EHRLICH — A bűvösgolyó

Kétszázötven éve annak, hogy Anton Leeuwenhoek, a komoly, tárgyilagos kutató, varázslatos optikai műszerébe belenézve, meglátta a bacillusokat és ezzel módot adott nékem arra, hogy ennek a könyvnek az első fejezetét megírjam. Bizonyára jó alapos hollandus létére mogorván torkolta volna le azt a poétát, aki az ő mikroszkópját varázslatos szemnek nevezte volna el.

Véle ellentétben Ehrlich Paul – akinek működése megadja a leírtam komoly históriák kívánatos boldog záróakkordját – határozottan kedélyes ember volt. Azon kezdtem, hogy huszonöt szivart is elszívott naponta; nem vont meg magától egy korsó sört sem, még pedig öreg laboránsának társaságában, – sőt nem is egy, hanem naponta több korsó sörnek is a nyakára hágott, de mindig német, angol és amerikai kollégái körében; bár ízig-vérig modernül gondolkozott, volt benne valami a középkori fantasztából, amikor egész komoly képpel jelentette ki: „Meg kell találnunk annak a módját, hogy a bacillusokra bűvös puskagolyókkal lövöldözzünk”. Az igaz, hogy maga is nevetett ehhez a furcsa kiszólásához, de ellenfelei mégis csak a „Doktor Phantasus”-nak nevezték.

És mégis megajándékozta az emberiséget azzal a varázsgolyóval, amelyről álmodozott! Alkimista természetéhez híven egész furcsa utakon ját, amikor olyan vegyi anyagot alakított át életmentésre, amelyet a tisztelt gyilkos urak előszeretettel használnak fel humanitárius céljaik elérésére. Arzénből alkotta meg azt az anyagot, amely az emberiséget meg tudja szabadítani a dugóhúzó alakú halvány mikróba okozta bélpoklosságtól; attól a bacillustól, amelyet általában véve a bűn velejárójának tekintenek és amelynek eredménye a baljóslatú nevű syphilis. Ehrlich egészen furcsa, abnormis és tudománytalan elképzelésekben jeleskedett mindenha: de ezek az elképzelések segítették abban, hogy új ösvényeket nyitott meg a világ bacillusvadászai számára. Az is igaz, hogy alig volt egy-kettő olyan, aki tovább tudott volna haladni a Ehrlich-megnyitotta ösvényen: érthető tehát, hogy a bacillusvadászok díszes sorát – kénytelen-kelletlen – Ehrlichhel kell befejeznem.

Természetesen éppolyan biztos, ahogyan a napfölkelte követi a tegnapi alkonyatot, – hogy a bacillusvadászok jeles cselekedetei még nem fejeződtek be. Jönnek majd újak, akik új varázsgolyókat fognak önteni és porondra fognak lépni Ehrlichez hasonló különös fantaszták. Mert ne higgyük, hogy a gyönyörű laboratóriumokban végzett szorgalmas munka elegendő ahhoz, hogy az övéhez hasonló csodás eredményekre vezessen… Manapság? Hát bizony manapság nincsenek olyan bacillusvadászok, akik komolyan pillantván az ember arcába azt állítják, hogy kétszer kettő az öt.

Ehrlich pedig ilyen különös fajtájú teremtmény volt.

1854-ben született Német-Sziléziában, aztán a boroszlói gimnáziumot látogatta, amikor irodalom-tanárától azt a feladatot kapta, hogy írjon erről a témáról: „Az élet álom”.

Hogyan oldotta meg ezt kérdést ez az Ehrlich nevezetű szellemes, fiatal diák? Így: „Az élet normális oxidációkon alapul. Az álom az agyvelő működése és az agyvelő működése megint csak oxidáció… Tehát az álom nem egyéb mint az agyvelő foszforeszenciája!”

Ilyen okosságra csak egy lehetett a tanár felelete, hogy szekundába pónálta az ifjú óriást. Nem baj kérem: hiszen állandóan rossz osztályzatokkal terhesen tért vissza a szülői házba. De mégis befejezte valahogy a gimnáziumot és aztán az orvosi egyetemre került. Nem jól mondom: nem „az” orvosi egyetemre, hanem háromra-négyre, egyikről a másikra. Hogy milyen medikus volt? Hát kérem, a boroszlói, a strassburgi, a freiburgi és a lipcsei kiváló orvosi fakultásoknak az volt róla egyöntetű véleményük, hogy minden inkább, csak nem rendes diák. Ezen hízelgő véleményen kívül határozottan megállapították róla, hogy rossz diák is, ami annyit jelentett, hogy Ehrlichnek nem nagyon akaródzott bevágni azt nem tudom hány ezer hosszú latin szót, amelyek az általánosan uralkodó vélemény szerint szükségesek ahhoz, hogy az ember betegeket sikeresen gyógyítson. Forradalmár volt: annak a forradalomnak beltagja, amelyet Pasteur a vegyész és Robert Koch, a vidéki körorvos vezettek. Tanárai elvárták tőle, hogy a holttetemeket boncolja és ismerkedjék meg az embertest egyes részeivel; ehelyett valamelyes kis szervdarabkát pécézett ki magának, azt vizsgálgatta, keményítette, metélte fel finom metszetekre és aztán a legkülönbözőbb csinos anilin-színekkel föstögette ezeket a szálfinom metszeteket. Honnan szedte az anilin-festékeket? Vette, kikölcsönözte vagy kölcsönlopta a különböző egyetemi gyűjteményekből.

Fogalma se volt arról, hogy miért szerette ezt a munkát; – géniusza vezette, – ugyanaz, amely még öregedő korában is a szép, csillogó, ezerszínű anilin-festékek előállítása felé irányította elméjét, amely különben csak a sörös asztalok feletti vad, tudományos vitákban találta meg gyönyörűségét.

„Halló Ehrlich! Ugyan mit csinál ott?” – kérdezte tőle hírneves tanára, Waldeyer.

„Professzor úr, különböző festékekkel kísérletezem!”

Gyűlölte a klasszikus módszereket és önmagát mindig modern haladónak nevezte, de emellett kifogástalan latin ismeretei voltak, olyan ismeretek, amelyekkel szerette tarkítani tudományos csatakiáltásait. Munkájában inkább a csatakiáltások és jelmondatok, mint a logika vezérelték. „Corpora non agunt nisi fixata!” – így kiáltott fel, ráütvén az asztalra, hogy a tányérok elkezdtek táncolni – „azaz vegyi anyagok csak akkor hatnak, ha már le vannak kötve”. – Ez a mondás kísérte harminc esztendei balsikerének útjain át. „Látja kérem! Érti!? Ugye most már tudja?” – Ez volt a kedvenc szavajárása, miközben nagy fekete szarú-pápaszemét majdnem, hogy a véle beszélőnek arcába rázta; és aki őt komolyan vette, még arra az abszurd gondolatra juthatott, hogy nem kutató agyveleje, hanem ez a régi mondása vitte későbbi éveiben diadalról-diadalra. Látni fogjuk, hogy ennek a jóhangzású frázisnak tényleg sok köze volt életének sikereihez.

Ehrlich tíz évvel volt fiatalabb Koch Robertnél. Akkor, amikor Koch először mutatta meg a tudományos világnak a lépfene bacillusát, Cohnheim laboratóriumában dolgozott volt; vallástagadó létére lelkének valamilyen emberi istenre volt szüksége és ezt az istenét Kochban meg is találta. Ehrlich látta meg először föstött készítményeiben (májdarabban) a tbc-bacillust, még mielőtt Koch megtalálta volna. Tudományos műveletlenségében úgy gondolta, hogy a látott kis színes pálcikák valamelyes kristályok volnának. De amikor 1882 márciusában ott ült a berlini előadó-terem egyik padjában annyi sok hallgatóval együtt és hallgatta, miként kürtöli Koch világgá a tbc bacillusáról szóló felfedezését, meglátta a nagy fénysugarat, amelyet ez az előadás a világba kiárasztott. Még évek múlva is emlegette, hogy ez volt tudományos életének legnagyobb eseménye. Kochhoz kell mennie! Bacillusvadásszá kell válnia! Megmutatta Robert Kochnak invenciózus felfedezését, hogy hogyan lehet megfesteni és ilyen módon jól láthatóvá tenni a tbc bacillusát: módszerét még ma is alkalmazza a tudomány. Szóval ő is vadásszá készült átvedleni. Tűzzel vetette neki magát a munkának és sikerült tbc-be esnie. A hideg, ködös Németországot Egyiptommal kellett felcserélnie.

Ha az akkor 34 éves Ehrlich Egyiptomban elhalálozik, feltétlenül elfelejti a világ, vagy legfeljebb úgy emlékeznék meg róla, mint egy színkedvelő, jókedvű fantasztáról. De egy dinamó energiája lakozott benne. Abban a hiedelemben, hogy az ember egyidőben lehet orvos is, meg bacillusvadász is, főorvosi állást vállalt Berlin egyik jó nevű klinikáján, de kissé ideges lévén, nem érezte magát jól gyógyíthatatlan szenvedők panaszai között, valamint azok holttetemeinek társaságában, akiket nem lehetett meggyógyítani.

