| SMITH THEOBALD — A kullancsok és a Texasláz | TARTALOM | ROSS versus GRASSI — Malária |
BRUCE — A cecelégy nyomában
„Tudja meg fiatalember” – ezekkel a szavakkal ment neki az angol katonaorvosi kar vezérfőnöke a szóban forgó fiatalembernek, miközben a haragos vöröstől a megbotránkozás ibolya színéig végig játszotta a spektrum egész skáláját – „miként már megmondtam magának, én magát, – nem bánom – Indiába, vagy Zanzibarba, vagy Timbuktuba, vagy a világnak akármilyen más eldugott fészkébe szívesen küldeném”,– (a nagyérdemű időses gentleman egyenesen ordított, miközben arca az érett szilva sötét árnyalataiban ékeskedett) „de arra az egyre mérget vehet, hogy Natalba sohasem fogom küldeni…” Meghajlások…
Mit tehetett szegény David Bruce? Tisztességtudóan köszönt és elsomfordált. Hiába gondolta ki szépen az ő tervét, hiába rimánkodott, hiába rángatta a rendelkezésére álló köteleket és hiába zúdította magára a haragvó Jupiter mennyköveit: nem sikerült a terve, nem indulhatott Délafrikába, bacillusvadászatra. A leírt jelenet a múlt század kilencvenes éveinek elején játszódott le: Theobald Smith Amerikában nemrégiben tette meg forradalmasító lépéseit a bacillusvadászat, mezsgyéjén, amikor kimutatta, miképp hurcolja tovább egy kullancsfajta az egyik szarvasmarháról a másikra a Texasláz néven ismeretes pusztító betegséget. Ez a David Bruce, aki lelke mélyén éppen olyan kalandor volt, aminő professzori léleknek mutatkozott az említett Smith, fejébe vette, hogy a Smith-vágta ösvényen fog tovább haladni… Hiszen Afrika bizonyára nyüzsgésig telve van rejtélyes vírusok tömegével, amelyek dögletessé és veszedelmessé teszik ezt a földrészt; az olajzöld mimózabozótokban és a dzsungelek mélyén száz meg száz fajtája nyüzsög és zümmög a legyeknek, a kullancsoknak és szúnyogoknak… Milyen érdekes és kiaknázatlan területe lehet Afrika a fölfedezéseknek, a görnyesztő mikroszkópizálásoknak és izgató bogarászásoknak!
Bruce természetéhez tartozott, hogy csakis olyan ügyek iránt volt érzéke, amelyektől előbb szülei, majd később fellebbvalói egyenesen eltiltották. Alig hagyta el az edinburghi orvosi egyetemet, azonnal belépett az angol katonaorvosi karba. Nem azért, mintha különös hajlandósága lett volna a katonaorvosi pályára, vagy hogy emberéleteket mentsen meg, még kevésbé, hogy bacillusvadászatra adja magát: szegény fejét nem lelkesítették ilyen magas célok. Egyszerűen azért állott be katonaorvosnak, hogy megnősülhessen. Sem Bruce, sem pedig szívének választottja nem rendelkezett egy garassal sem; hozzátartozói regényes idiótáknak nevezték a szerelmes párocskát, mert hát ugyebár az a helyes, hogy az ilyen fiatal pár szépen várjon addig, amíg a vőlegény tisztességes megélhetést biztosíthat babájának?
Bruce nem hallgatott a nagynénikre, belépett a hadseregbe és havi 400 pengőjének birtokában merészen megnősült.
Bizonyos tekintetben nem lehetett minta-katonának tekinteni. Nem tudott engedelmeskedni és ami még fontosabb, nem rendelkezett a tapintat néven ismeretes szép tulajdonsággal. Képzeljék csak, hadnagy korában nyíltan kikelt ezredesének bizonyos ténykedése ellen és azzal fenyegetőzött, hogy leüti a nagyhatalmú férfiút… Aki látja őt ma, amikor már túllépte a hetvenes mezsgyét, hatalmas vállával és hordó-mellkasával, aki hallja, hogyan tud ez a nagyérdemű férfiú még ma is Hindenburg-bajusza alatt szitkozódni: bízvást elhiszi, hogy igen is szükség esetén, vagy ha arra a sor tényleg reákerült volna, Bruce barátunk neki ment volna ezredesének és mosolyogva tűrte volna aztán, hogy haditörvényszék elé állítsák. Pályáját Málta szigetén kezdte meg, ahova kinevezték a katonai helyőrség egyik orvosának; frissensült felesége vele ment – ez volt a nászútjuk. Új állomáshelyén arról az oldaláról mutatta be magát azonnal, aminő ritkán mutatkozik katonák között. Energikus és romantikus volt egyidőben. Málta szigetén akkortájt egy rejtélyes betegség uralkodott. Ezt a betegséget Máltaláznak hívták tudományos körökben. A Máltaláz csont- és végtagfájdalmakkal járt és hetekig kínozta az oda vetődött szegény katonákat, akik átkozták azt a napot, amikor magukra vették a britek királynőjének mundérját. Bruce tisztán látta, milyen nevetséges szerepük van azoknak, akik mást nem tehetnek, minthogy simogatják a szegény szenvedők fejét és értéktelen pirulákat osztanak ki közöttük; fejébe vette, hogy ő, az ismeretlen, friss sütetű tisztecske, meg fogja találni a Máltaláz okozóját!
Kellemetlen ügybe keveredett bele! Akármilyen keveset is tudott laboratóriumokról, a kórháznak egy elhagyott zugában mikroszkópos dolgozót állított fel és ebben a kis laboratóriumban heteket töltött azzal, hogy némi járatosságot szerezzen a bakteriológiai tenyésztő anyagok elkészítésében. Marhalevesből és agarkocsonyából kotyvasztotta össze az akkor már ismert előírás szerint azt a táptalajt, amellyel megkísérelte a Máltaláz ismeretlen okozójának kitenyésztését. Tudatlan feje végtelenül egyszerűnek látta a reá háruló feladatot; eleinte azonban bizony balsikert balsikerre halmozott. A ragadós agarmasszával végigszennyezte arcát, kezét, ruháját; amikor végre sikerült előállítania a helyes keveréket, az megkocsonyásodott, úgyhogy képtelen volt megszűrni; heteket töltött olyan kísérletezéssel, amelyet egy mai, közepesen képzett laboráns pár óra alatt tökéletesen elintézett volna. Kétségbeesésében nem egyszer hívta fel Brucené őnagyságát a teniszpályáról és kérte, segítene neki a főzésben. Hiszen a főzés az asszonyok feladata.
Azután hatezer pengőt kitevő évi fizetéséből, hogy kísérleteit szélesebb alapokra fektesse, egy csomó majmot szerzett be, kemény 10 pengőt fizetvén darabjáért. Majd a kínlódó katonák vérét fecskendezte be ezekbe az áldozatokba; amely kísérletnek jelentőségét azonban az igen tisztelt majmok – és ez talán érthető is – nem akarták belátni. Kiszabadították magukat ügyetlen kezéből, megharapták és megkarmolták gazdájukat, szóval nem viselkedtek megértő észlényekként. Ilyenkor azután megint csak a feleségéhez fordult: „drágám nem volnál szíves tartani a majmokat, amíg én kísérletezem velük?” és Brucené mosolyogva állt kötélnek.
Ilyen módon nevelt magának asszisztenst feleségéből, és amint azonnal olvasni fogják, ez a nagyszerű asszony 30 éven át igazán jobbkeze volt a kutatónak. Követte kitűnő férjét olyan pestises, szennyes zugokba, aminőket bacillusvadászok valaha is felkerestek, megosztotta szegénységét, álmodozott véle eljövendő dicsőségéről. Szóval megértő, hű felesége maradt lassan-lassan eredményessé váló egész pályáján…
Akármennyire nem voltak is jártasak a bakteriológia alapismereteiben, mégis – szinte nehéz elhinni, – ez a friss sütetű tudóspár aránylag rövid idő alatt felfedezte a Máltaláz tényleges okozóját. Ez a felfedezés nagy méltánylásban részesült fellebbvalói részéről: rögtön áthelyezték őket működésük helyéről. A helyőrség magasállású orvosai ugyanis a következőképpen érveltek magukban: tulajdonképpen mi is ennek a Brucenak feladata és kötelessége? Vajon azért kapja-e a fizetését, hogy egész napját a laboratóriumnak csúfolt lyukban töltse, vagy pedig azért-e, hogy mint minden jóravaló orvoshoz illik, beteg katonákat kezeljen? Hivatalos jelentésükben idiótának festették le, álmodozó, haszontalan majomszelídítőnek, piszmogónak. És éppen akkor, amikor már majdnem felfedezte azt az utat, amelyen a Máltaláz bacillusai a beteg fejős kecske tőgyéből bekerülnek az angol bakák vérébe, – Egyiptomba helyezték át.
Egyiptomból nemsokára hazakerült Angolországba, a netley-i katonai orvosi iskolába, hogy ott bakteriológiai előadásokat tartson a hallgatóknak, mert hiszen már akkor bizonyos nimbuszt adott neki az a híre, hogy egy fontos betegségnek felfedezte a csíráját. Netleyben (a szerencse istenasszonya végre rámosolygott) megismerkedett Hely-Hutchinson ő kegyelmességével, Natal és Zuluföld kormányzójával stb. A két álmodozó összekerült és fantasztikus álmokat és terveket szőtt. Őexcellenciájának fogalma sem volt mikróbákról és valószínűleg soha életében nem hallotta a hírneves Theobald Smith nevét – ami azonban nem akadályozta meg, hogy ne fesse ki élénk színekkel annak az időnek képét, amikor Afrika az angol lobogó árnyékában virágzó földrésszé lesz. Brucet pedig nem érdekelte egy cseppet sem az angol világuralom terjedése, de tudta, hogy a sötét földrész feltétlenül telve van olyan vírusokkal, amelyeket szúró legyek, vagy szúnyogok oltanak be emberekbe és állatokba. Arról álmodozott, hogy majd egyszer derék feleségével együtt ismeretlen járványokat fog kutatni, Afrikának ismeretlen helyein.
