SMITH THEOBALD — A kullancsok és a Texasláz

Theobald Smith új ösvényekre vezette az emberiséget. Elseje volt és kapitánya maradt az amerikai bacillusvadászoknak. Egyszerű farmerek észjárásánál nem volt egyéb útmutatója és – mégis – felfedező útján hihetetlenül új dolgokat talált. Ezekről az új dolgokról fogok mesélgetni könyvemnek ebben a fejezetében, meg azokról, amelyeket az ösvényen utána elindultak találtak.

„Az emberiségnek módjában áll, hogy a járványos betegségeket a földszínéről kiirtsa”. Ezt ígérte volt Pasteur, a béna tudós, akit a selyemhernyók betegségei ellen folytatott küzdelme híressé tett. Emlékezhetnek reá, lobogó tűzzel hirdette az új igazságot és az emberek ezrei elhitték neki, hogy az új tudomány az igéret korszakát pár éven belül elő fogja varázsolni.

Az emberek reméltek és vártak... Megjelentek aztán örömujjongás közepette a Pasteur csodás vakcinái; de bizony a vakcinák ki nem irtották a bacilusokat. Majd Koch jött sorra. Ámulatba ejtett mindenkit veszedelmes tudományával, amikor megtalálta a tbc-bacillust; bár sohasem ígért semmit - mégis visszaidézte mindenkinek emlékezetébe Pasteur jóslását és reményt keltett arra, hogy ki fogja irtani a szárazbetegséget... Múltak az évek. Roux és Behring már megvívták véres csatájukat a diftéria mérge ellen: bizakodó anyák vidám dalokat duruzsolgattak gyermekeik fülébe... Aztán fellépett Mecsnikoff, az erőteljes, talán kissé szeles tudós az ő phagocytáival; elég sokan mosolyogtak rajta, de azért titokban mégis abban reménykedtek, hogy talán reászoktatja a phagocytáit arra, hogy a világ összes bacillusait felfalják... A járványok közben kissé enyhültek - miért, ma sem tudjuk -, de nem igen tűntek el és az emberiség csak várt, várt...

Ekkor lépett fel egy Theobald Smith nevezetű fiatal ember - a múlt század 90-es éveinek elején - és kimutatta, hogy miért betegednek meg és pusztulnak el az ú. n. Texaslázban az északvidéki tehenek, ha a déli legelőkre kerülnek és miképpen hurcolják be a különben egészséges délszaki tehenek az északiakra a halálos betegséget. 1893-ban adta meg Th. Smith egyenes vonalú, kristálytiszta munkájában a választ erre a két kérdésre és bár a nyilvánosság harsonái nem igen vették tudomásul jelentését: az ő meglátásai vezérelték útjában - miként látni fogjuk - a vasgyúró David Bruce-t; szolgáltak ujjmutatásokra Patrick Mansonnak; löveltek be pompás gondolatvillámokat a kiváló, de haragos lelkű olasz kutatónak, Grassinak agyába; az ő munkájából merítettek veszedelmes vállalkozásukban bizodalmat az amerikai Walter Reed és azok a vakmerő tisztek meg civilek, akik nem akartak azért extra fizetést elfogadni, hogy a kutatásnak vértanúivá váljanak.

Vajjon milyen ember is ez a Theobald Smith (mellesleg említem, hogy pár ezer emberen kívül Amerika nem igen ismeri a nevét)? Miként hozták teheneken végzett kutatásai mozgásba az emberiség álmait? Miképpen történt, hogy a farmerek hiedelme alapján elindult felfedezései rávezették az emberiséget a Pasteur álmodozásaiban megsejtett ösvényre? 1884-ben Smith, a Cornell-egyetem filozófiai doktora és az Albany-i orvosi egyetem orvosdoktora húsz egynehány éves volt. De irtózott attól a gondolattól, hogy egész életén át olyan diagnózisokkal foglalkozzék, amelyeket nem követ, mert nem követhet gyógyítás - hogy gyógyítás helyett részvétet nyújtson s hogy ott kezeljen, ahol reménysége sem lehet eredményre: röviden a rendes orvosi pályát zavaros, logikátlan pályának tekintette. Beleharapni a lelki csömör veszedelme nélkül az ismeretlenbe, beleharapni és ki nem engedni: ilyesmiről álmodozott. Szóval nem orvos, hanem tudós akart lenni. Főleg a bacillusok érdekelték-miként az akkori forrongó idők minden kutatóját. A Cornell-egyetemen (a jazz nem járta még akkor) zsoltárokat és Beethovent játszott a nagy orgonán; de emellett ráért arra (a sport sem nyomta el akkortájt még a tanulást), hogy matematikába, fizikába és a német nyelvbe, főleg azonban a mikroszkópiába merüljön bele. Az első bacillushoz akkor lehetett szerencséje... De amikor az Albany-i orvosi egyetemre került, kollégái körében semmi érdeklődést sem talált a fránya bacillusok iránt; a kórokozó csírák nem voltak még céltáblái az orvosi kutatásnak; a bakteriológiát még nem tanították sem az Albany-i, sem Amerika más orvosi egyetemén. Mondom: a tudomány felé fordult! Nem érdekelték őt a többi orvostanhallgatók sportbéli és orvosi ideáljai, hanem belemerült mikroszkópjába. Macskákat boncolt és vizsgálta szöveteik szerkezetét. Első tudományos dolgozatában bizonyos újszerű észleleteit írta le, amelyeket a macskák bélcsatornájában fedezett fel. Ez volt az ő tudományos zsengéje.