A gyógyítás! Micsoda fantasztikus élvezet lehet ez a mesterség, de csak akkor, ha az ember nem úgy űzi, ahogy az orvosok szokták: találgatás, próbálkozás, tapogatódzás, várakozás útján, hanem céltudatosan. Az ilyen gondolatmenet rossz orvossá tette Ehrlichet, mivel hogy a jó doktor mindig szimpátiával van betegével szemben és nem esik kétségbe olyan betegségek láttára, amelyekkel szemben tudománya felmondja a szolgálatot. Meg aztán azért is tartozott az „undok” doktorok közé, mivel agya örökké álmodozott. Amikor pácienseinek szervezetét vizsgálta, mintha szellemi szemével egész testükön látott volna keresztül. Szemei valóságos szupergórcsövekké váltak, amelyek a szenvedők testének remegő sejtjeiben nem láttak egyebet komplikált vegyik formuláknál. Miért is ne! Az ember élő plazmája épp úgy tevődik össze benzolgyűrűkből és oldalláncokból, akár az ő anilinfestékei. Ehrlich, aki az újabb fiziológiai felfedezésekre mindenkoron fittyet hányt, saját egészen különös vegyik magyarázatát adta meg az életnek, amely magyarázat mindenre inkább predesztinálta, mint arra, hogy nagy orvossá váljék. Szóval, ha Ehrlich akkor meghal, egy félben maradt emberrel kevesebb maradt volna. De nem halt meg!

„Élő állatokat akarok megfesteni”. Ez volt akkortájt a csatakiáltása.

„Az állati szervezet chemizmusa olyan, mint a festékeké – ha sikerülne a szervezetet életében megfestenem, mély betekintést nyernék chemizmusába” is. Legkedvesebb festékét, az u.n. methylenkéket, egy nyúl fülvisszerébe fecskendezte be. Figyelemmel kísérte, miként folyik be a kék festék az éren keresztül az állat szöveteibe és íme! A festék csakis az idegek végződését festette meg, semmi mást a szervezetben! Ejnye de különös! Egy pillanatra megfeledkezett tudományos alapelveiről. „Talán methylen-kékkel csillapítani tudnám az idegfájdalmakat” és gondolkodás nélkül methylen-kéket fecskendezett be idegfájdalmas pacienseinek testébe. Lehet, hogy fájdalmaikat valamelyest meg is szüntette, de bizonyos zavarok mutatkoztak, –bár kissé humoros természetűek –, amelyek a betegeket megijesztették ugyan, de csak múló természetűek voltak. A methylenkékben nem fedezett fel új fájdalomcsillapító szert. De abból a különös felfedezéséből, hogy a mehylenkék a száz, meg száz élő szövet közül éppen az egyetlenegy különös szövetben, az idegvégződésekben halmozódott fel, Ehrlich álmodozó agya egy új fantasztikus ideát formált, amely végeredményben a varázsgolyó gondolata felé volt oda vezetendő. „Ez a festék a szervezet összes szövetei közül csak egyet fest meg – talán van olyan is a világon, amely nem támadja meg az ember egyetlenegy szövetét sem, de igenis megfesti, sőt talán megöli az emberölő baktériumokat”. Vagy húsz évig álmodozott erről az ideáról, míg alkalma akadt annak kísérleti kipróbálására…

1890-ben visszatért Egyiptomba; szóval nem halt meg tbc-ben. Otthon Koch Robert rettenetes tuberkulinjával próbálta megmenteni a fiatal kutatót; sikerült a kúra, vagy sem, nem tudjuk, de az a fontos, hogy életben maradt. Aztán Koch berlini intézetében munkához látott, azokban a történelmi időkben, amikor Behring ezernyi tengeri malacát áldozta fel a diftéria kutatása érdekében; és amikor a japán Kitasato csudás eredményekhez jutott egerein a tetanusz (merevgörcs) bacillusával. Ennek a komor laboratóriumnak fénysugara Ehrlich volt. Koch gyakorta látogatta meg tanítványának zűrzavaros, össze-vissza hányt laboratóriumát, amelyben száz meg száz, a szivárvány minden színében ragyogó festékes palack foglalta el az összes polcokat – olyan festékek, amelyekhez Ehrlich sohasem nyúlt életében – és a tudomány cárjának dicsfényében, uralkodói leereszkedésben veregette meg Ehrlich vállát. A „varázsgolyó” gondolatát azonban Koch, a tudósok fejedelme mélységesen lenézte. „Mondja csak kedves Ehrlich, mi szép kísérletet végzett ma?” És Ehrlich vulkáni temperamentuma egyszeriben kitört; szakadatlan áradatban ömlött a szó ajakáról és beszámolt azokról a kísérletekről, amelyeket a ricinus-magvak és a yequirity nevű méregnek immunizáló hatásáról végzett akkortájt: „odáig jutottam, hogy pontosan meg tudom adni a méregnek azt a mennyiségét, amely a tíz gramm súlyú egeret 48 óra alatt biztosan elpusztítja. Kísérleteim olyan precízek, akár a fizikai kísérletek, valóságos görbében, diagrammban tudom felrajzolni, milyen tempóban növekszik egereim védettsége ezek ellen a mérgek ellen. Azt is megtaláltam, hogy milyen úton öli meg ez a méreg az egereket; nézze kérem, hogyan ragasztja egymáshoz a keringő vér vörös vérsejtjeit! Ebben áll az egész titok!” – És Ehrlich ott lóbálta mestere szeme előtt az egér-vérrel telt kis kémlőcsöveket és bemutatta, hogy ez a méregmennyiség, amely az egérvért csapadékképződésre bírja, pontosan ugyanannyi, amennyi az egeret meg tudja ölni. A számoknak és a kísérleti jegyzőkönyv adatainak valóságos zuhatagát zúdította Kochra. „De várjon csak egy percig kedves Ehrlich. Nem tudom ilyen gyorsan követni gondolatait – kérem magyarázza meg részletesebben amit mondott!”

„Szívesen tanár úr! Hadd fejezzem ki magam világosabban!” Egy pillanatra sem állt meg beszédében, de felragadott egy nap krétát a tábláról, majd leguggolt a földre és gigászi rajzokat meg diagrammokat rajzolt a laboratórium padlójára. „Ugye kérem, most már világos a dolog?”

Nem volt ebben az Ehrlichben egy szemernyi méltóság. Sem benne, sem pedig ténykedéseiben. Mindent a világon telerajzolt az ő figuráival, anélkül, hogy egy pillanatig gondolt volna arra, hogy kinek tulajdonát teszi tönkre. Telefirkálta kézelőit, cipője talpát, ingeinek elejét (bánta is ő, hogy felesége mit szól hozzá) sőt kollégáinak gallérját is, ha azok nem ugrottak el elég gyorsan a keze-ügyéből. Azt sem lehet a szemére vetni, hogy gondolataiban túlságosan méltóságteljes lett volna, mivel hogy a napnak 24 órája közül legalább 24-ben nem gondolt egyébre mint arra, hogy miért is vagyunk immunisak, meg hogy hogyan lehet mathematikailag megmérni a védettséget. Meg hogy hogyan volna az egyik vagy másik festéke vegyi úton az annyira keresett varázsgolyóvá átalakítható. Fantasztikus gondolatainak nyomai mindenütt ottmaradtak utána!

Mindennek ellenére kísérleteiben a legpontosabb emberek egyike volt. Egyike volt azoknak a kutatóknak, akik a bacillusvadászok hanyag kísérletezései ellen felszólaltak és mélységesen lenézte azokat, akik csak úgy találomra keverik az egyik vegyik anyagot a másikkal. A komoly laboratóriumi munkának volt hirdetője mindenkor és ebben jó példával maga járt elől. A Koch-féle laboratóriumban, ahol addig egy-egy egéren kísérleteztek, egyszerre ötven állaton dolgozott. Kereste az egyszerű, a számokban kifejezhető törvényszerűségeket és ezeknek matematikai képleteivel akart mindent kifejezni: immunitást, életet és halált; és bár ez a pontosság nem oldotta meg az életnek azokat a rejtélyeit és törvényeit, amelyeket keresett: mégis egyre közelebb hozta a bűvös golyóhoz.

III

Említettem, hogy alapjában véve végtelenül vidám lelkületű és szerény ember volt: a legnagyobb mulatságát abban találta, hogy önmagát humorizálja ki minden lehető és lehetetlen alkalommal; így aztán érthető, hogy számos barátot szerzett. Másrészről azonban meg volt hozzá a jó esze, hogy barátait a magas állásban lévők közül kereste ki. Ő maga 1896-ban vezető állásba került; kinevezték a kir. porosz szérumvizsgáló állomás igazgatójává. Ez az állomás Steglitzben nyílt meg Berlin mellett és eredetileg két helyiségből állott. Egy szobából, amely azelőtt pékműhely volt és egy másik helyiségből, amelyik istállóból alakult át. „A mi balsikereink oka tisztán az, hogy nem vagyunk eléggé pontosak”. Ehrlich ugyanis jól ismerte a bakteriológia történetét és emlékezett Pasteur elpattant fiolájának, meg Behring megrepedt ballonjának épületes históriájára. „Matematikai törvények uralkodnak a mérgek, a vakcinák és az antitoxinok hatása fölött!” Ezzel a vezérlő gondolattal járt-kelt a fiatal főnök két szobájában, roppant sokat szivarozott, agyonmagyarázott minden látogatót, vitázott minden halandóval és eközben méregette a különböző mérgek és a különböző szérumok hatását, olyan pontossággal, amilyen csak tőle telt ki.