Akkor játszódott le ez a nem egészen épületes jelenet, amellyel szerény históriumát bevezettem. Leírtam, miként utasította el a szegény ezredorvosnak könyörgését a nagyhatalmú orvosfőnök. Úgylátszik azonban még az orvosfőnökök sem egészen teljhatalmúak, vagy talán lassan-lassan megfeledkeznek azokról a rendelkezésekről, amelyeket a fennhatóságuk alá tartozó emberparányok kívánságai tekintetében valaha kiadtak, vagy talán az is lehet, hogy a nagyhatalmú orvosfőnök háta mögött Bruce ügyesen keverte a kártyákat: a fődolog az, hogy 1894-ben az akkor már őrnagyorvos Bruce Dávidot – természetesen kedves felesége őnagyságával együtt – Natalban találjuk, amint ökörfogaton 20 km-es sebességgel a Zulu-földi Umbobó irányában tart. Duplafalú sátruk árnyékában a hőmérő nem egyszer emelkedett fel 40 fok fölé; a cecelegyek milliói kísérték az expedíciót, kínozták a kitűnő emberpárt, megrohanták őket a gyorsvonat sebességével és összevissza csípték őket, mint megannyi kis skorpió. Táboruk körül éjjelenként hiénák üvöltöttek és oroszlánok hallatták baljóslatú morgásukat… Fél éjszakájukat azzal töltötték, hogy kullancsokat szedegettek le fáradt testükről… Mindez nem zavarta boldogságukat. Hiszen mint az „Első Angol Nagana Bizottság” tagjai hivatalos minőségben tartottak a Zuluföld felé.
Azt a megbízást kapták, hogy a Nagana néven ismeretes rettentő betegséget tanulmányozzák. Ez a hangzatos zulu név olyan betegség megjelölésére szolgált, amely Délafrikának óriási területeit alkalmatlanná tette az emberi letelepedésre. A naganás vidékeken lehetetlen volt a mezőgazdaság, a vadászat, a tartózkodás. Nagana szószerint annyit jelent mint; „nyomott hangulat”. A nagana a legerősebb lovakat is rövidesen elpusztítja; az ilyen beteg lovak borzasakká válnak, szőrük foltosan hull ki, zsírjuk eltűnik. Majd vizenyős duzzanatok lépnek fel testük különböző részein; orrlyukaikból híg váladék csöpög folytonosan; szembogaruk felett tejszerű homály jelenik meg, amely végezetül megvakítja a szerencsétlen párákat; az állatok lesoványodnak s végül nyomorultul elpusztulnak. Egyetlen egy sem gyógyul ki a naganából. Ugyanez a szomorú játék játszódott le szarvasmarhákon is. A gazdák hiába próbálkoztak meg importált gyönyörű tenyészállatokkal; azok a tehenek, amelyek kifogástalan kondícióban érkeztek meg a kikötőbe, a karámot, a kiszemelt „kraal”-t nyomorúságos állapotban érték el, hogy rövidesen áldozatul essenek a naganának. Kövér marhacsordák a vágóhidakra csont és bőr állapotban érkeztek. Röviden: Délafrikának óriási területein sem szarvasmarha, sem ló nem élt meg. A vadászok kétségbeesetten látták, hogy hiába indulnak remekül felszerelt expedíciókra, pompás lovakkal és teherhordó öszvérekkel; amint a veszedelmes országrészbe kerültek, egy szálig elveszítették állataikat. Sokan nyomorultan ottvesztek a vadonban maguk is.
A Bruce-pár végre Umbobóba érkezett. Ez az Umbobó elég magas hegy csúcsán épült, fennsíkon, amelyről kelet felé meg lehetett sejteni a 100 km távolságban levő Indiai-óceánt, továbbá az olívzöld mimózabozótokat, amelyeket pásztásan tarkítottak az élénkzöld árnyalatokban pompázó mezők. A hegy csúcsán felállították laboratóriumukat; ez a dolgozó nem állott másból, mint egy pár mikroszkópból, néhány száz üveglemezből, késekből, fecskendőkből és pár tucat kémlőcsőből. Minden mai medikus orrát fintorgatná, ha hasonló szegényes felszerelésű laboratóriumban kellene dolgoznia. Itt kezdték meg munkájukat, mégpedig olyan beteg lovakkal és szarvasmarhákkal, amelyeket a hegy lábánál elterülő síkságról hozattak fel a hegyekre. A helyzet ugyanis az volt, hogy az umbobói hegy fennsíkján igenis megmaradt minden háziállat, Naganától mentesen, de ha a farmernek eszébe jutott akármelyik állatját leterelni a hegy lábánál elterülő kövér mezőkre, tizet tehetett egy ellen, hogy állatai elpusztulnak, mielőtt a kövér füvön kigömbölyödnének. Bruce leszappanozta egyik beteg lovának fülét, majd rámetszett éles késsel; kis vércsepp serkedt ki a sebből és Brucené – óvatosan kikerülve a ló rúgását, – vékony üveglemezekre terítette ki a kiserkedő vércseppeket.
Rettenetes volt a forróság. Izzadtságuk elhomályosította mikroszkópjuk lencséit; tarkójuk meggörnyedt, amint órákon keresztül nézegették a mikroszkópos készítményeket. Nem törődtek mindezzel, valamint azzal sem, hogy vörösre nézték a szemüket. Azzal mulattak, hogy becéző neveket találtak ki beteg marháik és lovaik részére, s közben megtanulták a zulu nyelvet is. Nem zavarta őket semmiféle magasabb hatalom vagy orvosfőnök árnyéka: először érezte magát Bruce szabad kutatónak.
Nemsokára megkezdték első döntő lépésüket: mert egyik halálosan beteg lovuk vérében Bruce különös táncát figyelte meg a halványsárga oszlopokba rendeződött vörös vérsejteknek. Óvatosan tovább csúsztatta a készítményt mikroszkópja alatt, amíg a vörös vérsejtek dzsungelében egy tisztásra nem akadt…
Ebben a tisztásban hirtelen megtalálta az okát a vörös vérsejtek különös ficánkolásának, mert egy furcsa formájú élőlényt pillantott meg. Ez a mindegyik közönséges mikróbánál jóval nagyobb élőlény letompított végű volt és elől ostorral rendelkezett, mellyel mintha útját vizsgálgatta volna. Az egész kis bestia nagyjában szivarképű volt, azzal a különbséggel, hogy egész teste mozgékonynak mutatkozott; jobbra-balra hajladozott, néha szinte csomókba kunkorodott össze, s az előbb említett ostor graciózusan futott végig egész testén. Itt is egy, amott is egy! Milyen különös lény! Az embernek az a gondolata támad, hogy nem mozog esztelenül össze-vissza, mint a közönséges mikróba, hanem intelligenciával rendelkezik, mintha csak apró, eszes sárkány volna. Az egyik például ostorozza jobbra balra a körülötte lévő vörös vérsejteket; mintha csak tudatosan korbácsolná őket, igyekezvén beléjük hatolni, vagy tovagördíteni, vagy széjjelcsapni őket; a másik nekitámaszkodik egy vörösvérsejtnek és maga előtt tolja, hogy a következő pillanatban otthagyja áldozatát és merészen belefurakodjék a vörös vérsejttömeg belsejébe…
Bruce ujjongott örömében. „Nézd csak asszonykám, ezek trypanosomák! Minden egyes naganás állatban megtaláltam ezeket az ostoros bestiákat, mégpedig nemcsak a vérben, hanem a duzzadt szemhéjuk alatti folyadékban, valamint abban a különös sárgás kocsonyában, amely a beteg állatok bőre alatt a rendes zsírpárnát helyettesíti”. De soha sem sikerült egészséges kutyában vagy lóban, vagy szarvasmarhában megtalálnia ezeknek a különös lényeknek csak egyetlen egy példányát is. Másfelől azonban konstatálta, hogy minél betegebb az állat, annál nagyobb számban találhatók ezek az átkozott kígyócskák a vérükben olyannyira, hogy haldokló állatok vérében több ilyen bestia nyüzsgött, mint amennyi vörös vérsejt volt látható. Rettenetes látvány!
De hogyan kerülnek ezek a trypanosomák a beteg állatból az egészségesbe! „Itt a hegytetőn együtt tartom az egészséges állatokat a betegekkel anélkül, hogy az egészségeseknek akármelyike is megbetegedne… Itt a hegytetőn sohasem fordult még elő, hogy akár szarvasmarha, akár ló naganássá válnék. Mivel magyarázható mindez!” Így morfondírozott magában Bruce.
Már új kísérleteket eszelt ki, amikor a hatóságok hosszú karja megint csak elért hozzá. (Talán az említettem orvosfőnök emlékezett meg róla ilyetén kellemes módon): tény az, hogy Bruce őrnagyorvost sürgősen Pietermaritzburgba helyezték át az ott fellépett tífuszjárvány leküzdésére.