Diplomájának birtokában mindenekfölött kutatóvá akart válni; ámde a kutatásból magából nem élhetett meg. Éppen akkortájt siettek fiatal amerikai orvosok Európa felé, Koch laboratóriumába, hogy a nagy mestertől ellessék, miként kell bacilusokat festeni, tisztára kitenyészteni, állatok bőre alá ojtani, szóval „szakértővé” válni. Th. Smith nagyon szeretett volna ezekhez csatlakozni: de először állás után kellett néznie. Mialatt a jobban szituált fiatalok az új tudomány alapfogalmait elsajátították (persze később mindegyik azt mesélte, hogy munkatársa volt a nagy németeknek), hogy jól dotált tanári állásokba üljenek be: Th. Smith is megkapta a maga szerényke, nem éppen egyetemi színvonalon álló kis állását. Tudniillik az akkor gyengécske, létéért küzdő, jelentéktelen, anyagilag rosszul dotált, egészbenvéve kisméretű „Bureau of Animal Industry” („Állati iparok hivatala”) egyik tagjának nevezték ki. Kívüle még három személyből állott ez a hivatal. A főnök Salmon volt: derék ember, aki a bacillusoknak a szarvasmarhákra és sertésekre gyakorolt hatása iránt érdeklődött, anélkül, hogy tudta volna, miképpen kell az őket pusztító járványok okozóit felkutatni. Aztán ott dolgozott Kilborne, aki a mezőgazdasági tudományok doktorának címével ékeskedett és állatorvos volt (ma jólmenő vasárú üzlete van New Yorkban). Végezetül meg kell említenünk az öreg és félelmetes Alexander urat, egy felszabadult néger rabszolgát, aki méltóságteljesen viselte szolgai tisztjét és - ha kellett - üvegmosással és tengerimalac-csőszködéssel foglalatoskodott.

Egy állami épület padlásán kapott Smith szobát. Elég kicsiny volt a birodalma; egy manzárd-ablak világította meg, - de Smith úrnak érezte magát. Hozzákezdhetek a munkához! Persze úgy ment neki, mintha egyik kezében ojtófecskendővel, másik kezében platinakaccsal jött volna a világra. Minthogy jól értette a németet, éjszakákon át falta Koch Robert vitézlő tetteit; mint amikor a kis kacsa a vízre próbálkozik, úgy próbálta utánacsinálni Kochnak, hogyan is kell bacilusokat kihalászni, tenyészteni, hogyan is kell meglátni azokat a különös spirillumokat, amelyek - mindmegannyi eleven dugóhúzó -ott úszkálnak a mikroszkóp lencséje alatt. „Mindent Koch Robertnek köszönök”, így nyilatkozott és olyan reverenciával emlékezett meg róla, a távoli nagyságról, ahogy a vidéki lovasgazda a hírneves Kincsemet emlegeti.

Piszkos padlásszobájában fáradhatatlanul dolgozott. Testileg akármilyen gyenge is volt - az egész nap és a fél éjszakán át a bacillusokat hajkurászta. Hosszú, keskeny ujjai (jó zenész volt!) tenyésztőleveseket kotyvasztottak nagy ügyességgel. Üres perceiben a svábbogarakat hessegette ki, amelyek kettősrendekben vonultak volt a fáskamrából laboratóriumába. Elég rövid idő alatt megtanult minden megtanulhatót és már felfedezőnek is csapott fel: egy újfajta ojtóanyagot írt le, amely nem élő, hanem elölt bacillusokból, szóval bacillus-fehérjéből állott. Minden washingtoni lakos ismeri a várost sanyargató rekkenő nyári hőséget: a padlás kohójában gürcölő Smith nyugodtan törölte le a verítéket homlokáról és kitartóan dolgozott Koch klasszikus módján - elkerülvén Pasteur durvább methódusait.

Sokat beszélnek a tudomány szabadságáról. Azt hiszitek, hogy a kutatónak okvetlen szüksége van az Ismeretlen mezején való szabad kutatásra? Hogy ott búvárkodjék, ahol ő akar, menten minden külső kényszertől és előírástól? Én is azt hittem és kiváló kutatókkal vitáztam erről a témáról. Nem volt igazam. Lám, Theobald Smithnek pályája kezdetén nem volt önállóbb hatásköre akármelyik állami hivatalnoknál: azt kellett kutatnia, amit főnöke, Salmon előírt neki, Salmont pedig a kormány azért fizette, hogy a szarvasmarhát pusztító betegségeket igyekezzék leküzdeni. Ez volt a helyzet a Bureau of Animal-Industryban. Elvárta a kormány Salmontól, Kilbornetől, Smithtől meg a fekete Alexandertől, hogy - miként a tűzoltók teszik tűzjelzéskor - odasiessenek minden, a jószágot tizedelő állati járvány színhelyére, kutassák ki a betegség lényegét és segítsenek a beteg állatokon. Akkortájt a szarvasmarha-tenyésztést a Texasláz néven ismeretes gyilkos járvány fenyegette leginkább. Elmesélem ennek a járványnak természetrajzát. Délvidéki farmerek északi marhát vettek. Kirakták az új jövevényeket és odahajtották azokra a legelőkre, amelyeken teljes egészségben, vígan legelésztek az otthoni marhák. Egy hónapon át minden rendben ment, amikor egyszerre csak - püff neki! - az idegenből hozott északi marhák között járvány tört ki. A betegek nem legeltek többé, soványodni kezdtek, vizelésük véressé vált, ott gubbasztottak tehetetlenül, bánatos tekintettel... A betegség csak pár napig tartott: nemsokára egy szálig kimúlt az északi marha! Ugyanaz történt, ha délvidéki - különben egészséges marhát északra szállítottak; tegyük fel, hogy ott legelésztek az északi legelőkön, hosszabb-rövidebb ideig. Ha most bennszülött északi marhát hajtottak azokra a legelőkre, amelyeken kevéssel ezelőtt legelt volt a déli marha: körülbelül 30 nappal azután, hogy az első déli marha járni kezdte ezt a legelőt, megkezdődött a nagy pusztulás az északiak között és tartott addig, míg az északi mind elpusztult!

