| BRUCE — A cecelégy nyomában | TARTALOM | REED Walter — A tudományért és humanitásért! |
ROSS versus GRASSI* — Malária
A XIX. század utolsó tíz esztendeje éppoly gyászos volt a kullancsokra, bogarakra és muslicákra, aminő diadalokat jelentett a bacillusvadászokra nézve. Theobald Smith kezdte meg a hadjáratot, amikor kikezdte a Texaslázat okozó kullancsokat; valamivel későbben jött sorra David Bruce, aki Smithtől 10.000 kilométernyi távolságban botorkált az afrikai sűrűn keresztül, nyomozást indított a cecelégy ellen, vádat emelt ellene és bűnösnek mondta ki. Határozottan szomorú évek következtek azóta arra a gyilkos kullancsra, amelynek tudományos neve Boophilus bovis, valamint azt is elhihetik nekem, hogy Bruce említett kutatásai óta a cecelegyek csak csempészutakon juthattak a fekete bennszülöttek, a fehér vadászok és a misszionáriusok jóféle véréhez. És most fel a moszkitók ellen! A maláriát ki lehet és ki kell korbácsolni a világból, mivel hogy 1899 derekán két egymással nem teljesen épületes módon hadakozó bacillusvadász bebizonyította, hogy a moszkitó, – mégpedig a moszkitónak egy bizonyos fajtája, – bűnös az addig rejtélyes maláriában. Ketten oldották meg a rejtélyt. Az egyik Ronald Ross volt, katonaorvos Indiában, még pedig nem is kiváló katonaorvos. A másik az olasz Battista Grassi, a férgeknek, a termitáknak, hangyáknak, meg az angolnák kisded ügyeinek kiváló autoritása. Lehetetlenség az egyiknek érdemeit a másik elé helyezni; Ross feltétlenül nem oldotta volna meg a problémát Grassi nélkül és Grassi is, – ámbár ebben nem vagyok teljesen bizonyos, – talán esztendőket pepecselt volna, ha Ross kutatásai nem vezetik a helyes nyomra. Nem kétséges, hogy a két kutató egymás munkáját vitte előbbre, de – ami végtelen kár a tudomány méltóságának szempontjából, – ez a két remek ember úgyszólván a felszabadult emberiség ujjongásának közepette tépázta egymás haját annak eldöntésére, hogy melyikük végzett többet. Kétségbeesett helyzet volt. Aki nyugodtan figyelte a két vitázót, arra a gondolatra jutott, hogy mindegyik szívesebben látta volna, ha a felfedezés egyáltalában meg nem történik, csakhogy a másiknak ne legyen része benne. Tényleg, az említettek tudományos veszekedéséből csak azt a vigaszt meríthetjük, – eltekintve attól, hogy mennyi emberéletet mentettek meg, – hogy a bacillusvadászok éppen olyan egyszerű emberek, mint amilyenek mi vagyunk és nem járnak kothurnusban és nem áldoznak külön isteneknek, mint ahogy egyes essayisták szeretnék vélünk elhitetni. Grassi és Ross, a haragvó és akaratuk ellenére egymáshoz láncolt munkatársak, ott ültek együtt diadaluk közepette miközben eszmei gallérjuk darabokban lógott nyakukról és miközben mindegyik ápolgatta a harc hevében össze-vissza mart tekintélyét; úgy ültek ott, mintha nem is tudósok volnának, hanem két, egymásra haragvó gyerkőc.
Életének első 35 évében Ronald Ross mindent elkövetett, hogy ne váljék bacillusvadásszá. A Himalaya lábánál született és aki ismerte atyját (éljen az eugenetika!) , egészen természetesnek találta, hogy Ronald Ross pályája girbe-gurba utakon haladt tovább. Ross papa a vadábrázatú, harcias pofaszakállal ékeskedő angol generális, ott élt a végeken, szerette a csatázást, de még jobban a tájfestészetet. Fiát, Ronaldot, Angliába küldötte tízéves korában; és amikor még nem érte el a 20. évét, a fiú nekilátott, – bár nem túlságos nagy igyekezettel, – az orvostudományok tanulásának, átbukdácsolva vizsgáin, mivel hogy sokkal jobban szerette vala a zenét, mint a latin szavakat és a betegágyat. Tanulmányi ideje a múlt század hetvenes éveire esett, akkorra, amikor Pasteur a legérdekesebb perspektíváknak jutott nyomára, de, - miként Ronald Ross önéletrajzában olvassuk, amelyben különösen keverődik egymással az értelem és ellentmondás, önmagának lebecsülése és magas piedesztálra emelése: – az orvostudománynak ez a forradalma Ross barátunkat teljesen hidegen hagyta.
Mindenesetre volt benne valami a fantasztából s mivelhogy akkor meglátta, hogy szimfóniái nem közelítik meg Mozart zenéjét, átnyergelt és az irodalom berkeit kezdte nagy energiával látogatni.
Elfelejtette a receptírást, miközben szeretettel melengette kisded eposzírói talentumait.
Azonban a kiadók nem nagyon futottak mesterművei után. És amikor Ross saját költségén adta ki szellemi termékeit, a publikum nem nagyon lelkesült értük.
Ross papa végre megunta ezt a sok üres kísérletezést, azzal fenyegetőzött, hogy beszünteti a rendes havi támogatást és így történt, hogy Ronald hajóorvosnak állt be a London és New York között közlekedő New York Line egyik hajójára. Ezen a hajón figyelemmel kísérte az emberi természet megnyilvánulásait, üres emócióit, majd verseket írt az emberi élet hiúságairól és végezetül visszatért orvosi munkájához. Végre letette az indiai orvosi szolgálatra képesítő vizsgát és bár úgy tapasztalta, hogy India rettentően forró ország, de aránylag boldognak érezte magát, mert kevéske orvosi ténykedése mellett elég ideje maradt írói velleitásai számára. Írt eposzokat, népmondákat és véres románcokat, amelyek mind a feledés sötétségébe merültek. Ez volt Ronald Ross karrierjének kezdete.
Nem mintha nem lett volna elég lehetősége Indiában a bacillusvadászatra. Bacillusok? Tele volt velük a levegő. Az indiai víz inkább bacillusleves volt, mint víz. Madrasban, ahol élt, körülötte ott bűzlöttek a víztartó tankok és terjesztették az ázsiai kolerát; látta, miként pusztulnak az emberek ezrei a fekete pestisben; hallotta, miként csikorognak fogaik a maláriás lázroham közepette, de nem volt szeme, füle, orra mindezeknek észlelésére, mivelhogy most irodalmárból matematikussá vedlett át. Elzárkózott, hogy komplikált egyenleteket fejtsen meg. A világegyetem új szisztémáit alkotta meg, amelyeket Newton teóriájával és nagyságával felérőknek vélt. Eközben teljesen megfeledkezett az irodalomról. Negyven kilométeres sétautakat tett meg egyik-másik napon a rettenetes hőségben és azután szitkozódott, hogy Indiában nagy a meleg. Aztán áthelyezték Burmába és Moulmein szigetére, ahol sebészkedni kezdett. Elég nagy operációkat végzett, amelyek a legtöbb esetben eredményesen végződtek, – „bár sohasem készült sebésznek”. Így múltak az esztendők és amikor az indiai orvosi világ nem ismerte el különböző képességeit, Ronald Ross felkiáltott: „Minek is dolgozzam tovább!”
Visszament Angliába, első szabadságára, 1888-ban és ott történt vele valami, egy kis incidens, aminő gyakran ellenszere a cinikus gondolkozásnak. Találkozott egy miss Rose Bloxam nevű leányzóval és gyors elhatározással feleségül vette. Együtt mentek vissza Indiába – és bár megint csak írt egy új regényt („A tenger gyermeke”) és új gyorsírási rendszereket talált ki, fonetikus helyesírási tanulmányokat tett közzé, sőt a Golf Club titkárává is lett, – végre mégis csak megkezdette saját munkáját. Rövidesen megismerkedett a mikroszkópizálás mesterségével és górcsövi tanulmányokat végzett maláriás hinduk vérével. A különös alakú sokféle képben megjelenő malária mikróbáját már sok évvel azelőtt, 1880-ban fedezte volt fel Laveran francia katonaorvos, de Ronald Ross, aki éppen olyan eredeti alak volt, mint amilyen energikus és semmit sem tett úgy, ahogy azt már mások előtte megtették, próbálkozott, hogy ezt a maláriacsírát a Laveranétól eltérő módon találja meg. Természetesen megint csak megbukott. Pepecselt, vizsgált, kiterített vércseppeket száz és száz esetben és semmit sem talált. Laveran tévedett! A vérben nincs maláriacsíra! Ennek a csatakiáltásnak jegyében négy értekezést írt annak beigazolására, hogy a malária bélzavarokkal van összefüggésben. Ez volt a Ross tudományos startja!