Alig öt hónappal munkájuk kezdete után, már hazatérőben voltak Pietermaritzburg felé, a 20 kilométer napi sebességgel vágtató ökrös fogaton.
Új állomási helyén nekilátott Bruce új feladatának és buzgón kezelgette a tífuszban megbetegedett katonákat; de miként ez szokása volt, – amoralis lelkületének eleget téve – azon volt, hogy hivatalos idejéből jó csomót laboratóriumi kísérletek számára ellopjon; igaz, hogy laboratórium nem állt rendelkezésére. Oda se neki! A hullaház egy sarkában berendezett valamit, amit laboratóriumnak nevezett el. És ott a boncterem émelyítő levegőjében dolgozgatott Bruce mester addig, míg maga is tífuszba nem esett, sőt majdnem bele is pusztult a betegségbe. Még nem volt egészen rendben, amikor máris új kiküldetést kapott; katonaorvosi minőségben kellett egy expedíciót kísérnie, amelynek az volt a feladata, hogy a dicsőséges királynő részére még néhány ezer négyszögkilométer területet szerezzen meg. Látszólag vége szakadt kutatói tevékenységének, protektorai jól játszották kisded játékaikat – talán soha életében nem kerül újra abba a helyzetbe, hogy a nagana-betegség titkait tanulmányozza; mert alig hatolt az expedíció néhány száz kilométernyire a dzsungel belsejébe, a csapat összes lovai és öszvérei egyenként pusztultak el és az a pár ember, aki túlélte a fáradalmakat, haza kellett, hogy vánszorogjon rettenetes távolságon keresztül. Alig néhányan tértek vissza és a hazavánszorgó szomorú csapatban még Bruce volt a legerőteljesebb…
Így veszett kárba közel egy esztendő. De vajon ki törne pálcát Bruce természetes ellenségeinek ténykedése felett; ki haragudnék felettes hatóságaira, hogy megint csak távol tartották a kutatástól, hisz annyira különbözött tőlük; meg aztán talán fölöttes hatóságai egyenesen féltek testi arányaitól, hatalmas bajuszától és marcona arckifejezésétől. Az ő szemükben Bruce egyenesen a katonai pályára volt predesztinálva, nem pedig a kutatói mesterségre! De úgylátszik haragjuk lassanként elpárolgott, vagy talán Haly-Hutchinson megint rángatta a drótokat a távolból: tény az, hogy 1895 szeptemberében Bruce és felesége megint csak visszakerült Ubombóba azzal a céllal, hogy megfejti a lelkét foglalkoztató nagy kérdést. Ki kell kutatnia, miként kerül a nagana a beteg állatból az egészségesbe. És ekkor történt, hogy Bruce először életében követte pontosan a Th. Smith vágta ösvényt…Theobald Smithhez hasonlóan Bruce is nagy respektussal viselkedett a népies hiedelmek és babonák iránt. Sokra becsülte a nép véleményét, annyival is inkább, mivel egész életében mentes volt saját személyében a tudományos babonáktól és sohasem részegedett meg a nagy szavaktól. Mondom: respektálta a nép véleményét, de mindenek előtt és mindnek felett azon volt, hogy ezeket a hiedelmeket kísérletileg tanulmányozza! Egyes szakértő európaiak azt mondták, hogy a cecelegyek okozói a naganának. Ezek a legyek megcsípik a háziállatot és valamilyen mérget oltanak beléjük.
Másrészt tudós zulukaffer főnökök és varázslók nagyban erősítgették, hogy a nagana a vad útján kerül be a háziállatokba. A vadbivalynak, a quaggának, a különböző antilopoknak váladékai fertőzik be a füvet és az itatókat és ily módon jut be a nagana háziállatainkba.
Az európaiak kérdéssel feleltek: „jó, jó! De hogyan magyarázzátok azt, hogy képtelenek vagyunk állatainkat a cecelegyes vidéken keresztülhajtani anélkül, hogy meg ne kapják a betegséget? És miért nevezitek a naganát egyenesen légybetegségnek:”
A zulukaffer bölcsek a következőképpen válaszoltak: „Igenis minden baj nélkül hajthatjuk a háziállatokat a légytől nyüzsgő vidékeken át, ha arra ügyelünk, hogy ne egyenek és ne igyanak semmit.
Bruce nyugodtan hallgatta a vitázókat, elhatározta, hogy saját tapasztalataiból győződik meg arról, vajon melyik félnek van igaza. Így történt, hogy jó, egészséges lovakat szerzett be és sűrű kanavász zsákkal kötvén be a szájukat és orrukat, megakadályozta, hogy útközben legelhessenek és ihassanak; az így bezsákolt lovakat aztán lehajtotta a dombról a remekül díszlő, zöldellő mezőre, a mimózabozótok közelébe; s aztán ezen a mezőn tartotta őket órákon keresztül. Miközben vigyázott rájuk, hogy ne szabaduljanak ki a kanavászzsákok börtönéből, rajokban támadták meg őket a csinos rajzolatú barna- és aranyszínű cecelegyek; ott zümmögtek az áldozatok körül, aztán hirtelen rájuk szálltak, hogy félperc múlva rogyásig szívják tele magukat a szegény párák vérével. Mint megannyi piros kis léggömb, úgy hagyták el áldozataikat. Mintha az egész világ cecelegyekből állna, olyan tömegekben jelentkeztek a vérszívók. Maga Bruce folytonosan hadonászott karjaival, hogy elkergesse a vérszomjas bestiákat. Még 30 év múlva is emlékezett erre a jelenetre. Képzelem, hogyan szidta a kis bestiákat ékes hajókormányosi átkozódások közepette, zulukaffereinek társaságában, akik nem érthették, hogy ez a hatalmas szál ember kivel társalog ilyen fennhangon. Napról-napra megismétlődött ez a jelenet: Bruce, a zuluk és a kísérleti lovaknak csapata libasorban szállt alá a hegyekről, be a bozót belsejébe és minden délután, amikor a nap lenyugodott az ubombói hegyek mögött, lassan-lassan kapaszkodott fel az expedíció a hegy csúcsára.
Aztán, körülbelül 15 nap múlva a Bruce-pár legnagyobb örömére megtörtént, hogy ezeknek a lovaknak egyike, amelyek népkonyhául szolgáltak a cecelegyek részére, szomorúan állott istállójában és lehorgasztotta bús fejét. És ennek a szegény párának vérében megjelentek az ostoros finom ördögöcskék, amelyek olyan sok igyekezettel korbácsolják a vörös vérsejteket, vagy küzdenek velük…
Hasonló sors érte a többi lovat is, amelyeket a bozótba hajtott be pedig közülük egyetlen egy sem evett egy fűszálat sem és nem jutott egy korty ivóvízhez sem. Egytől-egyik elpusztultak naganában.
„A kísérlet sikerült ugyan – szólt Bruce, – de nem meggyőző. Mert igaz, hogy lovaim sem nem ettek, sem nem ittak odalent, de talán belélegezték ezeket a bestiákat; hiszen a legnagyobb orvosi tekintélyek azt állítják, hogy a maláriát is belégzi az ember, – ámbár én nagyon rozzant teóriának hiszem ezt a magam részéről.” De Bruce nem vetett el magától semmiféle teóriát addig, amíg annak hamisságát ki nem kutatta. Ahelyett, hogy a lovakat lehajtom a bozótos mezőre, majd felhozom ide a hegyre a legyeket!”
Ennek a kísérletnek a megszervezése érdekében vadonatúj lovakat szerzett be és felhajtotta őket a hegy platójára, sok ezer lábnyira a veszedelmes síkság fölött s aztán megint csak lesétált a hegyről, Ezúttal vadászatra indult, igaz, hogy nem vadra, hanem legyekre akart vadászni. Csalétekképpen pedig egy élő lovat vitt magával. A cecelegyek tömegesen szálltak le a szegény áldozat testére. Bruce és zulu legényei egyenként szedték le a lakmározó legyeket és muszlinszövetből készült ügyes ketrecbe zárták a zümmögő hadat. Aztán visszaigyekezett a hegy tetejére és a muszlinbörtönt egészében ráhelyezte az egészséges lovak bőrére. A muszlinzacskó egyik oldalán üvegablak volt behelyezve és ezen az ablakon keresztül figyelte meg, mikép lakmároznak az éhes bestiák; a muszlinszöveten keresztül szúrván meg az éhes lovakat fullánkjukkal. Nem tartott 4 hétig sem s ezek a lovak, amelyek soha sem voltak lenn a veszedelmes mezőn, amelyek sohasem ettek, sohasem ittak a fertőzött fűből, vagy vízből, sőt sohasem lélegzették be a mező levegőjét: mindannyian elpusztultak naganában.
Hallatlan energia és munkaerő lakozott ebben az emberpárban. Egy percük sem volt szabad. Vagy boncolták állataikat, vagy vizsgálták vérüket, vagy pedig gyógyszeres kísérleteket végeztek. Humoruk nem hagyta el őket egy percre sem. Volt egy beteg lovuk, amelyet az „Egyszarvú” névvel becézgettek (miért, nem tudom) és arzénnal próbálták gyógyítani. Aztán meg azt akarták kutatni, milyen soká marad a cecelégy fullánkja fertőzött és ebből a célból ügyes kis légyketreceket állítottak össze, amelyekbe zárt legyeket először meglakmároztatták beteg állatokon és aztán órák, napok, hetek múlva ezekkel a fertőzött legyekkel megcsípettek egészséges kísérleti állatokat. Máskor meg haldokló szarvasmarhákat feketekávéval próbáltak életben tartani. Majd meg megadták a kegyelemdöfést olyan csont és bőr kutyáknak, amelyek vérét a nagana már vízzé változtatta át.
