| EHRLICH — A bűvösgolyó | TARTALOM |
Jegyzetek
A hazai viszonyok csak újabban alkalmasak arra, hogy a bakteriológia terén fölfedezőket termelhessenek. Egyetemünkön 1770-ig orvosi kar nem volt. Az orvostudomány után érdeklődő ifjaink a külföldi egyetemeket keresték fel és akik közülük kiválóak voltak, haza sem tértek többé, mert a pártoskodástól visszhangzó, a török csatákban kimerülő hazai viszonyok a tudománynak nem voltak kedvezőek. Ki nem alvó tudományszomjával nem egy magyar orvos szerzett dicsőséget hazájának valamelyik külföldi egyetem tanári karában, vagy egy jelentősebb város vezető orvosi állásában. Hogy tárgyunknál maradjunk, csak a kiskéri születésű párisi magyar orvost, Gruby Dávidot említsük, aki a bacillusvadászok között olyan nagy, hogy Paul de Kruif, ha kultúrtörténeti regényének folytatását megírja, nem fog megfelejtkezni róla. Hiszen ő találta fel a mikrofotogram technikáját, saját készítésű mikroszkópjával a bőrgyógyászati gombászatban örök nevet szerzett magának a trichophyton, mikrosporon, streptothrix és a trypanosoma felfedezésével. A szintén magyar származású bécsi tanárt, Kaposi-t se felejtsük el, akinek neve a bacillusvadászok között kitörülhetetlen. Sajnos, mi többeknek csak eredetével dicsekedhetünk, mert tudományukkal azokat az egyetemeket ajándékozták meg, amelyek kenyeret adtak nekik, amelyek intézetet bocsájtottak rendelkezésükre, hogy tudományszomjuknak szabadon, gond nélkül élhessenek.
Akik hazatértek a sok országot látott kutyabőrrel, orvosi diplomájukkal, a megélhetéssel küszködtek, képzettségüknek megfelelő teret és elösmerést nem találtak. Sokan közülük az egyes főiskolák tanári állásával cserélték fel a bizonytalan megélhetéssel kecsegtető orvosi praxist.
Hiányzott az egyetem, amelynek árnyékában meghúzódhattak volna, de hiányzott sokszor az elismerés, a tehetség felkarolása is. Így veszett el az ismeretlenségben Paterson Hain János mikroszkópja is, amelynek szerkesztésével még a tudományát féltékenyen őrző hollandust, Leeuwenhoeket is megelőzte. Fodor József bacillusok elleni harcának számos eredménye külföldön talált elismerésre, Semmelweisért évtizedeken kellett küzdeni, hogy a gyermekágyi láz feltalálójának kijáró elismerést és tiszteletet megkaphassa.
2. Leeuwenhoek ijesztő varázslóként szerepel még E. T. A. Hoffmannál, a híres német elbeszélőnél is, Meister Floh c. elbeszélésében.
3. Paterson Hain János, aki a mikroszkópot Leeuwenhoek előtt feltalálta. Kétszázötven évvel ezelőtt a kuruc-labanc hadaktól sűrűn látogatott Eperjesen élt a porosz származású, messze földön nagyhírű magyar orvos, Paterson Hain János. Híre a töröktől feldúlt, a császár és Rákóczi hadaitól gyakran háborgatott Felvidéken nem volt kisebb, mint a tudós Leeuwenhoeké a békés viszonyokat élvező Hollandiában. Gyógyító hírére messze földről zarándokoltak a betegek. Nemes kisrédei gróf Rhédey László uram, Háromszék főkapitánya Husztról kocsin vitte beteg feleségét az igen híres tudós doktorhoz, az eperjesi fizikushoz. Csak az utazás kétezer forintba került, de mire tudósunkhoz értek, a beteg nagyasszony elköltözött oda, ahonnan már nincs visszatérés. Bánffy Dénes báró, a losonci nemzetségből, Erdélyből igyekezett beteg asszonyával sok viszontagságok között Eperjesre, hogy a város igen jól fizetett orvosától gyógykezelésben részesüljön. A szegény betegeknek nem telt ennyi pénz és ilyen kényelmes utazás egészségük reparálására, ezért csak gyalogszerrel indultak neki a nagy útnak. Sok közülük még útközben elhullott, a többi pedig mire a városba ért, Rákóczi hadainak fogságába esett, mert ebben az időben még a beteg is gyanús volt, hogy nem valamelyik osztrákhű polgárnak hozott-e üzenetet betegség ürügye alatt. Ilyen nehezen lehetett a messze földön híres fizikus színe elé jutni.
Paterson Hain Jánost ez nem nagyon szomorította el. Inkább könyvei között búvárkodott, vagy a barlangokat kutatgatta, hogy nem talál-e a nép sárkánycsontjainak bűvös erejére megfelelő magyarázatot. A nép gyakran használta a barlangokból kikerült csontokat, vagy azok porát gyógyszernek. A Déménfalvi-barlang jéghideg, állati csontokról csepegő vízét vesebaj ellen itták. A barlangi medve ásatag maradványait hülyeség és egyéb szellemi gyengeségek ellen használták. A sárkányfogakról az a néphit volt elterjedve, hogy kitűnő izzasztószer különböző betegségekben. Egészen észszerűen használták a nagy közkedveltségnek örvendő porrá tört cseppkövet szoptató anyák és tejelő állatok tejmennyiségének fokozására. Aggtelek cseppköveit összezúzva friss nyitott sebekre hintették, mint biztos gyógyszert a seb elmérgesedése ellen. Tudósunk mindezeket a babonákat feljegyezgette, a bűvös szereket összegyűjtögette és otthon csendes tudós szobájában vizsgálat alá vette. Gyenge kis kézi nagyítója mást mutatott, mint a nép regélt: csontmaradványok bonctani összetételét, a fogak állati eredetét. Már ez a kis párszoros nagyító is megfosztotta a csontokat fantasztikus eredetüktől, őslénytani, kihalt állatok maradványainak találta, amiről külföldi tudós barátainak be is számolt. Tagja volt az első német tudományos társulatnak, az Academia Naturae Curiosorum-nak, mely még 1625-ben alakult. Az akadémiának tudományos lapja is volt, az Ephemerides, vagyis évkönyv, amelyben a boroszlói orvos, Sachse kinyomatta a hozzá érkezett leveleket, amelyekben legnagyobb tudósok számoltak be megfigyeléseikről, egy-egy rendkívülibb égi tüneményről, vagy nem mindennapi megbetegedésekről és országukban dúló járványokról. Levelezésük a mai sajtót és a tudományos lapokat pótolta.
Paterson levelei nagy visszhangra találtak a komoly tudományos körökben, hiszen egész Európában ő írta le először biztosan felösmerhető módon a barlangi medve és barlangi oroszlán maradványait, alapját vetette az őslénytannak, a palaeontológiának, mely ma is még atyamesterének tartja. A vizsgálódásokra használt kis lupéjával nem volt megelégedve, hanem tovább haladt. Senkitől nem tanulta, senkit mesterének nem vallhatott, csak a boroszlói egyetemen látott üvegköszörülésen elindulva csiszolgatta, összerakta lupéinak üvegjeit, majd az üvegöntést elsajátítva újakat állított elő, amellyel már, csodák-csodája, a bolha lábának tüneményes rajzait és a lény szárnyának mesébe illő összetételét is látta. De városa hasznos dolgot kívánt tőle! A jó eperjesi polgárok tisztelték ugyan nagy eszét, híres gyógytudományát, azonban hasznosítani szerették volna kereskedő érzékkel megáldott lakostársai nagyítójának sikerét. Sok boruk megecetesedett, amelynek felszínén vékony hártyák úszkáltak. Ha már Paterson olyan nagy tudós vagy, hogy híred külföldre is eljutott, erre adj magyarázatot! Vizsgálgatni kezdte az ecetágyat, észrevette, hogy szabad levegőn, hosszú állás után nyálkás hártya képződik a bor felületén, amely most már ezerszeresen is nagyító mikroszkópja alatt apró, élő állatkáknak bizonyult. Büszkén írja meg levelét az akadémiának, Sachse annyira megörül neki, hogy a „boroszlói könyvek” 1871-es évfolyamában De Experimentes Microscopicis nagyhangú címmel közli, hogy Leeuwenhoek tudomást szerzett-e róla, nem tudjuk. Valószínűleg nem! Csodálatos fölfedezései közben ugyan mit érdekelték az elfogult hollandust egy kis ország ösmeretlen orvosának sejtései, bizonytalan fölfedezése, hiszen amit Paterson csak sejtett, hogy az ecetesedést baktériumok, szerinte „mozgó élőlények” okozzák, csak Kützing (1837), majd az ő előmunkálatai nyomán Pasteur ( 1864) fedezte fel. Talán Paterson látta először az ecetágy tanulmányozása közben a mycoderma aceti-t, azt a parányi, pontszerű gombát, amely az eperjesi hanyag szőlőművesek borát megecetesítette. A hazai viszonyok sem voltak alkalmasak arra, hogy megfelelő segítséggel, pénzzel ellátva kísérleteit továbbfolytassa, mikroszkópját tökéletesítse. Egyetemünk nem volt, amely felkarolta volna tudósunkat, a külföld pedig Leeuwenhoek pár évvel későbbi felfedezésével volt jogosan eltelve.
