemel az állkapocs, amely ismét csak a Kükenthal-féle elmélettel értelmezhető, tudniillik a mély tengeri élethez való alkalmazkodással. A cetállkapocs ugyanis még abban az esetben is, ha sok foga van (a Stenodelphis nevű folyami delfinnél például 250!) – nem abban mutat bizonyosfokú visszafejlődést a többi emlőshöz képest, hogy nincsenek különféle, a táplálék megszerzésére és felaprítására módosult metsző-, szem- és zápfogai, hanem, hogy csak egyféle foga van. S ez egyszerűen a táplálék megragadására szolgál. A cetek nem rágnak. A víz alatt ez nehézkes lenne s ezért zsákmányukat egészben nyelik le.

Kizárólag élő állatokkal táplálkoznak. A halcsontos cetek főtápláléka a mély tengerekben nagy tömegben élő nyilttengeri csigák (Pteropoda) és rákfélék (Mysidae). Mások mindenféle halat, túlnyomólag heringet fogyasztanak, a nagy kardszárnyú delfinek pedig még a fókát és a kisebb fogas ceteket is elnyelik. Sőt ezek a félelmetes tengeri rablók megtámadják olykor az óriás halcsontos bálnát is. Nagy húsdarabokat szakítanak ki belőle, mire az nem egyszer elvérzik.

A halcsontos ceteken, amelyek Kükenthal vizsgálatai szerint a fogas cetekkel olyan kevés származástani rokonságot mutatnak, hogy mind a két csoportot egész bátran az emlősök külön rendjének vehetnénk, ébrény (embrió) korban fogkiemelkedéseket találunk. Ezek azonban nem fejlődnek ki. Helyüket a valódi halcsontot szolgáltató lemezek foglalják el. Keresett cikk s következménye lett az óriás bálna teljes kipusztulása. A halcsontok mesésen rugalmas, a végükön serteszerű szarúlemezek. A szájpadlás nyálkahártyájából nőnek ki s megfelelnek a többi emlős puha szájpadlásléceinek. A táplálék megszerzésére valók. A száj becsukásakor ugyanis áteresztik a szájüregben lévő vizet, az apró állatkák tömegét ellenben fogva tartják. A cetek táplálékukat nem rágják meg. Ennek pótlásául gyomruk három részre különült. A madarak begyéhez hasonlóan bélcsövük első felén a táplálékot szétőrlő és megpuhító előgyomor keletkezett. Felülete elszarusodott bőrrel és izommal bevont. Ezt követik azután a mirigyes, tehát emésztő részek.

A vízben való lélekzés és táplálkozás a lég- és tápcső teljes szétválasztásához vezetett és ezenkívül messzemenő elváltozást idézett elő a gégefő, és a torok egymásközti helyzetében, legalább is a fogas cetek körében. Ezeknél ugyanis a megnyúlt gégefő tompaszögben találkozik az orr hátsó nyílásával és vele a puha szájpadlás segítségével gyűrűs izommal van összekapcsolva. Ennek következtében a cetek a víz alatt bármennyit ehetnek a nélkül, hogy a víz a tüdejükbe hatolna. A táplálék a torokból kinyúló gégefő két oldalán halad lefelé. És hogy ilyen körülmények között mi mindent képesek lenyelni, azt beszédesen bizonyítja a következő eset. Eschricht, az északi vizek cetkutatója, hatalmas kardszárnyú delfint talált megfulladva, a torkában egy nagy fókával. Előzőleg azonban már 14 fókát és 13 palackorrú delfint kebelezett be.

A vízi élettel, különösen a folytonos alámerüléssel és vízalatti úszással összefüggésben mellüregük és tüdejük szintén módosult. Azáltal, hogy a rekeszizom a háti oldalon hátrafelé hajlik, tehát ferdén helyezkedik el, a mellüregnek és tartalmának, a tüdőnek a felső testrészben nagyobb hely jut, mint a többi emlősnél. De így mindjárt mint egyensúlyozó szerv is működik. Fölötte a gerincoszlop, alatta a gyomor. Helyzetét tekintve tehát hasonlít a halak úszóhólyagjához. Magának a tüdőnek a szövetállománya is alkalmazkodott a vízalábukáshoz. A különböző nyomás közepette sokkal jobban képes összehúzódni és kitágulni, mint a szárazföldi állatok hasonló szerve. Ezt a tulajdonságot nagyszámú rugalmas rostnak köszönheti, amelyek nemcsak a kilégzést segítik elő, hanem megengedik a mély vízben a levegővel telt tüdő összenyomását is. A kilégzés felbukkanás alkalmával és nagy erővel történik és előidézi az úgynevezett prüszkölést. A legújabb időkig mint az elnyelt víz kilövellését akarták értelmezni. A hideg, nedves levegőjű sarki tengereken már messziről észrevehető és a cetvadászok felderítő útjukon „nyom”-ként használják. Másrészről éppen ilyen erélyesen történik a belégzés. A folyamatot megkönnyíti a bordák laza kapcsolódása a gerincoszlophoz és a mellcsonthoz, ami különösen a halcsontos ceteken feltűnő. Ennek azonban megvan a káros következménye. A zátonyra jutott cetek szörnyű nyögés között és gyorsan pusztulnak el. Mellkasuk összeroskad a saját testsúlyuk alatt, ami a tüdővel lélekző emlősök között különben érthetetlen volna. A szokatlan mély belégzés ismét alábukó életmódjukkal függ össze, ami különben egész testszervezetükre reányomta a bélyegét. Alámerülés alkalmával a lélekzés szünetel. Struthers J. szerint a víz alatt nyugodtan úszó közönséges barázdás bálnánál a szünetek három és fél perc tartamúak. Veszély esetén, különösen a megszigonyozott állat egy óráig s néha még hosszabb ideig sem vesz lélekzetet. S ez nem jár semmiféle káros következménnyel. Az emlősök testében szerteszét előforduló csodarecék, azaz a vastagabb véredények minden átmenetnélküli finom elágazása ugyanis sehol sincs annyira kifejlődve, mint éppen a cetekben. Ezzel a berendezéssel azután lehetővé válik a vénás vagy artériás vérnek a test valamely helyén hosszabb időre való fogvatartása. Huzamosabb alámerülés esetén az agy- és gerincvelő a csodarecék révén az anyagcseréhez szükséges oxigéniumhoz mindig hozzájuthat. A testhőmérséklet Guldberg szerint 36–37 C°, tehát valamivel kevesebb, mint a legtöbb emlősnél. Emlékezzünk meg mindjárt a cetek hangjáról is. Életükben nem nagy szerepet játszik, amit már abból is következtethetünk, hogy a hangszalagok hiányzanak. Mindazonáltal egyes hortyogó és nyögő hangokat tudnak adni. Sőt az idősebb cetvadászok félelmetes ordításról is beszélnek. Úgy gondoljuk azonban, hogy ez a szörnyekkel folytatott izgalmas küzdelmekben született túlzás.