1894-ben visszament Londonba azzal a tervvel, hogy sutbadobja a tudományt és főleg az orvosi tudományt. Harminchatéves volt ekkor „Amihez csak hozzáfogtam, semmi sem sikerült” - írta, de vigasztalta magát azzal, hogy ez a sorsa minden magányos, kivert farkasnak: „de sikertelenségem nem nyomott le, hanem ellenkezőleg, a magányosság magaslatába emelt... Lehet, hogy gondolkozásom önző volt, de alacsonynak nem lehetett mondani”. Nem kívánt senkitől semmit, nem loholt elismerés után, nem barátkozott, nem félt, nem szeretett, nem gyűlölt.
De, amint később látni fogjuk, Ronald Ross nem nagyon ismerte a saját lelkét, mert amikor tényleg nekilátott élete munkájának, nálánál kevésbbé nyugodt és vállalkozóbb lélek nem igen volt. és ami azt illeti, elég enthusiasmus is lakozott vala szívében. És hogy tudott Ross gyűlölni!
Amikor visszatért Angliába, Patrick Manson-nal találkozott, egy kitünő és eléggé híres angol orvossal. Manson olyképpen tette ismertté nevét, hogy felfedezte, miszerint a moszkitók a kínaiak véréből bizonyos fajtájú mikroszkópos férgeket magukba szívnak (Sanghaiban praktizált volt!); Manson azt is beigazolta - és ez nevezetes lépés volt, hogy ezek a férgek a moszkitók gyomrában tovább fejlődnek. Mansonnak minden gondolata a moszkitók körül járt. Meg volt róla győződve, hogy a szúnyogok az Úristennek teljesen különös teremtményei, hogy nagy szerepet játszanak az emberek sorsában; természetes, hogy kinevették és a hivatalos, bíbortógás orvosi autoritások a pathológia Jules Vernejének nevezték. Mindenütt visszautasításra talált. És ez a Manson Rionald Ross-szal találkozott össze! Manson olyan keveset tudott a szúnyogokról, hogy például azt hitte, hogy azok csak egyetlen egyszer szívnak életükben vért és Ross is össze-vissza beszélt a szúnyogokról és a moszkitókról és nem tudta, hogy a moszkitók is szúnyogok. És mégis!
Manson Ross-t magával cipelte laboratóriumába és ott megmutatta neki a Laveran-féle maláriacsirákat, melyekben Ross nem akart hinni. Megmutatta neki a halvány maláriaállatot a benne levő fekete pigmentszemcsékkel együtt. Együtt figyelték meg ezeket az élőlényeket az Egyenlítő vidékéről éppen hazatért matrózok vérében és lesték, miként keletkeznek apró kis testecskék a vörösvérsejtek belsejében, hogy felrobbantsák a gazdasejteket és belekerüljenek a véráramba. Látta Ross, hogy ez a folyamat akkor játszódik le, amikor az embernek rázóhidege van, így magyarázta Manson. Ross csodálkozva bámulta a maláriacsirák rejtélyes növekedését és átalakulását a vérben. Tényleg csodálatos színjáték játszódik is le a vérben. Ezek a testecskék kirobbannak a vörösvérsejtekből, hirtelen félholdalakúvá változnak át és íme, ezekből a félholdakból némelykor 2-3-4 és néha 6 hosszú ostorfonál robban ki és ezek az ostorok élénken mozognak, hajlanak jobbra-balra és kergetik a vörösvérsejteket. Mintha csak parányi górcsövi polypnak volnának ostorkarjai.
„Látja Ross, ez a malária parazitája! sohasem találni meg nemmaláriás emberben. De engem csak egy kérdés érdekel: hogyan kerül be a malária a betegből az egészségesbe?” Természetesen ne higyjük, hogy ez a kérdés Manson-t olyan nagyon zavarta volna. Hiszen az ő agyának minden sejtje valamilyen moszkitónak a képével volt telítve, vagy ha nem a képével, hát emlékével, vagy valamilyen moszkitóra vonatkozó gondolattal. Csendes ember volt Manson, nem tartozott az erős dolgozók sorába, de abszolút és megingathatatlan előérzete volt a moszkitókra vonatkozólag. És sokra becsülte Ronald Ross gőzgépenergiáját és tudta, hogy Ronald Ross mennyire imádja őt és azt is tudta, hogy Ross nemsokára visszatér Indiába. Így történt aztán, hogy egy szép napon, amikor együtt sétáltak az Oxford Streeten, Patrick Manson nekibátorodott: „Tudja meg, Ross, - így szólt, - az a teóriám, hogy a moszkitók vivői a maláriának.” Ronald Ross nem nevetett és nem gúnyolódott.
És a sanghai-i öreg doktor rázúdította erre a fiatalemberre, akiből segítőtársat akart nevelni magának, fantasztikus teóriáját: „A moszkitók a maláriás betegek vérét szívják... A vérben benne vannak ezek a félholdak... A félholdak belekerülnek a moszkitók gyomrába és ostoraikat kilövellik... Az ostorok kiszabadulnak és belefúródnak a moszkitók testüregébe... Ezek az ostorok aztán valamiféle állandó alakká fejlődnek, amilyen a lépfenebacillus spórája... A moszkitók elhalnak... Vízbe esnek... És az emberek a moszkitóhullákkal megfertőzött vizet megisszák”
Amit Patrick Manson így előadott - és ezt ne felejtsük el, - mese volt, álomkép, költemény, önkényes hiedelem. De szenvedélyes hit volt és miként már többször láthattuk a bacillusvadászat különös sportjában, egyetlen szenvedélyes, erős hit - milliók közül egy ember erős hite - igenis eredményre vezethet. A beszélgető pár végigsétált az Oxford Streeten. És Ross Hát bizony Ross beszélt moszkitókról és szúnyogokról és nem tudta, hogy a moszkitók szúnyogok. De Ross figyelt, mereven figyelt Mansonra. A moszkitók a malária vivői? Ez már régi babona, de Manson hisz ebben a babonában, sőt csakis ebben hisz. A moszkitók a malária vivői? És Ross könyvei eladatlan hevertek, a matematikai tételeivel meg a kutya sem törődött... Talán érdemes volna belefogni a játékba? Szent Isten, ha ő, Ronald Ross, bebizonyíthatná, hogy a moszkitók bűnösök a maláriában! Nézzük csak! Az indiai kórházak betegeinek egyharmada maláriás. Indiában, egyedül Indiában, egymillió embernél több pusztul el Évente maláriában vagy a malária következményeiben! De ha a moszkitók a bűnösek - így tűnődött Ross magában, -akkor milyen könnyen lehetne a maláriát kiírtani, elfújni. És ha ő, Ronald Ross, be tudná bizonyitani a nagy igazságot!
„Az én kötelességem a probléma megoldása” - így szólt Ross. Álmodozó lelke talán így gondolta: „ a nagy problémáé”. És Manson lába elé borult. „Csak a kézműves akarok lenni, a probléma az öné”, bizonygatta a Kínát járt orvosnak.
Dr. Manson jó tanácsokkal szolgált neki. „Mielőtt elutaznék, tudjon meg minden megtudhatót a moszkitókról”. Tudniillik Manson, aki azt hitte, hogy a moszkitók csak három nappal élik túl a vérszívást, azt sem tudta, hogy tíz fajtája van-e a moszkitóknak, avagy tízezer. Így történt, hogy Ross, (aki nem tudta, hogy a moszkitók tulajdonképpen szúnyogok), egész Londont végigjárta szúnyog-könyvekért és nem talált egy szakmunkát sem. Amilyen kevéssé értett a könyvekhez, nem gondolt arra, hogy a British Múzeum könyvtárában kutasson; hihetetlenül tájékozatlan volt szegény feje, de talán jól járt így, mert nem kellett semmit sem áttanulnia. Talán sohasem történt még, hogy hozzá hasonló zöld kutató, ilyen szövevényes kérdéshez fogott. Feleségét és gyermekét Angliában hagyta és 1895. március 28-án Indiába induló hajóra szállt, Manson áldásával és jó tanácsaival megterhelten. Manson megadta neki a kísérletek körvonalát, – de hogyan is fog az ember a kísérletezéshez? Lássuk csak! A moszkitó viszi a maláriát tovább. Tehát vadásszunk moszkitókra! A hajón Ross agyonkínozta az utasokat: engedjék, hogy vért vegyen az ujjukból… Szúnyogok után járt, de minthogy nem talált szúnyogokat a hajó kellemetességei között, hát svábbogarakat kezdett boncolni, aztán meg egy újfajta mikróbát talált egy szerencsétlen repülőhalnak a szervezetében, amelyet balsorsa a hajó fedélzetére vezetett. Secunderabadba vezényelték őt ki, egy elhagyott katonai állomásra, amely apró, forró tavak között feküdt, sziklatömegekkel tarkított végtelen síkság közepette és itt kezdett el moszkitókkal dolgozni. Persze betegekkel is kellett törődnie, hiszen csak egyszerű orvos volt és az indiai kormányzat – érthetően – egy percre sem ismerte el Ronald Ross-t pedigrés bacillusvadásznak vagy szúnyogszakértőnek. Egyedül volt. Mindenki ellene fordult, kezdve ezredesétől, aki őrültnek nézte, egészen a fekete bőrű boyokig, akik féltek tőle, mint a tűztől, mivelhogy mindig szurkálta az ujjaikat. És a többi orvos! Szegények még a maláriaparazitában sem hittek. Amikor bíztatták, hogy mutassa hát meg nekik a malária csíráját a betegek vérében, Ross bizakodva indult… és egy szerencsétlen hindut hozott magával, akinek vére maláriás volt, de amikor készen volt a vérpróba, a nyomorult hindu olyan egészséges volt, mint a hal a vízben. És vérében nem volt meg a maláriacsíra. A doktorok dülöngtek a nevetéstől. De Ross nem tágított.