Elsőbbséget nem követelt magának, hiszen a levelezés abban az időben olyan nehézkes volt, hogy megkísérelni sem volt érdemes. Magyar sors, magyar végzet! Ma már nevét is csak egypáran ösmerik, pedig ha Paterson nem egy örökös harcban elfoglalt nemzet fia, hanem a nagy nyugat valamely népének sarja, ma neve Leeuwenhoekéval szerepelne együtt, mint a mikroszkóp feltalálója.
4. A magvakból vagy húsból készült forrázat tudományos neve infusum (szószerint: öntelék), a bakteriológiai gyakorlatban azonban a hús forrázatát bouillon-nak, vagy leves-nek is nevezik.
5. Anániás, az Apostolok Cselekedeteiben (5. rész, 1-11. vers) szereplő férfi, aki eladta örökségét és árát átadta a gyülekezetnek, de egy részt megtartott magának. Péter apostol ezért szemrehányással illette, mire Anániás holtan esett össze.
6. Spallanzani E.T.A. Hoffmannál, a múlt század híres német elbeszélőjénél is szerepel, mint szerkesztője az Olympia nevű ember-automatának. Ez a történet átment Offenbach: Hoffmann meséi c. operájának szövegébe is.
7. Semmelweis Ignác Fülöp. A sors különös kegyének kell mondanunk, hogy az emberiség egyik legnagyobb jótevője: a gyermekágyi láz kóroktanának és elhárítása módjának felfedezője a mienk volt. Mienk a szó legteljesebb, legnemesebb értelmében: nemcsak mert Budán született 1818-ban, s elődei már a 17. sz.-ban Szikra község r.k. anyakönyveiből kimutathatólag magyar honosok voltak; nemcsak azért, mert három év kivételével összes tanulmányait hazájában végezte s nemcsak azért, mert ő is mindenkor büszkén magyarnak vallotta magát s azt elnyomatásunk idejében külsőleg, ruházatával is kimutatta, de azért is, mert működésének jelentőségteljes mozzanatai a magyar földön játszódtak le. A világ által mellőzött, Bécsből kiüldözött férfiút mi tárt karokkal fogadtuk: rögtön kórházi főorvosi állást s a tanszék megürültével professzurát nyújtottunk neki. Nálunk fogott tollat a kezébe, itt írta meg összes munkáit, de nem magyarul, hanem azok nyelvén, kikre – mint maga mondá – hatnia kellett: németül. Végül itt akadt azokra a nemes lelkű barátokra, kik nemcsak buzdítói, de vigasztalói is lettek ama szomorú esztendőkben, amikor a világ csak támadta tanítását.
Ám lássuk, miben is állott Semmelweis áldásos felfedezése és vegyük szemügyre, kövessük lépésről-lépésre hogyan is tette meg felfedezését?
Semmelweis 1844, július 1-én, éppen huszonhatodik születése napján megszerezte a szülészmesteri diplomát s még ugyanazon a napon jelentkezett a bécsi egyetem szülészeti klinikáján Klein tanárnál a klinika segédorvosi állására. 1846. július 1-én teljesedésbe ment óhaja s elfoglalta állását a bécsi akkor világhírű tanártestület legjelentéktelenebb, legszűkebb lelkületű és látókörű tagjának oldalán.
A világ legnagyobb szülőháza, az 1874-ben megnyílt bécsi közkórházi s egyúttal klinikai szülészeti intézet. Semmelweis idejében két ingyenes osztályra volt osztva: az I. osztályon az egyetemi hallgatók nyerték kiképzésüket s ennek főnöke az említett Klein tanár volt; a bábanövendékeket a Bartsch tanár vezetése alatt álló II. osztályon oktatták. A szülőnők felvétele a két osztály közt huszonnégy óránkint váltakozott, csak egyszer hetenkint tartott az elsőn negyvennyolc órán át. Csodálatos módon az I. osztály halandósága állandóan és lényegesen nagyobb volt, mint a II. osztályé és pedig 1840-1845 közt átlag háromszorta, sőt 1846-ban ötszörte nagyobb s volt idő, amikor az abszolút halandóság egyes hónapokban elérte a harmincegy százalékot is.
A két osztály halandóságának e különbségét nemcsak az orvosok ismerték. Nem maradt az titok a lakosság előtt sem. Ismeretes volt a szülőnők előtt, hogy az I. osztály mily nagy járulékát szállítja a halottaknak minden esztendőben. Szomorúan ecseteli Semmelweis, mennyire féltek e szerencsétlenek az I. osztálytól. Szívet tépő jeleneteket kellett végignéznie, amikor térden állva, kezeiket tördelve könyörögtek kibocsátásukért, akik a II. osztályra akartak bejutni, de nem ismerve a viszonyokat, az elsőbe tévedtek, melyet a sok férfi jelenlétéből ismertek fel. Gyermekágyasok megszámlálhatatlan verőérlökéssel, meteorisztikusan puffadt hassal, száraz nyelvvel, vagyis súlyos gyermekágyi lázban szenvedők, kevés órával haláluk előtt kérlelve erősítgették, hogy ők teljesen egészségesek – csak azért, hogy ne kezeljék őket. Tudták, hogy a kezelés előfutára a halálnak.
Mi volt tehát az oka az I. osztály rettentő halandóságának s a két osztály halandósága közötti szembeötlő különbségnek? A gyermekágyi láznak Semmelweisig érvényben volt kórtana nem adott erre magyarázatot. Azaz hogy Semmelweis nem tudta vele megmagyarázni. A többiek azonban nem kételkedtek benne, hogy azokat a rettenetes pusztításokat, melyeket a gyermekágyi láz az I. osztályon visz végbe, járványos befolyások okozzák.
Az összes s talán nem is túlozunk, ha azt mondjuk, hogy a százféle felfogás közül, mellyel a gyermekágyi láz okát magyarázni igyekeztek, az epidemiológikus felfogást vallották a legtöbben és ezúttal az I. szülészeti osztály halandóságának magyarázatául valamennyien.
Járványos befolyások alatt értették ugyanis a „pontosan meg nem határozható” atmoszferikus, kozmikus és tellurikus változások összességét, amelyek gyakran egész vidékekre egyidejűleg kiterjeszkednek és a gyermekágyas állapot által hajlamossá lett egyénekben gyermekágyi lázat idéznek elő. Induljunk ki mi is ezúttal ezekből a pontosan meg nem határozható befolyásokból és kövessük induktív gondolatjárásában Semmelweist saját elbeszélése nyomán addig a pontig, míg vele együtt felfedezéséig: a gyermekágyi láz kóroktanának pontos meghatározásáig el nem jutunk.
Helyesen vetette fel Semmelweis vizsgálódásai kiinduló pontjául a kérdést: hogyan van az, hogy járványos befolyások Bécsben esztendők hosszú során át csakis a szülőház I. osztályán fejtik ki pusztító hatásukat és állandóan kímélik a szomszédos II. osztályt és kímélik magát Bécs városát? Vajon lehetséges-e, hogy e járványos befolyások huszonnégy óránkint lépnek fel s huszonnégy óránként megint el is múlnak, aszerint, hogy a szülőnőket az I. vagy a II. osztályra veszik fel?
Már ezek az előzetes szemlélődések magukban is teljességgel oda terelték Semmelweis ítéletét, hogy nem járványos befolyások azok, amelyek az I. osztály rettentő halandóságát előidézik. Európa szerte és pedig eredménnyel alkalmazott rendszabály volt akkoriban, hogy az elharapódzó gyermekágyi lázjárványok megfékezésére a szülőházakat bezárták. Bezárták őket, de nem azzal a szándékkal, hogy a szülőnők ne a szülőházban, hanem valahol egyebütt haljanak meg, hanem ellenkezőleg azzal a tudattal, hogy ha a szülőházon kívül szülnek, egészségesek maradnak.
Semmelweis előtt ez is bizonyíték volt arra, hogy nem lehet járványról szó, sem atmoszférikus befolyásokról, mert ezek a szülőház határain túl, a város bármely zugában is elérnék a szülőnőket. Joggal tételezte fel, sőt már ki is jelentette, hogy nem epidemiák dúlnak az I. osztályon, hanem endimiák, vagyis olyan megbetegedések, melyek a szülőház határai közé szorított okoktól függnek.
Mik lehettek ezek az okok – erről még sejtelme sem volt.
Joggal érvelhetett tovább Semmelweis, hogy a járványok sokszor éveken át szüneteket tartanak és fellépésük közben többnyire évszakokhoz, éghajlatokhoz és időjárási viszonyokhoz vannak kötve, holott a gyermekágyi lázjárványok minden évszakban a legkülönbözőbb éghajlatokban és bármily időjárási viszonyok közt is támadnak.
Sokan az I. osztály túlzsúfoltságát okolták; ha ez lett volna a nagy halálozás oka, akkor annak a II. osztályon még nagyobbnak kellett volna lennie, mert ez még zsúfoltabb volt, mint az első.