A szaporodásra és a fiatalok ápolására, gondozására szolgáló szervek közül különösen érdekesek a tejmirigyek. Hasonlóan azok a berendezkedések, amelyek közvetítésével a szintén levegőt belélekző fiatal cetek megkapják tejtáplálékukat. Micsoda nehéz feladat is a fiatalok szoptatása! Sajnos, az életből vett megfigyelések nem állanak rendelkezésünkre s így csupán a bonctani adatokból vagyunk kénytelenek következtetéseket vonni. A két tejmirigy (a bőrmirigyek egyedüli maradványa a cet testén) a test két oldalán fekszik, legtöbbször hosszúkás, hasítékszerű táskába rejtve. Csak a szoptatós állatoké látszik ki. A tejmirigyeken erősen fejlett bőrizom fekszik, amely lefutásában az erszényesekére emlékeztet. A táska, az erszény szintén izmos. Ezek alapján tehát elgondolható, hogy mihelyt a fiatal állat megérinti anyja emlőjét, abban inger váltódik ki. Hatására azután az erszény izmai odaszorítják a fiatal állatot, legalább is az első felét, az előbb említett bőrizmok meg a tejet közvetlenül belenyomják a tápcsőbe. Ez annál is könnyebb, mert az utóbbi nyílása, amint azt már fentebb vázoltuk, a légcsőtől teljesen el van választva. Sőt az is elképzelhető, hogy a már valamivel idősebb fiatalok egyszerre szopnak és lélekzenek. Az anyának nem kell mást tennie, mint kissé oldalt fordulnia s ezáltal már lehetővé válik, hogy orrnyílásuk a víz színén legyen ugyanakkor, amikor szájukkal az emlőhöz tapadnak. És hogy ez az elgondolásunk mennyire valószínű, támogatja az a körülmény is, hogy a nőstény cetek szülés céljából mindig a sekély és csendes öblöket keresik föl, még akkor is, ha ott nyugtalanítják vagy üldözik őket.

A cetek tejét vegyileg már többször megvizsgálták s az elemzések azt mutatták, hogy nincs benne tejcukor és más szénhidrát, de annál több a jódtartalmú és a halszagra emlékeztető zsír. Magyarázatát olyképpen adhatjuk, hogy a szopós cetnek a hideg tengerben fokozott mértékben van melegre szüksége. Megtehetjük ezt már csak azért is, mert az északi tájak állatainak a teje, így elsősorban a rénszarvasé, a közönséges tehéntejhez hasonlítva ugyanilyen irányú eltolódást mutat, azaz kevesebb benne a cukor, és több a zsír.

Agyvelejüknek, szellemi tehetségük hordozó szervének tanulmányozásakor nem szabad elfelednünk, hogy a fej megnagyobbodása, amely az ámbrás ceten és az óriás bálnán a testhossz egyharmadát elérheti, a koponyának csupán állkapcsi és arci részére vonatkozik, s nem magára az agyvelőüregre. A cetek agyveleje, abszolút súlyát tekintve, megközelíti az emlősök legnagyobb agyvelejét. A közönséges barázdás bálnáé pl. 7 kg. De ez a túlsúlyhoz viszonyítva, az értelmi képességükre vonatkozólag éppen olyan keveset mond, mint a már szinte túlságosan kifejlett barázdák. Az utóbbiak a nagymérvű anyagcsere számára a felületet nagyobbítják, hogy így kellő mennyiségű vér és nyirok férhessen hozzá. Ennek ellenére is a Delphinus nembe tartozó egyes kisebb fajok agyvelő- és testsúlyának aránya meglepő eredményeket mutat, amennyiben felülmúlja a macska, róka, farkas, kutya, sőt még a gibbonmajom arányszámát is. Érdekes, hogy a népmesék és mondák a delfinnek már ősidők óta emberi értelmet tulajdonítanak.

A vízalábukás és a vízalatti úszás a cetek életében fontos tevékenység. Mindkettőt állandóan cselekszik nemcsak táplálékszerzés, hanem helyváltoztatás céljából is. A kétféle életműködésnek megfelelően alakult azután egész testberendezésük. Az alábukás adja meg valószínűleg a farkúszony harántállásának is a magyarázatát. Kükenthal értelmezése szerint az ilyen helyzetű úszony a hajócsavarra emlékeztető mozgásával a testet egyszerűen a mélybe hajtja.

Életüket újabban Racovitza G. Emil tanulmányozta behatóan, aki, mint zoológus vett részt a belga délsarki expedicióban. Szerinte minden egyes fajt határozott, jellegzetes szokások jellemzik, amelyek már a közel rokonfajokon is mások. Így azután már messziről, egyszerűen mozgásuk: lélekzés és alábukás révén megismerhetők. A folyamat általánosságban úgy történik, hogy a cet hosszabb alámerülés után hosszú levegősugarat lövell ki, majd gyors egymásutánban néhány rövidet lélekzik és kissé lebukik, míg végül egy mély lélekzetvétel után ismét a mélybe merül. A kilélekzés minden alkalommal akkor következik be, amikor a fejcsúcs az orrnyílással egyetemben eléri a víz színét. Az orrtájék ilyenkor púpszerűen kiemelkedik. Ezzel a képességgel különösen a halcsontos cetek rendelkeznek. Valószínű, hogy megvan a fogas ceteknél is. A fej és hát különböző időben és módon jelenhet meg a felszínen s ebben azután az egyes bálnafajok különböznek egymástól. A mély kilégzést Racovitza az óriási hátúszós bálnánál öt-hat másodpercre becsüli. A közben keletkező hangos zörejt a fém csengéséhez hasonlítja, amelyet a nyomás alól felszabaduló gőz hoz létre a rézcsövön átáramolva. De ez nem valódi hang, amint nem az az eldugult orrnyílás füttyszerű szelelése sem. A régi idők óta annyit emlegetett látható levegősugár, amit különben csak a 10 m-es s az annál nagyobb cetek tudnak létrehozni, fehér, gyöngyszerűen fénylő gőztömeg. A közönséges barázdás bálnáé vékony és hosszú, becslés szerint 15 m magas; rövidebb és vastagabb a halcsontos bálnáké. Mindkettőé szélcsendes időben s lassú mozgás közepette merőleges, szélfúváskor és gyors helyváltoztatáskor ellenben hátrahajló. Az ámbrás cet és nagy delfin kilövellt levegősugara az orrnyílásuknak megfelelően előrehajló. A levegősugár fenn szétterül, majd alul leválik az állatról s felhőként szétoszlik a levegőben.

A bálna lélekzése. Első és második fokozat.

Racovitza személyesen is meggyőződhetett arról, hogy a kilövellt levegősugár tiszta levegő. Egy alkalommal ugyanis közvetlenül a hajó mellett felbukkanó cet az arcába lövellte a sugarat. Megfigyelőnk meggyőződhetett mindjárt a meleg és nedves levegő kellemetlen szagáról is, amiről különben Baer Károly Ernő is beszél, s amelynek a magyarázatát mindezideig még nem tudjuk. Talán csak nem az állat egész testét átitató zsír az oka? Folyadékot, mégpedig vérsugarat, a többi emlőshöz hasonlóan csak a tüdejükben megsebzett cetek lövellnek ki. Mindennek ellenére a nagy cetek levegősugarából mégis cseppek hullanak alá, amint azt újabban Dahl és Schnee, két szavahihető természetbúvár Új-Guinea Humboldt-öblében két ámbrás ceten megfigyelte. Hogy is volna másképpen látható a meleg klímájú szélességek alatt a nagy cetek lélekzése! Vosseler az Adeni-öbölben 35 C° meleg mellett hét tengeri mérföldről látta! A nehézséget Portier, a párizsi Sorbonne élettantanára oszlatja el. Szerinte minden, nyomás alól felszabadult gőz a feszültség megszűnte után rögtön lehűl. A nyomás s azt követő lehűlés a kis delfineknél csekély s így még hideg levegőben sem tudják létrehozni az ismeretes levegősugarat. A nagy ceteken ellenben olyan nagy, hogy a kilélekzés még a trópusi tengereken is messziről látható. A feltűnően rövid ideig tartó belégzés a hosszú időt igénylő kilégzéssel szemben azzal értelmezhető, hogy az első működéskor az orr ellaposodik és a nyílások kitágulnak. Tehát rövid idő alatt éppen annyi levegő képes rajtuk beáramolni, mint a megnyúlt és szűknyílású orron kifelé lassan és sokáig.