Mi lehet az oka és a magyarázata ennek a különös betegségnek, amelyet délszaki egészséges állatok hurcolnak be, hogy láthatatlan alakjában ott leselkedjék a legelőn? Miért tartott legalább 30 napig, míg a mező veszedelmessé vált? Miért lép fel a betegség egyedül a forró nyári hónapokban?

Az egész ország farmereit érdekelte ez a kérdés. A déli és északi marhatenyésztők egymást okozták a pusztulásokért; New York városát izgatni kezdte az a tény, hogy kocsirakomány-számra pusztult a városba irányított vágómarha a tehervonatokban. Valaminek kell történnie. A város közegészségügyi hivatalának kiváló doktorai nekiláttak, hogy a rejtélyes betegség okozóját megkeressék...

Eközben egyes bölcs nyugati állattenyésztők különös vélekedéssel állottak elő. Nevezhetnők röpke gondolatnak is, olyannak, aminőt pipázó emberek beszélgetés közben eresztenek szélnek. Azt állították, hogy a kérdéses betegséget, a Texaslázat egy, a marhán élősködő vérszívó, az ú. n. kullancs okozza.

A new yorki tudós doktorok, meg a különböző államok kísérleti állomásainak nem kevésbé tudós állatorvosai mosolyogtak ezen az állításon. Hogy kullancs betegséget okozna? Hát még mi? Egyáltalán van-e olyan rovar, amely betegséget okoz? Hallatlan gondolat. De ellene szól minden ismeretünk is. Őrület az egész! Egy híres autoritásuk, Gamgee nevezetű nyilatkozott a nyilvánosság előtt, hogy „csekély gondolkodással megértheti mindenki a gondolat abszurd voltát”. Ez a szakértő a feje búbjáig bemerült a Texasláz tanulmányozásába és sohasem említette a kullancsokat: az egész tudóstársaság komoly képpel boncolgatta egymásután az elhullott marhákat és új meg új bacilusokat fedezett fel, de a kullancsra nem figyelt egyikük sem. „A trágya terjeszti a kórságot”. „Nem igaz: a betegek nyála”. Mindegyiknek más volt a teóriája. És a marhák csak hullottak, csak pusztultak százszámra, ezerszámra. 1888-ban Salmon dr. egész törzskarát a Texasláz tanulmányozásával bízta meg, név szerint Theobald Smithtet, Bilbornet mint asszisztensét és a fekete Alexandert mint laboránsát. Kullancsról egy szót sem szólt Salmon: a parancs egyszerű volt: Fedezzék fel a Texasláz okozóját! Abban az esztendőben más vizsgálati anyag nem volt rendelkezésükre, mint Texaslázban elpusztult 4 tehén mája és lépe; jégbe csomagoltan érkeztek be ezek a szervek a távoli Virginia és Maryland mezőiről a kemencekép izzó padlás laboratóriumba. És amint az első lépdarabból készített próbákba bekukkantott mikroszkópja segítségével, a legkülönbözőbb bacillusfajtáknak egész menazsériáját látta meg azokban. De Theobald Smithnek volt egy jó tulajdonsága, amellyel olyan sok tudós és állatorvos nem rendelkezik: jó paraszti esze volt. Megszagolta a vizsgált lépdarabot: jó büdös volt az. Félredobta az egész anyagot: vizsgálatra alkalmatlan!

Azonnal kiadta az utasításait a farmereknek. Tessék az elhullott állatokat azonnal elhullásuk után kizsigerelni, a szerveket jégbe csomagolni, hogy azok a laboratóriumot minél frissebben érjék el. És főleg minél gyorsabban. Így is történt. És a következő lépben már semmiféle bacillust nem talált - csakis nagy tömegét a különösképpen roncsolt vörös vérsejteknek. „Ezek a vörösvérsejtek betegek”, szólt Th. Smith. Jó, jó. De bacilusokat nem talált a lépben. Smith fiatalember volt még, de kissé szarkasztikus modorában már felettébb türelmetlen azokkal a kutatókkal szemben, akik nem akartak, vagy nem tudtak logikusan gondolkozni. Egy Billings nevű kutatóra célozva, aki egy egészen közönséges bacillusról állította, hogy a Texasláznak okozója (mivelhogy ezt a bacillust mindenütt fellelte, t. i. az esett szarvasmarhák minden porcikájában éppen úgy, mint akár a trágyalében), mondom, erről a kutatóról azt írta egy mérges hangú dolgozatában: „Úgy látszik, a kutatásnak napja nyugaton kel fel, nem pedig keleten!”