Mások ismét az I. osztály rossz hírét okolták; azt mondták, a nagy félelem, mellyel annak küszöbét átlépik, tenné, hogy a nők megbetegszenek és meghalnak. Csakhogy bizonyára hosszabb időnek, hosszabb halandóságnak kellett azt megelőznie, míg az olyan emberek közt, kiknek a szülőházi kimutatások nem állottak rendelkezésére, ismeretes dologgá lett, hogy az egyik osztályon többen halnak meg, mint a másikon. De azt sem tudta belátni Semmelweis, hogy a félelem, ez a lelkiállapot, miként teremthet olyan anyagi elváltozásokat, mint aminőket a gyermekágyi láz okoz.
Megvádolták még a katholikus vallásos szertartásokat is. A pap ugyanis díszben, az előtte haladó templomszolga csengetyűzése közben járult a beteghez, hogy ellássa őket a halotti szentségekkel; néha napjában többször is meg kellett jelennie, de míg a II. osztály betegszobájába olykép juthatott el, hogy a gyermekágyasok többi szobáját érintenie sem kellett, az I. osztály betegszobájába csakis öt termen keresztül juthatott. Elképzelheti mindenki, milyen benyomással volt a papnak napjában többször hallható végzetes csengetyűje a jelenlevő gyermekágyasokra. „Magam is nagyon kényelmetlenül éreztem magamat, – írja Semmelweis – amikor a csengetyűt ajtóm előtt elsietni hallottam; sóhaj tört ki keblemből az áldozatért, mely megint az ismeretlen ok miatt esik el. Ez a csengetyű kínos figyelmeztetés volt, hogy ennek az ismeretlen oknak minden erőmtől telőleg utánajárjak”. Semmelweis a pap humánus érzéséhez fordult és el is érte, hogy ezután csengetyűzés nélkül és kerülő úton közvetlenül a betegszobába nyitott be. Csakhogy a két osztály halandóságának különbsége erre se szűnt meg!
Voltak, akik abban vélték megtalálni a nagy halandóság okát, hogy a gyermekágyasok túlnyomó része a legszegényebb lakosság köréből való nőkből állott, kik terhességük ideje alatt nehéz munkával, nyomor és ínség közepett keresték kenyerüket. Ha ez lett volna az ok, akkor a halandóságnak a II. osztályon éppen akkorának kellett volna lennie, mert oda is hasonló sorsú nőket vettek fel.
Azt is mondták, hogy a szülészek kíméletlenebbül vizsgálnak, mint a bábanövendékek. Erre azzal felelt Semmelweis, hogyha ez igaz volna, akkor meg sem lehetne érteni, miért nem végződik minden szülés halállal, hiszen a magzat testének keresztülnyomulása a genitáliákon bármely vizsgálatnál is kíméletlenebb behatás.
Megtalálni vélték az okot a nők sértett szeméremérzetében is, mert az I. klinikán férfiak jelenlétében szültek. Semmelweis előtt érthetetlen volt, hogy a sértett szeméremérzet hogyan tudna lobos izzadmányokat létrehozni. A kezelésben nem lehetett ok, mert hisz az mind a két osztályon ugyanaz volt. Okolták a rossz szellőzést, a meghűlést, a diétahibákat, a klinika elhelyezését, sőt a nagy közkórházzal való összefüggését és nem gondolták meg, hogy mindezek az ártalmak mind a két osztályon egyaránt megvoltak, következésképpen mind a kettőn egyenlő halandóságnak kellett volna uralkodnia.
De még egyéb oly dolgok is történtek a klinikán, amikhez szintén hiányzott minden magyarázat, Az összes vajúdók, kiknél a tágulási időszak annyira elhúzódott, hogy huszonnégy, negyvennyolc, sőt ennél is több órán át tartott, csaknem kivétel nélkül már a szülés tartama alatt, vagy a szülést követő huszonnégy-harminchat órán belül betegedtek meg s gyors lefolyású gyermekágyi lázban meghaltak. A tágulási időszaknak ugyanilyen elhúzódása a II. osztályon teljesen veszélytelen volt. S minthogy a tágulási időszak rendszerint csak először szülőknél húzódik el annyira, azért az először szülők különösen pusztultak a klinikán. „Nem tudtam, miért történik ez így, de sokszor láttam, hogy így történik” – mondja szokott őszinteségével Semmelweis.
Viszont feltűnően ritkábban betegedtek meg az úgynevezett utcai szülések, vagyis azok a gyermekágyasok, kiket a szülőház felé tartó útjukban lepett meg a szülés, holott nyilvánvalóan kedvezőtlenebb viszonyok közt szültek az utcán, mint benn, a szülőágyon szülők. Mi védte meg amazokat az I. osztályon működő ismeretlen befolyások ártalmas hatásától? És ugyancsak ritkábban betegedtek meg a koraszülő nők is.
Semmelweis statisztikai táblázatba foglalt számadatokkal szerette volna kifejezésre juttatni az utcai szülések kisebb halandóságát és szembeállítani az I. és II. klinika halandóságának lényeges különbségét. Skoda professzor indítványt is tett a bécsi tanártestületben, küldenének ki bizottságot, melynek többek közt egy ilyen táblázat összeállítása volna a feladata. Az indítványt el is fogadták, a bizottságot menten kijelölték, de a szülészet tanárának, Kleinnak óvástétele következtében adott magasabb parancsra a bizottság meg sem kezdhette működését.
Pedig a nagy halandóság láttára az állami hatalom is több ízben megmozdult; vizsgálatokat indított és tárgyalásokat tartott, vajon a megbetegedett gyermekágyasoknak nem volna-e az eddiginél nagyobb száma megmenthető.
Egy 1846 végén tartott tárgyalás elhatározta, hogy a nagy halandóságnak a hallgatók, főleg pedig a külföldi hallgatók az okai; feltették róluk, hogy durvábban vizsgálnak, mint a bábák. Ennek következtében negyvenkettőről húszra csökkentették a hallgatók számát s a külföldieket csaknem egészen kizárták. A nagy halandóság ellen azonban ez sem használt.
Az összes bizottsági jelentések megvádolták hol az egyik, hol a másik endemikus okot, csakhogy sohasem endemiáról szóltak, hanem mindig csak epidemiáról. Az endemia és epidemia fogalmának szerencsétlen összetévesztésében látta utólag Semmelweis az okát, amiért a gyermekágyi láz kóroktanát oly sokáig nem sikerült felfedezni.
Mély lehangoltság vett erőt Semmelweis lelkületén, amikor nap-nap után látta, mint pusztulnak el az ifjú nők életük virágában. Maga írja, hogy mindaz, amit látott, „oly szerencsétlen hangulatot keltett benne, mely az életet nem teszi kívánatossá; hiszen minden kérdéses volt, minden megfejtetlen volt, csupán a halottak száma volt kétségbevonhatatlan valóság”.
Gondoljuk csak el, mennyit szenvedhetett e hónapok alatt Semmelweis tehetetlenségének súlya alatt! Míg a laboratóriumi tudós zavartalanul, nem sürgetve, nyugodt hangulatban végezheti munkáját: Semmelweist nem a tudományos sikerek ambíciója hajtotta, hanem az emberi élet megmentésének sürgős vágya. És bár agyvelejével: tudásával és ritka éles logikájával egyaránt majdnem sikerült is megfejtenie a nagy problémát, agyvelejének minden egyes sejtjét nem a tudomány intendált érdeke, hanem szívének egy-egy csepp vére hozta működésbe.
És éppen akkor, amikor lelkületét és agyvelejét teljesen fogva tartja a gyermekágyi láz problémája, amikor a megfigyeléseket már-már kellő világításba helyezte, akkor adják tudtára, hogy állását el kell hagynia és az utazásáról hazatért elődjének, Breit dr.-nak átengedni a teret. Ily módon Semmelweis négy havi szolgálat után 1846. október 20-án elhagyta a klinikát. Olaszországba utazott két barátja társaságában, „hogy Velence műkincseinek látása felderítse hangulatát és kedélyét, melyet klinikai élményei már nagyon megviseltek”.
Február végén azonban Breit dr.-t váratlanul kinevezték a tübingeni egyetem tanárává s így Semmelweis 1847. március 20-án visszaérkezett Bécsbe, hogy régi helyét újból elfoglalja. Itt csakhamar azt a szomorú hírt kapja, hogy az általa nagyrabecsült és szeretett Kolletschka, a törvényszéki orvostanár meghalt. Boncolás közben egyik tanítványa véletlenül késsel megszúrta az ujját. Kolletschkának ezután a karján nyirokedény és vivőérgyulladása támadt s mindkét oldali mellhártya, hashártya és agykéreggyulladás következtében meghalt; halála előtt néhány nappal az egyik szemében metastasis is jött létre.
És Semmelweis lelke elé ellenállhatatlan erővel tolult Kolletschka betegségének azonossága azzal a betegséggel, melyben annyi sok száz gyermekágyast látott elpusztulni. Hiszen a gyermekágyasok is vivőér, nyirokedény, hashártya, mellhártya, szívburok és agykéreggyulladásban haltak el, bennük is fejlődtek metastasisok. Minthogy tehát a bonclelet, a kóros termékek azonosak voltak Kolletschkában és a gyermekágyasokban, jogosult volt feltevése, hogy betegségeik is azonosak voltak, sőt azokat ugyanazon oknak is kellett előidéznie.