De hogy is állunk csak azokkal a törvényszerűségekkel? Majd a kísérlet megadja a választ. Eleinte minden gyönyörűen ment. „Látja kérem! Itt van az egésznek veleje!” És Ehrlich mester furcsa festményekben ábrázolta, milyennek képzeli ő a toxin szerkezetét, meg hogy milyennek a sejt belső chemizmusát; de a kísérletek folyamán, – miközben a tengerimalacok serege kettős rendekben vonult korai sírja felé, – mindinkább megszaporodtak a kivételek és megkevesbedtek az egyezések. Mindez azonban Ehrlichet csöppet sem zavarta meg, minthogy olyan képzelő tehetséggel volt megáldva, hogy mindinkább új meg új segítő törvények árnyékába menekült, amelyek a kivételeket magyarázták. Eközben rajzai mind komplikáltabbakká váltak, mígnem híres „oldallánc” teóriája végeredményképen bolondos keresztrejtvény formáját vette fel, amely aránylag keveset magyarázott meg és kevéssé segítette elő a tudomány fejlődését. Haláláig hitt Ehrlich az ő „oldallánc” teóriájában; elméletét a világ minden részéből döngették szigorú kritikusok anélkül, hogy ő azt valaha teljesen elhagyta volna. Ha már nem talált olyan kísérleteket, amelyekkel bírálóit tönkresilányíthatta volna, szőrszálhasogató vitákat bocsátott szélnek, miként évszázadokkal ő előtte Duns Scotus és Auinói Szent Tamás tették. Ha aztán megint csak megtörtént, hogy valamelyik orvosi kongresszuson alulmaradt a vitában, szokása szerint az ülés befejeztével egész hazáig szidta ellenfelét mint a bokrot, Az igaz, hogy jó kedvvel. Bánta is ő, hogy a villamos kalauza kétségbeesetten tördelte kezét, meg hogy az utazó közönség figyelve bámult feléje: torkaszakadtából ismételgette rettentő csatakiáltását, mondván, hogy: „Kedves kollégám, a vak is látja, hogy ez és az a professzor az utolsó alak a világon. Nem kérem, nem az utolsó, hanem a legutolsó!”

Így érte meg az 1899-es esztendőt, illetőleg saját 45-ik életévét. Ha akkor hal meg, a világ szemében a félben maradt ember prototípusa maradt volna. Minden igyekezete, hogy a szérumok törvényszerűségeit megállapítsa; egy csomó fantasztikus séma és rajz megalkotására vezette, amelyeket nagyon kevesen vettek komolyan s amelyek – egész biztos – nem javították meg a gyönge szérumokat erősekké. Mihez fogjon? Először is minden összeköttetését és minden befolyásos barátjának segítségét latba vetvén átköltözött a Majna melletti Frankfurtba, ebbe a nagy berlini orvosi iskoláktól és tudományos méh-kaptáraktól távol eső városba. Természetesen magával vitte nélkülözhetetlen és általa fölötte becsült Kadereit nagyságos urat, az ő fő-fő baktérium-leves szakácsát és üvegmosóját, aki nélkül mozdulni sem tudott. Frankfurt közelében terpeszkedtek ugyanis azok a nagy vegyészeti gyárak, amelyek ontották magukból a szép anilin színek végtelen skáláit: ez a közelség valamiképpen buzdító hatással volt Ehrlich tanulmányaira.

Azonkívül Frankfurt bővelkedett gazdag izraelita polgárokban, akik híresek voltak áldozatkészségükről, pedig pénzre szüksége volt Ehrlichnek. Ő maga sokszor említette, hogy négy G-re van szüksége a sikeres kutatónak. Úgymint pénzre, (Geld), türelemre, (Geduld) ügyességre, (Geschick) és főképpen szerencsére (Glück).

Szóval Ehrlich átköltözött Frankfurtba, mint Kadereit bácsi mondotta: „Mi átköltözünk Frankfurtba”. Biztos, hogy a kettősfogat utóbb említett tagjára hárult kettejük közül a nagyobbik feladat, hiszen ez a szegény ördög költöztette át az ezernyi festékes üveget, meg a szamárfüles kísérleti jegyzőkönyvek hajórakomány tömegét.

Az, aki ezt a könyvet végigolvassa, arra a gondolatra jöhet, hogy jó bacillusvadásszá csak az lehet, aki mindenkor csak a saját lábán áll, aki egy szemernyit sem figyel más bacillusvadászok munkájára és csak a természet könyvében lapoz. Ehrlich egyáltalán nem tartozott ebbe a csoportba. A természetet ritkán figyelte, legfeljebb kedvenc zöldbékáját a kertben, amely nála a barométer szerepét játszotta és amelynek jóféle légytakarmánnyal való ellátása Kadereit bácsi egyik legfontosabb feladatát alkotta… Nem, kérem, Ehrlich ideáit könyvekből, irodalomból merítette.

Egész életét úgyszólván tudományos könyvek társaságában töltötte; előfizetett minden vegyi folyóiratra, még ha patagón nyelven jelent is volna meg. Laboratóriumát úgy teletömte könyvekkel, hogy ha látogatói jöttek és azoknak ülőhelyet kínált, tényleg nem talált olyan szabad négyzetlábnyi területet, ahol leülhettek volna. Folyóiratok kandikáltak ki felöltője minden egyes zsebéből, – már ha nem feledkezett meg arról, hogy felöltőt vegyen magára- és szobaleánya, amikor reggelenkint behozta a kávét hálószobájába, x-szer botlott bele az elébe tornyosuló könyvakadályokba és vágódott végig a padlón. Utolsó garasát is könyvekbe, meg aztán jó havanna-szivarokba fektette. Dolgozószobája rozoga pamlagának sarkában fekete gyöngyszemű kis egérkék ütötték fel tanyájukat, sárguló folyóirat-hegyek mélyében.

Ha nem festegette kísérleti állatainak belsejét kékre, pirosra, sárgára, meg a saját kezét ugyanazokra a rikító színekre: a könyveibe temetkezett és mindent, ami fontosat talált fóliánsaiban, elraktározta bámulatos agyvelejébe, amelynek melegágya, átváltoztatta, megérlelte, sajátjává transzformálta mindazt, aminek esetleg csak csíráit találta meg az idegen munkákban. Távol áll tőlem annak a vádnak hangoztatása, hogy talán szüksége volt arra, miszerint mások ideáit eltulajdonítsa. Idegen gondolatok teljesen más alakban öltöttek testet az ő agyában.

1901-ben, amikor nekifogott azokhoz a majdnem nyolc esztendőre terjedő tanulmányokhoz, amelyek végezetül a varázsgolyó felfedezéséhez vezettek, Laveran munkája jutott a kezébe. Ennek a könyvnek olvasói előtt nem ismeretlen, hogy Laveran fedezte fel a malária csíráját annak idején és később a trypanosomák tanulmányozásához fogott. Ezeket a különös, sebesen úszkáló farkas jószágokat, amelyeknek egyik fajtája a lovak tenyészbénaságát, másika pedig a Mal de Caderas néven ismeretes délamerikai lójárványt okozza, egerekbe fecskendezte be. Száz, meg száz kísérletben látta, miképpen ölik meg, még pedig abszolút biztonsággal ezek a trypanosomák a kísérleti egereket.

Laverannak egyszer eszébe jutott, hogy a befecskendezett egerek egy csoportját arzenikummal kezelje. Ez a méreg kétségtelenül bizonyos hatással volt a beteg egerekre, amennyiben a keringő trypanosomák nagy százalékát elpusztította. De előbb-utóbb mégis csak elpusztultak a befertőzött egerek, szóval egy állat sem gyógyult meg teljesen. Eddig jutott el Laveran mester. De ez a kevés is a villám fényével világított be Ehrlich elméjébe. „Megvan! Ezzel a trypanosoma-csírával kell dolgoznom! Nemcsak azért, mert nagy és jól látható, meg gyorsan szaporodik el és könnyen öli meg az egeret: de főleg azért, mert teljes biztonsággal öl. Szóval ez a csíra a legalkalmasabb próbaköve annak, hogy az a varázsgolyó, amelyet keresek, tényleg célba talál-e, vagy sem. Ha csak egy olyan festéket tudnék találni, amely egyetlenegy egeret ki tud gyógyítani ebből a százszázalékosan halálos betegségből!”