A hosszú ideig tartó s mély alámerüléseket fajonként változó számú kisebb lebukások kísérik. A fogas ceteknél gyakrabban ismétlődnek, mint a halcsontosoknál. Minden egyes lebukást lélekzetvétel előz meg. Ilyen alkalommal mindig először a nyaki tájék jelenik meg a víz fölött, majd a hát, a különböző fajoknál más és más terjedelemben. A fark azonban sohasem látható. A két lemerülés között az állat egyenes irányban tovaúszik. Az ámbrás cet legtöbbször körülbelül 60–70-szer ismétli a köztes lebukásokat, és a legtovább – 1 óra 20 perc – marad a mélybe merülve! A mélybebukást az egyes fajok ismét különbözően végzik. Valamennyire jellemző azonban, hogy ilyen alkalommal a hát sokkal jobban kiemelkedik a vízből, mint a közönséges köztes lebukásoknál. A közönséges barázdás bálna teste például majdnem körré gömbölyödik, a halcsontos bálnáknál és ámbrás cetnél pedig még a fark is megjelenik a víz felett ide-oda lebegve. A delfinek a levegőbe pattannak, amint azt már gyakran megfigyelték és úgy vetik magukat fejest a mélybe.

A bálna vizalábukásának különböző módjai: a)=közönséges barázdás bála, b)=közönséges hosszúszárnyú bálna.

Hogy milyen mélységbe merülnek alá a cetek, arra vonatkozólag közvetlen megfigyeléseink nincsenek. Csupán következtetéssel élhetünk. A megszigonyozott állatok ugyan néha többszáz méter zsineget gombolyítanak le s ez tekintélyes mélységre enged következtetni. Ne feledjük azonban, hogy a levegővel lélekző állatok csak bizonyos nyomást képesek elviselni, ennek átlépése esetén a tüdő levegője a vérben feloldódik és a nyomás megszüntével a levegőhólyagok halált okoznak. Az embernél például három légköri nyomás a határ, ami harminc méter mélységnek felel meg. Ezenfelül a ceteknek kicsi a fajsúlya. Alig valamivel nagyobb, mint a tengervízé, a halcsontos bálnáknál és az ámbrás cetnél pedig kisebb. Ilyen körülmények között a cet csak fáradsággal hatolhat a mélybe. Szeme 50–60 m mélységben alig lát már világosságot. Táplálékot sem talál. Mit keressen tehát a mélyben? De a cetek a mély tengerekben sem maradnak tovább a mélyben, mint a partok közelében, ami meg szintén arra utal, hogy ott is csak jelentéktelen mélységbe hatolnak le. A nagy cetek az általuk felsodort vízben, az úgynevezett „hajósodor”-ban zsírnyomot hagynak. Nehéz megmagyaráznunk, hogy honnan származik ez. A bőrük nem választhatja ki, hisz nincsenek faggyúmirigyei. Nem gondolhatunk másra, mint hogy ez a zsiradék a végbélnyílásukon át jön ki. Feltevésünket Racovitza megfigyelése is támogatja. A nagy cetek úszó ganéját ugyanis zsírfoltokkal látta körülvéve.

Megoldatlan kérdés még, hogy alszanak-e a cetek, és hogyan. Éjjel-nappal hallják őket prüszkölni s egy-egy hajót több napon át is kísérnek. De nehéz is elképzelnünk, hogy miképpen végzik ezt a nélkül, hogy a víz alá ne merülnének, vagy pedig legalább is hasukkal fölfelé ne billennének. A víz alatt pedig nem aludhatnak, mert lélekzés céljából időnként a felszínre kell jönniök. A cetvadászok régebbi megfigyelései alapján talán csak a grönlandi bálnának a tengervíz színén való nyugodt pihenését minősíthetjük alvásnak.

A ceteket régebbem szinte magától értetődően a nyilt tengerek lakóinak tartották. Ma Vanhöffen bizonyítékai alapján más nézeten vagyunk. Elsősorban is a kutató utazóknak a reájuk vonatkozó megfigyelései a parti zóna sekély mélységéből vagy a jégmezők közeléből valók. Azonfelül a plankton expediciók kutatásából tudjuk, hogy a nyilt tengerek a partmentiekhez viszonyítva, állat- és növénytartalmukat tekintve, szegények, mivel az áramlások azt a partok felé sodorják s ott nagy tömegben halmozódik össze. Ez azután magához csalogatja a halakat és a lábasfejűeket. A cetek összes tápláléka tehát a tágabb értelemben vett parti zónában található s így egészen természetes, hogy maguk is itt tartózkodnak. Ennek azután megvan a jogi vonatkozása is a cetek fenyegető kiirtását illetőleg. Mint a nyilt tengerek lakói nemzetközi szabad zsákmánynak tekinthetők. A parti zónában azonban a közeli szárazföldhöz tartoznak s ennek az oltalma alá tartoznak. Ezen a helyen mindjárt megemlítjük, hogy a Keleti-tengert nem lakják állandóan. Csupán nyáron és ősszel keresik föl, mert aránylag kevés növény- és állat él benne s így nem találnak elegendő táplálékot. Mellesleg megjegyezzük, hogy a trópusok édesvizeiben is élnek delfinek. Igaz, hogy csak kis számban és azok is elcsenevészedett alakok s így egyáltalában semmiféle szerepet sem játszanak.

Éppen azért, mivel manapság kételkedünk kizárólagos nyilt tengeri voltukban, nehezen tudjuk megállapítani, hogy Eschricht 1849-ből származó s életmódjukat ecsetelő leírása milyen mértékben helytálló. Vázlatai ugyanis abból a feltevésből indulnak ki, hogy a cetek a nyilt vizek kozmopolita lakói. Annyi azonban mindenesetre bizonyos, – hiszen éppen ezen alapszik nem utolsó helyen a cetvadászat is – hogy bizonyos fajok adott időben és adott helyen megjelennek és ismét eltűnnek. Tehát évszakonkint szabályosan vándorolnak. Magától értetődő, hogy ez összefüggést mutat a táplálékul szolgáló állatoknak a különböző tengerekben való megjelenésével, másrészről meg az utódaikról való gondoskodással. Ilymódon a cetek vándorlásában madaraink költözésének némi ellenképét fedezhetjük fel.

„A megegyezés – írja Eschricht – legfeltűnőbben az évről-évre szabályosan ismétlődő vándorlásban nyilvánul meg, mégpedig időszakát, útvonalát és pihenőhelyeit tekintve. A Faröer szigetek déli felén különösen a Qualbon-fjordban ősszel, Szt. Mihály nap tájékán 3, 4–6 kétfogú cet látható. Így volt ez 180 évvel előbb is s már akkor is az a szóbeszéd járta, hogy hasonlóképpen volt a pogányidőkben. A Davis-szorosban, Jakobshafen, Pisseblik és Frederikshafen környékén minden nyáron megjelenik a part közelében a keporkak vagy hosszúszárnyú bálna. Régi idő óta megfigyelték már. A norvég partokon csupán a Bergen közelében levő Skogsvaag- és Qualvaagban található minden nyáron a vaagehval vagy a csukabálna.