Kolletschkánál az előidéző ok: a hullarészek voltak, melyek az ujjon, a sértés helyén át felszívódtak s a véredényrendszerbe kerültek. És Semmelweis immár feltette maga előtt a kérdést: „vajon azon egyének véredényrendszerébe, kiket egy és ugyanazon betegségben láttam elpusztulni, szintén hullarészek vitettek be? És erre a kérdésre – mondja Semmelweis – igennel kellett felelnem”. Az ismeretlen helyi ok, mely az I. osztályon rettenetes pusztításokat vitt véghez, a vizsgálók kezéhez tapadó hullarészek voltak. És ezt a bécsi orvosi iskola bonctani irányzata okozta. Tanárok, tanársegédek és hallgatók részére nagyon sok alkalmat nyújtottak, hogy hullákkal érintkezésbe jussanak.
Maga Semmelweis is 1844-től fogva 1850-ig naponkint, kora reggel nőgyógyászati tanulmányokat végzett Rokitanskynak, a kórbonctan világhírű tanárának baráti engedélyével a boncteremben és igyekezett teljesen a bécsi iskola szellemében vizsgálatainak eredményét a boncolási lelettel ellenőrizni. Amikor a boncteremben elvégezte teendőit, felment a szülőszobába s megszabott kötelessége szerint végigvizsgálta az ott fekvő vajúdókat; természetesen az ily módon szennyezett ujját számtalan nő genitaliáival érintkezésbe hozta, aminek az lett a következménye, hogy például 1847 április havában háromszáz-tizenkét szülőnő közül ötvenhét halt meg, vagyis 18,26%.
Tehát váratlanul, mint a lángelmének évezredekre szóló pillanatnyi szüleménye, tisztán állott Semmelweis előtt a gyermekágyi láz pusztításainak valódi okozója: a vizsgáló ujjhoz tapadt bomló anyagok.
Vajon kit ne tett volna boldoggá e felfedezés? Ki ne ujjongott volna a tudatban, hogy íme, neki sikerült az emberiséget egy régóta suhogó ostorától megszabadítani? Kit ne ragadott volna el a meglátás pillanatának öröme?… Csak Semmelweis magatartásában nincs öröm. Sehol, sehol, munkáinak egyetlenegy sora sem árulja el, hogy a felfedezés pillanata örömmel töltötte volna el. Amikor felfedezésének történetét csaknem gyermek előtt is érthető, ragyogó világossággal elmondta már, szinte megrendítő önvallomást tesz:
„Meggyőződésemhez híven, tanúságot kell itt tennem, hogy csak a jó Isten ismeri azok számát, kik miattam idő előtt szállottak sírba. Én oly mértékben foglalkoztam hullákkal, mint amennyire csak kevés szülész foglalkozott. Ha ezt más orvosokra is értem, azzal csak oly igazságot kívánok öntudatunkra hozni, amelyet az emberi nem mérhetetlen szerencsétlenségére annyi évszázadon keresztül nem ismertek fel. Bármily fájdalmas, bármily nyomasztó ez a beismerés, nem a letagadásban rejlik az ellenszere; és ha nem akarjuk, hogy állandóvá legyen a szerencsétlenség, akkor ezt az igazságot az összes érdekelteknek tudomására kell hozni”.
Semmelweis felfedezésével a régi sok rejtély is megkapja magyarázatát. Világos volt például, hogy az utcai szüléseket, a koraszülőket mi óvta meg a gyermekágyi láztól. Egyszerűen az, hogy nem használhatták fel őket tanítási célokra, vagyis nem vizsgálták és nem fertőzték őket hullaméreggel szennyezett kezekkel. De meg volt fejtve az I. és II. osztály halandósága közötti különbség oka is: a bábáknak ugyanis nem nyílt oly gyakori alkalma kezeiknek hullarészekkel való szennyezésére, mint az orvosoknak. Semmelweis, hogy a szappanos vizes mosások után is még mindig a kézen tapadva maradt hullaanyagokat megsemmisítse, 1847 május második felében meghonosította a klórmosásokat. A hallgatók, amint átlépték az I. osztály küszöbét, klóroldatban tartoztak hullarészekkel szennyezett kezeiket megmosni. Ezen rendszabály következtében a halandóság lényegesen csökkent, bár sokszor még az öt százalékhoz közel járt. A II. osztály halandósága azonban még mindig kedvezőbb volt.
1847 októberében történt, hogy egy evesedő méhrákos szülőnő került az osztályra és tizenkét vele együtt egy szobában fekvő gyermekágyas közül tizenegy halt meg gyermekágyi lázban. Novemberben egy szúvas térdízületi lobban szenvedő szülőnő körül fejlődött ki valóságos kis endemia. Semmelweis erre úgy a kóroktant, mint a prophylaxist kibővítette; felismerte, hogy nemcsak hullarészek, hanem bármely bomlott szerves anyag, esetleg a levegő útján is, okozója lehet a gyermekágyi láznak és elrendelte, hogy ezután minden egyes vizsgálat előtt alkalmazandók a klórmosások; végül pedig rájött még arra is, hogy az élő szervezetnek a vitális törvények alól felszabadult élettani termékei, például bomlásba jutó vér, gyermekágyi folyás is gyermekágyi lázat támaszthatnak. Ettől az időtől fogva már nem az I. osztály, hanem a II-ik mutatott ki kedvezőtlenebb egészségi viszonyokat. Az I. osztály halandósága egy százalék körül ingadozott.
Mily óriási eredmény a régi ijesztő számokkal szemben!
Semmelweis egy félév alatt kiépítette egész tanítását. A gyermekágyi láz örök-igaz kóroktanát röviden a következőkben foglalhatjuk össze:
A gyermekágyi láz nem egyéb, mint felszívódási láz, a gennyvérűségnek, pyaemiárak egyik alakja. A gyermekágyi láz minden egyes esetét, egyetlenegy esetet sem véve ki, bomlott szerves anyagok felszívódása idézi elő.
A bomlott anyag az esetek túlnyomó többségében kívülről jut a szervezetbe; ezt nevezi Semmelweis külső fertőzésnek; ezek azok az esetek, melyek a gyermekágyi lázjárványok képében lépnek fel, ezek azok az esetek, melyeket el lehet hárítani. Nem atmoszférikus befolyások idézik elő, hanem emberek.
Ritka esetekben a bomlott anyag a megtámadott szervezet határain belül képződik; ezek az autoinfekció-esetek és ezek az esetek nem mind háríthatók el, de nem szabad elérniük az egyes százalékot. Ide tartozik például az erőszakos fogóműtétek után zúzódott, üszkösödött szövetek felszívódása.
A bomlott szerves anyagnak három forrása van: akármelyikből jut valami az egyének szervezetébe, gyermekágyi lázat idéz elő. Első a hulla és pedig bármely korú és nemű hulla, tekintet nélkül a lefolyt betegségre, tekintet nélkül arra, hogy a hulla gyermekágyasé vagy nem gyermekágyasé; a hullának csakis a rothadási foka jő tekintetbe. Második forrás a betegek és pedig bármely korú és nemű betegek, kiknek betegségei bomlott anyagokat termelnek, tekintet nélkül arra, hogy a beteg egyén gyermekágyi lázban szenved-e vagy sem; csakis a bomlott anyag jő, mint a betegség terméke, tekintetbe. Harmadik forrás a vitális törvények alól felszabadult élettani szerves termékek, melyek a rothadás bizonyos fokát elérték (pl. lepedőre száradt vér, lochiák).
A bomlott szerves anyag vivője lehet a vizsgáló ujj, az operáló kés, a műszerek, az ágynemű, a szivacsok stb. szóval mindaz, ami bomlott anyaggal van fertőzve, s a szülőnők genitaliáival érintkezésbe jut.
A bomlott szerves anyag felszívódásának helye a méh belső felülete, a belső méhszájtól felfelé, mely a terhesség következtében nyálkahártyájától megfosztván, jól felszívó felületet nyújt. Felsebesedés azonban a genitaliák, sőt az egész test minden pontját felszívásra alkalmassá teszi.
A fertőzés ideje legtöbbször a tágulás időszaka, nemcsak azért, mert akkor a méh belső felülete már hozzáférhető, hanem azért is, mert a gyermek fekvését, elhelyezését kipuhatoló vizsgáló ujjal való behatolás alkalma gyakoribb.
A gyermekágyi láz prophylaxisául a következő kettős tételt állította fel Semmelweis: „Ne vigyetek be az egyének szervezetébe bomlott anyagokat!” és
„Távolítsátok el a szervezet határain belül termelt bomlott anyagot még a felszívódás előtt!”
Semmelweis ez axiómái a tízparancsolathoz hasonló megdönthetetlen biztossággal hangzanak és teljes joggal mondhatjuk, hogy Semmelweis nemcsak a gyermekágyi láz lényegét és elhárítását derítette fel, de elmondhatjuk azt is, hogy ami nagy vívmányokat a sebészet Semmelweis után elért, azok a prophylaxis e kettős tételében már bentfoglaltatnak. Hiszen ő maga is sebesültnek tekintette a nyálkahártyájafosztott, felsebzett méhű gyermekágyast.
