REED Walter — A tudományért és humanitásért!

A sárgaláznak más a története. E tekintetben vitának nincs helye.

Mindenki egyetért abban, hogy Walter Reed, a sárgaláz-bizottság feje, szelídlelkű, logikus, udvarias és tökéletes gentleman volt; senki sem vonhatja kétségbe, hogy ember életét kellett kockára tennie, mivelhogy az állatok egyszerűen nem fogékonyak a sárgaláz iránt.

Az is biztos, hogy James Carroll nevezetű volt favágó felajánlotta a saját életét, hogy Reed igazságát bebizonyítsa, de éppen ezért nem is mutatkozott soha szentimentálisnak akkor, amikor a mások életéről volt szó. (Ámbátor ennek az álláspontjának jogosultságáról utóvégre lehetne vitázni…) A kubaiak (akik pedig odavalósiak és nyilván minden jobban tudnak) egyértelműleg tanúsítják, hogy azok az amerikai katonák, akik önkéntesen vállalkoztak a kísérleti nyulak szerepére, hihetetlen bátorságnak adták tanújelét. Az akkor Kubában tartózkodó amerikaiak pedig viszont arra esküsznek, hogy azok a spanyol bevándorlók, akik ugyancsak kísérleti nyulak szerepét vitték, nem cselekedtek bátorságból, hanem pénzvágyból – mert ugye, hogy 200 dollárt kaptak fejenként?

Persze arról lehetne csevegni, hogy Jesse Lazeart a végzet sújtotta-e avagy saját hibája: miért nem hessegette el azt a végzetes moszkitót a kezéről, ahelyett, hogy nyugodtan nézte, miképp szívja tele magát vérrel? Másrészről igaz, hogy a végzet jó volt hozzá: hiszen az Egyesült Államok kormánya a Baltimore kikötőjét védő egyik parti üteget az ő nevéről nevezte el. És ugyanakkor a kormány jóságosnak mutatkozott az özvegy iránt: nem kap-e ez az úrnő 1500 dollárnyi óriási özvegyi díjat évente? Látják, a tényállás egészen világos – és ezért lesz mulatságos, ha elmesélem töviről-hegyire az egész históriát. De aztán, eltekintve a mulatságtól, ezt a történetet el kell mesélnem; nélküli hiányos volna a bacillusvadászokról szóló könyvem. Mert igazolja Pasteurt! Pasteurt, aki onnan, remek kriptájából kiszólhat végre, hogy „Ugye megmondtam”. Tudniillik ma, az Úrnak 1927. esztendejében az egész világon alig található annyi sárgaláz-méreg, amennyi 6 tű hegyén elférne: pár év múlva – hacsak nem csúszott be valamelyes hiba a Walter Reed izgatóan finom kísérleteibe – a sárgaláz éppúgy ki fog veszni a föld hátáról, mint ahogy kiveszett a dinosaurus, meg a mammut.

Remek koncentrikus támadásról akarok írni, olyan harcról, amelyet elég furcsa összetételű csapat vívott meg a sárgaláz ellen. A harcot egy idősebb, marcona bajuszú úriember kezdte meg, dr. Carlos Finlay. Ez a Finlay, akit zavaros fejű kísérletezőnek, teoretizáló vén bolondnak, őrültnek tartott minden rendes kubai polgár és bölcs doktor, nagy igazságra hibázott rá.

Nevezetes, hogy milyen pompásan ismerték a tudós urak a sárgalázat, amikor valójában semmit sem tudtak felőle. A sárgaláz leküzdése módját is mindenki tudta. De mindenki másképpen tudta. Az egyik azt tanácsolta, hogy füstöljenek át, vagy még jobb: égessenek el minden selymet, rongyot, amely sárgalázas városból származik. A másik arra esküdött, hogy minden rongyfélét égessenek, mielőtt a fertőzött városba kerülne. „Sárgalázas családok egészséges tagjaival való kézfogás kész veszedelem!” „Nem igaz. Kézfogás egyáltalán nem veszedelmes!” „A legbiztosabb porrá égetni a sárgalázas házakat”. „Hogy is ne? Elegendő a kénrúddal való kifüstölés!”

Csak egy tekintetben értett egyet az egész Észak-, Közép- és Dél-amerika közel 20 év óta: hogy t.i. amint valamely városban az első olyan eset mutatkozik, amely sárgasággal, csuklással és hányással jár, illetve amint 1, majd 10, majd 100-ával pusztulnak el az emberek a szörnyű dögvészben: egy a mentség, elhagyni a várost. A sárga rém ugyanis keresztülhatol falakon, a talajon, az egyik házból a másikba kúszik át, tűzön-vízen keresztül. Elpusztul és halottaiból támad fel. Küzdött ellene mindenki – beleértve a legjobb orvosokat –, megpróbáltak ellene minden lehető és lehetetlen eljárást: a sárga rém csak ölt, csak gyilkolt, míg végre elunta az öldöklést és megpihent. Észak-amerikában ez a pihenő rendesen tél idejére esett.

Így állott a sárgalázról szóló ismereteink ügye 1900-ig. Csak egy ember rázta fejét haragosan és vadul kiáltotta a hiába küzdők felé: „Nem tudtok semmit! A sárgalázat egy moszkitófaj okozza!”

Rosszul állottak az ügyek Habana (Mai neve Havanna) városában 1900-ban. A sárga rém 1000-rel több amerikai katonát ölt meg, mint amennyi a spanyolok golyóitól pusztult el a spanyol-amerikai háborúban. És ez a betegség nem a szegény sorsban, a nyomorban élőket pusztította, miként a legtöbb járvány: több mint 1/3-át ragadta el Leonard Word tábornok táborkarának és – miként minden katona tudja – a vezérkariak a tisztek legtisztábbjaihoz és legvédettebbjeihez tartoznak. Word tábornok mennydörgő parancsokat kapott felülről. Egész Habanát felsúroltatta és kitisztíttatta. A piszkukban boldogan élő cubaiakat kényszer-tisztaságukban boldogtalan cubaiakká alakította át. Kő nem maradt kövön a nagy tisztogatási hadjáratban. Minden hiábavaló volt! A sárgaláz erősebben dühöngött Habanában, mint 20 évvel ezelőtt!

Kábelsürgönyök váltódtak Habana és Washington között, míg végre 1900. június 25-én partra szállott Quemados mellett Walter Reed. Parancsai világosak voltak: „tanulmányozza különös gonddal azokat a kérdéseket, amelyek a sárgaláz okára és elkerülésére vonatkoznak”. A parancs eléggé hatalmas munkateret ölelt fel. Hiszen Pasteur maga is csődöt mondott ezzel a kérdéssel. Persze – bár önök azt mondhatják, hogy tulajdonkép nem is volt szó bacillusvadászatról – bizonyos tekintetben a kérdés megoldására reátermett ember volt ez a Walter Reed.