Brucené asszony selyemfonalakat sterilizált ki, aztán belemártotta a trypanosomáktól nyüzsgő vérbe, majd a fertőzött selyemfonalakat különböző idő múlva egészséges kutyák bőre alá vitte be, hogy megtudja, vajon mennyi ideig marad a vér fertőzőképes. Akkor már semmi kétségük nem volt aziránt, hogy a cecelegyek, helyesebben csakis a cecelegyek viszik tovább a naganát. De a kíváncsi Bruce tovább kérdezősködött:
„Vajon hogyan jutnak a cecelegyek azokhoz a trypanosomákhoz, amelyeket továbbvisznek a tehenekre és lovakra? Hiszen ezekben a cecelégyzónákban néha hetekig, hónapokig nem tartózkodik egyetlen-egy szarvasmarha vagy ló sem. Nem lehet másképpen, minthogy a legyek (megjegyzem, ebben nem volt igaza) hónapokon át fertőzöttek maradnak azzal a ragállyal, amelyhez másképpen nem juthatnak, mint a síkságon élő vad kérődzők véréből. Ennek a lehetőségnek kikutatása nagyon kedvére volt Brucenak, aki jobban szerette a kutató expedíciót a mikroszkópolásnál. Nem is gondolt arra, mennyivel fontosabb volna kutatni a trypanosomáknak útját, amelyen át a legyek gyomrából végezetül belekerülnek a szívólégy fullánkjába és nekiindult, hogy az említett feladatot megoldja. Vadászruhájába bújt, ellátta magát töltényekkel és megtöltötte fegyvereit. Majd ott lenn a hegy lábánál becserkészett néhány zebrát és elejtette ezt az érdekes állatot, majd meg kudu és víziantilopokat lőtt le. Az elejtett vadakat azon melegükben felboncolta és szívük vérével teleszívta magával vitt fecskendőit, hogy aztán a zsákmányolt vérpróbákkal sietve másszon fel a hegy platójára. Ámde hiába kereste mikroszkópjával órákon át a trypanosomákat a vad vérében: a jólismert finomrajzolatú parazitákból egyetlen-egyet sem talált. Más megelégedett volna ennek a konstatálásával, de nem úgy Bruce, a nagy álmodozó.
„Hátha olyan kis számban vannak a vizsgált vérben a trypanosomák, hogy azokat meg sem találhatom”… Nekilátott és teóriájának beigazolására tíz különböző állatból származó vérnek nagy mennyiségét egészséges kutyákba fecskendezte be. Így fedezte fel azt az alapvető tételt, hogy a nagana csirái ott rejtőzködnek az afrikai vad vérében és csakúgy lesik azt a pillanatot, amikor a cecelégy közvetítésével háziállatainkba kerülhetnek. Így tette meg Bruce azt az első lépést, amely a fekete vadon gyarmatosításához vezetett.
Protektora, Hely-Hutchinson látta, mennyire igaza volt akkor, amikor bízott Bruce Dávidban. Fennen hirdette is mindenfelé a farmerek körében: „Óvakodjatok a cecelegyektől, pusztítsátok őket. Irtsátok ki a bozótot, amelynek sűrűjében szeretnek tartózkodni és végül irtsátok ki azokat az antilopokat, amelyeknek véréből újra meg újra befertőzik magukat”. Bruce tanításai nyomán így indult meg a nagana ellen való küzdelem.
A búr háború megszakította ezeket a szép terveket. Kilencezer más angol polgárral együtt a Bruce-pár beszorult Ladysmith várába és ostromzár alá került. A helyőrség 30 katonaorvosa közül egyetlen egy sem volt sebész.
A búrok hírhedt óriás ágyúja, a „Long Tom” ontotta magából az ostromlott városba rettenetes erejű lövedékeit és minden egyes lövedék kapcsán megnagyobbodott a kórházban a sebesültek nyöszörgő hada; napról-napra több és több gránátroncsolta kéz és láb várt sebészi kezelésre és amputálásra. Bruce mesélte el nékem az akkor történteket: „Képzelje csak kérem, egyetlen egy orvosunk sem értett a sebészi kés kezeléséhez! Jómagam is csak laboratóriumban foglalatoskodtam mindaddig; de hiszen éppen elég kísérletet végeztem késsel, tűvel, fecskendővel kutyákon, tengerimalacokon: vajon miért ne értenék a katonák kezeléséhez? Emlékszem az egyik sebesültre, akinek egy gránát zúzta térdét széjjel – miközben társai kloroformmal altatták a szerencsétlent – én a szomszéd szobában tanulmányoztam Treves sebészeti tankönyvét és megtanultam, hogy kell a térdizületet kiízesíteni. Aztán odaléptem az operáló asztalhoz, elvégeztem az operációt és megmentettem a katona lábát”… Így történt, hogy Brucet fősebésszé nevezték ki. Pontosan végezte kötelességét, küzdött a többivel, éhezett a többivel, míglen az ostromzárnak vége nem szakadt. Ilyen legény volt! Amikor 1924-ben meglátogattam őt a torontói kórházban, ahol bronchitisben feküdt még mindig óriási testével, az volt az érzésem, hogy az a remek ember, akinek végtelenül okos szeme kirívó ellentétben állott ráncos bőrével, legalább olyan büszke volt még akkor is sebészi sikereire és felettes hatóságaival vívott küzdelmeire, mint nagy felfedezéseire. Asztmás rohamai közepette nem egyszer említette nékem: „Ha tudná, hogy nekem mit kellett vörös lampaszos urakkal egész életemben küzdenem, míg végre észre tértek és belátták, hogy nem bírnak velem!”
Tényleg két esztendővel a ladysmithi ostromzár után legyűrte ellenfeleit és akkor már felettes hatóságai kérték, hogy folytassa kutató munkáját…
A halál akkortájt nagy rendet vágott az emberiség soraiban a Viktória Nyanza tó partjai körül, Közép-afrikában, körülbelül az Egyenlítő vonalában. Alattomosan támadta meg az emberiséget, észrevétlenül csúszott-mászott, hatolt be egyik helységből a másikba és alattomosan ragadta magával áldozatait. A betegség, amelyre célzok, fájdalmakkal nem járt, lázzal kezdődött és ez a láz legyőzhetetlen fáradtságba és aluszékonyságba ment át. Tényleg, különös látvány volt a különben mindig mozgékony bennszülötteket látni, akik fáradtan vonszolták tagjaikat addig, míg a jótevő, vég nélküli álom véget nem vetett fáradtságuknak. Nem egyszer megtörtént, hogy az álmosság hirtelen lepte meg a beteget, a fertőzött feketéket, úgyhogy evés közben merültek álomba. Ez az álomrészegség aztán kábulatba ment át, amely után már a test hőfoka abnormálisan alacsonyra csökkent, míg végül beállott a halál. Ezt a betegséget afrikai álomkórnak nevezzük. Az álomkór néhány éven belül száz meg százezer főnyi lakosságát pusztította el Uganda országnak, a bátor misszionáriusokat, akik ezen a pestises vidéken működtek, halálba kergette és az angol gyarmati hivatalnokokat átsegítette a végtelen örökkévalóságba. Ez a szörnyű betegség lassanként újra vadonná változtatta Afrikának talán legtermékenyebb vidékét és ahol ezelőtt szorgalmas feketék ezrei dolgoztak, ott pár év múlva csak a hiénák üvöltése szakította meg a végtelen csöndet. Az angol gyarmati hivatal tanácstalanul állott; a gyarmati részvénytársaságok részvényesei osztalékaikat kezdték félteni és az a pár bennszülött, aki még ottmaradt, lassan-lassan elhagyta csúcsos nádfedelű viskóit. És vajon mit szóltak mindehhez a tudósok és orvosok.
A tudósok és orvosok épp olyan keveset tudtak az álomkór mivoltáról, mint akár a fekete banánkereskedő. Fogalmuk sem volt arról, hogyan ragadt át az egyik beteg családapáról szomszédjainak hat piciny bébijére. Amivel nem akarom azt mondani, hogy az orvosok egyáltalán tétlenek maradtak. A Királyi Orvostársaság bizottságot küldött le Ugandába és ez a bizottság három, többé-kevésbé kiváló tudományos férfiúból állott, akik csak tapogatództak a nagy sötétségben, miközben egymással épületes módon hadakoztak. A bizottság minden egyes tagjának más volt a véleménye: az egyik azt bizonyítgatta, hogy a betegséget egy streptococcus okozza, az a csíra, amely a torokgyulladásnak rendes előidézője; a másik nem hitt ebben a teóriában és azt bizonygatta, hogy egy vékony, hosszú féreg, amelyet az egyik beteg vérében talált, oka az álomkórnak. A társaság harmadik tagja elkedvetlenedett a két kolléga tudatlansága és eredménytelensége miatt és átnyergelvén, kaucsuktermelőnek csapott fel.
Eközben a járvány lángjai baljóslatú fényükkel már a brit uralom egész egét bevilágították. A Tudományos Akadémia Brucehoz fordult és ellátta jó sok pénzzel (kísérleti állatokkal, jó mikroszkópokkal) és segítségére adott egy szakembert, dr. Nabarro-t, továbbá egy Gibbons nevű törzsőrmestert, aki mindenhez a világon egyaránt értett, a térképezéshez éppúgy, mint a trypanosomák felismeréséhez. Aztán ne feledkezzünk meg Brucené asszonyról sem, aki a hivatalos asszisztens címével ékeskedett, igaz, hogy az útiköltséget érette férjének kellett megfizetni. A Bruce-bizottság találkozott útjában Castellanival, aki az első bizottságnak volt tagja és aki akkor hagyta el Afrikát.