Immár több mint nyolcvan esztendeje, hogy Semmelweis lerakta tanításának alapját. „Manapság már – hogy a nagy magyar szülészprofesszornak, Kézmárszkynak szavaival éljünk – Semmelweis tanításának alapigazságai szilárd épület alakjában állnak megdönthetetlenül előttünk”. És állni fognak örökké, míg csak nő szülni fog. De kihűlt hidegen pihen a szív, melynek melegsége annyi nemes tettnek, annyi irgalomnak és jóságnak s amellett az orvosi tudomány egyik legnagyobb diadalának volt forrása: nem érzi többé a sok sebet, melyet küzdelmei között kapott, – csak mi emlékezünk róla. De emberi természetünk nem éri be a tények bármi fájó s elmélyedő szemléletével, hanem magyarázatot keres a tényekhez.
Nagy emberek elbukását a sorssal vívott küzdelmünkben mindig az okozta, hogy a világ rendjével kerültek összeütközésbe, hogy nem állottak a világrendet igazgató korszellem talaján, hanem annál feljebb emelkedtek.
A világ minden gyengeséget megbocsát és engesztelhetetlen ellenséget csak az szerez, ki erényeivel, ki fensőbbségével kimagaslik embertársai közül. Igy állott Semmelweis is magasan a maga kora fölött, mely őt meg nem értette. Nem értette, mert nem látta a bomlott szerves anyagot, melyre Semmelweis mint a gyermekágyi láz egyedüli kórokozójára, egyenesen rámutatott.
Vajon elfogadhatjuk-e ezt Semmelweis ellenfelei mentségéül? Csak tegyük fel a kérdést: látta-e valaha valaki a gravitáció erejét? S mégis elismerjük fizikai hatásánál fogva. És látta-e valaha valaki a levegő hőmérsékletét vagy a levegő nyomását? Pedig, hogy vannak és léteznek, azt a természet és saját szervezetünk legkülönfélébb reakciói mutatják. És hogy van bomlott szerves anyag, ezt a szülőházi halandóság érzékeny reakciói mutatták, a klórmosások eredménye mutatta és Semmelweis imponáló statisztikai anyaga bizonyította.
Pasteurnek, Listernek, Kochnak kellett még eljönnie s még a bakteriológia előtt is mikroszkópokat kell tökéletesíteni, míg kimutatták, hogy: igenis van bomlott szerves anyag s hogy ez a bomlott szerves anyag nem egyéb, mint a kórokozó bacillusok mindenkor gyilkolni kész serege. Amint a tudomány eljutott eddig a pontig: nemcsak elismerésben és igazolásban részesítette Semmelweis tanait, de utat is nyitott nekik.
És itt meg kell egy pillanatra állnunk és elismeréssel felidéznünk Markusovszky Lajosnak, Trefort minisztersége alatt az orvosi oktatás maradandó nevű alapvetőjének nevét, ki nemcsak ifjúkori benső kenyeres pajtása volt Semmelweisnek, aki nemcsak egész életén át hív serkentője s bús időkben vigasztalója volt, de aki 1861-ben, ugyanabban az évben, amelyben a német orvostudomány irányítója: Virchow a leghatározottabban szállott síkra Semmelweis ellen három ízben is, legszebb apológiáját írta meg tanítása mellett. S amit csak a későbbi jövő kutatásai váltottak be, azt Markusovszky a tudomány múzsájának ihletése alatt már 1861-ben mondta ki és sürgette: „A szabatos fürkészetnek – mondja Markusovszky – azt hisszük, ki kellene még mutatni, mi és milyen azon rothadt szerves anyag, – szövet és vegytanilag – mely a fertőzést okozza: mi úton és módon jut az a szervezet belsejébe; mint működik ott vegyileg, élettanilag; melyek felszívatása és működésének feltételei…” Íme egy rövid, de fényes lap a magyar orvostörténelemből! A jövőnek Markusovszky által sürgetett „szabatos fürkészete” világosságot hozott a bomlott szerves anyag mibenlétében, mert ma már tudjuk, hogy ezalatt a gyilkos bacillusok értendők, és ezzel Semmelweis tanítása teljességgel s egyszer és mindenkorra igazoltatott. Évtizedek óta az ő elvei szerint jár el a világ úgy a szülészet, mint a sebészet terén; az ő tanítása tartja életben a szülőnőket; ő tette élettani s nem többé kórtani folyamattá a szülés aktusát és a gyermekágyat – s örvendetes idővé a régente rettegett nehéz órát. Világos, mindenki által jól megérthető alakban fejtette ki Semmelweis az ő örökérvényű axiómáit. A tiszta sebkezelésnek, az anti- és az asepsisnek általa felállított elveit manapság már az iskolás gyermek is ismeri. Annál csodálatosabb, hogy korának és Európának alig egy-két kivétellel összes szülészprofesszorai nemcsak hogy el nem fogadták Semmelweis tanítását, de támadásokban is részesítették vagy ki is gúnyolták érte. Hiába mentek a világ minden tája felé a felvilágosító levelek, hiába küzdött tudományos folyóirat hasábjain Semmelweis felfedezése érdekében a két világhírű bécsi orvostanár: Hebra és Skoda, ők még a bécsieket sem tudták meggyőzni, akik Semmelweist a „pesti bolondnak” hívták, élükön a bécsi szülésztanárral! Küszködésének egy-egy keményebb szavát „a magyar csikósostor pattogásának” nevezték! Maga Semmelweis is hiába igyekezett 1861-ben megjelentetett nagyszabású munkájával a lefolyt tizennégy év alatt is meggyőzetlen orvosi világot felfedezésének helyességéről meggyőzni.
Munkáját gúnnyal, sajnálkozással vagy agyonhallgatással fogadták. A tudomány hivatalos képviselői merev konoksággal zárkóztak el Semmelweis igaza elől s konokságuknak évente sok-sok ezer szerencsétlen nő esett még ekkor is áldozatul.
Semmelweis nem is érte meg tanításának elismertetését, de az érette folytatott küzdelmek súlyosan aláásták idegrendszerét. 1865. július 31-én végül is tébolydába kellett szállítani, ahol néhány nap múlva, augusztus 13-án egy még július havában végzett műtét alatt történt fertőződés következményeként beállott gennyvérűség, pyaemia, tünetei közt halt meg tehát ugyanabban a betegségben, mely az oltalmába vett gyermekágyasokat pusztította, s mely ellen küzdeni soha meg nem szűnt.
Sok időbe, nagyon sok időbe került, míg Semmelweis tanítása általános elismertetésre tett szert. Hiszen csak gondoljuk el, hogy éppen húsz évvel Semmelweis felfedezése után, 1867-ben, a nagynevű Lister azzal a tévtanítással lépett a világ porondjára, hogy a sebek fertőzését a levegő okozza. Ezért óvintézkedései a levegőnek a fertőtlenítésében csúcsosodnak ki s egy szóval sem követeli, hogy műtét előtt a sebész megmossa a kezeit, holott Semmelweis első követelménye a szülőnőhöz közeledő orvos kezeinek nemcsak gondos megmosása, de fertőtlenítése is volt.
Megszámlálhatatlan azoknak a nőknek a száma, akiket Semmelweis mentett meg a halál angyalának hideg ölelésétől. Ezért méltán emlegeti őt ma már a tudomány is az emberiség egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb jótevőjének.
8. Hőgyes Endre, a veszettség elleni gyógymód megjavítója. A múltnak tisztelete, hatalmunk egyik eleme! Amikor Paul de Kruif élvezetes könyvében Pasteur gigászi harcát, fáradhatatlan kitartását, leleményességét olvassuk a veszettség kórokozójának felfedezéséről és e betegség gyógyításáról, önkéntelenül Hőgyes Endre hasonló fáradságos munkája jut eszünkbe, aki a veszettség elleni gyógymódot tette tanulmány tárgyává, ezt megjavította, az ojtóanyagot megváltoztatta, ami által a halálozási százalékot is erősen csökkentette. Európai nevet vívott ki ezzel magának, eljárását ma is világszerte használják.
A hajdúmegyei Szoboszlóról került a pesti egyetemre 1865-ben a tizennyolcéves élénk eszű Hőgyes, aki már tanulóévei alatt több pályadíjat nyert és ösztöndíjat élvezett. Zavartalan, komoly stúdiumokban eltelt öt év után már a diploma birtokában volt és az egyetem szolgálatába szegődött, ahol a tudományos, mikroszkópi búvárkodások érdekelték különösebben. Balogh professzor mellett gyógyszertannal, kórtannal foglalkozott, majd pár év múlva, 1875-ben már a kolozsvári tudományegyetem tanári karában találjuk, mint a fenti szakok előadóját. Nyolc év múlva az akkor már nagynevű kutatót a fővárosba viszik fel, mint a nevesebb erdélyi professzorokkal történni szokott.
Tanárévei alatt nagy előszeretettel foglalkozott bakteriológiával. Pasteur veszettség-ellenes gyógymódját tanulmányozta, emiatt hosszabb időt töltött a nagy mester mellett Párizsban.