A legjobb katonák közé tartozott; több mint 14 évet szolgált Vadnyugat síkságán és hegyeiben; rettenthetetlen angyalképpen jelent meg a magányos telepesek betegágyánál, dacolva a legnagyobb hóviharokkal elkerülte a tiszti kaszinók boros estéit és ellenállt a kártya ördögének. Szelíd lelkülete mindenkor a kérlelhetetlen morál álláspontján állott. Bizonyos, hogy nagy zseninek kell annak lennie, aki a sárga rémség csiráját kikutatja; de más kérdés, vajon a zsenik általában véve szelídek-e? Látni fogjuk, hogy feladatát másképpen, mint szigorúan morális alapon nem oldhatta meg. De különben sem vonhatjuk rátermettségét kétségbe, mert Walter Reed közel 10 év óta foglalkozott bacillusvadászattal. Amerika legjobb orvosi iskolájában több rendbeli bakteriológiai kutatást végzett olyan kiváló professzor vezetése alatt, aki Robert Koch-hal állandó és szoros kapcsolatban volt. Alig hogy megérkezett Quemadosba, felkereste az ottani sárgaláz-kórházat; a kapuban nem egy fiatal amerikai katonával találkozott, akit lábbal előre, vízszintes helyzetben vittek utolsó útjára… Hullaanyag bőségesen állott rendelkezésére.

Kíséretében megjelent dr. James Carroll is, akinek jelleméről még egy némely dolgot fognak hallani. A kórházban ott találta Reed Jesse Lazear dr.-t is; ez a Lazear Európát járt bakteriológus volt, 34 éves, aki az Egyesült Államokban feleségét és két apró gyermekét hagyta el, hogy a kutatókhoz csatlakozzék.

Végül ott volt még Aristides Agromonte is, egy bennszülött kubai orvos, akinek az volt a feladata, hogy boncolja a sárgalázban elpusztultak hulláját. Jól értette ezt a munkát, de híressé sohasem vált, mert keresztülment már a sárgalázon és ennélfogva nem forgott többé veszedelemben. Ebből a négy emberből állott a sárgalázbizottság. A bizottság első munkája az volt, hogy 18 esetben pontos bakteriológiai elemzést végzett, keresvén a sárgaláznak valamely kitenyészthető csíráját. E vizsgálatok azonban eredménytelenül végződtek. Pedig súlyos eseteket is vizsgáltak a 18 között; négy közülük halállal végződött; a 18 eset közül egyetlenegy sem volt olyan, melynek úgyszólván minden porcikáját a legkülönbözőbb, rendelkezésükre állott módszerekkel meg ne vizsgálták volna. Vért vettek az élőkből; minden szervét végigvizsgálták az elhaltaknak; vég nélküli sorát készítették a tenyészeteknek: nem találtak bennük semmiféle bacillust. Júliust írtak akkor, a sárgaláz legrosszabb hónapját és a Las Animas-kórházból folyton, naponta indultak a gyászmenetek a temető felé. A bizottság tagjai nem találták meg a kórokozót, de ez a balsiker vezette őket a helyes nyomra.

Igen érdekes végigkísérni, milyen furcsa utakon jutottak a különböző bacillusvadászok a helyes nyomra. Theobald Smith csak azért fedezte fel a kullancsok szerepét, mert hitt egyes farmerek szavainak; Ronald Ross azért találta meg a maláriahordozó szürke moszkitókat, mert hitt Patrick Manson teóriájában; Grassit hazafias érzülete vezette eredményes maláriakutatásaiban; Walter Reed pedig kutatásainak első fejezetében megbukott és ennek a bukásának köszönheti további sikereit. Mit tehetett? Abban az irányban nem mehetett tovább, amelyen zsákutcába jutott. Rátért arra, hogy összeköttetést keressen azzal a teoretizáló, nem teljesen normális, öreg habanai doktorral, Carlos Finlay-vel, aki egyre hajtogatta: „a sárgalázat egy moszkitófaj terjeszti”. A bizottság meglátogatta Finlayt és ez az öreg gentleman, akit eleddig mindenki kinevetett és senki sem hallgatott meg, boldogan fejtette ki teóriáját a magas bizottság színe előtt. Elmondta azokat a szellemes, bár be nem bizonyított okfejtéseket, amelyeknek nyomán eljutott moszkitós teóriájához; jegyzőkönyveket mutatott nekik, olyan kísérletekről, melyek csak őt győzték meg, de másokat nem; megmutatta nekik a szivarképű, apró fekete petéket s így szólt: „Ezek a bűnös moszkitófaj petéi!”

Walter Reed átvette ezeket a petéket és átadta Lazearnak, aki Itáliában jártában megismerkedett a moszkitók természetrajzával. Lazear a petéket meleg helyen kiköltötte és íme, megfelelő átalakulások után a peték rendkívül csinos rajzolatú moszkitókká fejlődtek ki, melyek büszkén hordták jellegzetes lantformájú ezüstös mintájukat hátukon. Walter Reed bizonyos, hogy éleslátású és kifogástalanul józaneszű ember volt: de amint azonnal látni fogjuk, a szerencse kegyeltjei közé is tartozott. Miközben sikertelenül hajhászta a sárgaláz ismeretlen kórokozóját, még azokban a rettenetes súlyos esetekben is, melyeknek véraláfutásos szemefehérje, aranysárga testbőre, kínzó csuklása és kimerítő hányása elárulta a halál jelöltjeit: megfigyelte, hogy azok az ápolónők, kik ezekkel a betegekkel foglalatoskodván, végigszennyeződtek a betegek váladékaival, sohasem kapták meg a sárgalázat! Nem kapták meg a betegséget, noha sohasem mentek keresztül sárgalázon, tehát védettek sem lehettek.

Ha ezt a betegséget bacillus okozná, mint a kolerát vagy a pestist, az ápolónők közül az egyiknek vagy másiknak feltétlenül meg kellene betegednie – ezt fejtette ki Walter Reed a bizottság tagjai előtt.

Eszébe ötlöttek Walter Reednek a sárgaláz egyes különösségei. Megfigyelte Quemadosban, milyen furcsa módra terjed néha a járvány. A Real Street 102-es házban megbetegszik egy ember; a következő beteg az utcasarok túlsó oldalán jelentkezik a Lee Street 20 alatt; onnan a járvány átugrik a szemben lévő lakásba, szóval az utca túlsó oldalára… A három család egymással nem érintkezett, nem is látta egymást!

„Mindez arra mutat, hogy valami a levegőn át viszi tovább a betegséget” szólt Reed. Aztán jöttek az amerikai Carternek további különös észlelései. Tegyük fel, hogy egy ember sárgalázban megbetegszik. Ebben a házban kb. 2-3 héten át új eset nem fog jelentkezni. Akár felgyógyul a beteg, akár meghal. De a 2 hét végeztével – püff! – egy vagy több vagy tömeges új sárgalázas megbetegedés tört ki. „Ez a két hét arra utal, mintha a kórcsírának valamelyes rovarban volna erre az időre szüksége, hogy ott elszaporodjék” ez volt Reed véleménye. A kommisszió ugyan csóválta fejét, de csak gondolatban. Hiszen katonákból állott.

„Szóval utána kell néznünk, van-e igazság a Finlay gondolatában”, ez volt a Reed döntése. Így döntött, mert először is tetszett néki a gondolat, meg aztán mivel a bizottság nem is tehetett egyebet.