Castellani így szólt Brucehoz: „Az álomkórt az általam felfedezett streptococcus okozza, amelyet számos beteg gerincvelő-folyadékában találtam volt meg”. De Bruce ösztönösen érezte, hogy ez nem lehet igaz.
„Aztán még megemlítem Kolléga úrnak azt is, – folytatta Castellani hogy bár egész biztos vagyok abban, miszerint ennek az elmondandó leletemnek semmi fontossága nincsen, néhány betegem gerincvelő-folyadékában trypanosomákat is láttam. Olyanokat, aminőket ön a nagana okozójaként felfedezett”.
Bruce ráordított kollégájára: „Micsoda! Látott trypanosomákat és azt meri állítani, hogy ezeknek semmi közük a betegséghez?”
Bruce maga mesélte nekem betegágyán, hogy ebben a pillanatban az ostorcsapás erejével hatottak rá Castellani szavai és ettől a perctől kezdve tudta, biztosan érezte, hogy az álomkór is egy trypanosomás betegség. (Persze akkortájt ezt még csak sejthette, de nem tudhatta.) „Kértem Castellanit, jöjjön vissza, tartson velem, bár tudtam róla, hogy már haza akar térni Angliába”.
Így indult meg Bruce új munkája. Úgyszólván annyit sem mondott fölöttes hatóságainak, hogy „jónapot” és már egyenesen cipelte magával Castellanit hevenyészett tábori laboratóriumába. Néhány órán belül már ki is csomagoltak és felállították a mikroszkópokat; rövid időn belül előkerítettek néhány álomkóros beteget, akiket becipeltek az ugyancsak hevenyészett kórszobába; hosszú pungáló tűkkel megpungálták a szerencsétlen betegek gerinccsatornáját és a kiszívott folyadékot lecentrifugálták. Brucené, Nebarro és Castellani lesték a centrifugálás végét mikroszkópjuk mellett. Miközben az altiszt üveglemezeket és tubusokat készített elő, ott ültek hevenyészve összeeszkábált kis laboratóriumukban és csavarták le mikroszkópjuk lencséjét, úgy, ahogy az szokásos.
Egyszerre felujjongott Bruce: „Elcsíptem egyet, nézzétek csak!” És a társaság minden egyes tagja egyenként nézett bele a górcső lencséjébe. Versenyt ujjongtak egymással, amikor mindegyikük meglátta a táncoló trypanosomát a látótér közepén, amint kutató korbácsának – a zoológusok ezt „ostor”-nak nevezik – vezetése alatt lassankint haladt elő a látómezőben. Aztán mindegyik visszaült a saját dolgozó helyére. Déltől késő estig negyven álomkóros beteg gerincvelő-folyadékát vizsgálták meg aznap és mind a negyvenben meglátta Bruce kutató rabszolgáinak társaságában ezeket a trypanosomákat.
„De talán egészséges emberek gerincvelejében is meg lehet találni ugyanezeket a lényeket!” így szólt Bruce. Castellani nem tudott erre a kérdésre felelni. Bruce jól tudta, hogy ha megtalálja a bestiákat egészséges négerek testében, mindez az izgatottság vaklármának bizonyulna: azt kell beigazolniok, hogy a trypanosomákat csak álomkóros emberek teste rejti magában. De hogyan kerítsen folyadékot egészséges emberek gerincvelejéből? Hogy álomkóros betegek gerincvelejébe belegyalogoljunk tízcentiméteres tűvel, az nem nagy mesterség – de honnan kerítsünk egészséges embereket, bennszülötteket, akik nyugodtan állják ennek a tőrnek a szúrását. A bennszülöttek nem nagyon lelkesednek azért, hogy a tudomány vértanúivá váljanak. De vajon rossznéven vehető ez tőlük? Nem mulatság, ha az embernek ilyen hosszú tűt szúrnak a gerincvelejébe. De Bruce ravasz tervet eszelt ki. Egyenesen elment a kórházba, amely tele volt feketébbnél feketébb és különböző betegségben – de nem álomkórban – szenvedő betegekkel és telebeszélte a négerek fejét azzal, hogy olyan operációt végez rajtuk, amely egyszeriben segít bajukon. Úgy hazudott a tudomány érdekében, hogy csoda! Aztán beleszúrta a hosszú tűket a törött lábú és főfájós, meg szembajos, bőrbajos, kiütéses mindenfajta betegbe, öregbe, fiatalba egyaránt és valamennyiükből szerzett egy kevés gerincvelő-folyadékot.
Az igazi siker csak most következett be, mert a sok beteg egyetlen egyikében sem talált egyetlen egy árva trypanosomát. Bánta is ő, vajon használ-e a gerincvelő-punkció annak a betegnek, akit az ottani szokásokhoz híven circumcisió okából vettek fel a kórházba: nem volt ez fontos számára! Elérte célját! Most aztán igazán tudta már, hagy egy trypanosoma-faj az okozója az álomkórnak.
Ami általában véve ritkaság az álmodozók között, akik a tudománynak alapvető tényeit fedezték fel: Bruce soha sem lelkesült a fölfedezések gyakorlati alkalmazásáért. Nem mondhatjuk ugyan poétának, aminő például Pasteur volt, nem, ő soha sem emelkedett fel ilyen éteri magaslatokig; másrészt azonban azt sem mondhatni róla, hogy gyakorlati velleitásai voltak, legalább is nem abban a veszedelmes fokban, mint az a különös géniusz, akiről könyvem utolsó fejezetében fogok regélni. Jelleméhez tartozott, hogy abban a pillanatban, mikor valamelyes új járvánnyal kezdett foglalkozni, tágra nyílt szemmel vetette föl magának a következő kérdéseket: vajon mi az igazi hazája ezen betegség virusának? Vajon hogyan kerül a beteg emberből az egészségesbe? Mi a forrása és eredete? Van-e valami különös jellege az álomkór terjedésének?
Ilyen gondolatokkal eltelten ment neki az új problémáknak. Eddig csak azt fedezte fel, hogy a betegséget egy trypanosoma okozza. Száz és száz tisztán tudományos kérdés tolulhatott volna fel agyába e felfedezése kapcsán, de mindannyiját elhessegette magától. Előző tudományos felfedező útjainak emlékeiben bogarászott, visszaemlékezett a nagana történetére és így morfondírozott magában: „Nincs-e vajon az álomkór elterjedésében valamilyen különös, rejtélyes törvényszerűség!”
Ennek a gondolatnak jegyében kezdte meg tapogatódzó kutatásait. Feleségével együtt átkutatta a magas fákkal ékesített tópartot, a szigeteket, a folyamokat, a dzsungelt. Józan esze, éleslátása, amelynek birtokában olyan igazságokat pillantott meg, amelyek száz meg száz kutató előtt rejtve maradtak volna, hamarosan megadta a feleletet a fenti kérdésekre. Észrevette azt az igen különös tényt, hogy az álomkór a fertőzött országnak csak egész keskeny sávjaiban fordul elő. És ezek a fertőzött sávok valamennyien a víz közelében foglaltak helyet. A nagytavak mellékén, a folyamok partvidékén, a szigeteken mindenütt megtalálta az álomkór nyomát, egészen föl a Ripon vízesésekig, amelyeken keresztül a Viktória Nyanza tó Nílussá vedlik: a szárazföld belsejében nem találta meg e kórság nyomát. Ez a különös törvényszerűség Bruce agyában annyit jelentett, hogy egy vérszívó rovar, amely a vizek mentén tanyázik, kell hogy a betegséget terjessze. Miért gyanakodott mindjárt ebben az irányban, nem tudnám megmondani. Tény az, hogy ily módon a cecelégy felé fordult figyelme, még pedig a cecelégynek egy bizonyos fajtája felé, amelyről semmi egyebet nem tudott, mint azt, hogy valószínűleg vízparton él.
Ez a gondolat nem hagyta nyugton. Akit csak előkerített, mindenkit megkérdezett, ismerik-e Ugandában a cecelegyet. A helybéli bogártudósok vállukat vonogatták: nem kérem, nincs olyan cecelégy, amely háromezer láb magasságban meg tudna élni.
Aztán az ottani törzsfőnököket is kikérdezte; az ugandai fekete miniszterelnöktől azt a választ kapta, hogy sajnáljuk kérem, van ugyan vérszívó legyünk, amelyet kiwunak nevezünk, de cecelégy ismeretlen a mi országunkban. Nem hitt sem a tudósoknak, sem a fekete excellenciásoknak!
És igaza is volt. Egy szép napon, amikor feleségével együtt az entebbei füvészkertet látogatták meg és a hatalmas testalkatú Bruce kis felesége előtt járt a trópusi növényekkel szegélyezett úton: felesége rémülten sikoltott fel:
„Az Istenért, kis uram! Éppen most telepedett le két cecelégy a hátadra.” Brucené, a tudományos Diana, becserkészte a két cecelegyet, rácsapott ura hátára és két foglyát graciózus mozdulattal nyújtotta át uracskájának. Éppen idejekorán csapott le rájuk, mert már szúrni készült a két bestia. Így tudta meg Bruce, hogy tényleg jó nyomon jár.