Ez a határozott tartózkodóhelyhez való ragaszkodás annál is meglepőbb, mert ott az állatok kíméletlen és véres üldözésben részesülnek. És ha ez olyan mértéket ölt, hogy minden alkalommal minden egyes ott megforduló cet az életével fizet, úgy ez a ragaszkodás csak bizonyos helyhez való kötöttségen nyugodhat; és talán feltételezhetjük, hogy az összes állatok lemészárlásával nem forog fenn a lehetőség, hogy valamelyik tapasztalt öreg vezetésével a kevésbbé veszélyes helyeket keressék föl. Csakhogy ahol nem semmisítik meg teljesen az állományt, ott is évről-évre visszatérnek. És most már az a lényeges, ha az üldözés csupán egy példányt ért és az valami sebesüléssel megmenekült, úgy számos esetben a következő évek folyamán ismét megjelent, míg végül is terítékre került. Így történt ez azzal a barázdás bálnával is, amelyet a hátúszóján lévő likról ismertek már és Skótország egyik öblének a halászai húsz éven át rendszeresen megfigyeltek, míg végre sikerült elejteniök. „Holy Pike” néven emlegették. Talán ide tartozik a következő eset is, amelyet Bennet említ az egyik ámbráscetről. Az Új-Zéland melletti vizeken a bálnavadászok „New-Zealand Tom”-nak neveztek egy régi idők óta ismert nagy, meglehetősen vad és a hátán feltűnően színezett példányt. Legszembetűnőbb azonban Steenstrup adata: „Izland parti lakói neveket adnak a cetjeiknek. Az egyes példányokat, mint személyeket ismerik. Az állatok mindig ugyanazon öblöket választják az ellésre. Az anya rendesen minden második évben jelenik meg. A fiatalokat elveszik, de az anyákat nem bántják. Ezek élete csak akkor forog veszedelemben, ha idegen öbölbe tévednek.”

Ami a vándorútjukat illeti, azokban minden szabályosság mellett, többé-kevésbbé jelentékeny eltérés is fordul elő. Ez különben a vándorló állatoknál állandó jelenség. Úgy látszik, hogy útjuk irányára nem annyira az áramlásnak, mint inkább a szélnek van jelentős befolyása. Számos tapasztalt ember állítja ugyanis, hogy a széllel szemben kell úszniok. Annyi bizonyos, hogy nem csupán egyes példányok terelődnek el a megszokott úttól, hanem egész csoportok is, így pl. az a 32 ámbrás cet, amely 1784-ben, s az a 70 kétfogú cet, amely 1812-ben a francia partokon elpusztult. Az utóbb említett faj történetében is van egy különös példa arra vonatkozólag, hogy a rendes útiránytól hosszabb-rövidebb időre eltérnek. A nagy csapatok elvonulása ugyanis 1754-től 1776-ig, tehát 22 éven át csaknem teljesen szünetelt. Azóta azonban évről-évre ismétlődik és az utóbbi időben éppen növekedőben van. Ez az eltérés a megszokott útvonaltól s talán a folyamtorkolatokba való szándékos benyomulás az oka, hogy a cetek időnkint nagyobb számban vetődnek a partra és így a partilakók zsákmányául esnek, amint régebben a grönlandi bálnával is megtörtént, amely most már csak a magas északon található.

A cetek, mint általában a legtöbb vándorló állat, társaságkedvelők. Bő eleség helyén gyakran száz, sőt ezernél is több található együtt, s nem csupán ugyanazon, hanem különböző fajokból. A partlakók bizonysága szerint a nagy vándorló csapatokhoz is csatlakoznak vagy közéjük vegyülnek egyesek, amelyek más fajhoz tartoznak. A nagy csoportokba az idősebb hímek vezetésével kiváltkép nőstények tartoznak. A nőstények ugyanis sokkal jobban szeretik fiaikat, mint a legtöbb állat s ezenfelül azok felnevelése és védelme is kizárólag az anyára hárul. A cetek kisebb-nagyobb csoportokba való verődése tehát részben az eleségben, részben a társasági és családi körülményekben találja a magyarázatát. Némely fajnál azonban, mint a vándorló állatoknál általában, abban az ösztönben is, hogy vándorlás alatt egymáshoz csatlakoznak.

A szaporodás idejéről még nem rendelkezünk pontos adatokkal. Talán az év minden szakában szaporodnak, leggyakrabban azonban bizonyára a nyár vége felé. Úgy látszik, hogy ilyenkor a csordák párokra oszlanak s ezek hosszabb ideig élnek együtt. Közvetlen megfigyeléseink hiányzanak arra vonatkozólag, hogy a vemhesség meddig tart. Guldberg G. A. beható összehasonlító vizsgálódások alapján arra az eredményre jött, hogy a nagyobb hátúszós bálnák vemhességének az ideje legnagyobb valószínűség szerint 10–12 hónap. A legnagyobbaké azonban valószínűleg egy évnél is több. Az újszülött, de már alaposan fejlett kölyök hossza az anyjáénak egynegyed-egyötöd része.

Magáról a szülés lefolyásáról sincs semmiféle adatunk. Testalkatuknak megfelelően születésük utáni pillanattól kezdve ugyanazon mozgásokat kénytelenek végezni, mint az öregek, mert különben megfulladnának. Már ebből is következik, hogy nagyon fejlett állapotban kell a világra jönniök, hogy megélhessenek. Mindamellett anyjuknak még nagyon gondosan kell ápolni őket és nagyon sokáig szoptatni.

Régebbi megfigyelők az állították, hogy a szoptató anya szoptatás közben éppúgy zavartalanul tovább úszik, mint más alkalommal, s a csecsén függő kölykét egyszerűen maga után vontatja. S ez legalább a delfinfélékre áll is. A nagy cetekre vonatkozólag ellenben hangsúlyozva jegyzi meg Scammon, hogy míg anyai kötelességüket teljesítik, szinte elbágyadva fekszenek a vízben. Testük hátulsó részét a víz színe fölé emelik s kissé oldalt dőlnek, hogy szopó kölyküknek kényelmes helyzete legyen. A kisebb fajtákat valószínűen sokkal előbb el lehet választani, mint a nagyokat, amelyek első esztendejük betölte előtt aligha lehetnek képesek arra, hogy az eleségüket maguk szerezzék meg. Addig az anya megható gondossággal ápolja őket. Szembeszáll érettük minden további nélkül bármilyen veszedelemmel, amely mind a kettőjük életét veszélyeztethetné, és sohasem hagyja el őket ameddig élnek. Úgy látszik, hogy a kicsinyek lassan fejlődnek. A halcsontos cetek életük 20. esztendeje előtt aligha alkalmasak a szaporodásra. Hogy meddig él a cet, azt nem tudjuk. Azt állítják, hogy a magasabb kort meg lehet állapítani egyes jelekből. A testen és a fejen a szürkeség megnagyobbodik. A fehér szín megsárgul. Zsírtömege apad, szalonnája megkeményedik, az inas részek pedig szívósak lesznek. Csakhogy azt az időt, amikor ezek a változások megkezdődnek, nem tudjuk megállapítani.

A ceteknek is van ellensége, különösen életük első felében. Egyes cápafajok és a kardszárnyú delfin állítólag valósággal vadásznak a fiatal cetekre, sőt megtámadják az idősebbeket is s azután napokig élvezettel fogyasztják az óriási hullát. Az egyik vadászhajó legénysége Auckland közelében szemtanuja volt annak, hogy egy anyacet miképpen védte a kicsinyét a kardszárnyú delfinnel szemben. Körüljárt, miközben állandóan ide-oda csapkodott, míg végül farkúszójának hatalmas ütésével leterítette az ellenfelet. Az ütés leszakította hátuszonyát és a hátán a húst annyira összeroncsolta, hogy a vadászok könnyűszerrel kézrekerítették. A cetek legveszedelmesebb ellenfele azonban az ember. Rendszeresen üldözi több mint ezer esztendeje a rend számos faját és egynéhányát már csaknem ki is irtotta.