Manson utasítása nyomán elindult. Minden szúnyogot, minden moszkitót megfogott, amely csak elébe került és az Úristenért sem tudta volna megmondani, hogy melyik milyen fajtához tartozik. Aztán szabadon bocsátotta a beste lelkeket, szúnyoghálók alá, amelyek ágyak fölé voltak kifeszítve; az ágyakon pedig félmeztelen, bolondul babonás sötétbőrű betegek feküdtek, persze olyan alacsonyrendűek, hogy magánérzéseik figyelmen kívül maradhattak. A betegek vére mesésen telve volt a malária csíráival. A moszkitók ott zümmögtek a hálók alatt, de nem csíptek! Sehogy sem sikerült őket csípésre rábírni. „Olyan makacsok, akár az öszvérek” – írta Ross, szinte agóniában, Mansonnak. De kitartott. Udvarolt moszkitókínozta pacienseinek. Kitette őket a forró napra, hogy „kiszívassa a szagukat”. A moszkitók tovább zümmögtek és megmaradtak álláspontjuk mellett. Végre, heuréka! Végre az a gondolata támadt, hogy vizet öntsön a hálóra, – nem baj, hogy a betegek is átnedvesedtek, – végre munkához láttak a moszkitók és teleszívták magukat hindu vérrel. Ross aztán megfogta őket, óvatosan palackba zárta és napról napra legyilkolt egyet és belekukkantván gyomruk mélyébe, azt kereste, nem nőnek-e meg azok a maláriacsírák, amelyeket felszívtak volt. Hát bizony azok nem akartak megnőni.
Csődöt mondott, akár más kezdő kutató, csakhogy veleszületett kapkodó természete úgyszólván reménytelenné tette helyzetét; úgyszólván állandóan nagy felfedezéseket tett, de ezekről végezetül kiderült, hogy nem azok. De sikertelensége nem volt tűz nélkül való. Ha az ember Manson-hoz írt leveleit olvassa, az az érzése, hogy valamiképpen mikroszkópos kicsiségűvé törpül össze, aztán a mikroszkóp lencséje alá csúszik, oda be, annak a vércseppnek belsejébe, amelyet kémlel. És ami a legszebb az egészben, mindent mesének – nem – melodrámának tekintett. Manson figyelmeztette, hogy jól figyelje azokat a különös ostorszálakat, amelyek a félholdképű malária csíráiból kinőnek és a kis bestiát parányi polyphoz teszik hasonlóvá. Az egyik levelében szinte drámai hangon írja le azt a harcot, amelyet egy ilyen kiszabadult ostorfonál egy fehérvérsejttel, egy phagocytával folytatott. Élénklelkű ember volt ez a Ross. „Ő (Ross az ostorról, per „ő” emlékezett meg) először bordáiba (!), majd egyéb testrészeibe kezdte döfödni a phagocytát, míg végre a phagocyta sarkonfordult és üvöltve ellógott… Gyönyörű volt a harc az ostor és a phagocyta között. Regényt írok róla, a „Három testőr” stílusában.
Ilymódon tartott ki témája mellett és kikerült tudatlansága és tapasztalatlansága okozta első csatavesztéseiből. Úgy gyűjtötte a maláriás hindukat, ahogy a foxikutya a patkányokat gyűjti. Szerette őket, amíg tele voltak maláriával és gyűlölte őket, ha jobban lettek. Fennen dicsőítette a nyomorult Abdul Vahabot, mert rettenetesen erős fertőzése volt. Nyakon ragadta és Ponciustól Pilátushoz cipelte. Bolhákat eregetett testére. Majd moszkitókkal kínozta. Sikertelenül. De nem csüggedt. Megint csak írt Manson-nak: „Kérek új tanácsot”. Eközben fontos igazságokat nem ismert fel; olyanokat, amelyek az orra előtt feküdtek és szinte ordítva kellették magukat.
De végre annyira jutott, hogy jól megtanulta a malária csírát, felismerte különös fekete pigment (festék) szemcséit és el tudta különíteni az ezernyi apró szemcsétől, hólyagocskától, stb., amely ott táncolt előtte a mikroszkóp lencséje alatt. És a szúnyog gyomrának falával úgy megismerkedett, mint akár saját undokan forró lakásának falaival.
Hihetetlen kutató volt ez a két ember! Ott a távoli Londonban Manson folyton felelgetett Ross kínos leveleire, biztosnak érezte magát és reményt merített a Ross kevéssé fontos kísérleteire vonatkozó elegyes jelentésekből. Manson imígy írt: „Tegyen maláriás egyéneken jóllakott moszkitókat vizes palackba, hadd rakják ott le petéiket, hadd keljenek ki a lárvák. Aztán itassa meg a moszkitós vizet kísérleti emberekkel”.
Ross így is tett. Moszkitó levesével megitatta Lutchman nevű szolgáját és indiántáncot járt örömében, amikor embere lázas lett – de vaklárma volt, az ember nem lett maláriássá, nem volt szerencséje… Így húzódtak a napok, a hónapok, az évek, és miközben embereket összezúzott moszkitókkal étetett Ross, így írt Manson-nak: „Valahogy érzem, hogy sikerülni fog; valamelyes vallásos áhítattal bizakodom sikeremben!” De a siker csak nem jött meg. És mégis kitartott. Mindent elkövetett, hogy olyan helyeket találjon, amelyek még gazdagabbak maláriában; újfajta, különös moszkitókat fedezett fel és belükből egészen ismeretlen élősdieket halászott ki, amelyeknek semmi közük sem volt a maláriához. Mindent megkísértett. A logika szabályait, a tudományét semmibe se vette. Edison jut az eszembe, aki szintén végigfésülte az egész világot, míg megtalálta a fonográftűkre alkalmas valódi anyagot. „Egyetlen egy módon lehet célhoz érni – így írt – és ez a folytonos próba és kizárás módszere”. Akkor írt így, amikor a probléma megoldásának egyszerű módszere úgyszólván keze ügyében szunnyadt.
Mérgét haragos költeményeiben („Dühös versek”) kiáltotta világgá. Ugyanis Bangaloreba helyezték át, hogy fojtaná el az ott kitört kolerát, ami nem sikerült neki. Haragra lobbant az indiai hatóságok ellen. „Bár csak bemárthatnám orrukat a betegségbe és a szennybe, amelyet olyan impotens módon hagynak poshadni Hindusztánban” – így kiáltott fel. De nem volt-e igaza? Meleg volt. Majd meg. „40 éves vagyok és mégis – bár eléggé jól ismernek Indiában – sem bangalorei hygiénés munkáimért, sem maláriakutatásaimért, sem egyéb fáradozásaimért semmi előléptetésben nem részesültem” .
Így telt el két egész esztendő, mígnem 1897 derekán tért vissza Secunderabadba, a Begumpetti páratelt kórházba. A monszunnak már régen magával kellett volna hoznia a hűvös időjárást, de abban az évben elkésett. A pokolian meleg szél egész homokfelhőket vitt be Ross laboratóriumába. Ki akarta dobni mikroszkópját az ablakon. Sikerült megrepesztenie az egyik lencsét; a fémrészek pedig az izzadtságtól berozsdásodtak. Ott volt ugyan kezeügyében a punka (szobalegyező), az áldott punka, de nem járathatta, mivelhogy elfújta volna a holt moszkitóit; estenden pedig, amikor elült a fullasztó szél, a por a napot förtelmes sárga ködfátyollal borította be. Ronald Ross énekelt: a „magányról”, az „ítélet napjától”, a „vértől terhes égről”, a „rohanó kőről” és más fantazmagóriákról.
De mindez újra felélesztette munkakedvét, – mint amikor más ember szeszben és hazárdjátékban talál vigasztalást – és augusztus 16-án elhatározta, hogy újra előlről kezdi a munkáját, szóval ott, ahol két évvel korábban elkezdte, csakhogy most már sokkal alaposabban. Levetkőztette egy, későbben hírességre emelkedett maláriás-betegét, Hussein Khant-t. Hussein lefeküdt a moszkitóháló alá, mivel Ronald Ross új moszkitófajjal kezdett kísérletezni, illetve kezdte Hussein Khant kínozni és ezt az új fajtát Ronald Ross egyszerűen és az állattani nomenclatura elveinek lábbal tiprásával „barna moszkitó”nak nevezte el. (A történelmi hűség kedvéért és hogy Grassi iránt igazságosak legyünk, meg kell állapítanom, hogy nem egészen világos, honnan kerültek ezek a barna szúnyogok elő. Jelentésének első részében Ross azt említi, hogy lárváikból nevelte őket fel, de egy perccel később, egy másik rokonfajtáról szólva, így szól: „Ezeknek sem sikerült álcáit megtalálnom”.)