Talán sehol a veszettség olyan sok áldozatot nem követelt, mint minálunk, aminek őstermelő főfoglalkozásunk a magyarázata. A nép mindenféle csodaszereket használt ellene, babonás szokásokat, de ezek a beteg sorsára semmi befolyással nem voltak. Párizsba indulása előtt még nálunk Lalics gyógymódja járta. Ezt a horvátországi tanítót a „véletlen” vezette rá minden komoly alapot nélkülöző gyógymódjára. Eljárását annyira komolynak tartották még a legmagasabb helyen is, hogy V. Ferdinánd arany érdemkereszttel, 6000 rénes forinttal és élete végéig járó évi 500 pengőforint kegydíjjal jutalmazta. A csalhatatlan gyógyítás pedig nem volt egyéb, mint ügyes ember szélhámoskodása, aki az egész országot megnyerte csodaeljárásának és nagyobb jövedelmet húzott belőle, mint maga Pasteur komoly felfedezéséből. No de ez az idő a sarlatánok, a babonás gyógymódok kora volt! Ez az eljárás még mellé nem volt egyéb, mint a régi görög babonák hű másolata, majd Galenus római orvos receptje, aki már a Krisztus utáni második században tárnicsgyökér porával kísérletezett a lyssa ellen. De Lalics mellett még száz és száz ilyen babonát, szélhámosságot ismert népünk, hiszen igen kifizető volt, különösen az állatgyógyászatban a csodaszerek jó pénzen való árusítása.
Ilyen viszonyok között tért haza Hőgyes Pasteur intézetéből. Nagy feltűnést keltett tudományos körökben, amikor arról számolt be, hogy a veszettségnek kórokozója van és ellene a franciák nagy mestere sikeresen küzd, sikeresen oltogat. 1888-ban „Jelentés a Pasteur-féle ebdühellenes védőoltásokra vonatkozó állatkísérletekről és az 1885 óta Pasteurnél gyógyított magyarországi veszett eb marottakról” című közleményével meggyőzte még a kétkedőket is. Különösen azzal az ügyes és bevált módszerével, hogy magyarországi betegeket szállított ki Párizsba, akik közül a legtöbben gyógyultan tértek haza, míg az itthon kezeltek majdnem ötven százalékban elpusztultak. Beszámolója annyira meggyőző és világos volt, hogy utána elkerülhetetlen egy budapesti Pasteur-intézet felállítása, amelynek vezetésével és szervezésével mást, mint Hőgyest nem bízhattak meg. Maga Pasteur nagy figyelemmel olvasgatja kutatásainak eredményét, szívesen ad helyet lapjában közleményeinek és „Le virus rabique des chiens des rues dans ses passages de lapin à lapin” című dolgozata már a párisi intézet Annales-ében jelenik meg. A németek rögtön felfigyelnek a magyar tudós felfedezésére, aki meg merte másítani a „nagy” és „szent” Pasteur módszerét és még mellé az a gyógyítás szempontjából hatásosabb is. Keresik vele az érintkezést, fölfedezésének tudományos leírását kérik, aminek Hőgyes szívesen tesz eleget és módszerének ösmertetése egymásután jelenik meg a legelőkelőbb, tudományos német lapokban.
Ugyan mivel változtatta meg az ösmeretlen magyar tudós a soviniszta francia módszerét olyan meggyőzően, hogy annak még Pasteur is helyt adott!?
Mindketten csak a betegség kitörésének elhárításán fáradoztak, aki már megveszedett, annak számára csak a halál van hátra. Pasteur erre a kezelésre szárított nyúlgerincvelő vírustartalmát, azaz a baktérium által produkált mérgek hatóanyagát fecskendezte be, addig Hőgyes hosszú kísérletezés után rájött, hogy sokkal eredményesebb a kezelés és sokkal kisebb a halálozási statisztika, ha a szárítás helyett friss gerincvelőemulzió hígításával nyert ojtóanyagot fecskendez be, mert így a vírustartalom egyenletesebb, adagolása megbízhatóbb. Valóban, míg Pasteur által gyártott anyaggal kezelt betegek 5-6 százaléka elhalt, addig a Hőgyes-módszerrel oltottaknak csak egy, sőt fél százaléka pusztul el.
A veszettség elleni immunitás mechanizmusáról” című, 1899-ben megjelent dolgozata minden tudománnyal foglalkozó nép laboratóriumába eljut; módszerét mindenhol tökéletesnek, jobbnak fogadják el. Hőgyes eljárását a párisi nemzetközi kongresszus egyhangú határozattal a legjobbnak minősítette s ma már a Hőgyes-féle dilúciós alapelv szerint készítik az ojtóanyagot Protopopoff módosításában Szófiában, Paltauff módosításában Bécsben, Lubinsky módosításában Breslauban, Philips módosításában Ohióban, Berlinben, Bataviában, aztán még Madridban, Brazilia és India egy-egy intézetében. Amint Ehrlich és Hata neve a tudományban összeforrt, úgy nőtt oda a veszettség elleni gyógykezelés módszerénél Hőgyes neve Pasteuréhez.
De van még egy világraszóló felfedezése, amelynek gyümölcsét az upsalai magyar származású egyetemi professzor, Bárány Róbert aratta le, sőt érte a Nobel-díj kitüntetettje is, ez a fül ívjárataira és a szem asszociált mozgásaira vonatkozó kísérletei és felfedezései. Itt megállhatunk egy percre és gondolkozhatunk felette, hogy a magyarul tudó Bárány Róbertnek tudomást kellett-e szereznie Hőgyesnek már a múlt század kilencvenes éveiben megjelent fölfedezéséről, vagy nem? Vigasztaljuk magunkat! Sokszor a tudósok egymástól függetlenül felfedezik ugyanazt, „jóllehet az sohasem lehet ugyanaz”, mondja de Kruif. De ezt bízzuk Sugár Márton fülészünkre, aki a külföldi sajtóban és tudományos társulatokban régen harcol Hőgyes elsőségéért és ha a Nobel-díj kiosztóinál nem is, de már sok helyen megszerezte világhírű tudósunknak a prioritást a szemmozgások, a nystagmus bonyolódott területén. Sugár olyan alapos felkészültséggel rohamozta meg a külföldi tudósok gyülekezetét, hogy az eredmény nem maradhat el. Éppen úgy, mint Győry Semmelweisnek, – habár halála után – de megszerezte a külföld babérkoszorúját, amelyet Sudhoff tavaly rakott le az Erzsébet-téri szobor hideg, de nemzetén át érző lábaihoz, ugyanúgy Hőgyes is ma már a szemmozgások ösmeretének terén Európa előtt is pionírja Báránynak.
Hőgyes nem állt meg a veszettség elleni gyógymód megjavításánál, hanem nagy érdemei vannak a vese kór és élettanára vonatkozó vizsgálatainak is. Úgy a tudományos körök, mint a magasabb fórumok igyekeztek az elismerés zászlóit lába előtt meghajtani.
9. Lőte József. Már fiatalon eljegyezte magát a bacillusokkal. Az éppen Kolozsvárt tanárkodó Hőgyes Endre mellé került, akivel együtt távozik a fővárosba, hiszen Hőgyesnek a veszettség tanulmányozása céljából végrehajtott kísérleteinél „egyetlen” munkatársa. 1887-ben kórtani pályamunkájával elnyerte a Budapesti Kir. Orvosegyesület 300 forintos Balassa-díjat a bizottság szép elismerő bírálata alapján. Ebben a dolgozatában tudtával először, de minden bizonnyal önállóan alkalmazza a módszeres vérvizsgálatot eleven állaton, a lépfenés fertőzés lefolyásában időről-időre a nyúl fülvisszeréből vett vérpróbának agarra ültetésével. Ilyen módon kimutatta, hogy lázas hőemelkedés akkor jelentkezik, amikor a tenyésztéssel már ki lehet mutatni a lépfenebacillusokat.
Többi dolgozataiban is mindig van valami értékes, új megállapítás, valami új gondolat. Elsőül mutatta ki, hogy a kísérleti gümőkór meggyógyulhat Koch intézetében magának a mesternek demonstrálta, hogy a köpetből készült, történelmi nevezetességű gümőbacillus-tenyészete meggyöngült a huzamos tenyésztés által, ami a mestert magát is meglepte. Kimutatta, hogy tenyésztéssel 40-42 órával is ki lehet fogni a lépfenebacillusokat halál előtt az eleven vérből, holott a közfelfogás szerint – csak pár órával jelenik meg a halál előtt a vérben. Megállapította, hogy nyúlon kísérleti veszettségben rendesen jelentkezik lázas hőemelkedés a szembeötlő veszettségi tünetek előtt. Az utcai veszettség (rage de rue) vagyis kóbor veszettség ragálya különböző esetekben különböző, némelykor egyenesen oly erős, mint a megállapodott ragály, a fix vírus. Kísérleti esetek példájával a nemzetközi irodalomban is megerősítette a lyssa recurrens fogalmát.
Kétségtelenül elsőnek mutatta ki, hogy a veszettséget át lehet oltani békára, amelynek szervezetében annyira meggyengült a ragály, hogy a nyulat nem öli meg, a tengerimalacot is csak hosszabb idő múlva. Övé az úgynevezett Hőgyes-féle veszettségellenes védőoltó módszer alapeszméje, amely szerint a megállapodott ragálytól elhullott házinyúl friss gerincvelejének általában központi idegrendszerének – sósvízzel készült dörzsölékét, emulzióját fecskendezik a beoltandó bőre alá. Madár testében is meggyöngül a ragály anyaga,
A bakteriológiában mennyi és mennyi életrevaló eszme, örökkön élő fölfedezés! S mindezt milyen szörnyű kedvezőtlen körülmények között hajtotta végre. Talán ha jól felszerelt laboratórium állott volna rendelkezésére, még értékesebb tudományos munkálkodás telhetett volna ki tőle. Egész életét nyomorúságos, ideiglenes intézetben töltötte, siralmas felszerelések között, szégyenletes összezsúfoltságban.