Jó, jó! De hogyan is fogjon hozzá? A sárgaláz – és ezt mindenki jól tudta – nem ojtható be állatba, még majomba sem. Pedig ha az ember be akarja bizonyítani, hogy a moszkitó vivője a sárgaláznak, kísérleti állatokban kell reprodukálnia a betegséget. Szóval? Szóval: a kísérleti nyúl szerepét embernek kell vállalnia! Igenis, emberbe kell ojtani a sárgalázat – nem törődve azzal, hogy egyes járványokban 85%-a belepusztul a betegeknek és a legenyhébbekben sem kevesebb a halálozás a 20 %-nál. Hiszen ez gyilkosság! És Reed mégsem állott meg félúton. Mondtuk, hogy jellemes, szelíd, keresztény gondolkozású ember volt, de égett az embertársain való segítés vágyától. Ha ő be tudná bizonyítani, hogy a sárgalázat egyedül a moszkitó terjeszti!

Így történt, hogy egy estén – miután egy egész napot töltöttek Pinar del Rioban haldoklók körében – összehivatta a bizottságot; „Ha ti, mint a bizottság tagjai elsőknek vállaljátok a rettenetes veszedelmet és kiteszitek magatokat sárgalázas vért szívott moszkitók csípésének, megmutatjátok az egész világnak, miképp értelmezi az amerikai katona a kötelességét”. Nyugodtan várta a visszhangot.

És megszólalt Jesse Lazear, akinek felesége és két aprócska gyermeke volt: „Jelentkezem”.

Majd utána a kitűnő kutató James Carroll, az egycsillagos segédorvos, akinek semmije sem volt feleségén, öt gyermekén, józan eszén és nyomorúságos asszisztensi fizetésén kívül (Vajon gondolt-e akkor feleségére és öt gyermekére?) „Tessék rendelkezni vélem!” Így történt. Ilyen simán, ilyen egyszerűen.

III

Walter Reed haza készülődött Washingtonba, ahol jelentést kellett tennie a spanyol háborúban szerzett tapasztalatairól. De elutazása előtt pontos utasításokat adott hármuknak, t.i. Carrollnak, Lazearnak és Agromontének. Tekintve galamblelkét, szigorúak, sőt kegyetlenek voltak az adott titkos utasítások. Talán híjával is voltak a morálnak, meg tán a katonai fegyelmet is lábbal taposták, mivelhogy Reednek nem volt felsőbb engedélye ilyen parancsok kiadására. Reed elutazott, Lazear meg Carroll pedig készülődtek arra a veszedelmes utazásra, amelyhez hasonlóra egy bacillusvadász sem merészkedett eladdig. Lazear? Beárnyalta szemét a végzet sötét árnya, de az árnyék mögött ott fénylett a kutatás fénye. Carroll? Elsősorban katona volt, akinek eszébe sem jutott, hogy mennyire játszik a halállal. Nagystílusú kutató volt.

Lazear végigjárta a sárgalázas betegek ágyainak sorát; a lehulló őszi levelek színében sárguló arcokra, a vérbeborult lázas szemekre ráült a végzet… Megcsípette ezeket a betegeket ezüstsávos nőstény moszkitóival; óvatosan hazavitte a vérrel telt bestiákat laboratóriumába, hogy vízen és cukron tartsa őket tovább üvegketrecükben. A moszkitók lassankint megemésztették a vért; egy ideig még röpdöstek is, aztán várták további sorsukat.

„Gondoljunk csak a maláriára”, így szólt a Reed utasítása. „A maláriás szúnyognak 2-3 hétre van szüksége, míg fertőzőképessé válik – talán a sárgalázra is fennáll ez a törvény”.

Aki ránéz Lazear arcára, tudhatja, hogy nem tartozott a türelmes emberek közé. Valahogyan összeszedett hét önkéntes vállalkozót – nevük feledésbe merült, mivelhogy a kísérletet csak nagy titokban végezte… Lazear reáhelyezte elsőbb a saját karjára, aztán a hét önkéntes bőrére moszkitóit, amelyeket pár nappal előbb a súlyos betegeken, haldoklókon lakmároztatott. Sajnos! Mindannyian egészségesek maradtak, ami Lazeart érthetően lehangolta. De Carrollt nem. Carroll évek óta a jobbkeze volt Reednek. Mint közlegény került a hadseregbe, aztán káplársorból küzdte fel magát – az engedelmesség a vérébe ment át az évek során át. Engedelmeskedett a Reed parancsának, amely úgy szólt: hogy: „Próbáljátok ki a moszkitók szúrását!” Amit Reed helyesnek talált, az helyes volt Carroll szemében és Reed makacsul hitt az öreg teoretizáló Finlay véleményében. De ettől eltekintve – az alantasnak sehol sem szabad gondolkoznia! – a fülében csengett a parancs:

„Próbáljátok ki a moszkitók szúrását!”.

Carroll felrázta a lehangolt Lazeart: „Készen állok!” Kérte Lazeart, próbálná ki a legveszedelmesebb moszkitóját, azt, amely egy egész sorozatát csípte volt meg a legsúlyosabb sárgalázas betegeknek. Ez a moszkitó okvetlen fertőzőképes! Augusztus 27-én Lazear kiemelte üvegketrecéből ezt a „bajnoki” moszkitót, amely előzőleg 4 különböző betegen – kettő közülük igen súlyos lefolyású volt – lakmározott volt és reátelepítette a Carroll karjára.

És Carroll merően figyelte a bestiát, amint szúrójával ide-oda tapogatódzott, hogy a legjobb szúróhelyet megtalálja… Vajon mire gondolt ez a hős, miközben a vérszívó állat potroha apró ballonként duzzadt meg a felszívott vértől? Ki tudja. De biztosan gondolt arra, amit mindenki tudott, hogy „46 éves vagyok; és minél idősebb a sárgalázas beteg, annál kisebb felépülésének a valószínűsége”. 46 éves volt. Felesége volt és öt gyermeke. De azon az estén imígy írt Reednek:

„Ha egy szem igazság rejtőzik a moszkitó-teóriában, akkor alapos sárgalázra van kilátásom”.

Két nappal reá fáradtnak érezte magát és nem igen akarta a sárgalázas betegeit látogatni. További két nap múlva már igazán beteg volt. „Talán maláriás vagyok?” Laboratóriumba vonszolta magát és mikroszkópja alatt saját véréből készült készítményben keresni kezdte a malária-csírát. Hiába kereste. Még azon éjjelen vérbeborult a szeme, arca tüzessé vált. A következő reggelen Lazear beszállította Carrollt a sárgalázas osztályra és aztán napokon át feküdt ott a beteg, élet és halál között… Volt olyan perc, amikor Carroll azt hitte, hogy szíve nem ver többé… elhihetik, ez kínos érzés lehetett Carroll segédorvos úr részére.

Később akárhányszor említette, hogy ezekre a napokra volt egész életében a legbüszkébb. „Én voltam az első ember, akit kísérleti moszkitócsípéssel sikerült megbetegíteni!”