1902-ben nekilátott Ehrlich a nagy vadászatnak. Mindenekelőtt előkeresett gyűjteményéből és leporoltatta azt a száz meg száz csillogó, fénylő, színes festékes palackot, amely évek óta aludta az igazak álmát. „Remek!” Ezzel a kiáltással cirógatta meg az említett arzenál minden egyes alkotórészét; aztán laboratóriumát egészséges és fürge egerek százaival népesítette be. Az volt a szerencséje, hogy ebben az időben egy végtelenül komoly és szorgalmas japán kutató, Shiga állt be hozzá famulusnak. Ez a Shiga napról-napra foglalatoskodott olyképpen, hogy lenyeste az egerek farkának végét, hogy egy csepp vért kapjon belőlük, amelyet trypanosomákra kellett megvizsgálnia; továbbá, hogy ennek a vérnek parányi csöppjét a következő egér testébe vigye be. Szóval és röviden ő végezte mindazt a kézimunkát, amelyhez csak japánnak van elég szorgalma és türelme. A Mal de Caderast okozó trypanosomák a párisi Pasteur-intézetből kerültek hozzá, mégpedig egy fertőzött tengerimalac belsejében. A tengerimalac véréből kerültek bele az első Ehrlich-féle egérbe és aztán hajrá! Megindult a vadászat. Közel ötszáz különböző anilinfestéket vizsgált meg ez a két ember! Milyen kevéssé tudományos úton járt el ez az Ehrlich nevű bacilluscsősz! Emlékeztet engem az ősidők első vállalkozó szellemű ősemberére, aki végigkeresi az erdő legkülönbözőbb fáit, hogy megtalálja azt, amelyből jó evezőlapokat faraghat ormótlan bárdjával; vagy a vasgyárosoknak arra a primitív ősére, aki a különböző ércek közül kapirgálja elő azt az anyagot, amelyből a legjobb kardot lehet kovácsolni. Szóval Ehrlich a legősibb úton járt el. A verejtékező próbálgatás útján. Azaz hogy: Ehrlich próbálkozott és Shiga izzadt belé. Annyit elértek, hogy az egyik egérfalu a legszebb kék színekben pompázott, a másik pedig aranysárga volt. De a kék, vagy sárga, szóval cifra színű egerek belsejében vígan nyüzsögtek a karcsúfarkú trypanosomák és továbbra is halálos biztonsággal ölték meg vendégszerető gazdáikat!

Mindez Ehrlichet nem zavarta meg. Továbbra is szívta a jó havannákat, amelyeknek annyira rabjává lett, hogy éjjel is akárhányszor csak azért hagyta el ágyát, hogy egy jó importra rágyújthasson; megszámlálhatatlan üveg ásványvíznek hágott a nyakára; még több könyvet olvasott végig és aztán teljes lelki nyugalommal hajigálta ezeket a kiolvasott könyveket Kadereit bácsi fejéhez, aki pedig – mért tagadnók – nem tehetett róla, hogy a trypanosomák fittyet hánytak a mester festékeinek. Bánatát latin kifejezések áradatába fojtotta; bámulatos mélyenjáró fejtegetésekben kürtölte világgá, hogy milyen tulajdonsággal kellene a jó, igazán ható festékeknek rendelkezniük. Meg kell hagyni, hogy mestere volt a teóriáknak. De aztán – 1903-ban – mégis megtalálta a célhoz vezető irányt.

Ehrlich akkortájt a gyönyörű színekben pompázó, de rendkívül komplikált vegyi összetételű benzo-purpurin festékekkel dolgozgatott. Ezek a festékek, épp úgy, mint a többi, abszolúte hatástalanoknak bizonyultak a Mal de Caderasban szenvedő egerekre. Ehrlich ráncba szedte nagy homlokát – húsz év kínlódásától és balsikerétől máris olyan sima volt az arca, mint a viharverte tölgyfa kérge – és így szólt Shigához: „Azt hiszem, kedves Shiga, hogy ezek a festékek nem szívódnak fel olyan gyorsan, mint ahogy azt szeretném. Változtassuk csak meg őket valamelyest; például ha egy sulfo-csoportot adunk hozzájuk, azt hiszem gyorsabban kerülnének be az egerek vérébe!”

Tudják meg kérem, hogy agyveleje szempontjából Ehrlich tökéletes nagystílű vegyész volt, de a kezére a legjobb indulattal sem lehetett azt mondani, hogy az a vegyész keze lett volna. Gyűlölte magát a kísérletező munkát és csakis a komplikált fejmunkáért, a teóriákért rajongott. Valójában nem is értett a vegyi munkálatok végzéséhez. Szeretett ugyan eljátszogatni a kémcsöveivel, amelyekbe rengeteg különböző vegyi anyagot öntögetett a különböző festékanyagok oldataiból és gyönyörködött azon, miképpen változtatják meg az ilyen módon modifikált festékek színüket. Aztán kirohant a folyosóra, neki annak, akit talált, orra elé tartotta az elváltozott színű kémcsöveket és közben artikulátlan szavakban bátorítgatta önönmagát. Az igazi kémiai munka, a vegyületek finom elemzése és tudatos átalakítása sohasem tetszett neki. Ezt a munkát a nagy vegyi gyárak képzett vegyészeire bízta. Minthogy pedig a közkedveltsége folytán mindenütt szerették, a közeli nagy vegyi gyárak valamelyikében megcsinálták részére a sulfo-csoporttal öregbített benzo-purpurint, teljesen kívánságának megfelelően.

Két fehéregérnek bőre alá fecskendezte ezután Ehrlich a Mal de Caderas trypanosomáit. Egy nap, majd még egy nap szépen elmúlik. Íme, az egerek szeme bedagad, szőrük borzas: közeledik már a vég, még huszonnégy óra és ott feküsznek ketrecükben mereven, kinyújtott testtel… De várjunk csak! A két egér közül az egyiknek bőre alá Shiga befecskendezi az új, a megváltozott piros festéknek egy kis mennyiségét. Ehrlich figyeli a kísérletet, mormog, morfondíroz, gesztikulál, rángatja kézelőit. A kezelt egér füle pár perc múlva megpirosodik. Majd pirossá válik az a kis sáv, ami szeme fehérjétől a félig bedagadt pillák résén át kilátszik. Ez a nap fordulópontja Ehrlich életének. Ez hozta meg neki élete szerencséjét, mivel miként az áprilisi nap hevétől megolvad a hótakaró, akként semmisültek meg az utolsó szálig a kezelt egérnek vérében az addig nyüzsgő tryaponosomák. A varázsgolyó telibe talált! És az egérnek vajon mi lett a sorsa? Íme, felnyitja szemét. Megmozdul, végigbogarássza kicsiny ketrecének minden sarkát és odaszagol kezeletlen társának nyomorúságos kis holtteteméhez.

Ez az egér élte elsőnek túl a Mal de Caderas trypanosomáinak támadását. A trypán-vörösnek nevezett anilinfesték segítségével (kémiai neve ezt az egész oldalt töltené ki) szerencsésen megmentette Ehrlich Pál a kis egeret! Ez a siker hihetetlen módon felbuzdította a máris annyira buzgó férfiút. „Olyan festék van a kezemben, amellyel egeret gyógyítok: olyant fogok találni, amellyel millió ember életét mentem meg”. Ez volt Dávid próféta késői német ivadékának az álma.

De sajnos, még nagyon messze volt ennek az álomnak beteljesülésétől. Elismerésreméltó buzgalommal fecskendezte be Shiga az egerekbe ezt a trypán-vöröst; egyes egerek meggyógyultak, mások azonban nem. Volt olyan látszólagosan gyógyult állatja, amely hatvan nap múlva pusztult el a fertőzés következtében. Gyerünk csak! Stílszerűen lenyisszantották az egérke farkát és az ügyes Shiga máris bemutatta a kiserkedő vércseppen a nyüzsgő trypanosomák vérszomjas seregét. Rettenetes vadállatok ezek a trypanosomák. Állhatatosak, kitartóak, ellenállóak, szóval olyanok, mint az összes veszedelmes mikróbák. Ellenállásukban is vannak grádusok, egyesek messze felülmúlják a nagy átlagot. És ezek az extra-bestiák úgyszólván élvezettel szürcsölték fel azt a szépszínű festéket, amelyet az a különös emberpár menesztett feléjük, mintha csak egyenesen kedvenc ételük volna. Az is előfordult, hogy a trypanosomák a festékek támadása elől diszkréten meglógtak és belevetették magukat az egér testének valamelyik rejtett zugába. Ott aztán nyugodtan kivárták az idejüket, hogy előjöjjenek és tömegesen elszaporodjanak…

Ehrlich első sikereit ezernyi csalódással fizette meg. A Bruce-felfedezte nagana-trypanosoma, valamint az emberi álomkór hasonló csírája egyszerűen fittyet hánytak a trypán-vörösnek! Nem törődtek vele! A másik csalódása meg az volt, hogy ugyanaz az anyag, amely olyan pontosan hatott egereken, tökéletesen csődöt mondott fehérpatkányon, tengerimalacon és kutyán. Ebből az útvesztőből csak olyan állhatatos kutató kecmereghetett ki, aminő Ehrlich volt. Hány száz állatot hiábavaló módon áldozta fel. Nem volt igazam. Hiszen a természet is akárhányszor óriási áldozatok és hihetetlen pazarlás árán éri el eredményeit. Egy bizonyos, hogy Ehrlich hallatlan új és fölöttébb kecsegtető használhatott fel! Amikor elgondolkoztam az Ehrlich felfedezői útján, az volt az impresszióm, hogy ezt az ezernyi állatéletet a legtöbbször eredménynek jutott akkor birtokába, amikor felfedezte, hogy egy különben hatástalan festő anyagnak aránylag csekély vegyi megváltoztatása útján hatóképes gyógyszert teremtett. Ez az egy elgondolás kérlelhetetlen erővel hajszolta előre a bizakodó tudóst.