Laboratóriumában ekkor nehéz napok virradtak a tudós párra. Bruce kitűnő állatot fedezett fel bizonyos majomfajtában, amelyet halálos álomkórral tudott befertőzni, egyszerűen olymódon, hogy a haldokló négerek gerincvelő-folyadékát fecskendezte be a bőr alá. De vajon honnan és hogyan kerítettek e kísérleteik számára elegendő cecelegyet elő? Mindenekelőtt elegendő számú lepkehálóval szerelték fel magukat, továbbá azokkal az üvegablakos muszlinketrecekkel, amelyeket Zuluföldön találtak fel. A Bruce-pár aztán ladikba ült; erőteljes fekete legényeknek evezős csapatja vitte őket a tónak legkülönbözőbb helyeire. Amikor egyszer a parti zátony fövenyén sétáltak, a nagy fák árnyékában, egyszerre csak ismerős hang ütötte meg fülüket. Hallod-e? Hallod a cecelégy jellemző zümmögését? Arra persze jól vigyáztak, hogy a veszedelmes vadállatok meg ne csípjék őket. Nem kerülték el egészen a szúrást, hogy aztán éjjeleken keresztül tűnődjenek azon, vajon milyen sors vár reájuk. Tény az, hogy jókora zsákmánnyal tértek haza laboratóriumukba és aztán reáborították a zümmögő ketrec tartalmát kísérleti majmaik bőrére.
Tulajdonképpen az volt a titka a Bruce remek felfedezéseinek, hogy vadászember lelke lakozott benne. Tessék ezt szószerint értelmezni, nem pedig képes értelemben. Igenis egész teste, egész szervezete kívánta a vadászatot. Mindegy kérem, oroszlánra, antilopra, vagy cecelégyre vadászott-e. Ha otthon maradt volna dolgozójának falai között és hallgat a misszionáriusokra vagy bogártudósokra: soha sem tudja meg, hogy a cecelegyet az ugandabeliek kiwunak nevezik. Soha sem találta volna meg az álomkór hordozóját. De természetében volt, hogy az ellenséget saját otthonában keresse fel és ami feleségét illeti, ez az asszonyka többet ért számára, mintha a gondviselés egy harmadik kézzel vagy egy második szempárral ajándékozta volna meg.
A Bruce-pár nagyvonalú kísérleteket eszelt ki. Napról-napra etették fogságba esett cecelegyeiket haldokló álomkóros betegek vérével (ezek a haldoklók már aligha érezték meg a légycsípést); aztán megszakították a legyek ebédjét és a félig jóllakott bestiákat majmok hátára plántálták át. Olyan gondossággal ápolgatták vérszívó nyájukat, mint amilyen gondosan vigyáznak diplomás nurseök a rájuk bízott milliomos gyermekekre. Hiszen azt kellett megakadályozniok, hogy kísérleti majmaikhoz egyéb szúró legyek is férkőzhessenek, mivel hogy a kísérleteiknek csak így volt bizonyító ereje. Más kutatók most szépen és nyugodtan bevárták volna, hogy mi történik a majmokkal. Bruceék más fából voltak faragva.
További kisérletei érdekében a kiváló kutató a bacillusvadászat egész történtében szokatlan és egyedülálló asszisztensi segédcsapatot szervezett. Mindenekelőtt audienciára jelentkezett Uganda fekete miniszterelnökénél, a telivér szerecsen Apolo Kagwa úr őexcellenciájánál, aki angol kollegáját madártollakkal ékes tarka ünnepi köntösében fogadta. Bruce elmondta Apolonak, hogy megtalálta az álomkór okozóját, szóval azt a parányi élőlényt, amely a fekete méltóságnak annyi ezer alattvalóját ragadta már el. Azt is elmondotta, hogy a nyilvánvaló betegen kívül sok ezer ugandai magában hordja már a halálos betegség csíráját és hogy ezek mind halálra vannak immár ítélve. „Ismerem annak a módját, hogyan lehetne országodat ettől a szerencsétlenségtől megóvni, mivel erősen gyanítom, hogy a ti általatok kiwunak nevezett cecelégy és csakis ez a légyfajta viszi át a mérges csírát a beteg emberről az egészségesre”.
A méltóságteljes Apolo szavába vágott: „Nem hiszem szavaidat ó nagyérdemű katonai férfiú. A kiwu-légy már nagyapáink vérét is szívta, míg az álomkór csak alig pár esztendeje pusztít közöttünk”.
Bruce nem vitázott. Egyszerűen leblöffölte ellenfelét: „Ha nem hiszel nekem, óh miniszterelnökök gyöngye, add meg a lehetőségét annak, hogy bebizonyítsam igazamat. Eriggy csak, Apollo Kagwa, a tónak „krokodilfokához”, amely hemzseg a kiwu-legyektől. Ülj ottan le, végy öt percig egy lábfürdőt és ne hessegesd el a szúró legyeket. Megígérem, hogy két esztendő múlva alulról szagolhatod a pompázó liliomokat, nagyérdemű Apollo!”
A blöff sikerült és a reszkető miniszterelnök megjuhászkodva kérdezte, hogy mitévő legyen.
Bruce így felelt; „Segítségemre kell lenned abban, hogy bebizonyosodjon hitem igazsága felől”. Kiterített egy nagy térképet a fekete Kegyelmes lábai elé, Uganda térképét. „Ha igaz, amit hiszek és vallok, mindenütt ott kell élniük a cecelegyeknek, ahol az álomkór előfordul. Ahol nincs cecelégy, ott nincs álomkór sem”.
Ő Apolósága megértette Bruce kívánságát, aki egy csomó lepkehálóval, szélesnyakú palackkal és borítékkal látta el újdonsült asszisztensét; pontos útbaigazításokkal szolgált arra, hogy miképpen gyűjtsék a cecelegyeket és elmondotta azt is, miképpen vadászhatnak a fekete segédcsapatok szúrólegyekre anélkül, hogy önmagukat veszedelemnek tennék ki. „S azután mindazt, amit ily módon konstatáltunk, azt le fogjuk jegyezni erre a térképre és meglátjuk, vajon igazunk van-e vagy sem.”
Apolo határozottan intelligens és ügyes tanítványnak bizonyult; természetesen meg kellett óvnia a külszínt és egyelőre csak annyit mondott, hogy minden lehetőt meg fog tenni. A kutató és a miniszter mély meghajlások és formaságok közepette vált el egymástól. De a fekete miniszter azonnal elhivatta államtitkárát, amely hivatali méltóságot ottan a „Sekibobo” hangzatos névvel jelölik meg és az államtitkár úr őméltósága pontos utasításokat küldött szét főembereinek, ezek a középhivatalnokoknak, majd az alacsonyabb méltóságoknak, egészen le a tekintetes csónakos céh tagjaiig. A rendszer gépezete megindult.
Nemsokára beérkeztek Bruce kezéhez az első borítékok és bennük azoknak a szúró legyeknek hullái, amelyeket a segítő csapatok a különböző helyeken összegyűjtöttek. Brucenak abba kellett hagyni majomkísérleteit, továbbá azt a mikroszkópos munkáját, amelynek segítségével a cecelegyek gyomrában és beleiben kutatta az odajutott trypanosomák sorsát. Mind több és több boríték gyűlt halomra. A legtöbbjét igazán intelligens feketék gyűjtötték és látták el a lelőhelyekre vonatkozó pontos adatokkal: kisebb számukat fehér misszionáriusok szerezték meg. Meg kell mondanunk, hogy ilyen intelligens és eredményes segítőmunkára nem hiszem, hogy egyetlen európai ország lakossága hajlandónak mutatkozott volna. Minden egyes boríték a szúró legyek legkülönbözőbb fajtáit rejtette magában. Ezeket a légyhullákat rendbe kellett szedniük és külön megjegyezték azokat a borítékokat, amelyekben akár egyetlen egy cecelegyet is találtak. Ennek a cecelégynek a lelőhelyét pedig azonnal megjelölték Uganda térképén nagy, pirosfejű gombostűvel. Ha pedig a hozzáfűzött jelentésből az is kiderült, hogy az illető helyen észleltek már álomkórt is, akkor a pirosfejű gombostű mellé feketefejű gombostű került. A kiválóan értelmes Sekibobótól kezdve le az utolsó csónakosig, tökéletes automatákként működtek Apolo emberei. Rövid idő múlva már elárulta a térkép a nagy igazságot: hogy az álomkór csakis ott van, ahol cecelégy előfordul. Másfelől ott, ahol a cecelégy nem található, az álomkór is ismeretlen!
A munka javarésze látszólag befejeződött. Azok a szerencsétlen majmok, amelyeket a haldokló négerek vérével fertőzött legyek szúrtak meg, sorba álomkórba estek; banánevés közben esett le erőtlenül állkapcsuk; elaludtak, hogy többé sohase ébredjenek fel. Más majmok, amelyeket Bruceék soha sem csípettek meg fertőzött legyekkel, bár ugyanabban a ketrecben éltek, mint álomkóros társaik, soha sem betegedtek meg abban a betegségben. A Bruce kísérletei világosságban és kristálytisztaságukban íme a Theobald Smithéivel keltek versenyre.