De aztán egy második eset következett. A jegyzőkönyvekben a kutatók csak „X.Y.”-nak nevezték azt a nem kevésbé vakmerő önkéntesen jelentkezett katonát, akinek becsületes neve William Dean volt és Grand Rapidsból származott. Miközben Carrollon az első tünetek jelentkeztek, Deant 4 moszkítóval csípették meg, közülük azzal, amelyik Carrollt majdnem megölte, továbbá 3 más moszkitóval. Ez a három további moszkitó kevés nappal előbb 4 enyhe, 4 súlyos és 2 halálos sárgalázas beteg vérét szívta volt magába. Most aztán igazán jól sikerültek a kísérletek. Igaz ugyan, hogy a quemadosi 8 első moszkítócsípte ember makkegészséges maradt, de a két utolsó, Carroll és „X.Y.”, mindkettő megkapta az igazi, a kétségtelen, a szörnyű betegséget. Hála neked szentséges Úristen! a két beteg bele nem pusztult. A Carroll derék szíve kiheverte a kórságot és X.Y. is kilábolt. Carroll büszkén kérte főnökét, jöjjön vissza, hadd lássa a kórtörténetét. Csak Lazear mutatkozott kissé epésnek, Lazear, a kitűnő és végtelenül komoly kutató, aki kötelességének tartotta, hogy minden ellenvetésre és minden lehetőségre gondoljon. „Akármennyire is fáj ez a gondolat, de nem tudok elvonatkozni attól az ellenvetéstől, hogy a bátor Carroll és X.Y. talán nem is az én moszkitóimtól kapták meg a sárgalázat. Hiszen mindketten több ízben kitették magukat a sárgaláz veszedelmének a fertőzött zónákban: hogyan tudhassuk, hogy mikor fertőződtek be?” Szóval Lazear szkeptikus volt. De „parancs: az parancs”.

És minden délután újra meg újra odament a Los Animos járványkórház ágysorai közé, hogy moszkitókkal felfegyverzett kémcsöveit, nyílással lefelé, odatapassza a sárgalázas fiúk bőrére és teleszívassa ezüstsávos moszkitóit. Elérkezett szeptember 13. Sorsdöntő napja szegény Lazearnak. Mialatt megetette kisded nyáját, egy moszkitó egyenesen odaszállt a keze hátára. „Katonadolog! – így gondolta – és különben sem tartozik a gyanús szúnyogfajtához!” és nyugodtan tűrte, hogy a moszkitó teleszívja magát. Pedig gondolhatott volna rá, hogy ez a szúnyog egy szabadon szálló kóbor moszkitó volt, amely ott élt, ott lakozott a sárgalázas termek egyikében. Megtörtént.

„Szept. 18.-nak estéjén – 5 nappal reá – Lazear rosszullétről panaszkodott és este 8 órakor kirázta a hideg”, így vagyon följegyezve a Las Animas járványkórház napi jelentésében…

Szept. 19. déli 12 órakor – így folytatja a lakonikus jelentés – hőfok: 39,1, érverés: 112.

Szept. 19. este 6 órakor: hőfok: 39.9, pulzus 106.

Szept. 20. Sárgaság jelentkezett.

Majd meg: „A következő napokban a sárgaláz mind súlyosabbá vált. Szerencsétlen kollegánk szept. 25-én este elhalálozott”.

A Cubába hazatérő Reed-et Carroll lelkesedéssel fogadta. És Walter Reed végtelenül sajnálta ugyan a szerencsétlen Lazeart, de ujjongott a két sikeres fertőzés felett. Isten ujját látta a sikerben, meg a tudomány diadalát. Könnyeit letörölve imígy nyilatkozott: „Tekintve, hogy Lazear a sárgalázas kórház kórtermében kapta meg a halálos szúnyogcsípést, nagy valószínűséggel tehető fel, hogy a szúró moszkitó előzőleg befertőződött sárgalázas páciens vérén. Ez a véletlen fertőzés tehát a tudomány szempontjából feltétlenül értékes…

„Most majd én következem!” szólt Walter Reed, de tekintve 50 éves voltát, lebeszélték. „De mégis be kell bizonyítanunk a nagy igazságot!” hajtogatta egyre, olyan szelíden, olyan lágy, fuvolázó hangon, hogy kívánsága szinte tétovázónak tűnt fel. Utóvégre ne feledjük, hogy a három „sikeres” eset közül az egyik mégis csak elpusztult.

„Be kell bizonyítanunk!” – így szólt szelíd hangján és felkereste Leonard Word generálist, hogy közölje vele az izgató történteket. Word nem tartozott a puhalelkű generálisok közé. És megadta Reednek az engedélyt, hogy oly messzire menjen, amennyire csak akar. Aztán ellátta bőségesen pénzzel, hogy 7 sátrat, két kis házat – ne felejtsük el az amerikai kitűzött zászlót – építsen; de aztán tudomásul vette azt is, hogy Reed egy csomó embert vásárolt jó sok pénzen. Olyanokat, akiknek 1:5 valószínűségük volt arra, hogy a pénzüket sohasem fogják élvezhetni…

Walter Reed megköszönte a Word generális hajlandóságát. És nemsokára vagy 2 km.-nyire Quemadostól ott állott a 7 kísérleti sátor, meg a magas zászlórúd, a zászlórúdon az amerikai csillagos lobogó. A kis tábort „Camp Lazear”-nak (Lazear-tábor) nevezték el, miközben szegény Lazear dicsőségére hurráztak. Meglátjuk, micsoda dicsőséges dolgok történek e helyen.

Különös. A nagy bacillusvadászok mindegyike erősen különbözik a többitől; de egyben egyeznek mind: mindannyian eredetiek. Saját utaikat járják. Reedet nem lehet éppen az originalitás vádjával illetni, tekintve, hogy a rovaroknak betegségeket terjesztő szerepe a múlt század utolsó évtizedében elég hétköznapi, úgyszólván a levegőben szálló gondolat volt. Nem élt olyan kutató akkortájt, akinek idevágó gondolatai ne lettek volna. De bizonyos, hogy Reed a legmorálisabb és a legélesebb vágású kutatók közé tartozott és – képzeljék csak – az ő morális lelke lépett fel parancsolólag: „Embereket kell feláldoznod, hogy milliókat mentsél meg!” És pompás kísérleteket eszelt ki: olyanokat, aminők bármely pokoli léleknek is díszére válhattak volna.

De igaza volt. Azon kezdte, hogy minden kísérleti emberét hetekre elzárva tartotta a táborban, ne hogy valamiképpen érintkezésbe kerüljenek valamelyes sárgalázas fertőzménnyel. ezekbe a kísérletekbe hibának nem szabad belecsúsznia! Azután Reed kihirdette a Cubában tartózkodó amerikai katonák között, hogy új háború indult meg, amely éppoly veszedelmes, mint az elmúlt volt, de nem emberek ellen irányul, hanem emberekért fogják megvívni. Önkénteseket verbuvált az ő saját hadjáratához. Még nem száradt meg a napiparancs tintája, már ketten jelentkeztek is. Az egyik közkatona volt, Kissenger nevezetű, a másik – John J. Moran – nem is volt katona, hanem polgári alkalmazottja Fitzhugh Lee generális irodájának. „Tessék velünk rendelkezni!”