No de hiszen Jancsó tanárkollégája mondta, hogy „nagy fölfedezésekhez nem díszes laboratórium, hanem nagy koponya kell”. Úgy látszik, az utolsó megvolt Lőténél, csak az első hiányzott.
10. Fodor József. Az 1860-as évek elején egy víg kedélyű, úri nevelésű, kedvező anyagi viszonyok között élő diák került a pesti medikusok közé a somogymegyei Lakocsánról. Mindössze tizenhétéves volt, mert anyagi javakkal jól megáldott szülei 1843-ban még nagyreményű újszülöttjük világrajövetelét ünnepelték. Úgy élt, mint a többi diák, szorgalmasan tanulta az orvostudományt, de emellett zenét, nyelveket is. A mulatságokból sem vonta ki magát, vígan élvezte élete tavaszát, kihasználta fiatalságát. Tanárai nem sokat tudtak róla, hiszen abban az időben csak az kollokvált, akinek tandíjmentességre, vagy ösztöndíjra volt szüksége. Naponta találkoztak vele az előadásokon, mint legszorgalmasabb hallgatójukkal, vagy a bálteremben, mint a tanárkisasszonyok hűséges, ügyes táncosával, vagy a segélyegylet elnökévé, amikor szegény tanulótársai sorsának könnyítése végett kilincselte végig a tanári szobákat. Diáktársai bálványozták nyájas, szerény kollégájukat, aki gazdagsága ellenére figyelmességével szeretetet vívott ki köztük, pajkosságával csak vidámságot keltett, soha sérelmet nem okozott, sőt ellenkezőleg, ha bármi összekoccanás volt köztük, egy-egy jó ötlettel minden duzzogásnak véget vetett. Így jellemzi fiatalságát tanártársa, Genersich.
Tanárai akkor ösmerték meg valójában, amikor a fiatal diák a vizsgapadok elé áll és értelmességével, szakképzettségével mindnyájuk tetszését megnyerte. Mint az egyetem legjobban végzett növendéke hagyta el a betegszobákat, a laboratóriumokat, hogy egész életét a tanításnak, munkának szentelje. 1865-ben még felavatott orvosdoktor, a következő évben már tanársegéd, majd külföldi tanulmányútra indul. Érdeklődését a közegészségügy foglalta le, amellyel eddig nálunk senki sem foglalkozott. Németországban is csak ebben az időben kezdte Hygiene címen Pettenkoffer előadásait tartani, így természetes, hogy Fodor útja először is hozzá vezetett.
Itt lett szerelmes a közegészségügybe, mint önálló tudományba és áhítattal hallgatta a német tudós ajkáról a nagy kijelentéseket, hogy „a közegészségügy tudományának feladata a betegség okait, az egészség feltételeit kémiai és fizikai vizsgáló módszerekkel kutatni; tanulmányozni kell az egész életet, a ruházatot, a táplálkozást, a levegőt, a talajt, amelyen élünk és a lakásmódokat”. Nem elégedett meg az elméleti oktatással, amelyeket ő már itthon magának is kidolgozott, hanem átment Liebig laboratóriumába ahol a bacillusokat tanulmányozta. Majd közegészségügyi tanulmányainak mélyítése végett beutazta egész Nyugat-Európát. Megrakodva európai tapasztalatokkal és szellemmel, hazatérve a kolozsvári egyetem államorvosi tanszékét töltik be, ahonnan két év múlva Trefort miniszter és Markusovszky, a magyar orvostudomány legönzetlenebb harcosainak egyike, a budapesti egyetemre hozták vissza az újonnan felállított közegészségtani tanszékre. Fodor a legboldogabb emberek egyike volt. Hazulról földi javakkal úgy el volt látva, hogy a megélhetésért, a mindennapi kenyérért nem kellett küzdenie, egész életét még ifjú korában kialakult tervének szentelhette, a magyar közegészségügy tanulmányozásának és tanításának. De minket jobban, mint bacillusvadász érdekel!
Az elmúlt század végén lendült fel a bacillusvadászat. Ez a magyar orvostudomány feltöretlen ugara volt, amelyen még eke nem szántott. Fodor József kezdett nálunk először önállóan foglalkozni a bacillusokkal, mert Pasteur és Koch korszakalkotó felfedezései közel estek tudományköréhez, a járványos és fertőző betegségek tanulmányozásához. Különben is nagyon megragadták fogékony lelkét Halliernek ebben az időben sokat emlegetett gomba-felfedezései. Vizsgálódásai közben rájött, hogy nem lehet egyedüli oka a járványos és fertőző betegségeknek a talaj, a víz és a levegő, ezeknek szennyezettségén kívül más okának is kell lenni a járványok tovaterjedésének.
Elfogadta Hallier gomba-elméletét, amely szerint a betegség oka apró, mikroszkóp alatt látható gombák Hitte, hogy Halliernek igaza van és ezt hangoztatta is, mikor Hallier felfedezése felett gúnyos kacaj keletkezett, hogy „a feltörekvő eszméket nincs mi úgy lesújtsa, mint nevetségessé tételük.
Hallier tana hivatva látszik az orvosi tudományban forradalmat idézni elő: forradalmat, felforgatóbbat s emellett gyümölcsözőbbet, mint ezt most még csak gyaníthatjuk is!” A múlt század kilencvenes évtizedében Pasteur, Koch és számos követői fölfedezésével a Fodor által bejósolt forradalom „az utolsó évtizedek nagy eszmékben szegény, tudományos különcködésekben, hajszálhasogatásokban gazdag” orvostudományában is bekövetkezett, amint kora tudományát egyik értekezésében jellemzi.
Fodomak, a teoretikusnak igaza lett. Tanítványa, Hőgyes, aki vadásztársa volt, jól ösmerte mestere véleményét a betegségek okairól, melyeket mind igazolt a nyolcvanas évek fölfedezése, hogy a legtöbb járványos betegségnek oka a láthatatlan, csak nagyítólencse alatt előbúvó bacillus.
Ennek szintén nagy családfája van, akár csak a teremtés koronájának, mert minden betegségnek más és más bacillus az oka. De Fodor azt kutatta, hogy annak mi az oka, hogy egyes emberi és állati szervezet ellene tud állni a behatoló ellenségnek. Szóval az ellenállóság, az immunitás okát kereste, ezt tette laboratóriumi vizsgálatának tárgyává. Tanítványa, Hőgyes a következőképen beszéli el mestere felfedezését:
Sok kísérleti egér és tengerimalac elpusztítása után Fodor rájött, hogy az egészséges állat vére nem tartalmaz bacillusokat, továbbá a mesterségesen bevitt mikróbák a vérben hamar eltűnnek, elpusztulnak, mert többé feltalálni őket nem lehet. 1887-ben újabb vizsgálatokkal kimutatta, hogy a lépfene bacillusai a kémcsőben is elpusztulnak a vérben és pedig a frissben gyorsabban, mint az állottban, ami azt mutatja, hogy a friss vérnek bacillusölő hatása van. Külföldi tudósok csak megerősítették Fodor ezen fölfedezését, mint Nutall, Flügge; Behring pedig tovább fejlesztette és így a nagy magyar bacillusvadász európai társaival együtt alapját vetette meg a mai vérsavó-gyógykezelésnek. Fodor tovább ment fölfedezése terén. Rájött hosszas kísérletezés után, hogy a lúgos vérnek nagyobb a baktériumölő képessége, mint a savas vérnek. Tapasztalatának annyira hitelt adtak, hogy Cantani olasz tudós az 1892-ik nápolyi kolera alkalmával a gyakorlatba vitte át felfedezését, bár minden eredmény nélkül.
A kilencvenes évek folyamán tovább fűzte vizsgálatait tanítványával, Rigler Gusztávval, a közegészségtan nemrég elhunyt professzorával. Feladták egymásnak a nagy feladatot, hogy fertőzött, immunizált állat vére lúgos kémhatás mellett mennyire teljesíti baktériumölő képességét?! Vizsgálódásaiknak eredményéről az egész Európa nagy tetszése mellett az 1897-iki budapesti kongresszuson számoltak be neves tudósok előtt. Kimutatták nagyszámú kísérleteik eredményeképpen, hogy azon állatok, amelyeknek vére lúgosabb, tovább ellenállnak a fertőzésnek, ezt pedig az aktív immunizálás tartósan emeli. Az antitoxin növeli a lúgos kémhatást és ezzel a bacillusokat is jobban pusztítja. Alapvető Fodornak ez a kijelentése, ha Mecsnikoff felfedezése, a fagotizmus sokak szemében változtatott is rajta, még ma is irányadó a bakteriológia történetében.
Így beszéli el Hőgyes mestere bacillusvadász kalandjait. Az ország lerakta lába elé az elösmerés koszorúját. Az akadémia tagjai sorába választotta s munkálkodásáért 200 arany nagy jutalomdíjával tüntette ki. A Természettudományi Társulat 800 forinttal jutalmazta a talajlégről szóló munkáját, a berlini egészségügyi kiállításon az Auguszta királyné alapította aranyérmet nyerte el. Számos külföldi tudományos testületnek tagja volt.