Eközben a laboratórium egyre növekedett. A frankfurti jó polgárok szemében Ehrlich képviselte azt a tudóst, aki a természet összes titkait ismeri és mindenkinél alkalmatosabb a sötét rejtélyek megfejtésére. Az sem ártott neki az emberek szemében, hogy hihetetlenül feledékeny volt. Az a hír járt felőle, hogy a szórakozott professzor úr önönmagához címzett levelezőlapokban figyelmeztette magát a különböző családi születésnapokra és hasonló ünnepélyes eseményekre. Micsoda ember! Ez volt az általános vélemény. Milyen mély gondolkodó! – szólt a konfliskocsis, aki napjában odakocsiztatta az intézetbe. Milyen zseni! – szóltak a verklisek, akiket fejedelmi borravalóval ajándékozott meg hetenként egyszer, hogy könnyű zenével mulattassák a laboratórium kertjében. „Legjobb ideáim akkor születnek meg, amikor ilyen könnyű népies muzsikát hallok” – így szólt Ehrlich, aki minden magasröptű zenét, irodalmat és művészetet szívből gyűlölt. „Milyen nagy demokrata és milyen közvetlen ez a nagy ember”. Ez volt Frankfurt népének általános véleménye és egy utcát kereszteltek el róla. Legendás alakká vált még életében.

A milliomosok pedig imádták. 1906-ban nagy szerencse érte. Speyer Franciska asszony, Speyer György gazdag bankár felesége, nagy pénzösszeget adott rendelkezésére, hogy abból építsen hajlékot a kísérleti tudománynak, bőven ellátva mindennemű instrumentumokkal, egerekkel, állatokkal és szakértő vegyészekkel, akik majd az ő kívánsága szerint vegyítik össze a legkomplikáltabb festőanyagokat, meg a többi őrült vegyi terméket, amelyeket Ehrlich íróasztala mellett elképzelt és kigondolt. Speyer asszony nélkül Ehrlichnek sohasem sikerült volna előállítani a bűvös golyókat, mivel ezt a föladatot gyárüzemi jellegű laboratóriumban lehetett egyedül megvalósítani. Ebben az új „Speyer-házban” Ehrlich úgy uralkodott a vegyészek és bacillusvadászok egész gárdája fölött, mint ahogy a nagy automobilgyár vezérigazgatója. Jupiterként trónol ezernyi munkása fölött, akik naponta annyi meg ennyi száz automobilt állítanak elő. Ne higgyék azért, hogy zsarnokoskodott volna: ehhez túlságosan régimódi ember volt. Minden lehető és lehetetlen időben képes volt betoppanni az egyik, vagy a másik dolgozóba, hogy rabszolgáit meg-megrójja, hogy vállukat megveregesse, hogy önönmagát előttük kifigurázza és hogy szívből kacagjon, valahányszor a fülébe jutott, hogy saját asszisztensei őrültnek tartják. Mozgékony alakjával tényleg megjelent az intézet minden sarkában. De a hozzáértők mindig tudták, hogy a mester hol tartózkodik, mert elárulta tartózkodási helyét az a folyton visszatérő szava, hogy: „Kadereit, szivart kérek!” vagy „Kadereit, mi van az ásványvizemmel?”

A festőanyagokkal nem boldogult. A vegyészek azt suttogták, hogy a mester idióta. Az útvesztőből azonban hamarosan kikerült. Egy szép napon, amikor sikerült ülőhelyet szereznie saját laboratóriumában, ezernyi vegyi folyóiratának ormán, és amikor lapozgatta a vegyi újságokat – akár a régi alkimisták, akik a bölcsek kövét keresték ócska fóliánsokban –, egy különös újfajta vegyület tulajdonságai ötlöttek szemébe. Ennek a vegyületnek neve: „Atoxyl”, szóval: „Nemmérges”. Mit is tud ez az atoxyl? Először is „majdnem” meggyógyította az álomkór csíráival fertőzött egereket, aztán meg az is ismeretes volt, hogy egészséges egereket meg tud ölni. Atoxyllal próbálták meg egyesek az álomkórban szenvedő szegény négereket gyógyítani. A négerek ugyan nem gyógyultak meg, de az atoxyltól egy csomó ember teljesen megvakult, mielőtt még a különben halálos álomkórban elpusztult volna.

Tetszik látni, ez az atoxyl elég baljóslatú gyógyszernek bizonyult és semmi oka sem volt felfedezőjének arra, hogy büszkélkedjék találmányával. Hogy mi ez az atoxyl? Nagyon komplikált jószág. A kémia úgy tanítja, hogy van benne mindenekelőtt egy benzol-gyűrű, ami nem egyéb, mint hat olyan szén-atom, amely egymáshoz körbe van aggatva és kergetődzik, miként a saját farkát harapó kutya. Aztán négy hydrogen-atom, egy kevés ammonia, végezetül arzén, az ismert méreg.

Ehrlich elhatározta, hogy ezt az atoxylt „egy kissé” meg fogja változtatni, ámbár nagyon jól tudta, hogy – miként az atoxyl felfedezői mindenütt kiemelték – ingatag összetételénél fogva nem lehet módosítani anélkül, hogy az egész anyag gyökerestől tönkre ne menjen. De minden délután ott babrált egészen egyedül vegyi laboratóriumában, amely a világ egyetlen vegyi laboratóriumához sem hasonlított. Híjjával volt ugyanis a retortáknak, az eszközöknek, a kemencéknek, az üvegszerszámoknak, a hőmérőknek – sőt még mérleg sem volt benne. Nyers volt, mint a vidéki gyógyszerész keverő asztala és egyedüli felszerelése abból a töméntelen széles szájú kis üvegből állott, amelyek ott terpeszkedtek több emeletnyi sorban a nagy asztalon. Volt ott mindenféle üveg, címkés és címke nélküli; olyan, amelynek címkéjét el lehetett olvasni és olyan, amelynek a címkéje olvashatatlan volt. Az asztal pedig a szivárvány összes színeiben mutatta a kiömlött festékek örök időkre szóló nyomait. De Ehrlichnek nem volt szüksége a címkére. Káprázatos memóriája sohasem hagyta cserben. Az üvegerdő kellő közepén egy magányos Bunsen-égő unatkozott és fújta magából láthatatlan kék lángját. Minden jóravaló vegyész nevetett volna azon a gondolaton, hogy ebben a laboratóriumban egyáltalán tud valaki dolgozni.

Mondom, Ehrlich itt babrált az atoxyllal, ujjongva: „remek!”, dörmögve: „hi-he-tet-len!”, miközben Miss Marqardt nevű gépíróhölgyének diktált és közben nagyokat kiáltott Kadereit úrért. Ebben a lehetetlen laboratóriumában találta meg végül azt az alapvető tényt – nem tudni melyik jótevő géniusz vezette agyát akkor –, hogy az atoxyl igenis átalakítható, még pedig nemcsak felületes módon, hanem mélyrehatóan. Hogy ezernyi új vegyületnek válhat megfelelő kezelés útján szülőanyjává, amelyek mindegyikében változatlanul marad meg a benzol-gyűrű és az arzén viszonylagos helyzete.

„Az atoxylt át tudom alakítani”. Ezzel a szóval rontott be Ehrlich Bertheim doktor, vezetővegyésze gyönyörű műhelyébe. „Talán száz vagy ezer új arzén-vegyületet állíthatunk így elő, kedves Bertheim. Szóval az ön feladata lesz, kedves Bertheim…” és ezernyi fantasztikus lehetetlenséggel árasztotta el fővegyészének fejét. El tudják képzelni, hogy Bertheim ellent tudott volna állni ennek a kedves felszólításnak?

Két évre el volt látva az egész tábor munkával. Japánok, németek, minden rendbeli és fajtájú ember, fehérpatkányok, fehéregerek, a két hölgy, Marquardt és Leupold kisasszonyok, meg természetesen a jó Kadereit is együtt dolgoztak a laboratóriumban, amely inkább hasonlított gnómok és manók földalatti műhelyéhez, mint tudósok dolgozójához. Ez a tábor szünetlen munkában volt; pontosan 606 különböző arzénvegyületet dolgoztak fel és vizsgáltak meg hatására. Olyan nagy volt fölöttük a főgnóm hatalma, hogy rabszolgái sohasem gondolkodtak azon, milyen abszurd és lehetetlen feladatot rótt voltaképpen rájuk mesterük. Feladatuk pedig az volt, hogy az arzént, a méregkeverők kedvenc fegyverét, gyógyszerré alakítsák át, még pedig olyan betegség gyógyszerévé, amelynek gyógyíthatóságáról Ehrlich akkortájt még csak nem is álmodozott. A rabszolgák úgy dolgoztak, ahogyan csak fanatizált hívők tudnak dolgozni.