Reed lelkiismeretes embernek ismerte önmagát. „Ismeritek-e a veszedelmet, amelynek ki akarlak tenni titeket?” És elsorolta nékik a sárgaláz tüneteit, a fejfájást, a csuklást, a fekete hányást; és hűségesen beszámolt nekik arról, hogy egyes igen súlyos járványok keretén belül minden egyes beteg belepusztul!”

„Mindent tudunk”, volt a felelet, „de mégis alávetjük magunkat a kísérleteknek – egyes-egyedül azért, hogy az emberiség és a tudomány érdekeit szolgáljuk”. T.i. Reed elmondta volt nekik, hogy Word generális bőkezűségéből 2-300 dollárt kapnak fejenként, ha alávetik magukat bizonyos moszkitók szúrásának. „Uram, egy föltétele van annak, hogy rendelkezésére álljunk. Ez a föltétel az, hogy ajánlkozásunk semmi jutalomban nem részesül!” Walter Reed (őrnagy volt) szalutált a két hősnek. „Tisztelgek nektek, fiúk!” És még aznap Kissenger és Moran bevonultak az előkészítő quarantaine sátorba, hogy azt heteken át el ne hagyják, mígnem elsőrangú, kifogástalan emberi kísérleti-nyulakká nem alakulnak át. December 5-én Kissengert megcsípették 5 finom éhes szúnyoggal, amelyek közül kettő azelőtt ( 15 és 19 nappal előbb) halálos sárgalázas esetek vérét szívta volt magába. És ahogy kellett, 5 nappal reá bődületes főfájás lepte meg, a 7. napon Kissenger sötét citromsárga színt vett fel: szóval ideálisan sárgalázassá lett. Walter Reed végre hálaimát rebeghetett főhadiszállásán; a beteg felépült. Reedre és társaira most súlyos elfoglaltság várt. Hát azt nem lehetne éppen mondani, hogy talán olyan sok fiatal amerikai jelentkezett náluk, akik készen voltak arra, hogy a tudomány érdekében felajánlják életüket: de akadt nem egy olyan, Spanyolországból Cubába érkező szegény bevándorló, aki a tudomány jegyében adott 200 kemény dollárokat egészen jól használhatta. Öten voltak ezek a pénzen vett kísérleti egyének, akiket egyszerűen „Bevándorlók”-nak fogok nevezni, vagy még jobb, ha számozom őket (1., 2., 3., 4. szám, stb.), mint ahogy a kutatók a tengerimalacokat. Ezeket a bevándorlókat megcsípették a fertőzött moszkitókkal, amelyeknek csípése – ha jól vesszük – aránytalanul veszedelmesebb volt a gépfegyver golyójánál. Megérdemelték a 200 dollárjukat, mert négyüknél típusos – az orvosok „remekszép”-nek neveznék – sárgaláz jelentkezett! Micsoda dicsőség! A teória immár bebizonyosodott! Ezeknek egyike sem volt valaha sárgalázas beteg közelében: úgy vigyáztak volt rájuk a quemadosi táborban, mint akár a kísérleti egerekre. Ha nem lettek volna egyszerű, tudatlan bevándorlók, intelligenciájukra nézve szinte állatok – hogyan unatkoztak volna a táborban, mert semmi sem történt velük. Kivéve, hogy az ezüstsávos moszkitók csípték őket…

„Örülj vélem, Édesem – írta Reed egyik levelében feleségének –, mivel a diftéria antitoxinja és Kochnak tbc-bacillust illető felfedezése mellett az én munkámat fogják a 19. század legfontosabb tudományos felfedezésének tekinteni…”

Reed annyira alapos ember volt, hogy már originálisnak tetszett: az alapossága már originális volt. Elhisszük, hogy büszke volt azon napon, amikor összesen 8 moszkitószúrta pozitív esetről számolhatott be, amelyek közül csak egy végződött halálosan.

„De vajon ez az egyedüli útja-e a sárgaláz terjedésének?”

Általános volt az a hit, hogy a sárgalázasok ruhája, ágy- és fehérneműje, dolgai veszedelmesek; millió dollárokat érő ilyen értékeket pusztítottak el évente; kezdve az orvosi Fő-tábornoktól le az utolsó kis diplomásig – talán az egy bolondos Finlayt kivéve – mindenki hitte és vallotta…

Vajon igaz lehet-e ez? kérdezte magától Reed és miközben ilyen sikerei voltak Kissengerrel és az 1., 2., 3. és 4-ik számú spanyollal, ácsokat hozatott és a Camp Lazear-on két csúnya apró házat építtetett. A házak alapterülete nem tett ki többet 30 négyzetméternél, két ajtóval voltak felszerelve, úgy, hogy a moszkitók oda be nem hatolhattak; a két ablak az ajtóval egy oldalon volt elhelyezve, úgy, hogy ajtónyitáskor légvonat ne származzék, amely a szúnyogokat esetleg beragadja. A felszereléshez tartozott még egy jóképű kályha, melyet állandóan fűtöttek, aztán víztartályok: hogy a levegő olyan nedves és fullasztó legyen állandóan, aminő a trópusok levegője. Látjuk, hogy a ház nem lehetett túlságosan kedves tartózkodási hely; de még kellemetlenebbé vált, amikor 1900. november 30-án katonák arcuk verítékével cipeltek oda különös tartalmú, lezárt ládákat, amelyek – miként a feliratok tanúsították – a Las Animas kórháznak sárgalázas osztályáról származtak.

Ezen az éjszakán Reed és Carroll csodálatos hőstettnek váltak tanúivá. Egy Cooke nevű amerikai fiatal orvos és két amerikai katona (Folk és Jernegan) beköltöztek az átkozott 1. számú házba. (Hol áll vajon ennek a három embernek a szobra?)

A három hős kinyitotta a szorosan lezárt gyanúsképű ládákat. Kinyitották a ládákat azokban a szobákban, amelyeknek levegője máris fullasztó volt. A fiúk szitkozódtak és orrukat tartották, de folytatták a ládanyitogatást, míg ki nem került a ládák tartalma. Vánkosok, melyeket sárgalázban elhalt emberek hányadékának fekete foltjai leptek be; lepedők, és ágytakarók, véges-végig szennyesen a haldoklók különböző váladékaitól. Ezeket a vánkosokat jól kirázták és kiporolták, mert Reed azt parancsolta nekik, azon legyetek, hogy a sárgaláz mérge jól átjárja a szoba levegőjét!” Aztán Cooke, Folk és Jernegan táborozni kezdtek ezeken a szennyes fehérneműeken. Mezítelenre vetkőztek és ráfeküdtek a szennyes jószágokra. Aludni próbáltak – abban a szobában, melynek levegője bűzhödtebb volt a középkori börtönök levegőjénél. Reed és Carroll pedig kívülről őrizték az apró házacskát, féltő gonddal vigyázva arra, hogy moszkitó ne kerüljön bele és ellátták a három hőst – ezt aztán igazán elhihetik nékem – a legjobb eleséggel, amely csak rendelkezésükre állott…

Cooke és társai sok éjszakát töltöttek ebben a rettentő környezetben. Talán azon gondolkoztak, merre kóvályognak azoknak a nyomorultaknak lelkei, akik elődeik voltak a vánkosokon. Ott feküdtek és talán azon is tűnődtek, hogy a moszkitókon kívül lehet-e más úton is megkapni a sárgalázt. Walter Reed, a morális és alapos kutató és a katonásan egyenes Carroll bizonyos idő múlva megszigorították a próbát. A Las Animasi járványkórházból új ládák kerültek elő – és amikor a három rettenthetetlen fiú kicsomagolta a ládákat, nem bírták idegekkel tovább: kiszaladtak házukból, annyira irtózatos dolgok kerültek elő. De legyőzték az undort és mégis csak visszamentek, hogy ott aludjanak a szennyben.