„Ezek az állítások határozottan merészek”, így ítélkezett Smith és néhány száraz szóban elfújta az áltudománnyal telített nagyhangú kijelentéseket. Jól tudta, hogy nem vezethet célhoz, ha örökké a laboratóriumban maradnak, tengerimalacok és finom fecskendők társaságában, még ha akármennyire is bújják az elhullott szarvasmarhák többé-kevésbé parfőmös lépét és máját. Vérbeli kísérletezőnek érezte magát, akinek az élő betegséget kell kutatnia, akinek a haldokló tehenek görcsös rángatódzásait kell figyelnie, akinek a természetet kell nyomon követnie. Erősen készülődött már az 1889 évének hadjáratára, amikor Kilborne elmesélte neki, hogy milyen nevetséges nézetet vallanak a farmerek a kullancsokról.

Smith szellemi füleit azonnal hegyezni kezdte. „A farmerek mondják ezt? Szóval azok, akik a veszteségeket elszenvedik és akik mégis csak a legtöbb Texasláz-esetet látták?” Tudnunk kell, hogy Th. Smith bár a városban született, szerette a frissen kaszált széna illatát, meg a friss szántás mély barna színeit. Megérezte az igazságot ebben a hozzá eljutott néphitben, amelynek annyi jelentőséget tulajdonított, mint a termésre vagy az időjárásra vonatkozó népies szállóigéknek. Smith kitűnő mathematikus és egyáltalán kiválóan képzett tudós volt. Otthon érezte magát nemcsak a laboratóriumi gondolkozásban, de a tudományos zsargonban is: szóval azok közé a tudósok közé tartozott, akik a népies szólásmódokat, alapos mondásokat rendesen nem szívelhetik. De kitűnő előképzettsége dacára - még ez elég rendkívüli tulajdonsága volt - legalább is annyira becsülte a józan gondolkodást, mint a nagy laboratóriumokat és komplikált műszereket. Sőt talán azt is mondhatjuk, hogy soha sem bízott a könyvekben és a kémlőcsövekben... És ha valamely faragatlan paraszti ember fapipája mögül azzal állt elő: hogy „áprilisi eső májusi virágot hoz”, hát elhitte.

Mondom, mereven figyelni kezdett, amikor Kilborne a farmerek „hülye” teóriáját elmondta neki s amikor hallotta, hogy a vadnyugat farmerei egyértelműen hisznek a kullancs-ideában.

Smith elgondolkodott magában. Ezek az egyszerű emberek, akik együtt élnek állataikkal, azokat töviről-hegyire ismerik, nyilván mentesek minden olyan mesterséges okoskodástól, amely józan ítélőképességüket megzavarná; kell, hogy valamelyes igazság rejtőzzék nézetükben, mert hiszen ők figyelik elszorult szívvel, miként válik beteg állataik vére a betegség folyamán vízzé, az ő gyermekeik veszítik el tejadagukat, az ő feladatuk a szegény áldozatoknak elföldelése. És ezek a tapasztalt farmerek jelentik ki egyhangúan, hogy: „Kullancs nélkül nincs Texasláz!”

Ám lássuk, mennyire van igazuk! Ő - Smith - is figyelni fogja a betegséget, úgy, ahogy a farmerek figyelik. A bacillusvadászatnak új ösvényeit látta maga előtt: azt, amelyen a természetet fogja nyomon követni! 1889 nyara közelgett, a napok melegebbekké lettek; az elmúlt esztendőben a marhatenyésztők keservesen panaszkodtak rettentő veszteségeik miatt. A kormány is látta, hogy nem nézheti ölbetett kézzel a pusztulást. A földművelési minisztérium (Department of Agriculture) kiadta a rendeletet, hogy a munka teljes gőzzel induljon meg; még szerencse volt, hogy Salmon, aki névleg vezette a munkálatokat, olyan keveset tudott, hogy nem zavarta semmiképpen Smithnek körvonalaiban immár jól kidolgozott tervei.

III

Smith csakhamar új laboratóriumot rendezett be Kilborne segítségével. Különös laboratórium volt ez. Nem állott egyébből, mint 5-6 durván elkerített, de egymástól különálló kísérleti mezőből 1889 június 27-én dereglye kötött ki a kísérleti farm mellett. Ez a dereglye Északi Karolinából, a Texasláz szívéből származó hét sovány, de egyébként egészséges tehenet hozott magával. Onnan származtak ezek az állatok, ahova északról beplántált minden marha holtbizonyossággal elpusztult. A hét tehén mindegyike ezernyi kullanccsal volt kipitykézve! Ott ültek rajtuk a kis bestiák; egyesek olyan kicsinyek, hogy csak lupával lehetett őket meglátni. De aztán nagy, félhüvelyknyi, kinőtt, vérrel pukkanásig telt öreg nőstények is.

A jól körülkerített mezőre Smith és Kilborne négyet áthajtott a kullancsokkal ékes déli marhák közül és 6 pompás, egészséges északi marhát társított hozzájuk. „Nemsokára megkapják az északi vidéki marhák is a kullancsokat. Hogy hajlamosak, az biztos, mert soha sem voltak még a Texasláznak kitéve. Akkor aztán... !” - így tűnődött Smith. „De előbb kíséreljünk meg egy kis „viccet”, amely majd elárulja, van-e egyáltalán szerepe a kullancsnak a betegségben.”