Bár sajnálatraméltó az orvostörténet szempontjából, de érthető, hogy Ross egészen belezavarodott munkájába. Megzavarta kivert-kutya-élete, meg a forró szél, meg folytonos balsikere. Mégis elővette barna moszkitóit (ki tudja, nem szívtak-e vért előzőleg más állatokból?) és kiengedte őket palackjaikból az ágyháló alá. A moszkitók vígan lakmároztak Hussein Khan véréből, – aki moszkitónként ennyi meg ennyi penny fájdalomdíjat kapott és Ross napról-napra leölt egy szúnyogot és belekukkantott a gyomrukba.
Augusztus 19-én már csak három barna szúnyogja maradt hátra. Kipreparálta az egyiknek a gyomrát. Reményvesztetten kezdte vizsgálgatni a gyomorfalat, amelyet csinos, szabályos sejtek borítanak, miként a kockakövek a járdát. Gépiesen csavarta el mikroszkópjának csövét, amikor hirtelen valamely különös dolog vonta magára figyelmét.
Mi lehet ez? A gyomorfal egyenletes sejtkövezetének közepette valami furcsa, körülbelül 1/100 milliméter átmérőjű kerek jószág feküdt. Itt is egy! … Itt is egy!… Abbahagyta. Rettentő meleg volt, – nem folytatta a kutatást.
A következő napon megismétlődött az eset. Az utolsó előtti szúnyog gyomrában, négy nappal azután, hogy az a boldogtalan Hussein Khan vérét magába szívta, megint csak ott találta a leírt kerek testeket. Körvonalaik élesebbek a gyomor sejtjeinél és minden ilyen jószágban „fénylő, fekete, apró szemcsék csoportja feküdt”. Itt is egy! … Itt is egy! … Összesen 12 darabot talált belőlük. Ásított. Meleg volt. Ez a fekete pigment erősen hasonlított ahhoz a fekete pigmenthez, amely a vérben keringő maláriacsírára annyira jellemző, de mondom – nagyon meleg volt. Ross ásítani kezdett és hazament. Aludni. És amikor felébredt – így beszéli emlékirataiban, – egy gondolat villant át az agyán. „Ezek a kör alakú jószágok a moszkitó gyomrában, ezek a körök, amelyekben fekete festékszemcsék láthatók, nem lehetnek mások, mint a növekedésnek induló maláriaparaziták. Ez a fekete pigment egészen olyan, mint az, amelyet a Hussein Khan vérében élősködő paraziták belsejében láttam. Minél tovább tartom moszkitóimat a vérszívás után életben, annál nagyobbakká nőnek ezek a körök… Ha tényleg élőlények, akkor nőniük kell!”
Rettentő idegességében alig tudta kivárni a következő napot. Éppen öt napja múlt el annak, hogy kisded moszkitónyáját Hussein testén legeltette volt a háló alatt… A nyáj utolsó tagját leölte és zsigereit kipreparálta. Augusztus 21-et írtak. „Megöltem utolsó moszkitómat – így írta meg a nagy esetet Ronald Ross Manson-nak – és rohantam a gyomra felé!”
Igenis. Megint csak itt vannak a kör alakú sejtek. Egy, kettő, hat, húsz. És tele vannak ugyanazokkal a fényes, fekete szemcsékkel… És egész biztos, hogy nagyobbak, mint a tegnapi körök… Tehát tényleg nőnek. Nem lehetnek mások, mint a növekvő maláriaparaziták! (Ámbátor semmiféle logikai szükség nem mutatott arra rá, hogy csakis azok lehetnek!) De mégis azok! A feketén szemcsés belsejű, kör alakú jószágok, amelyeket a három moszkitó belében látott, Ronald Ross-t a felmagasztalás csúcsára emelték. Verseket kellett írnia:
Felfödtem a titkos kohó tüzét,
Te embergyilkos, rémes halál:
És érzem, hogy e kicsiny tettem
Milliók lelkébe talál!
Pallósod csorba, fekete rém:
S a győzelem érdeme – egyedül enyém!
Legalább is ezt a kis költeményt írta le Ronald Ross memoire-jának azon a helyén, ahol első sikerének éjszakájáról megemlékezik. De Mansonhoz írt levelében, amelyben a legpontosabban leírta a pigmentes sejtek részleteit, csak ennyit mond: „Áll a vadászat újra. Talán hamis a nyom, de sokat ígérő”.
A londoni „British Medical Journal”-hoz írt tudományos közleményében Ronald Ross olyan komolyan és hűvösen írt, mint bármely más komoly kutató. Megengedte, hogy nem vett elég fáradságot magának arra, hogy „barna” moszkitóit gondosan tanulmányozza. „Hogy a fényes, fekete szemcsék talán egyáltalán nem is maláriaparaziták, hanem esetleg olyan festékszemcséknek felelnek meg, amelyek a vérből jutottak be a moszkitó gyomrába”. Erre az elővigyázatra feltétlenül szükség volt, mivelhogy nem tudta, hogy „barna” moszkitói honnan származtak: talán egyesek közülük az ágyháló esetleges repedésén keresztül lopództak volt be a beteghez és talán éppen ezek lakmároztak volt madár vagy állat vérén, mielőtt a hindu páciens vérét vették. Elég zavaros volt az ügy. És mégis már akkor megírta az embermilliók életének megmentését tárgyaló költeményeit.
Ilyen ember volt Ronald Ross. Egyszer megőrült poéta, aki ököllel fenyegeti a kínzó indiai napot, máskor meg nem biztos felfedezéseket triumfáló versekkel ünnepel, miután – „talán” – sértetlen hálót feszített vala ki betege fölé… De meg kell adnunk: kiegyenesedett. És, miként látni fogjuk, Ronald Ross-nak örökös dicsőségére szolgált, hogy látszólag meggyőző kísérleteinek hatása alatt annyira exaltált Most aztán nem engedett többé. Négykézláb ugyan, de tűrhetetlen energiával tört magának utat, ügyetlen, de entuziasztikus tagjaival egy hihetetlenül veszedelmes és komplikált cél felé. Olyan cél felé, amelyet isteni szikra nélkül úgyszólván lehetetlen elérni.
Egyelőre azonban egynémely sajnálatraméltó incidens hatott reá zavaróan. Az indiai orvosi szolgálat magasrangú autoritásai nem akarták elismerni. Elküldték valahová, hogy doktorkodjék. Ronald Ross záporként zúdította a sürgönyöket legmagasabb főnökéhez. Könyörgött, ugyancsak sürgönyileg, Manson-nak. Hiába. El kellett mennie északra, oda, ahol kevés volt a moszkitó, ahol az a kevés, amelyhez jutott, nem akart csípni; hideg volt ott nagyon és ahol a bennszülöttek (bhil-törzsek) vadak és babonásak voltak és nem engedték meg neki, hogy ujjukból vért vegyen. Nem tehetett egyebet: pisztrángra horgászott és rühességben szenvedőket kezelt. Képzelhetik, mennyire dühönghetett Ross.
De rövidesen elkerült az északi vidékről, le, Calcuttába, ahol jó laboratórium, asszisztensek, meg ezernyi finom moszkitó várt reá – Calcutta mesés maláriás fészek volt akkoron –, annyi hindu beteggel és maláriás félholdakkal vérükben, amennyit a kutató csak kívánt. Ross-nak segítőtársakra volt szüksége. Hirdetésére nagy sereg barnabőrű ember jelentkezett, akik közül kettőt kiszemelt. Az elsőt, Mohamed Bux-ot, azért fogadta fel, mert jó gazemberpofája volt és – miként Ross mondta, – a gazemberek rendesen intelligensek. A másik asszisztensnek Purbooma volt a neve. Annyit tudunk róla, hogy ezzel a hangzatos névvel jelentkezett, de egyébként Purbooma nem vált halhatatlanná, miként a másik, mert első heti fizetését felvevén, „ellógott”.
Ross és Mohamed Bux megkezdték a munkát. Újra meg kellett találni a feketeszemcsés, kör alakú képleteket a moszkitók gyomrában. Bux úr ott settenkedett Calcutta városának csatornái, árkai, büdösvízes tartályai körül és moszkitókat fogdosott össze. Szürkéket, barnákat, foltosokat és tiszta szárnyúakat. Minden lehető fajtával kísérleteztek, már amennyire Ross meg tudta az egyes fajtákat különböztetni. És Bux úr? Bődületes sikere volt a moszkitók körül! Mintha csak szeretnék: az ő kedvéért csíptek a szúnyogok akkor, amikor csak akarta és amikor a Ross kedvéért semmit sem akartak megtenni – valahogy megigézte őket. Gazember volt-e vajon? Dehogy is! Csak egy gyengéje volt: hetenként egyszer holtrészegre itta magát. Ganja-pálinkával. És a kísérletek? Bizony azok – Mohamed minden jó tulajdonsága ellenére, – balul sikerültek és Ross azon kezdett tanakodni, hogy vajon tavaly, Begumpettiben, nem a nagy hőség láttatta-e véle azokat a sajátos jószágokat a moszkitók gyomrában? Akkor jött a kutatók Istene segítségére. A madaraknak is van maláriájuk. A madarak maláriacsírája nagyon hasonlít az emberéhez. Miért ne próbálkozzék meg madarakon?