De a munka legnehezebb része csak most következett. Bruce Dávid sutba dobta lelkének minden álmodozását és kísérletező készségét. Nem maradt más benne, mint energikus cselekvésakarása. Újra föléledt benne a ladysmithi egykori sebész, a rettenthetetlen oroszlánvadász és a kudu antilopok üldözője… Néki, Brucenek ki kell irtania az álomkórt! Ennek a célnak érdekébe állította egész munkaképességét, mert igaz bár, hogy ezer meg ezer feketének vére tartalmazza a trypanosomát és igaz, hogy ennek a sok ezer embernek mind bele kell pusztulnia a rettentő betegségbe. Az is igaz, hogy a cecelegyek milliárdjai muzsikálnak állandóan pokoli melódiákat az emberek fülébe a tó partján. De ne feledjük kérem, hogy ezek a pokoli legyek egyes-egyedül a vízmentén találhatók. És ha ő, Bruce meg tudná akadályozni azt, hogy a legyek fertőzött vérhez jussanak, akkor talán .., ne feledjük azt se, hogy Apolo Kagwa Ugandának abszolút cárja volt akkoron… Apollo pedig – és ezt Bruce kitűnően tudta – úgy nézett fel a fehér katonaorvosra, olyan odaadással, ahogy csak bálványai elé járult a fekete uralkodó…
Igen is ki fogjuk irtani az álomkórt Ugandából!
Bruce új megbeszélésre hívta egybe Apolót, a Sekibobót és az alacsonyabbrendű törzsfőnököket. Aztán megmagyarázta nekik tervét, egész egyszerűségében.
Apolo késznek nyilatkozott a terv keresztülhajszolására. Pontosan megértette a mester intencióit. Méltóságteljes kézmozdulattal szót kért és Bruce igazságától meggyőzve kiadta parancsait a törzsfőnököknek. A Brucepár nem várta be a keservesen szigorú parancsok végrehajtását. A tópart egész lakossága kevéssel reá elhagyta azokat a kunyhókat, amelyekben családjuk generációkon keresztül lakozott és átköltözött – évekre, vagy talán mindörökre – messzire az ország belsejébe. Otthagyták azt a vidéket, azokat az árnyékos partokat, amelyeken őseik egész sora halászgatott, játszadozott, kereskedett és gyermekeket nemzett. A sűrűn lakott szigetek lakossága csónakba rakta gyékényeit, halászó készségeit, égetett agyagedényeit meg a gyermekeket és szomorúan költözött el más vidékre. Kihalt a tó: a tamtamok egyhangú dobszava éveken keresztül nem hallatszott az elhagyott partokon. Apolo parancsa így hangzott: „A tó környéke – 30 óra járásnyira – mától fogva lakatlan légyen. Egyikőtöknek sem szabad évekig visszatérnie a tó partjára. Ez idő alatt ki fog halni az álomkór, mert a kiwulégy csak a víz mentén él meg és ha valamennyien távol vagyok, egy légynek sem lesz meg a lehetősége arra, hogy magába szívja a halálos mérget. Ha mindazok közületek, akik ma még csak betegek, elhalnak, akkor visszatérhettek, mert akkorra nem fenyeget többé titeket az álomkór veszedelme”.
Egy szónyi ellenmondás nélkül engedelmeskedett az egész lakosság uralkodója parancsainak. Nem tudom, hogy nálunk is így történt volna-e.
A Viktória Nyanza tó környéke azzal a hihetetlen gyorsasággal tért vissza az ősdzsungel állapotába, amely a trópusi vidékek növényzetét jellemzi. Nemsokára krokodilusok sütkéreztek ott, ahol azelőtt sűrűn lakott falvak feküdtek. Vízilovak cammogtak a parton és be-bepillantottak az elhagyott kunyhókba… Az ország belsejébe áttelepített parti lakosok pedig boldogságban úsztak, mert azóta, hogy elhagyták a tó környékét, közöttük az álomkór új esetei nem fordultak elő. Így kezdette meg Bruce irtó hadjáratát az álomkór ellen.
Abban a küzdelemben, amelyet a tudomány indított meg a halál ellen, ezt a hadjáratot diadalmas hadjáratnak kell nevezni. Miként egy későbbi fejezetben olvashatják majd, a malária titokzatosságát Indiában és Olaszországban fejtették meg. A sárgaláz ma már ugyancsak az elmúlt idők betegsége. Az orvosi közélet kiválóságai fellengős szónoklatokban szeretik a tudomány úttörőit éltetni… Anglia sem mutatkozott hálátlannak; hozsannával fogadta a hazatérő kutatót, Bruce Dávidot. Megkapta ezredesi előléptetését, megkapta a térdszalagrendet és vajon mi lett a sorsa Brucenénak? Ez a remek asszony egyszerűen büszke volt férjére és megmaradt asszisztensének, szépen a háttérben. Bruce pedig továbbra is fizette nem túlságosan magas fizetéséből az útiköltséget mindkettőjük részére, valahányszor új expedícióra indult.
Úgy látszott, mintha Afrika végképpen elveszítette volna veszedelmes jellegét és ezúttal megnyílt volna a fehér bevándorlók kultúrája előtt. De a természet másképpen intézkedett. Nem adta fel a harcot olyan könnyen. Új kártyákat tartogatott kezében. Tudnunk kell, hogy a természetet nem lehet egyszerű napóleoni gesztusokkal legyőzni, legalább is nem olyan egyszerűekkel, aminőket Bruce kigondolt és Apolo megvalósított. A természet nem engedte, hogy állatkertjéből ilyen könnyen pusztuljon ki az álomkór csinos parazitája, a formás trypanosoma. Alig múlt el pár esztendő, amikor jelentették, hogy a kavirondók népe között, amely a tó keleti partján lakott, ott, ahol az álomkór soha sem mutatkozott eladdig: nagy erővel ütött ki az álomkór.
Kínos jelentések érkeztek be a vadászokról, akik olyan helyeken betegedtek meg álomkórban, amelyeknek Bruce teóriája szerint álomkórmenteseknek kellett volna lenniök, mert hiszen híjjával voltak minden emberi életnek. A Tudományos Akadémia újabb bizottságot küldött ki (Bruce éppen akkor nagyon el volt foglalva azokkal a kutatásaival, amelyekben a máltaláz csírájának útját vizsgálta, a beteg kecskék tőgyéből az emberek vérébe) és ennek az új bizottságnak egyik tagja egy Tulloch nevezetű fiatal, jóeszű bacillusvadász volt. Ez a Tulloch egy szép napon a tópart piros virágokkal ékeskedő zöld mezejére rendezett valamelyes kirándulást. Meg volt róla győződve, hogy ez a hely tökéletesen híjján van minden veszedelemnek. A végzet máskép határozott. Egy cecelégy megtalálta útját áldozatának bőrére és a szerencsétlen Tulloch egy éven belül nyomorultul pusztult el álomkórban. A bizottság sietve szedte fel sátorfáját és hazautazott…
Ugyebár, ezekután azt hihetnétek, hogy Bruce olyan állás után nézett, amely bőrszékkel ékes nyugalmas életet biztosított volna neki? Összecsomagolta podgyászát és visszament Ugandába, hogy saját tapasztalatából szerezzen meggyőződést kísérleteinek eredményessége felől. Meg akarta tudni, mivé lett az ő napóleoni méretű nagy kísérlete, amelynek kapcsán egy egész nemzetet telepített át egyik lakóhelyről a másikra. De vajon ki törhetne jogosan pálcát felette? Hiszen a természet legeszesebb kutatóinak figyelmét is elkerülheti valamilyen rejtett zug, amelyben a természet elrejti azokat az élő mérgeket, amelyek bosszút állnak azokon a vakmerő embereken, akik gúzsba akarják kötni. Feleségével együtt, aki – mint rendesen – akkor is vele tartott, tényleg új járványfészkeket fedezett fel, mégpedig olyan helyeken, amelyeknek a régi teória értelmében menteseknek kellett volna lenniök. Mondhatom, nagyon szerencsétlennek érezte magát ez az emberpár.
Bruceban megvolt az a szerénység, amelynek birtokában nem hitethette el magával, hogy teóriáival erőt tehet a tények kényszerítő erején. Hallom, miként mormolta magában, hogy „tervem meghiúsult. Más magyarázat nem képzelhető el, mint hogy a cecelegyek az álomkór csíráit a beteg emberen kívül más állatból is felvehetik. Talán éppen úgy áll a helyzet, mint a nagana esetében, amelynek csírái – miként láttam volt – nemcsak háziállatokban, hanem a vad kérődzőkben is megtalálják életfeltételeiket”.
Ha Bruce teóriáiról kiderült, hogy azok tényleg túlságosan egyszerűek voltak, ne feledjük, hogy ezeknek a teóriáknak a kigondolója egyike volt a bakteriológia egyik legeszesebb kísérletezőinek; és ha szilárdul hitt is a saját kísérleteiben, meg volt benne az az állhatatosság, amelynek birtokában keresztül tudta vágni magát végezetül azoknak a csalódásoknak szövevényes bozótján, amelyeknek áldozatul esett. Állhatatossága vagy talán önfejűsége tartotta vissza attól, hogy Ugandát akkor el ne hagyja és vissza ne menjen Angolországba, mert hiszen rettentően fárasztó munkába fogott akkortájt. Ki akarta kutatni, hogy Uganda ezernyi madara, állatja, hüllője és hala közül melyikben rejtőznek az emberen kívül az álomkór csírái. Egyszer átvitette magát csónakon feleségével együtt az emberektől rég elhagyott sziget partjára és ott gyűjtött cecelegyeket, ahol emberfia három év óta nem járt. Nagyarányú és különös kísérleteket végzett: kísérleti jegyzőkönyvének egyik fejezete arról számol be, hogy 2876 olyan ceceléggyel etette meg öt kísérleti majmát, amelyek soha sem juthattak álomkóros beteghez és az öt majom közül kettő tényleg álomkórba esett.