Ez a „vicc”, ahogy Smith nevezte, valójában pompás, logikus kis kísérlet volt. Olyan egyszerű, hogy akármelyik farmer megtehette volna, ha ráér; és mégis, Smith előtt egy amerikai tudós sem gondolt reá. Smith és Kilborne nekiláttak és kézzel, egyenkint szedték le a fennmaradó 3 délvidéki szarvasmarhának minden egyes kullancsát! A marhák nem állták a műtétet nyugodtan, végigszántották farkukkal a kutatók arcát; az égető nap tüzében dolgozott a két ember, miközben a porfelhők piszkos iszap formájában verődött le homlokuk verítékére. A kullancsok a marhák bozontos szőre alatt rejtőztek és a kullancsfiókák sietve menekültek az őket megfogni akaró ujjak fogása elől. És mennyire tapadtak ezek az átkozott férgek a gazdáikhoz! A kinőtt, vérrel telt nőstény kullancs inkább darabokra tépette magát, de nem engedte el áldozata bőrét. Mondom: utálatos munka volt.

De estére készen voltak. És a kullancsaitól megfosztott 3 karolinai marhát 4 egészséges északvidéki állattal együtt beterelték a II. számú mezőre. „Ezek a fogékony északi állatok a délvidékiekhez fognak dörgölődzni, egyazt a füvet harapdálják majd velük - egyazt a vizet isszák velük, a déliek trágyájával szennyeződnek majd - de egy biztos: kullancsot tőlük nem kaphatnak! Most aztán lássuk, mennyire bűnös a kullancsok fajtája!”

Július hava és augusztus eleje várakozásban telt el. Ezt az időt Smith arra használta fel, hogy egy Cooper Curtice nevű állami bogártudóssal együttesen a kullancsok életét, természetét és szokásait tanulmányozza. Fölfedezték, hogyan tornázza fel magát a 6 lábú kullancsbébi a marhára, hogyan tapad meg a bőrén, hogyan szív vért, hogyan vedlik át kész kullanccsá, miközben egy pár friss lábat szerez a 3 régihez, hogyan vedlik újra. Aztán hogyan párosodik (a marha hátán) a kistermetű hímmel, hogyan szívja magát tele vérrel, miközben 2000 petéje kifejlődik és hogyan hagyja el végezetül gazdáját, hogy a földre ejtvén magát, ezernyi petéjét lerakja és aztán - befejezvén földi pályafutását - elpusztuljon. A marhán az utálatos vérszívó mindössze 20 napig tartózkodik: ennyi nap alatt éli le leírt életét.

Eközben mennyivel jobban érezte magát Smith a szabadban, mint otthon svábbogaras padláslaboratóriumában - felkereste mezei laboratóriumát, amelyet Kilborne vezetett, a későbbi vasárú kereskedő. Először az I. számú kísérleti mezőt látogatta meg és körülnézett, hogy átmentek-e a kullancsok az északvidéki marhákra, meg hogy lázasak-e ezek, meg lóg-e már a fejük. Aztán kirándult a II. számú mezőhöz, hogy még egyszer végigböngéssze kullancsok irányában a 3 karolinai marhát - mindig talált egy két darabot, nyilván olyanokat, amelyek pár nappal azelőtt kicsinységüknél fogva kikerülték figyelmét. Idegesítő munka volt, de meg kellett tennie. A három állatnak kullancsmentessé kellett válnia!

Az igazat megvallva, ez a várakozási idő elég lassan múlt el. Míg végre úgy augusztus közepe táján, az első északvidéki tehénen megjelentek az első kullancsok; kevéssel utóbb görnyedt háttal állt és reszketett a szegény állat. Lassankint az összes északiakat ellepték a kullancsok; lázban égve lihegtek mindannyian, vérük vizenyőssé vált, bordáik szinte átdöfték bőrüket, élő csontvázzá váltak. És a kullancsok? A kullancsok ezrével nyüzsögtek rajtuk. De a II. számú mezőn, a kullancsmentes állatoknak északi társai pompás egészségben harapták a kövér füvet. Az I. mező beteg állatai, miközben lázuk nőttön-nőtt, egyenkint kezdtek elpusztulni. Minden elhullott állatot felboncoltak, aztán megindult a sürgés, a lótás-futás a boncolóhelyiség és padláslaboratórium között - a fekete Alexanderre is sok jutott a sürgős munkából. Smith pedig az elhullott tehén vizenyős vérét kezdte vizsgálni.

„Biztos, hogy a Texasláznak még ismeretlen okozója a vért támadja meg elsősorban - az egész folyamat olyan, mintha valami bejutna a vörösvérsejteknek belsejébe és megrepesztené őket tehát az ismeretlen kórokozót a vörösvérsejtek belsejében kell keresnem”, így okoskodott Smith. Tudni kell, hogy noha nem nagyon bizakodott egyes állítólagos szakértők mikroszkópos leleteiben, ő maga kitűnő mikroszkopáló volt. És íme. Alig hogy reáirányította legerősebb lencséjét az első elhullott tehén vérkészítményére - micsoda szerencse! -, az első látótérben különös körteképű testecskéket pillantott meg a vörösvérsejtek belsejében. Eleinte nem tudta, vajon nem lyukak-e vagy hólyagok, de amint pontosan beállította őket a lencse gyújtótávolságába, íme a foltok alakjukat kezdték szeme láttára változtatni, lassú mozgásukkal elárulván, hogy élnek. Texaslázban elhullott minden egyes állatának vérében Smith megtalálta ezeket a különös lényeket; nyilván ezek pusztítják a vérsejteket, nyilván ezek változtatják vízzé a vért!... És soha, de soha sem lelte fel e képleteket egészséges állat vérében... „Talán ez a Texasláz okozója” suttogta magában Smith, de nem ment még tovább. Még száz meg száz egészséges és különféle betegségben szenvedő állatnak millió és millió vérsejtjét kell átvizsgálnia, mielőtt végső következtetéseit levonná.