Bux úr megint expedícióra indult és ügyes kézzel egy csomó eleven verebet, pacsirtát és varjút fűzött rabszíjra. Kalitkába tették őket, a kalitkát meg az ágyakra, az ágyak fölé meg hálót húztak. Mohamed pedig a kalitkákkal telerakott ágyak között a földön aludt, hogy a macskákat távol tartsa.
Szt. Patricknak, az írek védőszentjének napján (1898) Ronald Ross 10 szürke moszkitót bocsátott három pacsirtát rejtő kalitkába, megjegyezvén, hogy ennek a három pacsirtának vére előzetesen a madármaláriával erősen fertőzöttnek bizonyult. A 10 moszkitó hamarosan teleszívta magát a pacsirták vérével.
Három nap múlva ujjongva írhatta Ross: „A madármalária csírája épp úgy fejlődik tovább a szürke moszkitó gyomrában, ahogy az emberi mikróba nőtt a barna, pettyes-szárnyú moszkitó gyomrának falában.
Különös az a levél, amelyet Manson-hoz intézett. Valahogy önnönmagát maláriacsírának képzelte el ez a kapkodó kutató. Olvassák csak ezeket a bolondos vagy fantasztikus szavakat: „Úgy látom, hogy négy madármaláriás véren tartott moszkitó közül legalább háromban „benne élek” és hogy folytonosan növekszem; 30 órával a szívás után 1/300 mm. az átmérőm, 48 óra múlva 1/30 mm. nagyságúvá nőttem meg. Ugyancsak nagyszámban látom magamat, de más vérparaziták társaságában két varjúmon étetett szúnyogjaim 50%-ában”.
Azt képzelte, hogy ő, Ronald Ross maga: feketeszemcsés, kerek képlet. „Milyen szamár voltam, hogy nem követtem tanácsát korábban és nem dolgoztam madarakon!” – írja Manson-nak. Az Ég tudja, hogy jutott volna-e valaha felfedezéséhez az állhatatos Manson nélkül.
Azt hihetnők, hogy olyan ember, aminő Ross volt – aki vad, miként az ámokfutó, zavarosfejű, miként a hasisevő: hogy mondom, az ilyen ember nem tud meggyőző, komoly kísérletet végezni. De mennyire tudott! Röviden olyan kísérletbe fogott, amely Pasteur-höz is méltó lett volna.
Mohamed Bux úr három verebet cipelt a laboratóriumba. Ezeknek egyike teljesen egészséges volt és vérében madármalária-csírát nem tartalmazott; a másodiknak vérében már lehetett egy néhányat találni; de a harmadik veréb nagyobb beteg volt: vérében nyüzsögtek a fekete pigmentszemcsés maláriacsírák. Ross a három madarat külön-külön – moszkitómentes ketrecbe helyezte el. És aztán az ügyes Mohamed álcából felnevelt, tiszta, vért soha sem szívott nőstényszúnyogokat vett elő. Három kisded csapatra osztotta szúnyognyáját, aztán – talán miközben varázsló hindustani szavakat mormolt szúnyogjai fülébe – elosztotta a szúnyogokat. Minden ketrecbe egy-egy csapatot eresztett be.
A kísérlet csodásan sikerült. Az egészséges vérében lakmározott szúnyogok közül egyiknek gyomrában sem talált Ross egyetlenegy szemcsés körképletet! Már azokban, melyek az enyhén fertőzöttnek vérét szívták volt, talált egy párat.
De, amikor azokat a szúnyogokat kezdte vizsgálni, amelyek a súlyosan beteg veréb vérét szívták volt magukba, szinte odáig volt, mert ezeknek a szúnyogoknak gyomorfalát mindenütt ott tarkították a pigmentes képletek százai!
Napról-napra leölt Ross egyet ezekből a moszkitókból. Napról-napra figyelte meg, miként duzzadnak meg és növekednek ezek a képletek – ez már kétségtelen volt. Hiszen nemsokára szemölcsképpen dudorodtak elő a gyomor falairól. És ezekben a szemölcsökben különös dolgok történtek. Apró, zöldes szemcsék kezdtek bennük fejlődni, „mintha sörétgolyók nőnének egy zacskóban”. Ezek volnának a fiatal maláriacsírák? Ha igen, hová kerülnek onnan a gyomor faláról? Hogyan kerülnek addig egészséges madarak testébe? Egyáltalán biztos-e, hogy a moszkitó viszi be a madarakba őket?
Izgatottan írja Manson-nak: „Szóval a teória bebizonyult, a teória immár tény. Persze, ez még nem volt igaz, de Ross így öntött bátorságot önönmagába. Ekkor jött egy sajnálatos incidens közbe, amelyet talán nyughatatlan démonjának láthatatlan keze intézett és amely őt Darzsilingbe, a Himalája égbetörő hegyeinek lábához cipelte: de erről a „közjáték”-ról nem akarok szólni, mert rettenetes csak rágondolni is Ross-nak erre az állhatatlan, nyughatatlan természetére, amikor ott volt előtte a döntő kísérlet, amely szinte ordítva kérte Ross-t, hogy tegye már meg…
De jaj! Ross nem stoppolhatta le az emberi maláriára vonatkozó ezt a felfedezést sem a tudomány, sem az emberiség, sem Anglia, sem pedig (és ez volt a legrosszabb) önmaga részére. Erői fogytán voltak és az összes bacillusvadászok között, ahogy látom, nem volt megkínzottabb ember Ronald Ross-nál. Nem egy kutató bukott meg, de továbbfolytatta kutatását olyan természetességgel, mint ahogy a kacsák természettől fogva úszkálnak teljes életükben; másrészről pedig nem egy kutató halmozott diadalt diadalra: ezek a született kutatók és ezek folytatták a vadászatot tekintet nélkül a dicsőség csábítására. De Ross természete feljajdult az ellen az értékes magányosság ellen, amely az igazi kutatásnak főfeltétele; természete tragikusan türelmetlen volt és éppen őt akarták arra kényszeríteni, hogy üljön le és türelmesen kísérletezzék. Látta magát fontos bizottságok elnöki székében és az ember szinte érzi, hogy micsoda álmokat álmodott, amelyekben elismerő mediáliák, megtisztelő bankettek és a milliók hozsannája keveredik egybe…
Tovább dolgozott, hogy a felfedezést Anglia számára biztosítsa. Újra dolgozni kezdett, szürke-, zöld-, barna-, foltos szárnyú, szóval mindenfajta moszkitókkal és kitette őket maláriás hinduk testére, – semmi sem sikerült. Álmatlan lett és 11 fontot veszített testsúlyából. Feledékennyé vált. Még csak azokat a secunderabi első kísérleteit sem tudta megismételni.
És mégis minden, minden dicséretet megérdemelt. Úgyszólván természete ellenére tette meg csodás felfedezéseit.
Az ő munkája volt a tudós, a járatos, a haragvó Battista Grassi-nak segítségére, aki végezetül megtette mindazokat a tiszta, felségesen egyszerű kísérleteket, amelyek hivatva vannak arra, hogy a maláriát a földről kiirtsák.
Giovanni Battista Grassi predesztinálva volt arra, hogy megtegye mindazt, ami Ross-nak nem sikerült. Orvosnak készült Paviában, hol a brilliáns Spallanzani elismerésre méltón működött volt száz évvel azelőtt. Orvosnak készült, de alighogy megkapta a doktori diplomát, átnyergelt és zoológiai kutatásokba merült, bizonyos negédességgel erősítgetvén mindenkoron: „zoológus vagyok, nem orvos”. A gleccser állhatatosságával, a kronométer pontosságával dolgozott és kezdte a természetnek rejtélyeit megoldani. Mindig korrektek voltak munkái. Esztendőkön át dolgozott, mielőtt egy munkáját közzétette, de ez a munka azután klasszikus volt. Először a fehér hangyák (termiták) életének bizonyos titkairól írt egy értekezést és ebben a munkájában leírt olyan baktériumokat, amelyek ezekben a termitákban élősködtek. Legelső szakértőjévé fejlődött az angolnák életének és higgyék el, hogy Spallanzani zsenialitása kellett hozzá, hogy megtalálja azokat a különös és romantikus tüneményeket, amelyek az angolnák életének titkait alkották.
Nem volt erőstestű ember. Szeme szomorúságos, lelke határtalanul érzékeny volt és emellett ellentétes jellemvonásokban bővelkedett. Szerénysége tiltakozott az ellen, hogy a lapok közöljék arcképét, de ugyanakkor minden tettének elismerését kérte a közvéleménytől. Pedig sokat tett életében. 29 éves korában – mielőtt még Ronald Ross arról álmodott volna, hogy kutató lesz – Grassi már egyetemi tanár volt és a tudományos világban nagy elismerést szerzett azzal a monografiájával, amelyet a chaetognathákról, a sörtelábú férgekről írt.