És valóban át is alakították az atoxylt! Bámulatos új vegyületeket fedeztek fel és vizsgáltak; olyanokat, amelyek – hurrá! – tényleg pompásan gyógyították az egereket. Megvan a gyógyszer! Ez volt ilyen esetben a csoport jelszava. De mégsem volt igazuk, mivel az új gyógyszerek – bár a trypanosomákat tényleg megölték – a kigyógyult egerek vérét vízzé alakították át, vagy az egereket sárgaság tünetei között ölték meg. Szinte hihetetlen, de tény, hogy olyan arzén-vegyületre is bukkantak, amelytől az egerek ballerinákká alakultak át; táncdüh vett rajtuk erőt. Ezek a megmérgezett egerek egy percig sem maradtak veszteg, körbeforogtak saját tengelyük körül, majd meg hihetetlen ugrálásokat vittek véghez. A sátán maga sem találhatott volna ki kínzóbb végzetet azokra, akiket a halál torkából épp kimentett. Nevetséges, reményvesztett vállalkozásnak látszott az igazi, a tökéletes gyógyszer megtalálása. De Ehrlich nem vesztette reményét. Így írta le a helyzetet: „Rendkívül érdekes, hogy kigyógyult egereim egyébként tökéletesen egészségesekké válnak, azzal az eltéréssel, hogy táncos egerekké alakulnak át. Laboratóriumom látogatóit nagyon megkapja a táncoló egerek tömegének látványa”. Eléggé szangvinikus volt ez az ember, ugye?

Töméntelen új vegyületet találtak ki. A helyzet kétségbeesettnek látszott. Az egész kísérletezést pedig leginkább az arzén-állóság zavarta. Ehrlich amikor azt látta, hogy valamely új arzén vegyületének nagy adagja túlságosan veszedelmes volt a kísérleti állatokra, egyszerűen úgy járt el, hogy ennek a gyilkos vegyületnek kis adagjait vitte be állataiba, még pedig több ízben. Mit látott? Azt, hogy a trypanosomák lassankint hozzászoktak az arzénhez, ahogy mondani szoktuk, „arzén-állókká” lettek és egyszerűen nem törődtek többé az arzén-hatással, elszaporodtak és megölték a kísérleti egeret.

Az első 591 arzénvegyület históriája a balsikerek sorozatos láncolata volt. Ehrlich úgy tartotta ébren bizodalmát, hogy telikürtölte az egész világot csodálatos új kúráinak a meseországból előszólított történeteivel, amelyekből egy szó sem volt igaz. Bertheim és egész táborkara részére abszurd diagrammokat rajzolt, új, ismeretlen és csak az ő agyvelejében élő arzénvegyületek képleteit, amelyekről vegyészei azonnal tudták, hogy előállításuk lehetetlen. Tanítványai meg ismerősei részére mindig készen volt arra, hogy az új vegyi anyagok képleteit lerajzolja; egészen mindegy volt, hova ír, csomagolópapírra-e, vagy menükártyákra, avagy sörcsarnokok képeslapjaira. Emberei egyenesen fanatizálva voltak tőle, aki ezt a szót, hogy lehetetlen, nem ismerte; javíthatatlan optimizmusa rájuk ragadt. Azt mondogatták, hogy: „De hiszen a mester annyira bizakodó!” És véle együtt bizakodók maradtak mindvégig. A mester pedig könnyelműen égette életének gyertyáját mindkét végén, míg végre 1909-ben az ő hajnala is felvirradt.

P. Ehrlich dolgozószobájában Frankfurtban

Kísérleti állatok oltása

Bizony, bizony gyertyáját mindkét végén égette a már ötven éven felüli Ehrlich. Kenyere javát már megette, míg végre rábukkant a ma már világhírű 606-os számú készítményre, amelyet azonban a hozzá méltó Bertheim nélkül sohasem tudott volna előállítani. A legfinomabb vegyi synthesisek eredménye volt ez a 606; előállítása veszedelmes, egyrészt a velejáró robbanásoknak veszélye miatt, másrészt épp, mivel annyira kevéssé volt állandó, hogy a levegőn állva, ártalmatlan anyagból rövid idő alatt rettentő méreggé alakult át. Ennek a híres 606-os készítménynek vegyi neve: Dioxy diamino-arsenobenzol-dihydro-chlorid Amilyen hosszú volt a neve, épp olyan erős volt a hatása a trypanosomákra. Parányi mennyisége rövidesen megtisztította a Mal de Caderasba esett egerek vérét a karcsú trypanosomáktól, annyira, hogy hírmondójuk sem akadt. És ennek dacára egészen ártalmatlan volt az állatra a vegyület. Pedig rengeteg arzént tartalmazott, a méregkeverőknek – mint említettem – kedvelt mérgét. A 606-tól nem vakultak meg az egerek, vérük nem vált vízzé, meg táncra sem kerekedtek: szóval egészen ártalmatlan volt!

„Micsoda napok voltak azok” – mesélte nékem jóval később a már akkor öreg Kadereit bácsi. Már akkor nehezen mozgott az öreg, de mozgékonnyá vált, ha arról volt szó, hogy gondoznia kell Ehrlich tanárt. „Azok voltak aztán a napok, amikor a 606-ot fedeztük fel”! És tényleg csak megilletődéssel gondolunk ezekre a napokra, mert lázasabb időket nem élt meg a bacillusvadászat, talán egyedül azt az időt véve ki, amikor Pasteur csakúgy ontotta magából csodálatos felfedezéseit. A 606-os ártalmatlan, meggyógyítja a Mal de Caderast, ami mindenesetre igen üdvös az egerekre és a lovakra nézve. Mi jött ezután? Az, kérem szeretettel, hogy Ehrlich kincset ásott ki az ismeretlen mélységéből, olyan kincset, amely felé egy valótlannak bizonyult teória lidércfénye vezette őt.

A dolog úgy kezdődik, hogy Ehrlich még 1906-ban tudomást szerzett egy német zoológusnak, Schaudinnak felfedezéséről, aki bizonyos syphilises szövetekben egy vékony, halvány, finoman csavarodott mikróbát fedezett fel, amely leginkább egy dugóhúzóhoz hasonlított, persze fogantyú nélkül. (Ez a felfedezés egyike volt a legszebbeknek a mikrológiában, pedig Schaudinn nagy fantaszta volt, erős hívő és vizionárius. Szeretnék róla egyszer majd többet mesélni önöknek). Schaudinn ezt a dugóhúzóképű mikróbát Spirochaeta pallida-nak nevezte el és rábizonyította, hogy az említett rettenetes betegségnek, a syphilisnek vagy luesnek okozója.

Ehrlich természetesen tudott erről a felfedezésről – hiszen mindent tudott a világon –, de különösen Schaudinn következő szavai ragadták meg figyelmét: „Ez a halvány Spirochaeta nem a növényi baktériumok, hanem az állati csírák világába tartozik. Közeli rokona a trypanosomáknak, amelyek tudvalevőleg alacsonyrendű állatok… Spirochaeták bizonyos körülmények között egyenesen trypanosoma alakot ölthetnek fel”. Látják, hogy ez csak kevéssel több mint sejtés, Schaudinnak romantikus magánvéleménye, de elegendő volt ahhoz, hogy Ehrlichet lángra lobbantsa.

„Ha a halvány Spirochaeta a caderas-trypanosomának unokaöccse, akkor a 606 talán a Spirochaetát is meg tudná ölni. Ami öli a trypanosomát, az az unokafivérére sem lehet közömbös!” Ehrlichet következtetéseiben egyáltalán nem zavarta az a tény, hogy a két csírafajta rokonsága egyáltalán nem volt bebizonyítva. Ez nem érdekelte egyáltalán, ami végeredményképpen szerencséjére is vált, mert ez a sejtés vezette őt közelgő diadalának csúcspontja felé.

Repültek mindenfelé a szigorú parancsok. Egyre több és több erős havannával tüzelte elméjét. Nemsokára erőteljes kannyulak egész százada talált elhelyezést a frankfurti „Speyer-ház”-ban és ezekkel az áldozati bárányokkal egyidejűleg egy kistermetű, de páratlan szorgalmú japán bacillusvadász telepedett le az egyik dolgozóban, a később híressé vált S. Hata. Ez a Hata pontos és fölöttébb ügyes fiú volt. Annyira pontos, hogy ugyanazt a kísérletet akár tizenkétszer is meg tudta ismételni és annyira ügyes, hogy egy tucat kísérleti sorozattal tudott ugyanegy időben foglalatoskodni. Szóval mindenképpen arra való munkatársa Ehrlichnek, aki bizonyos, a legalaposabb kutatók egyike volt.