Időközben (szeptember) elmúltak a legmelegebb napok és a II. mezőn még mindig ott legelésztek az északvidéki marhák, mind a négyen; legeltek és híztak. Kullancsot nem talált rajtuk. „Döntsük el végleg - így kiáltott fel - a kullancsok szerepét!” És kettőt ezek közül áthajtott az I. mezőre, amelyen annyi állat ment már tönkre. Egy hét alig múlt el, már néhány fiatal, barnavörös kullancs volt a két marhán található. Két hét múlva egyikük már el is pusztult, a másik Texaslázban súlyosan megbetegedett.

Még mindig nem volt biztos a dolgában! Még több bizonyítékra volt szüksége, hogy elhigyje azt, amit el akart hinni. Még egy „vicc”, mondjuk kísérlet, volt hátra a részére. Északi Karolinából, az ottani halálmezőkről, nagy vastartókban friss füvet hozatott és ebben a főben nyüzsögtek az ottani, vérre éhes kullancsok ezrei. Ezzel a fűvel teleszórta aztán végig a III. számú kísérleti mezőt, amely eladdig déli marhától, meg a kullancsaiktól szűz terület volt, szóval „kullancsmaggal” vetette be a III. mezőt. Aztán Kilborne 4 északi marhát tereltetett erre a kullanccsal fertőzött mezőre. Néhány hét múlva vérük hígan folyóssá változott; egyikük belepusztult a Texaslázba; kettő pedig hosszas betegség után felépült.

Az összes bacillusvadászok közül Theobald Smith volt az első, aki az e csoportba tartozó kórcsírák terjedésének módját kísérletileg állította meg. Abban a mezőben, amelyen a déli-kullancsos marhák éltek: az északiak elpusztultak; az a mező, amelyen a kullancsoktól megfosztott déli marhák legelésztek, nem volt betegségterjesztő; végezetül a mező, amelynek földjét déli marha soha sem taposta, de amelyet a déli kullancsokkal befertőztek, vészesnek bizonyult. Micsoda tehát a bűnös? Egyesegyedül a kullancs. Ezekkel az egyszerű, 2x2=4 bizonyító erejével bíró, szimpla - de Istenem! milyen kimondhatatlanul gondos - kísérletekkel bizonyította be Smith, hogy azok a vadnyugati farmerek egy nagy, új igazságnak jutottak nyomára... gyönyörű fölfedezését a népészleletből cizellálta ki, úgy, miként a mai elektrotechnikus a dinamójában az ősember primitív kerekét fejlesztette és teremtette tovább...

Azt hiszitek, hogy Smith megelégedett kristályosan átlátszó kísérleteivel? Azt hiszitek, hogy ezután azt a tanácsot adta a kormányának, indítson irtóháborút a kullancsok ellen? Smith nem ebből a fából volt faragva. Ehelyett egyszerűen bevárta a következő (1890. évi) nyári hőséget, aztán megismételte tavalyi kísérleteit, egy pár újjal kibővítvén őket, hogy még tökéletesebben leszögezhesse az új igazságot, hogy t. i. a kullancs az igazi bűnös. Új kérdések merültek fel lelkében. „Hogyan kerül a kullancs az egyik - a délvidéki állatról a másikra, az északira? Hiszen tudjuk már, hogy a kullancs egész életét egy marhán éli le: nem repül az egyik állatról a másikra, miként a légy teszi”. Nehéz kérdés volt: a farmerek nem tudtak erre a szubtilis kérdésre feleletet adni. Smith nekilátott, hogy a rejtélyt megoldja.

„Csak úgy lehet - tűnődött magában -, hogy a jóllakott - befertőzött kullancsok lehullanak az állatról, ott eltapostatnak és így fertőzik be a körteképű csírákkal a legelőt, a füvet, amely aztán belekerül az addig egészséges marha szervezetébe”.

Hogy beigazolja nézetét, ezrével keverte a karolinai fertőzött kullancsokat a kísérleti tehénnek napi szénaporciójába és gondosan figyelte, hogy a tehenek a kullancsokat tényleg fel is vegyék. Nem történt semmi. A tehén jóízűen fogyasztotta el újfajtán ízesített szénáját, még meg is hízott. Egy másik tehenét meg péppé zúzott kullancsok levével itatta meg: ez az állat is mintha élvezettel szürcsölte volna különös eleségét. Semmi baja sem történt. A teóriát el kellett ejteni. A marha nem eszi meg - a kullanccsal együtt - a Texaslázat. De ha nem: hát miképp jut belé a fertőzmény? Éjjeleken át gondolkozott ezen és még más furfangosabb kérdéseken. „Hogy van az, hogy legalább 30 napig tart, amíg az a mező fertőzőképessé lesz, amelyen a délvidéki kullancsokkal terhelt marhák tartatnak? Ezt a tényt t. i. a hajcsárnép, a gulyások nagyon is jól ismerték. Jól tudták, hogy kb. 20 napon át minden veszedelem nélkül tarthatják az épen érkezett déli marhát az északi gulyával keverten: ha ezen időn belül kicsapják az északiakat a gulyából, a jövevények nem betegszenek meg Texaslázban: de ha kissé tovább tartják őket - még ha közben a délieket el is hajtják a területről - beleesnek a betegségbe. Kemény dió volt.