Mielőtt még Ronald Ross tudomást szerzett volna arról, hogy valamikor arra gondol, hogy a moszkitók a malária vivői, Grassi máris gondolt erre a lehetőségre, tömegkísérleteket végzett ebben az irányban, de hamis moszkitófajjal dolgozott és belebukott. De ez a bukása agyában új ideákat nemzett. Azonközben más kísérletekkel foglalkozott és milyen energiával dolgozott ez az ember! Egyenesen gyűlölte azokat, akik nem dolgoznak. Egy ízben így szólt: „Az emberiség azokból áll, 1. akik dolgoznak, 2. akik állítják, hogy dolgoznak és 3. azokból, akik még csak nem is állítják”. Nem kételkedett abban, hogy az első csoporthoz tartozik és teljesen biztos, hogy igaza volt.
1898-ban, Ronald Ross diadalainak esztendejében, Grassi, aki semmit sem tudott Ross-ról és még nevét sem hallotta, visszatért a maláriához. „A malária Olaszország legsúlyosabb problémája! Leggazdagabb mezőgazdaságainkat tönkreteszi, nyirkos síkságunknak milliónyi lakosságát támadja meg! Miért ne oldaná Ön meg ezt a problémát?” – igy szóltak a politikusok Grassi-hoz. Azonkívül pedig akkor úgyszólván a levegőben repült, szállongott tova az a gondolat, hogy tudja Isten hányfajta betegséget visznek a rovarok emberről-emberre, állatról-állatra. Már akkor Theobald Smith befejezte kiváló munkáját a Texaslázról és Grassi határtalan módon respektálta Theobald Smith-et. De ami főképpen inspirálta Grassi-t maláriára vonatkozó munkálataiban – ne felejtsük el, hogy Grassi nemcsak hazafias, de féltékeny természetű is volt – Robert Koch megérkezése volt.
Koch, a világ bacillusvadászainak elsője, a tudomány császára (bár koronáját az utóbbi időkben kissé megtépázták) Olaszországba érkezett, hogy bebizonyítsa, miszerint a maláriát moszkitók terjesztik.
Koch nagyon mogorva természetű, nyugodt, de fáradhatatlan ember volt; de akkor szomorúan érkezett Olaszországba még a tuberkulózisra vonatkozó sikertelenségének hatása alatt (tuberkulinja sok embert ölt meg), azután ideges is volt nagyon, minthogy éppen akkor játszódott le botrányos válópere.
Így történt, hogy Koch a világ egyik végéből a másikba indult, hogy járványokat küzdjön le, anélkül, hogy sikereket ért volna el, meg azért, hogy boldogságát meglelje, anélkül, hogy elérte volna. Hírneve kissé halványulóban volt… Amikor találkoztak, Grassi így szólt Koch-hoz:
– Itália egyes helyei rettenetes szúnyogfészkek, anélkül, hogy maláriások volnának.
– Szóval ez talán annyit jelent, hogy a moszkitóknak semmi közük a maláriához.
– Úgy? (Koch jól le tudta hűteni azokat, akik logikával jöttek elébe.)
– Rendben van, de más itt a bibi – folytatta Grassi. – Nem találtam egyetlen maláriás helyet, amelyen nem élnének egyszersmind szúnyogok is.
– Hogy mi következik? – kiáltott fel Grassi. – Vagy az, hogy a maláriát a moszkitók, a 20 vagy 40 olasz vérszívó szúnyog bizonyos fajtáinak egyike közvetíti, vagy, hogy semmi köze a moszkitókhoz.
– Hrrmp, – köszörülte a torkát Koch.
Grassinak nem sikerült Kocht véleményadásra bírnia; a két tudós külön ösvényeken indult el. De Grassi nem szűnt meg mondogatni magában a jelszót: „Moszkitó malária nélkül! Van. Malária moszkitó nélkül? Nincs. Ez egyenesen reáutal a moszkitók bizonyos fajára. Meg kell találnom a gyanús bestiát…”
Így okoskodott Grassi magában. Nagyvárosi rendőrhöz hasonlította magát, aki egy gyilkosságot fel akar deríteni. Ugye lehetetlenség a város ezer meg ezer lakosát egyenkint átvizsgálni…? Azon kezdeném, hogy a gyanús bitangokat kiszemelem a sok ezer ember közül.
Amint befejezte a római egyetemen 1898-ban tartott előadásait – lelkiismeretes ember létére mindig többet tudott annál, amit a törvény követelt – pihenésre vágyakozott és július 15-én megkezdette szabadságát. Egy csomó kémcsővel és jegyzőkönyvvel felszerelten, elhagyta Rómát és a környéknek azokat a mocsaras, alacsonyan fekvő elhagyott helyeit kereste fel, amelyeket csak idióták választottak volna üdülőhelynek. Ez a Grassi, eltérőleg Rosstól, egyéb qualitásai mellett szúnyogszakértő is volt. Különben gyenge szeme élesen és biztosan tudott különbséget tenni a harmincegynéhány szúnyogfajta között, amelyekkel találkozott. Kezében az üvegcsővel járkált mindenfelé, éber figyelemmel kísérve a szúnyogok zenéjét. Ez a zene akkor szűnik meg, amikor a szúnyog leszáll. Mondjuk, hogy az illető szúnyog lehetetlen, vagy utálatos helyen szállott le. Nem baj, kérem. Grassi becserkészi, ráront, ráborítja a kémcsövet, majd elzárja hüvelykujjával a kémlőcső nyílását, aztán elraktározza a foglyot, miután megfelelő hieroglypheket jegyez be jegyzőkönyvébe. Így ténykedett Grassi az egész nyáron át Itália legundokabb helyein.
Így oldott fel 12 vagy 20 különböző szúnyogfajt a maláriabűn gyanújától, mert ott találta őket, ahol malária nem fordult elő. Vagy két tucat különböző szürke és foltos fajtát mentett fel a tárgyalás folyamán; mert mindenütt találkozott velük, kocsmákban, hálószobákban, templomi szentélyekben, ahol is vígan csípték a gyermekeket, a részegeskedőket, az ájtatosokat. „Ártatlanok vagytok – kiáltott Grassi, – mert a ti körzetetekben a részegesek, a gyermekek és az ájtatosok nem betegednek meg maláriában”. Nem tagadjuk, különös módja volt ez a bacillusvadászatnak. Kellemetlenné tette magát mindenfelé. Betolakodott a forró, maláriás városkák amúgy sem túlságosan türelmes családjaiba. És untatta ezeket a családokat különös kérdéseivel: „Van-e malária az Ön házában? Volt-e malária valaha az Ön házában? Hányan mentek rajta keresztül és hányan nem? Hány szúnyogcsípést észlelt beteg gyermekén a múlt héten? Milyen szúnyogfajta csípte meg a bébit?” Híjával volt minden humorérzéknek. És határozottan untatott mindenkit.
A ház méltatlankodó feje tagadólag válaszolt: „Nem kérem, nem szenvedünk moszkitóktól, de igenis maláriától”. Grassi nem nagyon hitt az ilyen kijelentéseknek. Csak nézelődött tovább. Egyes udvarokban az öreg lepedőkre volt kíváncsi, majd meg bekukkantott a törött virágcserepekbe és edényekbe. Aztán meg az asztalok fiókjait kutatta végig, meg a szentképek hátát és az ágyalját vizsgálgatta. Volt eset, amikor moszkitókat fedezett fel az ágy alá rejtett cipők belsejében.
Hihetetlen, de megtörtént, hogy Grassi legalább kétharmad részben megoldotta a nagy rejtélyt, hogy tudniillik hogyan kerül a malária a betegből az egészségesbe, mielőtt egyetlenegy laboratóriumi kísérletet végzett volna.
Mondtuk már: minden maláriás helyen talált moszkitókat. Nem jól mondjuk: talált „ilyen” moszkitót. És ez az „ilyen” moszkitó a szúnyogoknak egyik meghatározott fajtájához tartozott.
„Zanzarone”-nak nevezzük ezt a fajtát, – így állították a lakosok.
Ahol meghallotta a „zanzarone” döngicsélését, ott megtalálta a lázban égő arcokat és a rázóhidegben vacogó fogakat is. Ott, ahol ez a speciális szúnyogfaj szürkületi zenéjét hallatta, Grassi elhagyatott, munkásokra váró, parlagon maradt szántóföldeket talált és az ezen földekhez tartozó házakból gyászmenetek indultak ki, amelyeknek élén hosszú, fekete ládákat cipeltek sápadt emberek…
Nem lehetett ezt a „zanzarone”-t más fajtákkal összetéveszteni, ha az ember egyszer megismerkedett véle. Mindennapos szúnyog, amely a mocsaras láposból a városok fénye felé szokott estenden repülni, miközben barna szárnyain tarkáló négy fekete foltját hivalkodóan fitogtatja; nem volt túlságosan méltóságteljes, mivelhogy egyenesen furcsán ült le, testének hátsó pólusát merészen égnek emelve, ellentétben a Culex-fajtákkal, amelyek farkukat szerényen leengedik. A „zanzarone” bátor vérszívó volt és így gondolkozott: Minél nagyobbak, annál több vért kapok ki belőlük! Szóval szívesebben támadta meg a lovakat, mint az embereket és szívesebben az embert, mint a nyulat. Ez volt a rettenetes „zanzarone”, amelynek a tudósok már évekkel ezelőtt „Anopheles claviger” nevet adták. „Anopheles claviger” lett a Crrassi jelszavává.