Húsz éjszakán keresztül aludtak ott – mondom, nem tudom, hol emeltek szobrot nekik – és húsz keserves nap után beköltöztek szellős levegőjű sátrukba, hogy ott bevárják a sárgalázas rohamot. A roham nem jött. Csodák csodája! A három ember kigömbölyödött és úgy érezte magát, mint csuka a halastóban. Tréfálkoztak az elhagyatott szennyesház és az otthagyott vánkosok felett. Boldogan vették tudomásul, hogy Kissenger és a négy spanyol kilábolt a sárgaláz gyötrelmeiből. Azt hiszik vajon, hogy ezt a csodálatosan sikerült próbát elegendő és bizonyító erejűnek látta Walter Reed? Tévedés, nagy tévedés. A lehetetlenül alapos Reed még mindig nem volt elégedett. További három amerikai fiú jelentkezett a kísérletek folytatására és bevonult további húsz napra a pokoli ház irtózatos takarói, vánkosai és lepedői közé. De egy kissé megváltoztatták a kísérleteket, hogy még gyötrelmesebbekké váljanak; a három fiú éjszakánként felvette az elhalt sárgalázas betegek pizsamáját és aztán további húsz éjszakán keresztül további három amerikai fiú költözött be a pokoli házba; azzal a különbséggel, hogy párnájukat olyan törülközőkkel díszítették fel, amelyek sárgalázban elhaltak vérével voltak átitatva.

De mindannyian egészségesek és vígak maradtak! A kilenc hős ember közül egyik sem betegedett meg. Milyen gyönyörű is a tudomány, gondolta Walter Reed. Így ír e kísérletekről: „Az a hit, hogy a sárgalázat a ruha terjesztheti, szappanbuborék formájában pattant szét, amint az első tudományos kísérletek fénye rávilágított”. Reednek igaza volt. Igaz is: a tudomány csodálatos. De az is igaz, hogy a tudomány kegyetlen lehet; a bacillusvadászat néha szívtelenséggel jár együtt, és az igazságkeresés ördöge kérdezte Reedtől: „Igazán megbízható a te kísérleted, ó Reed?” A kilenc közül igaz, hogy egyik sem kapott az 1. sz. kísérleti házban sárgalázat, – de vajon hogyan tudod Reed, hogy ez a kilenc ember valójában fogékony volt-e a sárgaláz iránt? Talán természetüknél fogva voltak immunisak. Így történt, hogy Reed és Carroll Jernegannak virulens sárgalázas vért fecskendeztek be a bőre alá, a jó Folkot pedig olyan moszkitókkal csípették meg, melyeket előzőleg sárgalázas vérrel lakattak jól. Mindkét ember megbetegedett, mindkettőt kirázta a hideg. Mindketten ott fetrengtek lázban véres szemmel, tagfájdalmakkal, citromsárgán. Mindketten látták a halál ligetét, de nem kerültek belé. Hál' Istennek, mormogta Reed magában, boldog vagyok, hogy mindketten megmenekültek. De még boldogabb vagyok, hogy bebizonyítottam, miszerint a két fiú nem volt immunis akkor, amikor a húsz kegyetlen éjszakát ott töltötte az l. ház bűzhödt levegőjében.

Warren Gladsden Jernegan és Levi E. Folk megkapták érdemük jutalmát; 300 dollárt kaptak tiszteletdíj gyanánt, – ami akkortájt sok pénz volt.

Mialatt ezek a kísérletek folyamatban voltak, John J. Moran, az az Ohio-i magánhivatalnok, akit Reed szalutálással tisztelt meg, sok csalódáson ment keresztül. Egyáltalán nem akart díjazást elfogadni a kísérletért; a tudomány és az emberiség érdekében ajánlkozott, nem pedig pénzért. Emlékszünk rá, őt is megszúrták azok az ezüstsávos Stegomyia moszkitók (ez volt a kis bestiák hivatalos neve) sőt többszörösen kitette magát a legmérgesebb egyedek szúrásának és – sajna – nem akart semmiképpen megbetegedni. Vígan dúdolt, fütyölt a moszkitókra. Mit lehetne tenni ezzel a Morannal?

„Megvan”! – kiáltott fel Walter Reed. Tudom már, mit teszek Morannal! Hamarosan felépült a 2. számú kísérleti ház a förtelmes 2. számúnak közvetlen-közelében. Ezt a házat már különb módon építették fel! Ajtói és ablakai ellenkező oldalon voltak; ha kinyitották őket, finom léghuzam járt a házon keresztül. Kellemesen hűvös volt ez a ház, amelyet tiszta, finom, dezinficiált ágyneművel szereltek fel. Pompás kis fekvőhely tbc-s beteg részére. Szóval kifogástalan egészséges kis épület volt. A szobát moszkitómentes sűrű háló-szövetből készített spanyolfal választotta ketté. December 21-én déltájban Moran hálóingben bevonult új lakásába. Öt perccel előbb Reed és Carroll üvegedényt nyitottak meg ebben a szobában és 15 éhes moszkitó szabadult ki. A moszkitót mind külön-külön megetették néhány nappal azelőtt a Las Animas-i kórház citromsárga betegein.

Moran hálóingébe burkolózva bevonult egészséges szobájába és lefeküdt tiszta ágyába. Egy perc múlva már ott muzsikáltak a feje körül az éhes moszkitók, két perc múlva megkapta az első szúrást és 30 percen belül hétszer csípték meg az éhes bestiák. Még annyi elégtétele sem volt, hogy agyoncsaphatta volna kínzóit. Emlékezzünk vissza Sola úrra, akit Grassi kínzott hasonlóképpen; de mi volt a legrosszabb, ami Solával történhetett volna? Az, hogy maláriába esik és majd egy tisztességes porció kinint kap. De Moran? Talán Morannak más gondolatai lehettek akkor, amikor aznap délután újra visszament a kínzókamrába s újra kapott egy pár csípést. A következő nap megismétlődött az eset, míg végre az összes éhes moszkitók jóllaktak vérével. A szoba másik felében – ne felejtsük el, hogy moszkitóvédő háló választotta el a két részt egymástól – két más fiú feküdt és ezek tizennyolc éjszakán át ott aludtak anélkül, hogy baj érte volna őket.