Hata azzal kezdte munkáját, hogy számos kísérletben vizsgálta meg a 606-os készítménynek bizonyos, az emberre nem veszedelmes Spirochaetákra való hatását. Így a tyúkok Spirochaetáival dolgozott. Eredményei? Hihetetlenek voltak. Egyszerűen bámulatosak. Olyan tyúkokat és kakasokat, amelyeknek vérében nyüzsögtek az említett Spirochaeták, a 606-nak egyetlen-egy befecskendezésével tökéletesen meggyógyított. 24 óra múlva már vígan kotkodácsoltak a tyúkok és kukorékoltak a kakasok. Mesés látvány volt. De hogy is állunk azzal a rettenetes másikkal, az igazi, a félelmetes emberi betegséggel? 1909 augusztus 31-én Ehrlich és Hata tűnődve állottak egy ketrec előtt, amelyben pompás kannyúl foglalt helyet. Látszólag kitűnő egészségben volt ez az állat, de aki jól megvizsgálta, megtalálta herezacskójának vékony bőrén a syphilisszel való beojtás helyét, két, mintegy pengőnyi mély, sebes fekély alakjában. Ezeket a fekélyeket a lues Spirochaetái okozták volt, amelyekkel körülbelül egy hónappal ezelőtt fertőzte volt be Hata a kísérleti állatot. Mikroszkóp alá – erre a célra speciálisan szerkesztett lencsék szolgálnak, amelyekkel a halvány csírának felettébb finom körvonalait jól meg lehet látni – helyezte Hata azt a finom készítményt, amely ezeknek az ocsmány fekélyeknek nedvét tartalmazta kis csöpp alakjában. Ennek a különös lencserendszernek az a tulajdonsága, hogy teljesen fekete alapon mutatja ezüst fényben – az oldalról jövő fénysugarak nyomán – a mikroszkópos tárgyakat, valamint a keskeny ablakrés fénysávjában, ha oldalról nézzük, meglátjuk az ezernyi csillogó és táncoló porszemet. Így lehet a lues Spirochaetáját is meglátni ezer és ezer, finom csavaros, táncoló, szökdécselő, ugráló, előrehaladó csavaros képlet alakjában. Látványnak gyönyörű volt; az ember órákhosszat elnézhette; de végezetül mégis csak elszomorítja – mert vajon van-e a földön élőlény, amely az emberiségre több keserűséget és bánatot hozott volna, mint ez a gyönyörű csavaros csíra? Hata oldalt hajlott és átengedte a mikroszkópba való nézés jogát Ehrlichnek. Ehrlich Határa, majd az áldozati nyúlra nézett. „Fecskendezze be az oldatot”. És a beteg nyúl fülvénájába bejutott a fecskendő tűjén keresztül az a sárga, tiszta folyadék, a 606-os preparátumnak oldata, – hogy először küzdjön meg a lues csírájával.

A következő napon ugyanennek a nyúlnak fekélyeiben egyetlen-egy spirális ördögöt sem lehetett többé találni. És mi történt a fekélyekkel? A következő napon már gyógyulásnak indultak. Jóindulatú sarjadzás formálódott a fekélyek fölszínén és alig egy hónap múlva a mély sebek helyén vékonyka, alig látható hegvonalak mutatták egyedül a fertőzésnek, az elmúlt fertőzésnek helyét. Olyan gyógyulás volt, aminőhöz hasonlókról csak a biblia emlékezik meg a csodatételek sorában. És Ehrlich jogosan írhatta a következő szavakat, amelyek a világ fölfedezéseinek könyvében aranybetűkkel vannak immár belevésve: „Ezekből a kísérletekből nyilvánvaló, hogy ha kellő anyagot viszünk be, a Spirochaeták egyetlenegy injekció hatása következtében tökéletesen és rövidesen elpusztíthatók!”

Ez volt Ehrlich nagy napja. Kezében tartotta a bűvös golyót. És milyen ártalmatlan új gyógyszer? Hiszen nézzék kérem a meggyógyított házinyulak sorozatát: egyikük sem vallotta kárát a befecskendezésnek. Akkor sem mutattak semmiféle zavart, amikor Hata fülvénáikba háromszor annyi 606-ot vitt bele, mint amennyi elégségesnek bizonyult volna a biztos és gyors meggyógyulásukhoz. Eredményei csodálatosabbak voltak mindazoknál az álmoknál, amelyeken a német kutatók olyan sokszor mosolyogtak. Most ő rajta van a mosolygás sora. „Teljesen ártalmatlan az új szer!” Ez a pár szó volt visszatérő jelmondata. Élénken el tudom képzelni, micsoda vad víziók hullámzottak önmagában bízó elképzeléseiben. Mindenkit azzal fogadott, hogy milyen ártalmatlan az új szer. De éjszakánkint, amikor áthatolhatatlan sűrűségű szivarfüsttel telített dolgozójában ült, egészen egyedül, azok között az újság- és könyvhegyek között, amelyek fantasztikus árnyékvonalakat rajzoltak reá; mondom, amikor a kék, meg zöld, meg sárga, meg narancsszínű jegyzetpapírosokra mázolgatta azokat a hieroglifákat, amelyek a következő napra való parancsokat tartalmazták tudományos rabszolgái számára: mégis azt kérdezte magától: „Igazán ártalmatlan?”

„Az arzén a méregkeverők kedvelt mérge… Ez igaz, de vajon tényleg elég mélyrehatóan változtatjuk-e meg vegyi összetételét? Hát ha úgy áll a dolog, hogy ami az egeret és a nyulat meggyógyítja, ugyanaz a szer megöli az embert?… Akármilyen veszedelmes a híd, amely a laboratóriumból a betegágyhoz vezet – ezen a hídon át kell mennünk!” – Ne feledjük el, hogy szelíd, jóságos szürke szemei voltak.

Rávirradt a következő nap hajnala. Ott látta maga előtt laboratóriumát, meggyógyult nyulainak seregével, meg aztán azt a varázslót, Bertheimot, aki már 606 új arzén-vegyületet állított elő. Lehetséges-e, hogy ez az ember hamis utakon jár? Nem lehet! 605 mérgező vegyület után már igazán egy ártalmatlannak kell következnie. A rendes, a megszokott környezet, a száz meg száz kísérleti állat parfümje, az ezernyi vegyszer látása, hűséges munkatársainak gárdája, akik mindegyike vakon bízott benne, megerősítette elhatározásában. A kocka el van vetve. Nem lehet megállás!

Ha jól meggondoljuk, Ehrlich hazárdjátékos volt; de hiszen minden bacillusvadász a hazárdjátékosok sorába tartozik. Még nem gyógyult meg tökéletesen első nyulának sebe, már levélben kérte fel jó barátját, dr. Alt Konrad főorvost, próbálja ki a 606-ot luesben szenvedőkön. Alt dr. készséggel vállalkozott a kísérletre.

Az 1910. esztendő beköszöntött és ez az esztendő Erhlich jegyében folyt le. Amikor a königsbergi tudományos kongresszus ülésén megjelent, olyan tapsvihar köszöntötte, amilyent az ülésterem falai sohasem éltek meg. A taps nem akart megszűnni: szinte az volt a színezete, hogy Ehrlichet nem akarják szóhoz juttatni. Keresetlen szavakban mondotta el, miként találta meg a bűvös golyót. Beszélt a rettenetes nevű betegség borzalmairól, azokról a szomorú esetekről, amelyek a legszörnyűbb halálhoz vezetnek, vagy ami még sokkal szomorúbb, az őrültek házába juttatják áldozataikat. Azokról, akik a higanykezelés dacára odakerültek az élőhalottak házába; azokról, akik odajutottak, noha annyi higanyt szedtek magukba, hogy a higanymérgezés összes csúnya tüneteit végigszenvedték. Olyan esetekről, amelyeket kezelőorvosaik, mint gyógyíthatatlanokat már a halállal jegyeztek el. Elbeszélte, hogy a 606-nak egyetlenegy befecskendezésére miként váltak ezek a szerencsétlenek újra jókedvű, normális emberekké. Miként erősödtek meg, miként nyerték vissza testsúlyukat ( 15-20 kilót híztak rövid idő alatt), miként tisztult meg szervezetük a rettenetes méregtől, miként tértek vissza újra családjuk, barátaik körébe… Azok a gyógyulások, amelyekről Ehrlich beszámolt, valóban a bibliai csodák csoportjába tartoztak. Beszámolt például egy nyomorékról, akinek torkát a halvány Spirochaeták annyira tönkretették, hogy gyomorcsövön keresztül kellett hónapokon át etetni. Két órakor délután fecskendezték be testébe a 606-ot és másnap a nyomorék egyedül ette meg szendvicsét. Aztán bemutatott szegény asszonyokat, férjük bűnének ártatlan áldozatait. Volt ott egy asszony, akinek olyan fájdalmai voltak éjjelente csontjaiban, hogy évek óta morfiumot kapott minden este, csakhogy pár órát alhasson. Egy befecskendezésre elaludt ez a szerencsétlen, morfium nélküli nyugodt és mély álomba merült még a kezelés éjszakáján. Csodákról számolt be Ehrlich: amilyeneket sem vénasszonyok füvei és gyökerei, sem javasemberek, sem orvosok nem műveltek eddig sohasem. És a modern bacillusvadászoknak egy széruma, vagy vakcinája sem jutott eredményessé tekintetében a 606 nevezetű csodás, bűvös puskagolyó átütőerejének közelébe.