Őfelsége pedig a harmadosztályú vaskoronarenddel tüntette ki. Amilyen siker koronázta tudományos munkálkodását, olyan szerencsétlen volt magánélete. Sok csapás szántott át élete mezsgyéjén. Felesége hosszú szenvedésével férji türelmét és szeretetét tette próbára. Első leánya korai halála feletti bánata pedig a bacillusok közé kergette, hogy keresse a betegség okát, amely legszerettebbjeitől fosztotta meg. Sok tervét elgáncsolták a közegészség iránt kevéssé fogékony hazai állapotok, jóllehet azok külföldön megértésre és megvalósításra találtak.
A sors keze kifürkészhetetlen! míg egész életében nagy mesterével, Pettenkoferrel együtt az élet meghosszabbításán gondolkoztak és fáradoztak, ez neki nem adatott meg. Kínos szenvedés után, miután bal alsó végtagját amputálták, a feltartózhatatlan trombózis következtében fiatalon, ötvenhét éves korában, 1901-ben meghalt. Utolsó napjait nagyon elkeserítette, hogy hosszú kort élt öreg mestere, Pettenkofer saját kezével vetett véget tartalmas életének.
„Akarni kell meg nem öregedni”, mondogatta sokszor Hőgyesnek, de fájdalom, ez nála nem teljesedett be. Az első magyar bacillusvadász eredményekben gazdag életét akarata ellenére hamar befejezte.
11. Liebermann Leó, nemzetközi tekintély az egészségtudomány terén. Tudományos munkálkodását nagy figyelemmel kísérte a külföld s még a hétlakat alatt őrzött világhírű Carell-laboratórium ajtaja is megnyílt előtte. Inkább kémikus, mint orvos, akárcsak Pasteur.
Mikor 1901-ben megürül az első magyar bacillusvadász, Fodor József tanszéke, utódjául méltóbb embert, mint Liebermannt nem is szemelhettek volna ki. Ekkor, már ötvenéves korában lesz bacillusvadász és hosszú élete végéig, 74 éves koráig meg is marad annak. Fodor örökségét, laboratóriumát vette át, ahonnan választ adtak Európa nagy tudósainak, hogy tulajdonképpen mi is az oka az immunitásnak, a járványos bajoktól való mentességnek. Az ő idejében országunkat sem kímélő kolerajárványok pusztítanak, sokszor nagyszámú áldozatot követelnek. Ez a nagy emberveszteség terelte figyelmét a kolera bacillusai felé, utóbb az ellenállóképesség vizsgálására, amelynek egész életét szentelte.
Érdekes ember volt. Álmodozó, örökké tanító. Vizsgáin ő felelt, nem a szigorló, mert hiszen – sokszor emlegette – ez az utolsó alkalom, hogy a vizsgázót még valamire megtaníthassa. Alma volt az egészségügyi nevelés, amelyre már az iskolában alkalmat kell adnunk. Miközben, mint miniszteri biztos az érettségik alkalmával a maturánsok szellemi képességét vizsgálgatta, mentes volt az a bukástól, aki kémiai képességet árult el.
Intézetében szerény, kisszámú tanítványaival szemben nem tanár, hanem nevelőszülő. A mai hygiene apostolai őt tisztelhetik apjuknak. Mindennek utána járatott, amit a külföldi lapokból tanítványai elébe tártak. Ez pedig volt elég, hiszen a bakteriológia fénykorát élte. „Meg kell nézni, hogy van valójában, egy kísérlet sohasem elég, ha már mások meg is csinálták” mondogatta sokszor.
Az immunológia volt kedvenc foglalkozása, de továbbra is megmaradt kémikusnak. Vizsgálataiban a kémiai irányt képviselte, mint Fischer Emil, a nagy fehérjekémikus. „Szelekciós hipotézise”, amelyben szellemes magyarázatát adja az immunitás problémájának sok szóra ad alkalmat. Ő maga hitt benne s igaza tudatában halt meg.
12. Jancsó Miklós. A múlt század nyolcvanas éveiben a kincses város köves utain két fura alak vonta magára Kolozsvár elegáns sétálóinak figyelmét. Az egyik idős bácsi, a másik rosszul fejlett, nyurga fiatal diák. Mindössze talán tizenkétéves. Öltözetük is már feltűnő, szeges cipő, turistanadrág, kezükben kisebb-nagyobb szúnyogháló. A céltalanul sétálókkal nem sokat törődtek, egymással voltak elfoglalva, mélyen belemerülve beszélgetésükbe. Az egyik tudós Parádi Kálmán, a városszerte ösmert „bogarász”, aki a fényes kávéházi asztalok helyett inkább a Kis-Szamos lapályos partjait, a Fellegvár körüli mocsarakat kereste fel, napokon keresztül bújta, hogy egy-egy ritkább szúnyogra akadjon, amelyen a sejten belőli emésztést tanulmányozta. A másik, fiatal bámulója, a természet nagy rajongója, szúnyoggyűjtésben önzetlen segítőtársa, Jancsó Miklós, a helybeli református Kollégium igazgatójának fia, a „szúnyogkirály”, mint ahogy diáktársai elnevezték. Ahová a mocsaras partok süppedő hínárjába az öregedő lábak már nem tudtak eljutni, a könnyű, fejletlen Jancsó minden veszély nélkül bejutott és fogdosta össze a szúnyogokat, hogy otthon vizsgálatoknak vessék alá.
Az orvostudományi egyetemre járva s annak elvégzése után az érdekelte őt, ami az orvostudományban nagy port vert fel akkor, a bakterológia, Ronald Ross és Battista Grassi malária-kutatásai, Pasteur és Koch Róbert világraszóló felfedezései, amelyek a kolozsvári professzorokat különösebben nem ragadták meg. A „szúnyogkirály” figyelmébe azonban élénken bevésődtek és egész életére döntően elhatározódott benne, hogy a szúnyogok iránti szeretetét megtartja, hiszen Ross és Grassi kimutatták, hogy mennyi bajnak kútforrásai ezek a leheletkönnyűségű, mindenhová odaférkőző kis bestiák.
Sokszor látható még doktor korában is szúnyoghálóval loholni az utcán, pedig már a Karolina-kórház orvosa, ami miatt bogarasnak, különcnek tartották. Hát még a kórházban mit csinál! Ahelyett, hogy fárasztó tanulása után pihenne, – hiszen törékeny, gyenge szervezetére ráfért volna, – kerüli a nyilvánosságot és az emberek nagy csodálkozásra a kórház fáskamrájában egy láda tetején mikroszkópjával bajlódik, összefogdosott szúnyogainak kalickát készít és minden szabadidejét köztük tölti. Élete későbbi szakában, amikor a maláriának már elösmert, európai hírű kutatója, a Nobel-díjas Rossal levelezésbe kerül, aki későbbi tudományos munkájában hasábokon keresztül tárgyalja a „the admirable experiments of Jancsó”-t, amelyek a Karolinakórház fáskamrájából átalakított laboratóriumából indultak ki.
Ugyanott kezdte, ahol Ross és Grassi, részben tudta kutatásaikból, részben önállóan felfedezve a már felfedezteket. Prioritást soha nem kívánt, nem követelt magának, megelégedett a lassú, de annál kitartóbb érdeklődéssel. Az Orvosegyesületben magára vonta Erdély híres belgyógyászának, Purjesz Zsigmondnak figyelmét, aki midőn megkérdezte tőle, hogyan tud abban a sötét lyukban ilyen figyelemreméltó kutatásokat végezni, büszkén válaszolta: „Nagy fölfedezésekhez nem fényes berendezés, hanem nagy koponya szükséges”. Ez után hamarosan Purjesz klinikájának jobban berendezett laboratóriumában folytatja kutatásait: a malária-plasmodium fejlődését úgy a szúnyogokon, mint az emberen, az ivaros fejlődés menetét, a lappangási, inkubációs időt emberen, kininálló malária-plasmodiumok, saválló bacillusok mibenlétét.
Mikor a kolozsvári egyetem nyilvános rendes tanára lett, már kísérleteivel készen volt, hiszen a „Tanulmány a váltóláz parazitáiról” című, nagy feltűnést keltő dolgozata, amellyel az Orvosegyesület Mészáros-díját nyerte el, még 1906-ban megjelent. Szabadidejét többek között most már a maláriások gyógyításának szentelte, amiben a vizenyős, mocsaras környékű Kolozsvár bizony nem szűkösködött. Messzi földről keresték fel a „hideglázas” betegek a világhírű tudóst. Ross karjába ölelte és dolgozatában sohasem felejtkezik el magyarországi vadásztársa korszakalkotó munkálkodásáról.
Az Akadémia Rózsay-díjjal tünteti ki, majd 1928-ban a salvarsan élettani viselkedésére vonatkozó szövettani vizsgálódásaiért a Budapesti Kir. Orvosegyesület a Tauszk-díjjal jutalmazza.
13. A sárgaláz valószínűleg protozoon kórokozója, amelyet egy moszkitófaj, a stegomia fasciata közvetít, ma még biztosan nem ismert. Legújabban a sárgaláz okozójául egy dugóhúzó-alakú mikróbát írtak le, ezt a fölfedezést azonban még nem erősítették meg.
| EHRLICH — A bűvösgolyó | TARTALOM |