Hát Morannal mi történt? Négy nappal a kísérlet megkezdése után, Karácsony reggelén, Moranra finom ajándék várt. Kalapált a feje, – szeme kivörösödött – bántotta a fény, – hatalmas forróság ernyesztette összes tagjait! Ez egyszer megfogamzott rajta a moszkitók csípése, de végül ő is megmenekült a Halál kapujából (Hál' Istennek – szólt Reed). Szóval éppen hogy kilábolt és azután – élete visszazökkent abba az ismeretlenségbe, amelyből kikerült és – amelyre nem szolgált reá. Mert Moran mindent, amire vállalkozott, tisztára önzetlenül, tudományszeretetből tett. A kísérlet véget ért. Moran, Folk és Jernegan, Cooke és a többiek beigazolták, hogy a legfertőzöttebb, legszennyesebb lyuk moszkitók híján egészséges és a legtisztább ház, ha moszkitók vannak benne, veszedelmes, még pedig fölöttébb veszedelmes. Így történt, hogy Reed végre összes ördögi kérdéseire megkapta a feleletet és megírhatta a következőket: „Nyilvánvaló, hogy valamely ház fertőzőképessége egyes-egyedül a benne tartózkodó és előzőleg sárgalázas egyéneken befertőződött moszkitóktól függ”. Végtelenül egyszerű igazság ez… És minden ízében igaz… Ez volt minden…. És Reed megírhatta feleségének.

„Az Úristen meghallgatta azt az imámat, amely 20 év óta száll feléje, hogy engedtessék meg nékem valami olyasmit véghez vinnem, ami az emberi szenvedést különösképpen tudja enyhíteni. Fogadd ezer boldog újévi üdvözletemet. Ünnepeljük az újesztendőt síppal-dobbal, minden jóval, amihez csak jussunk van”.

Kitörő jókedvvel ünnepelték az újesztendőt és közben nem feledkeztek meg a szegény Jesse Lazear-ról, akivel együtt kezdték meg a nagy munkát és aki most hiányzik közülük. Poharukat emelték annak örömére, hogy a sárgalázat íme ezentúl a földkerekségről ki lehet irtani. Megszólaltak a kürtök és ünnepelve várta a kis járványbizottság azt a – végzetet, amely a diadalnak pár rövid órája után már ott leselkedett mögöttük.

Walter Reed őrnagy

Lazear Jesse

Caroll James

Az egész világ Habanába csődült. Megindult Walter Reed ünneplése. Megkezdődtek a tudományos viták, a kétkedések, az okoskodások, az összesereglett tudósok részéről. William Crafford Gorgas (ugyancsak kitűnő ember, aki a Panama-csatorna építése körül szerezte meg a halhatatlanságot) leszállott Habana csatornáiba, ciszternáiba, mocsaraiba és teljes apparátussal s mérnöki tudásával kiirtotta a Stegomya moszkitókat. Kilencven napig tartott ez a szúnyog-hadjárat és 90 nap múltán Habanában egyetlenegy sárgaláz-eset sem fordult többé elő. Kétszáz év óta tartó járványt szüntettek meg rövid három hónap alatt. Csodás volt! De új meg új tudós doktorok jöttek. Komoly szakállas bácsik Európából és Amerikából, akik kérdezősködtek, akik tamáskodtak: hiszen a kísérletek feltétlenül nevezetesek, de az eredményeket mégis bizonyos kétkedéssel és rezerváltsággal kell fogadni. Tizenöten ültek és tanácskoztak a laboratórium szúnyog-szobájában. Akkor történt, hogy (természetesen véletlenségből) a moszkitókat rejtő üvegedények elzáró hálója kioldódott és a moszkitók kirepültek börtönükből.

Ott röpdöstek vérszomjasan a tudós bácsik feje körül. Egyszeriben vége szakadt a szkepszisnek, a kétkedésnek és rezerváltságnak. Úgy szaladtak a kitűnő tudósok a szobából, mintha kergették volna őket. Szinte feltörték a kivezető ajtót: hirtelen arra a meggyőződésre jutottak, hogy Walter Reednek mégis igaza lehet (Meg kell jegyeznünk, hogy a kiszabadult moszkitók nem is voltak fertőzöttek).

W.C. Gorgas és J.Guitéras (nagy kubai sárgaláz-szakértő), akiket a Camp Lazear-i kísérletek teljesen meggyőztek, kitűnő terveket terjesztettek elő, hogy miként vigyék át a kísérletek eredményeit a gyakorlatba. Kifejtették, mennyire különös, hogy a Camp Lazear-i kísérleti megbetegedések nem voltak halálosak, hanem mind gyógyulással végződtek. Igaz ugyan, hogy az illetők típusos sárgalázt kaptak, de talán azért gyógyultak meg, mert Reed azonnal ágyba fektette őket. És azután elhatározták, hogy a tűzzel játszani fognak. „Ők bizony épen megérkezett, szóval nem akklimatizált bevándorlókba viszik át a sárgalázat”. Ezt határozták el, amikor tulajdonképpen felesleges volt minden már, hiszen a legegyszerűbb dolog a világon a Stegomyát kiirtani, amely nem rejtett, hanem nagyon könnyen elérhető helyeken rakja le petéit. De talán Gorgas és Guiteras arra gondoltak, hogy ők is meg fogják erősíteni Reed eredményeit.

A bevándorlók (természetesen szegény tudatlan emberek) kötélnek állottak. Azt mondották nekik, hogy a kísérlet nem jár veszedelemmel. Hét bevándorlót és egy fiatal amerikai nurse-öt szúrattak meg a fertőzött szúnyogokkal. És a nyolc megcsípett áldozat közül két bevándorló és a szegény nurse tényleg olyanképpen hagyta el a kórházat, hogy a sárgaláz többé nekik nem árthatott. Elhagyták a kórházat vízszintes irányban: lábbal előre, fejjel hátra. Amikor ez történt, akkor derült csak ki, hogy micsoda szerencséje volt a Camp Lazear-i kísérletekben a kitűnő kutatónak, Walter Reednek.

Habanában pánik ütött ki. A nép lázongott. És a népnek igaza volt, mert az emberi élet szent és sérthetetlen és akkor lépett újra színre Carroll, a katonai segédorvos, aki annyira nem volt szentimentális, mint egy halott… és emellett kitűnő katona is volt. Akkor tért csak vissza Habanába, hogy egynémely tudományos kérdést oldjon meg.