Volt eset reá, hogy amikor alkonyat tájban véletlenül szerelmespár sétált előtte, ökölbe szorította kezét, mert különben odalopódzott volna, hogy lefejtse a semmit észre nem vevő szerelmesek nyakáról a lakmározó Anopheleseket. Vagy az is előfordult, hogy ugyanez a Grassi rugó nélküli hintóban utazott az egyik rettentő maláriás fészekből a másikba, de nem vette észre a zökkenéseket, nem hallotta utazótársa fecsegését mert révedező szemével kereste és számolta az Anopheles clavigereket utazókocsija fedélbélésén.
„Magamon próbálom ki őket”. Ezzel a csatakiáltással hazautazott Rovellascába, lakására. Megtanította a fiúkat, hogyan ismerhető fel az Anopheles szúnyog. A fiúk skatulyaszámra hoztak maláriás városokból „zanzarone” hölgyeket. Grassi hálószobájába vitte a skatulyákat s ágyába bújt, miután szabadon bocsátotta a szúnyogokat. A kísérlet nem sikerült. Egy „zanzarone” sem szállt reá. Mind kirepült és Grassi anyját csípte meg. „Hál' Istennek, bajt nem okoztak.”
Aztán visszatért Rómába előadásaihoz és 1898 szept. 28-án – notabene, mielőtt még egyetlen komoly kísérletet végzett volna – a hírneves patinás „Accademia dei Lincei” ülésén egy értekezésében a következő tételt adta elő: „Ha szúnyogok egyáltalán szerepelnek a maláriában, akkor csakis az Anopheles lehet a malária vivője”. Még azt is közölte, hogy az Anophelesen kívül még esetleg két másfajta is számításba jöhet, de több semmi esetre az Itália mocsaras vidékein élő 30-40 szúnyogfajta közül.
Az az ősz, amely beállott, Grassi-ra izgató, Rómára mulatságos és az emberiségre fölöttébb fontos volt. Élt pediglen a Szentlélek-kórházban Bastianelli főorvos osztályán egy Sola nevezetű ekcémás beteg, aki 6 éve tartózkodott ennek a kórháznak – amely a római halmok egyikének csúcsán épült volt fel – egyik legfelsőbb emeleti szobájában. Erre a Solára nevezetes hivatás várt.
A Szentlélek-kórházat a zanzaronék sohasem látogatták. A kórház betegei emberemlékezet óta nem estek maláriába. Ideális helye volt a kísérletezéseknek. Az említett Sola bácsi, akinek sohasem volt maláriája és akinek minden porcikáját, minden ízét ismerte orvosa, kijelentette Bastianelli előtt, hogy nem bánja, ha őt három különböző moszkitófajjal, akár minden éjjel, egy álló hónapon át megcsípetik. Grassi tudomásul vette az ajánlatot.
Ezután az történt, hogy Grassi, Bignami és Bastianelli megkezdték a kísérletet. Érdekes, hogy először a két említett kevésbé gyanús szúnyogfajtával, tudományos néven Culex-fajtákkal kísérleteztek, amelyre nézve Grassi kimutatta, hogy rendesen ott lógnak a zanzaronék körül a maláriás helyeken… Minden éjjel ezeknek a Culexeknek százaival csípették meg Sola urat. Egyszerűen bezárták Solá-t szobájába, miután szabadon bocsátották a zenélő ördögöket, aztán lecsavarták a villanyt.
Semmi sem történt. A derék Sola nem betegedett meg maláriában. (Nem egészen világos, hogy miért is nem kezdte meg ezt a kísérletet zanzaronékkal? Talán hatással volt reá, hogy Koch a nyilvánosság előtt lemosolyogta a zanzarone-teóriát; legalább Grassi elismerte, hogy Koch viselkedése nagyon is bátortalanná tette).
De egy szép reggelen Grassi Rómából Molettába sietett és estére apró palackokba zárt tíz darab remekül zenélő Anopheles-hölggyel tért vissza.
Azon éjszakán Sola joggal vakaródzott. És 10 nap múlva ez a sztoikus öreg gentleman rázóhidegben fetrengett, majd testhőfoka az égig emelkedett – és vére tele volt malária-csírákkal.
„Sola kísérletének további menete nem érdekelt bennünket” – írja Grassi –, „de az biztos, hogy a moszkitók vitték át a maláriát olyan helyre, amely eredetileg moszkitómentes volt, olyan emberi körzetbe, amely sohasem volt maláriával fertőzött és olyan egyénre, aki sohasem volt maláriás”.
Grassi megint csak kirándult a vidékre és gyűjtötte, hajkurászta a zanzaronékat, majd laboratóriumában jóféle édes dinnyén és cukros vízen tartotta őket: aztán ott a magas fekvésű Szentlélek-kórház kiválasztott termében Grassi és társai szabadon bocsátották az Anopheleseket és maláriássá tettek olyan betegeket, akik azelőtt sohasem szenvedtek volt ebben a betegségben.
Nem mondhatni, hogy ezek az őszi kísérletek nem vertek némi port fel. Az újságok rosszmájúan kommentálták az eseményeket és kígyót-békát kiáltottak a három összeesküvő fejére, akik szegény betegeket használtak fel íme kísérleti állatok gyanánt. De Grassi másképp vélekedett: „a pokolba az újságokkal!” Azzal igen is törődött, ha betegei maláriásokká lettek, tudniillik azonnal a chininkezelésnek vette őket alá, amint a diagnózisról meggyőződött, de azontúl „nem érdekelte őt a kóresetük”.
Ekkortájt történt, hogy Grassi elolvasta a Ronald Ross madármaláriás kísérleteiről szóló jelentést. Zavaros kis ügy! – gondolta magában ő szakértősége, – de ellenőrző vizsgálatai folyamán csakhamar megtalálta a körképleteket, a szemölcsöket, a tűorsókat a nőstény Anophelesek gyomrában, majd a nyálmirigyében, szóval látta, hogy Ronald Ross-nak minden tekintetben igaza van! Az emberi maláriacsira abszolúte ugyanazon az átalakuláson megy keresztül az ő zanzaronéinek belsejében, mint ahogy a madármalária csírája átalakul azokban a szúnyogokban, amelyeknek tudományos nevét sem ismerte Ronald Ross. Grassi nem túlságosan sietett Ronald Ross dicsőítésével, aki pedig – tudja Isten – megérdemelte és főleg kívánta a dicséretet. Grassi-tól ugyan nem kapta meg.
„Mindig saját utamon járva fedeztem fel, hogy egy különleges moszkitófaj viszi tovább az emberi maláriát” – így kiáltott fel, majd más témára térvén át, magyarázta, hogy: „végtelenül sajnálom, de meg kell tennem” és Robert Koch ellen fordult. Koch régóta pepecselt a kérdés körül. Azt hitte, hogy a malária azokat a törvényszerűségeket követi, amelyeket Th. Smith mutatott ki a Texaslázra nézve. Hogy a fiatal moszkitók örökségképpen kapják anyjuktól a maláriacsírákat és így viszik a fertőzményt tovább. És ami a fő – Koch orrát fintorgatta volt annak idején a zanzaronékra.
Grassi tehát zanzarone-tenyésztéshez fogott. Petéikből tenyésztette ki őket, aztán esténként – 4 hónapon át – 6 vagy 7 barátjával tartózkodott abban a szobában, ahol szabadon röpködtek. Barátai méltók voltak hozzá. Mondom, minden este együtt ült a baráti sereg: mezítláb, térdig feltűrt nadrággal és vállig feltűrt ingujjban. Egyeseket közülük különösen szerettek a szúnyogok és 50-60-szor csípték meg egy estén! Így cáfolta meg Grassi Koch nézetét és beigazolta saját álláspontját: mivelhogy noha a szobában tanyázó szúnyogok olyan nőstényeknek voltak ivadékai, amelyek Olaszország legmaláriásabb fészkeiből származtak, Grassi barátainak egyike sem esett maláriába!
„A fertőzött moszkitó ivadéka nem veszedelmes! Csakis az az Anopheles terjesztheti a maláriát, amely maga fertőződött be maláriás betegen”. Ez volt a tétele.