Kezdetben valószínűen megelégedett azokkal a cetekkel, amelyeket a tenger hozott neki, vagyis azokkal, amelyeket a viharok vetettek a partra. Csak később gondolt arra, hogy küzdelembe bocsátkozzék a tenger óriásaival. A baszkoknak tudják be érdemül, hogy ők voltak az elsők, akik a XIV. és XV. században külön cetvadászhajókat építettek. A bátor tengerjárók az első időben megelégedtek azzal, hogy az országukról elnevezett öbölben vadásztak a cetekre. De 1372-ben már neki vágtak a távoli északnak s ott meg is találták a tulajdonképpeni bálnaterületeket. Nagyszerű eredményeik azonban felkeltették a többi tengerésznépség irígységét. Már a XVI. században angol és hollandus bálnavadászhajók jelennek meg a grönlandi vizeken. Csakhamar fellendül ez a foglalkozás. Az 1676 és 1722 közti években a hollandusok 5886 hajót küldöttek ki s ez alatt az idő alatt 32.907 bálnát ejtettek el, amelynek akkori értéke legalább 420 millió pengő lehetett. Ilymódon váltak a Spitzbergák „észak aranymezőivé” és az állandó bálnavadászatok a hollandus nemzeti jólét alapjává. A Hansa-városok és az Északi-tenger német partvidéke szintén résztvettek a gazdag eredménnyel járó vadászatban. Nagy Frigyes 1768-ban cetvadászhajókat építtetett. Az angoloknak ugyanezen időtájt 222 hajójuk járt az északi vizeken. Nem sokkal rá az északamerikaiak lettek a legbuzgóbb cetvadászok. Scammon-tól származó összeállítás szerint 1835-től 1872-ig, tehát 38 év alatt 19.943 hajó foglalkozott cetvadászattal. Az eredmény 3,671.772 tonna vagy hordó cetvelő és 6,553.014 tonna halzsír volt 272,274.916 dollár értékben. Scammon becslése szerint ennek az eredménynek eléréséért évenkint 3865 ámbrás cetet és 2875 halcsontos bálnát kellett megölniök. Ehhez azonban még 1/5-részt, mint megsebesített és így elpusztult állatot hozzá kell számítanunk, úgyhogy az adott időközben elpusztított cetek számát 300.000-nél kevesebbre nem vehetjük. Magától értetődő, hogy az ilyen korlátlan és meggondolatlan pusztítás következtében még a leggazdagabb bálnaterületek is kimerültek.

Néhány évtizeddel ezelőttig kiváltképpen a hosszú cirkáló utakra felszerelt hajókkal űzték a cetvadászatot. Túlnyomóan két fajra vadásztak, mégpedig az északi vagy grönlandi bálnára, amely a legjobb halzsírt és az embernagyságú halcsontokat, az ú. n. szilákat szolgáltatja miért is igazi ceteknek (right wales) nevezik őket, továbbá az ámbrás cetre. Az utóbbiak darabjáért nagyság és piaci ár szerint 15.000–30.000, sőt olykor 40.000 márkát is fizettek. A vadászat – miként azt Pechuel-Loesche vázolja – különberendezésű csónakokkal és bátor, vakmerő legénységgel történt. Annyira megközelítették az állatot, hogy a csónak orrában álló ember a hosszú zsinegre erősített szigonyt egész biztossággal a zsákmányba vághatta. Mihelyt a szigony talált, teljes erővel visszafelé eveztek. Ez mindig válságos pillanat. Az ember ugyanis sohasem biztos a felől, hogy a megsebzett állat véletlenül, esetleg szándékosan, roppant farkával nem borítja-e föl a csónakot alulról, ha ugyan a levegőbe nem röpíti, avagy felülről, mint óriási légycsapóval nem zúzza-e darabokra. Ha a megriadt cet menekül, a következő pillanatban utána gombolyodik a zsineg. Percenkint olykor 100–150 fonálnyi. Most a csónak biztos állású, mint mondani szokás: „kikötött”. Erre a szigonyos és kormányos helyet cserél. Az előbbi hivatása a cet „megkötése”. Megölése az utóbbira vár. S ezzel kezdetét veszi a tulajdonképpeni küzdelem és a veszély. Arra természetesen még gondolni sem lehet, hogy a lemerülő állatot mozgásában feltartóztassák. A nagyobb bálnák ugyanis a csónakot a mélybe rántanák, mint a horgot elkapó hal a könnyű parafát.

A megsebzett cet olykor 100–200 fonálnyi zsineget visz magával a mélybe, ahol mozdulatlanul viselkedik mindaddig, míg a levegőhiány felszállásra nem készteti. Ez rendszerint fél óra mulva következik be. A zsineg iránya ilyenkor jelzi már, hogy hozzávetőlegesen hol fog felbukkanni. Azon a helyen azonban újabb meglepetés vár reá. Egy másik csónak várja és ismételten megköti, azaz megszigonyozza. Csak az esetben, ha ez is sikerül, lehet reményünk a biztos eredményt illetőleg. Az újonnan megsebzett állat most már vagy a kínzóinak támad, vagy pedig mivel levegőhiány miatt a mélybe nem merülhet, menekülni igyekszik. Tovasiklik a tenger színén. Őrült hajsza kezdődik erre, amelyben rendesen csak néhány csónakhossznyi zsineget hagynak szabadon. Puffogva, prüszkölve szántja a sötét óriás a hullámokat. Tajtékozva csapnak szét a habok. Tejfehér tömegek szállnak a levegőbe, valahányszor az állat menekülni igyekezve, dühösen csapkod a farkával. Mögötte két-három csónak röpül, telve mindenre elszánt emberekkel. Olykor eltűnnek a tajték- és hullámbarázdák között. Máskor meg úgy tetszik, mintha elmerülnének az őrült vágtatásban, a magasra csapó hullámok között. De azért föltartóztathatatlanul mennek előre a végtelen óceánon, nem törődve azzal, hogy éjjel van-e vagy nappal. A helyzetet nem ismerő néző joggal azt hihetné, hogy a legszilajabb tengeri tréfának a szemtanuja... Végre fáradtan megáll a cet. Bágyadtan és nehézkesen, vagy tombolva és vak dühvel csapkodva maga körül, hánykolódik a habok között. Most közelébe férkőzhetnek a csónakok. Óvatosan kerülik a fark szomszédságát. Rátörnek. Robbanó lövegekkel vagy kézi lándzsával, amelynek vékony vasát két méter mélyre is beledöfik, igyekszenek megölni az állatot. Ha bármelyik eléri a tüdőt, akkor a bálna vért lövell, felhúzza a „vörös lobogót”. Most már aránylag gyorsan múlik ki, bár gyakran csak hatalmas halálküzdelem után. Ennek a végét biztos távolból várják be a csónakok.

A huszonhárom vadászaton, amelyen Pechuel-Loesche résztvett, két csónak teljesen összetört. Másik három többé-kevésbbé megsérült és két embert agyonütött farkával a cet. Egy harmadikat a mélységbe rántott a zsineg. Ez azonban ismét felbukott és megmenekült. De a negyedik, aki szigonyos volt, eltűnt a zsineggel együtt. Sohase látták viszont.