Rendkívül sikere volt. De megérdemelte, mert azon a napon olyan útvesztőből vezette ki a kutatókat, amelyből egyedül nem tudtak volt kijutni (Ne gondoljunk most azokra a hiú reményekre, amelyeket ez a felfedezése sok irányban ébresztett és azokra a zavarokra, amelyek a nyomában jártak). Minden akció azonos erősségű, de ellentétes irányú reakciót szül. Ez a tétel éppen úgy áll az élettelen tárgyak világára, mint az olyan emberek életére, aminő Ehrlich volt. Az egész világ a „Salvarsan” után esengett. Így nevezte ugyanis el Ehrlich az ő 606-os vegyületét és a „Speyer-ház” laboratóriumában Bertheim tíz – a szédületes munkától agyoncsigázott – asszisztensével együtt sok százezernyi adagját készítette el az új csodaszernek. A kis laboratóriumban olyan munkát végeztek, amelyet egy nagy gyár is alig győzött volna. Ott dolgoztak a veszedelmes éthergázok robbanékony atmoszférájában, folytonosan rettegve az esetleges balsikerektől: tudták, hogy a legkisebb tévedés is száz meg száz embernek kerülhet életébe. Nem feledték soha, hogy nagyon is kétélű fegyver ez a Salvarsan. És Ehrlich? Nem volt már a régi – cukorbajos árnyéka volt immár önönmagának – és ha legalább abbahagyta volna az átkos szivarozást… Életének gyertyája most már a közepén égett.

Mindenütt ott lehetett látni a „Speyer-házban.” Új meg új vegyületeket állított elő, arzénes összetételűeket, amelyekről azt remélte, hogy a 606-nál még jobb hatásúak lesznek. Egyszer itt, másszor meg amott bukkant fel: szegény Kadereit sohasem tudta, hol találhatja meg gazdáját. Száz meg száz fellengős levelet diktált a jó Marquardt Mártának, ezer meg ezer levelet olvasott át, amelyeket a világ minden zugából irányítottak felé, a lehető legnagyobb gonddal állította egybe nagy statisztikáit, amelyek az 1910-es évben beojtott 65.000 ember sorsát pontosan tüntették fel. Ezeket a statisztikákat – és ez jellemző volt erre a különös emberre – óriási papírlapra ragasztotta fel, a papírlapot pedig szekrényének ajtajára feszítette ki: lábujjhegyre kellett ágaskodnia, hogy a felső följegyzéseket leolvassa.

Abban az arányban, ahogy nőtt a listája, növekedett egyszersmind csodálatos eredményeinek száma is; is azután érkeztek olyan jelentések is, amelyeket nem volt kellemes olvasnia, jelentések, amelyek arról számolnak be, hogy a Salvarsan-injekciók után csuklás, hányás, görcsös állapotok, sőt halálesetek is mutatkoztak: olyan emberek haltak meg a Salvarsantól, akik a luestől még évekig is elélhettek volna.

Micsoda lázas munkát végzett Ehrlich, hogy magyarázatát adja mindezeknek az incidenseknek! Mindent elkövetett, hogy a balsikereket a jövőben a lehetőségig kiküszöbölhesse. Kísérleteket végzett; a leghihetetlenebb arányú levelezés útján igyekezett megtudni a legminuciózusabb részleteket a végzetes beojtások mikéntje tekintetében. Új meg új magyarázatait találta ki a balsikereknek; gondolatait azoknak a kártyacsomóknak hátlapjára jegyezte fel, amelyekkel esténkint patience-t rakott ki magának. Meg aztán azoknak a vértől csepegő, hajmeresztő históriáknak margójára, amelyek egyedüli szépirodalmi olvasmányai voltak. Nyugalma egy percnyi sem volt! Ezek a balsikerek üldözték és csorbították dicsőségét…

Homlokának ráncai árkokká szélesedtek. Mély karikák sötétlettek szürke szeme körül, amelyben – ha nem is oly gyakran, mint azelőtt – még mindig fel-felvillant szelíd humorának játszi fénysugara.

Miközben a 606-os vegyület ezreket és ezreket mentett meg a haláltól, az elmebajtól, a halálnál is rettenetesebb társadalmi kiközösítéstől, miközben pusztította megszámlálhatatlan billióit azoknak a halvány Spirochaetáknak, amelyek mindennek a keserűségnek okozói: ez a 606 azok ellen fordult, akik előállították. Ehrlich már árnyékként hurcolta gyönge porhüvelyét, miközben halálra kínozta magát azzal a lehetetlen feladattal, hogy az új szer minden rejtélyét egymaga oldja meg. Hiszen ezek a rejtélyek még ma sem oldódtak meg, pedig már több mint tíz év múlt el azóta, hogy Ehrlich az ő fekete szivarjainak utolsóját elszívta. Amikor dicsőségének csúcsán állott, épp akkor igazolódott be legmélyrehatóbb teóriájának helytelen volta. Szólott pedig ez a teória a következőképpen: „A 606 vegyileg egyesül a Spirochaetákkal és így öli azokat meg; minthogy pedig nem kapcsolódik az emberi szervezet szöveteihez, nem is tud az emberben kárt okozni!”

Pedig, hogy lehet a 606-nak bármilyen komplikált, de aránylag egyszerű chemizmusát ugyanegy másodpercben említeni azzal a sokkal komplikáltabb és ismeretlenebb szerkezettel, amelyet embergépnek nevezünk. Mit tudunk erről az embergépről? Ehrlich téves nézeteiért rettenetes árat fizetett. Bocsássuk meg neki – hisz annyi rengeteg jót tett az emberiséggel – azt a tévedését, hogy nem látta előre, miszerint a sokezer eset közül egyben megtörténhetik, hogy a bűvös golyó nemcsak egy, hanem két irányban hat. Mondottam már, hogy az összes bacillusvadászok hazárdjátékosok voltak: tartsuk meg Ehrlichet emlékezetünkben annak, ami volt, a kalandkeresők legbátrabbjának és ezernyi ember élet megmentőjének. Emlékezzünk meg róla, mint aki új ösvényeket vágott a tudománynak, aki új utat mutatott a bacillusvadászoknak és megtanította őket arra, miképpen kutassanak a határozott célú bűvös golyó után. Hiszen (bár talán még korai, hogy erről a históriáról is megemlékezzünk) egyes nem éppen ismert kutatók – közülük egyesek még az Ehrlich régi rabszolgagárdájának tagjai – az elberfeldi nagy vegyigyárak laboratóriumaiban egy újabb, talán még csodálatosabb gyógyszert fedeztek fel. Vegyi összetétele még nem került a nyilvánosságra. Neve: „Bayer 205”. Ez a csodálatos gyógyszer Rhodesiának és a Nyassaföldnek rettentő és mindig halálos álomkórját meg tudja gyógyítani. Ők emlékeznek reá, hogy ez az a betegség, amely ellen Dávid Bruce, a keménykötésű kutató hiába próbált utolsó erőlködésében megküzdeni. Ez a gyógyszer különös tulajdonságokkal rendelkezik és bámulatos hatásokat vált ki az emberi test sejtjeiben és folyadékaiban, amelyek önökben talán azt a hitet kelthetnék, hogy hazug tündérmesékről referálok! De ami legfontosabb, a „Bayer 205” tényleg pusztítja a nevezett csírákat. Elpusztítja őket szépen, pontosan, olyan tökéletesen, amilyen tökéletességről talán csak Ehrlich álmodik manapság csöndes sírjában – és amikor nem öli meg a csírákat, akkor megszelídíti őket.

Olyan biztos, mint ahogy a nap követi a hajnal pirkadását, hogy új bacillusvadászoknak egész serege fog még következni, akiknek sikerülni fog azoknak a biztosabb hatású bűvös golyóknak öntése, amelyekkel a ma még hozzá nem férhető bacillusokat is ki lehet pusztítani. Majd ha ez bekövetkezik, ne feledjük soha, hogy az új útirányt Ehrlich adta meg…

Ez a történet nem volna tökéletes, ha nem számolnék be önöknek egy vallomásról: és ez a vallomásom az, hogy mélységesen szeretem ezeket a bacillusvadászokat Leeuwenhoektől kezdve Ehrlichig. Nemcsak azokért a felfedezésekért, amelyeket az emberiség javára megtettek, de főképp azért szeretem és bámulom őket, mert olyanok voltak, aminőknek megláttam őket. És aminőknek ma is látom. Vallom, hogy minden komoly embernek emlékezetében örökkön-örökké fognak élni, mindaddig, amíg egyáltalán él az emlékezetnek fogalma az emberi agyvelőkben. Ehrlichet is szeretem. Azért, mert vidámlelkületű férfiú volt, aki összes érdemrendjeit egy szivarskatulyában össze-vissza dobálva tartotta magánál és sohasem tudta, hogy melyiket milyen estélyen vegye fel. Szeretem impulzív természeténél fogva, aki akármikor hálóingben rohant ki a folyosóra hálószobájából, hogy kitörő örömmel üdvözölje valamely bacillusvadász barátját, aki talán magához hívta volt meg arra az estére. Meg aztán szeretem az őszinte egyenességéért! „Mit mond kérem? Hogy a 606-osnak fölfedezése nagy agymunka, csodálatos tudományos eredmény volt?” – ezt a kérdést vágta szemébe egy üdvözlőjének. Majd folytatta: „Kedves barátom, tudja meg, hét esztendős balsikerem után egy percig tartó jószerencsém akadt – ennyi az egész”.

Ehrlich és Hata

P. Ehrlich

Ehrlich Paul laboratoriumában