Végtére, ennek az 1890 nyarának egy szép napján olyan különös, teljesen előre nem látott eset játszódott le, amely egy csapásra megoldotta a rejtélyt. A rejtély megoldása magától adódott: úgyszólván hangos szóval árulta el magát, miközben Smith egészen más dolgokkal foglalatoskodott. Tudniillik akkortájt mindenfajta kísérletbe merült volt bele. Például pintszámra bocsátott vért északvidéki tehenekből, hogy vérszegényekké tegye őket - azt akarta meglátni, vajon a körteképű testecskék ott a vérsejtek belsejében mikróbák-e, vagy egyszerűen kifejezései-e a vérszegénységgel járó vérsejtelváltozásoknak. Meg aztán azzal múlatott, hogy csinos, fiatal kullancskákat nevelt laboratóriumának üvegtálaiban, majd meg nekiállt, hogy újra meg újra végigbogarássza a déli marhákat, hogy bebizonyítsa, miszerint a kullancs-mentesített déli marhák veszélytelenek az északi társaikra nézve. Némelykor nem sikerült az állatokat teljesen megtisztítania és akkor aztán nem sikerültek kísérletei. Érdekes új tapasztalat gyanánt fedezte fel azt a tényt, hogy az északi tehenek borjai enyhén vészelnek át azokon a mezőkön, amelyek az anyjukra feltétlenül halálosak. Aztán azt kereste, vajon nincs-e a kullancsnak - azonkívül, hogy átviszi a Texaslázat, egyéb, káros hatása a megcsípett marhákra.

Eközben terelődtek kísérletei a helyes irányba. Egyszer a következő kérdés etette fel: ”Ha olyan kullancsokat, amelyeket petesorból magam neveltem fel a kémcsövekben, olyanokat tehát, amelyek sohasem voltak előzően marhán, vagy fertőzött legelőn, - ha ezeket tömegestől teszem rá a fogékony marhákra és teleszívatom őket vérrel: vajon elegendő-e ez a vérveszteség, hogy anaemiában nyilvánuljon meg?„ Mai szemmel nézve, ez a gondolatmenet abszolúte értelmetlen volt. Tudós elméjéről nem mondhatjuk, hogy valami nagy logikával dolgozott akkoron.

Ám lássuk mi történt. Egy jó húsban lévő éves üszőborjat beállított istállójába és napról-napra százával eregette reá az otthon kiköltött kullancsfiókákat és meggyőződött róla, hogy az undok állatok sietve bújtak el a szőrzet között, hogy nekiálljanak a vérszívás gyönyörűségének. Napról-napra szívták a kullancsok az üsző vérét, és napról-napra vizsgálgatta Smith az állatnak egy-egy vércseppjét, jelentkeznek-e már a vérszegénységnek mikroszkópos tünetei. Egy reggel, amikor a tudós nekilátott stereotyp munkájának, és hozzáért az üszőhöz... Szent Isten! Hogy lehet ez? Hiszen az állat lázas! Sőt rendkívüli módon lázas! Ott állott lehorgasztott fővel, nem nyúlt a szénához és vére, amely a tűszúrás nyomán ezelőtt színvörös cseppekben serkent elő, most hígan, vizesen folyik be a kémlőcsőbe. Gyerünk csak a vérrel a mikroszkóphoz, még pedig sürgősen. Gyorsan egy pár vérkészítményt! Tényleg a górcső alatt szabálytalan alakú, roncsolt vörös vérsejtek millió látszottak, a rendes, simaszélű korongok helyett. És a szabálytalan képű vérsejtek belsejében ott voltak az apró körteképű mikróbák! A tényállás világos és félre nem érthető, bár fantasztikusan furcsa volt. Lám csak. Ezek a csírák Karolinából utaztak hozzá kinőtt kullancsok testében, majd bevándoroltak a petékbe, amelyeket a kullancsok az üvegtálak fenekére raktak volt le, tovább éltek a petékből kikelt fiatal nemzedékben, - míg végezetül a fiatal kullancsok szúrása útján bekerültek a szegény áldozatba és megbetegítették a nevezett éves üszőt!

Mindezek az igazságok a villámcsapás erejével világítottak be Smith kutató lelkébe. Nem az öreg vérrel telt kullancs, hanem az ivadéka lopja be a gyilkos csírát az érzékeny tehén testébe: a pici, alig látható, néhány napos lárva viszi tovább a kártévőt.