„Annyira jutottunk, hogy kiirthatjuk a sárgalázat; bebizonyítottuk, miképpen terjed a sárgaláz emberről-emberre, – de mi okozza a sárgalázat?” Ezt kérdezte Reed és Carroll egymástól és senki sem tagadhatja, hogy ez a kérdés bár végtelenül fontos, de mégis tisztán tudományos jellegű. Kérdem; szabad-e egy emberéletet feláldozni – ha spanyol bevándorlóé is – hogy erre a kérdésre megkapjuk a választ. Azt sem mondhatom, hogy igen, azt sem, hogy nem. De Reed és Carroll igennel válaszoltak. Mindketten katonának indultak, akiknek szemében a parancs – parancs! Aztán saját bőrüket vitték vásárra, hogy emberéletet mentsenek. De akkor a kutatás vírusával voltak már fertőzve, a tiszta igazság kutatásának mérgével és talán mindkettejüket lelkesítette az a dicsőség, amely az ismeretlennek felismerése nyomában jár… Annyit már tudtak, hogy semmiféle olyan bacillus vagy csíra nem okozhatja a sárgalázat, amelyet a mikroszkóp útján meg lehet látni, mivel hogy a sárgalázasok hulláiban és a moszkitók belsejében hiába keresték ezt a csírát. De egyéb lehetőségeket láttak, fantasztikus lehetőségeket. Talán újfajta csíra okozza a sárgalázat, egy ultra-mikróba, amely olyan kicsi, hogy a legerősebb nagyítóval sem lehet meglátni és amelyet másképpen, mint megbetegítő hatásának útján nem lehet felismerni. Talán a sárgaláz csírája is ezek közé tartozik. Löffler, az öreg német professzor talált már ilyen apró kicsiségű csírákat, amikor felfedezte a száj és körömfájás okozóját. Talán ők bebizonyíthatják – Reed és Carroll – hogy a sárgaláz csírája is ebbe a szubmikroszkópos csoportba tartozik. (L. a 13. sz. jegyzetet).

Reed egyéb elfoglaltsága miatt Carrollt küldte Habanába, ahová Carroll akkor érkezett, amikor Guiteras halálos kísérletei megtörténtek. Guiteras dühöngve fogadta Carrollt. Nem, nem engedi meg, hogy Carroll vért vegyen sárgalázas betegektől, nem bizony! Még azt sem engedi meg, hogy moszkitóval csípesse meg a sárgalázas betegeket. Tovább megyünk! Még azt sem akarta, hogy Carroll elhalt sárgalázasokon boncolásokat végezzen, mert hogy a habanai népességet nem akarta tovább izgatni. Képzelheti, mennyire elkeseredtem! – írta Carroll Reednek, miközben méltatlankodott a tudatlan népnek frivol félelme felett. De azért nem tudta senki őt szándékától eltéríteni. Ma sem tudjuk, hogy micsoda boszorkányság útján, de tény, hogy végezetül jóféle mérges sárgalázas vérnek jutott birtokába és ezt a vért azután égetett agyagszűrőn átszűrte, úgy, hogy semmiféle rendes baktérium át nem mehetett a szürletbe. A szürletet aztán befecskendezte három nem immunis egyén bőre alá (az oknyomozó történelem ma sem tudja, mivel bírta őket rá) és a három közül kettő tényleg sárgalázas lett. Hurrá! Szóval a sárgalázas vírus a száj és körömfájás vírusához hasonló „láthatatlan” csoportba tartozik. Olyan finom, olyan apró, hogy keresztül lopózik azokon a finom hajszálcsöveken, amelyek az agyagszűrő porózus voltát okozzák. Reed írásban figyelmeztette, hogy hagyja abba a kísérleteket: Elég volt már a halálos kísérletekből! De Carroll nem engedett és valamilyen ördögi úton hozzájutott fertőzött moszkitókhoz és nekiállt a rettentő, utolsó kísérletnek. A saját esetemben, mondta Carroll, amikor egyetlenegy moszkitóval csipettem meg önönmagamat, a halál küszöbén állottam néhány napon át. Annyira biztos voltam abban, hogy a sárgalázas roham erőssége egyes-egyedül az egyénnek érzékenységétől függ, nem pedig attól, hogy hány moszkitó csípte meg őt, hogy 1901. október 9-én Habanában nem immunis egyénre sajátkezűleg reáhelyeztem egyes moszkitóimat (számszerint nyolcat), amelyeket 18 nappal azelőtt fertőztem be. Az illető csak enyhe sárgalázat kapott. Hogy mi történt volna, ha az illető belehal: azt nem tudom.

Az érdekes bizottságnak feltétlenül Carroll a legérdekesebb tagja és meg kell emelnem kalapomat a kutató előtt, aki – mint emlékeznek reá, favágással kezdte. Ő szenvedte el elsőnek a kísérleti sárgalázat, ő adott példát az amerikai katonáknak, az említett civil tisztviselőnek, a négy spanyol bevándorlónak és a többi ismeretlen hősnek. Mind emlékeznek reá, – hiszen megírtam – mily közel volt Carroll ahhoz, hogy rettenetes rohamában szíve megszűnjék dobogni. Hat évvel később, 1907-ben, ez a szív nem dobogott többé.

1902-ben, szóval a diadalait követő esztendőben Walter Reed is meghalt. Élete delén, de fáradtan, nagyon fáradtan halt meg appendicitisben. Éppen akkor, amikor feléje mennydörgött a nemzetek tapsorkánja. Olyan keveset hagyok hátra feleségemnek és kis leányomnak, olyan keveset – így szólt Reed az operáció előtt barátjához, Keanhoz, mielőtt az éteres álarcot rátették az arcára. Olyan keveset… mormogta magában, mikor a narkózisból átlépett a végtelenség homályába…

De legyünk büszkék nemzetünkre és legyünk büszkék nemzetgyűlésünkre, amely Reed Emilie Laurence úrasszonyt, – akinek férje a világnak nem tudom hány millió dollárnyi értéket szerzett és mentett meg, nem is említve az emberéletek ezreit, – teljes életére ellátta. 1500, szóval egyezerötszáz dollár évi nyugdíjat szavaztak meg Reed feleségének, ugyanannyit kapott Lazear doktor özvegye is, valamint James Carroll özvegye. És ez nemes cselekedet volt, mivel miként a szenátori bizottság egyik tagja kifejtette, elég fiatalok voltak még ahhoz, hogy másképpen segítsenek magukon! Hogy mi történt Kissenger civillel, aki kiállotta a kísérletet és nem halt bele? Végre rábírták, hogy fogadjon el 150 dollárt és egy aranyórát, amely fejedelmi ajándékot a Columbia barakk tisztjeinek és legénységének jelenlétében nyújtották át neki. Nem halt bele, de ezerszer rosszabb sors várt reá. Paralyzisbe esett és most magányos cellájában ül számolgatva aranyóráján a perceket. De milyen szerencséje volt neki! Jóravaló feleségének sikerült, hogy mint mosónő keresse meg férjének a mindennapi kenyeret.

És mi történt a többiekkel? Az idő túlságos rövidsége miatt nem foglalkozhatom további sorsukkal, azonkívül pedig nem is tudom mi történt velük. Különösképpen üldözte a balsors ezt az egész különös társaságot, ezt a társaságot, mely megkoronázta a bacillusvadászat legnevezetesebb tíz esztendei munkáját, ezt a bizottságot, amely olyan precizitással dolgozott, hogy most, mikor 1927-et írunk, az egész világon alig van elegendő sárgalázas vírus ahhoz, hogy hat gombostű fejét belemárthassuk… És így valósult meg a jó harcos David Bruce mondása, aki szerint: Jelenleg nem lehet élő embereken kísérleteket végezni.