Az elejtett cetet erős lánccal megkötik a farka töve körül és a hajó oldalához vonszolják. Majd egy függő, libegő állványt bocsátanak le. Ez vízszintesen áll a bálna fölött. Rajta járnak-kelnek a szalonnavágók, akik botokra kötött éles késekkel előkészítik a szalonna lefejtését. Most a cet egyik úszójára csigát kötnek s ezt oly módon szakítják el a testtől, hogy vele együtt egy 1.3–1.9 m széles szalonnadarab is leválik, körülbelül úgy, mint hámozáskor az alma héja, vagy pedig a szivar borító levele. Közben az állat teste hossztengelye körül lassan forog. Kedvező idő esetén mindjárt kötéllel a derekán egy matróz is leereszkedik a bálnára. Fejszével elválasztja a halcsontos cet felső, az ámbrás cetnek pedig az alsó állkapcsát. Mindkettőt azonnal felhúzzák a fedélzetre. Az elsőből kiszedik a halcsontot, az utóbbiból meg a szép fogakat. Az ámbrás cet roppant koponyáját két darabban húzzák föl, hogy kiszedjék belőle az értékes cetvelőt. A szalonna lehántása az állat fajtája, nagysága és az idő kedvező vagy kedvezőtlen volta szerint 4–8 órát vesz igénybe. Ha az összes értékes részt már lefejtették, eloldják a láncot s a törzs idomtalan hústömegét útnak eresztik.

A fedélközre eresztett óriási szalonnadarabokat a legénység rövid késekkel apró, hosszúkás darabokra vagdalja. Ezeket azután a fedélzetre hajigálják, ahol kézzelhajtott gép segítségével mélyre bevagdossák, mielőtt az olvasztókatlanba tennék. A zsírolvasztást a fedélzeten befalazott nagy vasüstben végzik, melynek rostélyát víz veszi körül. Kezdetben fával tüzelnek. Később azonban kizárólag a már kisütött szalonnával, amely annyi hőt fejleszt, hogy a bálna összes zsírját kiolvaszthatják vele. A kiolvasztott halzsírt hűtőkazánban lehűtik s azután hordókba folyatják.

Néhány évtized óta rendszeresen és nagyszerű módon űzik a partmenti cetvadászatot Skandinávia északi részéről. A XIX. század hatvanas éveiig a hátúszós bálnák különböző fajtáit alig üldözték. Kevés zsírt adtak s hozzá még mozdulataikban vadak és mozdulataik megbízhatatlanok voltak. Már régi idő óta fáradoztak olyan szigonyágyúk feltalálásán, amelyek lövedéke nemcsak „megfogja” az állatot, hanem mindjárt meg is öli. Úgy gondolták, hogy ilyen felszereléssel mindenféle nagy cetet, még azokat is, amelyekre eddig nem vadásztak, sikeresen lehet majd üldözni. Az első szigonyágyúkat Cordes-nek sikerült 1867-ben Bremerhavenben előállítani. Rechten Ph. igyekezett azután meghonosítani az amerikai cetvadászok körében, míg Norvégiában Foyn S. alkalmazta először. Vállalkozása sikerrel járt s miután Foyn szabadalma 1882-ben lejárt, Skandinávia északi partján valóságos nagyipar fejlődött ki. Ez nem csupán a cetek mindenkor felhasználható részét dolgozta föl, hanem az eddig eldobott maradványokat: a húst és a csontot is értékesítette, mint műtrágyát.

Szigonyágyú egy norvég cetvadászgőzösön.

Erről az iparról Kükenthal a saját megfigyelései és Horn kapitány szóbeli előadása nyomán a következőket közli: „Tromsőtől kezdve Finn- és Oroszország partja mentén egész sereg cetvadász-állomással találkozunk. Az utolsó Jeredike (Port Vladimir) közelében van. Valamennyi egy-egy gyárból s a szükséges melléképületekből áll. Van ezenkívül még egynéhány kis gőzösük, amelyekkel vadászni járnak a tengerre. Mindegyiken az előárboc helyén kis dobogó áll. Rajta szigonyágyú. A löveg nehéz, kovácsolt vasból való szigony. Körülbelül három hüvelyk vastag kötelet ránt magával, miáltal szerencsés találat esetén, a cet a hajóhoz van kötve. A szigony ezenkívül a nyelében külön tartóban még robbanóanyagot is tartalmaz. Ha a megsebzett állat hánykódása következtében a kötél megfeszül, eltörik egy üveg, s a tartalma meggyujtja a töltést. A robbanás a legtöbb esetben megöli a cetet. Az elejtett állatot, amely legtöbbször a felszínen úszik, láncokkal a hajóhoz kötözik, majd a gyárba vonszolják, ahol feldolgozzák.” Mint érdekességet említjük meg, hogy ilyen bálnavadászaton 1892 júliusában II. Vilmos császár is résztvett északi útja alkalmával Skaaró-ben. Az „Anglo-Norwegian Fishing Co.” hajóján tartózkodott.

Cook H. A. összeállítása szerint az 1885. évben 36 gőzös 23 gyárnak 1398 cetet szállított; 1886-ban 22 gyárnak 39 gőzös 954 cetet hozott 1887–ben 21 gyárnak 32 gőzös 854 cetet s 1888-ban ugyanannyi gyárnak 35 gőzös 717 cetet szállított. „Hogy azután ilyen kiméletlen mészárlás következtében – teszi hozzá Kükenthal – az állatok számának csakhamar fogynia kell, egészen természetes. Ezért a norvégiai kormány tilalmi időt állapított meg, s megtiltotta, hogy a cetet megöljék abban az esetben, ha két mérföldnél közelebb van a parthoz. A bírságot 3000 norvég koronában állapították meg. Az orosz kormány ellenben, amely szintén ilyesfajta rendeletet adott ki, csak 5 rubel bírságot vet ki.” Valóságban azonban a rendelet nem annyira a cetek kímélését célozta, mint inkább a norvég halászok megnyugtatását. Ők ugyanis még mindig a régi, már Pontoppidan-tól említett felfogást vallják, hogy az ívás céljából a partok közelébe jövő halakat a cetek terelik a hálóikba. Az új bálnavadászeljárások következtében azonban a megszokott segítőtársak elmaradnak. Az ország szakértői régen megállapították, hogy a dolog nem úgy áll. Igaz ugyan, hogy egyes cetfélék nyomon kísérik a halak vonulását táplálékszerzés céljából, de soha sincsenek döntő befolyással arra vonatkozólag, hogy a parthoz közelebb jöjjenek-e vagy sem. A mai cethalászat szempontjából pl. a legjelentősebb faj, a barázdás bálna egyáltalában nem táplálkozik a sallangos lazaccal (Mallotus villosus), a tőkehalászat legfontosabb halával, s így nem is befolyásolhatja károsan a halászatot. Az óriásbálnának szintén más az eledele. A német tengerhalászati egyesület főtitkára, Henking különben erről és a „Norvég cethalászatról” az egyesület közleményeiben adatokra támaszkodó cikket írt. Erre az egyes fajok ismertetése kapcsán még visszatérünk. Adatai szerint az igazi halcsontos cetek megcsappanása után a modern norvég bálnavadászat elsősorban a barázdásbálna félékre vadászik s azoknak is a következő négy fajára: az óriás-, a hosszúszárnyú-, a barázdás- és a tőkebálnára.Valamennyinek csak rövid s csekélyértékű halcsontja van. Ezért újabban inkább arra törekszenek, hogy a zsákmányt más irányban is értékesítsék. Nemcsak a helyenkint 20 cm vastagságot is elérő szalonnarétegből, hanem a gépekkel összevágott hús- és csontokból is zsírt olvasztanak ki. A megmaradt részt még tovább aprítják, majd megszárítják és mint a guanó egyik nemét, műtrágyaként hozzák forgalomba. A kiolvasztott zsír mennyisége, több vadásztársaság évi adatait véve alapul, fajonkint 30 hordó körül (1 hordó = 174 liter) ingadozik a szerint, amint az óriás- vagy a kisebb tőkebálna szerepel. A norvég bálnavadászat új virágzása azonban csak rövidéletű volt. A furfangos fegyverek természetesen a barázdás bálnákat aránylag sokkal gyorsabban ritkították még, mint a régi, egyszerű szigonyozó eljárás a valódi ceteket. Ennek következtében a vadászat központja a Faröer-szigetekről korán átterelődött Izlandra, amelynek északnyugati partján, az ú. n. „fején” egész sereg bálnavadászállomás létesült. Az egyikről Schmidt K. C. érdekes részleteket mond el. A zsírtartalmat illetőleg a háti- és hasioldal szalonnája különböző. Az előbbi 80%, az utóbbi ellenben csak 30% zsírt tartalmaz. A hús átlag 12–15%-ot szolgáltat. Az 1900. évben Izland 10 bálnavadászállomásán kerekszámban 900 cetet ejtettek el, ami 5600 tonna zsírt adott, közel 2 millió korona értékben. Ha ehhez hozzávesszük még a halcsontot, az állati táplálékul és guánóul szolgáló részt, úgy ez az érték 2.5 millió koronára emelkedik. Az 1901. évben 1200 bálna 3 millió koronán felül jövedelmezett, ami cetenkint 2800–3000 márkát jelent. A nagy barázdásbálnák szinte hihetetlen erejét beszédesen szemlélteti Schmidt következő adata. Egy ilyen óriás szörny szigonnyal a testében egy 90 láb hosszú, 18 láb széles és 10 lábnyi mély járatú gőzöst, amelyet 230–250 lóerős gép teljes erővel 12 csomó sebességgel hajt visszafelé, képes ugyanolyan sebességgel előrevonszolni. Közbe-közbe még el is szakítja a legjobb anyagból készült s 650 márka értékű kötelet.