Bruce sejtése valóra vált: „a trypanosomák feltétlenül más élőlényben is élnek, nemcsak az emberben!” Bruceék felkeresték a veszedelmes „Krokodilfokot” és ott vaddisznókat, szürke és bíbor gémeket, ibiszeket, jégmadarakat, kormoránokat és más vízimadarakat gyűjtöttek, hogy vérüket vizsgálhassák. Még a krokodilusok vérében is nyomozták a jól ismert, halált hozó formás parazitákat.
Említettem, hogy cecelegyeket gyűjtöttek a „Krokodilfokon”. Magam előtt látom azt a fantasztikus képet, amint ez az emberpár olyan munkához fogott, amely száz kutatónak 10 éven át elegendő lett volna. A forró homokon Bruce oly körnek ült feleségével együtt középpontjába, amelyet meztelen hátú evezősei alkotnak. Cecelegyek zümmögve szállnak le az evezősök hátára. A légyfogó boyok foglyul ejtik az ellenséget, átadják Brucenek, aki letépi fejüket és miközben saját nyakáról hessegeti el a zümmögő bestiákat, megállapítja minden egyes légy fajtáját, aztán kihúzza belüket és a belükben lévő vért finom üveglemezeken teríti szét.
Legtöbb ilyen kísérlete eredményre nem vezetett; de egy napon Kome szigetének egy tehenében megtalálta az álomkór trypanosomáját. Megjegyzendő, ez a tehén egyáltalán nem mutatkozott betegnek, de természetesen módot adhatott arra, hogy a cecelegyek befertőzzék magukat és emberre vihessék át a rémséget. A jó Apolo Kagwa egy szavára egy sereg bikát és tehenet hajtatott fel hozzá a Mpumu-hegyre. Bruce szellemes vérszívási kísérletekben mutatta ki, hogy igenis az álomkór csírái a szarvasmarha vérében is megélnek. Hasonló kísérleteket végzett karámokba terelt és élve elfogott antilopokkal; az antilopokat ledöntette, gúzsbaköttette és haldokló álomkóros majmokat erősített meg a pihenő antilopok véknyán. Aztán laboratóriumában petesorból felnevelt cecelegyekkel csípette meg előbb a majmot, aztán az antilopbakot…
Végtére megelégedetten igy szólt Apolóhoz: „a tavak fertőzött vidéke csak akkor válik egészségessé, ha az antilopokat is kiírtjuk, mivel az antilopok is lehetnek gazdái az álomkór csirájának.
Ennek az új tanácsnak kapcsán megérte Bruce, hogy a Viktória-Nyanza környéke végre álomkórmentessé vált.
A tízezer csekélyebb jelentőségű bacillusvadász, aki napjainkban a világon szerteszét dolgozik, éppen úgy kell, hogy bizonyos rizikót vállaljon magára, mint ahogy ezt az a tizenkét kiváló kutató tette volt, akinek kalandjairól számolok be ebben a könyvben. De a tízezer közül alig ismerek egyet is, aki olyan nyugodtan nézett volna szembe a leselkedő halállal, mint ez a csupa akaratember, ez a Bruce gyerek. Valamiképpen úgy érzem, hogy ördögi gyönyörűséggel vállalta – ahol csak tehette – a halálos kockázatot. Valami ördögi száraz humorral nevette ki önnön magát, nem feledkezvén meg közben arról sem, hogy más kutatónak sorsát egybekapcsolja saját teóriájával.
„Milyen szép volna, ha X vagy Y saját életének feláldozásával bizonyította volna valaha be a Bruce álláspontjának helyességét”.
„Nagyon érdekel az a kérdés, vajon a laboratóriumban felnevelt cecelegyek megkapják-e anyjuktól örökségképpen a bennük élő trypanosomát?” Hogy ez a gondolat nem lehetetlen, azt – miként emlékeznek reá, Theobald Smith igazolta be, amikor a Texaslázzal fertőzött kullancsok ivadékaiban mutatta ki a Texasláz csíráit. Természetes, hogy ez csak analógia. Az analógia pedig csak a filozófusoknak és az ügyvédeknek szemében bizonyító, de nem a természettudóséban. Bruce feltette a kérdést: „Vajon veszedelmesek-e a mesterségesen felnevelt fiatal cecelegyek? Azonnal válaszolt is a kérdésre: „Nem veszedelmesek. Mivel a bizottság két tagja (nagy szerényen nem árulta el, hogy kiről van szó) száz meg száz laboratóriumban felnevelt ceceléggyel csípette meg magát, még pedig minden eredmény nélkül”.
Ne feledjétek, hogy ezt az eredményt senki előre nem láthatta és azt se feledjétek el, hogy száz álomkóros közül száz pusztult el akkoron.
Egyetlen egy dolog imponált neki, ha más vizsgálókról hallotta, hogy önmagukon hasonló veszedelmes kísérleteket végeztek. Utolsó afrikai expedíciója 1911–1914-ig tartott. Akkor már a hatvanas évek végefelé járt: díjbirkózó erejét kikezdte már akkortájt légutainak valamelyes fertőzése, amelyet tudja Isten milyen meghűlés útján szerzett a hűvös vagy esős trópusi éjszakák egyikén. Az álomkórnak akkoron egy új formája jelentkezett, rettenetes formája, amely nem pár esztendő alatt, hanem pár hónap alatt végzett áldozatával. Nyassaföldet és a távoli Rodéziát sanyargatta az új járvány. Vajon az a trypanosoma, amely az új betegséget okozta, újfajtájú csíra-e, vagy pedig nem egyéb, mint Bruce régi nagánás csirája, amely megunta már, hogy csak marhákat, lovakat és kutyákat öljön és rávetette magát az emberiségre? Ezen vitáztak a tudósok.
Bruce új munkához látott. Egy német tudóssal szemben, aki új csírának látta az új trypanosomát, Bruce azon az állásponton volt, hogy az új csíra semmi egyéb, mint a nagánának az emberi nemet megtámadó alfajtája.
Hogy álláspontját beigazolja – Taute, az említett német tudós – haldokló naganás állat vérének 5 köbcm-ét, szóval milliónyi trypanosomáját saját bőre alá fecskendezte be, hogy bebizonyítsa, miszerint a nagana parazitája nem veszedelmes az emberre. Aztán nagánával fertőzött és a nagána irányában érzékeny állatokra halált jelentő cecelegyekkel csípette meg magát, csakhogy beigazolja álláspontját.
Brucet ez a vakmerőség hidegen hagyta. Hallják csak hogyan vélekedik: „Bizonyos tekintetből sajnálatraméltó a tudomány szempontjából, hogy ezek a kísérletek negatív eredménnyel jártak, bár természetesen távol van tőlünk, hogy vakmerő és meggondolatlan kollégánknak halálát kívánnók. A dolog mai álláspontjában, a negatív kísérletek semmi irányban nem bizonyítók. Hiszen nem lehetetlen, hogy ezer közül csak egyetlen egy ember érzékeny a nagána csírája iránt”.
Ez a kijelentés kissé kegyetlen! Szegény Taute! Lelkiismeretesen próbálta megölni magát és Bruce azon a véleményen van, hogy sajnálja a kísérlet sikertelenségét. Remélhető, hogy Taute előbb-utóbb elnyeri majd az önfeláldozó kutatók jutalmát, de Bruce kétségtelenül igazat mondott akkor, amikor a halálraszánt tudós kísérleteit ilyen szigorúan bírálta el.
Nyasszaföld volt Bruce utolsó és – hozzátehetjük – legreménytelenebb csatamezeje. Mert itt fedezte fel, hogy a Glossina morsitans nevű cecelégy, amely vivője a betegségnek, nemcsak a víz partján él, hanem bent a szárazföldön is, mégpedig a Nyasszaföld minden vidékén; ebben az országban nem lehet megszökni előle, valamint nem lehet a népeket úgy átköltöztetni, ahogyan azt Ugandában megtette. Bruce görcsösen ragaszkodott nézeteihez; éveket töltött azzal, hogy a különböző trypanosomák hosszasságát, szélességét, szóval arányait méricskélje (olyan egyhangú ez a munka, hogy a világítótornyok őreit is megbolondította volna) – csak azért, hogy megtudja vajon micsoda relációban áll a nagana ezzel az új betegséggel. Végezetül bevallotta fájdalommal, hogy eredményre nem jutott, és hogy a dolog mai állása mellett a kérdés sem az egyik, sem a másik irányban ezidő szerint nem dönthető el. Egy úton lehetne egyedül eldönteni a vitát, ha módjában volna naganás vért nem egy, de ezer ember testébe befecskendezni.
Látják igen tisztelt olvasóim, hogy ennek a lehetősége nem egészen közelfekvő. Amikor azt írta a fáradt, öreg Viking, hogy „ezidő szerint” lehetetlen a kísérlet eldöntése, titokban abban reménykedett, hogy talán valamikor eljön annak az ideje, hogy ezren szívesen áldozzák fel majd életüket az igazság érdekében. Látni fogjuk egy későbbi fejezetben, hogy bizonyos amerikai embercsoportokban mintha máris fel volna lelhető a csírája az ilyen önfeláldozó bátorságnak. Egy biztos! Ha majd egyszer ezren jelentkeznek, hogy életüket tegyék kockára a halálelleni küzdelemben, ahogy ma (a háborúban) – ezren azért jelentkeznek, hogy egymás ellen küzdjenek, akkor majd az ilyen önfeláldozó ezredet olyan ezredesnek kell vezetnie, aminő David Bruce.
| SMITH THEOBALD — A kullancsok és a Texasláz | TARTALOM | ROSS versus GRASSI — Malária |