Most már tudta, miért kell olyan hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy a legelő veszedelmessé váljék. A kullancsanyának le kell hullania az állatról - idő kell hozzá, míg lerakja petéit - 2 nap kell hozzá, míg a fiatal ivadék kikél - aztán megint eltelik pár nap, míg a fiatal kullancsok véletlenül hozzá érnek egy legelésző tehénhez, amíg felmásznak a lábán és vérszíváshoz jutnak. Micsoda világos és egyszerű dolgoknak jutott nyitjára, olyanoknak, amelyeket az említettük szerencsés eset nélkül soha sem fedezett volna fel... Th. Smith nekilátott és ezrével költötte ki a kullancsokat, meleg helyen tartott üvegtálcákon, hogy beigazolja csodálatos fölfedezését. Sikerült is neki, mivelhogy minden egyes északvidéki tehén, amelyet fiatal kullancsai seregével megcsípetett, megkapta a Texaslázat. De mondtuk, mennyire tehetetlen volt Smith a bizonyítékok tekintetében. Amikor az 1890. év nyara tűnőben volt és beállott a hideg: kályhával szerelte fel kísérleti istállóját, ezen a jó meleg helyen keltette ki a kullancspetéket, majd rárakta a fiatal kullancsokat az állat bőrére. A kályha melege jól helyettesítette a nap tüzét: a kullancsok növekedésnek indultak. És megtörtént a nagy csoda! Amire a természetben még nem volt példa, a tehén télen is megkapta a Texaslázat.

Még két nyarat töltött Smith és Kilborne kísérletezéssel. Minden lehetséges ellenvetésre megfeleltek, minden tekintetben kiegészítették eddigi leleteiket: eleve is elnémították az esetleges bírálókat. Különös dolgoknak jutottak így nyomára, főleg a Texasláz-ellenes immunitásnak, védettségnek tekintetében. Látták például, hogy egyes északvidéki marhák, amelyek egy vagy lázas attakját szenvedték el a betegségnek, végezetül nemcsak, hogy kigyógyulnak, hanem a következő esztendőben teljesen egészségben legelésznek a különben gyilkos mezőn... Így magyarázták meg, hogy miért nem pusztul el a délszaki marha a vészes legelőn: azért nem, mivel már borjú korában vált immunissá! Az a különös betegség mindenütt otthonos, ahol a kullancs tartózkodik; a kullancsok folyton beoltják a fatális körteképű csírákat a marhákba; ezek a csírák tovább élnek a déli marhák vérében, anélkül azonban, hogy megbetegítenék gazdájukat, mert ez borjúkorban elszenvedett enyhe fertőzésének eredményeképp a Texasláz iránt való hajlamosságát elveszítette.

Négy fáradságos, de diadalokkal ékes esztendő elmúltával 1893-ban végre hozzájutott Th. Smith, hogy írásba vesse csodálatos fölfedezéseinek sommázatát és elmondja, miképp irtható ki a betegség gyökerestől. (Éppen akkor halódott Pasteur, aki arról álmodott volt egykoron, hogy minden fertőző betegséget meg fog szüntetni.) Amikor olvasgatom bámulatos munkáját, amely „Vizsgálatok a Texasláz természetéről, okáról és megelőzéséről” egyszerű címmel jelent meg, az az impresszióm, hogy a természetnek adott rejtélyét előtte egyszerűbb és amellett pontosabb módon még senki sem fejtette meg. És itt nem feledkezem meg sem Leeuwenhoekről, sem Kochról, sem a bacillusvadászok illusztris gárdájának egy számottevő tagjáról sem. Olyan világos az okfejtése, hogy bármely okos gimnazista megérti: de egyben a nagy Newton is kalapot emelt volna logikája előtt. Műve Beethoven nyolcadik szimfóniájára emlékeztet. Mindkettőnek egyszerűek az alaptémái, de ezeket az egyszerű témákat mindketten kápráztatóan változtatták és dolgozták ki. - Hiszen a természet maga is végesen egyszerű és egyben végtelenül komplikált…

A texasi-láz kullancsa

Ebben a munkájában Th. Smith új ösvényeket nyitott meg az emberiség számára. Megmutatta, - amire ő előtte nem volt példa - mily új és fantasztikus módon terjeszthetnek rovarok fertőző betegségeket. Pusztítsátok a kullancsokat, fürösszétek meg marháitokat kullancsirtó fürdőben, tartsátok északvidéki marháitokat kullancsmentes legelőn: és a Texasláz el fog tűnni a föld színéről. Ma már egész államok összes marhaállományukat vetik a kullancsirtó fürdetésnek alá, és ugyanez a betegség, amely Amerika marháit tízezrével pusztította évről-évre, jelentőségét ma már tökéletesen elvesztette. De a Smith vetése egyéb, nem várt termést is hozott. Rövid pár év múlva elindult a Smith nyitotta ösvényen Dél-afrikának sötét és veszedelmes sűrűjébe az a skót őrnagy-orvos, aki a cecelégyre esküdött és aki arra volt kíváncsi, hogy vajon micsoda káros következményekkel jár e légyfajtának fájdalmas csípése. Aztán - közel egyidejűleg - egy angol ember Indiában és egy olasz kutató Itáliában a moszkitó rajok muzsikáját leste, miközben különös kísérletekről álmodoztak.

De ne vágjunk elébe a következő fejezetekben elmondandóknak. Mesélni fogok nektek arról, hogy miképpen küzdött le az emberiség ősrégi járványokat, hogy miképp veszítette el - egyebek közt - a rettenetes sárgaláz a veszedelmességét. És majd arról is mesélek, miképp álmodoztak egyes prófétai lelkek arról, hogy majdan népes városok, virágzó községek emelkednek ott, dzsungelek mélyében, ahol addig csak emberpusztító vadak és krokodilusok éltek. Th. Smithnek félig elfeledett, igazán úttörő bacilus hadjárata jogosította fel az emberiséget ezekre a világ-átalakító álmokra.