A norvég cetvadászok azonban nem elégedtek meg egyedül az Izland környéki Jeges-tenger kizsákmányolásával. Már 1906-ban Földünk ellentétes oldalán, az antarktikus tengeren is rendeztek be bálnavadászállomásokat. A svéd délsarki expedició eredményeként és Larsen kapitány szorgalmazására a délgeorgiai szigetcsoportot tették meg központtá. Itt argentinai tőkével, de teljesen norvég felszereléssel rendezkedtek be s az 1911. évben már 1677 bálnát ejtettek el, amelynek zsírhozama 56.156 tonna volt. Hasonlóan felkeresték a norvég bálnavadászok Chile partvidékét is, ahol norvég-chilei tőke segítségével vadászgattak. Ezzel ellentétben Brazilia trópusi partvidékén, különösen Bahia körül, maga a bennszülött lakosság űzi a cetvadászatot régi módon, szigonnyal és lándzsával, 10 méter hosszú vitorláscsónakokkal, amelyeken 8–10 ember ül. Minden év május havában a partvidéket úgy háromszáz mérföld hosszúságban ellepik a barázdásbálnák. Nyilván szaporodás céljából keresik föl. Egész szeptember végéig időznek itt, amikor valamennyien egyszerre északnak vándorolnak. Az oroszok, valószínűleg a norvégek példáján felbuzdulva, 1885-ben a Murmanparton, azaz Kolán, az orosz-lapp félsziget külső felén alapítottak néhány bálnavadászállomást. Ezek azonban csak rövid ideig működtek. Az orosz cetvadászat jelenleg kizárólag Kelet-Ázsiában, a Japán- és Ohocki-tengeren folyik. És hasonlóan az angol bálnavadászat is majdnem teljesen átterelődött Amerikába. A skót Dundee-ből kiinduló bálnavadászgőzösök valamennyien az északamerikai sarkitengerre, a Davis-szorosba és a Baffin-öbölbe mennek. Csupán a nyugatiországi Mayo grófság Mullet-félszigetén van még egy cetvadászállomás, amelyről barázdásbálnára vadásznak. A kevés, igazi halcsontos bálna az amerikai bálnavadászgőzösöknek esik zsákmányul, amelyeket New-Bedford (Massachusetts állam keleti felén) és San-Francisco pénzel. Valamennyien San-Franciscoból indulnak ki, mert a csendes-óceáni vizeken vadásznak. Sikerük váltakozó, s gyakran teljesen eredménynélküli. Nemcsak az északi vizeken lett ritka a halcsontos cet. Megfogyatkozott a helyettesítője a déli vizeken is, ahol az amerikaiak a XVIII. század óta üldözik. Új-Foundland környékén újabban már közönséges barázdásbálnára vadásznak (az 1904. évben 1275 darabot etettek el). Ezt teszik a másik parton, a Csendes-óceán északi felén is. Ott Japán is részt kér a saját partvidékén, Formozán és Korea külső felén, ahol norvég hajókkal és legénységgel folytatja a mesterségét, jóllehet a régi időben maga végezte s hozzá még eredeti módon, hálóval. Japánnak ezenkívül régebben még erre támaszkodó nagyszabású ipara is volt. Erről Möbius rajzol pompás képet azon kétkötetes munka alapján, amelyet Hilgendorff hozott a felkelő nap országából. A munka 1829-ből való s ismerteti a japán Mazutomi Matacaemon cetvadászállomásának berendezését Ikicukisima szigetén (Nagasakitól északnyugatra) és japáni művészettel találó képekben mutatja be magát a cetet, valamint a vázát és belső szerveit. Négy faj szerepel, mégpedig a zemikujira (Balaena sieboldi), catokujira (Megaptera nodosa), nagazukujira (Balaenoptera musculus) és a kokujira (Rhachianectes glaucus). A bálnák szabályos vándorlását bizonyítják azok az adatok, hogy december elejétől a tavasz kezdetéig olyan ceteket fognak, amelyek északról jönnek, tavasszal pedig észak felé vonulókat.