Grassi-nak éppúgy volt természetében az állhatatosság, mint ahogy Ronald Ross lényéhez tartozott a csélcsap lélek. Nem hagyott figyelmen kívül egyetlen lehetséges ellenvetést sem és beigazolta, hogy a maláriát egy bizonyos moszkitófaj terjeszti. Százával végezte azokat a próbákat, amelyekkel végkép kimutatta, hogy a madarak maláriáját nem az emberi maláriát vivő szúnyogfajok terjesztik és viszont a madármaláriát cipelő szúnyogok képtelenek az emberi malária terjesztésére. Nem ismert fáradtságot ez a Battista Grassi! Úgy ismerte zanzaronéinak természetét, szokásait, tradícióit, mintha őmaga volna a moszkitókirály…
Ezenfelül azonban Grassi gyakorlatiasan gondolkodott. Igen nagy hazafi létére teljes lélekkel és hevesen szerette Olaszországát és csakis azon igyekezett, hogy felfedezésével hazájának hasznára váljon. Alig hogy befejezte kísérleteit, alig hogy az utolsó szeget verte be az Anopheles-ellenes küzdelem jegyében megalkotott büszke épületbe: valóságos keresztesháborút indított igaza érdekében. Prédikált, újságokba írt mindenkinek rogyásig duruzsolta a fülébe:
„Szabaduljatok meg a zanzaronétól és Itália pár éven belül maláriamentessé lesz!”
Fanatikusává lett az Anophelesek ellen való háborúnak: egyenesen méltatlankodott (nem volt benne egy csepp humorérzék sem), ha látta, miként indulnak a városi lakosok estszürkületkor sétájukra.
„Micsoda őrültség szürkületkor sétálni!” – förmedt rájuk. – „Hiszen a malária-moszkitó éppen ebben az órában les Önökre!”
Típusává lett a higiénés monománnak.
„Ha kimentek a szabadba a forró estéken – így prédikált –, viseljetek nehéz gyapjúkesztyűt és fátyolt!” (Képzeljük csak el, hogyan kurizálnak az olasz ifjak gyapjúkesztyűben és fátyolosan.) Érthető, hogy számosan voltak olyanok, akik egyenesen nem vették komolyan ezt az őrült professzort, aki a zanzarone-ellenes küzdelemnek vált apostolává.
De Grassi elég praktikus ember is volt!
„Ha egyetlen egy családot meg tudok óvni a maláriás kínszenvedésektől, többet érek el, mintha 10 évig prédikálok. Demonstrálnom kell az igazságot!
Tehát 1890-ben, kevéssel alapvető kísérletei után, azon volt, hogy „demonstrálja” a népnek az igazát. Megint csak elutazott, el, Itáliának legmaláriásabb vidékére, a capacciói síkságot átszelő vasút mentére. Nyár volt. Gyilkos volt ez a capacciói nyár, annyira gyilkos, hogy a vasúti munkások, a nyomorult földmívesek – akiknek vérét a malária tönkretette volt évről-évre kényszerűségből elhagyták a síkságot, munkájukat, kenyerüket és felvonultak a hegyekbe, hogy szökjenek a malária elől, még ha éhen is vesznek. És a mocsarakból szürkület táján minden nyáron kiröppent a vérszomjas nőstény-zanzaronék szárnyas serege, hogy aztán tele vérrel, teli gyomorral visszaszálljon a mocsarakba, párosodjék, lerakta petéit és szaporítsa faját.
1900 nyarán Grassi lement a capacciói síkságra. A forróság éppen csakhogy kezdődött, az Anophelesek hada indulóban volt. Grassi kiválasztott 10 kicsiny házat – állomásfőnökök és vasúti alkalmazottak házait – és ablakaikat, meg ajtóikat finom dróthálókkal szerelte fel, olyan tökéletes és olyan finomszövésű dróthálókkal, hogy azokon a legkarcsúbb zanzarone sem tudott keresztülhatolni. És azután, mint a vasút-igazgatóság teljes hatalmú megbízottja, az olasz királyné pénzével felfegyverkezdve, valóságos élet és halál urává lett környezetének. 112 lélekből állott – mind vasúti alkalmazott és családtag – az ő kísérleti állatsereglete, amely követni tartozott parancsait. Azt a parancsot kapták, hogy ne hagyják el szobáikat a szépséges, de veszedelmes szürkületi órákban. És ez a 112 lélek – amely olyan kevéssé törődött a betegséggel, mint amilyen kevéssé törődik a halállal az egészséges ember – kénytelen volt mindent elkövetni, csakhogy kikerülje a moszkitók szúrásait. Nehéz szerepe volt Grassi-nak. Szidta őket, mint a bokrot. Pénzdíjakat tűzött ki részükre, csakhogy a hálókon belül maradjanak. Majd példaadással szolgált nékik, amikor Albanellában – a legfertőzöttebb fészekben – hetenkint 2 éjjelen át aludt ilyen dróthálók mögött. A hálóvédte vasúti házak körül a zanzaronék ezrei muzsikáltak. Ez az esztendő moszkitókban rettenetesen gazdag volt. A nem védett szomszédos házakba, amelyekben 415 nyomorult lakozott, oda be-belopództak és megtalálták áldozataikat. Ez a 415 ember – férfi, asszony, gyermek vegyesen – úgyszólván kivétel nélkül maláriássá lett.
És mi történt azzal a 112 lélekkel, amelyik dróthálók mögött töltötte éjszakáját? Rájuk esett az eső, belélegezték azt a levegőt, amelyet a legbölcsebbek ezer év óta a malária okának tekintettek volt, mindazt elkövették, amit a legkitűnőbb orvosok veszedelmesnek mondottak, de másrészt a dróthálók mögött töltötték éjszakáikat: öt eset kivételével nem kapták meg a maláriát. És ez az öt eset is igen enyhén folyt le és – miként Grassi vallotta – talán a tavalyi fertőzés utáni recidiváknak felelt meg. Albanellában, az annyira rettegett maláriás fészekben, ahonnan annyi esztendőn át annyi koporsó került ki, éppoly egészségben lehet élni, mint Itália legegészségesebb vidékén. Ezt a következtetést vonta le jogosan Grassi remek kísérleteiből.
Leírtam a Ronald Ross és a Grassi küzdelmét az emberi vörösvérsejtek gyilkosa, az élet gyökereinek aláásója, az emberiség irtója, a délvidék főostora: a malária csírája ellen. A küzdelem fájának még számos hajtása akadt: ezek egyike-másika túlságosan messzire vezetne, meg talán nagyon keserű utóízt hagyna az emberben. Egyes hajtások üdvösek voltak, kellemes benyomást keltenek, mások meg csúnyák és károsak. Ma virágzó szántóföldek terülnek el és egészséges gyermekek játszadoznak ott, ahol – Itáliában, Indiában, Amerikában – egykoron az Anophelesek muzsikája vérszegénységet, fogaknak csikorgását, elhagyott szántóföldeket és a halált jelentette volt.
Ilyen hajtása volt a Panama-csatorna sikeres megépítése.
Ilyen volt Ronald Ross lovaggá ütése és a lelkes bankettek, amelyeket tiszteletére adtak, úgy ahogy azt egyszer megálmodta.
Ilyen volt az a tény, hogy Ronald Ross megkapta a 200.000 aranykoronás Nobel-díjat a madár-maláriáról szóló nagy fölfedezéséért.
Ilyen volt az a tény, hogy Grassi nem kapta meg a Nobel-díjat és ismeretlen maradt Itálián kívül, ahol égig dicsőítették és szenátorrá nevezték ki (sohasem maradt el a szenátus üléseiről, a halálát megelőző egy évig). Mindezeket a hasznos hajtások közé sorozom, még ha egyeseknek közülük valamelyes mellékíze volna is…
De aztán voltak egyebek is. Így például, hogy Ronald Ross, aki pedig keresztülment a kutatás keserves iskoláján, mialatt moszkitós felfedezésein dolgozott – hiszen legszebb eredményei úgyszólván friss sütetűek voltak még –, mondom, hogy ez a Ronald Ross nyilvánosan azt az inszinuációt mondta ki, hogy Grassi tolvaj, hogy sarlatán és kijelentette, hogy Grassi úgyszólván semmivel sem járult annak bebizonyításához, hogy a moszkitók a malária vivői.
Meg aztán, hogy Grassi – méltatlankodó haragjában – gyűlölködő értekezéseket írt válasz gyanánt. Igazán nem róhatjuk meg érte! De miért is veszekednek ilyen kitűnő kutatók, amikor még annyi felfedeznivaló akad ezen a földön? Valamiképp úgy érezzük, hogy jobban tették volna, ha úgy járnak el, ahogy a regényhősök cselekszenek, hogy tudniillik egymással nem törődnek és „a tudományos felfedezések fontosabbak a legnagyobb felfedezőknél” jegyében folytatják kutatásaikat.
Hiszen még annyi a tennivaló. Talán csak most kezdődött az igazi, a végső küzdelem a malária ellen. Éppen, amikor bevégzem mesémet, azaz 25 évvel Grassi tökéletes kísérletei után, olvasom újságomnak egy eldugott helyén a következő híradást:
A Japán és Formoza szigete közt fekvő Ryukyu-szigetek lakossága kihalóban van. A Yaeyama szigetcsoport 8 községében az utolsó 30 év folyamán egy gyermek sem született. Nozoko községben egy öreg, beteg asszonyon kívül az egész lakosság kihalt. Ennek a pusztításnak főleg a malária az okozója… (L. a 12. sz. jegyzetet).
| BRUCE — A cecelégy nyomában | TARTALOM | REED Walter — A tudományért és humanitásért! |