A Csendes-óceán déli felében, Ausztrália (pl. Twofold-öböl a kontinens délkeleti oldalán és a Norfolk-szigeteken) és Új-Zéland környékén az újabb időben szintén erősen űzik a bálnavadászatot. És az eredmény? Amint az nem is lehet másképpen: kezdetben emelkedő, később azonban annál rohamosabban hanyatló. Az afrikai vállalkozók sem akarták a szép vállalkozást elszalasztani s így a partjuk mellett szintén létesítettek néhány bálnavadászállomást. 1912-ben a keleti oldalon 5, a nyugatin pedig 7 állomás dolgozott 200 vadászhajóval, 50 úszóolvasztóval és 30 szállítógőzössel. Ugyanabban az évben a natali Durbanból naponkint 6–7 gőzös futott ki, s nem ritkán háromszor is visszatértek napjában zsákmánnyal. Fel is merült az aggodalom, hogy a jövedelmező üzletnek hamar vége lesz, mint annak idején Új-Zélandon. A német délnyugatafrikai parton Swakopmundban a német bálnavadásztársaságok rendezkedtek be. A cetvadászat és történetének áttekintése után még csak arról akarunk megemlékezni, amiről Lydekker R. is ír. Cetgyilkolásnak, pusztításnak nevezi el ezt az eljárást és úgy gondolja, – eredeti angol módon, noha kimondottan ellensége minden rendszabálynak, amely valamilyen vállalkozást gátol – hogy a jelenlegi cetpusztítás hasonlít ahhoz az eljáráshoz, amikor elvágjuk az aranytojásokat tojó liba nyakát. A gyarmati hivatalnak, amely a bálnavadászatok eredményét nyilvántartja, bizonyára tudnia kellene, hogy mi a teendő, hogy a jelenlegi vadászati eljárás a bálnaállományt ne veszélyeztesse. A természetbarátok mindenesetre csak boldogok lesznek, ha hivatalos helyről is megerősíteni hallják ezt. Sarasin P., a svájci természeti emlékeket védő bizottság elnöke és a nemzetközi természeti emlékeket védő világszövetség alapítója a mozgalmat etikai és ideális szempontból nézi. Szerinte a pusztításról szóló hírek mindenkinek, akinek csak némi érzéke van a természeti emlékek védelme iránt, szégyenpírba borítják az arcát. A megfogásnak és elejtésnek tökéletesített eszközeivel nemsokára egész sereg jellegzetes és érdekes nagy emlőst (valamennyi nagy bálnafélét) fognak kipusztítani a Földünkről. Sarasin a bálnavadászat számára megfelelő törvények alkotását sürgeti, amelyeket nemzetközileg kell megalkotni és betartani, amint az egyes fenyegetett állatokra vonatkozólag már meg is történt. Egyedül ez segíthet még. De ez is csak sürgősen.

Magától értetődő, hogy a ceteken sem hiányzanak a külső és belső élősködők. A parazitológiának ezen a téren kiváló specialistája Braun königsbergi zoológus, aki külön tanulmányúton is felkereste az izlandi bálnavadászállomásokat. A cetvadászok előtt már régóta ismeretesek az ú. n. „cettetvek” (Cyamus nem), amelyek tulajdonképpen parazitikusan átalakult, a bálna bőrére tapadt és abból élősködő bolharákok (Amphipoda). Legszívesebben ott telepszenek meg, ahol más és még érdekesebb kagylószerűen átalakult rákok, a kacslábú rákok (Cirripedia, különösen a Coronula), a cetek bőrébe befúrják magukat és azt izgatásukkal megvastagítják. A kacslábú rákok különben nem igazi élősdiek. A ceteket csak lakóhelynek használják és önállóan táplálkoznak. A bálnák belsejében buzogányfejű férgek (Echinorhynchus) fordulnak elő. Tömegesen telepszenek meg a bélcsatorna falán. Előfordulnak még az orsógiliszták (Ascaris) és szívóférgek (Trematoda) is. A galandférgek ritkábbak.

A cetek fogságban való viselkedéséről alig közölhetünk valamit. A nagy fajok ugyanis magától értetődően fogságban nem tarthatók. Erre legfeljebb egyes delfinfélék alkalmasak. Azonban a kedvező fekvésű és pompásan berendezett newyorki akvárium kísérletei is teljesen kezdő jellegűek.

A cetek természetszerűleg két főcsoportra: fogas és halcsontos cetekre különülnek. Kükenthal úgy gondolja, hogy nem csupán alrendeknek tekinthetők, hanem az emlősök önálló rendjeinek. Részletesen kifejti ugyanis, hogy jóllehet mind a két csoport szárazföldi emlősöktől származik, a fogas cetek azonban a Föld történetében korábban megjelenő elődöktől váltak el. Halalakú külsejét tehát mindegyik önállóan, egymástól függetlenül szerezte, a vízi életmódhoz való alkalmazkodás következtében. Csak ennek az újkori természetfelfogásnak fényében értjük meg igazán, hogy a fogas és halcsontos cetek alkalmazkodása az egyes részletekben miért oly eltérő, nevezetesen az orr, a gégefő és a kéz. A halcsontos cetek orrgarata meredek ívben húz a torokból a fej elülső részéhez s ott két hosszanti résben végződik. Tehát mint szaglószerv kevésbbé fejlődött vissza, és mint levegőgarat összes mellékkészülékével egyetemben nem alakult át annyira, – Rawitz szerint – mint a fogasceteken. Elhelyezkedésével ugyanis már eléggé megakadályozza az állat lemerülése alkalmával a víz behatolását. A fogas cetek orra ezzel ellentétben a koponyában egyenes vonalban helyezkedik el és a fej felső részén páratlan harántnyílásban végződik. Többé-kevésbbé bonyolult segédberendezéseivel – billentyűkkel és függő zacskókkal – vízmentesen záródik. Levegővel megtelt zacskói pedig a tenger mélyén a víz szörnyű nyomása ellen is hatnak. Ilyen légzacskóvá alakult át még a tulajdonképpeni szaglószerv is. Szaglóidegük nincs. A halcsontos ceteken ez legalább vékony fonálalakjában kimutatható. A gégefőnek átalakulásában, nevezetesen a légcső és táplálékcsőnek a teljes elkülönülésében, ami a vízalatti táplálkozást is lehetővé teszi, a földtörténetileg fiatal halcsontos cetek még nem haladtak annyira, mint a másik csoport. A fogas cetek libafejalakúlag átalakult gégefője a torok hátsó orrnyílásába van bekapcsolva és ott erős gyűrűs izomtól körülvéve. A halcsontos cetek gégefője jobban megőrizte eredeti formáját. Lényegében csak a nyálkahártyából származó ú. n. laringealis zacskó keletkezett rajta. A torok felé ez zárja el, ha mindjárt tökéletlenebbül is, a levegő útját. A fogas cetek kezén az ujjrészek harántirányú osztódása és megsokasodása sokkal jobban van kifejlődve, mint a halcsontos ceteken. Megvan azonban mind az öt ujj, míg az utóbbiakon a középső erősen visszafejlődött, sőt sokszor teljesen hiányzik. A mellúszónak ez az ötsugarassága, mint őseredeti alakulat, Kükenthal szerint szintén bizonyítéka a fogas cetek, mint víziállatok régebbi származásának. Ötujjú s eredetileg szárazföldi szervezetektől gondolja a származásukat. Ezzel véli magyarázatát adni annak is, hogy a különben teljesen csupasz fogas cetek egyes fajtáin a bőrpáncél nyoma fedezhető fel, ami különösen egyes kihalt delfinféléken feltűnő. Másrészről viszont a halcsontos cetek fején még némi szőrözet található. Az ajak állásában is észlelhető még némi különbség a két cetcsoportban, amennyiben a fogas cetek alrendjében a felső ajak az alsóra hajlik, a halcsontos ceteknél ellenben az alsó a felsőre borul. Végül pedig csupán a fogas cetek fejlesztettek ki egy sajátságos érzékszervet, úgyszólván egy hatodik érzéknek megfelelőt, amelyet felfedezőjének, Pütter A.-nak szellemes értelmezése nyomán a halak oldalszervével hasonlíthatunk össze. Felfedezője úgy gondolja, hogy a fogas cetek szemén fekvő eme kettősredőjű szerv, amely a függőlegesen futó középvonalban fekszik, máskép teljesen érthetetlen volna. Ezen a helyen ugyanis a külső szemburok a legvékonyabb s a külső nyomás a legjobban hathat. A víznyomás különböző erősségét tehát közvetlenül megérezheti és a lemerült állatot tájékoztathatja, hogy mennyire van még a lélekzetvétel alkalmával a felszíntől.